2017. augusztus 25., péntek

Mindegy… - A Nagy Háború anekdotái XXVI.

Az egyik vasuti állomáson történt a következő jellemző eset. Szabadságra jöttek a tisztek és várni kellett a csatlakozásra. Mit csinál ilyenkor az ember? Bemegy a vasuti étterembe, eszik-iszik és türelmetlenül vár. Így csináltak történetünk hősei is. Az az egy kicsit még is másképp, nó mert hát alkalom nyillott egy kis kaczérkodásra is.
Illusztráció az anekdotához.
Hőseink a kaczérkodás összes fortélyait és eszközeit elővették. Egyszerre csak egy fess kadett gondolt egy merészet és nagyot. Kezei között forgatta nagy bankókkal tel tárczáját, amit hosszú hat hónapokon át tömöttb bele, hogy majdan egyszer amugy Isten igazában kimulassa magát. Egy kicsit el is van kápráztatva a fiú ennyi pénzt sohasem látott egy rakáson. Boldogult diák korában a hatosokat kuporgatta, és ime most sok sok százas bankó van a zsebében. 

Kitör belőle a mult összes keserve, a férfi vágyak hat honapos elnyomatás járma alól felszabadulva, na meg az a sok pénz egy rakáson merész tettre késztették a kadétot. Odainti a pinczért és a következő megbizatést adja: “Pinczér! nézze csak azt a három hölgyet ott. Látja? Menjen oda és mondja meg nekik, hogy egy harcztérről jött kadét üzenteti nekik, hogy nem-e volna valamelyikük hajlandó velem jönni Pestre. 100 koronát adnék Neki és viselném az összes költségeket is!” A pinczér átveszi a megbízást de előbb még szükségesnek tartja megkérdezni, hogy melyiket kérdezze meg. Mire a kis kadét csak annyit mondott: “Mindegy az akármelyiket, csak nő legyen!”

A történeti hüség kedvéért meg kell még jegyeznünk, hogy a kis kadett meghallgatásra talált. 

Forrás: Nadály. 1 évfolyam, 5. szám. (1916. március)

Read more...

2017. augusztus 22., kedd

J. W. Palmer tüzér visszaemlékezése a harmadik ypres-i csatára

„Amerre a szem ellátott, mindenütt csak sár volt. Sár a lövészárkokban, sár a lövészárkok előtt, sár a lövészárkok mögött. Minden egyes tűzérségi lövedék vájta bombatölcsér újabb otthont adott a mocsoktól hemzsegő sárnak. Úgy vélem, hogy mindennek van határa; talán csak Passchendaele (a harmadik ypres-i csata helyszíne – fordítói megjegyzés) szűnni nem akaró sártengere jelenthet kivételt ez alól. Azt látni, ahogyan az emberek egymás után tűnnek el a nyálkás sárban, hallani, ahogyan megfulladnak a sárban. Azt hiszem, ez teljesen az őrületbe kergetett.
Brit katona elesett társa sírja mellet. Pilckem, 1917. augusztus 22.
Három hónappal azt megelőzően, hogy megsebesültem volna, már tudtam, hogy ez lesz. Biztosan tudtam. Azt hittem, hogy meg fognak ölni. Minden egyes alkalommal, amikor kimerészkedtem a lövészárokból, hogy megjavítsak egy telefonvezetéket egészen biztos voltam abban, hogy én vagyok a leggyávább ember az egész világon. Soha senki sem tudta pontosan megmondani, hogy a következő telefonvezeték mikor fog elszakadni, csak azt, hogy meg kell őket javítani… Nagyon sok nap volt az életemben, amire egyáltalán nem emlékszem, mert olyan pokolian fáradt voltam. A kimerülés, amit abban az átkozott sárban éreztem valami borzasztó volt… Amint az egyik lábadat kiemelted a sárból, a másik szinte azonnal lesüllyedt.

Még ahhoz is túlságosan fáradt voltam, hogy lezuhanjak. Egyszerűen csak ott álltam egy helyben. A következő pillanatban iszonyatos fájdalmat éreztem a hátamban és a mellkasomban, majd arccal lefelé belebuktam a sárba. A társam erre odasietett hozzám és megpróbált felemelni. Azt mondtam neki: - Ne érj hozzám! Hagyj elsüllyedni! Elegem van már az ebből az egészből. Csak hagyj magamra!
Lecsapoláson dolgozó katonák Zillebeke mellett. 1917. augusztus 22.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy lassan kezdek elsüllyedni a sárban, és egyáltalán nem aggódok. Már nem utálom a sarat. Ekkor egy kisebb huppanást éreztem, majd rájöttem, hogy egy hordágyon fekszem. Ekkor arra gondoltam, hogy ezek a hordágyvivők milyen szerencsétlen flótások. Semmi pénzért nem lennék az ő helyükben.” 

J. W. Palmer tüzér, 26. Királyi Tábori Tüzérdandár.


Read more...

2017. augusztus 18., péntek

Befejeződik a Langemarckért vívott csata - 1917. augusztus 18.

1917. augusztus 16-án a brit hadvezetés 10 hadosztállyal (ebből 2 volt francia) indított támadást az Ypres-től északra található német állások ellen. A hadművelet elsőleges célja Langemarck falu és a közeli Polygon Wood nevű erdő bevétele volt. A németek készültek a támadásra, így 5 védelmi vonalat építettek ki, valamint egy hatodik még építés alatt állt. E melett az első vonalban még számos kiserődöt (angolul pillbox) is építettek. Összesen 6 hadosztállyal és 5 ellentámadásra felkészített rohamcsapattal (Eingreif divison) rendelkeztek ezen a frontszakaszon. 
Tájkép Passchendaele mellett. Langemarcknál is hasonló körülmények vártak a katonákra.
Az egyik legnagyobb nehézséget azonban mindkét oldalon a heves esőzések okozta sár jelentette. Mivel ezen a szakaszon már több összecsapás is történt, a csatamező kráterekkel volt tele, melyek vízzel és sárral töltődtek fel. A támadásra induló katonáknak nehéz felszerelést (ami akár 45 kg is lehetett) cipelve, keskeny pallókon kellett felvonulniuk. Ilyen körülmények közt egy rossz mozdulat is végzetes lehetett: Ha véletlenül leléptek, egy vízzel telt bombatölcsérbe zuhanva a nehéz felszerelés egyszerűen lehúzta őket, és sokszor még azelőtt megfulladtak, hogy ki tudták volna menteni őket. Az időjárási- és terepviszonyok annyira rosszak voltak, hogy a támadás mellé rendelt 8 tankot végül nem vetették be, és a légierő is csak nagyon alacsony hatásfokkal tudott működni.

Az antant csapatok támadása szinte minden ponton sikeres volt, bevették Langemarck települését, és a harmadik német védelmi vonalat is elfoglalták, áttörést azonban nem értek el, így a csata végül eldöntetlen maradt. A veszteségek mindkét oldalon óriásiak voltak, noha a támadóké most is a jóval meghaladta a védőkét, a németek már egyre nehezebben tudták pótolni veszteségeiket, így azok sokkal fájdalmasabbak voltak. A brit és francia veszteség 36 190 fő volt (elesettek, sebesültek és hadifoglyok), míg a német "csak" 24 000 (ebből 2 087 fő hadifogoly).
Az ágyúzás felszaggatta a csatateret és számos elesett katona holtteste került újra a felszínre. 
C. L. Fox őrnagy az 502. Királyi Tábori Műszaki Századtól így emlékezett vissza: „Nem volt egy talpalatnyi szilárd föld sem ahová lépni lehetett volna. A becsapódott tüzérségi lövedékek újra és újra úgy felszaggatták a földet, hogy semmi szilárd nem maradt, amire lépni lehetett volna. Nem maradt más, csak a messzire nyúló, széttöredező föld, amely nyálkás gyilkos mocsárrá változott, és a vízzel teli kerekded alakú bombatölcsérek nyoma, amelyek olyannyira egybefonódtak, hogy csak a legnagyobbak és a legfrissebbek nyomai voltak egymástól megkülönböztethetők. 

A helyőrségek katonái óránként körbejárták az ellenséges tüzérségi lövedékek által okozott bombatölcséreket, betömve mind a legfrissebbeket, mind a régebbieket, amelyeket azóta elöntött a víz. Minden tisztelet ezeknek a derék katonáknak és fáradozásuknak, amellyel igyekeztek ellátni feladatukat.
Sártenger. A kép közepén egy kilőtt brit tank.
Testüket sár borította, ruházatuk bőrig ázott, a hidegtől merevvé és elgémberedetté váltak végtagjaik, miközben félelemtől remegve és holtfáradtan küzdöttek már több mint két napja az állandó életveszély és a folyamatos veszteségek ellenére, amelyek megtizedelték soraikat. A földi élethez való ragaszkodásuk csupán egy vékony hajszálon függött, amelyet inkább a fegyelem és a bajtársiasság, sem mint az élet szikrája táplált. A gyengébb idegzetű katonák, akik már nem bírták elviselni az ilyen mértékű megpróbáltatásokat és a velük járó feszültséget, végül önkezükkel vetettek véget az életüknek.” 

Read more...

2017. augusztus 14., hétfő

Kína hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának - 1917. augusztus 14.

Az 1900-ban kitört boxerlázadás leverése után az Osztrák-Magyar Monarchia egy koncessziós területet kapott a kínai Tiencsin városában. A koncessziós zóna, vagy korabeli nevén a Tiencsin osztrák-magyar telepítvény, 150 hektárt tett ki, és 30 000 ember lakta. Az itt élő kínai lakosság osztrák-magyar állampolgár volt. A közbiztonságra 40 fős tengerész-különítmény, valamint a helyi lakosságból toborzott 70 fős milícia ügyelt. 

Az osztrák–magyar koncesszió önellátó terület volt, mely rendelkezett saját fürdővel, színházzal, zálogházzal, iskolával, laktanyával, börtönnel, temetővel és kórházzal is. A terület és az itt működő konzulátus is az osztrák-magyar törvények, és nem a kínai hatálya alatt állt. A közrend védelme érdekében négy rendőrőrsöt telepítettek, és a kínai gyerekek részére angol nyelvű iskolát nyitottak.
Osztrák-magyar tengerészek Tiencsinben.
A közigazgatást helyi előkelőségekből válogatták, akiket az osztrák-magyar konzul és a katonai parancsnok felügyelt. Hatalmukat biztosította, hogy az önkormányzatot vezető tanácsban kettejüknek együttesen többségi szavazata volt. Az itt alkalmazott osztrák-magyar büntetőrendszer általában kisebb bűncselekményekkel foglalkozott, és azt az elvet követte, hogy az elkövetés helye alapján alkalmazták a törvényeket. Ezek szerint ha az elkövető kínai területen követte el a tettét, akkor a kínai törvényszék elé állították, ha a koncesszió területén, akkor az osztrák-magyar törvénykezési gyakorlatot követték.

A kínai hadüzenet célja kettős volt. Egyrészt biztosítani akarták a maguk számára a béketárgyalásokon való részvételt, valamint vissza kívánták szerezni a Shantung-félsziget feletti ellenőrzést. A hadüzenet után a kínai hadsereg ellenállás nélkül vonult be a területre - se a Monarchia, se a Német Császárság nem tudott semmit se tenni koncessziós területeik elvesztése ellen. Az itt állomásozó osztrák-magyar tengerészeket - köztük a Kaiserin Elisabeth cirkáló azon tagjait, akik 1914 őszén már nem tudtak visszatérni hajójukra -, internálták. A Peking melletti Wanschousze templom-negyedben kerültek elhelyezésre, alapvetően jó körülmények közt. 
A Monarchia főkonzulátusának épülete napjainkban.
Josef Bürger matróz így írt hadifogságáról: “Az internálásban nagyon jól megy a sorunk, jól és eleget étkezünk, egész nap sportolunk és sétálunk, és naponta legfeljebb két ember külön engedéllyel Pekingbe is bemehet. […] Jó konyhánk van, ahol saját, Prágában tanult szakácsunk főz, akinek négy kínai segít. Szerdán és vasárnap bécsi szelet, szombaton gulyás, pénteken palacsinta az ebéd.”[1]

A háború további részében a Monarchia felkérésére a semleges Hollandia képviselte az osztrák-magyar érdekeket Kínában. A terület elvesztését végül a békeszerződések véglegesítették: Ausztria az 1919-es saint-germaini béke, Magyarország pedig az 1920-as trianoni békediktátum aláírásával mondott le a terület feletti jogairól. A fogságba esett tengerészek első turnusa 1920. február 22-én indult el Sanghajból. Hajójuk Hamburgba futott be, ahonnan vonat hozta haza őket Magyarországra.  

[1] Balogh Tamás: A "piros-fehér-piros" a Sárga-tengeren - A Kaiserin Elisabeth cirkáló története. Schöck Kft. (Szekszárd), 2009.

Read more...

2017. augusztus 13., vasárnap

Tisza István a fronton - A Nagy Háború anekdotái XXV.

Betsey Lajos barátom, a 2-ik honvédhuszárezred volt tisztje írja nekem egykori parancsnokáról, jóemlékezetű Tisza István ezredesről, a többi között;

„1917-ben hosszabb időn át abban a kitüntetésben részesült a debreceni 2-ik honvédhuszárezred, hogy Tisza Istvánt mint ezredparancsnokát tisztelhette s így alkalma volt őt közelebbről megismernie és megszeretnie...

Amikor, mint népfölkelő ezredest, saját kérelmére beosztották a bukovinai frontra, teljesült az a háború kitörése óta táplált hő óhajtása, hogy személyesen vehetett részt harcoló hazája védelmében. Az ezredparancsnokságot azonban eleinte nem vette át. Mint mindennemű ténykedésében, itt sem engedte nagy felelősségérzete, hogy előzetes tapasztalat nélkül az élre álljon.
Tiszt István a fronton.
Működését ennélfogva a legveszélyesebb helyen, az előretolt állásokban kezdte meg, ahol napokon át osztozott a legénység, a szűk és alacsony fedezék kényelmetlenségeiben, amely neki, mint magas embernek, még nehezebben volt elviselhető, mint alacsonyabb termetű huszárjainak. Ezután a századoknál folytatta tanulmányát, majd a félezrednél tartózkodott néhány napon át. Ekkor már nem kerülte el figyelmét a legkisebb mellékkörülmény sem... Állandóan személyesen érintkezve tisztjeivel és huszárjaival, megkedvelte őket. Bizonyos időben az ezred bármelyik embere megjelenhetett előtte s előadhatta kérését vagy panaszát, amelyek közül egy sem maradt kivizsgálatlan. Segédtisztjei alig győzték a tömeges levelezéssel járó temérdek munkát. Egyet azonban megkövetelt huszárjaitól...

Megkövetelte, hogy soha ne nagyítsanak, hanem mindig a színigazságot mondják. Ha túlzásra avagy ferdítésre jött rá valamelyik huszárjánál, megfeddte röviden:

- Tanuld meg fiam, hogy a magyar ember soha nem hazudik!”

(Komáromi János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP