szerda, június 29, 2016

Tomboló küzdelem a Thiaumont erődnél - 1916. június 29.

A verduni harcok közben Henri Desegneaux az alábbiakat írta naplójába június 26-án: “220 ágyúnk bombázza Thiaumont-ot. Vissza kell szereznünk az elvesztett területeket, és az ellenséget meg kell akadályoznunk abban, hogy elérje Fleury-t. Szüntelenül zajlanak a harcok. Ez már a negyedik nap, hogy a frontvonalon vagyunk, a felmentő seregünket ma reggel pusztították el egy támadás során. A napotsütést felváltotta az eső; mocsok és sár van mindenhol. Nem tudunk leülni már. Mocsok borít minket, mégis hasalnunk kell a sárban. Tíz napja nem fürödtünk, a szakállam növekszik, rémisztően felismerhetetlen és koszos vagyok.”

Későbbi naplóbejegyzésében, Desegneaux az egyik legáltalánosabb és legtragikusabb jelenetét írta a le a háborúnak: a halálosan sérült katonák lassan haldoklanak a társaik előtt, mert nincs senki, aki a hordágyakat vinni tudná ekkora tűzharcban. Június 30-án így írt:
210 mm-es német mozsár Verdunnél.
“Kábultan és bénultan, szóhoz sem jutunk, a szívünk hevesen ver, miközben várjuk azt a bombát, ami elpusztít minket. A sebesültek száma csak növekszik körülöttünk. Szegény ördögök nem tudják mit csináljanak, hova menjenek, tőlünk várják a segítséget. Mit tehetnénk? Mindenhol füst, levegőt is alig kapni. Mindenütt csak halál. A lábaink előtt fekszenek a vérző sebesültek, fájdalmasan nyögdécselve. Az egyik géppuskás megvakult, az egyik szeme lóg ki a szemüregéből és a másikat kilőtték, ráadásul az egyik lábát is elvesztette. A másiknak már nincs arca, a keze leszakadt és borzalmas seb van a hasán. Szenvedve könyörög az egyikük, hogy “Hadnagy, ne hagyjon meghalni, Hadnagy, segítsen, nagyon fáj!” egy másik halálosan sebesült katona arra kér, hogy öljem meg “Hadnagy, ha nem akarja megtenni, adja ide a revolvert!”. Rettenetes, borzasztó pillanatok ezek, miközben az ágyúk folyamatosan tüzelnek ránk és a robbanások beterítenek minket sárral és földdel. Órákon át hallgatjuk a sírásokat és könyörgéseket, egészen este hatig. A szemünk láttára halnak meg, anélkül, hogy bárki segíteni tudna rajtuk.”

Nem sokkal később egy névtelen katona a francia 65. hadosztályból, akik a Meuse folyó nyugati partján állomásoztak, hasonló képet festett a harcokról egy otthonra írt levelében:

“Aki nem látta a saját szemével ezt a borzalmas mészárlást, az el sem tudja képzelni milyen lehet. Mikor megérkezik valaki újoncként a frontra, azonnal szembesül azzal, hogy a bombázás megállás nélkül zajlik, de mégis nyomulnunk kell előre. Óvatosan lehet csak haladni, nehogy elessünk az árkokban fekvő holttestekben. Kicsit messzebb rengeteg sebesült vár ellátásra, akiket sikerült kimenteni. Egy részük üvölt a fájdalomtól, van aki fohászkodik. Néhánynak hiányzik a lába és vannak, akik fej nélkül hevernek már hetek óta a földön...”



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP