2016. június 29., szerda

Tomboló küzdelem a Thiaumont erődnél - 1916. június 29.

A verduni harcok közben Henri Desegneaux az alábbiakat írta naplójába június 26-án: “220 ágyúnk bombázza Thiaumont-ot. Vissza kell szereznünk az elvesztett területeket, és az ellenséget meg kell akadályoznunk abban, hogy elérje Fleury-t. Szüntelenül zajlanak a harcok. Ez már a negyedik nap, hogy a frontvonalon vagyunk, a felmentő seregünket ma reggel pusztították el egy támadás során. A napot felváltotta az eső; mocsok és sár van mindenhol. Nem tudunk leülni már. Mocsok borít minket, mégis hasalnunk kell a sárban. 10 napja nem fürödtünk, a szakállam növekszik, rémisztően felismerhetetlen és koszos vagyok.”

Későbbi naplóbejegyzésében, Desegneaux az egyik legáltalánosabb és legtragikusabb jelenetét írta a le a háborúnak: a halálosan sérült katonák lassan haldoklanak a társaik előtt, mert nincs senki, aki a hordágyakat vinni tudná ekkora tűzharcban. Június 30-án így írt:
210 mm-es német mozsár Verdunnél.
“Kábultan és bénultan, szavakhoz sem jutunk, a szívünk hevesen ver, miközben várjuk azt a bombát, ami elpusztít minket. A sebesültek száma csak növekszik körülöttünk. Szegény ördögök nem tudják mit csináljanak, hova menjenek, tőlünk várják a segítséget. Mit tehetnénk? Mindenhol füst, levegőt is alig kapni. Mindenütt csak halál. A lábaink előtt fekszenek a vérző sebesültek, fájdalmasan nyögdécselve. Az egyik géppuskás megvakult, az egyik szeme lóg ki a szemüregéből és a másikat kilőtték, ráadásul az egyik lábát is elvesztette. A másiknak már nincs arca, a keze leszakadt és borzalmas seb van a hasán. Szenvedve könyörög az egyikük, hogy “Hadnagy, ne hagyjon meghalni, Hadnagy, segítsen, hagyon fáj!” egy másik halálosan sebesült katona arra kér, hogy öljem meg “Hadnagy, ha nem akarja megtenni, adja ide a revolvert!”. Rettenetes, borzasztó pillanatok ezek, miközben az ágyúk folyamatosan tüzelnek ránk és a robbanások beterítenek minket sárral és földdel. Órákon át hallgatjuk a sírásokat és könyörgéseket, egészen este 6-ig. A szemünk láttára halnak meg, anélkül, hogy bárki segíteni tudna rajtuk.”

Nem sokkal később egy névtelen katona a francia 65. hadosztályból, akik a Meuse folyó nyugati partján állomásoztak, hasonló képet festett a harcokról egy otthonra írt levelében:

“Aki nem látta a saját szemével ezt a borzalmas mészárlást, az el sem tudja képzelni milyen lehet. Mikor megérkezik valaki újoncként a frontra, azonnal szembesül azzal, hogy a bombázás megállás nélkül zajlik, de mégis nyomulnunk kell előre. Óvatosan lehet csak haladni, nehogy elessünk az árkokban fekvő holttestekben. Kicsit messzebb rengeteg sebesült vár ellátásra, akiket sikerült kimenteni. Egy részük üvölt a fájdalomtól, van aki fohászkodik. Néhánynak hiányzik a lába és vannak, akik fej nélkül hevernek már hetek óta a földön...”

Read more...

2016. június 22., szerda

A Bruszilov-offenzíva pánikot okoz Bécsben

Bruszilov terveinek eleinte szinte semmi esélyt sem jósoltak, a többi orosz tábornok egy újabb véres vereséget várt, amibe majd belebukik elbizakodott társuk. Az eddigi kevésbé sikeres orosz akciók alapján olasz szövettségeseik mindössze csak abban reménykedtek, hogy a támadás ideiglenesen megzavarja a Monarchiát a Trentinói offenzívában. Bruszilov viszont alaposan átgondolt stratégiája és innovatív taktikája sikert hozott. A csapatai folyamatosan nyomultak előre, az osztrák-magyar keleti védelem pedig kezdett összeomlani.

A cs. és kir. csapatok hatalmas veszteségeit a hadifoglyok száma is jelezte. Az oroszok közel 200 000 foglyot ejtettek a támadás megkezdése óta, ami a harmada volt a keleten állomásozó osztrák-magyar katonák számának. Ehhez hozzávéve a csatában elesetteket, nagyjából a katonák felét vesztették el.
Osztrák-magyar hadifoglyok ételosztás közben.
Mivel nagyon sokan megadták magukat, Bécsben már árulásról kezdtek pletykálni. Arra gyanakodtak, hogy cseh és szláv csapatok az ellenség feltűnésekor azonnal megadták magukat. Szintén szóbeszéd volt, hogy a zsidó katonák tömegével dezertáltak. Ezek a hírek teljesen valótlanok voltak, tekintve, hogy az oroszok elég keményen bántak a zsidókkal a legutolsó galíciai inváziójuk alatt. A valóságban a megbízhatónak vélt osztrákok ugyanakkora eséllyel adták meg magukat, mint a meggyanúsított nemzetek katonái. A vereség igazi oka a parancsnokok által elkövetett hibák voltak.

Elkeseredett probálkozásként, hogy megállítsák az orosz hullámot, Conrad leállította a trentinói offenzívát és csapatait a keleti frontra küldte, de tudta, hogy az oroszokat addig nem fogják tudni megállítani, amíg egy nagyobb német haderő meg nem érkezik.

Read more...

2016. június 18., szombat

Az HMS Eden elsüllyedése - 1916. június 18.

1916. június 17-én a brit HMS Eden romboló feladata a francia H.M.T. France csapatszállító kísérése volt (mely korábban óceánjáró volt az Atlanti-óceánon), át a Csatornán, Le Havre-be.

Az HMS Eden a háború kitörése óta a Doveri Őrjárathoz volt beosztva, és a hajóforgalom biztosítása volt a feladata. A háború alatt a Királyi Haditengerészet egyik legsikeresebb vállalkozása a “Dover Patrol” volt, mely minimalizálta a veszteségeket amiket a portyázó német tengeralattjárók okoztak. 
Az HMS Eden romboló.
1916. június 18. korai óráiban a két hajó összeütközött a normandiai partok közelében. Háborús időszakban elkerülhetetlen, hogy gyenge fényviszonyok mellett kell a hajóknak navigálnia, és emiatt állandóan fennáll a veszélye egy ütközéseknek. Az HMS Eden nem tudott kitérni a nála sokkal nagyobb France elől, így az óriással való ütközés kettévágta a kis rombolót. A hajótest elülső része azonnal elsüllyedt, míg a hátsó fele a felszínen maradt és Le Havre-be vontatták.  

Az HMS Eden kapitánya, A.C.N. Farquhar sorhajóhadnagy és 42 társa, a hajóval együtt odavesztek. A maradék 33 túlélőt a France legénysége kimentette. Ez a tragédia 3 héttel a jütlandi ütközet után az elhunytak hozzátartozóin kívül szinte mindenki más számára gyorsan feledésbe merült.

Read more...

2016. június 16., csütörtök

A főhadnagy úr magyarul tanul - A Nagy Háború anekdotái X.

Egyik nagy előretörésünk befejezése után az Ikva partján végigvonuló dombláncolatot szállottuk meg Volhiniában. Cudar terep volt, mivel a szemközti kremenicei hegyekről teljesen belénklátott az orosz tüzérségi megfigyelő s a legkisebb megmozdulásra közibénk ágyúztattak azokkal a „sutyorgó” gránátjaival, így hát éjjel ástuk a fedezéket, hajnaltól alkonyatig pedig lapultunk.

Ebben az időtájban P. Ottó, az egyébként igen rokonszenves osztrák főhadnagy volt a századparancsnokunk, aki föltette magában, hogy csak azért is megtanul magyarul. Igaz, nem is tehetett egyebet a színmagyar legényei miatt, mindössze az volt a hátránya P. Ottó főhadnagy úrnak, hogy a ragozásban összekeverte az első, második és harmadik személyt.
Cs. és kir. telefonisták a fronton.
Egyik nap módfölött ideges volt a telefonisták miatt, mert folyton a vonalat javították s ezért bekaptunk már néhány öreg gránátot. Egyszer aztán kidugta fejét fedezékbeli vackából s így förmedt rá a társaságra:

- Megálljai, püdös telefonista, nem pujsz mingyá a dekunk!? . . . Ha mégeccer kipujsz, ülepembe lövök!

P. Ottó főhadnagy úrnak ez az elszólása szállóige lett aztán nemcsupán a században, hanem az egész ezredben.

(Udvary János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

2016. június 12., vasárnap

Az idegölő harc tovább folytatódik Verdunnél - 1916. június 11.

A Vaux erőd bevételével a németek egy lépéssel közelebb jutottak Verdunhoz, az elkövetkező napok pedig a csata legkritikusabb időszakát jelentették a franciák számára. A támadók közel kerültek hozzá, hogy június folyamán egy végső lökéssel elérjék céljukat, míg a védők helyzete egy hajszálon lógott.

Ezalatt az egyszerű katonáknak mindkét oldalon olyan nehézségeket kellett elviselniük, amit leírni is nehéz. Ekkor a csatamezőt már több tízezer holttest borította, és a folyamatos ágyúzás lehetetlenné tette a többségük eltemetését. Egy részüket a bombatölcsérekbe dobálták, vagy a lövészárkok mellett bomladoztak, még élő társaik szeme láttára.
Elesett katonák a Vaux erődnél.
1916 júniusában egy francia katona ezt írta Thiaumont falu mellett: “…Tíz napot töltöttem egy ember kettészakadt teste mellett. Képtelenség volt elvinni onnan. Az egyik lába a mellvéden lógott, míg a teste az árokban feküdt. Szörnyen bűzlött, ezért folyamatosan dohányt kellett rágnom, hogy el tudjam viselni…”

Június 19-én Henri Desagneux tiszt emlékezett meg a naplójában: “Megpróbáljuk minél komfortosabbá tenni a helyet, de minél többet ásunk, annál több testet találunk. Feladjuk, és máshol kezdjük újra, de egyik tömegsír után a másikba botlunk. Hajnalban abba kell hagynunk, mert a német gépek kikémlelhetnek minket. Ha jelt adnak, az ágyúzás még dühödtebben folytatódik, mint azelőtt. Nem alszunk, nincs vizünk, és nem tudunk kimozdulni a lyukakból, még a fejünket sem dughatjuk ki.”
A Vaux erőd romjai.
Az ellenséges ágyúzás következtében a csapatok utánpótlási hiánya általánossá vált. A katonák sokszor napokat töltöttek el élelem és víz nélkül. Az egyik német katona szerint a szomjúságtól megzavarodott emberek a bombatölcsérekben összegyűlt esővízből ittak, melyekben hullák oszladoztak. Az esetek többségében az eredmény vérhas volt, mely halálos lehetett. Kénytelenek voltak a vésztartaléknak szánt sózott húst fogyasztani, ami miatt sokan hasmenést kaptak. A szerencsések némi kakaót kaptak, ami némileg csillapította azt.

De mint mindig, a legrosszabb sérülések egy része most is belső volt. A folyamatos ágyúzás lassan felőrölte a katonák idegeit. Egyesek már csak némán és közönyösen tűrték azt, ami körülöttük történik.

Read more...

2016. június 7., kedd

A németek beveszik a Vaux erődöt – 1916. június 7.

A németek május 27-én kezdték el bombázni a Vaux erődöt, majd négy hadosztállyal megtámadták. Az ostrom egy héten keresztül tartott, és a támadók hiába voltak közel ötszörös túlerőben, a franciák végül csak a vízhiány miatt adták fel azt.

Az erőd védelmét nehezítette, hogy 1915 végén a tüzérségét teljesen leszerelték, mivel arra máshol volt szükség. A heves bombázás után az első gyalogos támadást június elsején indították meg a németek, mely során lángszórós alakulatokat is bevetettek. Június 5-ére a helyzet annyira kritikussá vált, hogy Sylvain-Eugene Raynal parancsnok kérte, hogy a francia tüzérség lője az erődöt, mivel a tetejét már megszállták a német csapatok.

Pillantás a Vaux erőd belsejébe az ostrom után.
Június 7-én a harcok már az erőd belsejében folytak. A védők már három napja nem ittak, és többen az őrület szélén álltak. A falakra kicsapódott párát nyalogatták, vagy saját vizeletüket itták. A termeket elviselhetetlen bűz járta át, mivel a mellékhelyiségek már nem voltak elérhetőek, így a katonák kénytelenek voltak ott végezni a dolgukat, ahol éppen tudták.

Raynal végül úgy döntött, hogy megadja magát, és levelet küldött a német parancsnoknak, melyben erődje tisztességes megadásának lehetőségét kérte. A németek elfogadták a kérését, és bátor helytállásukért tisztelettel fogadták a francia katonákat. Vilmos koronaherceg teljes katonai tiszteletadással fogadta Raynal-t és megbecsülése jeléül átadta neki saját kardját.

A hat napos küzdelem során a németek 2678 katonát és 64 tisztet veszítettek, míg a védők csak 50 halottat és 87 sebesültet. A súlyos bombázások ellenére az erőd strukturálisan ép maradt.
Raynal (középen) és a német parancsnok, Rackov hadnagy (balra).

Read more...

2016. június 5., vasárnap

Lord Kitchener halála – 1916. június 5.

Horatio Herbert Kitchenert a hadüzenet kitörése után nevezték ki háborús államtitkárnak, és neve gyorsan összefonódott a brit háborús erőfeszítésekkel. Megszervezte a róla elnevezett önkéntes haderőt, és felügyelte a brit gazdaság háborús termelésre való átállítását. A toborzóplakátokon szereplő képmása, és „A hazádnak szüksége van rád!” szlogenje mai napig a háború egyik ikonikus emléke.

Június 5-én érkezett Scapa Flow-ba, hogy az HMS Hampshire páncélos cirkáló fedélzetén diplomáciai céllal Oroszországba hajózzon. Az HMS Hampsire 16:45-kor futott ki a kikötőből két kísérőjével, a Unity és Victor rombolókkal, azonban a viharos szélben a kísérőhajók lemaradtak, majd Savill kapitány vissza is küldte őket a kikötőbe, mivel ezen a helyen egyáltalán nem tartott tengeralattjáró támadástól.

Az HMS Hampshire két és fél kilométerre hajózott Orkney szigetétől, amikor 19:40-kor váratlanul aknára futott. A mentést szinte lehetetlenné tette, hogy a mentőcsónakokat a hullámok a hajó oldalához verték, és darabokra törtek. A cirkáló 15 perccel a robbanás után elsüllyedt. A fedélzetén tartózkodó 655 fő legénységből és 7 utasból mindössze 12-en élték túl a szerencsétlenséget. Kitchener holttestét sohasem találták meg.
Kitchener az HMS Iron Duke fedélzetén, a halála napján.
Charles Repington újságíró így emlékezett meg a Kitchener halála által kiváltott sokkról: „Bárhogy is reménykedünk, most már bizonyos. Egy nagy ember eltávozott. A szolgálatot, melyet a háború első napjaiban végzett, sohasem felejtjük el. Meghaladta azon kollégáiét is, akik mellette szolgáltak, azon kevesekét, kik irigyelték népszerűségét. Magányos munkastílusa nem volt összeegyeztethető a modern háború kollektivizmusával. Túl nagy volt a feladat és számtalan hibát vétett. Nem volt jó csapatjátékos. De mégis a többiek fölé magasodott, és végül a legnépszerűbb ember lett az országban. Egy kemény szikla, mely szilárdan áll a dühöngő viharban.”

Kitchener haláláról számtalan konspirációs elmélet született, melyek közül mi most csak egyet emelnénk ki. Még a búr háború idején, Frederick Joubert Duquesne beépült a Dél-Afrikában állomásozó brit hadseregbe, és megpróbálta meggyilkolni Kitchenert. Azonban mielőtt tervét végrehajthatta volna, lebukott, és halálra ítélték. Sikertelen szökési kísérlete után Bermuda fegyenctelepére szállították át, de onnan az Egyesült Államokba szökött. Később az MI5 megerősítette, hogy Duquesne német kém, és számtalan szabotázsakciót szervezett a brit hajózás akadályozására Dél-Amerikában. Clement Wood életrajzíró szerint Duquesne 1916. június elején Boris Zakrevsky herceg néven Angliába utazott, és Kitchener közelébe férkőzött, majd annak kíséretével együtt felszállt az HMS Hampshire fedélzetére. A cirkáló kifutása után jelzett a közelben tartózkodó német tengeralattjárónak, majd egy kis csónakkal elhagyta a hajó fedélzetét. A hajó elsüllyedése után a tengeralattjáró kimentette, és azzal Németországba utazott. Tettéért megkapta a vaskeresztet, később pedig számtalan kép jelent meg róla, melyen német egyenruhában látható, mellén a kitüntetéssel. A történet hitelességét azonban több kutató is megkérdőjelezte, és a német levéltárakban sem találtak olyan dokumentumot, ami igazolná azt.

Read more...

2016. június 1., szerda

Apokalipszis a tengeren - A jütlandi ütközet centenáriumára 2.

Az ütközet - Stratégiák és hadrendek 

A német haditengerészeti vezetés terve az volt, hogy a Firth of Forth-öbölben és az Orkney-szigeteken elhelyezkedő brit haditengerészeti támaszpontok környékére telepített tengeralattjáró-lánc segítségével felbomlasztja a – német flotta kifutásának hírére nyilvánvalóan ugyancsak azonnal útnak induló – brit haditengerészeti erők által alkotott harcalakzatot. Az ily módon egymástól elszakított hajók közül a lehető legtöbbet szándékoztak elpusztítani a Nyílttengeri Flotta kötelékében hajózó csatahajók és csatacirkálók segítségével, amelyek a Skagerrak-szoros bejáratánál várakoznak rájuk.

A két nagy flottaegységre, a csatahajó- és a csatacirkáló-flottára osztott Nyílttengeri Flotta 1916. május 31-én hajnali 01:00 és 02:30 között hajózott ki Wilhelmshaven kikötőjéből, illetve a Jade folyó torkolatából. A csatahajó-flottát három nagy hajórajra osztották tovább, valamint ugyancsak külön hajórajt alkottak a kísérőhajók is. Az I. Hajórajt a korábban már felsorolt egységekből álló Nassau- és Helgoland-osztályú csatahajók alkották, illetve ennek kötelékében haladt a hajóraj parancsnoka, Scheer altengernagy – aki egyben a flotta főparancsnoka is volt – zászlóshajója, a Friedrich der Grosse is. A Mauve ellentengernagy által parancsnokolt II. hajórajba a korábban, még a Dreadnought megjelenése előtt vízre bocsátott hat sorhajót osztották be. Ezek a Deutschland zászlóshajó, valamint a Pommern, a Hannover, a Schlesien, a Schleswig-Holstein és a Hessen sorhajók voltak. 

Paul Behnke ellentengernagy volt a parancsnoka a III. Hajórajnak, amelyet a német csatahajó-flotta leggyorsabb egységeiből hoztak létre. Ebbe a kötelékbe tartozott a négy König-osztályú csatahajó, valamint a főparancsnoki zászlóshajóként operáló Friedrich der Grosse-t leszámítva valamennyi Kaiser-osztályú egység is. A 4. cirkálórajba tartozó Stettin, München, Hamburg, Frauenlob és Stuttgart könnyűcirkálók – parancsnokuk von Reuter commodore – valamint az Andreas Michelsen commodore által irányított négy romboló- és torpedónaszád-flottilla – összesen 32 egység – alkotta a kísérő hajórajt.   A Lützow fedélzetéről parancsnokló Franz Hipper altengernagy vezette csatacirkáló-flottát az I. Felderítőraj kötelékébe osztott öt csatacirkáló – a Hindenburg és az ekkor már török lobogó alatt hajózó Goeben nem vett részt az ütközetben – valamint ide tartozott a Bödicker ellentengernagy által irányított II. cirkálórajba tartozó négy könnyűcirkáló, a Frankfurt, a Wiesbaden, a Pillau és az Elbing és Heinrich commodore három romboló- illetve torpedónaszád-osztag.

A brit hadvezetés a kriptológiai csoport, a már említett 40. szoba segítségével már a német tengeralattjárók május 16-i indulásakor értesültek erről a tervről. Két héttel később megfejtették Scheer admirális gyülekezést elrendelő parancsát is. Ennek köszönhetően a Grand Fleet már több órával a németek kifutása előtt elindult Rosyth-ból és Scapa Flow-ból.  A hatalmas brit flotta élén a Rosyth-ból elindult Sir David Beatty ellentengernagy csatacirkáló-flottája haladt. Ennek fő erejét a Lion, a Tiger, a Princess Royal, a New Zealand, a Queen Mary és az Indefatigable csatacirkálók alkották. Kísérőként T. D. W. Napier ellentengernagy tizenkét könnyűcirkálója és 29 rombolója haladt mellettük. Ideiglenesen ehhez a kötelékhez rendelték Sir Hugh Evan-Thomas ellentengernagy 5. csatahajóraját is, amelyhez a Quenn Elisabeth-osztályú „gyors csatahajók” tartoztak – a hajóosztály névadója kivételével.
Az HMS Lion vezeti a brit csatacirkálókat.
A Jellicoe vezette főerőket hajóraj-szinten megszervezett hatoszlopos alakzatba rendezték. A Marlborough, Revenge, Hercules, Agincourt, Colossus, Collingwood, St. Vincent és Neptune csatahajók alkották a Sir Cecil Burney ellentengernagy vezette I. Csatahajórajt. A Sir Martyn Jerram altengernagy vezette II. Csatahajóraj a King George V, az Ajax, a Centurion, az Erin, az Orion, a Monarch, a Conqueror és a Thunderer csatahajókból állt. A csatahajók harmadik oszlopát, amelyben az Iron Duke, a Royal Oak, a Superb, a Canada, a Benbow, a Bellerophon, a Téméraire és a Vanguard haladtak, maga Jellicoe vezette.

Szintén ideiglenes jelleggel tartozott a kötelékhez az Invincible, Inflexible és Indomitable csatacirkáló – rajparancsnokuk Sir Horace Hood ellentengernagy volt – ezek alkották a negyedik oszlopot.

A hadrend utolsó két oszlopát két páncélos cirkáló-raj, összesen nyolc egység képezte Sir Robert Arbuthnot és H. L. Heath ellentengernagyok vezetésével. A felsorolt nehéz egységeket összesen tizenegy könnyűcirkáló és ötven romboló biztosította, valamint a később érdekes szerephez jutó Abdiel aknarakó-hajó is. 
   
Harcérintkezés, a csatacirkálók összecsapása 

Amikor a brit hadihajók elhagyták kikötőiket, a járőröző német tengeralattjárók szinte semmit sem érzékeltek ebből, mindössze néhány kisebb hajómozgást jelentettek támaszpontjaiknak. A britek viszont nem tudták, hogy a német flotta kifutása után megváltoztatta a rádiókódjait, és amikor a 40. szoba azt jelentette, hogy a német zászlóshajó hívójelét a wilhelmshaveni kikötőből észlelték, úgy gondolták hogy még nem indult el a német főerő. Így amikor délutánra Beatty és Hipper csatacirkáló megközelítették a Skagerrak-szoros nyugati bejáratát, egyáltalán nem tudtak a másik jelenlétéről.

14:20-kor a brit Galatea könnyűcirkáló éppen egy semleges kereskedelmi hajót, a dán N. J. Fjord-ot ellenőrizte, amikor megpillantotta a közeledő német csatacirkálók kísérőit. Amikor ezt jelentették Beatty-nek, az zászlójelzéssel utasította hajóit, hogy azonnal induljanak a németek felé. Az 5. csatahajóraj viszont nem vette észre a jelzést, így – az előzetes utasítás szerint – északi irányba fordult, hogy csatlakozzon a Scapa Flow felől érkező főerőkhöz.

Amikor Hipper admirális felfedezte a briteket, azonnal délkeleti irányba fordította egységeit, hogy minél közelebb csalják őket a körülbelül ötvenmérföldnyire lemaradt német csatahajókhoz. Mivel azonban gyorsan utolérték, kénytelen volt felvenni velük a harcot. 15:40-re fejezte be a csatacirkálók tüzelési pozícióba állítását, majd nem sokkal később kiadta a tűzparancsot. Beatty hajói – távmérőjük hibás távolságbecslése miatt – csak percekkel később kezdték el viszonozni a tüzet. Ráadásul a Dogger Bank-i ütközetben történtekhez hasonlóan most is rosszul végezték a tűzelosztást. Ebben az esetben a Derfflinger nem kapott lövéseket. A tüzelés megkezdése után körülbelül tíz perccel esett az első komolyabb találat. A Seydlitz hátsó lövegtornyát ütötte át egy lövedék, de nem okozott olyan katasztrofális tüzet, mint Dogger Bank-nél, hála a német csatacirkálókba épített új biztonsági rendszernek.

Pár perc múlva a németek visszavágtak. 16:00-kor a Lützow eltalálta Beatty zászlóshajójának, a Lion-nak a középső tornyát, ahol viszont elkezdett terjedni a tűz. A robbanást a toronyparancsnok, Francis Harvey, a Királyi Tengerészgyalogság őrnagya akadályozta meg, aki utolsó mozdulatával elárasztotta a tornyot. A Lion tehát „megúszta” ugyan, de vissza kellett vonulnia a tűzvonalból.

Csaknem ugyanekkor a Von der Tann hasonló találatot ért el az Indefatigable-on, amelynek legénysége viszont nem tudta megakadályozni a robbanást. A hajó szinte azonnal elsüllyedt. Ekkor Beatty, látván hogy nehéz egységek tekintetében elveszítette fölényét, a harcvonal elé parancsolta a kísérőhajókat, amelyek megkíséreltek torpedótámadást indítani a német csatacirkálók ellen. Heinrich sorhajókapitány, a német kísérőhajó-raj parancsnoka azonnal megindult ellenük. Az összecsapásban a németek elvesztették V-129 jelzésű rombolójukat. Ezenkívül megérkeztek az – időközben visszafordított – 5. csatahajóraj hatalmas Queen Elisabeth-jei és óriási tüzet zúdítottak Hipper hajóira. 
A lángolva süllyedő HMS Indefatigable csatacirkáló utolsó pillanatai.
Az ütközetnek ebben a szakaszában a németek még egy jelentős találatot értek el. 16:26-kor a Seydlitz eltalálta a Queen Mary-t, amely az Indefatigable-hoz hasonlóan szinte azonnal felrobbant és elsüllyedt. Néhány perc múlva, 16:30-kor a Southampton könnyűcirkáló felfedezte a közeledő német főerőket. Ennek hírére Beatty csatacirkálói azonnal megkezdték a visszavonulást északi irányba, Jellicoe csatahajói felé. Evan-Thomas ellentengernagy Queen Elizabeth-jei azonban ismét félreértették a zászlójelzést és még több percen keresztül folytatták a harcot. Ennek során sikerült megrongálniuk a Seydlitz-et, viszont az ő részükről találatot kapott a Barham és a Malaya is.  Míg Beatty várta a főerők megérkezést, nem tétlenkedett – ez utóbbi ellentétes is lett volna a természetével. Súlyos támadást intézett a német kísérőhajók ellen és elsüllyesztette a Wiesbaden-t, a Pillau-t és a Frankfurt-ot. Az ő vesztesége a Chester könnyűcirkáló és a Shark romboló volt. Ugyanebben az időben Scheer csatahajói megpillantották – és azonnal tűz alá is vették – Arbuthnot ellentengernagy páncélos cirkáló-rajának két tagját, a Defence-et és a Warrior-t. A németek olyan nagy távolságról lőtték őket, hogy esélyük sem volt olyan viszonzást biztosítani, hogy bármilyen találatot elérjenek. Mindkét cirkáló súlyosan megsérült és gyakorlatilag harcképtelenné vált.

A főerők összecsapásai 

Amíg a csatacirkálók összecsapása folyt, Jellicoe erői folyamatosan közeledtek a tűzzónához. Ironikus, hogy a főparancsnok egészen a végső szakaszig, 17:40-ig szinte egyáltalán nem kapott információkat a német flotta haladási irányáról. Amikor csatahajói körülbelül 18:00-kor lőtávolságba kerültek Scheer főerőitől, Jellicoe a helyzet rövid áttekintése után elrendelte a hat csatahajó-, illetve csatacirkáló-oszlop felfejlődését vonal alakzatba, méghozzá délkeleti iránnyal. Ilyen hatalmas méretű flottával végrehajtatni egy ilyen – nem begyakorolt – manővert meglehetősen kockázatos volt, az eredmény viszont nem maradt el. Amikor 18:15-kor befejezték a manőver végrehajtását, tökéletes T-áthúzásra alkalmas helyzetet alakítottak ki. Egyetlen – bár meglehetősen komoly – malőr történt csak. A manőver során Hood ellentengernagy három régi csatacirkálója bekerült Hipper hajóinak látótávolságába. A tűzharc során a Lützow vagy a Derfflinger eltalálta az Invincible hátulját, amellyel ugyanaz történt, mint a korábban ilyen sérülést szenvedett brit csatacirkálókkal: hatalmas robbanás rázta meg és hamarosan elsüllyedt. A Warspite csatahajó viszont, amely beragadt kormányszerkezete miatt körülbelül tizenöt percen keresztül volt kénytelen körözni a németek orra előtt, ennek ellenére harc- és menetképes maradt, bár több mint 13 találat érte.

Amikor sor került a brit T-áthúzás manőverre, a német csatahajóknak hatalmas sortüzeket kellett elszenvedniük. Bár nem süllyedt el és nem is vált harcképtelenné a főerők egyik egysége sem a német oldalon – egyébként a britekén sem -, 18:40 perckor Scheer tengernagy együttes fordulót rendelt el minden hajója számára nyugati irányban, hogy mihamarabb kikerüljön a tűzből, majd öt perccel később dél felé, 18:55-kor pedig kelet felé fordult, hogy mihamarabb elérje a számára biztonságos parti vizeket.

Jellicoe számított erre, ezért a németek elfordulásakor azonnal déli irányba indulást rendelt el, ami ahhoz vezetett, hogy 19:10 percre sikerült elvágnia a német flotta útját és sikerült egy újabb T-áthúzást végrehajtania, méghozzá olyan szerencsésen, hogy éppen az elöl haladó német csatacirkálók mögött sikerült átszakítania a vonalat, ráadásul az ekkor lenyugvóban lévő Nap kirajzolta a hajók sziluettjeit. Az elkövetkező alig több mint nyolc percben összesen 35 találatot értek el, szemben a két némettel. A legtöbbet a szinte már „pofozógépnek” használt csatacirkálók kapták. Scheer kénytelen volt újabb együttes fordulót elrendelni, valamint parancsot adott Reuter sorhajókapitánynak, hogy füstfüggöny védelme alatt indítson torpedótámadást a brit csatahajók ellen. Ugyanekkor Hipper négy súlyosan sérült hajóival – a már szinte süllyedő Lützow-t kivéve – kétségbeesett támadást indított, amelyet a későbbiekben „Hipper halállovaglása” néven emlegettek.

A német könnyűcirkálók és kisebb kísérőhajók által végrehajtott torpedótámadások nem értek el ugyan találatot, annyit viszont igen, hogy – a torpedótámadásoktól mániákusan tartó – Jellicoe olyan utasítást adott a hajóparancsnokoknak, hogy egyéni manőverekkel igyekezzenek kikerülni a német torpedókat. Ez a brit harcalakzat rövid időre való felbomlásához vezetett. Mire Jellicoe-nak sikerült helyreállítania, a német csatahajók már lőtávolon kívülre kerültek. Scheer ekkor déli irányba, a német partok felé tartott, a brit főerők pedig az ő alakzatától keleti irányba, kissé lemaradva követték.  

Éjszakai harc és visszavonulás 

Néhány perccel a Nap lenyugvása után, 20:30-kor Scheer utasította Mauve ellentengernagyot, hogy hat régi, 1906 előtt épített sorhajójával induljon el Hipper segítségére, aki még mindig harcban állt a brit csatacirkálókkal. Mauve hajói úgy mentették meg társaikat, hogy magukra vonták Beatty hajóinak tüzét, így a súlyos sérüléseket szenvedett német csatacirkálók el tudtak menekülni. Hamarosan beállt a teljes sötétség, amelynek leple alatt a sorhajók is visszavonultak.

Jellicoe arra számított, hogy a német flotta a messze délen lévő Ems folyó torkolata felé tart, hogy oda fussanak be. Úgy gondolta, hogy másnap, világosban meg tudja majd támadni és el tudja majd pusztítani őket. Scheer azonban keresztülhúzta a számításait, ugyanis várakozásaival ellentétben a német aknamezők között húzódó legészakibb átjáró felé indult, a Horns-zátony irányába. Ebben a szakaszban a két flotta egy-egy V-alakban egymáshoz közeledő vonalat alkotott. Az éjszaka során a brit csatahajók többször is lokalizálták a németeket. Amikor a Malaya észlelte a német csatahajó-oszlopot, Boyle sorhajókapitány nem nyitott tüzet, mondván: nem kapott rá parancsot. Ez volt talán a legeklatánsabb példa a brit tisztek önállótlanságára Jütlandnál. A német csatahajók végül éjfél után valamivel haladtak át a britek útvonalán, de addigra azok már továbbhajóztak. Csak a kísérőhajók voltak harcérintkezésben.

Az éjszaka folyamán összesen kilenc összecsapás történt. A Southampton könnyűcirkáló elsüllyesztette a Frauenlob-ot, a Dublin a Rostock-ot, az Onslaught romboló pedig megtorpedózta a Pommern sorhajót, amely teljes legénységével együtt merült a hullámsírba. Német oldalról a Thüringen sorhajónak sikerült elsüllyesztenie a Black Prince páncélos cirkálót. A kisebb hajók közül az éjszaka folyamán összesen 11 pusztult el, hat a brit, öt pedig a német oldalon.

Több ütközés is történt. Egy alkalommal a brit Spitfire romboló nekiment a Nassau csatahajónak, ennek során mindkét hajó súlyos sérüléseket szenvedett. A Sparrowhawk romboló kétszer is ütközött, ezek közül az egyik hajó elsüllyedt. A német hajók közül még az Elbing és a Posen könnyűcirkálók szenvedtek még súlyos sérülést ilyen okból. 
Az SMS Seydlitz 21 nehézgránát- és egy torpedótalálat után hazafelé tart.
A harctevékenység végül június elsején hajnali 03:30-kor ért véget. Két órával később a német flotta elszenvedte utolsó veszteségét. Az Ostfriesland sorhajó ráfutott az előző napon az Abdiel brit aknarakó hajó által telepített tengeri aknákra és a robbanás során súlyosan megsérült. Végül 06:30-kor a német flotta nagy része már elérte a biztonságos Jade-torkolatot. Eddigre a Grand Fleet is észlelte, hogy elkerülték a németeket, de mostanra már nem tudtak semmit sem tenni. Végül a délelőtt folyamán Jellicoe elrendelte a visszatérést Scapa Flow-ba. 
     
Összegzés 

Ha létezik „eldöntetlen” minősítés egy ütközet kimenetelének meghatározására, akkor bízvást használható a jütlandi ütközetre. A Grand Fleet részéről megsérültek a Barham, a Warspite és a Malaya csatahajók, de a főerők többi része csaknem sértetlen maradt. A csatacirkálók között viszont sokkal rosszabb volt a helyzet. A Queen Mary, az Indefatigble és az Invincible elsüllyedt és a többi is súlyosan megrongálódott. Ebben a tervezési hibán kívül szerepet játszott az is, hogy a legénység meglehetősen hanyagul bánt a lőportöltetekkel, amelyek anyaga, a kordit amúgy is egy igen instabil keverék volt. Így a találatok által gerjesztett tüzek felrobbantották azokat a kordit-tölteteket, amelyeket a legénység – szabályellenesen – előre felhozott a lőporkamrából, hogy gyorsabban újratölthessék az ágyúkat. A nehéz egységekben keletkezett veszteségeken túl a britek elvesztettek három páncélos cirkálót és nyolc rombolót. 6097 tengerész meghalt, több mint ötszáz pedig megsebesült.

Első ránézésre úgy tűnik, hogy a Nyílttengeri Flotta kisebb végleges veszteségeket szenvedett, mint a britek, és pusztán a számokat nézve ez igaz is. Nagyobb hajóik közül elvesztették a Pommern sorhajót és a Lützow csatacirkálót. A kísérőhajók közül elsüllyedt a Wiesbaden, a Pillau, a Frankfurt, a Frauenlob és az Elbing könnyűcirkáló, valamint öt romboló, illetve torpedónaszád. Több mint 2500 tengerészük meghalt, a sebesültek száma itt is ötszáz felett volt. Ezek nyilvánvalóan kisebb számok, mint amilyeneket a brit oldalon láttunk. Viszont ha ezekhez hozzávesszük az ideiglenesen kieső hajókat, amelyek hosszas javítást igényelnek, megváltozik a kép. A német csatacirkálók például pontosan ilyenek voltak. A Seydlitz huszonkettő, a Derfflinger huszonhét találatot szenvedett el az ütközet során.

Összességében én német taktikai győzelemnek mondanám, de csak pirruszi és nagyon rövid idejű győzelemnek. A Grand Fleet veszteségeit meglehetősen gyorsan sikerült pótolni, a következő évben az Amerikai Egyesült Államok hadbalépésével az antant olyan mértékű haditengerészeti fölényre tett szert, amely végül a Tirpitz által kidolgozott hivatalos német haditengerészeti doktrína, a rizikóelmélet működésképtelenné válásához vezetett.  

(Antal Gábor)

A cikk a Facebook-on is olvasható, ide kattintva.  


Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP