2018. január 10., szerda

Dr. Csabai István visszaemlékezése az oroszországból visszatérő hadifoglyokra

A 39. és 139. gyalogezrednél tett látogatásom után a pótzászlóaljnál a legváltozatosabb munkakör lett osztályrészem. Reámbízta a parancsnokság az Oroszországból visszatérő hadifoglyok gondozását, feladatommá tette az entente szellemi (politikai) támadásainak kivédését és – természetesen –meghagyott a Hadi-Album szerkesztőjének és történetírónak.

Azok az események, melyek a világháború utolsó öt hónapjában peregtek le, s melyekről nagy vonásokban be akarok számolni, keresztül-kasul dúlják egymást, s végül a legteljesebb zűrzavarban egyesülnek, hogy elnyeljenek minden egyént, legyen az mégoly nagy, minden szervezetet, legyen az még oly szilárd és minden országot, volt legyen az még oly hatalmas!...

A háború súlya alatt összeroskadt és darabokra hullott orosz birodalom egyes részeivel a központi hatalmak 1917-ben megkötötték Breszt-Litovszkban a békét. Ezen béke értelmében az Oroszországban levő hadifoglyainkat haza kellett bocsátani. A békének ez a pontja éppen olyan írott malaszt maradt, mint a többi. A béke végrehajtására elegendő erővel nem rendelkező orosz hatóságok éppen olyan keveset törődtek foglyaink hazaszállításával, akár a többi békeponttal. Amire fegyveres erővel kényszerítettük őket, azt megtették, amire nem kényszerítettük őket, az elmaradt. Amit viszont a fegyveres erőszak hatása alatt tettek, abban nem volt köszönet; végül ami fegyveres beavatkozásunk nélkül a mi érdekünkben történt, azon nem volt istenáldás! . . . Röviden és világosan szólva, az Oroszországból visszatérő hadifoglyoknak a Monarchiában való megjelenése több kárt okozott, mint hasznot! Ez esetben nem csupán ezredem tagjairól szólok, hanem általánosságban emlékezem meg a hazatérő hadifoglyokról.

Az orosz földről 1918-ban, még a háború folyamán visszatérő hadifoglyok lelkivilágának és az ebből származó viselkedésének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a hadifoglyok oroszországi helyzetének, életének ismerete, amiért is idejegyzem vázlatosan, hogy milyen hatásoknak voltak a mi magyar véreink Oroszországban kitéve.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fogságba került tagjai Oroszországban egy monarchiaellenes pánszláv irányú agitáció hatása alá jutottak. Aki a háború folyását figyelemmel kísérte, az tudta már a háború kezdetén, hogy a Monarchia szlávjai nem indultak neki lelkesedéssel a háborúnak s nem sokáig küzdöttek szláv testvéreik, elsősorban az oroszok ellen. A legelső kínálkozó alkalommal megadták magukat egyénenkint vagy csapatostul. Odaát azután a pánszláv izgatás és szervezés hálójába kerültek s végül sokan közülük a Monarchia ellen fegyvert is fogtak. A háború utolsó esztendejében már mindenki tudott az orosz földön megszervezett „cseh-tót dandár” -ról és a szaloniki fronton harcoló „jugoszláv ezredek”-ről, melyek a Monarchia hadifogságba került szláv állampolgáraiból alakultak ellenséges földön.

A pánszláv agitáció és az annak hatása alatt megszervezett alakulatok a monarchiabeli magyar és német hadifoglyokra nem voltak eleinte különösebb hatással. De a bánásmód, melynek magyar véreink és német szövetségeseink a fogolytartó ellenség részéről ki voltak téve, már nagy ellentétet mutatott fel. A csehek, a tótok, a délszlávok lettek a kedvencek, a megbízhatók; a magyarok és németek voltak a megbízhatatlanok, az úgynevezett ősi ellenség, kit elpusztítani, megsemmisíteni minden „megbízható”-nak kötelessége.

Orosz földről visszatért hadifoglyaink sokat tudtak és tudnak még ma is mesélni arról, hogy az ő életüket nem a muszka baka meg az orosz tiszt tette elviselhetetlenné, hanem a cseh őrség, mely a maga szégyenét a mások élete árán szerette volna megváltani. 

Ezen rendszeres és eredményes monarchiaellenes agitáció hatása alól magukat szerencsésen kivonó magyar és német hadifoglyok az 1917-i orosz forradalommal egy újabb politikai agitációnak lettek kitéve. Az orosz cárnak és az uralkodóháznak a trónról történt letaszítása, a polgári kormányzat és törvényhozó testület bukása, a szociáldemokrata alapon szervezett munkásságnak és a hadseregnek a politikai életbe való hirtelen bevonása, az évszázadok folyamán kialakult és megváltozhatatlannak látszó társadalmi rendnek felforgatása, szóval minden meglevő szervezetnek, kapcsolatnak szétbomlasztása és szétzüllése, amit rövidre fogva úgy mondhatnánk, hogy a háború elvesztése az amúgy is próbára tett és kimerült hadifogolylelkekre egészen különös, eddig nem tapasztalt benyomást gyakorolt.

A maga mind sanyarúbb sorsán segíteni akaró szegény hadifogoly, mint a saját üdvösségének felkelő napját, úgy üdvözölte a nagy hangon bejelentett „szabadságot” és az Oroszországban ezzel egyidejűleg beköszöntött „háború végét”.

A hadifoglyok legnagyobb része szegény ember volt, olyan, aki a maga exisztenciáját, megélhetését nem tette a háború kimenetelétől függővé, aki alacsony szellemi képzettségénél fogva az államnak a háborúhoz fűződő érdekeit megérteni nem tudta, a sok megpróbáltatás és szenvedés után pedig – nem is akarta. Örült a szabadságnak, a háború végének. Közte és a szabad orosz polgár között különbség nem volt. Látta, hogy az orosz közkatona és az orosz tiszt közt a különbség eltűnt... A nyomorúságban egyforma lett minden ember – mint minden állat! Mindazok a hadifoglyok, akik ezt Oroszországban megérték, úgy érezték, hogy itt a háború vége, jön az élet, a szabadulás! S jött is a szabadulás!... A bresztlitovszki béke után megkezdődött hadifoglyaink hazahozatala, majd hazaözönlése. De itthon nem várta hadifoglyainkat az a korlátlan szabadság, melyet az orosz események mintájára reméltek. Itthon be kellett illeszkedniük a még meglevő állami rendbe, mégpedig a további nagy áldozatokat követelő háborús állami szervezetbe.

Meg lehetett érteni az Oroszországból hazafelé hömpölygő hadifoglyok ajkán kitörő hangos kiáltást: „Engedjetek bennünket haza családjainkhoz! ... Mi már kibékültünk az ellenséggel, mi már megszenvedtünk a háborúban, reánknézve a háborúnak immár vége! ...” Vége... Vége!... S megértettem a még kemény harcokat vívó, életéért küzdő államot, mely röviden csak annyit felelhetett: még nem!... Nem!... Nem!... Ezen két ellentétes felfogás találkozásánál láttam azt a küzdelmet, melyet egymással vívott állam és egyén, inkább azért, hogy egymást megértse, semmint hogy egymást megsemmisítse!...

Az lett a feladatom, mikor az orosz hadifogságból visszaérkező véreink ügyeinek irányítását mint „hadifogoly-gondozótiszt” átvettem, hogy a küzdelmet mentől előbb befejezzem!

Minekutána kialakítottam magamban visszatérő hadifoglyaink képét, egy, az egész 39-es tisztikar előtt megtartott előadásban körvonalaztam annak az eljárásnak irányelveit, amelyet nekünk, itthoni tiszteknek a visszatérő hadifoglyokkal szemben alkalmaznunk kell. Előadásom vázlata a következő volt:

1. Tudomásul kell vennünk, hogy hadifoglyaink életében űr tátong. Ez az űr az Oroszországban eltöltött idő, a 39-esek életében legalább három esztendő. Ezt az űrt a legtöbb ember lelkében kitölti valami, amit nekünk el kell most távolítanunk. Szükséges tehát, hogy hadifoglyaink élete iránt érdeklődjünk. Ha találkozunk velük, kérdezzük meg őket, hogy hol jártak, mit dolgoztak, mit láttak, mit tapasztaltak? Engedjük meg nekik, hogy egy kicsit kibeszéljék – vagy ami az ő esetükben egyet jelent –, kipanaszkodják magukat. Kérdezzük meg őket, hogy van-e kitüntetésük? Van-e annyi arcvonalszolgálatuk, hogy a Károly csapatkeresztre igényt tarthatnak?

2. Kérdezzük meg őket, hogy mi a foglalkozásuk, hogy tudjuk, nincs-e joguk katonai szolgálat alól való felmentést kérni.

3. Felvilágosítani őket mindarról, ami ezredükkel azóta, hogy ők hadifogságba kerültek – történt. Meséljünk nekik a Doberdóról, a Karintiában töltött hónapokról, a kudarcot vallott olasz offenzívakról.

4. Mondjuk meg nekik, hogy miért harcolunk. Mondjuk meg nekik, hogy mi már régen békét kötöttünk volna, de ellenségeink nem akarnak velünk békülni. Meg akarnak bennünket semmisíteni; Magyarországot fel akarják egymás között osztani!... Csak azért folyik a harc, hogy megmaradjunk! Mi igazán a létünkért küzdünk! ...

Mindezek előtt, vagy legalább is az első pontban jelzett teendővel egyidejűleg szükségesnek láttam, hogy hadifoglyaink az igazolási eljárás formaságán mentől előbb túlessenek s szabadságra mehessenek. Addig, amíg szabadságon nem voltak – munkánk meddő! A vágy, mely lelküket az otthon után betölti, olyan óriási, hogy semmi másnak nem enged helyet!...

Hogy a 39. gyalogezrednek háborús történetéről úgy az itthonlevők, valamint a hadifogságból visszatérők mentül előbb tájékozódást szerezzenek, elhatároztam, hogy egy rövid ezredtörténetet állítok össze.

Különös irányítása a sorsnak, hogy azon törekvésemben, hogy egy rövid ezredtörténet megírásával hazatérő hadifoglyaink és a Piave partján őrtálló, harcra készülő ezredeink között az érzelmi kapcsolatot helyreállítsam – éppen az Oroszországból visszatérő hadifoglyaink segítettek legjobban.

A 39. gyalogezred 1914. évi harcairól kevés feljegyzés maradt. Akkor még olyan keményen verekedtünk, hogy a kéz csak kardot fogott, tollat alig!... Az egyes csaták pontos idejéről, helyéről alig készítettek feljegyzéseket. Az időjárásról sohasem emlékeztek meg, az élelmezésről – hallgattak. Pedig mindezen mellékesnek látszó körülményeknek egy ezred történetének tükrében meg kell mutatkozniok! ...

Az orosz hadifogságból visszatérő katonáinknak úgynevezett igazolási eljárásnak kellett magukat alávetni. Ez abban állt, hogy minden volt hadifogoly megjelent egy bizottság előtt és elmondta fogságba jutásának körülményeit. Megmondta a helyet, ahol és az időt, amikor fogságba esett. Megnevezte akkori parancsnokát s ha fogságának ideje alatt olyan különös esemény történt vele, mely törvényszerű elbírálást érdemelt, azt is jelentette.

Ezeken az igazolási kihallgatásokon egészen megelevenedett a 39-esek orosz-harctéri történelme. A legilletékesebb tanuk ajkáról hallhatta az ember azokat a helyneveket, melyekhez a 39. gyalogezrednek fájdalmas és dicsőséges emlékei fűződnek. Rohatyn, Komarno, BlozsevGorny, Rymanow, Dukla-szoros, Nagycserkész, Szálnok úgyszólván naponta szerepel az igazoló jegyzőkönyvekben, mint a fogságbajutás helye. A foglyok egészen biztosan emlékeznek arra a napra, melyen fogságba kerültek, pontosan megmondják szakasz- és századparancsnokuk nevét s öröm tölti el lelküket, ha hallják, hogy még él, fájdalom vesz rajtuk erőt, ha megtudják, hogy ez vagy amaz meghalt.

A galíciai meg kárpáti csatáknak a következő lapokon megírt története az orosz hadifogságból hazatért 39-esek elbeszélése nyomán készült; legyen mindenkorra az ő nehéz küzdelmeiknek maradandó emléke.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP