vasárnap, december 03, 2017

Szökés útlevéllel - A Nagy Háború anekdotái XXXI.

Novonikolajevszkben – az orosz forradalmak idején — eléggé mozgalmas életet élt az öt-hatszáz magyar tiszt, aki ott volt. Azonban sohasem feledkeztünk meg róla, hogy idehaza várnak bennünket és bár nem sok reménnyel, mégis csak nekivágtunk a határtalan szibériai pusztaságnak s lassan-lassan szivárogtunk hazafelé. 

Akadtak olyan bajtársaink, akik két hete voltak már úton Vladivosztok felől: ezek néhány napra pihenni és enni tértek be hozzánk s mi jószívvel, testvérmódra osztottuk meg velük barakkjainkat és falat kenyerünket.

Jó is volt, hogy jöttek, mert a szököttek helyébe feküdve, azok nevében jelentkezhettek esténkint az ellenőrzésen, a "povierká"-n. Így aztán sohasem hiányzott senki.

A szökéshez útlevél kellett, útlevelet viszont a "közjegyzői irodá"-nak elnevezett barakkrész gyártott. A "közjegyző úr" (Lengyel Miska) szívességből osztogatta pajtásai között a jólsikerült hamisítványokat.
Orosz hadifogságból hazatért bakák eligazítása.
Szökés közben mégis elfogtak, börtönbe zártak tolvajokkal s egyéb ilyen dzsentleménekkel együtt, azonban innen is kiszabadultunk. Visszavittek néhány száz kilométerrel kelet felé, ott végighurcoltak a stab, a szúd és a szovjet előtt, éjjelre csavargók közé fektettek, patkányok szaladgáltak rajtunk s mellettünk egész éjjel egy vak tatár koldus mekegett. (Tatárul a kenyér "ekmek".) Álmában kenyér után kiabált.

A demarkációs-vonalon úgy jutottunk át, hogy mosolyogni lehet a dolog egyszerűségén. Hátizsákunkat egy öreg székely bakára bíztuk s játsziszerrel csúsztunk keresztül. Jelentkeztünk a német parancsnokságnál s csomagjainkat még aznap átszállította egy ügyes ember. Vele jött az öreg székely is... Jöttünk-jöttünk aztán a tündéri tavaszban s azon az úton, amelyen Napoleon hadserege elpusztult. Még ma is megvan "útlevelem" s szibériai vasúti jegyem.

(Toldy Elemér dr. közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

kedd, november 28, 2017

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira II.

Háborús emlékeimnek hely és időrend szerint felsorolt eddigi fejezetei után most letérek a megszokott útról és helynek és időnek figyelembevétele nélkül egy sajátságos jelenségre irányítom figyelmemet; olyan jelenségre, mely október 29-től kezdve egészen a háború végéig mindig és mindenütt felüti fejét, él, virágzik, majd csupán tengődik és végül kimúlásával magával rántja magát az ezredet, talán az egész hadsereget! ... Ezt a jelenséget neveztem meg a címnek választott szóval, ez a jelenség volt a – zsákmányolás!

A kenyérért megindított támadásunk elérte célját. Sikerült az olasz hadseregnek nagy veszteségeket okozni, sok foglyot ejtettünk és gazdag zsákmány jutott birtokunkba. A foglyok minket, harcoló csapatokat, nem igen érdekeltek. Küldtük őket magunk mögé, az előre elkészített fogolytáborokba. De igenis érdekelt bennünket a hadianyag, az élelmiszer és a ruhanemű.

A nem kis számban odahagyott ágyúkra, automobilokra meg egyéb járművekre jóírású német altisztek ráírták krétával, hogy “Deutsche Beute”!. . . Német zsákmány! . . . Ezzel az igen egyszerű eljárással biztosították a maguk számára a hadianyag értékesebb részét. Nekünk nem volt krétánk! ... De meg ha lett volna is, nem írhattuk volna rá egyetlen ágyúra, egyetlen automobilra sem, hogy „Magyarok zsákmánya”! . . . Bár ez igaz lett volna, de mit ér az igazság, ha megsérti a szolgálati nyelvet! . . . Németül meg nem tudott a 39-es baka, s ha tudott, nem mert megszólalni! ... A 39-es baka zsákmányt ejthetett, de nem írhatta rá, hogy a zsákmány az övé! . . .
Elhagyott olasz ágyúk Gradiskánál.
De meg valljuk meg egészen őszintén, minket magyarokat nem is igen érdekelt a hadizsákmány. Talán mert tudtuk jóelőre, hogy amit szerzünk, azt elviszik tőlünk, s a mi népünk és a mi hazánk sohasem fogja látni azt a trófeumot, melyet pedig a mi vérünk árán hagyott ott a visszavonuló ellenség! ... Mi nem harcoltunk zsákmányért! A birtokunkban maradt ágyú vagy automobil mellett közömbösen mentünk el, legfeljebb az érdekelt bennünket, hogy van-e az autón olyas apróság, melynek egyénileg rögtön hasznát vennénk! . . .

Mi elsősorban az ennivalót tekintettük zsákmánynak. Ehhez még az italt és ruházatot számítottuk hozzá. Ha volt elegendő enni- meg innivalónk és felöltözhettünk jó ruhába, akkor megvolt mindenünk. Minderre pedig leltünk már Sagradóban. Ehettünk és ihattunk eleget, sőt az elégnél is többet, s válthattunk ruhát akár minden órában.

Zsákmányra számított a mi hadvezetőségünk, az biztos! De hogy olyan bőséges lesz a zsákmány, mint amennyi birtokunkba került, arra nem volt elkészülve. Erre lehet legalább is következtetni abból, hogy az otthagyott sok anyag összegyűjtése, kezelése és elosztása nem volt megszervezve. Inkább csak az egyéni kezelés, mondhatnám elkezdés érvényesült. Mindenki ahhoz nyúlt, amihez éppen akart, ami kezeügyébe került, s annyit zsákmányolt, amennyit bírt.... A baka amenynyit megbírt enni meg inni, a tiszt amennyit ezen felül még elbírt vinni, a nagyurak meg amennyit elbírtak – vitetni. A bakának hátizsákja, az alantas tisztnek legénye, a zászlóaljparancsnoknak málhásállata, az ezredesnek kocsija, a tábornoknak automobilja, a hadseregparancsnoknak vonata volt, s kinek mije volt, azt megtömhette és amivel megtömte, azt elvihette és sajátjának tekinthette.
Megsemmisült olasz ütegek.
Mikor október 28-án a 3. zászlóalj az Isonzó túlsó partján elhelyezkedett, a többi három pedig az Isonzón innen megállt, éppen besötétedett. Senki sem látott a házán meg a vackán túl s az egésznapi fáradságtól gyötörtén meg a sok szeszes italtól kábultan mindenki ágynak dőlt. Ha kisebb csoportok neki is indultak a kutató útnak, az első élelmiszer- vagy ruharaktárnál megálltak, s telhetetlenségüket tehetetlenségükkel korlátozva pihentek! . . .

Október 29-én reggel aztán már napkeltekor megindult a vándorlás. Különösebb terv nélkül, csak éppen az ösztön hatása alatt ment mindenki ide-oda. Βarakba be, barakból ki, házba, emeletre, padlásra, pincébe, új meg új kíváncsiságtól gyötörve... És keresett, kutatott, vett, vitt, evett, eldobott, fölszedett, taposott, rombolt, káromkodott és – berúgott! ... Az elpusztított vasútállomás termeit éppoly kíváncsisággal kutatták át, mint a kávéval, teával, sajttal, borral, pezsgővel, rizzsel vagy cipőtalppal megtöltött leégett tetejű raktárakat. Ki mit bírt vagy talált, azt vitte hörcsög módjára haza. Egész karika sajt vagy ezer cigaretta, félzsák kávé vagy húsz kiló talpbőr, vagy akár egy doboz aszpirin, az egészen mindegy! ... Míg más nincs, jó minden! . . . Egész láda halkonzervából jut mindenkinek, rá bor a berúgásig, aztán földhöz az üveggel! . . . Ha egy raktárban csak lepedő volt, s a betévedt baka inget keresett, kihányta az összes lepedőt a sárba, végigtaposott rajta, mert – kereste az inget! ... Az éhségtől és nélkülözésektől meggyötört és most a bortól megvadult tömeg kénye-kedve szerint dúskál minden jóban, s mikorra önmagát kielégíti, ötszörös kárt okoz pusztításával! ...
Sagradó elpusztított hídja.
Az ezred parancsnoksága jóindulatú türelemmel nézte a zsákmányolásnak nevezett pazarlást, s hogy legalább némileg mérsékelje, naponta többször jelezte, hogy indulni fogunk. Erre a hírre egybeverődött a más módon egybe nem szedhető ezred, s legalább néhány percre megszűnt a betegesen űzött – rekvirálás! . . .

A századok konyháján annyi lisztet kaptak, hogy alig győztek tésztát gyúrni. Hús is több jutott egy emberre, mint a Karszton, csak az volt a baj, hogy mikor az ételt osztották, hiányzott a század fele. Még aki ott volt, annak sem ízlett az étel. Teleette magát mindenki már kora reggel tengeri hallal meg sajttal, ivott rá ánisos pálinkát meg bort.

Az ezred tisztikonyhája igyekezett mindenféle élelmiszert összegyűjteni. Egyes tisztektől elkérte a rizst, kávét, citromot, s megígérte minden adakozónak, hogyha majd szabadságra megy, kap a leadott anyagból elegendő kóstolót, melyet hazavihet hozzátartozójának. Ezzel a kecsegtető ígérettel egybe lehetett terelni a sok veszni készülő élelmiszert, s meg lehetett menteni olyan időre, amikor már nem áll raktárszám rendelkezésünkre.

Ennek ellenére is maradt elegendő kávé meg rizs magánkézen, ami akkor süli ki, mikor a sok vakriadó után elérkezett a komoly útrakelés pillanata.

A sagradói robbantott vashídon napok óta csak egyetlen deszkán lehet keresztülmenni. Így keltek át egész ezredek, egyesével, egymástól háromlépésnyi távolságban, hogy a túlsó oldalon üldözőbe vegyék a megállni sehogy sem akaró digót. A híd helyrehozási munkálatai nagyon lassan haladtak, pedig az automobil-oszlopok már nagyon türelmetlenkedtek a híd innenső oldalán. Szerettek volna átjutni a még most is megáradt Isonzó-folyón. Szerették volna bebarangolni a túlsóparti vidéket, szerettek volna odaát is zsákmányolni.
Zsákmányolt hadianyagok rendezése Sagradóban.
Az emberek szerettek önmagukból következtetni másra. Szerettek olyasmit hangoztatni, amit maguk tettek ugyan, de mégis mintha más cselekedte volna. Mondaszerű mesék keltek itt a híd előtt lábra. Volt olyan automobil – mondták egymásnak –, mely értékes rakományával Triesztig meg sem állt, s ott adta le valamelyik üzlet tulajdonosának jó pénzért azt, amit a baka szerzett meg harccal, ott adta le a – zsákmányt. Még arra is emlékeznek egyes élesebb látású harctéri emberek, hogy sok teherautót csak azért kellett javítás végett visszaküldeni a mögöttes országrészbe, hogy útközben biztos magánkézbe jusson a rá felhalmozott holmi.

Mindez azonban csak mondaszerű részlet, melyet csak azért írtam ide, hogy világot vessek arra a gondolkozásmódra, mely ekkor ezredünk körében mint színtiszta igazság élt és terjedt. Valójában az ezred menetre készen áll Sagradóban. Már reggel hat órakor felkeltettek bennünket, ami nagyon valószínűvé tette, hogy ez esetben el is indulunk. Azok a bizonyos zsákmányolásgátló indulási parancsok, melyek október 30-a óta naponta kétszer-háromszor összetereltek bennünket, sohasem voltak kora reggel, hanem a napnak középszakaszában, délelőtt vagy délután. Most már bizonyosan megyünk! . . . November 2-a van. Reggel 6 óra. Állnak a zászlóaljak. Elején és végén túlterhelt emberek és túlontúl megrakott málhásállat, mely maga is a Doberdón került egyik zászlóalj birtokába. Lószerető gazdám pórázon szorongat egy kutyát, mely végtelenül nyugtalan. Sehogy sem akarja megszokni az új környezetet. Vagy húsz küldönc és tisztilegény egy halomban, egyiknek több holmi a hátán, mint a másiknak. Á legtöbb ember lábán vadonatúj cipő. Sok az új zöld nadrág, van olyan is, aki olasz gallért kanyarított selejtes köpönyege fölé s olasz sapkával cserélte fel sok vihart látott, de már keveset érő sajátját. Ennek a két utóbbinak viseletét szigorúan eltiltja az ezred parancsnoksága, így kénytelenek beérni a régi rosszal, ami pedig a közeledő téli időre való tekintettel nem valami örvendetes intézkedésnek látszott.

Menetelésünk célja az Isonzó túlsó partján fekvő Gradiska. Oda látszik, ahol az indulásra gyülekezünk. Mindössze 4–5 kilométer. Mondhatnám úgy is, hogy mindössze egy kis teherpróba! ... Ki fogjuk próbálni, hogy elbírjuk-e mindazt, amit zsákmányoltunk!. . .
Gradiska. Utca részlet.
Gradiskán azután különös feladatot kapott ezredünk. Össze kellett gyűjtenünk a városban és környékén otthagyott sok értékes hadianyagot. Szóval eddig a zsákmányolás magánvállalat volt, most a köz érdekében indult meg. Hadvezetőségünk látta a temérdek holmit, s észrevette, hogy az egyéni zsákmányolás milliomosokká tehet automobilvezetőket, százezreket jövedelmezhet kapzsi tiszteknek, gyomorrontást okozhat minden bakának, de annak a seregnek, mely pedig nagyon is rászorult, az egész nagy hadseregnek semmiféle hasznot nem hoz. Rendet kellett teremteni. A rend és a közösség érdekében kellett a pusztulás és elkótyavetyélés veszedelmének kitett anyagot megmenteni. Ennek első lépése pedig az anyagnak összegyűjtése. De vajjon kire bízza a hadvezetőség ezt az anyaggyűjtő munkát?. . . Talán valami alkalmi részvénytársaságra?. . . Megtehetné, hiszen ez olyan munka, amin sokat, nagyon sokat lehet keresni, már pedig a háborúnak az a része, melyen a haszon jelei mutatkoztak, eddig is részvénytársaságok kezében volt!... Tehát egész szépen meg lehetne ezzel a munkával valamelyes pénzcsoportot bízni!... De mégsem! . . . Nem illik, hogy másé Jegyen a haszon! ... A hadsereg szerezte, maradjon meg minden a hadsereg kezeiben. Élvezze a hadsereg azt, amit maga szerzett!... így valahogy gondolhatta a hadvezetőség, amikor elrendelte, hogy a tartalékban levő alakulatok gyűjtsék össze a körletükben hagyott anyagot és szállítsák biztos helyre.

November hó 2-án meg is indult az anyaggyűjtés Gradiskán, ahol ezredünk megállapodott. Gyűjtöttünk mindent, a távíróvezetéktől kezdve a viaszgyufáig. És leltároztunk és raktároztunk. Minden század megkapta a maga körletét és folyt a munka délután két órától alkonyat beálltáig, örömmel végezte a baka ezt a kényelmes munkát, de nem soká tartott a dicsőség! A hadosztályt másnap előre vezényelték és az anyaggyűjtés munkáját rá kellett hagyni valami szerencsésebb alakulatra. Az ezred a hadosztály keretében november 4-én elindult, hogy átlépje az – olasz határt.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...

vasárnap, november 26, 2017

Gyermekrajzok az 1917-es októberi orosz forradalomról

Az alábbi képek Aleksandr Poslykhalin "Moszkva, 1917: Gyermek szemtanúk rajzai" c. könyvéből származnak. A rajzokat Vasily Voronov gyűjtötte össze, majd 1919-ben a Moszkvai Történeti Múzeumnak ajándékozta. 

A Teatralny téri csata.
A moszkvai front. 1917. október 28. - november 5.
Telefonközpont és halottak.
Egy lakóház ostroma.
Polgárháború Moszkvában.
A Kremlin lövetése.
Összelőtt házak a Kreml mellett.
Kereszttűz az utcán.
Diákok és kadétok temetése.

Read more...

vasárnap, november 19, 2017

Levél a táborba - A Nagy Háború anekdotái XXX.

Egy századparancsnok kapta a napokban a következő levelet. Nagy ákombákomos levelet egy nő írta és hangzik eképpen:

“Nagyságos Kapitány Úr!

Ne tessen rám megharagudni, hogy jelen pár sor irásommal alkalmatlankodom.

Férjem X. Y. gyalogos 16 hónapja van már kint a harctéren, a kapitány úr századjánál szolgál és eddig még nem kapott szabadságot.

Nagyon alázatosan megkérném, hogy tessék neki, ha csak egy pár napi szabadságot is adni.

Én fiatal 25 éves tüzes vérű asszony vagyok és a természetem nagyon megkívánja a férjemet, akit 16 hónap óta nélkülözök.

És én nem akarnék az uramhoz hüttlen lenni.

Aztán nagyon szeretnék én is egy hadi gyereket felnevelni, hiszen úgyis szüksége van a hazának gyermekekre. A mostani gyermekem már négy éves, igy hát itt volna már az ideje hogy egy másik is legyen. Erre a czilra tehát nagyon kérem a kapitány urat, tessék rövid szabadságra engedni a férjemet, mert már nagyon kívánja a természetem, aztán nem szeretnék rossz nő lenni.

Teljes tisztelettel

X. Y.-né."

Forrás: Nadály. 1 évfolyam, 6-7. szám. (1916. április)
http://epa.oszk.hu/02600/02654/00006/pdf/EPA02654_nadaly_1916_06-07.pdf


Read more...

vasárnap, november 12, 2017

Ivan Vladimirov festményei az októberi orosz forradalomról

Ivan Vladimirov festő a pétervári cári rendőrség alkalmazottja volt. A saját szemével látta a forradalom eseményeit, amiket később vászonra vitt. Ezen képekből adunk közre most egy válogatást.

A cárizmus szimbólumát, a kétfejű sast feszegetik le egy középület tetejéről. 
A palotákba betörő forradalmárok szuronyaikkal szaggatták szét régi uraik portréit.
A cári rendszer letartóztatott funkcionáriusai.
A kereskedések egy csapásra önkiszolgálókká váltak. 
A hadsereg tábornokainak begyűjtése.
Az első lépés a kommunizmus útján a gazdagok kifosztása...
...a második pedig a kulákoké.
Tegnap még urak, ma már koldusok.
Kommunista propaganda vidéken.
A menekülő arisztokrácia.
Egy templom kifosztása. A lakosság véleménye nem számít.
A cár festményeinek elégetése.
A papságot kényszermunkára fogják.
Egy a számtalan kilakoltatott család közül.
A nép üdvözli új urait.
Kommunista Black Friday. 100%-os kedvezmények!
Új színház, új közönség... 
A kulturális javak megsemmisítésébe a gyerekek is beszálltak.
A kommunizmus ellenségeinek bíróság elé állítása. Az ítélet valószínűleg már kész.
Egy kivégzés a számtalan közül.
Forrás: http://englishrussia.com/

Read more...

vasárnap, november 05, 2017

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira I.

A „kenyér-offenzívának” nevezett támadásunk ideje elérkezett. Jakolinin átélt pihenőnk alatt többféle találgatás vetődött fel, igyekeztünk elejtett szavakból, mástól kapott hírekből megállapítani, hogy mikor fogunk támadni és mi lesz a támadásunk célja? A többféle találgatások közül az vált be, mely október 25-re jósolta a támadás megkezdését. 

Október 24-én este 11 órakor csapatainknak kijelölt helyükön kellett lenni. Ez volt az utolsó mondata annak a parancsnak, mely aprólékosan megállapította ezredünk minden zászlóaljának helyét és feladatát. A 3. zászlóalj dandártartalék lett a Trieszti-dolinában, a többi három zászlóalj hadosztálytartalék lett a Névtelen-hegyen meg az erdőben.
Dr. Csabai István tart. százados.
Az 1. zászlóalj az 555-ös magaslaton állt meg október 24-én este 11 órakor. Ebben az órában az egész hadosztály elhelyezése be volt fejezve. A tüzérség megkezdte működését. Eleinte szépen lassan. Megérkezésünk után aludni tértünk és másnap a Nappal együtt keltünk. Délig nem történt nevezetesség. Rochlitzer őrnagy sorba járta az erdő különböző pontjain elhelyezett tüzérségi megfigyelőket és érdeklődött az eddigi eredmények iránt. Megtudta, hogy német és osztrák-magyar csapatok október 24-én az Isonzó-folyó felső folyásánál, Flits és Karfreit községeknél áttörték az olasz állásokat, elfoglalták azt a két magaslatot, mely állásaink felett uralkodott, mintegy 15.000 foglyot ejtettek és – nyomulnak előre! . . . Ezekből a hírekből arra következtettünk, hogy mi se maradunk tétlenek, mi se maradunk állva, hanem támadunk és kiverjük a digót állásaiból!...

Ágyúink mind hevesebben okádták a tüzet. A 46. gyalogezred támadása délután négy órára volt kitűzve. El kellett foglalnia a Fajti Hribet és 500 lépéssel kellett azon túl előnyomulnia. Amikor a 46-os ezred elérte ezt a határt, akkor megáll és mi utána megyünk és átveszszük a szerepét, mi támadjuk tovább az olaszokat.

Nagyon kíváncsi voltam arra a pillanatra, arra a jelenetre, amikor a 46-osok benyomulnak az olasz állásokba. Kiálltam a hegygerincnek wippachvölgyi oldalára, egy olyan tisztásra, ahonnan látni lehetett a Fajti-Hribet, hogy majd onnan nézem a támadást. De bizony nem sokat láttam. A Fajti-Hribtől a Wippach-völgyön keresztül egészen a Monte St. Gábrieléig egy füstben állt minden. Nem látszott se hegy, se erdő, se folyó; legkevésbbé látszott a támadás. Egyik kezemben az óra, a másikban a gukker volt pont négy órakor. Néztem a Fajti felé, bele a füstbe. Az ég sötétje ránehezedett a Föld homályára, s elveszett szemeim elől a hegy csúcsa. Egyszerre a füst fölé emelkedik egy hatalmas rakéta, mely szökőkút módjára szórta magából a vörös csillagok százait. Ez jel volt; életjel, hogy csapataink fönt vannak a hegyen. Besietek az erdőbe és kíváncsian várom a parancsot, csakúgy, mint minden ember.

Most már magától megy minden. Összeköttetést tartunk a Golnekhegyen levő csapattal, s amikor majd az elindul, nekünk is indulni kell az ő helyükre!. . . Ide meg egy másik ezred jön, hadtesttartalék.

Este 8 órakor megérkezik a Golnekre küldött híradó, hogy a 43-asok elindultak, öt perc múlva úton van az egész 1. zászlóalj. Az 503-as magaslati ponton keresztül azon az úton haladunk, melyen legelőször mentem állásba. A Golneken a 80-as számú kavernát kelleti elfoglalnunk, összevissza rombolt árkokon mentünk keresztül és hoszszas tévelygés után értünk kijelölt kavernánkba. Fejünk fölött néhány nehéz gránát zúgott és belecsapódott a kőföldbe. Kínlódásos keresés után rátaláltunk kavernánkra; belebújtunk és pihentünk.

Kint néma csend. Minden hallgat, minden pihen. Olasz foglyok lepik el a Mörser-dolina környékén a Temnica-Ranziano közötti szerpentint. Annyit máris látunk, hogy támadásunk sikerült, a digón eret vágtunk. Hogy hogyan fog viselkedni, azt még nem sejtjük. Annyi bizonyos, hogy a 46. ezred mélyen az olasz állások mögött állt meg, úgy, ahogy meg volt állapítva.

Az október 26-ról 27-re virradó éjszakát a Golneken töltöttük. Az ellenség nem bántott bennünket. Október 27-e is nyugodtan telt el. Ügy volt, hogy ennek a napnak az estéjén fölváltjuk az első állásban levő 46-osokat. Alkonyatkor jött a parancs: A zászlóalj vonuljon a 464-es magaslatra. Még el sem indultunk, jött a második parancs: Föl a Fajti-Hribre! ... Végül a harmadik, az igazi, mely úgy szólt, hogy meneteljünk a Segeti-tábor helyén keresztül a ,,Muszka-barlangba”.

Este 8 óra volt. Már sötét. Összelőtt kavernánkból alig tudtunk kimászni. Egyesével botorkáltunk a rommá lőtt árok partján. Akadoztunk. A század eleje már messze jár, a vége még bent van a kavernában. Óvatosan indul mindenki. Ezt már megszoktuk. Csend! ... Egyetlen lövés sem hallatszik. Szinte hihetetlen! ... Kostanievica irányában állásainkból néha fehér világító-rakéta száll föl, egyéb életjel nincs. A Károly-úton megállítom a század elejét és várok, mire a vége megérkezik. Az emberek lassan jönnek, egyenkint ereszkednek le a göröngyös hegyoldalról. Mikor mindenki megérkezik, szépen kettes sorba állítom őket, mint a laktanya udvarán szokás. ... Nagy változás huszonnégy óra leforgása alatt! ... Tegnap ilyenkor még nehéz olasz gránátok csaptak a Károly-útra, ma kaszárnyás sorakozó van rajta! ... Míg embereim leereszkednek – nézem a tájat. Nézem a közvetlen közeli hegyeket, a Golneket, a Névtelent! ... Az esti hold fényében olyan szépek! ... így, nyugodt hangulattal nézve, szinte gyönyörűek!... Némaságukkal oly sokat beszélnek s kopár oldalukhoz annyi változatos emlék fűződik! ...

A 363-as és 378-as magaslat közötti lapályon át messzire lehet látni az Isonzó felé! ... A gyenge holdfény nem világítja ugyan meg annyira a tájat, mint a napsugár, de van valami más, ami jobban foglalkoztat, mintha nappali fény borítaná a vidéket! ... Tűzijáték van az Isonzó-fronton! ... Fölséges látvány! ... Görztől az Adriáig, pár száz méternyire egymástól, közel hozzánk és távol tőlünk, végig az Isonzó mentén meg azon túl óriási lángoszlopok villannak meg borzalmas vörös fénnyel, éjjeli villámhoz hasonlóan űzve maguk körül a titokzatos sötétséget! ... Mintha száz hordó petróleumot öntöttek volna egy gyufaszálra, úgy lobbannak fel ezek a tűzoszlopok! ... Eleinte azt hiszem, hogy tűzjelek az olasz hadseregben, csak később jövök rá, hogy ezek robbantások. Kavernákat, raktárakat pusztítanak az olaszok, hogy ne jussanak ép állapotban a mi kezeinkbe! ... Messze, nagyon messze, valahol az Isonzón túl, ahonnan még a hang sem ér ide!

A Golnek 80-as kavernájának szájában még hevesen dobogó szívünk megcsendesedik, elnézelődünk, gyönyörködünk, s úgy érezzük magunkat a Károly-úton, mintha nem is háborúban volnánk! ...

Nekiindulunk a Segeti-tábornak! ... Kettesével az út baloldalán menetelünk. Velünk szembe üres kocsik jönnek, melyeket az út másik oldalára terelünk. A 378-as magaslat balszárnyán átlépünk azon a vonalon, melyen egy hétnek előtte nem lehetett volna átlépni! ... És megyünk le a völgybe, ahol két nappal előbb meg egy évvel előbb még az olasz állások voltak! A hold fényénél jól meg lehet látni, hogy menynyire elpusztította tüzérségünk az olasz árkokat! ... Bizony sokkal jobban, mint ők annak idején a mienket! Az ő első vonalukban valóban nem maradhatott meg élő ember! Az első vonal mögött azután volt ép árok is! ... Egy méter széles, két méter mély árok volt ez, melyben kisvasút volt fektetve! ... Ez az árok a „Muszka-barlanba” vezetett, ahova ezen az estén meg kellett érkeznünk!

Ez a barlang a Muszka-barlang elnevezést még tőlünk kapta akkor, mikor csapataink a Doberdón harcoltak és a Segeti melletti táborba jártak pihenőre. Akkoriban orosz fogoly-munkások tanyáztak benne. Mikor beléptünk rajta, láttuk a berendezésén, hogy az olaszok segélyhelynek használták. Éppen úgy, mint a mi Lujza-barlangunkat a Plenskin, ezt is villannyal világították. Ott volt a dinamó, mely az áramot szolgáltatta. Most nem működött, mert nem volt benzinünk, melylyel hajtani lehetett volna. Sötét volt a barlangban, csak itt-ott pislákolt egy gyertyácska, melyet valamelyik baka kotorászott elő tarisznyájából.

Megérkeztek a legújabb hírek! ... Harmadik zászlóaljunk támadott és elfoglalta az előttünk levő Pecinka-magaslatot. Az olasz hadsereg sietve vonul vissza, állítólag már túl van az Isonzó-folyón! ... Örömmelhallottuk ezeket a híreket és nyugodtan hajtottuk álomra két éve fáradt fejünket! ...

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...

vasárnap, október 29, 2017

A tiszti fürdő - A Nagy Háború anekdotái XXIX.

Oh te tiszti tiszta fürdője a Brückenkopfnak, hol túl hideg, hol túl meleg kincstári vizeddel, be koronája is vagy te a technika vívmányainak. Barátságos hullámaid ha nyaldossák a testünk titkosan piszkos és piszkosan titkos részeit, azt hisszük hogy a tengerben fürdünk, amitől rajtunk rögtön a tengeri betegség csalhatatlan tünetei mutatkoznak. Bádog kádad ha sebet ejt rajtunk tudjuk, hogy a hazáért vérzünk. Te vagy maga a tökéletesség, oh vágyak vágya, oh kádak […] kádak vágya, vágyak kádja, más kádja…!!!
Köszvényes kapitány fáradt lába...
Csak egy parányi kis óhajunk volna még!

Ne tessék félreérteni és rosszra gondolni, de úgy véljük hogy Redinungnak egy egészen parányi kis nő czélirányosabb volna. Ez nem csupán a fiatal kadettok titkos kívánsága, - mert hisz utóvégre ki ád őrájuk valamit - , hanem általában forgalmi szempontból is felette üdvös lenne, mert méltóztassanak meghinni, hogy még öreg köszvényes kapitányok is, akik most mogorván emeltetik tyúkszemes lábaikat a szanitéccel megdörzsölés czéljából, még azok is fürgébbek lennének és ruganyosan maguk sietnének jó előre felemelni - talpukat ha egy kis fess szanitécnő közeledne feléjük - a kis borzas - törülközőjével.
...erőre kap ha szanitécnő látja.
Természetesen ez által mindenki sietne a fürdéssel, hogy mentől hamarabb törülközhessen és így naponta sokkal többen részesülhetnének a fürdés gyönyöreiben. 

Megjegyezzük még a rosszmájúak kedvéért, hogy mi teljesen önzetlenül beszélünk, mert hisz a “Nadály” szerkesztősége úgy sem fürdik csak a - dicsőségben!!!

Forrás: Nadály. 1 évfolyam, 6-7. szám. (1916. április)
http://epa.oszk.hu/02600/02654/00006/pdf/EPA02654_nadaly_1916_06-07.pdf

Read more...

kedd, október 17, 2017

Két német könnyűcirkáló megsemmisít egy brit konvojt - 1917. október 17.

1917. október 17-én a brit HMS Strongbow és HMS Mary Rose rombolók, valamint két felfegyverzett trawler, egy antant (2 brit és egy belga) teherhajókból álló konvojt kísért, melyhez kilenc semleges skandináv gőzös is csatlakozott. A konvoj 65 mérföldre nyugatra haladt a skóciai Lerwick-től, amikor a német SMS Bremse és SMS Brummer könnyűcirkálók keresztezték útjukat. A rendkívül rossz látási viszonyok közt az HMS Strongbow fedélzetén a közeledő német hajókat brit rombolóknak vélték. Több jelzést is leadtak, de mire rájöttek, hogy ellenséges hajókkal állnak szemben, már 2 700 méterre közelítették meg őket a németek. Az élen haladó SMS Brummer tüzet nyitott és szinte azonnal szétlőtte a brit romboló fő gőzvezetékét és antennáit. A britek ugyan megpróbáltak leadni egy rádióüzenetet, hogy figyelmeztessék a konvoj tagjait, azonban a németek zavarták a frekvenciát, így az nem ment át.

Az SMS Brummer a háború végén, úton Rosyth kikötőjébe.
Ezután a német cirkálók a tehergőzösökre nyitottak tüzet, és gyors ütemben kilencet is elsüllyesztettek. Az ágyúzás hangjára az HMS Mary Rose romboló előretört, és megtámadta a német hajókat, azonban hasonlóan gyorsan utolérte a végzet, mint az HMS Strongbow-t: egy, a gépteremben felrobbanó gránát mozgásképtelenné tette. Legénysége ennek ellenére tovább harcolt. French és Baily matrózok még ki tudtak lőni egy torpedót, de az nem talált. Mivel a németek teljesen szétlőtték a felépítményt, Fox kapitány kiadta a parancsot a hajó elsüllyesztésére, de a pusztító gránáttűzben a mentőcsónakok is megsemmisültek. Csak öt fő élte túl a romboló elsüllyedését a törmelékbe kapaszkodva. Fox kapitány és 82 tengerésze a tengerbe veszett. A HMS Strongbow személyzetéből 47 fő elesett, és csak 37-en menekültek meg. A tehergőzösök vesztesége 167 ember volt.
Az HMS Strongbow. Egy évvel élte túl szolgálatba állítását.
Bár aznap több brit hadihajó is a tengeren volt, egyik sem értesült időben a konvoj megtámadásáról, így nem tudták üldözőbe venni a német cirkálókat. Később a britek azzal vádolták a németeket, hogy a cirkálók tüzet nyitottak az elsüllyedt rombolók vízben úszó legénységére. Ezt a németek tagadták. A britek végül 1919 februárjában az általuk összeállított német háborús bűnök listájáról is kihúzták ezt a vádat. 

Read more...

szombat, október 14, 2017

A vén tüzér - A Nagy Háború anekdotái XXVIII.

A cs. és kir. 13-as számú légelhárító-ütegnél szolgált egy hatgyermekes vén tüzér, nógrádvármegyei, mucsingi illetőségű. Mivel írni-olvasni nem tudott, én intéztem levelezését a családjával s az ütegnél is segítségére voltam mindenben. A vén tüzér állandóan arra kért: jelentsem be kihallgatásra a főhadnagy úrnál, mivel esztendeje is elmúlt, hogy nem látta a családját.

Volt is rapporton az öreg, de nem sikerült szabadságot kapnia, mivel mindössze három hónapja került az ütegünkhöz, azt pedig nem hitte el neki senkisem, hogy oly hosszú idő óta ne fordult volna meg odahaza… Volt pedig ez az 1918-ik esztendő újév napján s mi Grado-sziget mellett táboroztunk.

Valami egy héttel reá az öreg levelet kapott hazulról, a feleségétől. Hangzott pedig a levél így: 

“Dicsértessék az Élő Jézus drágalátos szent neve mindörökké, Ámen! Kedves, felejthetetlen egyetlenegy párom, kívánom, hogy ezen pár sor írásom a legjobb egészségben találjon! Mi is megvagyunk egészségben mind, vártalak, hogy talán a Szent Karácsonyra vagy Újévre haza jösz szabadságra, dehát hiába vártunk. Most már igazán mondd meg uradnak-parancsnokodnak, hogy adjon szabadságot, mert egy hónap múlva megjön a gólya. Megírom, hogy a disznóöléssel nem várhattunk. Tiszteltetnek a zsidó bótosék is. Felejthetetlen párod maradok a síron túl is, meg csókoltat a hat gyerek is.
Kelt Mucsing, 1918 január 6.”

Felolvastam az öregnek a levelet s mosolyogva néztem rá:

- Mikor is járt odahaza utoljára?

A vén tüzér zavartan mosolygott vissza rám:

- Megvallom, szakaszvezető úr, nyolc hónapja. Mert így gyön ki februáriusra a gólya...

Erre az érvelésre persze megkapta az áhított szabadságot. Később tudtuk meg csak, hogy szó sem volt gólyáról. Ellenkezően: az öreg suttyomban összejátszott a feleségével s így jutott szabadsághoz.

Nem is elsőízben pedig.

(Vércse Mihály közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

vasárnap, október 01, 2017

Cseh búvárok merültek az U 16 tengeralattjáró roncsához

2017. szeptemberében cseh búvárok merültek le az albániai Valona (Vlora) partjai előtt elsüllyedt osztrák-magyar U 16 tengeralattjáró roncsához. A hajó 60 méteres mélységben fekszik, a tengeralattjáró által elsüllyesztett olasz Nembo romboló roncsa közelében. Az U 16 elsüllyedéséről Csonkaréti Károly írt részletesen "Gyorsmerülés" c. könyvében:

1916. október 17-én, hajnali három óra körül az U 16 az albán partok előtt haladt, amikor jelentették a parancsnoknak, Orestes von Zopa sorhajóhadnagynak, hogy egy gőzös közeledik feléjük (a Bormida). Később észrevették, hogy a gőzöst egy romboló is kíséri. Az U 16 a közeledő hajókkal párhuzamos irányba fordul, majd három óra 48 perckor lemerült. 
Az SMU 16 Cattarónál.
A parancsnok úgy tervezte, hogy két torpedó indításával mindkét hajót megtámadja. A hold időnként előbukkant a felhők mögül, ezért az U 16  a part felől indult támadásra. Hogy jobban lásson, illetve hogy a periszkópon keresztül tökéletesebben áttekinthesse a helyzetet, a szokásos 12 méteres periszkópmélységből fel akart emelkedni kilenc és fél méterre. A kormányosmester, aki a mélységkormányt kezelte, valószínűleg kimerültsége miatt, a parancsot nem hajtotta végre pontosan, és ezért Zopa a két ellenséges hajót csak futólag tudta szemügyre venni. Úgy látta, hogy a gőzös helyzete kedvezőtlen a torpedótámadáshoz, a rombolóé viszont kedvező volt, ezért az utóbbira támadott (a Nembo nevet viselte). A lemerülés után tíz perccel futott ki a vetőcsőből az első torpedó. Rögtön utána a tengeralattjáró még egy kis fordulatot hajtott végre, hogy ha szükséges, a második torpedót elindítsa a rombolóra, mivel a parancsnok a gőzös megtámadásáról már előzőleg lemondott. Erre azonban nem volt szükség, mert az első torpedó célba talált. Ezután nem merült mélyebbre, s periszkópjával a gőzöst kereste. Meg is találta, jó irányban volt, és a második torpedót is útjára indította, amely szintén talált. Ám ugyanebben a pillanatban az U 16-ot hatalmasan megtaszította valami.
Orestes von Zopa sorhajóhadnagy (1886 - ?)
Mint később világossá vált, Zopa sorhajóhadnagy a két hajót valahogy összetévesztette. Ugyanis másodszorra is a Nembo rombolóra lőtte ki torpedóját, amely akkor még valószínűleg sértetlen lehetett, vagy csak kevés kár keletkezett benne, mert teljes erővel tüzelve a tengeralattjáró felé rohant, hogy eltapossa. Miután az U 16 nem menekült azonnal a mélybe, a romboló lövedékei vagy vízibombái eltalálták a naszádot, mégpedig akkor, amikor már a torpedó is benne volt a rombolóban és felrobbantotta azt. Így a Nembo utolsó vízibombája feltépte a tengeralattjáró testét, amelybe vastag sugárban tört be a víz, s végül elsüllyesztették egymást. 
Az olasz Nembo romboló.
A tengeralattjáró azonnal lesüllyedt 16 méteres mélységbe. Meixner Pál fregatthadnagy, a naszád második tisztje parancs nélkül is tüstént bekapcsolta a szivattyúkat, és a naszád emelkedni kezdett. A parancsnok előresietett, és a második tiszttel megvizsgálta a léket. Megállapították, hogy a naszádot nem lehet megmenteni. Elöl, baloldalt, a merülési kormány magasságában hatalmas lék tátongott, amelyen ömlött be a víz. Ezenkívül a periszkóp, az elülső merülőtartályés még néhány műszer is megsérült. A parncsnok ekkor utasította a harmadik tisztet, Szelke Árpád fregatthadnagyot, hogy a titkos és bizalmas iratokat, a naplót és a jegyzőkönyvet semmisítse meg. Ezeket Szelke a tengerbe hajította. Az U 16 ugyan még a felszínen tartotta magát, de sietniük kellett. Zopa sorhajóhadnagy gyorsan eligazította az összehívott legénységet, hogyan viselkedjenek, ha fogságba esnek - ez utóbbi nagyon valószínűnek látszott -, majd a búvárnaszádot ért találat után négy perccel kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A legénység ezután háromszoros hurrával búcsúzott hajójától, és éltette uralkodóját, majd egymás után a vízbe vetették magukat. A tisztek kitartásra buzdították a legénységet, mondván, hogy a part nem lehet messze; s közben a Bormida is leengedett egy mentőcsónakot. Bár a naszádot mindenki elhagyta - ezt Szelke fregatthadnagy ellenőrizte -, mégis volt halottjuk, az úszók közül ketten vízbe fúltak: Kemény Ferenc torpedómester, aki gyenge úszó volt, és Schönstein Ármin távírászmester; ez utóbbi hosszú ideig a parancsnok mellett úszott, de később valahogyan eltűnt. Közben néhányan a gőzös felé úsztak, s találtak egy köteléről levágott mentőcsónakot, amelybe felvették a többieket, köztük a Nembo kormányosát. Ezt követően átfésülték a környező vizeket, túlélők után kutatva. Miután senkit sem találtak, kieveztek a partra, ott egy görög településen valami ruhafélét is kaptak. 

Miután felmelegedtek, a parancsnok utasította Szelke fregatthadnagyot, hogy a csaknem mezítelen emberekkel keresse fel a legközelebbi olasz jelzőállomást, és ott adják meg magukat. Ő maga Meixnerrel és Celinsek torpedómesterrel elindult gyalog észak felé, abban reménykedve, hogy elérik a saját vonalakat. A következő napon azonban az olaszok elfogták és gyalogmenetben Albánia belsejébe vitték őket. A Szelke-vezette csoportot egy romboló átvitte Olaszországba.

A Nembo olyan rövid idő alatt süllyedt el, hogy legénységéből negyvenen életüket veszítették. A Bormida nevű olasz csapatszállító gőzösön pánik tört ki, sokan a vízbe vetették magukat, s ennek következtében közülük 80 katona a tengerbe fulladt. 

Kemény Ferenc holttestét még aznap megtalálta egy olasz romboló, Valonába vitte, ahol katonai tiszteletadással temették el. Schönstein testét örökre elnyelte az Adria...

A napokban megjelent hírekkel ellentétben az U 16 roncsát nem a Czech Diving Team búvárai találták meg, hanem az amerikai RPM Nautical Foundation szakemberei, még 2015 folyamán. Az RPM és az Albanian Center for Marine Research munkatársai közös kutatómunkájuk során azonosították a roncs pozícióját, majd a fotók és a radarképek alapján az ACMR igazgatója, Auron Tare, az U 16-nak azonosította azt. 2017 nyarán az albán hatóságok engedélyével a kutatások folytatódtak, melybe a cseh búvárok is bekapcsolódtak. 2017. szeptember 29-ei közleményük szerint is az U 16-ot találták meg. Az esetleges további hírekről beszámolunk majd oldalunkon.

Az első fotók egyike. A törmelékek beazonosítása komoly munka lesz.
A roncsok szétszóródtak a fenéken.
Források:
Dr. Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés - Az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története 1907 - 1918 (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2007)
http://kuk-kriegsmarine.at
http://czechdivingteam.cz

Read more...

szombat, szeptember 23, 2017

Werner Voss ászpilóta halála - 1917. szeptember 23.

Werner Voss 1897. április 13-án született Krefeldben, a Német Birodalomban. 1914-ben, 17 éves korában jelentkezett a 2. vesztfáliai huszárezredbe, majd a keleti fronton szolgált. Ezután nem sokkal áthelyezték Egelsbergbe, a Német Légi Szolgálat kiképzőközpontjába.
Werner Voss. Nyakában az egyik legnagyobb német kitüntetés a Pour le Mérite.
Vossról hamar kiderült, hogy nagyon bátor és tehetséges pilóta és nem sokkal a vizsga elvégzése után már repülőoktatóként tevékenykedett, majd frontszolgálatra küldték. Először megfigyelésre vezényelték, majd engedték repülni is. Ezek után az ekkor Oswald Boelcke parancsnoksága alatt álló Jasta 2-höz helyezték, ahol Manfred von Richthofen kísérője lett. Az első légi győzelmére 18 évesen tett szert, 1916. november 27-én, majd még aznap még egy győzelmet szerzett. 1916 decemberében újabb győzelmet ért el. 1917 februárjában további nyolc, márciusban tizenegy igazolt légi győzelmet tudhatott magáénak. Májusban a Jasta 5-höz került, aminek a parancsnoka lett. Itt további hat légi győzelmet ért el, majd a Jasta 9 parancsnoka lett. A Jasta 9 után a Jasta 14 parancsnoki tisztségét, majd a szövetségesek által csak "repülő cirkusz"-nak nevezett Jasta 10 parancsnoki posztját töltötte be. Ebben az időben tesztelte Anthony Fokker egyik új konstrukcióját, a Fokker F.I-et, amely pontosan illett a jelleméhez. Ezzel a géppel 10 légi győzelmet ért el. Ekkor festetett a gépe motorburkolatára a ma már legendás japán papírsárkányokról származó motívumot (két szem, szemöldök és bajusz). 1917. június 6-án egy angol pilótával vívott párbajban súlyosan megsérül, de gyorsan begyógyultak a sebei és vissza ment a frontra.
Voss és Fokker F.I triplánja.
1917. szeptember 23-án Voss már eltávozáson volt, de mivel még volt ideje és felszállásra készen állt a Fokker F. I-es gépe, úgy döntött, hogy aznap még egyszer felszáll. Az volt a célja, hogy behozza hátrányát Manfred von Richthofen-nel szemben, akinek ekkor 51 győzelme volt és Voss azt gondolta, hogy könnyen utolérhetné riválisát. Egyedül szállt fel, délutáni bevetésre, és összetalálkozott az angol 60. repülőszázad néhány Royal Aircraft Factory S.E.5 típusú gépével. Annak ellenére, hogy egyedül volt (bár a légiharc egy kis részében vele harcolt Carl Menckhoff, egy másik német ász is egy vörös orrú Albatrosszal), Werner Voss megtámadta a brit egységet és több találatot is mért rájuk. Voss azt remélte, hogy ha az egyik lezuhan, azt valószínűleg látják a földön harcoló német egységek. Sajnos Voss szerencsétlenségére, az 56. repülőszázad második, majd a harmadik hulláma is csatlakozott a küzdelemhez. Ez a század volt az egyik leghíresebb angol repülőszázad mind közül és pilótái nagy része ász volt. Voss sajnos nem tudta, hogy ezzel a századdal kell szembenéznie. Ez a légiharc lett az egyik leglegendásabb az első világháborúban. A harc során Vossnak többször is lett volna esélye elmenekülni kelet felé, de elkapta a harc heve és tovább akart küzdeni. Biztos volt benne, hogy a kavarodásban még le tud szedni néhány gépet, aztán visszatér a repülőtérre. Az újonnan érkezett repülők megérkezésekor ezért támadást indított. Bár nem mindegyik gépet tudta eltalálni, kettőt sikerült visszavonulásra kényszerítenie, viszont az őt kísérő Karl Menckhoff gépét az angol gépek súlyosan megrongálták, ezért a német leszállásra kényszerült. Voss egyedül maradt a Brit Birodalom legjobb pilótái ellen. Az angol pilótákat James McCudden legendás angol ász vezette, aki naplójában így emlékezett a csatáról:
Voss gépe előtt. Jól látszik az általa felfestett japán motívum.
"Mostanra a német triplán az alakzatunk közepén volt, fantasztikus volt látni, ahogy gépét repüli. Úgy látszott, hogy a pilóta mindannyiunkra egyszerre nyit tüzet, miközben másodjára is sikerült mögé kerülnöm. Egy másodpercre is nagyon nehéz volt mögötte maradni, mert olyan gyorsan mozgott és annyira kiszámíthatatlanul, hogy egyikünk sem tudott hosszabb ideig tüzelési helyzetben maradni. A triplán folyamatosan a hat S.E gépünk körül repült, amikor csak lehetőség adódott, rálőttünk. Egy alkalommal észrevettem, hogy a triplánra egyszerre legalább öt különböző gépből, azok mindkét géppuskájából felé mennek a nyomjelzők."


Voss a gépe minden tulajdonságát felhasználta és így az összes ellenfelét folyamatosan kicselezte. Miután Voss és McCudden szemberepült egymással, Voss gépének jobb oldalát eltalálták egy másik ász, T. C. Hoidge lövései. Egy golyó a német pilóta jobb oldalát érte és áthatolt a tüdején. Voss valószínűleg elvesztette az eszméletét, mert lefelé süllyedt mikor a légi század egy újabb ásza, Arthur Rhys-Davids a gépe mögé repült és egy sorozatot leadva megadta a kegyelemdöfést. A Fokker belecsapódott a földbe és Voss hősi halált halt. A holttestét néhány helyi brit katona találta meg. Sírja azonban a háború során elveszett, így Voss nevét a langermarck-i német temető emlékművére vésték fel.
Otto és Max nevű testvéreivel.
Amíg élt sokan azt állították róla, hogy ő az egyetlen pilóta aki be tudná hozni Richthofent. Ez nem is lett volna lehetetlen, mert halálakor a német ász csak három géppel vezetett Voss előtt. Ez a versengés vezette többek közt Vosst az utolsó, végső csatájába. 
Arthur Percival Foley Rhys-Davids. Egy hónappal élte túl Vosst.
Arthur Rhys-Davids egy hónappal élte túl Voss-t. 1917. október 27-én látták utoljára Roeselare-tól keletre, amint német Albatros vadászokat üldöz gépével. Karl Gallwitz ász lőtte le, alig 5 mérföldre onnan, ahol Rhys-Davids Voss-t legyőzte. Holttestét soha nem találták meg, így ugyan úgy ismeretlen helyen nyugszik, ahogy Voss is. Ő is csak 20 éves volt.

Forrás: https://hu.wikipedia.org

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP