2015. december 31., csütörtök

Geoffrey Spicer-Simson – avagy haskötő kapitány színre lép

Egy olyan totális háborúban, mint az első világégés, katonából és tisztből is állandó hiány volt. Ennek volt köszönhető, hogy jó néhány olyan tengerésztiszt is vezető pozícióba került, akire békeidőben még egy ladikot sem bíztak volna. Így kerülhetett a Tanganyika-tavon harcoló brit flottilla élére Geoffrey Spicer-Simson kapitány is, vagy ahogy a beosztottjai és a bennszülöttek is csúfolták, Haskötő Kapitány.

A Tanganyika-tavon, mely Belga Kongó és Német Kelet-Afrika határán húzódik, a németeknek két kisebb hajója is állomásozott; a 60 tonnás Hedwig von Wissman és a 45 tonnás Kingani. A háború kitörésekor mindkettőt két-két gyorstüzelő ágyúval szerelték fel, majd több rajtaütés során elsüllyesztették a belgák egyetlen gőzösét, az Alexandre Del Communet. Ezzel a németek abszolút elsőbbségre tettek szert a tavon, amit tovább erősítettek azzal, hogy 1914 novemberében elsüllyesztették a britek Cecil Rhodes nevű gőzösét is. Ezután stratégiai előnyüket kihasználva  Rhodesia északi részét is megtámadták, de a britek visszaverték őket. Ezen fiaskó ellenére továbbra is megőrizték a tó feletti uralmukat, és akármekkora brit vagy belga haderő utánpótlási vonalát el tudták volna vágni mert hajóikkal, bármikor gyorsan csapatokat tudtak dobni az ellenség hátába.

1915. április 21-én John R. Lee, tapasztalt vadász és a második búr háború veteránja, felkereste a brit Admiralitásnál Sir Hanry Jacksont. Lee a saját szemével is látta a német hajókat, és tudomása volt róla, hogy a németek szétszerelt állapotban egy újabb hajót szállítottak Kigomaba, melyet hamarosan szolgálatba állítanak, és segítségével 8-900 főt tudnak majd mozgatni a tavon. Lee ezért azt javasolta, hogy titokban felfegyverzett motorcsónakokat szállítsanak a tóra, melyek elég gyorsak lennének, hogy kimanőverezzék a német hajókat és a tűzerejük is elég lenne ahhoz, hogy távolról semmisítsék meg őket.

Jackson elfogadta Lee tervét, majd átadta azt véglegesítésre beosztottjának, David Gamble admirálisnak. Gamble az expedíció parancsnokának az önként jelentkező Geoffrey Spicer-Simson korvettkapitányt nevezte ki, míg Lee csak a parancsnokhelyettesi posztot kapta meg.

Spicer-Simson 1889-ben, 14 éves korában lépett be a Királyi Haditengerészetbe, és hosszú ideig a megszokott módon lépdelt előre a ranglétrán. 1898 szeptemberében hadnagyi rangot kapott, majd a földmérésre szakosodott. 1901-ben rész vett a Borneó északi határait kijelölő bizottság munkájában. Legmagasabb beosztása egy romboló parancsnoksága volt, de mivel összeütközött egy csónakkal, áthelyezték kikötői szolgálatra. 1905-ben azzal az ötlettel állt elő, hogy két romboló közé feszítsenek ki egy kábelt, és így kutassanak periszkópok után. Ez azonban balul sült el, és kis híján elsüllyesztett egy tengeralattjárót. Később Kínába ment, ahol 1905-1908 között elvégezte a Jangtze folyó háromszögeléses felmérését, majd Afrikába helyezték át, ahol 1911 és 1914 között egy földmérő hajó parancsnoka volt.

Geoffrey Spicer-Simson
Pár nappal azelőtt érkezett vissza Nagy-Britanniába, hogy hazája hivatalosan is belépett volna a háborúba. Ekkor rögtön kinevezték az HMS Niger aknaszedő és a hozzá tartozó kis flottilla parancsnokának. Spicer-Simsont azonban ismét elhagyta a szerencséje, ugyanis november 11-én, miközben a feleségével és néhány hölgyvendégével egy part menti hotelben szórakozott, az ablakból nézte végig, amint hajóját elsüllyeszti egy német tengeralattjáró. Emiatt ismét megfosztották parancsnoki beosztásától és az Admiralitás egyik hivatalába száműzték, ahol a kereskedelmi tengerészeknek a haditengerészethez való átirányításának adminisztrálását végezte.

Spicer-Simson teljesen véletlenül, két tiszttársának beszélgetéséből értesült a Tanganyika-tóra tervezett brit expedícióról, és azonnal jelentkezett. Rendkívül rossz hírneve miatt csak az általános tiszthiány és a hadszíntér alacsony jelentősége miatt választották ki a feladatra. Ennek ellenére cseppet sem ügyelt arra, hogy ne borzolja tovább felettesei kedélyeit. Amikor a két kis motorcsónak elkészült, felkérték rá, hogy nevezze el hajóit. Spicer-Simson nemes egyszerűséggel csak a Kutya és Macska neveket javasolta. Az Admiralitás azonban a Királyi Haditengerészethez méltatlannak találta a javaslatokat és elutasította. Spicer-Simson ekkor a Mimi és Toutou neveket javasolta, amiket már elfogadtak. Az illetékesek csak hónapokkal később tudták meg, hogy ezek a párizsi szlengben „miaú”-t és „vaú-vaú”-t jelentenek.

Spicer-Simson egy sor átalakítást eszközölt újdonsült hajóin: egy Maxim géppuskát, egy 3 fontos ágyút és extra páncélozást a benzintankok köré. A 3 fontos ágyút azonban csak térdelő pozícióban lehetett működtetni, és amikor a Mimi ágyújából kilőttek egy gyakorlógránátot, az ágyú és a kezelője is a Temzébe repült, ugyanis az nem volt megfelelően rögzítve. Végül is a két kis hajó és az expedíció legénysége 17 napos hajóút után, 1915. július 2-án érkezett meg Fokvárosba. Innen  vasúton folytatták az utat, és 14 nap alatt értek Elisabethwillebe. Az út hátralevő részét vasút és kiépített utak hiányában traktorok, szamarak és bennszülött hordárok segítségével tették meg. 

Míg Spicer-Simson az út során leginkább csak a szakálla ápolásával volt elfoglalva, addig Lee mindent megtett, hogy a kis hajókat a dzsungelen keresztül eljuttassa rendeltetési helyükre. Jobbkeze, Wainwright hadnagy, ha kellett, hidakat vagy emelőket építtetett, egy esetben pedig 150 bennszülött nő segítségével töltötte újra a traktorok gőzgépeit. Végül október 24-én érkeztek meg a kis belga kikötőbe, Lukugaba, ahol Spicer-Simson azzal honorálta Lee fáradozásait, hogy engedetlenség és iszákosság miatt felmentette. A vád természetesen teljesen alaptalan volt.

Az HMS Mimi vontatása a dzsungelen keresztül. 
Spicer-Simson Kalemieben állította fel bázisát, ahol új kikötőt építtetett, és tovább folytatta excentrikus viselkedését. Elrendelte, hogy kunyhója előtt mindig egy admirálisi zászlónak kell lengnie, a saját monogramjával ellátott cigarettát szívott, és továbbra is szoknyát hordott. Állandóan a tó partján lakó törzs tagjainak, a Ba-Holo-Holoknak mutogatta ijesztő tetoválásait, melyeket még Ázsiában csináltatott. Furcsa külseje és magatartása ellenére a bennszülöttek lassan istenként kezdték tisztelni, és egyre kevésbé segítették a németeket. 

1915. december 26-án végre eljött a nap, amiért a britek a fél világon át hurcolták a két aprócska naszádot: a német Kingani ágyúnaszád Lukagához közeledett. Spicer-Simson azonban zsebre vágta a jelentést és kényelmesen tovább fojtatta vasárnapi reggelijét. Csak amikor végzett, volt hajlandó vízre szállni, és megtámadni a németeket. Hosszas üldözés után a HMS Mimi egyik gránátja mozgásképtelenné tette a Kinganit, majd az egyik matróz azzal vetett véget a közdelemnek, hogy felöklelte a kis motorcsónakkal a német hajót. A briteknek sikerült a süllyedőfélben levő Kinganit visszavontatniuk a saját kikötőjükbe, melyet kijavítása után Spicer-Simson HMS Fifinek nevezett el. Egyébként miután partot ért, mindenkinek azt hazudta, hogy ő maga lőtte ki a gránátot, mely megbénította a Kinganit. Természetesen ez sem volt igaz.

Spicer-Simson az egyik motorcsónak fedélzetén.
Ezzel azonban még nem volt vége sem Spicer-Simson hazudozásainak, sem a brit flottilla küldetésének, ugyanis a Hedwig von Wissman még tovább szelte a habokat, és egy újabb, még erősebb fenyegetés is készülőben volt a Graf von Goetzen képében. Hamarosan a Wissman is megtámadta Lukugát és Haskötő Kapitánynak újabb lehetősége adódott a bizonyításra. Azonban amikor az üldözés során a jóval gyorsabb Mimi lehagyta a Fifit, hevesen gesztikulálva utasította, hogy tartsa a formációt, és ne szakadjon el tőle. Végül is sikerült több találatot is elérniük a Wissmanon, ami lassan süllyedni kezdett. Spicer-Simson viszont ahelyett, hogy a túlélők kimentésével foglalkozott volna, fontosabbnak tartotta egy vízben úszó láda kihalászását. Az újabb siker a Ba-Holo-Holok szemében isteni rangra emelte Spicer-Simsont, és ő is így gondolt saját magára. 

Ettől kezdve azonban a harci kedve igencsak alábbhagyott. Amikor végül a Graf von Goetzen is megjelent Lukuga előtt, távcsövével alaposan szemügyre vette, majd egyetlen parancsot sem adott ki. A Mimi, a Toutou és a Fifi sosem ütközött meg a német hajóval, ugyanis Spicer-Simson több hónapra a kontinens másik felére utazott, hogy még egy brit hadihajót vitessen a tóra. Azonban mire visszaérkezett, a harcnak már vége volt. 

Spicer-Simson baloldalt, szoknyában
A tóparti német erődítmények bevételében sem vett részt, ami lehetőséget adott a németeknek, hogy csónakokon kiürítsék Bismarckburgot. Ekkor kiderült az is, hogy az erőd ágyúi, amitől Spicer-Simson rettegett, csak egyszerű fa utánzatok. Amikor erről a brit csapatokat vezető Murray alezredes is értesült, hosszas vitában leteremtette Spicer-Simsont, aki ezután ágynak esett majd visszavitette magát  gyógykezelésre Angliába.

Ezután lassan fény derült Spicer-Simson közel sem fényes afrikai szereplésére, és soha többé nem kapott komolyabb beosztást. 1921-től 1937-es nyugdíjazásáig a Nemzetközi Hidrográfiai Bizottság főtitkára volt. A '30-es évekre azonban elfelejtették hibáit, és újra hősként kezdték el tisztelni. Számos előadást tartott a Tanganyika-tavon zajlott harcokról, és a National Geographicnak is segített megírni a Mimi és a Toutou útjának történetét. Geoffrey Spicer-Simson, avagy Haskötő Kapitány, végül 1947. január 29-én, 71 éves korában távozott az élők sorából.

Read more...

2015. december 30., szerda

A bladensburgi első világháborús emlékmű a helyén marad

Deborah Chasanow marylandi szövetségi bíró elutasította az Amerikai Humanista Egyesület (AHA) beadványát, mely szerint a Bladensburg városában található, kereszt alakú első világháborús emlékmű alkotmányellenes és sértő.

A radikálisan ateista szervezet beadványában az alkotmány első módosítására hivatkozott, mely megtiltja, hogy az állam támogasson, vagy hivatalos vallássá nyilvánítsa bármelyik vallást. Az AHA azzal az érveléssel támogatta meg beadványát, hogy 1931-ben három alkalommal is tartottak szentmisét az emlékmű közelében, továbbá a per során azt sugallta, hogy felállításához a Ku-Klux Klánnak is köze volt. Utóbbi a per során szimpla hazugságnak bizonyult.

A szóban forgó emlékmű. (Forrás: http://www.change.org)
Chasanow bírónő megállapította, hogy az AHA semmilyen érdemi bizonyítékot sem tudott szolgáltatni, hogy az emlékművet vallási motivációval állították volna. Habár a kereszt kétség kívül vallási szimbólum, hősi emlékműként való felállítása nem egyházi célokat szolgált, és ilyen esetben nem feltétlenül bír vallásos üzenettel. Hozzátette még, hogy az emlékmű ellen az elmúlt évtizedek alatt senki sem emelt kifogást, ami szintén azt igazolja, hogy szinte senki sem úgy tekintett rá, mintha az állam egy vallást akarna támogatni.

A szervezet egyébként eddigi legnagyobb sikerét 2014 márciusában érte el, amikor egy dél-kaliforniai nőt feljelentettek, mert egy emlékművet helyezett el azon út mellett, ahol a 19 éves fia meghalt. A városi tanács végül a kis emlékmű eltávolítására kötelezte a nőt.

A teljes cikk ide kattintva olvasható.

Read more...

Az HMS Natal elsüllyedése - 1915. december 30.

Cromarty kikötőjében belső robbanás miatt megsemmisül az HMS Natal páncélos cirkáló.

Az HMS Natal 1907-ben állt szolgálatba egy négytagú osztály második egységeként. Nevét Natal kolóniáról kapta, mivel építési költségeinek nagyobb részét az ottani lakosok fizették. 1912 decemberében azt a feladatot kapta, hogy szállítsa haza Whitelaw Reid amerikai nagykövet holttestét, mely küldetés teljesítése után legénysége a "tengeri halottaskocsi" nevet adta neki.


A háború kitörése után az Északi-tengeren járőrözött, de semmilyen említésre méltó esemény sem történt vele. 1915. december 17-én a Második Cirkáló Rajjal együtt áthelyezték Cromartyba. December 30-án Eric Back kapitány filmvetítéssel egybekötött fogadást tartott a hajón, melyre a tisztek feleségei és gyermekei, valamint egy civil barát és annak családja is meghívást kapott. Továbbá a közelben állomásozó Drina kórházhajó nővéreit is meghívták. Összesen 7 nő, három gyermek és egy civil férfi tartózkodott a hajón.

15:25-kor, minden előjelzés nélkül, több erőteljes robbanás rázta meg a hajó tatját, majd öt percen belül elsüllyedt. Először torpedóra vagy aknára gyanakodtak, de miután búvárok tüzetesen átvizsgálták a roncsot, kiderült, hogy belső robbanás történt. Valószínűleg a kordit robbant be. A halottak száma 390 és 421 fő között volt.
Az HMS Natal felborult roncsa.
Apály idején a roncs még évtizedekig kilátszott a vízből, és az elhaladó hadihajók még a második világháború idején is tisztelegtek neki. Végül azonban a roncs nagy részét szétdarabolták, majd a maradékot a '70-es években felrobbantották, hogy ne veszélyeztesse az arra haladó hajókat. 

Az HMS Natal elhunytjainak több emlékművet is állítottak. Először 1927-ben, Durbanban emeltek egy oszlopot, majd legutóbb 2000-ben, az invergordoni Natal Parkban helyeztek el egy emléktáblát. 

Read more...

2015. december 29., kedd

Az első otrantói ütközet - 1915. december 29.

Október 7-én a központi hatalmak 6 német és 6 osztrák-magyar hadosztályból álló erővel támadást indítottak a szerbiai fronton. A támadáshoz október 17-én a bolgár hadsereg is csatlakozott. A több mint kétszeres túlerőben levő központi hatalmak hadseregei két hónap alatt megszállták Szerbiát. A harcok során mintegy 100 000 szerb katona elesett vagy megsebesült és kb. 160 000 fogságba került. Ennek ellenére a szerb hadsereg jelentős része, 150 000 katona, kitört a központi hatalmak bekerítő támadásából, és kijutott az Adriához. Az evakuálásukra kijelölt albán kikötők San Giovanni di Medua, Durazzo és Valona voltak.

A császári és királyi haditengerészet ezt a nagy szabású evakuációt képtelen volt megakadályozni, mert az antant biztosító egységek jelentős túlerőben voltak. Ennek ellenére 9 alkalommal futottak ki a cs. és kir. hadihajók, hogy valamelyik kikötőt támadják a három közül. A támadások során rombolókat és cirkálókat vettek be, mert ezen egységek sebessége lehetővé tette, hogy időben elmenekülhessenek egy túlerőben levő antant csoportosítás elöl.

1915. december 5-én, Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével, a Novara cirkáló és kísérőegységei San Giovanni de Medua kikötőjét támadták meg. A sikeres rajtaütés során a cs. és kir. hadihajók elsüllyesztettek 8 szállítóhajót, 11-et pedig súlyosan megrongáltak. A hazafelé vezető úton a Warasdiner romboló ágyútűzzel ronccsá lőtte a megfeneklett francia Fresnel tengeralattjárót. Mivel a kikötőben elsüllyesztett szállítóhajók tele voltak a montenegrói hadseregnek szánt utánpótlással, a rajtaütés jelentősen lerövidítette a montenegrói hadsereg ellenállását.

Nem sokkal később felderítők és tengerészeti repülök arról számoltak be, hogy Durazzó kikötőjében több hadi- és szállítóhajó horgonyoz. A cirkálóflottilla parancsnoka utasította Henrich Seitz sorhajókapitányt, hogy a Helgoland cirkálóval és öt Tátra-osztályú rombolóval fusson ki, és támadja meg Durazzó kikötőjét.

Az SMS Helgoland könnyűcirkáló.
1915. december 28-án éjfélkor, a Cattarói-öbölből kifutó Helgoland cirkálót a Csepel, Lika, Triglav, Tátra és Balaton rombolók kísérték. A Menders-fok magasságában a Helgoland legázolta a francia Monge tengeralattjárót, mely őt akarta megtámadni. Miután a sérült tengeralattjáró a cirkáló mögött felemelkedett, a Balaton ágyútüzével elsüllyesztette. A naszád második tisztjét és 18 főt a Balaton, 7 főt a Csepel vett fedélzetére. Morillet sorhajóhadnagy, a tengeralattjáró parancsnoka önként elmerült hajójával.

A francia Monge tengeralattjáró.
A Helgoland-csoport 07.30-kor ért Durazzó elé. A további eseményeket báró Jordis fregatthadnagy jelentése tartalmazza, aki a Lika parancsnoki hídján vezette a manővert: "...Miután a sűrű téli köd miatt semmit sem láttunk kénytelenek voltunk befutni a kikötőbe. A jelzett két olasz romboló azonban nem volt ott, csak egy tehergőzös és egy vitorlás... amelyeket tüzérségi tűzzel elsüllyesztettünk... Közben jól álcázott parti ütegek heves tüzébe kerültünk, amelyek, amikor megindultunk kifelé, zárótüzet adtak arra a helyre, ahol bementünk. Ezért kénytelenek voltunk kissé bal felé kitérni. Az előttünk haladó Csepel már maga mögött hagyta a feltételezett aknamezőt. Közben a Tátra csavarjai a felszínre vertek egy szürke aknát. A hídon álltam, amikor az egész hajó megrázkódott. Megtántorodtam. Hátul hatalmas vízoszlop tört a magasba. 8 óra 30 perc volt. A gépjelzőkarhoz akartam ugorni, hogy leállítsam a hajót, amikor ismét éreztem a hajó remegését, majd elveszítettem a talajt a lábam alól. Legalább öt métert repültem a magasba, mert a fényszórót mélyen magam alatt láttam. Visszazuhantam a hídra, ismét le akartam állítani a hajót, de a gépjelző hiányzott, és minden elgörbült és összetört... A Lika orra mélyen a vízben állt és erősen jobbra dőlt. A füsttől és a lángoló naftától hátul semmit sem láttam, a hajó eleje is égett... Közben, égő fáklyaként kezdtünk körözni az aknamezőn át, mert a jobb oldali hajtógép még működött és a kormánylapát elgörbült. Minden pillanatban arra vártunk, hogy ráfutunk még egy harmadik aknára is. Így körözve éppen nekifutottunk volna a közelben álló Triglav-nak, ha parancsnokunk, Wünschek fregattkapitány át nem kiált, hogy menjenek arrébb, mert kormányozhatatlanok vagyunk. De amint a Triglav elindult, középső kéményéből hatalmas vízoszlop tört fel. A Likan már minden égett, a fedélzet olyan forró volt, hogy egyik lábunkról a másikra ugráltunk. A lőszerkamra bármelyik pillanatban felrobbanhatott - a legénység mégis keményen és bátran kitartott és várta a parancsokat. Beugrottam a navigációskabinba és a jelzőkönyvet a tűzbe vetettem. Ekkor a parancsnok háromszoros hurrát vezényelt Őfelségére, és parancsot adott a hajó elhagyására. Ugyanebben a pillanatban a bal oldali első lőszerkamra a levegőbe repült. Beugráltunk a vízbe. Alig hagytuk el a fedélzetet, első részén két hatalmas robbanást láttunk, repeszek röpködtek a fejünk körül. A Lika fara magasan kiemelkedett, orra mélyen a víz alatt volt... Margelik sorhajóhadnagy a hajó farán még megsemmisített néhány dolgot, felrobbantotta a hátsó lőszerkamrát és csak azután ugrott a vízbe. Ezalatt a parti ütegek még tovább lőttek bennünket, és még egy találat érte a Likat. A parancsnokom mellett úsztam, a víz tele volt naftával, az embernek a szájába ment az olaj, sokan hánytak, mások vízbe fúltak. Egy halottról levettem az úszómellényt és odaadtam egy másiknak, akin nem volt. Közben egy másik is szólított: "Fregatthadnagy úr, Timkó vagyok, a cimbalmos, nem bírom tovább!" Nekiadtam a saját úszómellényemet. Amint később hallottam, őt is kimentették. Ekkor a Likaból már nem látszott más, csak hatalmas füstoszlop. A vízen úszott az olaj, s egyre terjedt. Háromnegyed órás úszás után értem el a Triglavot, ahol csak egy jolle volt érintetlen, a többi mentőcsónak csupa ronccsá vált. Ezzel a kis csónakkal mentették a Lika személyzetét. A Triglav is súlyosan sérült, fedélzetéig a vízbe merült, de még tovább lőtte a parti ütegeket... az akna, amelyre ráfutott, 8 méteres léket szakított rajta..."

Az égő SMS Lika romboló.
A sérült Triglavot a Balaton és a Tátra próbálta vontába venni, de a vontatókötél beleakadt a Csepel egyik hajócsavarjába, amely feltekerte azt, így csak a bal oldali gépet tudta működtetni. Mivel a Tátra vontató berendezése megsérült, a Balaton próbált segíteni. Amíg a Triglavot a Balaton mellé kötötték, a Helgoland kb. 5-6000 méterről a parti ütegeket lőtte, hogy a rombolókat fedezze.

Seitz sorhajókapitány 09.30-kor adta ki a parancsot a hazatérésre, de a Csepel és a Triglavot vontató Balaton kis sebessége miatt csak 6 csomóval haladhattak. Seitz 10.35-kor rádiójelentésében kérte a felmentő erők segítségét. 11.15-kor kifutott Cattaróból a Kaiser Karl VI páncélos cirkáló, de a Novara és Aspern cirkálók kazánjait is elkezdték felfűteni.

Durazzóból még a reggel folyamán értesítették Brindisit a támadásról, ahonnan 07.55-kor futott ki a brit Dartmouth, és az olasz Quarto cirkálók, valamint a Casque, a Commandant Bory, a Renaudin, a Commandant Lucas, és a Bisson francia rombolók hogy Cattaró irányába hajózva elvágja a Helgoland-csoport útját. 09.30-kor az Abba, a Nievo, a Mosto és a Pilo olasz rombolók kíséretében a Nino Bixio olasz és a Weymouth brit cirkálók is kifutottak Brindisiből, hogy csatlakozzanak az üldözéshez. 11.30-kor a Pali-fok magasságában hajózó Helgoland kötelék ugyanakkora távolságra volt Cattarótól mint a Nino Bixio vezette hajóraj, míg a Dartmouth és a Quarto az öt francia rombolóval már 20 mérfölddel közelebb járt a Cattarói-öböl bejáratához. Az ellenség azt tervezte, hogy a Dartmouth hajórajjal elvágja a Helgoland útját, és dél felé, a Nino Bixio-csoport felé tereli a cs. és kir. hajókat. Seitz 11.45-kor értesült rádión arról, hogy az ellenség már előtte jár. Ezután a Helgoland átvette a Triglav vontatását, a hajócsavarjára tekeredett vontatókötél miatt az egy főgéppel mindössze 20 mérföldes sebességre képes Csepelnek pedig parancsot adott, hogy kíséreljen meg áttörni északi irányban, a part közelében.

A brit HMS Dartmouth könnyűcirkáló.
13:30-kor, amikor észak felé észlelték az ellenséget, az addig vontatott Triglavot elsüllyesztették, a Helgoland, a Balaton és a Tátra pedig délnyugati irányba fordult. Az ellenség körbefogta a cirkálót és a rombolókat, majd tüzet nyitott. Először a Helgolandot érte találat, melynek következtében egy ember meghalt, hét pedig megsebesült. A Dartmouth és a Quarto két oldalról tüzelt a Helgolandra, majd az olasz cirkáló a nyomdokvonalába állt. A Helgoland hátsó torpedóvető csövéből egy torpedót indítottak a Quartora, amely kitért oldalra és a támadása egy időre abbamaradt. Ez idő tájt Oppel, a Csepel később elesett gépmestere, ráadta a drótkötél által leblokkolt tengelyű főgépre a legnagyobb gőznyomást. A 10 000 LE lassan megforgatta a beszorult tengelyt és a rátekeredett drótkötél szétszakadt. A Csepel ezzel visszanyerte régi mozgékonyságát, és 32 csomó sebességgel megkísérelte utolérni a Helgolandot, miközben az öt francia romboló, majd később a Quarto is üldözőbe vette. Hosszú tűzpárbaj következett, melyet 8-10 km-es távolságból vívtak egymással.

Az 1915. december 29-ei tengeri ütközet. (Benczúr László)
A Helgoland kezdetben a Dartmouth cirkálóval harcolt, majd később odaérkezett a Weymouth és a Nino Bixio cirkáló is a négy olasz romboló kíséretében. Az ellenség óriási erőfölénybe került, és a Helgolandot több találat érte. Elesett egy matróz, négy megsebesült, tönkrement a kormányt működtető gőzgép és ettől kezdve kézi erővel kormányoztak, továbbá károk keletkeztek a felépítményekben. A Csepel 16.30-kor egyesült a csoportjával, amikor Seitz sorhajókapitány rádiótávirattal közölte a Kaiser Karl VI-tal, hogy forduljon vissza, ő pedig déli irányba fordult a hajórajával. Tél lévén hamarosan beállt az esti szürkület és Seitz 17.20-kor egy hurkot leírva megtévesztette az ellenséget és északnyugati irányba fordult, majd 18.15-kor északnak vette az irányt. A váratlan manőver meglepte az ellenséget, mely csak késve reagált, így a Helgoland-csoport az ellenség "T"-jét keresztezve, a vezérhajótól mindössze 3500 méterre végrehajtotta az áttörést. A Nino Bixio, melynek tüzelését nagyban gátolta a Weymouth pozíciója, súlyos sérülést szenvedett egy találattól. Az áttörés sikere után az üldöző hajók lemaradtak és később beszüntették a tüzelést.

  Az ütközet után Haus admirális, a flotta parancsnoka, a következőképp írt jelentésében: "...a négy hajó (a Balaton romboló nélkül) a durazzói kikötőbe nyomult, a feltételezett, gyanítható aknák miatt a kisvizet jelző bója mellett, közvetlen közel az északi parthoz, nyomdokvonalban... 8 órakor ugyanezen az útvonalon, a kisvizet jelző bója mellett vezette vissza a Csepel a rombolókat. Nyomdokvonalában a hajók ugyanolyan biztonságban jöhettek vissza, mint ahogyan bementek; de csak a Tátra követte pontosan a Csepelt a nyomdokvonalában... A Lika és a Triglav nem mentek a Csepel fordulópontjáig, hanem előbb, tehát ugyanabban a percben fordultak balra, amikor a Csepel, alig hagyva maguk mögött a bóját... és így, emiatt futottak rá az aknamezőre. Erre a mérhetetlenül elővigyázatlan elkanyarodásra, a sorból való kiválásra, arra, hogy nem követték a vezérhajót annak nyomdokvonalában, amely végül a két romboló elsüllyedését okozta és később az egész köteléket a legnagyobb veszélynek tette ki, nincs semmiféle bocsánat..."

Heinrich Seitz-Treffen sorhajókapitány (1870 - 1940)
Báró Jordis fregatthadnagy jelentésében megemlíti, hogy a Lika és a Triglav a parti ütegek zárótüze miatt kényszerült korábban elkanyarodni, mint az előttük haladó Csepel. Lévén, hogy a rombolók páncélozatlan hadihajók, kisebb kaliberű ágyúk tüze is komoly károkat okozhatnak bennük. Ez azonban még nem indokolja, hogy a biztonságos útvonalról való letéréssel kockáztassák az aknára futás lehetőségét, ami ebben az esetben meg is történt, igen súlyos következményekkel. Wünschek fregattkapitány, a Lika parancsnoka, az egész köteléket veszélybe sodorta elhibázott döntésével, hiszen miután a Triglavot vontába vették, csak 6 csomós sebességgel haladhattak. Ilyen körülmények között esély sem maradt a Triglav megmentésére. Miért? A Helgoland csoport csak 09.30-kor tudott elindulni a sérült Triglavval, mintegy 6 csomós sebességgel. 13.30-kor pillantották meg az ellenséget, tehát 4 órával a visszaindulás után, amikor már megtették az út kb. 40 százalékát. Ha nincs szükség a Triglav vontatására, a csoport 25 csomós sebességgel haladva biztonságosan behajózhatott volna Cattaróba, és maximum a Dartmouth-csoport tudja délnyugati irányból üldözőbe venni. Így viszont csak Seitz kiváló manőverezése és az ütközet alatt beálló szürkület mentette meg a köteléket.

Az SMS Helgoland összelőtt fedélzete.
Haus admirális rendkívül dühös volt, amikor értesült a két romboló elvesztéséről, amit véleménye szerint az elért eredmények, a Monge és a Durazzóban álló szállítóhajók elsüllyesztése, a legkevésbé sem kompenzáltak. Bár elismerte, hogy Seitz kiválóan manőverezett, és a rombolók elvesztéséért nem őt terheli a felelősség, amíg élt, Seitz nem kapott több kötelékparancsnoki beosztást.

(A fenti írás Bánsági Andor: Az első otrantói ütközet brit dokumentumai (1915. december 29.) c. írásának rövidített változata. A teljes cikk ide kattintva olvasható.)

Read more...

2015. december 27., vasárnap

A jó vutki - A Nagy Háború anekdotái II.

Egy csernovici menekült asszony beszélte:

- Élénk forgalmú szatócsüzletünk volt Csernovicban. Amikor seregeink kiürítették a várost, a lakosság ezrével menekült Magyarország felé. Mi is készülődtünk, de mivel tíz gyermekünk van, nehezen haladt előre a csomagolás. Végre bevonultak az oroszok és mi kénytelenek voltunk megadni magunkat a sorsunknak. Férjem az értékesebb holmik elrejtésével foglalatoskodott, én pedig az üzletben néztem a dolog után, amikor egyszerre csak három tiszt állított be. Vutkit* kértek. Én félelmemben sokáig kotorásztam az üvegek között, de aztán fölkaptam az egyiket és látszólag barátságos arccal töltöttem nekik. A tisztek nagyokat csettintve hajtották föl az italt, majd egy rubelt dobtak az asztalra és eltávoztak. Alighogy kifordultak, belépett az uram, akinek persze nyomban elujságoltam az oroszok látogatását.

- És melyikből adtál nekik? - kérdezte tőlem.

- Ebből a sötét flaskából, - feleltem.

A férjem fejéhez kapott és kétségbeesetten kiáltott föl:

- Te szerencsétlen teremtés, mit tettél?! Most majd lekaszabolnak mindnyájunkat!

Az üvegben kreozot** volt, amit a férjem valami rovarirtószer előállítására hozott a patikából.

Kínos töprengésünk közepette kardcsörtetés hallatszott kívülről. El voltunk készülve a legrosszabbra. Csakhamar egy egész csapat muszka tiszt lépett be. Mogorva hangon megint vutkit kértek. Férjem, hogy kiengesztelje őket, a legjobb szilvóriumból töltött neki. A tisztek megízlelték és kelletlenül tolták vissza az asztalra:

- Nem kell! Abból adjon, amelyikből a felesége töltött.

...És még aznap elfogyott az egész flaskó kreozot. Másnap a férjemnek már ujat kellett hoznia a gyógyszertárból.



(In: Nagy Endre (szerk.): A Nagy Háború anekdotái. Bp, 1915. Kép: Orosz katonák Galíciában. Forrás: http://rudocs.exdat.com)

* Vodka.
** Bükkfakátrányból előállított, színtelen v. sárgás, idővel megbarnuló, sajátos füstszagú, olajszerű folyadék, mely több benzolszármazék elegyének tekintendő. Íze égető, maró. Gyógyszerként is használták.

Read more...

2015. december 26., szombat

Karácsonyi képeslapok II.

Egy újabb adag karácsonyi képeslap válogatást adunk közre, ezúttal a másik oldalról. Brit és új-zélandi katonák üdvözletei a frontról.












Read more...

2015. december 25., péntek

Hajóportré – SMS Goetzen (MV Liemba)

100 éve, 1915 decemberében kezdődtek meg a harcok a Tanganyika-tó feletti uralomért a britek és a németek közt. Ennek kapcsán mutatjuk be most a harcok nagy túlélőjét, az SMS Goetzent, azaz mai nevén az MV Liemba gőzöst.

A Goetzent a papenburgi Meyer-Werft Hajógyár építette 1913-ban, és Német Kelet-Afrika korábbi kormányzójáról, Gustav Adolf Graf von Goetzenről kapta a nevét. Azzal a céllal építették, hogy rakományt és utasokat szállítson az Ostafrikanische Eisenbahngesellschaft (Kelet-Afrika Vasúti Társaság) számára. Elkészülte után a Goetzent szétszerelték, és 5 000 db dobozba csomagolva, három teherhajó szállította Dar es Salaamba, ahonnét vasúton vitték tovább Kigomaba. Itt, újbóli összeszerelés után, 1915. február 5-én állt szolgálatba.

Az SMS Goetzen 1915-ben.
Eredetileg a hajón hét elsőosztályú és öt másodosztályú kabin volt, valamint első- és másodosztályú étkező és dohányzó szalonok. Felszerelték még jéggéppel, valamint elektromos világítással és szellőző rendszerrel is. Fedélzetén 60 fő legénységet és 4 tisztet tudtak elszállásolni.

Szolgálatba állítása után a Goetzen kisegítő hadihajó státuszt kapott és átnevezték SMS Goetzenre. Megkapta az SMS Königsberg egyik 10,5 cm-es ágyúját, valamint az egyik 8,8 cm-es ágyút a kettő közül, melyeket a Königsberg hozott magával, hogy lehetőség esetén kereskedelmi hajókat fegyverezzen fel segédcirkálónak. Továbbá az SMS Möwetől is kapott két db 3,7 cm-es Hotchkiss revolver ágyút.
 
Az SMS Goetzen 10,5 cm-es ágyúja.
A Goetzen parancsnokának Siebel tengerészfőhadnagyot nevezték ki és tevékenységének megkezdése után a németek szinte teljesen fennhatóságuk alá vonták a Tanganyika-tavat. Emiatt a britek két felfegyverzett motorcsónakot juttattak a tóra a meglehetősen hírhedt és excentrikus Geoffrey Spicer-Simson parancsnoksága alatt. Spicer-Simson meglehetősen sajátos vezetési stílusa és viselkedése ellenére a kis brit kötelék sikeresen vette fel a harcot a túlerőben levő németekkel, és először elfogták a Kingani ágyúnaszádot, majd 1916 februárjában elsüllyesztették a Hedwig von Wissmant is.

A tavon elért sikereiknek köszönhetően a britek és a belgák a szárazföldön is megindultak Kigoma irányába, majd Albertvillenél egy légi támaszpontot is létrehoztak. 1916. június 10-e után innen több légitámadást is végrehajtottak a kigomai kikötőben állomásozó Goetzen ellen, de találatot nem értek el. Ekkorra azonban a németek szinte teljesen leszerelték a hajó fegyverzetét, és csak az egyik 3,7 cm-es Hotchkiss ágyút hagyták meg, légvédelmi feladatokra.

1916 júliusában az antant csapatoknak sikerült elvágniuk Kingani vasúti összeköttetését, ami a kikötő elszigetelődésével fenyegetett. Lettow-Vorbeck tábornok, a német csapatok parancsnoka, ezért úgy döntött, hogy kiüríti a várost, és elrendelte a Goetzen elsüllyesztését. A feladat végrehajtásával a Meyer-Werft három gépészét bízták meg, akik a hajóval együtt utaztak Kinganiba, hogy felügyeljék a az összeszerelését. A három gépész úgy döntött, hogy olyan állapotban süllyesztik el a hajót, hogy az egy későbbi kiemelés után könnyen kijavítható legyen. Ezért az összes gépészeti berendezést vastag zsírréteggel fedték be, és homokkal töltötték fel a hajót, majd 1916. július 26-án 20 méteres mélységben elsüllyesztették a Katabe-öbölben.

A fegyverszünet után a belgák a Goetzen kiemelése mellett döntöttek, a feladattal pedig egy Johann Ludwig Hall nevű svéd mérnököt bíztak meg. Búvárok segítségével minden mozdíthatót eltávolítottak a hajóról, majd kábelek segítségével két, kifejezetten erre a célra épített uszályt rögzítettek a hajóhoz. Így sikerült a Goetzent annyira megemelni, hogy a felépítményei már a vízfelszín fölé emelkedtek. Ebben az állapotban vontatták át Kinganiba, ahol 6-7 méter mély vízben leültették. 1920 elején azonban egy vihar elsodorta a hajót és a Lusana-foknál elsüllyedt.

1921-ben a britek vették át az uralmat Kinganiban, és szintén a hajó megmentése mellett döntöttek, de csak 1924. március 16-án sikerült a Goetzent kiemelniük. Mivel a gépek és a kazánok használható állapotban voltak, hozzáláttak a hajó kijavításához. A munkálatokkal 1927 elején végeztek, majd még ugyanazon év május 16-án szolgálatba állították Liemba néven a Tanganyika Vasúti és Kikötői Szolgálatnál. Érdemes megjegyezni, hogy a briteknek a hajó kiemelése, és átalakítása összesen 78 000 Fontba került, míg anno a németek csak 36 000 Fontért építették.

1927-óta a Goetzen immár Liemba néven szinte folyamatosan szolgálatban áll és hajózik. 1976 és 1977 között egy nagyobb felújításon esett át. Ekkor a gőzgépeit dízelmotorokra cserélték. 1993-ban ismételten leállították, és felújították. Újjáépítették a fedélzeti felépítményeit, kicserélték az elektromos rendszerét, felújították a kabinjait, és új MAN dízelmotorokat kapott, melyekkel már 11 csomóra növelte a maximális sebességét.

1997-ben 75 000, a kongói háború elöl menekülő zairei állampolgár szállításában vett részt Kigoma és Uvira közt. 2015 májusában további 50 000 embert szállított, akik a Burundiban zajló véres események elől menekültek.

2011-ben a hajó tulajdonosa, a TRC (Tanzania Railways Corporation) vállalat, megkereste a német kormányt, hogy nyújtsanak támogatást a hajó felújítására vagy cseréjére. A német hatóságok megvizsgálták a kérést, és megállapították, hogy egy új hajó építése jóval olcsóbb lenne, mint a felújítás. Végül azonban az ügy elsikkadt, és a németek semmilyen támogatást sem nyújtottak a TRC-nek.

MV Liemba néven, napjainkban.
Jelenleg a Liemba kéthetente egyszer fut ki egy irányba: szerdától péntekig Kigomaból Mpulunguba hajózik, majd péntektől vasárnapig vissza. Kigomaban, Mpulungaban és Kasangaban rendes kikötők vannak, azonban a többi megállóhelyen csak csónakokkal tudnak ki és beszállni az utasok.  

A Liemba jövőbeni sorsáról nincsenek információink, de reméljük, hogy még hosszú ideig szelheti a habokat, és ha egyszer sor kerül nyugdíjazására, múzeumhajó válik majd belőle. Zárásképpen az alábbi videót ajánljuk megtekintésre, mely a Liemba hétköznapjait mutatja be.

Read more...

2015. december 23., szerda

Boldog ünnepeket kívánunk!

Az alábbi képeslap válogatással szeretnénk boldog Karácsonyt és békés ünnepeket kívánni minden kedves olvasónknak!












Read more...

2015. december 22., kedd

Múzeumi hírek - I.

Sir Peter Jackson, a Gyűrűk Ura és a Hobbit trilógiák rendezőjének irányításával és támogatásával első világháborús kiállítás nyílt a wellingtoni (Új-Zéland) Domínium Múzeumban.
Jackson maga is több hónapos kutatómunkát végzett a kiállítás megszervezése előtt, és gyermekkora óta érdeklődik a nagy háború iránt, ugyanis a nagyapja és a nagybácsikája is részt vett a harcokban, és rengeteg történetet hallott tőlük.
Jackson stúdiója, a Weta Digital is kivette részét a munkálatokból, elsősorban a korabeli fényképek utószínezésével. Az első, általa szervezett kiállítás, a gallipoli hadjáratnak állít emléket, és 2015. április 25-én nyitotta meg kapuit. 

A múzeum weboldala:
http://www.greatwarexhibition.nz/

A Weta Workshop videója a kiállítás megszervezéséről:



Read more...

2015. december 21., hétfő

Kozákok - A Nagy Háború anekdotái I.

Az oroszok máramarosi betörésének idején kozákok garázdálkodtak egy hazafias érzelmű, rutén paraszt viskójában. Négyen voltak a kozákok, de húsz helyen fosztogattak. Elvittek minden elvihetőt.
Szegény kirabolt rutén ott búsult a háza előtt, amikor nagyobb csapat orosz katona közeledett a falu felé. Egyik tiszt leszállt a lováról s egy ital vizet kért. Közben szóbaelegyedett a ruténnel, aki keservesen panaszolta el, hogy a kozákok mindenét el-"rekvirálták".
- S mondd csak, - kérdezte az orosz tiszt, - ez a kabát rajtad volt akkor, mikor a kozákok itt jártak?
- Igenis, tiszt úr.
A kozáktiszt mosolygott:
- Akkor nem az én katonáim voltak. Mert akkor most már csak ing volna rajtad, - vagy még az se.
(In: Nagy Endre (szerk.): A Nagy Háború anekdotái. Bp, 1915. Kép: Kozák elővédcsapat. Forrás: http://keptar.oszk.hu)


Read more...

2015. december 19., szombat

Megkezdődik az Anzac- és a Suvla-öböl kiürítése a Gallipoli-félszigeten

Mivel az antant hatalmak nem tudtak további erősítéseket küldeni a hadszíntérre, 1915. október 11-én javasolták a mediterráneum főparancsnokának, Sir Ian Hamiltonnak, hogy vonja ki csapatait. Hamilton azonban dühösen visszautasította az indítványt, mert úgy vélte, az evakuáció elfogadhatatlanul magas, akár 50%-os veszteséggel járhat. Emiatt Hamiltont október 14-én leváltották, és helyére Sir Charles Monro-t nevezték ki.
Monro október 28-ai megérkezése után szintén a kiürítést javasolta, de már nem beszélt a lehetséges veszteségekről. Lord Kitchener ekkor mégis a kiürítés ellen kezdett el érvelni, de miután végiglátogatta a hadszintért, megváltoztatta véleményét. Ezek után a brit kormányban még hetekig vitatkoztak arról, hogy mit lépjenek, és csak december 7-én döntöttek végleg az evakuáció mellett.
Meglepő mód a hídfők kiürítése teljesen zökkenőmentesen zajlott, és az egész hadjárat legsikeresebb műveleteként vonult be a történelembe. Még a törököket is sikerült megtéveszteni, és fogalmuk sem volt, hogy mi történik az állásaik előtt. A hivatalos statisztikák szerint az antant csapatoknak mindössze három fő vesztesége volt.
Winston Churchill, az egész hadművelet ötletgazdája, és legnagyobb támogatója később csak ennyit fűzött hozzá Monro sikeres kivonulásához: "Jött, látott, kapitulált."
(Kép: A Suvla-öböl 1915-ben.)


Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP