2017. június 25., vasárnap

A hadifogságban meghal Gyóni Géza költő - 1917. június 25.

1914. júliusában, a szarajevói merényletet követően Gyóni Géza a társadalom döntő többségéhez hasonlóan üdvözölte a háborút. Augusztus 1-jén mint korneuburgi póttartalékost mozgósították, ezredével Przemyśl erődjébe került, ahol végül nyolc hónapot töltött. Lírája rövid időn belül elkomorult, néhány hét elteltével kiábrándult a háborúból. Folyamatosan írt, sorra jelentek meg elsősorban bajtársainak szánt versei a przemyśli Tábori Újságban, 1914 végén kiadták Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetét, benne a háború kitörése írott verseivel. A kötet oly nagy népszerűségnek örvendett a várvédők körében, hogy további négy kiadást ért meg az erőd feladásáig. 1914. szeptemberében megkezdődött Przemyśl első ostroma, amely október 10-én osztrák-magyar győzelemmel ért véget. De a Kuzmanek Hermann vezette védősereg öröme nem tarthatott sokáig, ugyanis az oroszok alig egy hónap múlva ismét körbevették a várost, november 8-án megkezdődött Przemyśl második ostroma. Az élelmiszer-tartalékok mindössze negyven napig fedezték volna a 130 000 fős védősereg szükségletet, Przemyśl azonban óriási nélkülözéssel egészen márciusig kitartott. 1915. március 22-én a védők megadták magukat, körülbelül 120 000 katona, köztük Gyóni Géza hadifogságba esett.
Gyóni Géza és Mihály fotója.
Gyóni még Przemyśl várában találkozott Mihály öccsével, aki vele ellentétben nem legénységi állományú volt, hanem főhadnagy volt és tisztként szolgált. Az erőd eleste után Mihály maga mellé vette bátyját mint tisztiszolgát, így biztosította, hogy együtt maradjanak a hadifogság alatt – mindemellett így Géza is a tiszti kocsiban utazhatott és tiszti barakkban lakhatott, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, mint legénységi állományú társai. A százezernyi hadifogoly néhány nappal a város március 22-i eleste után kezdte meg menetelését a szibériai Krasznojarszk hadifogolytábora felé. A hadifoglyok tömege a Kijev–Moszkva–Inza–Alatír–Omszk–Krasznojarszk útvonalon haladt Szibéria fagyos tájai felé.

E nagy, szomorú menetelést számos irodalomtörténész (például Kispéter András vagy Fábián Miklós) is „Gyóni Géza kálváriájának” vagy „kálváriaútjának” nevezi. Mindezzel utalnak a költő Levelek a Kálváriáról elnevezésű versciklusaira. Az utazás minden szomorú körülménye ellenére ihletet jelentett a költőnek, sokat írt. Végül a menet megérkezett a Krasznojarszktól mintegy tíz kilométerre fekvő Vojennij gorodok katonavárosba. A költő itteni életmódjáról sokat mond volt fogolytársa, Csiha Barna visszaemlékezése: „(…) Gyóni Gézát Mihály öccsével a mi szobánkban szállásolták el. Az ajtóközeli, léghuzatos szögletben volt az ágyuk. Gyóni első pillantásra mogorva embernek látszott. Olyan csendre vágyó. Talán, hogy ne hallja az állandóan ismétlődő ajtócsapkodás süketítő zaját és a kiabálást, kerítette körül deszkákkal ágyát, mintegy külön szobát képezve magának. Ritkán mozdult ki a barakkból. Napjában sokat feküdt ágyán. S ha olykor magára maradt, verset írt: szakadt papírokra, kis cetlikre. Mindegy volt neki, csak írhasson.”
A krasznojarszki hadifogolytáborban készített emléklap 1917-ből, amelyre Gyóni Géza saját kezűleg írta Hegyeken át... című versét.
Hadifogságának monotóniáját csupán néhány alkalommal szakították meg derűre okot adó események. Ilyen esemény volt például amikor megismerkedett Ali Hajdár török költővel, akivel arab nyelvismeretének segítségével sokat tudott kommunikálni és baráti viszonyba került. De ugyanúgy említésre méltó Rosthyné Forgách Ilona grófné látogatása a krasznojarszki táborban Vöröskereszt megbízásából. A grófné Gyóni számára örömteli híreket hozott: otthon a Petőfi Társaság rendes tagjává választotta és megjelent a Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetének második kiadása. A grófné beszámolt továbbá a közelmúltban lezajlott Ady-Rákosi vitáról (melyben Gyóni, tudtán kívül is erősen érintett volt) és magával vitte a költő kéziratait, leveleit és műveit (24 alkotást). Ezen boldogabb órákat leszámítva a hadifoglyok élete meglehetős egyhangúságban telt. 1916-ban Gyóni Géza és testvére angol és francia nyelven kezdett tanulni. Gyóni ismét tanúbizonyságot tett remek nyelvérzékéről, rövid időn belül már Oscar Wilde és Thomas Moore műveit fordította.

Társai sokat tettek érte, hogy tisztté való előléptetését elfogadtassák a táborvezetéssel, így ismételten sikerült megakadályozni a költő legénységi barakkba való lekerülését. 1916 februárjában hitelesnek vették hadapróddá, majd zászlóssá való kinevezését. Ennek ellenére kedélyállapota csak romlott, leveleire nem kapott választ szerelmétől, Ruhanzi Nándornétól, akit ekkoriban már csak „Őrangyalnak” vagy „Lusynak” nevezett. A zord, hideg időjárás kikezdte a foglyok immunrendszerét, sokan betegedtek le, Mihály öccse után maga Gyóni is. Lírájában mindezek a körülmények az eddiginél is szomorúbb, az elmúlás és a halál témáját idéző művekben nyilvánulnak meg (Rab vackokon, Magyar végzet, Sírvers).

A költő utolsó hónapjai alatt a hadapróddá való előléptetésétől a haláláig terjedő időszakot értjük. A márciustól kezdődő mintegy négy hónapos időszakban Gyóni 19 költeményt és egy drámát írt, utóbbit elégette, de verseiből is több elpusztult vagy eltűnt. A testvérek helyzete egyre reménytelenebbé vált, mindketten megromlott egészségügyi állapotban várták a háború végét. Ekkoriban ismerkedett meg a szocialista eszmékkel, melyekkel kiábrándultságában rokonszenvezett, mindez további lendületet adott társadalmi érzékenységének. Levelet írt Fényes Lászlónak, a Népszava című szociáldemokrata lap munkatársának melyben arra kérte, küldjön annyi ruhát, ruhaanyagot, rongyot amennyit csak tud, hiszen több tízezer osztrák-magyar hadifogoly panaszkodott hiányos ruházatáról a dermesztő szibériai éghajlaton.

Nacionalista eszmeisége végképp a háttérbe szorult, gyakorlatilag baloldali érzelművé vált. Amint tudomást szerzett az 1917-s orosz polgári forradalomról egy levelében reménykedve írta: „ezt a forradalmat meg kell valósítani otthon is”. Ekkor rövidebb ideig reménykedett még a szabadulásban, ám Mihály öccse 1917. június 8-i halála után depresszióba süllyedt, nagyon megviselte fivére halála, akivel gyermekkora után a hadifogolytáborban került újra szoros viszonyba. Ennek hangulata tér vissza az “Öröme van a pacsirtának” és a “Mihályt hazaviszem” című versekben. 1917. június 13-án elszavalta “Béke jön” nevű költeményét, amely nagy hatással volt a hallgatóságra. Egy nappal a sikeres előadás után végrendelkezni kívánt, sokak szerint ekkor erőt vett rajta az anyjától örökölt elmezavar. 15-én megírta egyik utolsó, Gyónás című versét, melyet felvésett az ágya melletti falra. Ugyanettől a naptól számítják tébolyultságának fokozódását: hallucinált, magában beszélt, nem vett többé tudomást a külvilágról. Tíz napot élt még meghasadt tudattal, míg végül 1917. június 25-én, napra pontosan 33. születésnapján, Gyóni Géza befejezte földi pályafutását.
A Gyóni testvérek sírja Krasznojarszkban.
Temetéséről Z. Szalai Sándor a következőket írta az 1967-ben megjelent Csak egy éjszakára című Gyóni-emlékkötet életrajzi tájékoztatójában: „Tízezres tömeg kísérte utolsó útján; ezúttal a tábor őrei is fegyver nélkül vonultak ki. A sokféle nemzetségből jött népek végtisztelete pedig jelképpé nőtt: a hányatott költősors jóvátételéül is. Barátai vasabronccsal csavarták körül derekát, ha netán hazai földbe kerülhetne vissza, felismerhessék.” A költő halálát követően felettese, Molnár Elek ezredes összegyűjtette hagyatékát mely versekből, novellákból, vázlatokból, néhány ruhadarabból, írószerszámból és két női retikülből állt. Az összegyűjtött holmit egy nagy faládába rakták és őrizték egészen a tábor felszámolásáig. Ekkor társai legnagyobb bánatára világossá vált, a mintegy kétméteres ládát nem tudják magukkal hazavinni, így az óriási mennyiségű kiadatlan és ismeretlen alkotást elégették.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP