2016. január 20., szerda

Kereskedelmi tengeralattjárók - a láthatatlan blokádtörők

A háború kitörésekor az antant által létesített blokád elvágta a gyarmataiktól a Központi Hatalmakat, a tengeri kereskedelmüket pedig gyakorlatilag a skandináv országokra korlátozta. Ezzel a hadiipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagok egy részének utánpótlása megszűnt, ami hosszú távon katasztrófával fenyegetett. A villámháborús tervek összeomlása után már látszott, hogy a háború nem fog egyhamar befejeződni. Mivel sem a német, sem az osztrák-magyar flotta nem volt képes a blokádot felszámolni, Németországban úgy döntöttek, hogy kereskedelmi tengeralattjárókkal próbálják meg kijátszani az antant blokádot, és felújítani a kereskedelmet a semleges Egyesült Államokkal.

1916 elején a Nord Deutsche Loyd és a Deutsche Bank Deutsche Ozean-Reederei néven közös leányvállalatot hozott létre, és 7 kereskedelmi tengeralattjáró építését kezdték meg még ugyan abban az évben. A tervekkel ellentétben azonban csak a Deutschland-ot és a Bremen-t fejezték be kereskedelmi tengeralattjáróként, a maradék öt egységet felfegyverezték, és tengeralattjáró-cirkálóként állították szolgálatba. A naszádok szállítási kapacitása egyenként 700 tonnát tett ki, de ebből 230 tonna gumit csak a külső és a belső héjazat közt tudtak elhelyezni. Bár egy átlagos kereskedelmi hajó kapacitásához képest ez viszonylag kevésnek számított, az adott helyzetben más megoldás nem volt. A tengeralattjárókat azért nem fegyverezték fel, mert így jogilag kereskedelmi hajónak minősültek, és csak megállítás és átvizsgálás után lehetett őket elsüllyeszteni, míg egy hadihajót e nélkül is. Mivel azonban a tengeralattjáró elsődleges fegyvere a láthatatlanság, a blokádírózó hajók elől lemerülve könnyen kijátszhatta azokat, és háborítatlanul tudott eljutni céljáig.

A Deutschland

 Az elsőként elkészülő Deutschland parancsnokának Paul König-et nevezték ki, aki korábban a német kereskedelmi flottánál szolgált hajóskapitányként, de az új megbízatása mellé tartalékos sorhajóhadnagyi rangot is kapott. Első útjukra 1916. június 23-án futottak ki 750 tonna rakománnyal, melyből 125 tonna kémiai festőanyagokat tett ki. Ezen kívül gyógyszereket, drágaköveket, és postai küldeményeket vittek magukkal. 1916. július 9-én érkeztek meg Baltimore-ba (más források szerint július 7-én). A Deutschland kapitányát és személyzetét hősökként köszöntötték, és újságírók hada ostromolta tartózkodásuk során. Egymást érték a vacsorameghívások és az üdvözlések, leginkább a német származású lakosság részéről. Egyesek több száz kilométert is hajlandóak voltak utazni, csak hogy találkozhassanak a tengerészekkel. A Deutschland-ot a modern tengeralattjáró egyik atyja, Simon Lake is megtekintette, és megállapodott a Nord Deutsche Loyd képviselőivel, hogy kereskedelmi tengeralattjárókat épít a számukra, de ebből végül semmi sem valósult meg.

A Deutschland Baltimore-ban.
A tengeralattjáró augusztus 2-án hagyta el Baltimore-t, és augusztus 24-én érkezett meg Bréma kikötőjébe. 341 tonna nikkelt, 93 tonna ónt, és 348 tonna nyersgumit vitt magával, melyből 257 tonnát a nyomásálló testen kívül helyeztek el. A szállítmány értéke 17,5 millió birodalmi márka volt, többszöröse a tengeralattjáró építési költségének. Útja során 8450 tengeri mérföldet tett meg, ebből 190-et a víz alatt. A hazaszállított nyersanyagok hónapokig fedezték a német hadiipar speciális szükségleteinek egy részét.

A Deutschland legénysége Baltimore-ban.
1916 novemberében a Deutschland újabb sikeres utat tett az Egyesült Államokba. Ekkor drágaköveket, gyógyászati termékeket, és értékpapírokat szállított. November 16-án indult volna haza New Londonból, de összeütközött a T. A. Scott, Jr. vontatóval. A vontató a Deutschland előtt haladt, amikor a tengeralattjáró előtt jobbra fordult, hogy kikerülje az öböl bejáratánál levő sziklákat, azonban a dagály miatti erős áramlások egy rövid időre megállították a kis naszádot, a jóval nagyobb tengeralattjárót viszont nem, így az gyakorlatilag kettészelte. A vontató 5 fős legénysége vízbe fulladt. Egyedül a fedélzeten tartózkodó Hans F. Hinsch, a német Necker gőzös parancsnoka menekült meg, akit a Cassie vontató legénysége mentett ki. Az ütközéstől behorpadt a tengeralattjáró orra, és több szegecs is kiesett. Az incidens miatt a Deutschland végül csak november 21-én tudott elindulni, többek közt 6,5 tonna ezüsttel a gyomrában.

A Deutschland New London-ban.
A hazaérkezés után Paul König kapitány Die Fahrt der Deutschland címmel könyvet írt az útról, melyet a német háborús propaganda is felkapott. A mű 1916-ban magyarul is megjelent.

A Deutschland 1917 januárjában indult volna harmadik útjára, de a romló német-amerikai kapcsolatok miatt erre már nem került sor. Így végül 1917. február 19-én U-155 néven a Birodalmi Német Haditengerészet lefoglalta, és felfegyverezte. 6 db torpedóvető-csövet és 2 db 150 mm-es ágyút kapott, az utóbbiakat az SMS Zähringen pre-dreadnought csatahajóról szerelték le. Összesen 18 db torpedót tudott magával vinni egy bevetésre.

1917. május 24. és szeptember 2. között Karl Meusel parancsnoksága alatt 105 napos cirkálást hajtott végre az Atlanti-óceán északi részén. Útja során 9 kereskedelmi hajót süllyesztett el, továbbá megtámadott 19 felfegyverzett szövetséges kereskedelmi hajót, melyek közül 9-et süllyesztett el. Összesen 10 220 tengeri mérföldet tett meg, ebből 620-at alámerülve. Az első világháború során ez volt az egyik leghosszabb út, melyet egy tengeralattjáró tett meg.

1918. augusztus 11-én Ferdinand Studt parancsnoksága alatt futott ki Kielből. Azt a parancsot kapta, hogy aknákat telepítsen St. John's és Halifax kikötője előtt, továbbá el kellett vágnia a Sable-sziget (50 tengeri mérföldre található Új Skóciától) telegráf kábeleit. A feladat kivitelezésébe azonban hiba csúszott, mivel a kapitány összekeverte St. John's-t Saint John-al.

További útja során elfogta és elsüllyesztette a portugál Gamo gőzöst, megtámadta az SS France-t, és ágyútűzzel elsüllyesztette a norvég Stortind-et. Szeptember 7-én nagy távolságból tűzpárbajt vívott az amerikai Frank H. Buck gőzössel, mely elsüllyesztettnek jelentette az U 155-öt.

Szeptember 13-án a brit Newby Hall kereskedelmi hajóval vívott tűzpárbajt. A nyomásálló lemezek behorpadtak, a hajótestbe több ponton víz szivárgott be, ami átmenetileg képtelenné tette arra, hogy alámerüljön.

Szeptember 19-én Studt végül sikertelenül kereste a Sable-sziget kábeleit, ezért Nantucket irányába hajózott tovább.

A Deutschland Londonban, a háború után.
Az U-155 november 12-én tért vissza Németországba, majd november 24-én a fegyverszünet értelmében megadta magát. Mint háborús zsákmányt Nagy-Britanniába vitték, és többek közt, Londonban állították ki, majd 1921-ben eladták ócskavasnak. 1921. szeptember 17-én a birkenhead-i Robert Smith and Sons hajógyárban állt lebontás alatt, amikor egy robbanás darabokra szaggatta, és megölt 5 embert.

A Bremen

A Bremen 1916 szeptemberében indult Norfolkba Karl Schwartzkopf parancsnoksága alatt. Egyes feljegyzések szerint Simon Lake-nek vitt pénzt, azzal a megbízással, hogy kereskedelmi tengeralattjárókat építsen Németország számára, de soha nem ért célba. A Bremen sorsa a mai napig nem tisztázott, és több elmélet is született, hogy mi okozhatta a vesztét.

Karl Schwartzkopf, a Bremen parancsnoka.
Egy feljegyzés szerint a Brement 10 mérföldre délre látták Izlandtól, és a 10. Cirkáló Raj néhány egységét küldték az elsüllyesztésére és a HMS Mantua jelentette, hogy nekiütközött egy nagyméretű víz alatti tárgynak.

Más állítások szerint a Brement a brit HMS G13 tengeralattjáró egyik torpedója süllyesztette el 1917 márciusában, de ennek a brit Admiralitás nem adott hitelt.

Mivel semmilyen bizonyítékot sem találtak a Bremen elsüllyesztésére, valószínűleg aknára futott és elsüllyedt.

Összegzés

A Deutschland két sikeres útja bebizonyította, hogy az antant blokádnak van hatásos ellenszere. A Bremen elvesztése azonban rámutat arra, hogy ez a módszer egyáltalán nem rizikó mentes. Azonban a kereskedelmi tengeralattjáróknak, fegyvertelenségük ellenére, volt egy igen nagy előnyük a harci feladatokra alkalmazottakkal szemben: Nem kellett megközelíteniük ellenséges hajókat. Így sokkal nehezebb volt felfedezni őket, hiszen egy támadó tengeralattjáró a torpedói kilövésével azonnal tudatta jelenlétét az ellenséggel. Ha az Egyesült Államok nem lép be a háborúba, bizonyosan tömegesen alkalmazták volna ezeket a hajókat, mint azt a Simon Lake-el zajló tárgyalások is alátámasztják. Ebben az esetben tevékenységük komoly fejtörést okozott volna az antant vezetői számára. Főleg, ha a Simon Lake által építendő tengeralattjárók amerikai zászló alatt hajóztak volna. Az Egyesült Államoknak azonban jóval fontosabb volt a neki eladósodott Anglia és Franciaország győzelme, mint a nem túl jelentős hasznot hozó kereskedelem Németországgal, hiszen az előbbiek veresége esetén senki sem fizette volna vissza a kölcsönöket. Ezért is lépett be végül a háborúba az antant oldalán.

A Deutschland és a Bremen jellemző adatai:

Gyártó: Flensburger Schiffbau
Vízkiszorítás: 2272 t
Hossza: 65 m
Szélessége: 8,9 m
Merülése:  5,3 m
Teljesítmény: 800 LE
Sebesség: felszínen: 15 csomó, alámerülve: 7 csomó.
Hatótávolság: 12630 tengeri mérföld
Teherbírás: 700 tonna
Személyzet: 26 fő



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP