2017. május 15., hétfő

Horthy Miklós: Az otrantói tengeri ütközet

1917. február 1-én megkezdődött a német tengeralattjárók korlátlan háborúja. Ezt az elhatározást a tengerészeti stratégia szempontjai mindenesetre megokolták. Az elsüllyesztések száma a 80 ezer bruttó-regisztertonnás havi átlagról áprilisban 210 ezerre szökött fel. Azonban erősen vitatható, hogy ez a lépés politikailag helyes volt-e? Erre csak abban az esetben lehetne határozottan válaszolni, ha teljesen kétségtelen lenne: az Egyesült Államok máskülönben nem avatkozott volna bele a háborúba. Az nem kétséges, hogy a tengeralatti háború felfokozása nagy lendületet adott az Egyesült Államokban jelentkező beavatkozási törekvéseknek. Az is valószínű, hogy ha a legfelső német hadvezetőség –, melynek élére 1916. augusztus 29-én Hindenburg és Ludendorf került –, akkor sejti, hogy néhány héttel később az orosz harcvonal összeomlik, várt volna ez elhatározása végrehajtásával. Ez összeomlás után a tengeralatti háború feleslegessé is vált volna.

A monarchia csak vonakodva járult hozzá a német javaslathoz. A király ingadozott; Czernin gróf külügyminiszter és Tisza gróf magyar miniszterelnök ellenezték. Az ügyet Haus tengernagy, flottaparancsnok álláspontja döntötte el, akit a Hofburgban tartott tanácskozáson Zimmermann német külügyi államtitkár és von Holtzendorf tengernagy, bécsi német tengerészeti attasé, támogatott.

A Földközi-tengeren akkor 32 német és 14 osztrák-magyar búvárnaszád tartózkodott; a háború kitörésekor még csak nyolc. Ha ugyan most már veszélytelenül is használhattuk a Cattaro-i öblöt, azért Cap Santa Maria di Leuca és Fano, meg Korfu szigete között az Adria szűk kijárata, az úgynevezett „üvegnyak”, mégis erősen megnehezítette hadműveleteinket, mert a szövetségesek mindent elkövettek, hogy minél jobban „bedugaszolják”. Erre a célra torpedónaszádaik és rombolóik igen sűrű őrjáratos szolgálatot rendszeresítettek. Alighogy felbukkant a vízből egy búvárhajó periszkópja, a rombolók máris rámentek és elárasztották vízibombáikkal. Azonkívül egész flottányi halászgőzöst gyűjtöttek össze és ezek hosszú hálókat vontattak. Ezek eleinte 20, de később már 40 méternyire merültek a tengerbe, tehát olyan mélyre, amennyire az akkori búvárhajók egyáltalán alámerülhettek. A hálókra még bombákat és riasztóberendezéseket is szereltek.
Az otrantói szorosban járőröző brit drifterek.
Valamennyi búvárhajóparancsnokkal, aki csak befutott az öbölbe, kimerítően megbeszéltem mindig a helyzetet. Egyhangúan azt vélték, hogy a zár áttörése egyre nehezebbé válik, sőt már szinte lehetetlen. Elhatároztam tehát, hogy odakint megvizsgálom a helyzetet.

A hadműveletet gondosan előkészítettük. Kérésemre a flottilla parancsnoka rendelkezésemre bocsátotta a „Helgoland” és a „Saida” cirkálókat, mindkettő Novara típusú volt, továbbá a „Csepel” és a „Balaton” rombolókat. Az ellenség félrevezetése végett ismét álcázáshoz folyamodtam. A három cirkáló nagyárbócát leszereltettem és helyébe olyan rövidebbet állíttattam, mely a cirkálók távlati képét a rombolókéval tette hasonlóvá.

1917. május 14-én este futottunk ki. A két romboló Liechtenstein herceg korvettkapitány vezetése alatt, mint felderítő, egy órával előttünk indult és mi a cirkálóinkkal aztán nyomon követtük. Úgy számítottam ki az időnket, hogy az Otrantói szorost közvetlenül megelőző magasságot akkorra érjük el, mikor a derengés a célzást már éppen lehetővé teszi. Azt terveztem, hogy ezen a ponton a cirkálók majd sugáralakban szétváljanak, és pedig a „Novara” keletnek Fano felé, a „Helgoland” középen délnek, végül a „Saida” nyugatnak Cap Santa Maria di Leuca irányában.
Az SMS Novara cirkáló.
Hajnali három órakor dél felől ágyúdörgést hallottunk; rombolóink Brindisibe tartó hajókaravánra találtak és jó munkát végeztek. Mindkét nagy gőzöst és a kísérő rombolót is elsüllyesztették. Időközben közeledtünk ahhoz a ponthoz, ahol majd utaink a terv szerint elválnak. De alig haladtunk túl rajta, hálót vontató hajókba ütköztünk; ezeket annak idején „drifter” elnevezéssel jelölte meg a hajósnyelv. Személyzetüknek figyelmeztetést adtunk de nem valamennyi szállt nyomban csónakra.

Némelyek tüzeltek ránk gyorstüzelő ágyújukból, míg a kazánjuk fel nem robbant, vagy a hajójuk fel nem borult. A csónakra szálltakat felvettük fedélzetünkre. Feladatunkat teljesítettük. A három cirkáló összesen 21 halászhajót semmisített meg és 72 foglyot vett a fedélzetére. Saját kárunk jelentéktelen volt. A „Novara”-t olasz tengeri repülőgép támadta meg, de sikertelenül.

Cirkálóink ismét összegyűltek és egymás nyomában haladva, hazafelé tartottak; előttük nagy távolságban a rombolóink.

A „drifter”-ek előzően röppentyűkkel és szikratávíróval riasztó jelzéseket adtak, s erre Valonából nagyszámú romboló futott ki felénk. Tűzharc fejlődött közöttünk, de az nyolc ellenséges romboló már hét perc múlva elfordult Valona irányába. Azt természetesen nem akadályozhattuk meg, hogy az érintkezést fenn ne tartsák velünk és így módjukban állott, hogy a környékbeli ellenséges erőket minden mozdulatunkról értesítsék. Körülbelül egy időben kaptunk jelentést a Liechtensteincsoporttól és repülőinktől, hogy Durazzo magasságában jelentékeny ellenséges erőt vettek észre, mely nyilván Brindisiből jött és bizonyára arra törekszik, hogy hazatérésünk útját elzárja. Kezdetben két angol és egy olasz cirkálóról, meg két rombolóról szereztünk tudomást.
Az egyik ellenfél: A brit HMS Dartmouth cirkáló.
Minthogy ismertem helyzetünket, könnyű lett volna más irányt vennem és kitérnem útjukból, hiszen sebességüket tudva, a magunkéval összevethettem. Azonkívül ekkor azt jelentette Liechtenstein szikratávírón, hogy elállták útját az öböl felé és félő, hogy a parthoz szorul. Erre szembe fordultam az ellenséggel. Mihelyt ez észrevette közeledésünket, szabadjára hagyta rombolóinkat és teljes gőzzel ellenünk indult. A mi rombolóink útközben elsüllyesztettek egy olasz rombolót és sértetlenül értek haza.

Flottillánk parancsnoka átlátta a helyzetet és szikratávírón kérdést intézett hozzám, hogy kifusson-e támogatásunkra? Azt feleltem, hogy eredményre számíthatunk, ha az ellenséget közrefogjuk.

Amint az ellenséges cirkáló csoport lőtávolba ért, párhuzamos irányba helyezkedett el és 9 óra 28 perckor megkezdte a tüzelést. Az élen ekkor már az olasz helyén angol cirkáló állott.

Az angol cirkálónak már első lövései alig néhány méterrel a „Novara” orra előtt csaptak be, és pedig pontosan hajónk irányvonalába. A távolság nagyobb volt, mint amennyire saját ágyúink hordtak; ezért elrendeltem elködösítésünket, hogy annak takarása alatt előrejutva, olyan közelről vehessem fel a harcot, amilyenről már esetleg torpedóink is érvényesülhetnek. Számíthattam arra, hogy az ellenség a ködösítésből nem közeledésünkre, hanem a csatából való elvonulásunkra következtet és ezért majd maga is felénk siet.
Horthy a Novara parancsnoki hídján.
Mikor úgy véltem, hogy távolságunk már megfelelő, kifutottam a ködből és ismét beálltam északnyugati irányba. A balról felénk tartó rombolókat tüzünk elűzte. Most 4.700 és 10.000 méter közötti távolságból heves tűzharc kezdődött a párhuzamos irányban haladó kötelékek között. Az ellenséges cirkálók tüzét jól és pontosan irányították. Legerősebben a „Novara”-t lőtték, mint kötelékünk vezérhajóját. Az első találatok jelentéktelenek voltak, de később komolyra vált a helyzet. Találat érte a parancsnoki hidat és hajózási fülkénket rommá lőtték. Egyik ágyúnk harcképtelenné vált és tüzek is keletkeztek, ezeket azonban sikerült eloltanunk. Viszont az ellenséges hajókon is kétségtelenül megállapíthattuk ismételt találataink hatását.

10 óra 10 perckor gránát robbant közelemben és megsebesített. Öt gránátszilánk hatolt lábszáramba; egy repeszdarab pedig, mely kilónyi lehetett, lesodorta sapkámat, de nem sebzett meg. A később megtalált darabon felismertük elégett sapkám hozzáragadt részeit. Köpönyegem, egyenruhám, szóval egész öltözetem – cipőmtől és harisnyámtól kezdve fel a mellemig – teljesen leégett rólam, de közvetlen égési sebet nem kaptam. Azonban úgy éreztem magam, mintha fejszével fejbe vágtak volna. Könnyebb gázmérgezés is ért és elájultam, de hamarosan magamhoz tértem, hiszen bőségesen öntötték rám a vizet, hogy égő ruhámat eloltsák.
A sebesült Horthy a Novara fedélzetén.
Azután hordágyon a fedélzet elejére vitettem magam, mert ott megfelelő kilátás kínálkozott. Hajóm vezetését Szuborits sorhajóhadnagynak, kitűnő első tisztemnek akartam átadni, azonban azt a szomorú jelentést kaptam, hogy elesett. Így aztán a „Novara” parancsnokságát Witkovski sorhajóhadnagyra, a rangban következő tüzérségi tisztre ruháztam, s ő az egész ütközet alatt a fedetlen felső hídról vezette a tüzet és a parancsnoki teendőket is kifogástalanul intézte. A flottaosztály vezetését továbbra is megtartottam.

10 óra 35 perckor súlyos találat érte hajónkat. Ez a hátsó turbinahelyiségbe vágott be és szétrombolta a kondenzátorcső vezetékét. Tizenhat kazánunk közül nyolcban el kellett oltanunk a tüzet. Lassan ugyan még mozoghattunk volna, ha a tenger vizét használjuk, de nem akartam, hogy kazánjaink tönkremenjenek és ezért közöltem testvérhajóinkkal, hogy a „Novara” saját erejéből már csak tíz percig haladhat előre. A kazánok tüzét kikaparták és eloltották; hajónk mozgásképessége megszűnt. Időközben azonban az angolok tüze is észrevehetően meggyengült; az ellenség 11 óra felé délnyugatnak fordult és egyesült a délről utána jött rombolókkal.
A Novara egyik 10 cm-es lövege. A lövegpajzson jól látszódnak a repeszek okozta sérülések.
A „Saida” 11 óra 20 perckor megközelítette a „Novara”-t, hogy vontató kötélre vegye, míg a „Helgoland” a „Novara” és az ellenség közé helyezkedett, hogy a műveletet fedezze. Ezalatt a tüzelést kölcsönösen folytattuk. Mind a „Quarto” nevű olasz cirkálónak, mind az ellenünk torpedótámadásra készülő rombolónak előretörését visszavertük. Purschka lovag sorhajókapitány, a „Saida” parancsnoka, a gránáteső ellenére is kifogástalanul hajtotta végre a nehéz műveletet. Közben még újabb repülőtámadások ellen is kellett védekeznünk és egy repülőgépet le is lőttünk.

Már-már azt hittük, hogy megkönnyebbülten lélegezhetünk fel, azonban délről újabb füstoszlopok tűntek fel. Hamarosan felismerhettük, hogy még egy olasz cirkáló és több romboló közeledik.

Az egész ellenséges kötelék –, mintegy tíz egység – mihelyt egyesült, arcvonalba fejlődött és ellenünk fordult. Válságos pillanatok következtek. A helyzet, tekintettel a túlerőre és a „Novara” bénultságára, reménytelennek látszott. Az ellenséges flottaosztályt hordágyamról magam nem láthattam. Megkérdeztem tehát Witkowskit, hogy mi van készülőben. Távcsövén át huzamosabban szemügyre vette a helyzetet és csak azután válaszolt:
A parancsnoki híd sérülése. Itt esett el Szuborits Róbert korvettkapitány.
„Úgy látszik, megfordulnak és elhagyják a harcteret”. És csakugyan felhagytak a harccal és Brindisi felé fordultak. Ez 12 óra 7 perckor történt. Néhány felcsapó és összeomló vízoszlop még jelt adott az utolsó ellenséges gránátok bevágódásáról. Aztán eltűnt az ellenség a déli szemhatárra boruló párázatban, miközben észak felől egyre határozottabban bontakozott ki a mi „St. Georg” páncéloscirkálónk és a Cattarói-öbölből segítségünkre siető többi egységünk, közöttüktorpedónaszádaink füstfellege.

Acton olasz tengernagy, aki a vezető angol cirkálón tartózkodott, túl nagynak tartotta a kockázatot, hogy harcot kezdjen a velük szemben fölényben lévő páncéloscirkálónkkal, amelyhez még a partvédő „Budapest” is csatlakozott. Inkább lemondott tehát arról, hogy a megbénult „Novara”-val végezzen.

A „Saida”, vontatókötelén a „Novara”-val, 12 óra 25 perckor hazafelé indult és hamarosan egyesült Ő Felsége „St. Georg” hajójával és torpedóegységeinkkel; ezek viharos hurrá-kiáltásokkal köszöntöttek bennünket. 24 órával kifutásunk után ismét ott horgonyoztunk a Cattarói-öbölbe.
Az ütközet áttekintő térképe. 
A mi három cirkálónk összesen 27 darab 10.5 centiméteres löveggel rendelkezett. Velünk szemben két angol és két olasz cirkáló valamint 11 olasz és 3 francia romboló harcolt és a tűzerejük 33 darab, a mienknél nagyobb űrméretű 12 és 15 centiméteres lövegből, azonkívül még 56 kisebb űrméretű ágyúból állott. Tonnára a mi kötelékünk 12.200-at, ellenfelünké pedig 25.932-t tett ki, vagyis több mint kétszer annyit.

Ellenfelünk a hálót vontató halászhajóiból 23-at vesztett, továbbá 2 szállítógőzöst, 2 rombolót és 1 repülőgépet. Azonkívül zászlóshajóját, a „Dartmouth”-t, a brindisii kikötő bejárata előtt német búvárhajó kétszeri, eredményes torpedótalálata érte. A francia „Boutefeu” nevű romboló a „Dartmouth” segítségére sietett, de aknára futott, amelyet ugyanaz a búvárhajó rakott le és elsüllyedt. Viszont mi egyetlen hajót sem vesztettünk, az Otrantói-szorost pedig újra szabaddá tettük a búvárhajók számára. Bebizonyítottuk, hogy a „driftec”-ek alkotta tengerzár áttörhető, sőt fel is göngyölíthető. Ezt az ellenség is felismerte –, amint az később saját tudósításaiból kiderült – és ennélfogva ezután halászgőzöseit huzamosabb tartamra csakis nappal vetette be, úgy hogy a búvárhajók az Otrantói-szoroson éjjel szabadon haladhattak át.

A háború után a leánycserkészek nemzetközi összejövetele alkalmából Budapesten járt Mark Kerr angol tengernagy felesége és magával hozta számomra férje levelét, aki annak idején az adriai angol hajóraj parancsnoka volt. A tengernagy abban tudomásomra hozta annak a táviratának szövegét, amelyet az otrantói tengeri ütközet után a brit admiralitásnak küldött.

„Semmi kétség sem fér hozzá” – mondja többek között ez a távirat –, „hogy az osztrák-magyar cirkálók magatartása egészen rendkívüli módon lovagias volt. Ha valamelyik drifter felvette a küzdelmet és vonakodott megadni magát, a cirkálók nem süllyesztették el, hanem ha már harcképtelenné vált, úszni hagyták. Ez a magatartásuk valóban teljes mértékben megfelel a tengerész lovagiasság tiszteletreméltó régi hagyományainak”.

A Cattaroi-öbölbe történt befutásunk után átszállítottak a kórházhajóra. Feleségem éppen akkoriban kapott engedélyt meglátogatásomra és már egy nappal kifutásunk előtt megérkezett, mert vállalkozásunk tervszerű végrehajtásában váratlan késedelem állott be.

Így azután a harccal járó izgalmakból ő is kivette részét, amennyiben flottillánk parancsnokától a küzdelem fordulatairól állandóan értesült. Minthogy tudta már, hogy megsebesültem, a kórházhajón várakozott reám. A viszontlátás örömében fájdalmaim csekélyebbeknek tűntek és boldog voltam, hogy mindjárt a legjobb, legügyesebb és legszeretetteljesebb ápolónő kezébe kerültem.

A „Novara”-t ideiglenesen kijavították. Mihelyt annyira felépültem, hogy továbbszállításom lehetségessé vált, a parancsnoki hídon hordágyon fekve, magam vezettem szerencsésen Pólába a tengerészeti arzenálba. Ezzel nem színpadi hatásra vadásztam. Az Adria abban az időben csak nehezen hajózható és igen veszélyes tenger volt. Ellenséges tengeralattjárók leselkedtek. Előre sejtettem, hogy jó „Novara”-mat utoljára vezetem és ezért ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen vezessem haza. Egészen kitűnő tisztjeimben minden tekintetben megbízhattam; de különösen nehéz helyzetekben mindig magam vezettem a hajót, s így én rendelkeztem a legnagyobb gyakorlattal.
A Novara egyik sérülése a csata után.
Bécsbe szállítottak műtétre; de Eiselsberg professzornak, a híres sebésznek tanácsára hat hétig erősödnöm kellett, míg műtétre sor kerülhetett. Badenben kis lakást béreltünk, Eiselsberg magával hozta Biel professzor fülszakértőt is, mert a robbanás nem nagy kímélettel bánt el dobhártyáimmal. Azt találta, hogy nem segíthet rajtam. A természet helyreállító ereje azonban lassanként érvényesült, úgy hogy idővel ismét hallani kezdtem; majd annyira javult a hallásom, hogy akivel négyszemközt beszélgettem, már észre sem vette, hogy fülemet baj érte. Csak ha többen beszélnek egyszerre, vagy egyéb zaj zavar, akkor sokszor nem hallok jól.

Amint sebeim kissé begyógyultak, haza kívántam menni Kenderesre üdülni, s végre Eiselsberg professzor is beleegyezett. Jobb lett volna, ha tanácsát követem és kezelése alatt maradok, mert Kenderesen az orvos túl buzgón foglalkozott sebeimmel, úgy hogy azután Budapesten újabb műtét vált szükségessé.

(In: Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa kiadó, 1990.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP