2016. június 1., szerda

Apokalipszis a tengeren - A jütlandi ütközet centenáriumára 2.

Az ütközet - Stratégiák és hadrendek 

A német haditengerészeti vezetés terve az volt, hogy a Firth of Forth-öbölben és az Orkney-szigeteken elhelyezkedő brit haditengerészeti támaszpontok környékére telepített tengeralattjáró-lánc segítségével felbomlasztja a – német flotta kifutásának hírére nyilvánvalóan ugyancsak azonnal útnak induló – brit haditengerészeti erők által alkotott harcalakzatot. Az ily módon egymástól elszakított hajók közül a lehető legtöbbet szándékoztak elpusztítani a Nyílttengeri Flotta kötelékében hajózó csatahajók és csatacirkálók segítségével, amelyek a Skagerrak-szoros bejáratánál várakoznak rájuk.

A két nagy flottaegységre, a csatahajó- és a csatacirkáló-flottára osztott Nyílttengeri Flotta 1916. május 31-én hajnali 01:00 és 02:30 között hajózott ki Wilhelmshaven kikötőjéből, illetve a Jade folyó torkolatából. A csatahajó-flottát három nagy hajórajra osztották tovább, valamint ugyancsak külön hajórajt alkottak a kísérőhajók is. Az I. Hajórajt a korábban már felsorolt egységekből álló Nassau- és Helgoland-osztályú csatahajók alkották, illetve ennek kötelékében haladt a hajóraj parancsnoka, Scheer altengernagy – aki egyben a flotta főparancsnoka is volt – zászlóshajója, a Friedrich der Grosse is. A Mauve ellentengernagy által parancsnokolt II. hajórajba a korábban, még a Dreadnought megjelenése előtt vízre bocsátott hat sorhajót osztották be. Ezek a Deutschland zászlóshajó, valamint a Pommern, a Hannover, a Schlesien, a Schleswig-Holstein és a Hessen sorhajók voltak. 

Paul Behnke ellentengernagy volt a parancsnoka a III. Hajórajnak, amelyet a német csatahajó-flotta leggyorsabb egységeiből hoztak létre. Ebbe a kötelékbe tartozott a négy König-osztályú csatahajó, valamint a főparancsnoki zászlóshajóként operáló Friedrich der Grosse-t leszámítva valamennyi Kaiser-osztályú egység is. A 4. cirkálórajba tartozó Stettin, München, Hamburg, Frauenlob és Stuttgart könnyűcirkálók – parancsnokuk von Reuter commodore – valamint az Andreas Michelsen commodore által irányított négy romboló- és torpedónaszád-flottilla – összesen 32 egység – alkotta a kísérő hajórajt.   A Lützow fedélzetéről parancsnokló Franz Hipper altengernagy vezette csatacirkáló-flottát az I. Felderítőraj kötelékébe osztott öt csatacirkáló – a Hindenburg és az ekkor már török lobogó alatt hajózó Goeben nem vett részt az ütközetben – valamint ide tartozott a Bödicker ellentengernagy által irányított II. cirkálórajba tartozó négy könnyűcirkáló, a Frankfurt, a Wiesbaden, a Pillau és az Elbing és Heinrich commodore három romboló- illetve torpedónaszád-osztag.

A brit hadvezetés a kriptológiai csoport, a már említett 40. szoba segítségével már a német tengeralattjárók május 16-i indulásakor értesültek erről a tervről. Két héttel később megfejtették Scheer admirális gyülekezést elrendelő parancsát is. Ennek köszönhetően a Grand Fleet már több órával a németek kifutása előtt elindult Rosyth-ból és Scapa Flow-ból.  A hatalmas brit flotta élén a Rosyth-ból elindult Sir David Beatty ellentengernagy csatacirkáló-flottája haladt. Ennek fő erejét a Lion, a Tiger, a Princess Royal, a New Zealand, a Queen Mary és az Indefatigable csatacirkálók alkották. Kísérőként T. D. W. Napier ellentengernagy tizenkét könnyűcirkálója és 29 rombolója haladt mellettük. Ideiglenesen ehhez a kötelékhez rendelték Sir Hugh Evan-Thomas ellentengernagy 5. csatahajóraját is, amelyhez a Quenn Elisabeth-osztályú „gyors csatahajók” tartoztak – a hajóosztály névadója kivételével.
Az HMS Lion vezeti a brit csatacirkálókat.
A Jellicoe vezette főerőket hajóraj-szinten megszervezett hatoszlopos alakzatba rendezték. A Marlborough, Revenge, Hercules, Agincourt, Colossus, Collingwood, St. Vincent és Neptune csatahajók alkották a Sir Cecil Burney ellentengernagy vezette I. Csatahajórajt. A Sir Martyn Jerram altengernagy vezette II. Csatahajóraj a King George V, az Ajax, a Centurion, az Erin, az Orion, a Monarch, a Conqueror és a Thunderer csatahajókból állt. A csatahajók harmadik oszlopát, amelyben az Iron Duke, a Royal Oak, a Superb, a Canada, a Benbow, a Bellerophon, a Téméraire és a Vanguard haladtak, maga Jellicoe vezette.

Szintén ideiglenes jelleggel tartozott a kötelékhez az Invincible, Inflexible és Indomitable csatacirkáló – rajparancsnokuk Sir Horace Hood ellentengernagy volt – ezek alkották a negyedik oszlopot.

A hadrend utolsó két oszlopát két páncélos cirkáló-raj, összesen nyolc egység képezte Sir Robert Arbuthnot és H. L. Heath ellentengernagyok vezetésével. A felsorolt nehéz egységeket összesen tizenegy könnyűcirkáló és ötven romboló biztosította, valamint a később érdekes szerephez jutó Abdiel aknarakó-hajó is. 
   
Harcérintkezés, a csatacirkálók összecsapása 

Amikor a brit hadihajók elhagyták kikötőiket, a járőröző német tengeralattjárók szinte semmit sem érzékeltek ebből, mindössze néhány kisebb hajómozgást jelentettek támaszpontjaiknak. A britek viszont nem tudták, hogy a német flotta kifutása után megváltoztatta a rádiókódjait, és amikor a 40. szoba azt jelentette, hogy a német zászlóshajó hívójelét a wilhelmshaveni kikötőből észlelték, úgy gondolták hogy még nem indult el a német főerő. Így amikor délutánra Beatty és Hipper csatacirkáló megközelítették a Skagerrak-szoros nyugati bejáratát, egyáltalán nem tudtak a másik jelenlétéről.

14:20-kor a brit Galatea könnyűcirkáló éppen egy semleges kereskedelmi hajót, a dán N. J. Fjord-ot ellenőrizte, amikor megpillantotta a közeledő német csatacirkálók kísérőit. Amikor ezt jelentették Beatty-nek, az zászlójelzéssel utasította hajóit, hogy azonnal induljanak a németek felé. Az 5. csatahajóraj viszont nem vette észre a jelzést, így – az előzetes utasítás szerint – északi irányba fordult, hogy csatlakozzon a Scapa Flow felől érkező főerőkhöz.

Amikor Hipper admirális felfedezte a briteket, azonnal délkeleti irányba fordította egységeit, hogy minél közelebb csalják őket a körülbelül ötvenmérföldnyire lemaradt német csatahajókhoz. Mivel azonban gyorsan utolérték, kénytelen volt felvenni velük a harcot. 15:40-re fejezte be a csatacirkálók tüzelési pozícióba állítását, majd nem sokkal később kiadta a tűzparancsot. Beatty hajói – távmérőjük hibás távolságbecslése miatt – csak percekkel később kezdték el viszonozni a tüzet. Ráadásul a Dogger Bank-i ütközetben történtekhez hasonlóan most is rosszul végezték a tűzelosztást. Ebben az esetben a Derfflinger nem kapott lövéseket. A tüzelés megkezdése után körülbelül tíz perccel esett az első komolyabb találat. A Seydlitz hátsó lövegtornyát ütötte át egy lövedék, de nem okozott olyan katasztrofális tüzet, mint Dogger Bank-nél, hála a német csatacirkálókba épített új biztonsági rendszernek.

Pár perc múlva a németek visszavágtak. 16:00-kor a Lützow eltalálta Beatty zászlóshajójának, a Lion-nak a középső tornyát, ahol viszont elkezdett terjedni a tűz. A robbanást a toronyparancsnok, Francis Harvey, a Királyi Tengerészgyalogság őrnagya akadályozta meg, aki utolsó mozdulatával elárasztotta a tornyot. A Lion tehát „megúszta” ugyan, de vissza kellett vonulnia a tűzvonalból.

Csaknem ugyanekkor a Von der Tann hasonló találatot ért el az Indefatigable-on, amelynek legénysége viszont nem tudta megakadályozni a robbanást. A hajó szinte azonnal elsüllyedt. Ekkor Beatty, látván hogy nehéz egységek tekintetében elveszítette fölényét, a harcvonal elé parancsolta a kísérőhajókat, amelyek megkíséreltek torpedótámadást indítani a német csatacirkálók ellen. Heinrich sorhajókapitány, a német kísérőhajó-raj parancsnoka azonnal megindult ellenük. Az összecsapásban a németek elvesztették V-129 jelzésű rombolójukat. Ezenkívül megérkeztek az – időközben visszafordított – 5. csatahajóraj hatalmas Queen Elisabeth-jei és óriási tüzet zúdítottak Hipper hajóira. 
A lángolva süllyedő HMS Indefatigable csatacirkáló utolsó pillanatai.
Az ütközetnek ebben a szakaszában a németek még egy jelentős találatot értek el. 16:26-kor a Seydlitz eltalálta a Queen Mary-t, amely az Indefatigable-hoz hasonlóan szinte azonnal felrobbant és elsüllyedt. Néhány perc múlva, 16:30-kor a Southampton könnyűcirkáló felfedezte a közeledő német főerőket. Ennek hírére Beatty csatacirkálói azonnal megkezdték a visszavonulást északi irányba, Jellicoe csatahajói felé. Evan-Thomas ellentengernagy Queen Elizabeth-jei azonban ismét félreértették a zászlójelzést és még több percen keresztül folytatták a harcot. Ennek során sikerült megrongálniuk a Seydlitz-et, viszont az ő részükről találatot kapott a Barham és a Malaya is.  Míg Beatty várta a főerők megérkezést, nem tétlenkedett – ez utóbbi ellentétes is lett volna a természetével. Súlyos támadást intézett a német kísérőhajók ellen és elsüllyesztette a Wiesbaden-t, a Pillau-t és a Frankfurt-ot. Az ő vesztesége a Chester könnyűcirkáló és a Shark romboló volt. Ugyanebben az időben Scheer csatahajói megpillantották – és azonnal tűz alá is vették – Arbuthnot ellentengernagy páncélos cirkáló-rajának két tagját, a Defence-et és a Warrior-t. A németek olyan nagy távolságról lőtték őket, hogy esélyük sem volt olyan viszonzást biztosítani, hogy bármilyen találatot elérjenek. Mindkét cirkáló súlyosan megsérült és gyakorlatilag harcképtelenné vált.

A főerők összecsapásai 

Amíg a csatacirkálók összecsapása folyt, Jellicoe erői folyamatosan közeledtek a tűzzónához. Ironikus, hogy a főparancsnok egészen a végső szakaszig, 17:40-ig szinte egyáltalán nem kapott információkat a német flotta haladási irányáról. Amikor csatahajói körülbelül 18:00-kor lőtávolságba kerültek Scheer főerőitől, Jellicoe a helyzet rövid áttekintése után elrendelte a hat csatahajó-, illetve csatacirkáló-oszlop felfejlődését vonal alakzatba, méghozzá délkeleti iránnyal. Ilyen hatalmas méretű flottával végrehajtatni egy ilyen – nem begyakorolt – manővert meglehetősen kockázatos volt, az eredmény viszont nem maradt el. Amikor 18:15-kor befejezték a manőver végrehajtását, tökéletes T-áthúzásra alkalmas helyzetet alakítottak ki. Egyetlen – bár meglehetősen komoly – malőr történt csak. A manőver során Hood ellentengernagy három régi csatacirkálója bekerült Hipper hajóinak látótávolságába. A tűzharc során a Lützow vagy a Derfflinger eltalálta az Invincible hátulját, amellyel ugyanaz történt, mint a korábban ilyen sérülést szenvedett brit csatacirkálókkal: hatalmas robbanás rázta meg és hamarosan elsüllyedt. A Warspite csatahajó viszont, amely beragadt kormányszerkezete miatt körülbelül tizenöt percen keresztül volt kénytelen körözni a németek orra előtt, ennek ellenére harc- és menetképes maradt, bár több mint 13 találat érte.

Amikor sor került a brit T-áthúzás manőverre, a német csatahajóknak hatalmas sortüzeket kellett elszenvedniük. Bár nem süllyedt el és nem is vált harcképtelenné a főerők egyik egysége sem a német oldalon – egyébként a britekén sem -, 18:40 perckor Scheer tengernagy együttes fordulót rendelt el minden hajója számára nyugati irányban, hogy mihamarabb kikerüljön a tűzből, majd öt perccel később dél felé, 18:55-kor pedig kelet felé fordult, hogy mihamarabb elérje a számára biztonságos parti vizeket.

Jellicoe számított erre, ezért a németek elfordulásakor azonnal déli irányba indulást rendelt el, ami ahhoz vezetett, hogy 19:10 percre sikerült elvágnia a német flotta útját és sikerült egy újabb T-áthúzást végrehajtania, méghozzá olyan szerencsésen, hogy éppen az elöl haladó német csatacirkálók mögött sikerült átszakítania a vonalat, ráadásul az ekkor lenyugvóban lévő Nap kirajzolta a hajók sziluettjeit. Az elkövetkező alig több mint nyolc percben összesen 35 találatot értek el, szemben a két némettel. A legtöbbet a szinte már „pofozógépnek” használt csatacirkálók kapták. Scheer kénytelen volt újabb együttes fordulót elrendelni, valamint parancsot adott Reuter sorhajókapitánynak, hogy füstfüggöny védelme alatt indítson torpedótámadást a brit csatahajók ellen. Ugyanekkor Hipper négy súlyosan sérült hajóival – a már szinte süllyedő Lützow-t kivéve – kétségbeesett támadást indított, amelyet a későbbiekben „Hipper halállovaglása” néven emlegettek.

A német könnyűcirkálók és kisebb kísérőhajók által végrehajtott torpedótámadások nem értek el ugyan találatot, annyit viszont igen, hogy – a torpedótámadásoktól mániákusan tartó – Jellicoe olyan utasítást adott a hajóparancsnokoknak, hogy egyéni manőverekkel igyekezzenek kikerülni a német torpedókat. Ez a brit harcalakzat rövid időre való felbomlásához vezetett. Mire Jellicoe-nak sikerült helyreállítania, a német csatahajók már lőtávolon kívülre kerültek. Scheer ekkor déli irányba, a német partok felé tartott, a brit főerők pedig az ő alakzatától keleti irányba, kissé lemaradva követték.  

Éjszakai harc és visszavonulás 

Néhány perccel a Nap lenyugvása után, 20:30-kor Scheer utasította Mauve ellentengernagyot, hogy hat régi, 1906 előtt épített sorhajójával induljon el Hipper segítségére, aki még mindig harcban állt a brit csatacirkálókkal. Mauve hajói úgy mentették meg társaikat, hogy magukra vonták Beatty hajóinak tüzét, így a súlyos sérüléseket szenvedett német csatacirkálók el tudtak menekülni. Hamarosan beállt a teljes sötétség, amelynek leple alatt a sorhajók is visszavonultak.

Jellicoe arra számított, hogy a német flotta a messze délen lévő Ems folyó torkolata felé tart, hogy oda fussanak be. Úgy gondolta, hogy másnap, világosban meg tudja majd támadni és el tudja majd pusztítani őket. Scheer azonban keresztülhúzta a számításait, ugyanis várakozásaival ellentétben a német aknamezők között húzódó legészakibb átjáró felé indult, a Horns-zátony irányába. Ebben a szakaszban a két flotta egy-egy V-alakban egymáshoz közeledő vonalat alkotott. Az éjszaka során a brit csatahajók többször is lokalizálták a németeket. Amikor a Malaya észlelte a német csatahajó-oszlopot, Boyle sorhajókapitány nem nyitott tüzet, mondván: nem kapott rá parancsot. Ez volt talán a legeklatánsabb példa a brit tisztek önállótlanságára Jütlandnál. A német csatahajók végül éjfél után valamivel haladtak át a britek útvonalán, de addigra azok már továbbhajóztak. Csak a kísérőhajók voltak harcérintkezésben.

Az éjszaka folyamán összesen kilenc összecsapás történt. A Southampton könnyűcirkáló elsüllyesztette a Frauenlob-ot, a Dublin a Rostock-ot, az Onslaught romboló pedig megtorpedózta a Pommern sorhajót, amely teljes legénységével együtt merült a hullámsírba. Német oldalról a Thüringen sorhajónak sikerült elsüllyesztenie a Black Prince páncélos cirkálót. A kisebb hajók közül az éjszaka folyamán összesen 11 pusztult el, hat a brit, öt pedig a német oldalon.

Több ütközés is történt. Egy alkalommal a brit Spitfire romboló nekiment a Nassau csatahajónak, ennek során mindkét hajó súlyos sérüléseket szenvedett. A Sparrowhawk romboló kétszer is ütközött, ezek közül az egyik hajó elsüllyedt. A német hajók közül még az Elbing és a Posen könnyűcirkálók szenvedtek még súlyos sérülést ilyen okból. 
Az SMS Seydlitz 21 nehézgránát- és egy torpedótalálat után hazafelé tart.
A harctevékenység végül június elsején hajnali 03:30-kor ért véget. Két órával később a német flotta elszenvedte utolsó veszteségét. Az Ostfriesland sorhajó ráfutott az előző napon az Abdiel brit aknarakó hajó által telepített tengeri aknákra és a robbanás során súlyosan megsérült. Végül 06:30-kor a német flotta nagy része már elérte a biztonságos Jade-torkolatot. Eddigre a Grand Fleet is észlelte, hogy elkerülték a németeket, de mostanra már nem tudtak semmit sem tenni. Végül a délelőtt folyamán Jellicoe elrendelte a visszatérést Scapa Flow-ba. 
     
Összegzés 

Ha létezik „eldöntetlen” minősítés egy ütközet kimenetelének meghatározására, akkor bízvást használható a jütlandi ütközetre. A Grand Fleet részéről megsérültek a Barham, a Warspite és a Malaya csatahajók, de a főerők többi része csaknem sértetlen maradt. A csatacirkálók között viszont sokkal rosszabb volt a helyzet. A Queen Mary, az Indefatigble és az Invincible elsüllyedt és a többi is súlyosan megrongálódott. Ebben a tervezési hibán kívül szerepet játszott az is, hogy a legénység meglehetősen hanyagul bánt a lőportöltetekkel, amelyek anyaga, a kordit amúgy is egy igen instabil keverék volt. Így a találatok által gerjesztett tüzek felrobbantották azokat a kordit-tölteteket, amelyeket a legénység – szabályellenesen – előre felhozott a lőporkamrából, hogy gyorsabban újratölthessék az ágyúkat. A nehéz egységekben keletkezett veszteségeken túl a britek elvesztettek három páncélos cirkálót és nyolc rombolót. 6097 tengerész meghalt, több mint ötszáz pedig megsebesült.

Első ránézésre úgy tűnik, hogy a Nyílttengeri Flotta kisebb végleges veszteségeket szenvedett, mint a britek, és pusztán a számokat nézve ez igaz is. Nagyobb hajóik közül elvesztették a Pommern sorhajót és a Lützow csatacirkálót. A kísérőhajók közül elsüllyedt a Wiesbaden, a Pillau, a Frankfurt, a Frauenlob és az Elbing könnyűcirkáló, valamint öt romboló, illetve torpedónaszád. Több mint 2500 tengerészük meghalt, a sebesültek száma itt is ötszáz felett volt. Ezek nyilvánvalóan kisebb számok, mint amilyeneket a brit oldalon láttunk. Viszont ha ezekhez hozzávesszük az ideiglenesen kieső hajókat, amelyek hosszas javítást igényelnek, megváltozik a kép. A német csatacirkálók például pontosan ilyenek voltak. A Seydlitz huszonkettő, a Derfflinger huszonhét találatot szenvedett el az ütközet során.

Összességében én német taktikai győzelemnek mondanám, de csak pirruszi és nagyon rövid idejű győzelemnek. A Grand Fleet veszteségeit meglehetősen gyorsan sikerült pótolni, a következő évben az Amerikai Egyesült Államok hadbalépésével az antant olyan mértékű haditengerészeti fölényre tett szert, amely végül a Tirpitz által kidolgozott hivatalos német haditengerészeti doktrína, a rizikóelmélet működésképtelenné válásához vezetett.  

(Antal Gábor)

A cikk a Facebook-on is olvasható, ide kattintva.  




0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP