2018. május 14., hétfő

Az SMU 27 elsüllyeszti a brit HMS Phoenix rombolót - 1918. május 14.

Az SMU 27 tengeralattjáró földközi-tengeri portyáról haladt hazafelé, és május 13-án érkezett az Otrantói-szoroshoz. Éjszaka a felszínen haladt, s kerülgette az őrhajókat. 14-én reggel a Linguetta-fok magasságában járt, amikor rombolókat pillantottak meg. Lemerültek, majd Josef Holub parancsnok támadást rendelt el. Négy Faulx-típusú brit romboló közelített feléjük. Az U 27 torpedója 11 óra 35-kor hagyta el a vetőcsövet, majd a tengeralattjáró azonnal vészmerülésbe ment át. Nyolc perc múlva robbant az első vízibomba, de ekkor már a biztonságos 50 méteres mélységben voltak. 

Déry Ernő, a tengeralattjáró elsőtisztje így emlékezett vissza: Az egyik hatalmas robbanás "megrázkódtatta a hajót, kioltotta a villanyvilágítást, megállította a pörgettyűs iránytűt, és a naszád belsejében olyan porfelhőt okozott, hogy még a bekapcsolt szükségvilágítás mellett is alig láttunk valamit. A közvetlen közelünkben felrobbant bomba, amint azt később otthon megállapítottuk, a torony külső falán vastag, szürkésszínű lerakódást okozott... Midőn este a vízszinre emelkedtünk periszkópunkkal, több mint 30 ellenséges egységet számoltunk össze, amelyek nagy félkörívben, nem messze tőlünk lassú menetben észak felé haladtak. Először leállítottuk a gépeket, majd jobbra kitértünk az albán partok felé. Így szabadultunk ki az üldözők gyűrűjéből s most már szabadon folytattuk utunkat hazáig..."

A süllyedő HMS Phoenix romboló.
A célpont a brit HMS Phoenix romboló volt. A torpedó a jobb oldalán találta el, és egy darabig úgy tűnt, a hajó menthető. Azonban egyre több víz került a hajótestbe, és a romboló fokozatosan balra dőlt. A HMAS Warrego megpróbálta ugyan vontába venni, de a fokozódó dőlés miatt végül a hajó kiürtése mellett döntöttek. Az HMS Phoenix végül 13 óra 10 perckor süllyedt el. A támadásnak két halottja volt.

Read more...

2018. május 12., szombat

Történetek a háborúból - A Nagy Háború anekdotái - XXXVI.

A LEGROSSZABB ESET

A szörnyűséges nagy melegben pihennek a katonák. Van köztük tüzér, baka, huszár. A hőség elfojtja a szavukat, csak néha-néha ejtenek egy-egy szótagot.

- Nagy baj az - mondja a tüzér -, ha az embernek elfogy a pénze.

Rábólint a baka, meg a huszár, hogy igaza van.

Kis idő múlva azonban megszólal a baka, akinek a fejében motoszkált a legrosszabb dolog.

- Nagyobb dolog a', ha valakit agyonlőnek. Az a legrosszabb.

De ezt már a huszár sem állhatja meg szó nélkül és foghegyről odaveti:

- No, már én ennél rosszabbat is tudok... Mert hátha kilüvik alólam a lovat!


AZ ANGOL CENZÚRA

Az amerikai újságok, amelyek csak az angol kábeleken át kapnak híreket az európai világháború eseményeiről, lázadoznak, hogy az angol cenzúra milyen hallatlan stupiditással dolgozik. Teljesen ártatlan táviratokat katonai tudósításoknak néz és törül. Az egyik tekintélyes amerikai lap - az angol cenzúra illusztrálására - a következő kis történetkét mondja el.

Egy Londonban élő amerikai a főpostára kísérte egyik barátját, aki Svájcba akart táviratozni. A táviratot francia nyelven írták meg, mert a szabály szerint annak az országnak a nyelvén kell táviratozni, ahová a sürgönyt címezik. A postahivatalnok összeráncolta a homlokát:

- A táviratot nem vehetem át, mert nincs svájci nyelven írva.

Hosszas magyarázgatás következett most. Mindenáron meg akartuk győzni a hivatalnokot, hogy svájci nyelv nincs a világon. A távírótiszt egy pillanatra eltűnt, hogy kollégáival tanácskozzon. Mikor visszajött, így szólt:

- Na, most az egyszer még fölveszem franciául...


A TILTOTT DAL

Vasárnap délután. A fogolytáborban. Az orosz foglyok unottan lézengenek a major körül. Ellepik a gémes kút hosszú vályúját, a kukorica-górék gerendáit, mint egy fáradt, khakiszín madársereg. Most ők a magyar föld napszámosai és vasárnap lévén, munkaszünet van. A közeli uradalomból az ispán, a faluból az öreg jegyző feleségükkel, leányaikkal idejárnak szórakozni, olcsó, de kedves kis ajándékokat: cigarettát, pogácsát osztanak ki az atyuska mostohagyermekei között. Ezért azután hálából előállanak a jobb hangú oroszok, énekkart rögtönöznek és méla szláv nótákat énekelnek. Egyszer, mikor már elfogytak a nóták, előállott egy magas, fekete orosz, mintha valami nagy dologra szánná el magát, fölnézett az égre, karjait különös pózzal összefonta a mellén és melegen zengő tenorján belekezdett egy dalba. Egyedül énekelte az első sorokat, a többiek rémült arckifejezéssel néztek rá egy percig, aztán reszkető mosoly ült az arcukra, akik távolabb voltak, szaladva jöttek oda és a következő pillanatban száz torok zengte ugyanazt a dalt.

Az orosz forradalmi himnusz volt. Odahaza halál, vagy Szibéria jár érte. Nekihevült, kipirult arccal énekelték. A kukoricagóré árnyékában állottak, egy kopasz eperfa alatt. Sokáig énekeltek, a szívük már fehéren izzott ettől a daltól - magyar földön voltak. Különös volt így ez a szituáció, ők, a nagy Oroszország szabad polgárai csak akkor énekelhették ki kedvükre magukat, mikor Magyarország rabjai lettek.


A HADIANYÓS

Ilyent is termett már a meglepetésekben nem fukar világháború. Az eset a következő:

Mindjárt a mozgósítás után levelet kapott a közös hadügyminisztérium, amelyben körülbelül ez volt olvasható: "Kérem a behívásomat, mert a harctérre akarok menni, hogy a hazáért harcoljak." Egy ügyvéd neve volt aláírva.

Nemsokára rá az ügyvédet csakugyan behívták s miután szolgálatra alkalmasnak találták, külön meg is dicsérték, hogy oly hazafias sorokkal kérte besorozását. Az ügyvéd nagyot nézett s mikor fölmutatták neki levelét, rögtön megismerte az írást: elvált feleségének anyja volt a szerző.

Pör lett belőle, mégpedig hatóság félrevezetése címén. A bíró a pör folyamán megkérdezte az ügyvéd ex-anyósát, hogy személyes gyűlölet, vagy talán más valami ok bírta-e a hamis levél megírására?

- Szó sincs róla! - válaszolt az ex-anyós. - De hát mért ne szolgáljon éppen? Ha berukkol, legalább valami haszna lesz belőle az államnak. Valamit én is akartam tenni ezekben a nehéz időkben az ország érdekében.

Fölmentették.

[Forrás: A Nagy Háború anekdotakincse. Összegyűjtötte és szerkesztette: Nagy Endre. Budapest, 1915, Singer és Wolfner]

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP