2018. július 23., hétfő

Az emberek találkoznak - A Nagy Háború anekdotái - XXXIX.

Pethő főhadnagy a sötétség leple alatt kibújt a födözékből s miután a futóárok mentén kisétálta magát, leült egy földhányásra. Nappal nem lehet kimozdulni, csak szorong és kering az ember az árkok szövevényében, mint a vad az állatkert kalitkájában.

Ezelőtt pár nappal nagy eső esett és a folyó fölött, amely a két frontot elválasztja, a sötétségen átvilágító, vastag ködtakaró lebeg. A kanyargós völgyben úgy fest ez a fehér csík, mint valami alásüllyedt, hóborította hegygerinc. Jobbra az összelőtt és leégett városka romjai magányos sziklaszálak gyanánt emelkednek ki a fehérségből.

A főhadnagyot különös hang riasztotta föl mélázásából. A városka romjai közt keserves, szívbemarkoló zokogás jajdult föl időnként. Ott valahol a leégett malom környékén.

Elküldött egyik szakaszparancsnokáért, Bodó hadnagyért.

- Figyelj csak a malom felé, nem hallasz valami különös hangot?

- Női zokogás! Milyen kísértetiesen hangzik...

- Jelentsd a dolgot az őrnagy úrnak. Azt hiszem, az étkezőben még együtt találod az urakat.

Az érdekes hír hallatára a zászlóalj tisztikara fölkerekedett és előrejött a szolgálatban lévő századhoz. Pethő a leégett malom felé irányította figyelmüket. Nem volt kétség a dologban; a női zokogást mindnyájan hallották.

- Érthetetlen! - mondotta az őrnagy. - Hiszen azt jelentettétek, hogy egy lélek sincs a romok között.

- Talán valami szerencsétlen anya tért vissza és most lelt rá halott gyermekére - vélekedett egy öreg népfölkelő hadnagy.

- Hogy juthatott volna át a rajvonalakon?

- Azt a nőt kínozzák! - állapította meg a zászlóalj orvosa. - Figyeljétek csak meg, milyen szakadozottan tör elő a hangja!...

- A vadlelkű gazemberektől minden kitelik! - szitkozódott az őrnagy.

A dolog nagyon fölizgatta a társaságot. A családapákat is, a lovagias tüzű fiatalokat is.

- Ki fogjuk szabadítani! - állt elő Bodó hadnagy, a zászlóalj legvállalkozóbb szellemű tisztje.

- Igen, gyorsan föl kell deríteni a dolgot. Pethő, egy tiszti őrjáratot fogsz kiküldeni - intézkedett az őrnagy.

- Bodó, te mész a szakaszoddal. Te oroszul is tudsz valamennyit...

Az őrnagy engedelmével pár hadapród is csatlakozott az őrjárathoz. A kis csapat csöndben leereszkedett a romok felé és csakhamar beleolvadt a ködbe.

- Mi itt maradunk és megvárjuk az eredményt, - indítványozta az őrnagy. - Doktor, te is légy itt kézügyben, szükség lehet reád!

A tisztek letelepedtek az őrnagy köré, a földhányásra. Csöndesen beszélgettek és a romok felé figyeltek. A zokogást pontosan lehetett hallani. Az őrjáratról azonban semmi jel, sem lárma, sem puskaropogás.

Egyszer aztán a zokogás is megszűnt.

- Ahá, tehát mégis történt valami. Úgy látszik, harc nélkül jutottak hozzá...

Jó időbe telt, míg az őrjárat visszatért. Az őrnagy példájára mind felugráltak és közrefogták Bodó hadnagyot, aki a hadapródokkal előrejött.

- Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, alaposan felsültünk a föltevésünkkel.

- Úgy? hát nem érdekes...

- Ellenkezően. A dolog így tán még érdekesebb...

- Hát halljuk!

Bodó hadnagy visszafordult a romok felé és úgy magyarázott:

- ... A folyó mellett, a víz-zúgásban nem hallottuk a zokogást, hát elhatároztuk, hogy egyenesen a malomhoz megyünk. Amint annyira közeledtünk, észrevettük, hogy az épületből gyönge világosság szűrődik át a ködön. Ott játszódik le a tragédia!... Fölfejlődtünk és nesztelenül közrefogtuk a malomnak a folyón innen eső részét. Mi néhányan beléptünk a helyiségbe, ahonnan a világosság kiszűrődött. Egy csomó orosz volt ott, több fiatal tiszt közöttük. Rájuk fogtam a revolveremet és felszólítottam őket, hogy ne mozduljanak. Az oroszok a meglepődés zavarával néztek ránk: a háttérben, a folyó túlsó partján nagy mozgolódás támadt.

- Hol van a nő? Azonnal szolgáltassák ki! - kiáltottam a tisztekre.

- Úgy? Önök a nőt akarják kiszabadítani? - szólalt meg egy mosolygós arcú, szőke muszka tiszt.

- Meg is fogjuk cselekedni...

- Fölösleges fáradság! Mi már kiszabadítottuk őnagyságát...

Ez a kijelentés, meg a derültség, amely az oroszok arcán tükröződött, kihozott a szerepemből.

- Talán valami szerencsétlenségről van szó? - kérdeztem szelídebben.

- Semmi esetre sem arról van szó, amire önök gondoltak. Mert bizonyára önök azt vélték, hogy mi durva, gonosz barbárok, embertelenül kínozunk itt valami szerencsétlen nőt...

- Honnan tudja olyan bizonyosan? - kérdeztem megütközve.

- Már hogyne tudnám, mikor mi is azért jöttünk ide, hogy az önök gonosz kezétől megszabadítsuk a zokogó hölgyet.

- Nos?

- Jöjjenek, itt fekszik őnagysága.

A vidám arcok között felléptünk egy törmelékhalomra. A tiszt előre világított lámpájával.

- Tessék! Az imént húztuk ki, még egészen vizes.

Értetlenül néztünk össze. Egy vizes deszkadarab hevert előttünk.

- Várjanak, mindjárt megmagyarázom! - buzgólkodott a muszka kolléga.

A lámpát átadta szomszédjának és a deszkadarabbal odalépett a zsiliphez. Tett-vett ott valamit: hát egyszer, megint hallatszik a zokogás.

- Tessék közelebb lépni!

Most már világos volt a dolog: a hullámok olykor nagy erővel átcsaptak a deszkán, hozzádörzsölték a zsiliphez... onnan eredt a zokogó hang...

Elnevettük magunkat, mire az oroszok hatalmas hahotába törtek ki, hogy csak úgy zengett-zúgott bele a romhalmaz.

- Csodálatos, hogy máig nem hallottuk - jegyeztem meg.

A mosolygó arcú tiszt azt is megmagyarázta:

- Az áradás az oka. Ha kicsi a víz, akkor nem dörzsölődik a deszka...

Meghajtottuk magunkat, az oroszok mosolyogva bólintottak és elénkbe világítottak a lámpáikkal, amíg kitaláltunk a romok közül.

Így történt, alázatosan jelentem...

Az őrnagy komolyan nézett maga elé, a tisztek is hallgatagon álltak körülötte.

A segédtiszt törte meg a csendet.

- Miért nem fogtátok el őket? Nagy szükségünk volna a foglyok vallomására...

- Elfogni? - kiáltott fel Bodó hadnagy és meghökkenve nézett a hadapródokra, akik vele voltak. - Tyüh, látjátok, az oroszok játszva elfoghattak volna minket, ha akartak volna! Legalább ötször annyian voltak ott a közelben és mi bementünk a romok közé, valósággal a markukba estünk...

- Az oroszok nem gondoltak arra! - jegyezte meg az egyik hadapród. - Más volt ott a hangulat...

- Csakugyan más volt - erősítette meg Bodó hadnagy.- Barátságosan mosolyogtak ránk, mintha szerető rokonokat fedeztek volna föl bennünk. Egy csomó jószándékú ember találkozása volt...


[Forrás: Gyallay Domokos: Ősi rögön. Elbeszélések. A Minerva RT kiadása, Cluj-Kolozsvár 1921.]



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP