szombat, január 27, 2018

Támadás a perginei repülőtér ellen - vitéz Boksay István pilóta visszaemlékezése

Július 26-án ellenséges bombaraj támadja meg a levicói és perginei repülőterünket. Az ellenség két gépet, mi pedig négy gépet lőttünk le a légi harcokban.

A perginei bombatámadás a repülőtéren ért bennünket teljesen váratlanul éppen akkor, amikor a kora délutáni órákban ebéd utáni pihenőnket tartottuk. A legtöbben délelőtti távolfelderítő és vadászrepülő útjuk fáradalmait pihenték ki egy-egy kényelmes heverésre beállított nyugszéken a hangárok árnyékában. A nagy melegben többen fürdőruhában vagy házi ruhában heverésztünk a gyepen. Békés biztonság, nyugodt derű, szunyókálás uralkodik mindenfelé. Egy-két hangárból hallatszik csak időnként teli szájú, jóizű kacagás, ahol a gépszerelők a délelőtti üzemben volt gépekkel babrálnak. A repülőtér őrsége is a nagy melegtől kókadtan húzódik egyik hangár árnyékába. Ebben a nagy melegben rendszerint mindenki nyugodt, mert ilyenkor az ellenségnek sincs kedve semmilyen akcióra. A repülőtér mellett vivő országúton olykor egy-egy autó üvöltő dudával rohan Trient felé. A legtöbb autóban magas rangú tisztek robognak Bozenbe a hadsereg-parancsnokságra. 
IV. Károly látogatása a perginei repülőtéren. (1917. 06. 27.)
Az egyik nyugszékbe helyezkedem el, és kényelmesen kinyújtódzkodva nézem az azúrkék égboltot. Hirtelen szokatlan zaj üti meg a fülemet! Felugrok helyemről, körülnézek, és a parancsnokság épülete körül néhány futkosó embert látok. 

- Fliegerangriff! Fliegerangriff!! (repülőtámadás!) - ordítja felénk rohanva az egyik telefonista.

Úgy, ahogy vagyunk, felugrálunk helyünkről, mindenki igyekszik ruháját magára kapkodni. Schwáb Hugó százados, a repülőtér parancsnoka teli tüdővel kiáltva adja ki a parancsot:

- Apparaten heraus! (Gépeket kihúzni!) - Mindenki sietve rohan a hangárokba. Néhány Phönix gép az 55-ös vadászszázad hangárjaiból már kinn van a gyepen. Valaki úgy, ahogy van, félig felöltözködve ugrik a gépbe, ahol csak a szemüveget és a bőrsapkát kapja a fejére. A gép gyorsan gurul a gyepen, egyszerre üvöltve felzúg, és minden motorpróba nélkül startol. Utánarohan egy másik közvetlenül, és hatalmas kékes füstfelhőt okádva emelkedik fel a földről. A hideg motorban ilyenkor az olaj is meggyúl a benzinnel együtt, és a kipufogócső úgy okádja az olajfüstfelhőket, mint egy vasúti mozdony. A mi kétüléses gépeinket, sajnos, nehezebb kihozni a hangárokból, mert a szárnyak sokkal nagyobbak, mint a vadászgépeknél.

Az öltözködéssel sikerült eljutni odáig, hogy a nadrág és a zubbony rajtam vannak, de a cipőmet nem találom sehol. Házi papucsban szaladgálok a feldöntött nyugszékek között. Végre, két Brandenburgi felderítő is kinn van a gyepen, rohanok az egyik géphez, de beülni már nincs időnk, mert egy félelmetes süvítés és hosszan tartó fütyülés mindenkit megdermeszt a helyén. Az első bombák vágódnak be a repülőtér közelében.  

Az országúttól nem messze, tőlünk körülbelül 300 méterre a földből egy óriási szökőkút emelkedik fel, majd szikla- és kavicseső zúdul vissza a füstfelhőből. A repeszdarabok zizegve fütyülnek fölöttünk, kő- és kavicsdarabok hangosan koppannak a kihúzott gépek szárnyain és a hangárok tetőzetén. Egy Phönix vadászgépnek még sikerült elstartolni, de több gép már nem startol, mert mindenki eszeveszetten rohan a pinceszerű fedezékekbe, amiket néhány nappal ezelőtt fejeztek be az ide kivezényelt utászok. 
Díszszemle a perginei repülőtéren.
Fölösleges minden parancs és vezényszó! Csak az életösztön dolgozik már mindenkinél, ez az ismeretlen különös érzék, melynek parancsára az ember reflexszerűen engedelmeskedik. Újabb fütyülés és hosszan tartó sivítás. Ismét négy bomba vágódik be. Mindenki lapul és szorongva várja a robbanást. Az egyik bomba a repülőtér melletti hegyoldalba esik, közel az egyik hangárhoz, ahol egy nagy cseresznyefát tör ketté. A fa koronájával együtt a hangár tetejére zuhan, és az üvegtetőt nagy csörömpöléssel zúzza be. Recsegés, ropogás, a vastartók, vázak fájdalmas nyikorgása hallatszik, de a több mázsa súlyú hatalmas csonkatörzs fennakad a gerendázatba. A főszerelő hangosan fellélegzik, mert ha ez a hangárba beesett volna, gépei mind összezúzódnak. A másik bomba majdnem ugyanoda vág be az országút mellé, ahová a legelső. Két bombát távolabb látunk robbanni.

Végre felhallatszik az ismerős hang fentről. Tak-tak-tak. A három Phönix gép úgy látszik, már elérte a lőtávolságot, mert a géppuskázás megkezdődött. Mindenki lapul. Sokan hason csúszva igyekeznek az óvóhelyek felé. Az egyik gép szárnya alatt sietve bújok át, hogy futva elérjem a körülbelül százlépésnyire lévő legközelebbi óvóhelyet. Hirtelen egy irtózatos reccsenés, és utána egy szörnyű robbanás valósággal a földhöz nyom. Egymás után még négy hallatszik el a közelben, de olyan erőteljesen, hogy a föld is belereszket az egymásba olvadó detonációkba. 

Valóságos kőzápor zúdul ránk minden oldalról, több gép szárnyán a vászonborítást hangosan koppanással ütik át a lehulló kődarabok. A hangárok üvegteteje több helyen zúzódik be. Kiabálást és jajgatást hallok a szörnyű zajba belevegyülni, de egyelőre nem tudom, honnan jöhet! Egy leeső nagy kődarab a fűben lapuló egy szerelőt úgy hátba vágta, hogy a szerencsétlennek orrán, száján eleredt a vér.

Legalább 80-100 kilósak lehettek egyenként ezek a bombák. Ilyen hatalmas detonációkat még nem hallottunk repülőbombáktól. A hegyeken felállított légelhárító ütegek eszeveszett tüzelésbe kezdenek. A géppuskázás annyira ismerős tak-tak hangja gyakran hallatszik felülről. 

A szárny alól lassan kidugom a fejemet, és körülnézek. Lehetetlen eljutni az óvóhelyig, a füst és a por olyan sűrű, hogy valósággal harapni lehet. Egy lépésre sem látok magam előtt, a hangárok is elvesznek a füstfelhőben. Az ellenség gyújtóbombákat dobott le. Egy szerelő rohan el mellettem, és hallom, hogy az egyik gyújtóbomba a hangároktól nem messze lakó olasz paraszt szérűjébe vágott be, és az ott felhalmozott széna és szalmatömeget gyújtotta fel.

Borzalmas dolog a repülőtámadás különösen így, amikor semmit sem tehet ellene az ember, amikor itt a kemény földön fetrengve kell bevágni a végét. A legszívesebben ilyenkor mindenki elstartol egy géppel fel a levegőbe, mert aránylag még ott a legnagyobb a biztonság, de ez olyan hirtelen jött, hogy nem volt idő erre. 

Óvatosan kibújok a szárny alól. Az oszladozó füstfelhőben most már embereket látok ide-oda futkosni. Többen mozgolódnak mindenfelől, a hangárokból is előbújik néhány ijedt arcú szerelő. Szétnézek az égen. A gépek berregését már messziről lehet csak hallani, de a gépfegyverek taktakozása sűrűn ismétlődik fentről. Végre eljutok a legközelebbi óvóhelyig, ahonnan még mindig szorongó érzéssel nézeget kifelé néhány bajtársam. 

Hiába; a légitámadásnál minden vitézség és bátorság háttérbe szorul, a legokosabban cselekszik az, aki nyugodtan, hidegvérrel bevárja a végét. Kürülbelül 15 perc telhetett el a támadás kezdetétől, mégis oly hosszúnak és örökkévalónak tűnt fel az a néhány perc, mintha legalább néhány órája tartott volna. 

Egy kis szellő kapja el a fekete füstfelleget, és lassan megtisztul minden a környéken. Fellélegezünk, amikor a hangárokat épeknek látjuk. A ritkuló füstből az összes épületek és gépek épen bújnak elő. Nem messze tőlünk azonban rettentő tölcsérek tátonganak a zöld gyepen. 

Szerelők rohannak vízfecskendővel a hangár mellett lakó olasz paraszt portája felé. A felgyúlt szánaboglyát oltják el. A robbanó bomba egy lovat és három kecskét vágott agyon a szérű mellett - a paraszt és anyósa könnyebben megsebesültek. A repülőtér orvosa kötözi be sebeiket. A közelben levő hangár deszkafalából is jókora darabokat hasított le a bombaszilánk. 
Pergine mellett lezuhant gép roncsa.
A Caldonazzo-tó fölött egy gépet látok dugóhúzóban lefelé zuhanni. Mögötte a jellegzetes füstzászló, majd vöröses lángnyelv. Az óráknak érzett pillanatok végre elmúlnak, lassan mindenki magához tér, és előbújik rejtekhelyéből. Nemsokára mindenfelől hangos taglejtésekkel kísért beszélgetések és vidám, derűs nevetgélések hallatszanak. Csak most tudjuk meg, hogy a bombatámadás északról, az Etsch-völgy irányából jött, és az ellenség a svájci határ felől egy óriási kerülővel repült a hátunkba. A mattarellói vadászszázad szerencsére idejében észrevette az ellenséges bombarajt, és sikerült a támadást megzavarni, mert a bombázók Perginéből olyan hamar távoztak, hogy nem is tudták bombáikat mind ledobni. Még néhányat útközben Caldonazzo környékén is elpotyogtattak. 

Az egyik Phönix gép száll le. Lovag Prinzig főhadnagy dideregve száll ki fürdőruhában a gépből. Háromezer méteren felül volt, ahol a hőmérséklet fagypont alatt van. A foga vacog, annyira fázik. Felöltözködik, és egy forró teát iszik.

A föld fekete sebei, a tátongó tölcsérek, néhány óra múlva eltűnnek, és a repülőtér élete ismét visszatér a régi kerékvágásba. 

(Forrás: vitéz Boksay Antal: A felhők katonái. AQUILA könyvkiadó, 2001.)

Read more...

csütörtök, január 25, 2018

Látható álcázás, avagy a "kápráztató" kamuflázs

Az első világháború során számtalan új álcázási megoldás született: a fényszórókat bozótnak, a megfigyelő állásokat pedig fának álcázták. A tengereken azonban egy teljesen másfajta vizuális trükköt kellett alkalmazni, ami később a "dazzle", vagyis kápráztató festés elnevezést kapta.

Tesztelésre váró makettek.
Az ötlet alapja az volt, hogy a hajó ugyan látszódjon, de a képe megtévesztő legyen. Az elképzelés szerint, ha a festés eltorzítja a hajó vonalait, az jelentősen megnehezíti a tengeralattjáró számára a célzást. 

A háború során a német tengeralattjárók pusztító fenyegetést jelentettek az antant hatalmak számára. Ugyan az RMS Lusitania elsüllyedése után a németek egy időre leállították a korlátlan tengeralattjáró-háborút, de 1917 februárjában újraindították azt. Április második felében naponta átlagosan 13 hajót süllyesztettek el. Ekkor állt elő Norman Wilkinson brit festő, a Királyi Haditengerészet önkéntese, a kápráztató festés ötletével. 
A "dazzle" festéssel ellátott USS Lapland.
A tatra, az orra, vagy a sebesség és az irány megállapítására alkalmas részekre kusza és erőteljes vonalakat festettek. Mivel a tengeralattjárónak csak néhány másodperce volt arra, hogy észrevétlenül kilőjje torpedóját, a festés megnehezítette, hogy a parancsnok megállapítsa, hol lesz majd a hajó, amikor a torpedó oda ér. Emiatt vagy ki sem lövi azt, vagy jó eséllyel elvéti a célt. 

Ilyen kusza vonalakat festettek a kéményekre, hogy ne lehessen megállapítani, a hajó milyen irányban halad, vagy hullámvonalat imitáló görbéket a vízvonalra, hogy a valósnál nagyobbnak tűnjön a sebbessége. Egyetlen mintát se használtak fel újra, és a hajók két oldalának festése sem egyezett meg.
A USS Montgomery 1919 januárjában.
A kápráztató festést a U.S. Navy is alkalmazta. A rendszer átvételét Harold Van Buskirk hadnagy koordinálta. Minden egyes mintát pontosan megterveztek, és leteszteltek. Miután megkapták egy hajó tervrajzait, megépítették annak fa makettjét, majd felfestették rá az új mintát. A tesztelés során egy periszkópot használtak, a tesztelőnek pedig meg kellett állapítania a modell sebességét, távolságát és irányát, majd egy torpedót lőtt ki rá. Ha a torpedó nem talált, a mintát elfogadták. 

Van Buskirk 1919-ben kiszámolta, hogy a kápráztató festéssel ellátott hajóknak csak egy százalékát süllyesztették el. A teljes képhez azonban az is hozzá tartozik, hogy az álcázás ezen módját egyszerre vezették be a konvoj-rendszerrel. 

Hivatásos makettezők.
Az elkészült makettek festése.
A tesztelésre váró minták.
A kép jobb oldalán a periszkópos tesztelő. 
Festett és csupasz makettek.
A USS Leviathan.
A USS Olympia makettje.
A USS Siboney Philadelphiaban.

(Forrás: https://www.atlasobscura.com/articles/dazzle-paint-wwi-us-navy)

Read more...

szombat, január 20, 2018

Zsorzs - A Nagy Háború anekdotái - XXXIII.

A perginei kastály, ahol századunk lakik, egy gyönyörű román stílű épület, minden komforttal berendezve. A kastély egy dúsgazdag argentínai ültetvényes tulajdona, aki most nem lakik itt, felesége olasz nő, és nevéről van elkeresztelve a kastély "Villa Giuliára". A kastély gondnoka Sign. Royas spanyol ember, aki a németet csak nehezen töri. Ő családjával egy külön kisebb épületben lakik a parkban, ahol a kastély önálló vízi és villany-erőműtelepe is van berendezve. A kastélyhoz tartozott egy szelídített hím dél-amerikai maki majom is, mely nappal nagyobbrészt a fügelugasok bokrai között tanyázott. Zsorzsnak hívták a majmot, aránylag hamar megbarátkozott mindenkivel, aki fügét vagy édességet adott neki. Nemcsak századunknak, hanem az egész repülőtérnek hamar kedvence lett Zsorzs, aki ötletes és eredeti mozdulataival, bámulatos ügyességével órákig el tudott szórakoztatni bennünket. Zsorzs olyan közkedveltségnek örvendett a repülők között, hogy a környező repülőszázadok is gyakran elkérték tőlünk kölcsön. A feltreiek repülni is elvitték és azt tapasztalták, hogy Zsorzs kitűnő repülőtulajdonságokkal rendelkezik. Az első repüléseknél arra tanították, hogy a gépből állandóan figyeljen, és Zsorzs ezt kitűnően el is végezte. Egy alkalommal én is repültem Zsorzzsal. Már start előtt felült a szárny tetejére a hűtő mellé, és jól belefogódzott az egyik csőbe. Fent a levegőben mereven figyelt mindenfelé. Látása olyan éles volt, hogy a levegőben repülő gépeket a legnagyobb távolságból is észrevette, sokszor olyan távolból, hogy hatszoros nagyítású távcsővel is csak alig lehetett látni a gép halvány körvonalát. 

A perginei Villa Giulia. (Jelenleg kórház.)
Zsorzs természetesen csak a saját jelzésű gépeinket szokta meg, tehát a fekete kereszt jelzést. Ha ilyen gépet látott feltűnni a távolból, akkor mindig nyugodtan ült a helyén, csak a gépet nézte mereven. Ha azonban a távolban olyan gép tűnt fel, amelyik nem a mi jelzésünket viselte, Zsorzs azonnal nyugtalankodni kezdett a helyén, egyik kezével hevesen dobolt a szárnyon, és látszott rajta, hogy egy olyan gép közeledik, amelyiket ő nem ismer. Ezt a tulajdonságát fel is használták, és Zsorzs most már mindenfelé igen kapós lett. Különösen a vadászrepülők vették igen nagy hasznát Zsorzs éleslátásának és éberségének. Mindenesetre ez egy óriási előnyt jelentett az ellenséges repülésnél, mert ha Zsorzs a gépen volt, a meglepetés ellenséges gép részéről úgyszólván teljesen ki volt zárva.

(Forrás: vitéz Boksay Antal: A felhők katonái. AQUILA könyvkiadó, 2001.)

Read more...

kedd, január 16, 2018

Dreadnought veszteségek az első világháborúban I.

1906 februárjában HMS DREADNOUGHT néven egy forradalmian új hadihajót bocsátottak vízre Angliában, mely egy csapásra elavulttá tette a korábban épített csatahajókat és egyben új, meghatározó hadihajó típust hozott létre. Ettől a naptól kezdve minden magára valamit is adó tengeri hatalom dreadnoughtokat akart építeni, vagy ha erre nem volt saját kapacitása, vásárolni. Az új csatahajóknak azonban nem csak a sebességük, a tűzerejük és páncélzatuk múlta felül a korábbi társaikat, hanem az áruk is. Részben emiatt a háború során, mint rendkívül költséges nemzeti szimbólumokat, igyekeztek a lehető legkevesebb veszélynek kitenni őket. A legnagyobb igyekezet ellenére mégis több dreadnought odaveszett aknák, belső robbanás vagy önsüllyesztés következtében. Most induló sorozatokban ezeket az eseteket mutatjuk be. 

Az HMS AUDACIOUS

A HMS AUDACIOUS a négy egységből álló KING GEORGE V. csatahajó osztály tagja volt, amit az 1910-es programban hagytak jóvá. 1911. március 23-án kezdték el az építését a birkenheadi Cammell Laird Limited hajógyárban és 1912. szeptember 14-én bocsátották vízre. A Második Csatahajóraj Első Divíziójának tagjaként állt szolgálatba 1913. október 21-én.
Az HMS AUDACIOUS fénykorában.
Az első világháború kitörésekor a Nagy Flotta Második Csatahajó Rajának volt a tagja. 1914. október 27-én a Második Csatahajóraj – KING GEORGE V, AJAX, CENTURION, AUDACIOUS, MONARCH, THUNDERER, ORION - kihajózott Lough Swilly-ből, hogy lőgyakorlatot hajtson végre az írországi Loch na Keal-nál. 

08:45-kor, egy forduló végrehajtása közben, az AUDACIOUS a BERLIN német aknarakó által lerakott aknára futott a Tory-sziget közelében. A robbanás a hajó alatt 4,9 méterrel, a bal hátsó gépterem keresztirányú vízmentes válaszfala előtt körülbelül 3 méterrel történt. A bal oldali kazán- és gépház, az X torony lőszerraktára és az alatta levő helyiségek azonnal víz alá kerültek, és a középső gépterem és a kapcsolódó helyiségek felé is lassan szivárgott a víz. 

Cecil F. Dampier kapitány azt hitte, a hajót egy tengeralattjáró támadta meg, ezért felhúzatta a tengeralattjáró-veszély jelzést, a raj többi része pedig eltávolodott a sérült csatahajótól. A hajó gyorsan 10-15 fokkal balra dőlt, amit sikerült ellenoldali elárasztással mérsékelni, így 9:45-kor a dőlés 1-10 fokra csökkent, ahogy a hajó a viharos tengeren hánykolódott. Ekkor a jobb oldali gépterem még működőképes volt. A hajó még 9 csomós sebességre volt képes és Dampier úgy hitte, hogy képes lesz önerőből megtenni a parttól való 25 mérföldes távolságot. A központi gépterembe azonban továbbra is szivárgott a víz, valószínűleg a hosszanti válaszfal sérülése miatt. 10:00-kor elrendelték a központi gépterem elhagyását, de a jobb oldali gépteremben is emelkedett a víz, ezért az ottani gépeket is leállították. 11 órára a központi turbina is víz alá került és a bal oldali fedélzetet már a hullámok nyaldosták. 

A LIVERPOOL könnyűcirkáló az AUDACIOUS mellé állt, míg az vészjelzéseket adott le. A Nagy Flotta főparancsnoka, Sir John Jellicoe elrendelte, hogy az összes rendelkezésre álló romboló és vontató hajózzon ki és nyújtson segítséget, de csatahajót a tengeralattjáró veszély miatt nem mert kiküldeni. Ezalatt a helyszínre érkezett a White Star társaság OLYMPIC nevű óceánjárója is. 
A LIVERPOOL az AUDACIOUS-t vontatja.
Dampier elrendelte, hogy a legénység szükségtelen része hagyja el a hajót, akiket a LIVERPOOL és az OLYMPIC csónakjai szállítottak el, így 14:00-ra csak 250 ember maradt a fedélzeten. 13:30-kor Haddock kapitány, az OLYMPIC parancsnoka felvetette, hogy vontába veszi az AUDACIOUS-t. Dampier egyetértett vele és a FURY romboló segítségével 30 perc alatt átvittek egy vontatókötelet. A hajók Lough Swilly irányába indultak, de az AUDACIOUS annyira irányíthatatlan volt, hogy a kötelet eloldották. Ezután a LIVERPOOL és a THORNHILL szénszállító is sikertelenül próbálta vontába venni a csatahajót. 16:00-kor az elülső fedélzet 1,2 méterrel volt a víz felett, míg a hátsó csak 30 centiméterrel. 

Mindeközben 13:08-kor üzenet érkezett a Mulroy-i partiőrségtől, hogy a MANCHESTER COMMERCE gőzös egy nappal korábban ugyanebben a körzetben aknára futott. 16:00-kor a Malin Head jelentette, hogy a CARDIFF vitorlás is aknára futott az előző éjjel. Miután mindezekről értesült, 17:00-kor Jellicoe elrendelte, hogy az EXMOUTH pre-dreadnought fusson ki és vegye vontába az AUDACIOUS-t. Abban az esetben, ha a hajót megmentenék, egy tisztet is kért a Construction Department-től, a javítások miatt. 

Sir Lewis Bayly altengernagy, az Első Csatahajó Raj parancsnoka, a CAMBRIA fedélzetén érkezett a helyszínre, hogy átvegye a mentés irányítását. A sötétség közeledtével Bayly, Dampier és a maradék ember 19:15-re elhagyta a hajót. Ahogy a hátsó fedélzet víz alá került, a hajó egyik csónakja elszabadult és a fedélzeten végigcsúszva további károkat okozott a csapóajtókban és a szellőzőkben, ami meggyorsította a far süllyedését. 20:45-kor, víz alá került fedélzettel, a hajó tatja süllyedni kezdett, majd egy kis időre megállt, végül felborult. A csatahajó felemelt orral lebegett 21:00-ig, amikor robbanás következett be, 91 méter magasra lövellve a törmeléket, amit még két további követett. A robbanás látszólag a B lőszerraktár környékén történt és valószínűleg a polcokról leeső gránátok okozták, ami a közelben tárolt korditot is begyújtotta. Egy páncéldarab a 730 méterre tartózkodó Liverpool fedélzetére hullott és megölt egy altisztet. Ő volt a hajó elsüllyedésének egyetlen áldozata.
A csatahajó nem sokkal az aknára futás után. Ekkor még menthetőnek tűnt.
Jellicoe azonnal elrendelte, hogy a hajó elsüllyedését tartsák titokban, amivel az Admiralitás stábja és a Kabinet is egyetértett, bár ez később sok derültséget okozott. A háború folyamán az AUDACIOUS nevét továbbra is feltüntették a flotta hadmozdulatainak publikus beszámolóin és listáin. Az OLYMPIC fedélzetén azonban sok amerikai állampolgár is tartózkodott, akik nem álltak brit fennhatóság alatt és továbbadták az elsüllyedés történetét. Számos fotó, és egy mozgókép is készült. November 19-én már Németországban is tudtak a csatahajó elsüllyedéséről. Rheinhard Sheer, a német flotta parancsnoka a következőket írta a háború után: "Az AUDACIOUS esetében egyet kell értenünk a britek azon hozzáállásával, hogy nem hozzák nyilvánosságra a gyenge pontjaikat, mivel az ellenkező oldal erőiről való pontos információknak meghatározó szerepe van a döntésekben." 

1918. november 14-én, néhány nappal a háború után, jelent meg az elsüllyedés hivatalos bejelentése a The Times-ban:

"HMS AUDACIOUS.
Egy megkésett bejelentés.

Az Admiralitás titkára a következő bejelentést teszi:-
A HMS AUDACIOUS elsüllyedt, miután 1914. október 27-én aknára futott az északír partoknál. 
Mindez titokban maradt a Grand Fleet parancsnokának kérésére és a sajtó hűségesen tartózkodott nyilvánosságra hozatalától."

A Royal Navy vizsgálóbizottsága megállapította, hogy az elsüllyedéshez hozzájárult, hogy a hajó nem volt harckész állapotban, a vízmentes ajtók nem voltak lezárva és a kárelhárító személyzet sem volt készenlétben. Előkészületeket végeztek, hogy a turbinák cirkulatív pumpáit is fenékpumpaként használják, de a gyorsan emelkedő vízszint ezt megakadályozta. Habár az ajtók nyitva voltak a robbanás pillanatában, még azelőtt bezárták őket, hogy az emelkedő víz elérte volna őket. A hajó alját ért károsodás mellett további gondot okozott, hogy a víz átszivárgott a vízmentes falakon is a csövek és a szelepek körüli rossz szigetelés miatt.
Az egyik kiszakadt lövegtorony a roncs mellett hever.
Az Audacious felborult roncsa 39 kilométerre nyugszik az ír partoktól, 27 kilométerre a Tory-szigettől.

Szerző: Bánsági Andor
A cikk eredeti megjelenési helye: http://kriegsmarine.hu/hk/ba01301.html 

Read more...

péntek, január 12, 2018

Két brit romboló zátonyra fut és elsüllyed az Orkney-szigeteknél - 1918. január 12.

Az HMS Opal és HMS Narborough rombolók éjszakai őrjáraton (Dark Night Patrol) vettek részt az Orkney-szigetektől keletre. Feladatuk a gyors német aknarakók távoltartása volt. A két rombolót az HMS Boadicea könnyűcirkáló kísérte. A köteléket vezető HMS Opal kapitánya nem rendelkezett kellő helyismerettel, ami az éjszaka során végzetesnek bizonyult. 
AZ HMS Opal fénykorában
A kis kötelékre hóvihar csapott le, ami nullára csökkentette a látótávolságot. A két romboló megpróbált behajózni ugyan a közeli kikötőbe, de South Ronaldsay partjaitól keletre zátonyra futottak. Az HMS Opal háromszor is sziklának ütközött, mielőtt mélyebb vizek fölé sodródott volna. A hajótest a parancsnoki hídnál kettétört, majd egy nagyobb hullám elöntötte a farát, elmosva a kéményeket és az árbócot is. A gumicsónakok felborultak, míg a csónakdarut és a csónakokat szintén elsodorták a hullámok. A 95 fős legénységből csupán egyetlen túlélő volt, William Sissons tüzér. Két nappal később találtak rá. Egyedül neki sikerült partra úsznia, és valahogy átvészelnie a hideget
William Sissons, az egyetlen túlélő.
Mindkét hajó a topedóvető-csövekig süllyedt a jeges vízben, de a hullámok teljesen legyalulták a fedélzetüket. A roncsokban számos holttest maradt, de arra nincs adat, hogy kiemelték-e őket. A 188 halott közül 55-öt temettek el a Lyness-i katonai temetőben. A roncsokat a '30-as években eladták, és szétbontották. Ez az eset is jól mutatja, hogy a radar előtti korszakban a tengerészek milyen komoly veszélyekkel néztek szembe egy éjszakai, rossz látási viszonyok közt végrehajtott bevetés esetén.

Read more...

szerda, január 10, 2018

Dr. Csabai István visszaemlékezése az oroszországból visszatérő hadifoglyokra

A 39. és 139. gyalogezrednél tett látogatásom után a pótzászlóaljnál a legváltozatosabb munkakör lett osztályrészem. Reámbízta a parancsnokság az Oroszországból visszatérő hadifoglyok gondozását, feladatommá tette az entente szellemi (politikai) támadásainak kivédését és – természetesen –meghagyott a Hadi-Album szerkesztőjének és történetírónak.

Azok az események, melyek a világháború utolsó öt hónapjában peregtek le, s melyekről nagy vonásokban be akarok számolni, keresztül-kasul dúlják egymást, s végül a legteljesebb zűrzavarban egyesülnek, hogy elnyeljenek minden egyént, legyen az mégoly nagy, minden szervezetet, legyen az még oly szilárd és minden országot, volt legyen az még oly hatalmas!...

A háború súlya alatt összeroskadt és darabokra hullott orosz birodalom egyes részeivel a központi hatalmak 1917-ben megkötötték Breszt-Litovszkban a békét. Ezen béke értelmében az Oroszországban levő hadifoglyainkat haza kellett bocsátani. A békének ez a pontja éppen olyan írott malaszt maradt, mint a többi. A béke végrehajtására elegendő erővel nem rendelkező orosz hatóságok éppen olyan keveset törődtek foglyaink hazaszállításával, akár a többi békeponttal. Amire fegyveres erővel kényszerítettük őket, azt megtették, amire nem kényszerítettük őket, az elmaradt. Amit viszont a fegyveres erőszak hatása alatt tettek, abban nem volt köszönet; végül ami fegyveres beavatkozásunk nélkül a mi érdekünkben történt, azon nem volt istenáldás! . . . Röviden és világosan szólva, az Oroszországból visszatérő hadifoglyoknak a Monarchiában való megjelenése több kárt okozott, mint hasznot! Ez esetben nem csupán ezredem tagjairól szólok, hanem általánosságban emlékezem meg a hazatérő hadifoglyokról.

Az orosz földről 1918-ban, még a háború folyamán visszatérő hadifoglyok lelkivilágának és az ebből származó viselkedésének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a hadifoglyok oroszországi helyzetének, életének ismerete, amiért is idejegyzem vázlatosan, hogy milyen hatásoknak voltak a mi magyar véreink Oroszországban kitéve.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fogságba került tagjai Oroszországban egy monarchiaellenes pánszláv irányú agitáció hatása alá jutottak. Aki a háború folyását figyelemmel kísérte, az tudta már a háború kezdetén, hogy a Monarchia szlávjai nem indultak neki lelkesedéssel a háborúnak s nem sokáig küzdöttek szláv testvéreik, elsősorban az oroszok ellen. A legelső kínálkozó alkalommal megadták magukat egyénenkint vagy csapatostul. Odaát azután a pánszláv izgatás és szervezés hálójába kerültek s végül sokan közülük a Monarchia ellen fegyvert is fogtak. A háború utolsó esztendejében már mindenki tudott az orosz földön megszervezett „cseh-tót dandár” -ról és a szaloniki fronton harcoló „jugoszláv ezredek”-ről, melyek a Monarchia hadifogságba került szláv állampolgáraiból alakultak ellenséges földön.

A pánszláv agitáció és az annak hatása alatt megszervezett alakulatok a monarchiabeli magyar és német hadifoglyokra nem voltak eleinte különösebb hatással. De a bánásmód, melynek magyar véreink és német szövetségeseink a fogolytartó ellenség részéről ki voltak téve, már nagy ellentétet mutatott fel. A csehek, a tótok, a délszlávok lettek a kedvencek, a megbízhatók; a magyarok és németek voltak a megbízhatatlanok, az úgynevezett ősi ellenség, kit elpusztítani, megsemmisíteni minden „megbízható”-nak kötelessége.

Orosz földről visszatért hadifoglyaink sokat tudtak és tudnak még ma is mesélni arról, hogy az ő életüket nem a muszka baka meg az orosz tiszt tette elviselhetetlenné, hanem a cseh őrség, mely a maga szégyenét a mások élete árán szerette volna megváltani. 

Ezen rendszeres és eredményes monarchiaellenes agitáció hatása alól magukat szerencsésen kivonó magyar és német hadifoglyok az 1917-i orosz forradalommal egy újabb politikai agitációnak lettek kitéve. Az orosz cárnak és az uralkodóháznak a trónról történt letaszítása, a polgári kormányzat és törvényhozó testület bukása, a szociáldemokrata alapon szervezett munkásságnak és a hadseregnek a politikai életbe való hirtelen bevonása, az évszázadok folyamán kialakult és megváltozhatatlannak látszó társadalmi rendnek felforgatása, szóval minden meglevő szervezetnek, kapcsolatnak szétbomlasztása és szétzüllése, amit rövidre fogva úgy mondhatnánk, hogy a háború elvesztése az amúgy is próbára tett és kimerült hadifogolylelkekre egészen különös, eddig nem tapasztalt benyomást gyakorolt.

A maga mind sanyarúbb sorsán segíteni akaró szegény hadifogoly, mint a saját üdvösségének felkelő napját, úgy üdvözölte a nagy hangon bejelentett „szabadságot” és az Oroszországban ezzel egyidejűleg beköszöntött „háború végét”.

A hadifoglyok legnagyobb része szegény ember volt, olyan, aki a maga exisztenciáját, megélhetését nem tette a háború kimenetelétől függővé, aki alacsony szellemi képzettségénél fogva az államnak a háborúhoz fűződő érdekeit megérteni nem tudta, a sok megpróbáltatás és szenvedés után pedig – nem is akarta. Örült a szabadságnak, a háború végének. Közte és a szabad orosz polgár között különbség nem volt. Látta, hogy az orosz közkatona és az orosz tiszt közt a különbség eltűnt... A nyomorúságban egyforma lett minden ember – mint minden állat! Mindazok a hadifoglyok, akik ezt Oroszországban megérték, úgy érezték, hogy itt a háború vége, jön az élet, a szabadulás! S jött is a szabadulás!... A bresztlitovszki béke után megkezdődött hadifoglyaink hazahozatala, majd hazaözönlése. De itthon nem várta hadifoglyainkat az a korlátlan szabadság, melyet az orosz események mintájára reméltek. Itthon be kellett illeszkedniük a még meglevő állami rendbe, mégpedig a további nagy áldozatokat követelő háborús állami szervezetbe.

Meg lehetett érteni az Oroszországból hazafelé hömpölygő hadifoglyok ajkán kitörő hangos kiáltást: „Engedjetek bennünket haza családjainkhoz! ... Mi már kibékültünk az ellenséggel, mi már megszenvedtünk a háborúban, reánknézve a háborúnak immár vége! ...” Vége... Vége!... S megértettem a még kemény harcokat vívó, életéért küzdő államot, mely röviden csak annyit felelhetett: még nem!... Nem!... Nem!... Ezen két ellentétes felfogás találkozásánál láttam azt a küzdelmet, melyet egymással vívott állam és egyén, inkább azért, hogy egymást megértse, semmint hogy egymást megsemmisítse!...

Az lett a feladatom, mikor az orosz hadifogságból visszaérkező véreink ügyeinek irányítását mint „hadifogoly-gondozótiszt” átvettem, hogy a küzdelmet mentől előbb befejezzem!

Minekutána kialakítottam magamban visszatérő hadifoglyaink képét, egy, az egész 39-es tisztikar előtt megtartott előadásban körvonalaztam annak az eljárásnak irányelveit, amelyet nekünk, itthoni tiszteknek a visszatérő hadifoglyokkal szemben alkalmaznunk kell. Előadásom vázlata a következő volt:

1. Tudomásul kell vennünk, hogy hadifoglyaink életében űr tátong. Ez az űr az Oroszországban eltöltött idő, a 39-esek életében legalább három esztendő. Ezt az űrt a legtöbb ember lelkében kitölti valami, amit nekünk el kell most távolítanunk. Szükséges tehát, hogy hadifoglyaink élete iránt érdeklődjünk. Ha találkozunk velük, kérdezzük meg őket, hogy hol jártak, mit dolgoztak, mit láttak, mit tapasztaltak? Engedjük meg nekik, hogy egy kicsit kibeszéljék – vagy ami az ő esetükben egyet jelent –, kipanaszkodják magukat. Kérdezzük meg őket, hogy van-e kitüntetésük? Van-e annyi arcvonalszolgálatuk, hogy a Károly csapatkeresztre igényt tarthatnak?

2. Kérdezzük meg őket, hogy mi a foglalkozásuk, hogy tudjuk, nincs-e joguk katonai szolgálat alól való felmentést kérni.

3. Felvilágosítani őket mindarról, ami ezredükkel azóta, hogy ők hadifogságba kerültek – történt. Meséljünk nekik a Doberdóról, a Karintiában töltött hónapokról, a kudarcot vallott olasz offenzívakról.

4. Mondjuk meg nekik, hogy miért harcolunk. Mondjuk meg nekik, hogy mi már régen békét kötöttünk volna, de ellenségeink nem akarnak velünk békülni. Meg akarnak bennünket semmisíteni; Magyarországot fel akarják egymás között osztani!... Csak azért folyik a harc, hogy megmaradjunk! Mi igazán a létünkért küzdünk! ...

Mindezek előtt, vagy legalább is az első pontban jelzett teendővel egyidejűleg szükségesnek láttam, hogy hadifoglyaink az igazolási eljárás formaságán mentől előbb túlessenek s szabadságra mehessenek. Addig, amíg szabadságon nem voltak – munkánk meddő! A vágy, mely lelküket az otthon után betölti, olyan óriási, hogy semmi másnak nem enged helyet!...

Hogy a 39. gyalogezrednek háborús történetéről úgy az itthonlevők, valamint a hadifogságból visszatérők mentül előbb tájékozódást szerezzenek, elhatároztam, hogy egy rövid ezredtörténetet állítok össze.

Különös irányítása a sorsnak, hogy azon törekvésemben, hogy egy rövid ezredtörténet megírásával hazatérő hadifoglyaink és a Piave partján őrtálló, harcra készülő ezredeink között az érzelmi kapcsolatot helyreállítsam – éppen az Oroszországból visszatérő hadifoglyaink segítettek legjobban.

A 39. gyalogezred 1914. évi harcairól kevés feljegyzés maradt. Akkor még olyan keményen verekedtünk, hogy a kéz csak kardot fogott, tollat alig!... Az egyes csaták pontos idejéről, helyéről alig készítettek feljegyzéseket. Az időjárásról sohasem emlékeztek meg, az élelmezésről – hallgattak. Pedig mindezen mellékesnek látszó körülményeknek egy ezred történetének tükrében meg kell mutatkozniok! ...

Az orosz hadifogságból visszatérő katonáinknak úgynevezett igazolási eljárásnak kellett magukat alávetni. Ez abban állt, hogy minden volt hadifogoly megjelent egy bizottság előtt és elmondta fogságba jutásának körülményeit. Megmondta a helyet, ahol és az időt, amikor fogságba esett. Megnevezte akkori parancsnokát s ha fogságának ideje alatt olyan különös esemény történt vele, mely törvényszerű elbírálást érdemelt, azt is jelentette.

Ezeken az igazolási kihallgatásokon egészen megelevenedett a 39-esek orosz-harctéri történelme. A legilletékesebb tanuk ajkáról hallhatta az ember azokat a helyneveket, melyekhez a 39. gyalogezrednek fájdalmas és dicsőséges emlékei fűződnek. Rohatyn, Komarno, BlozsevGorny, Rymanow, Dukla-szoros, Nagycserkész, Szálnok úgyszólván naponta szerepel az igazoló jegyzőkönyvekben, mint a fogságbajutás helye. A foglyok egészen biztosan emlékeznek arra a napra, melyen fogságba kerültek, pontosan megmondják szakasz- és századparancsnokuk nevét s öröm tölti el lelküket, ha hallják, hogy még él, fájdalom vesz rajtuk erőt, ha megtudják, hogy ez vagy amaz meghalt.

A galíciai meg kárpáti csatáknak a következő lapokon megírt története az orosz hadifogságból hazatért 39-esek elbeszélése nyomán készült; legyen mindenkorra az ő nehéz küzdelmeiknek maradandó emléke.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...

hétfő, január 08, 2018

Fiumei magyar hajók amerikai lobogó alatt 1917-1918-ban

Az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án lépett be a háborúba az antant oldalán és az addig a semlegesnek számító országban rekedt magyar tengerjáró hajók is biztonságban voltak. Amikor gróf Tarnowski Ádám washingtoni osztrák-magyar nagykövet utasítást kapott, hogy szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, már két hónappal korábban hírek jelentek meg arról, hogy a New York-i, majd más amerikai kikötőben álló német és osztrák-magyar hajók legénységét internálták. 

A világháború idején – a háborús állapotok miatt érthetően, a tengeralattjáró-háború okozta veszteségeknek köszönhetően pedig aligha indokolatlanul – a szállítóhajók értéke rendkívüli mértékben megnőtt. A semleges országokban rekedt hajók megvásárlásáért sokszor a potenciális vevők az eredeti ár sokszorosát is megadták volna. A konjunktúra számos új hajózási vállalatot is létrehozott, amelyek kimondottan a háború generálta drága fuvardíjakra alapozták működésüket. Ilyen volt az amerikai Kerr Steamship Company is. A New York-i cég mindjárt az Egyesült Államok és az Osztrák-Magyar Monarchia között beállt hadiállapot után érdeklődni kezdett a háború kezdete óta Amerikában veszteglő osztrák-magyar hajók iránt. Az osztrák hajók mellett három magyar gőzhajót is megvásároltak. Az ügyletben két magyar cég volt érintett: a fiumei Orient társaság és a budapesti Atlantica társaság. 

Az Orient (teljes nevén: Orient Magyar Tengerhajózási Rt.) az első szabadhajózást űző fiumei gőzhajózási cég volt, melyet helyi kereskedők 1893-ban hoztak létre. A társaság különösen a Távol-Keletre irányuló forgalomban kívánt részt venni. A cég a háború kitörésekor hat hajóval járta a világ tengereit és óceánjait. (Az Orient volt az egyetlen magyar tengerészeti társaság, amelyik az első világháború előtt háborús körülmények között elveszített hajókat.)

Az Atlantica Tengerhajózási Rt. 1907-ben Budapesten jött létre és szintén a szabadhajózási piacon tevékenykedett. Hajóit leginkább a Földközi- és Fekete-tenger, valamint az Atlanti-óceán keleti kikötői között foglalkoztatta. A cég a háború kitörésekor már 11 nagy, a világ különböző kikötőit látogató hajóval rendelkezett. 
Az Alföld (ex Borneo) Portoferraio-ban 1925-ben.
Az Orient társaság flottájából egy nagyméretű gőzhajó, a Borneo került az Egyesült Államok csillagsávos lobogója alá. A fiumei állami levéltár (Državni arhiv u Rijeci) által őrzött iratokból kiderül, hogy a hajó a háború kitörésének nyarán Floridában, a Mexikói-öböl felé eső Port Inglisben volt. A háború kitörésekor nem indult vissza Európába, hanem az akkor még semleges Amerikában maradt és úgy kétszáz kilométerrel délebbre, a szintén floridai Tampában tartózkodott.

A Borneo gőzhajó adatai:
 Építés helye:  Port Glasgow
 Építés éve:  1900
 Vegyes- és tiszta tonnatartalom:  3621/2337
 Hordképesség:  5400 tonna
 Hosszúság:  100,83 m
 Szélesség:  13,42 m
 Magasság:  7,25 m
 Menetsebesség:  9 csomó
 Hajószemélyzet:  28 fő
 
A másik két hajó eredetileg az Atlantica flottájában működött. Egyikük, a Budapest sokáig a virginiai Newport Newsban várta a hazautat, majd a közeli Norfolkba hajózott át. A cég másik hajója, a Morawitz a Mexikói-öbölbeli, texasi Galvestonban állt. (A hajó itt egy hurrikánt is átvészelt.)

A Budapest adatai:
 Építés helye:  Thornaby on Tees
 Építés éve:  1911
 Vegyes- és tiszta tonnatartalom:  3651/2321
 Hordképesség:  5300 tonna
 Hosszúság:  100,70 m
 Szélesség:  14,20 m
 Magasság:  6,70 m
 Menetsebesség:  11 csomó
 Hajószemélyzet:  28 fő

A Morawitz adatai:  
 Építés helye:  Sunderland
 Építés éve:  1907
 Vegyes- és tiszta tonnatartalom:  4795/3106
 Hordképesség:  7000 tonna
 Hosszúság:  115 m
 Szélesség:  15,30 m
 Magasság:  7,43 m
 Menetsebesség:  9 csomó
 Hajószemélyzet:  32 fő

A hajók a Kerr Companynál természetesen új neveket kaptak, így a Borneo a Kerkenna, a Budapest a Kerwood, a Morawitz a Kermoor név alatt működött az új tulajdonos kezelésében. (Az intézkedés egyébként 13 osztrák hajót is érintett, ezek neveiben is a "Ker" előtag szerepelt.) Ezzel az antant országok kezére került fiumei magyar hajók száma tovább emelkedett. A hajók – amint a táblázatokból is kitűnik – jelentős méretű hajóknak számítottak és a teljes magyar gőzhajóállományt nézve is elmondhatjuk, hogy a nagyobb és korszerűbb, újabb egységek közül kerültek ki. Az amerikai eladás után a US Navy vette használatba őket és az antant országok között áruszállítással foglalkoztak, főleg szenet és hadianyagot vittek brit és francia kikötőkbe. A hajókat fel is fegyverezték két 76,2 mm-es löveggel.
A Kemoor néven hajózó Morawitz 1919-ben, a US Navy szolgálatában.
Különös fordulat a történetben, hogy végül a háború után – amikor valamennyi magyar kereskedelmi hajó a győztes államok lobogója alá került (549 magyar tengeri jármű) – éppen az Egyesült Államokban lévő három hajóból kettőt is sikerült visszavásárolni és újra magyar lobogó alá helyezni. Az Atlantica Rt. vezérigazgatója, Polnay Jenő a háború után létrehozta az Oceana Rt-t, ami képes volt két egykori fiumei hajót ismét üzemeltetni (néhány évre, csupán 1927-ig). A két hajó a Kerr Navigation Company tulajdona volt. Polnay ismerte a céget jegyző családi vállalkozást és a annak egyes tagjaival megalakította 1921-ben a New York-i Magyar-amerikai hajózási részvénytársaságot. Ez lett a hajók tulajdonosa, míg az üzemeltetési feladatokat az Oceana látta el. (A két hajó mellé öt egykori – a háború alatt szintén a Kerr céghez került – osztrák hajót is magyar lobogó alá helyzetek.)

A két Kerr Company-től vásárolt hajó közül egyik eredetileg is Polnay cégéhez, az Atlanticához tartozott. Ez volt a Morawitz (Kermoor), ami újra eredeti nevén hajózott tovább (Morawitz néven). (A Polnay cégéhez kötődő másik egykori hajó, a Budapest 1919-ben egy első világháborús tengeri aknának haladva elsüllyedt a holland vizeken.) A másik gőzös a Borneo (Kerkenna) volt, amit most Alföld néven vettek használatba. A háború után – immáron az elveszített Fiume helyett – Budapesten újranyitott magyar tengeri kereskedelmi hajók lajstroma ez utóbbival nyílt meg. Bíztató kezdete volt a magyar kereskedelmi tengerhajózásnak, ami végül az első világháború súlyos, inkább tragikus elvesztése után újjászerveződve még 2004-ig – tíz évvel ezelőttig – gondoskodott arról, hogy a magyar trikolór megjelenjen a világ tengerein és kikötőiben. 

Szerző: Zsigmond Gábor PhD
A cikk eredeti megjelenési helye: http://kriegsmarine.hu/hk/zsg01401.html
Képek forrása: hajoregiszter.hu 

Read more...

vasárnap, január 07, 2018

A tallián király - A Nagy Háború anekdotái XXXII.

A bakák csinálják a futóárkot, csattognak a csákányok. Mikor kifáradnak, löknek egy pár szót egymásnak, így:

Öreg baka: Tudod-é öcsém, hogy hány centi a talján király?

Regrutta: Tuggya az Isten! Hát kend tuggya?

Öreg baka: Tudom hát!

Regrutta: Hát hány centi?

Öreg baka: Olyan 120 centi formán!

Regrutta: Affene!

Öreg baka: Annyi a! Mán ebbül a lófgróbébúl semmi se látszana ki belőle, pedig e lesz még soká kész meg karácsony!

Regrutta: (Csákányoz egy darabig, azután megáll.) Hát akkor azt is tuggya kend, hogy hány kiló lehet?

Öreg baka: Tudom hát! Csak azt nem tudom, hogy 25-é, vagy 35-é?

Regrutta: Nahát szikra kis motyó ember lehet. Egy süldő disznó is többet nyom nála.

Ujból hozzákezdenek a csákányozáshoz és azután kezdenek tárgyalni, hogy drága a disznó és kevés, kevés szalonnát faszol a baka!

Hány centi a talján király?
Forrás: Nadály. 1 évfolyam, 1. szám. (1916. február)
http://epa.oszk.hu/02600/02654/00001/pdf/EPA02654_nadaly_1916_01.pdf

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP