csütörtök, június 29, 2017

Mészáros Vilmos visszaemlékezése Gyóni Géza halálára

1916. őszétől kezdve, mikor egy amerikai magyar szépirodalmi lapból arról értesült, hogy amerikai magyar színésznő ismerőse férjhez ment, Gyóni Géza kedélye fokról-fokra búskomorságba merült. Költeményeinek hangja is lényegesen megváltozott. A lángoló hazafias lelkesedés fokozatosan kialudt, pesszimizmus és keserű reménytelenség lett urrá a költő lelkén. Ez különben általános tünet volt a hadifogoly táborokban. Nem is kellett hozzá különleges ok. Elég volt az éveken át tartó bizonytalanság, a béke reményének a jövő sötétjében való eltünése, az otthonról, a világtól való elzáratás testi és lelki szenvedései, hogy a legerősebb élni akarást és a legrózsásabb otpimizmust is letörjék. 

Gyóni lánglelkének utolsó hazafias fellobbanása volt a "Kokárda" című költeménye. 1917. március 15-én a magyar hadifogoly tisztek márciusi ünnepélyt rendeztek, amelyen a szereplők és a közönség nemzeti színű kokárdával jelentek meg. Az osztrák-magyar közös hadseregnek köztünk akkor még élő szelleme ebben fegyelemsértést látott és a saját táborparancsnokságunk az ünnepély megtartását és a kokárda kitűzését megtiltotta. A tilalom eredménye óriási tüntetés lett: még azok is kitűzték a kokárdát és tüntettek az ünnepélyen, akik a tilalom nélkül közömbösek maradtak volna! Gyóni "Kokárda" című költeményének hatása pedig olyanforma volt, mint negyvennyolcban a "Talpra magyar!"-é. Egyébként komoran leszegett fejjel, sötét arccal járkált hű csatlósa, Balogh István fiatal tanító kíséretében. Krisztus-legendát kezdett írni, amelyben az Isten fia megbánja, hogy életét áldozta az ember-állat boldogságáért, elkeserítette a táborban sínylődő beteg legénység leírhatatlan nyomora.

"Magam szemétjét sincs erőm kivinni!" - adja az egyik halódó magyar hős szájába az elkeseredett panaszt. Halálsejtelem gyötri. "Minket jégország halálra ítélt!" - írja egyik barátunk emlékkönyvébe. Mikor az első hírek érkeztek arról, ahogy az oroszok külön békét akarnak kötni, "A béke jön, én már mehetek!" című versében úgy írja le a rab magyarok hazatérését a Kárpátokon keresztül, hogy az ő mennybe szállt lelke fehér felhőparipán nyargal fölöttük az égen...

1917. tavaszán öccsével, Áchim Mihály honvédfőhadnaggyal együtt kiköltöztek a hetes barakkból a tiszti tábor keleti szélén fekvő úgynevezett "tüdővészes" pavillonba, Tscheik Antal festőművésszel hárman egy szobába. Ebben a pavillonban orvosi vélemény alapján azok kaptak helyet, akiknek egészségi állapota a kényelmesebb lakást és jobb táplálkozást szükségessé tette. Külön diétás konyhájuk volt és napi tejadag volt részükre biztosítva. A tábori "lavkába" naponta hozott tejből először ők kapták meg az orvos által előírt fejadagot, és csak maradvány került szabad forgalomba. Ezt pedig jelentkezés sorrendjében mérték ki fél literenkint egy személynek. Áchim Mihály főhadnagy az én ezredemben, a besztercebányai 16. magyar népfelkelő ezredben volt ezredsegéd-tiszt. Már Przemyslben szívbajt kapott, úgy hogy 1914. Karácsonyától kezdve betegállamományban volt. Teljesen leromlott egészségi állapotban került Krasznojarszkba 1915. októberében. A Krasznojarszki kórház igazgatója, Dr. Bóna András ezredorvos arzén kurára fogta, külsőleg feltűnő jó eredménnyel. Meghízott, arca nekigömbölyödött és kedélyállapota is megjavult. A kúra végeztével azonban az arzén hatása is visszafejlődött, hirtelen visszaesés állott be és 1917. június elején súlyos tüdőgyulladással kórházba került. 

Öccse betegsége Gyónit a kétségbeesés szélére sodorta. Nemcsak a testvére, hanem annak itthon hagyott fiatal felesége és gyermeke sorsa is aggasztotta. Alig lehetett szavát venni. Dr. Boldis Dezső 1917. június 9-én magyar matinét rendezett. Magyar zeneszerzők, karnagyok, költők és írók szerepeltek a műsoron szerzeményeikkel. Gyóni ekkor már olyan állapotban volt, hogy a matinén nem tudott fellépni, költeményeit Mészáros Sándor, a Nemzeti Színház titkára olvasta fel. Rá pár napra Áchim Mihály meghalt. Az ezred tisztikara részéről engem ért a megtiszteltetés, hog az ezred nevében koporsójánál búcsúbeszédet mondjak. A temetéshez felhozattuk a városból az egyetlen, kínai szokás szerint fehérre festett "díszfurgónt". Ezen tettük ravatalra a tábor udvarán az egyszerű fakoporsót. A hadifogolytemető a városi temető mellett, a tábortól jó négy kilóméterre feküdt. Az orosz parancsnokság a temetéseknél igen szigorú intézkedéseket alkalmazott, mert attól félt, hogy a szertartást szökésre, vagy szöktetésre használjuk fel. A koporsót csak nyolc ember kísérhette ki a temetőbe, a nyolc ember mellé nyolc fegyveres őrt rendeltek ki. Szegény Gyóni alig állt a lábán. Fokozta fájdalmát és elkeseredését az orosz kapuőrség kegyeletsértő eljárása: a kapunál lefeszítették a koporsó födelét, hogy meggyőződjenek róla, csakugyan halott van-e benne, nem élő embert akarunk emódon megszöktetni. Ez a fantasztikus gyanú azért merült fel, mert előzőleg megcsíptek valakit, aki a pöcegödrök tartalmának a tábor területéről való kifuvarozásra szolgáló hordóban akart kiszökni a táborból olymódon, hogy a hadifogoly kocsist megvesztegette. Nyári napfényben ragyogott a mélységes kék ég a virágzó sztep fölött. Pacsirtadallal volt tele a levegő. Közvetlen a koporsó után mentünk Gyónival. Alig vonszolta magát: egész úton támogatnom kellett. Közvetlen a lovak lába alól kelt fel egy kis pacsirta és mintha a halottat akarta volna elbúcsúztatni, alacsonyan a fejünk fölött szállva percekig kísérte a menetet szakadatlanul dalolva. Gyóni elgyötört arcán mosoly árnya suhant át és kitörő könnyek között ismételgette magában: "A Mihály lelke! - A Mihály lelke!" Talán utolsó költeménye született ebből a kedves epizódból: "A Mihály lelke".

Temetés után magamhoz vettem a bibliámat, Károlyi Gáspár fordítását az Angol Bibliatársulat gyémántkiadásában, és elmentem Gyóni lakására kondoleálni. A kis szoba tele volt alkalmatlankodó részvét-látogatókkal (a legkellemetlenebb társasági szokások egyike!). Én nem is szaporítottam az üres vigasztaló szavak áradatát, szó nélkül megöleltem Gyónit és a bibliát ott hagytam az asztalán. Pár nap mulva délután hat óra tájban a kertemben dolgoztam, mikor megjelent ott Balogh István társaságában Gyóni Géza. Megdöbbentett bizonytalan járása, ólmos arcszíne és a fekete szemében lobogó zavaros láng: az őrület fáklyája! Meleg baráti üdvözlésemre szenvtelenül, összefüggéstelenül dadogta: "A biblia!... Köszönöm!... Megnyugodtam!" Azután leült szokott helyére, a pincefülkébe és szótlanul nézett a semmibe. Hat órakor bocsánatot kértem tőle, el kell mennem a konyhába a köleskása-vacsoráért, mert kölönben éhesen maradok. A kezembe "sajkát", hónom alá hatalmas kapanyelet fogtam indulás előtt. A kozák őrség ugyanis ebben az időben azt a "kellemes" szórakozást találta ki, hogy vacsoraosztás idején nyolcan-tízen benyargaltak az udvarra és akit előkaphattak, nagajkával agyba-főbe verték, míg valahová be nem tudott menekülni. Röhögtek rajta! Az én kapanyelemet azonban respektálták: egyetlen korbácsütést sem kaptam. - Gyóni felkelt, kezet fogott velem, azután kisérőjéhez fordult: "Te Pista! Mi már vacsoráztunk?" - Kicsordultak a könnyeim! - Éjjel dühöngeni kezdett: kivitték a kórházba. 

Reggel nyolckor aggódva vártam a táborkapuban Dr. Bóna ezredorvost. Gyóni állapotáról nem tudott még végleges véleményt mondani. Megmondtam neki, hogy táviratozni akarok haza. "Várj holnap reggelig!" - ezzel vált el tőlem. Másnap reggel már messziről leolvastam arcáról a szomorú diagnózist: "Táviratozhatsz: menthetetlen." A költő végzete beteljesedett! Mire Rákosi Jenőtől megérkezett a távirati válasz, hogy intézkedés történt Gyóni azonnali hazaszállítása iránt, a költő porhüvelye már a krasznojarszki hadifogoly temető rideg földjében feloszlásnak indult!

A kórházban az volt a rögeszméje, hogy ő tiszti szolga, vizet kell hordania, megégette magát a fürdőszoba kályháján, nem evett és nyelvét összerágta. Kilenc napi gyötrődés után éhen halt meg!
Gyóni Géza halottas ágyán. Olcsvay Géza rajza.
Temetése kivételes pompával ment végbe. Koporsóját nemzeti színű lepellel takartuk be és a halottas kocsit elborították a sztep gyönyörű virágaiból készített koszorúk. A gyászbeszédet a magyar nemzet nevében Dr. Zalán Gyula országgyűlési képviselő mondotta, a gyászszertartást egy német evangélikus tábori lelkész végezte, aki beszédében a tőlem beszerzett információk alapján méltatta az elhunyt magyar költő érdemeit. Ott volt az egész tiszti és legénységi tábor, búcsúbeszédet mondtak az osztrák, német és török nemzet képviselői. Még az orosz parancsnokság is megjelent és kivételesen megengedte, hogy a koporsót száztagú küldöttség kísérheti ki a temetőbe. A százhúsz tagú szimfonikus zenekar Dr. Boldis Dezső karnagy vezényletével a Beethoven gyászindulóval kísérte útjára a magyar nemzet nagy halottját. Testvére mellé temettük és abban a reményben, hogy a magyar haza annak idején édesanyai keblére akarja ölelni nagy fia földi maradványait, a holttest derekára erős vasövet erősítettünk, elől ovális vaslapon átütött GY. G. betűkkel, hogy a költő födi maradványait akár évtizedek mulva is agnoszkálni lehessen.


Sírvers

Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fűve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.

/Krasznojarszk, 1916/

(Forrás: Mészáros Vilmos: Emlékeim az első világháborúból. Műhely Kht, 2003.)

Read more...

vasárnap, június 25, 2017

A hadifogságban meghal Gyóni Géza költő - 1917. június 25.

1914. júliusában, a szarajevói merényletet követően Gyóni Géza a társadalom döntő többségéhez hasonlóan üdvözölte a háborút. Augusztus 1-jén mint korneuburgi póttartalékost mozgósították, ezredével Przemyśl erődjébe került, ahol végül nyolc hónapot töltött. Lírája rövid időn belül elkomorult, néhány hét elteltével kiábrándult a háborúból. Folyamatosan írt, sorra jelentek meg elsősorban bajtársainak szánt versei a przemyśli Tábori Újságban, 1914 végén kiadták Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetét, benne a háború kitörése írott verseivel. A kötet oly nagy népszerűségnek örvendett a várvédők körében, hogy további négy kiadást ért meg az erőd feladásáig. 1914. szeptemberében megkezdődött Przemyśl első ostroma, amely október 10-én osztrák-magyar győzelemmel ért véget. De a Kuzmanek Hermann vezette védősereg öröme nem tarthatott sokáig, ugyanis az oroszok alig egy hónap múlva ismét körbevették a várost, november 8-án megkezdődött Przemyśl második ostroma. Az élelmiszer-tartalékok mindössze negyven napig fedezték volna a 130 000 fős védősereg szükségletet, Przemyśl azonban óriási nélkülözéssel egészen márciusig kitartott. 1915. március 22-én a védők megadták magukat, körülbelül 120 000 katona, köztük Gyóni Géza hadifogságba esett.
Gyóni Géza és Mihály fotója.
Gyóni még Przemyśl várában találkozott Mihály öccsével, aki vele ellentétben nem legénységi állományú volt, hanem főhadnagy volt és tisztként szolgált. Az erőd eleste után Mihály maga mellé vette bátyját mint tisztiszolgát, így biztosította, hogy együtt maradjanak a hadifogság alatt – mindemellett így Géza is a tiszti kocsiban utazhatott és tiszti barakkban lakhatott, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, mint legénységi állományú társai. A százezernyi hadifogoly néhány nappal a város március 22-i eleste után kezdte meg menetelését a szibériai Krasznojarszk hadifogolytábora felé. A hadifoglyok tömege a Kijev–Moszkva–Inza–Alatír–Omszk–Krasznojarszk útvonalon haladt Szibéria fagyos tájai felé.

E nagy, szomorú menetelést számos irodalomtörténész (például Kispéter András vagy Fábián Miklós) is „Gyóni Géza kálváriájának” vagy „kálváriaútjának” nevezi. Mindezzel utalnak a költő Levelek a Kálváriáról elnevezésű versciklusaira. Az utazás minden szomorú körülménye ellenére ihletet jelentett a költőnek, sokat írt. Végül a menet megérkezett a Krasznojarszktól mintegy tíz kilométerre fekvő Vojennij gorodok katonavárosba. A költő itteni életmódjáról sokat mond volt fogolytársa, Csiha Barna visszaemlékezése: „(…) Gyóni Gézát Mihály öccsével a mi szobánkban szállásolták el. Az ajtóközeli, léghuzatos szögletben volt az ágyuk. Gyóni első pillantásra mogorva embernek látszott. Olyan csendre vágyó. Talán, hogy ne hallja az állandóan ismétlődő ajtócsapkodás süketítő zaját és a kiabálást, kerítette körül deszkákkal ágyát, mintegy külön szobát képezve magának. Ritkán mozdult ki a barakkból. Napjában sokat feküdt ágyán. S ha olykor magára maradt, verset írt: szakadt papírokra, kis cetlikre. Mindegy volt neki, csak írhasson.”
A krasznojarszki hadifogolytáborban készített emléklap 1917-ből, amelyre Gyóni Géza saját kezűleg írta Hegyeken át... című versét.
Hadifogságának monotóniáját csupán néhány alkalommal szakították meg derűre okot adó események. Ilyen esemény volt például amikor megismerkedett Ali Hajdár török költővel, akivel arab nyelvismeretének segítségével sokat tudott kommunikálni és baráti viszonyba került. De ugyanúgy említésre méltó Rosthyné Forgách Ilona grófné látogatása a krasznojarszki táborban Vöröskereszt megbízásából. A grófné Gyóni számára örömteli híreket hozott: otthon a Petőfi Társaság rendes tagjává választotta és megjelent a Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetének második kiadása. A grófné beszámolt továbbá a közelmúltban lezajlott Ady-Rákosi vitáról (melyben Gyóni, tudtán kívül is erősen érintett volt) és magával vitte a költő kéziratait, leveleit és műveit (24 alkotást). Ezen boldogabb órákat leszámítva a hadifoglyok élete meglehetős egyhangúságban telt. 1916-ban Gyóni Géza és testvére angol és francia nyelven kezdett tanulni. Gyóni ismét tanúbizonyságot tett remek nyelvérzékéről, rövid időn belül már Oscar Wilde és Thomas Moore műveit fordította.

Társai sokat tettek érte, hogy tisztté való előléptetését elfogadtassák a táborvezetéssel, így ismételten sikerült megakadályozni a költő legénységi barakkba való lekerülését. 1916 februárjában hitelesnek vették hadapróddá, majd zászlóssá való kinevezését. Ennek ellenére kedélyállapota csak romlott, leveleire nem kapott választ szerelmétől, Ruhanzi Nándornétól, akit ekkoriban már csak „Őrangyalnak” vagy „Lusynak” nevezett. A zord, hideg időjárás kikezdte a foglyok immunrendszerét, sokan betegedtek le, Mihály öccse után maga Gyóni is. Lírájában mindezek a körülmények az eddiginél is szomorúbb, az elmúlás és a halál témáját idéző művekben nyilvánulnak meg (Rab vackokon, Magyar végzet, Sírvers).

A költő utolsó hónapjai alatt a hadapróddá való előléptetésétől a haláláig terjedő időszakot értjük. A márciustól kezdődő mintegy négy hónapos időszakban Gyóni 19 költeményt és egy drámát írt, utóbbit elégette, de verseiből is több elpusztult vagy eltűnt. A testvérek helyzete egyre reménytelenebbé vált, mindketten megromlott egészségügyi állapotban várták a háború végét. Ekkoriban ismerkedett meg a szocialista eszmékkel, melyekkel kiábrándultságában rokonszenvezett, mindez további lendületet adott társadalmi érzékenységének. Levelet írt Fényes Lászlónak, a Népszava című szociáldemokrata lap munkatársának melyben arra kérte, küldjön annyi ruhát, ruhaanyagot, rongyot amennyit csak tud, hiszen több tízezer osztrák-magyar hadifogoly panaszkodott hiányos ruházatáról a dermesztő szibériai éghajlaton.

Nacionalista eszmeisége végképp a háttérbe szorult, gyakorlatilag baloldali érzelművé vált. Amint tudomást szerzett az 1917-s orosz polgári forradalomról egy levelében reménykedve írta: „ezt a forradalmat meg kell valósítani otthon is”. Ekkor rövidebb ideig reménykedett még a szabadulásban, ám Mihály öccse 1917. június 8-i halála után depresszióba süllyedt, nagyon megviselte fivére halála, akivel gyermekkora után a hadifogolytáborban került újra szoros viszonyba. Ennek hangulata tér vissza az “Öröme van a pacsirtának” és a “Mihályt hazaviszem” című versekben. 1917. június 13-án elszavalta “Béke jön” nevű költeményét, amely nagy hatással volt a hallgatóságra. Egy nappal a sikeres előadás után végrendelkezni kívánt, sokak szerint ekkor erőt vett rajta az anyjától örökölt elmezavar. 15-én megírta egyik utolsó, Gyónás című versét, melyet felvésett az ágya melletti falra. Ugyanettől a naptól számítják tébolyultságának fokozódását: hallucinált, magában beszélt, nem vett többé tudomást a külvilágról. Tíz napot élt még meghasadt tudattal, míg végül 1917. június 25-én, napra pontosan 33. születésnapján, Gyóni Géza befejezte földi pályafutását.
A Gyóni testvérek sírja Krasznojarszkban.
Temetéséről Z. Szalai Sándor a következőket írta az 1967-ben megjelent Csak egy éjszakára című Gyóni-emlékkötet életrajzi tájékoztatójában: „Tízezres tömeg kísérte utolsó útján; ezúttal a tábor őrei is fegyver nélkül vonultak ki. A sokféle nemzetségből jött népek végtisztelete pedig jelképpé nőtt: a hányatott költősors jóvátételéül is. Barátai vasabronccsal csavarták körül derekát, ha netán hazai földbe kerülhetne vissza, felismerhessék.” A költő halálát követően felettese, Molnár Elek ezredes összegyűjtette hagyatékát mely versekből, novellákból, vázlatokból, néhány ruhadarabból, írószerszámból és két női retikülből állt. Az összegyűjtött holmit egy nagy faládába rakták és őrizték egészen a tábor felszámolásáig. Ekkor társai legnagyobb bánatára világossá vált, a mintegy kétméteres ládát nem tudják magukkal hazavinni, így az óriási mennyiségű kiadatlan és ismeretlen alkotást elégették.

Read more...

péntek, június 16, 2017

A csökönyös népfelkelő - A Nagy Háború anekdotái XXIII.

Skodáéknak Pilzenben nemcsak egy egész városrészt kitevő ágyúgyáruk, hanem egy ennél hatalmasabb muníciósgyáruk is dolgozott a háború folyamán (s dolgozik bizonyára ma is!) a várostól nyolc-tíz kilométerre fekvő bolevetzi erdőben. Sokezer munkás dolgozott itt szakadatlanul s naponta egész vonatrakomány gyilkos lövedék indult el innen a különböző frontokra.

Ezt a gyárat 1917 pünkösd szombatjának déli egy óra táján levegőbe röpítette egy titkos cseh összeesküvés. A hírlapok persze nem emlékezhettek meg erről a borzalmas katasztrófáról, mely több-száz halottat s teméntelen sebesültet követelt áldozatul.

Abban az időben két magyar káder: a kanizsai 48-as és a fehérvári 69-es állomásozott Pilzenben. Ezek adták felváltva a gyár őrségét is, öreg népfölkelőkből.

A robbanást követett első negyedórában már az első mentőcsapattal robogtam az ágyúgyár mentőautóin a bolevetzi erdőség felé. A gyárat azonban - a szakadatlan robbanások miatt - teljes huszonnégy óráig nem lehetett megközelíteni. Addig is egy kilométeres sugarú körben kordont vontunk, a lángoló erdőt oltottuk s szedtük össze a félőrülten fetrengő sebesülteket, kiket menekülés közben ért a szerencsétlenség. Pünkösd elsőnapján délben tudtunk csak behatolni a gyár területére, hol a hatalmas épületek helyén vörös téglaport, péppé olvadt gépeket találtunk. Mindössze az irodák felőli bolthajtásos kapualj maradt épségben úgy-ahogy.

Amikor odaértünk, legnagyobb döbbenetünkre egy már deresedő, nagybajszú népfelkelőt találtunk a bolthajtás alatt. Hallatlan flegmával silbakolt ott étlen-szomjan, ócska Werndl-puskájával, több mint huszonnégy órája.

– Hát kend mi a fenét őriz itt? – kiáltottam rá első meglepetésemben. – Mért nem menekült el?

Fáradtan csattant össze a két bakancs s kiegyenesedett a derék. S annyit mondott mindössze:

– Hát csak vártam az ,,abláz”-t, kérem. 

Vagyis a felváltást . . .

Ezüst vitézségi-érmet kapott az öreg.

(Udvary János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

vasárnap, június 11, 2017

A cs. és kir. SMU 27 tengeralattjáró megtorpedózza a japán Sakaki rombolót - 1917. június 11.

Az osztrák-magyar SMU 27 tengeralattjáró Cerigo partjai előtt cirkált, amikor két japán romboló, a Sakaki és a Matsu, keresztezte az útját. Robert Teufl parancsnok támadóhelyzetbe manőverezte naszádját, majd 400 méterről egy torpedót indított az élen haladó rombolóra. A Sakakit az orr részén érte a találat. A robbanás hatására a hajó orra az ágyúval együtt leszakadt, a parancsnoki torony pedig az első kéményig repült hátra. Az itt tartózkodók a parancsnokkal, Uehara fregatthadnaggyal együtt azonnal meghaltak. Habár az első kazánházba is betört a víz, és a lőszerraktárban is károk keletkeztek, a Sakaki súlyos sérülése ellenére úszóképes maradt.
A Sakaki testvérhajója, a Kaba 1925-ben.
A másik japán romboló, a Matsu, a közelben cirkált, és folyamatosan lőtte azt a helyet, ahol utoljára látták a felszínre bukkanni az U 27 periszkópját, valamint több vízibombát is vetettek. Az U 27 eközben 50 méter mélyre merült le, majd cikkcakkvonalban próbált menekülni. Hardy Kálmán, a naszád harmadik tisztje, így emlékezett vissza az eseményekre:

"Torpedóink robbanása olyan hangot adott, mint egy diszkrét taps, de ezzel a lövéssel számunkra egyenesen a Pokol kapuja nyílt meg. Hiába fordultunk el a rombolótól, ahogy újra és újra felrobbant felettünk egy-egy bomba, úgy ereszkedtünk először a 25, majd az 50, végül az 57 méteres mélységre. Először kihunytak a fények, aztán tönkrement a pörgettyűs tájoló, később pedig már a lékeket kellett tömni. Bár szükségünk volt rájuk, nem kockáztathattuk meg a szivattyúk beindítását, elsősorban a bombázás ritka szüneteiben nem. 

Egy újabb bomba-sorozat robbanása nyomán sok víz jutott be a hajótestbe. Az első óra kifejezetten kellemetlen volt. A vészvilágítás fényében megnyúlt a legénység árnyéka, s a naszád nedves falán egy nagyon nagyméretű gejzír vált láthatóvá, élethosszig tartó gyötrelemre kárhoztatva ebben a vizes pokolban. 
Az SMU 27 tisztjei. Középen Déry Ernő, aki az SMS Zenta cirkálón is szolgált.
Időnként mégis megkockáztattuk a szivattyúzást, hogy megszüntessük a vízbetörést. Olyan sok víz volt a hajóban, hogy attól féltünk, hogy amint az nemegyszer bizony megtörtént, a naszád olyan mélységbe süllyed, hogy a falai nem képesek ellenállni a nyomásnak. Az éberség és a rettegés órái következtek, a legkisebb hiba is a pusztulásunkhoz vezetett volna. Aztán egyszerre csak hirtelen megszűnt a bombázás. Felemelkedtünk."

A parancsnok ezután várt még egy ideig, majd 16:00-kor hallották az egyik kazán robbanását. Ekkor haza indultak, mivel a vízibombák károkat okoztak a tengeralattjáróban. A Sakakit a helyszínre érkező brit HMS Ribble romboló vette vontába, majd mindössze 6 csomós sebességgel elindultak a görög partok felé. Másnap reggel érték el a Suda-öblöt Kréta szigetén. A Sakaki vesztesége 53 fő halott és 9 fő sebesült volt. A japánoknak sikerült megjavítaniuk a súlyosan sérült hajót, és csak 1932-ben vonták ki a szolgálatból.

Read more...

szombat, június 03, 2017

Történelemhamisítás vagy gondolatkísérlet?

Egy történelmi eseményt feldolgozó dokumentum- vagy játékfilm megszületését általában mindig nagy várakozás kíséri, főleg ha olyan témáról van szó, ami addig még nem került bemutatásra. Az alkotókra nagy felelősség hárul, hiszen az átlagemberek jelentős része utoljára a gimnáziumban szerzett történelmi ismereteket, így nincs felvértezve olyan tudással, aminek segítségével el tudná dönteni, hogy amit lát, milyen mértékben felel meg a valóságnak. Ez különösen így van, ha olyan korszakról, vagy eseményről van szó, mely a tankönyvekben egyátalán nem szerepel, vagy csak egy félmondatban kerülnek említésre. Sajnos ez az Osztrák-Magyar Monarchia történetének számos részletéről elmondható. 

E sorok írója annak idején izgatottan várta a “Halál hajnalban - A császár utolsó hadihajója” című osztrák történelmi film bemutatóját, mely a Szent István csatahajó elsüllyedésének körülményeit dolgozza fel, és 2008-ban jelent meg. Ez volt ugyanis az első olyan dokumentumfilm a néhai osztrák-magyar haditengerészetről, mely komolyabb költségvetéssel készült, és játékfilmes elemeket is tartalmazott. A film azonban igen nagy csalódást okozott, és gyorsan feledésbe merült, szakmai körökben is maximum csak elrettentő példaként említik. 

Már a film képi világa is rendkívül zavaros. Számítógépes animációk, korabeli felvételek, játékfilmes elemek, fotók, és riportok váltogatják egymást a legnagyobb össze-visszaságban. A színészek játéka a legnagyobb jóindulattal nézve is csak középszerű, az animációk kivitelezése legalábbal 10 évvel korábbi technikai szintet képvisel, a játékfilmes részek pedig vagy megtévesztőek, vagy egészen hamisak. A rendezőről, az osztrák Maria Magdalena Kollerről kevés információ lelhető fel, de filmográfiája alapján nem sok köze van a hadtörténelemhez, inkább szociális és filozófiai kérdésekkel foglalkozik, így nem is csoda, hogy műve fényévekre van a tökéletestől.
Egy jelenet a filmből. Fellelhető plakátja nincs. Talán nem is készült...
Sajnos a film nem sorolja fel az alkotók forrásait, de mivel a játékfilmes részekben többször is szerepeltetik Egon Erwin Kisch kommunista újságírót, aki a Viribus Unitis fedélzetén tartózkodott a hadművelet idején, feltételezhető, hogy az általa leírtak alapján rekonstruálták az eseményeket. Ez azonban már csak azért is aggályos, mert Kisch gyűlölte a Monarchiát és Horthyt is, az utóbbit pedig igyekezett besározni a Szent István elvesztésével kapcsolatban. Kisch azt állította, hogy a Horthy vezette flotta az olaszok elől menekülve visszafordult, majd a süllyedő Szent István csatahajó mellett segítségnyújtás nélkül elhajózott. Így ír erről: 

“Egy órával később elhaladtunk a sebesült óriás mellett. A hajógépei nem működnek, a hajótest megdőlt, felborulása elkerülhetetlen. De Horthy ellentengernagy ügyet sem vet rá, nem gondol a segítségnyújtásra. Kiadja a parancsot: mindenki köteles a fedélzeten maradni, hogy üzemképessé tegyék a hajót. Mi nem szakíthatjuk meg utunkat. Mert ha mi, a zászlóshajó is találatot kapnánk, akkor ünnepelnének csak az olaszok!” Ebből persze semmi sem igaz. Horthy és a Viribus Unitis vezette kötelék 300 km-re délre tartózkodott, és csak később értesült az eseményekről. Ugyan így hazugság a 9-ei visszafordulás is, és Kisch sem látott semmit a süllyedő Szent Istvánból. Az egész történet kiagyalásának az volt a célja, hogy befeketítse Horthyt. Ezek alapján valószínűleg az a jelenet is teljesen alaptalan, miszerint Kisch Horthy kabinjában szállt meg, ahol az megmutatta neki tetoválásait.

A film hitelességét tovább rontja, hogy a játékfilmes jelenetek egy részét a görög Georg Averoff páncélos cirkálón vették fel, mely szinte minden tekintetben eltér a Szent István csatahajótól. Az Averoff-nak nem csak a lövegelrendezése más, de technológiailag is egy korábbi korszakot képvisel: dugattyús gőzgépek hajtották, míg a Szent István csatahajót turbinák. Ez utóbbi nyilván csak egy szakavatott nézőnek szúr szemet, a teljesen eltérő lövegelrendezés azonban olyannira látványos, hogy a készítők dillettantizmusát (vagy nemtörődömségét) már csak szánni lehet.

Szerző nagyon hasonló, vagy talán még ennél is rosszabb pillanatokat élt át, amikor a közelmúltban megtekintette a “A merénylet – Szarajevó 1914” című, szintén osztrák játékfilmet, mely, mint ahogy azt a címe is sugallja, Ferenc Ferdinánd, és neje, Zsófia főhercegnő meggyilkolását dolgozza fel. Rendezője, Andreas Prochaska, több sikeres közönségfilmet is készített korábban, de életrajza és filmográfiája alapján történelmi kérdésekben meglehetősen járatlan. Noha a film bevalottan fikció, egy kitalált összeesküvés-elmélet kibontása, megtekintése után az emberben felmerülhet a gondolat: az alkotók minden bizonnyal igencsak gyűlölhették a néhai Monarchiát és vezetőit, mert a film roppant meggyőző, és korunknak megfelelő érzelmi húrokat penget, valamint egyes politikai körök által preferált módon sztereotipizált karakterekkel dolgozik. 

Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni a film mondanivalóját, így szólna: A Monarchia egyes protonáci és imperialista vezetői a naív szerb diákokat felhasználva meggyilkoltatták a túlontúl liberális, és internacionalista Ferenc Ferdinándot, aki az Osztrák-Magyar Monarchiából egyfajta ős Európai Uniót akart létrehozni, hogy a merényletet háborús indokként használhassák fel a teljesen ártatlan kis Szerbiával szemben. Hogy ezt ki hiszi el, nem tudjuk… Azaz mégiscsak: Néhány történelmi kérdésekben járatlan tévénézőt biztosan be lehet hülyíteni vele. Innen nézve pedig az ártatlannak szánt gondolatkísérlet inkább tűnik marxista agymosásnak, mint egy izgalmas történelmi fikciónak. 
A film plakátja. Egyes jelenetek megtekintése fizikai fájdalmat okoz.
Amikor a film nem próbál hazudni, akkor csak szimplán kínos: a főhős és a szerb származású feminista mágnáskisasszony között szövődő tiltott szerelem erőltetett és a cselekmény szempontjából teljesen szükségtelen. Az alkatók bizonyára úgy gondolták, hogy ha a főszereplő a korrupt hatalommal szemben nem is vívhatja meg sikeresen a harcát, az elszabaduló szerbellenes indulatok közepette barátnőjét megmentve még hőssé válhat. Ennél már csak a szereposztás végletes polarizáltsága rosszabb: mindenki, aki szerb vagy feminista, vagy egy makulátlan lélek. Az elhunyt főhercegről pedig úgy beszélnek, mint egy igazi szentről, akinek sajnálatos mód még az előtt oltották ki az életét az elnyomás ellen küzdő, és cseppet sem nacionalista szerb diákok, hogy elhozhatta volna nekünk a nagybetűs Európát. Ha trónra kerül, bizonyára nem tört volna ki két világháború, Hitler pedig egy közepesen sikeres festőként vonul be a történelembe. Sajnos nem így történt, de legalább az alkotók felvehették a fizetésüket egy teljesen felesleges film elkészítéséért. 

Felmerül hát a kérdés, hogy amit látunk, az csupán csak egy szórakoztató gondolatkísérlet, vagy előre megfontolt szándékkal elkövetett történelemhamisítás. Hajlunk arra, hogy inkább az utóbbi. A fenti filmek megtekintését így senkinek sem ajánljuk, a rájuk szánt idő feleslegesen elvesztegett, és soha nem térül meg. Helyettük javasoljuk inkább olyan klasszikusok megtekintését, mint pl. a “A nagy ábránd” vagy a “Nyugaton a helyzet változatlan”. 

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP