2016. február 10., szerda

Ali Murza karavánja - A Nagy Háború anekdotái VIII.

Orenburgból Kurgánba vittek bennünket az oroszok s ott a rendőrség szomszédságában lévő ,,női teaház” nevű hodályban helyeztek el. A rendőrségi börtönök ablakai a mi udvarunkra nyíltak, a kerítésen át a város piacára lehetett látni. 


A frontra induló egyik zászlóaljat búcsúztatták s a tömegben egy hörcsögképű embert láttam. Azt mondtam a társaimnak: 

- Fogadni mernék, hogy ez se muszka! 

A hörcsögember suttyomban kacsintott felém egyet. Mert meghallotta a magyar szót. Apró makrapipa volt a szája szögletében... Hozzámlopózott óvatosan s annyit súgott a fülembe: 

- Hamarosan itt lesünk...

Néhány nap múlva megtudtunk mindent: az ablakok vasrácsai mögül cigányos magyar beszédet hallottunk. Egyik társunk: Simonovics. kijátszva az őrt, oda is szólt nekik: 

- Adjak-e reszelőt? 

A rács mögül legyintett az egyik more; 

- Minek ázs, amikor úgy sincs bizsonyíték? 

Két nap múlva csakugyan el is eresztették őket. Hanem alig egy héttel reá ilyen hirdetések jelentek meg a helyi lapban: „Elveszett két ló. A becsületes megtalálót illő jutalomban részesítem” Ismét: „Nyoma tűnt egy tarka tehénnek” Kiszabadultak a cigányok, azért vesztek a lovak. 

Néhány héttel reá levelet kaptunk. Ennyi volt mindössze: 

„Megérkeztünk, a Tobol-parti füzesben vagyunk, látogassatok meg.” 

A levelet egy purdé csempészte be. Hozzáfűzte még, hogy itt az egész karaván. 

Előírás szerint napi kétórai sétát engedélyeztek számunkra, szuronyos őrizet alatt. Kísérőnket rávettük pár rubel árán: vigyen ki bennünket a füzesbe. Megtette! Hanem amikor megpillantotta a zsongó karavánt, nagyon megijedt. Valahogy csak lecsilapítottuk. 

A legpompásabb népszínműben sem láthatni mozgalmasabb életet, mint itten volt. A Tobolparti füzesben legalább kétszázötven roma táborozott. Fogadtatásunkra megjelent egy pofaszakállas, kövér vajda, ezüstpitykés mellényben: Sárközi Mihály. Körötte vezérkara, mögötte válogatott szép legények, menyecskék, leányok. Aztán szekerek, lovak s azok közepén egy metszettüvegű, ezüstfogantyús hintó: a vajda kocsija. Dal, muzsika, tánc mindenfelé. 

A cigányok körülözönlöttek mindenfelől s megindult az ismerkedés: ki hova való? A romák közös útlevéllel utazgattak: az útlevél Ali Murza herceg és kétszázötven kísérőjére szólt. A herceg természetesen Sárközi Mihály szekszárdi cigányvajda volt. Jöttek-mentek Európában és Ázsiában: sehol senki nem bántotta őket. Sas-szemük volt s nagyszerűen tudtak tájékozódni. Akár a vándormadarak. 

A cigányok bajtársaknak tekintettek bennünket, hadifoglyokat s elmondták nyíltan, hogy lopásból, rablásból élnek. Annyit szereznek, hogy sok is nekik. Az aranypénzt beolvasztják...

Amikor megkérdeztem az egyik dádót, miért nem maradnak odahaza, Magyarországon, szinte megütődve nézett reám: 

- Csák nem lopom meg á házsámát?! 

Ugyan él-e még Sárközi vajda Szekszárdon? 


(In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP