csütörtök, szeptember 27, 2018

Az istenek közjátéka - A Nagy Háború anekdotái - XLIV.

- Ez itt, tisztelt Lepsius doktor úr, az örmény-ügyre vonatkozó aktáinknak csak egész kis része...

A szívélyes titkos tanácsos ráteszi szépen erezett, makulátlanul fehér márványkezét a poros papírhalomra, amely oly magasra tornyosul az íróasztalon, hogy nemes lóra emlékeztető arca mindig újra eltűnik mögötte. A feltűnően üres kis szobácska magas ablakai tárva-nyitva vannak. A Külügyminisztérium kertjéből fülledt, párás nyári levegő áramlik a helyiségbe. Johannes Lepsius ott ül meglehetősen mereven a látogatói széken, kalapját a térdére fekteti. Enver pasával folytatott emlékezetes beszélgetése óta alig egy hónap telt el és a lelkész külseje mégis aggasztóan megváltozott. Haja gyérebbnek, szakálla szürkébbnek, orra rövidebbnek és hegyesebbnek látszik. Szeme már nem ragyog többé. Eltűnt belőle az álmodozó messzeség, és valami várakozó, gúnyos gyanakvás lépett a helyébe. Lehetséges, hogy vérének betegsége ilyen nyugtalanítóan előrehaladt ez alatt a néhány nap alatt? Talán az örmény átok sorvasztja, amely titokzatos kötelékeivel magával rántja őt, a németet is? Vagy talán a rövid idő alatt végzett mérhetetlen munka teszi? Ezer ördög ellenére megteremtette már az új segítő akció szilárd alapjait. Még pénz is van és megnyerték a legjobb embereket. Most pedig az államhatalom szfinkszjének a rejtélyét kell megoldania. A lelkész fel-felcsillanó szemüvege mögül megvetően méri végig az aktahegyet. A szívélyes titkos tanácsos felhúzza a szemöldökét, nem csodálkozva, hanem azért, hogy aranykeretes monoklija leessék:

- Higgye el, nincsen olyan nap, mikor ne figyelmeztetnénk innen a konstantinápolyi követségünket. És nincsen olyan óra, amikor követünk ne interveniálna Talatnál és Envernél ebben a rettenetes ügyben. És a birodalmi kancellár úr a legnagyobb gondjai közepette is személyesen, a legnagyobb buzgalommal érdeklődik a dolog iránt. Hiszen ön ismeri őt, olyan mint Marcus Aurelius... Egyébként von Bethmann-Hollweg úr megkért engem, közöljem önnel, Lepsius doktor úr, hogy a sajnálatára ma semmiképpen sem tudja önt fogadni...

Lepsius hátradől a székében. Csengő hangja is fáradtabb és élesebb lett.

- És milyen eredményeket értek el diplomatáink, tanácsos uram?

A titkos tanácsos makulátlanul fehér márványkeze néhány aktát halász ki a papírrengetegből:

- Nézzen ide! Ezt itt von Scheubner-Richter úr írta Erzerumból! Ez itt Hoffmanntól jött Alexandrettából, ez pedig Rössler főkonzultól Aleppóból. Embereink egyre-másra küldik a jelentéseket. Éjt nappá téve dolgoznak az örményekért. Isten tudja, hány száz nyomorultat mentett meg egyedül Rössler? És mi a hála az emberségéért? Az angol sajtó úgy állítja be, mint valami vérebet, aki a törököket Marasban felbiztatta a mészárlásra. Mit tehet itt az ember?

Lepsius most megpróbálja elkapni a szívélyes úr tekintetét, aki hol eltűnik, hol megint felbukkan a papírfedezék mögül, mint a szeszélyes hold a felhők között:

- Én megmondhatom, mit tegyünk, tanácsos úr... Rössler és a többiek is mind becsületes emberek, ismerem őket... Rössler egyébként is különösen derék fickó... De mit tud az ilyen szerencsétlen kis konzul elintézni, ha nem kapja meg a szükséges támogatást?

- Ugyan, ugyan, nagytiszteletű uram! Nem kap támogatást? Ez aztán már igazán igazságtalanság!

Lepsius türelmetlen, kurta kézmozdulattal jelzi, hogy a dolog túlságosan komoly és az idő túlságosan rövid a haszontalan udvarias frázisokhoz:

- Nagyon jól tudom, tanácsos úr, hogy minden elképzelhetőt megtesznek. Tudok a naponkénti diplomáciai lépésekről és intervenciókról. De itt most nem államférfiakkal van dolgunk, akik a diplomáciai játékszabályok tiszteletében nőttek fel, hanem olyan emberekkel, mint Enver és Talat. Az ilyen embereknek nagyon kevés a minden elképzelhető és még az elképzelhetetlen sem elég. Az örmények kiirtása nemzeti politikájuk vezérlő csillaga. Én hosszan beszélgettem Enver pasával és magam meggyőződhettem erről. A német demarsok pergőtüze a legjobb esetben csak megzavarja ezeknek az embereknek a képmutató udvariasságát.

A titkos tanácsos keresztbe teszi a karját. Hosszúkás arca várakozó kifejezést ölt.

- És tud ön, Lepsius doktor úr, valamely más utat arra, hogy egy baráti és szövetséges hatalom belügyeibe beavatkozzunk?

Johannes Lepsius olyan figyelmesen süllyeszti tekintetét kalapja belsejébe, mintha odakészítette volna egy cédulán feljegyzéseit. De Istenem, milyen felesleges volna az ilyen előkészület. Az effajta feljegyzések tízezrei kavarognak szegény fejében éjjel-nappal, alig tud már aludni tőlük. Most csak vigyázni akar, hogy rövid és módszeres legyen csak:

- Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, mi az, ami Törökországban történik és már megtörtént: olyan nagyméretű keresztényüldözés, amely össze sem hasonlítható a híres üldözésekkel Nero és Diocletianus idején. Azonkívül még az eddigi világtörténelem legnagyobb gaztette, és ezzel elég sokat mondtam, ugye?...

A hivatalnok világos szemében kis kíváncsiság látszik. Hallgat, mialatt Lepsius megfontolt szavakkal, lépésről lépésre tapogatódzik előre. Enver pasától szenvedett kudarca óta kétségkívül megtanult egyet s mást abból, hogyan kell bánni a politikusokkal:

- Nem szabad az örményekben valami félvad keleti népet látnunk... Kulturált, művelt emberek, olyan kifinomult érzékűek, mint amit - őszintén mondom - nálunk Európában csak ritkán találni...

A titkos tanácsos keskeny arcán egyetlen rezdülés sem jelzi, hogy az örmény "kereskedő népség" rangjának ezt a meghatározását talán túlzottnak véli.

- Ebben az esetben - folytatja Johannes Lepsius - egyáltalán nem valami török belpolitikai kérdésről van szó. Még a törpe négerek egy kis törzsének a kiirtása sem a kiirtók és a kiirtottak belügye. Annál kevésbé menekülhetünk mi, németek, a sajnálkozó vagy tehetetlen semlegességbe. Az ellenséges külföld felelőssé tesz minket.

A titkos tanácsos egyetlen mozdulattal eltolja maga elől az aktahalmazt, mintha levegőre volna szüksége:

- A német hadvezetés mély tragikuma, hogy bármilyen tiszta is a lelkiismeretünk, mások véres bűne nehezedik ránk... A világon minden először erkölcsi és csak sokkal később politikai kérdés.

A titkos tanácsos helyeslően bólint:

- Nagyszerűen fejezte ki magát, nagytiszteletű uram.. Én is mindig azt hangoztatom, hogy minden politikai döntésnél először az erkölcsi tényezőt kell számításba venni.

Lepsius úgy érzi, hogy közel a siker. Most kell ügyesnek lennie:

- Nem egy szegény, elszigetelt ember ül most itt ön előtt, tanácsos úr. Elbizakodottság, ha azt mondom, hogy az egész német kereszténység, protestáns nevében jöttem, sőt minden katolikus nevében is. Olyan jelentős férfiakkal egyetértésben beszélek és cselekszem, mint Harnack, Deissmann, Dibelius...

A titkos tanácsos elismerő pillantással nyugtázza ezeknek a neveknek a súlyát. De Johannes Lepsiust elragadja régi heve, amely már gyakran vált veszélyessé számára:

- A német keresztények nem hajlandók többé tétlenül nézni ezt a gonosztettet a kereszténység ellen. Lelkiismeretük nem tűri, hogy langyos magatartásukkal továbbra is bűntársak legyenek. A német keresztények tiszta lelkiismerete a birodalom győzelmének a záloga. Én magam szinte undorodva szégyenkezem amiatt, hogy az ellenséges sajtó hosszú hasábokban számol be a deportálásról, de a német újságok a német népnek csak Enver hazug jelentéseit tálalják fel, az igazat nem írja meg senki. Talán nem érdemeljük meg, hogy megtudjuk az igazságot keresztény testvéreink sorsáról? Ennek a méltatlan helyzetnek véget kell vetni.

A titkos tanácsos kissé csodálkozik a lelkész vádló hangján; összekulcsolja ujjait és ártatlanul megjegyzi:

- De a cenzúra! A cenzúra ezt sohasem engedné meg. Ön nem is sejti, Lepsius úr, milyen bonyolultak ezek a dolgok.

- A német nép legelemibb joga, hogy ne csapják be.

A tanácsos elnézően mosolyog:

- Mi lenne a következménye ennek a sajtóhadjáratnak? A németek idegeinek és a török szövetségnek súlyos megterhelése.

- Nem szabad, hogy ez a szövetség orgazdává tegyen minket a történelem színe előtt. Azt kívánjuk tehát, hogy kormányunk sürgősen cselekedjék. A legnyomatékosabban követeljük Sztambulban, hogy engedjenek be Anatóliába és Szíriába amerikaiakból, svájciakból, hollandokból és skandinávokból álló semleges bizottságot az események tanulmányozására!

- Ön nagyon jól ismeri az ifjútörök uralkodó köröket, nagytiszteletű Lepsius uram, és maga is kiszámíthatja, milyen választ kapnánk az ilyen követelésre.

- Akkor nyúljon Németország a legerősebb eszközökhöz...

- És melyek volnának ezek az ön véleménye szerint?

- Az a fenyegetés, hogy megvonunk a törököktől minden segítséget és visszarendeljük a frontokról a német katonai missziót, a német tiszteket és csapatokat.

A titkos tanácsos hűvös, megnyerő vonásainak szívélyessége jóságos együttérzéssé változik:

- Ön valóban olyan, nagytiszteletű Lepsius uram, amilyennek leírták nekem, olyan... ártatlan...

Fiatalosan feláll. Szürke nyári öltönye nem feszül rajta olyan kérlelhetetlenül, mint máskülönben a hozzá hasonlókon. Lényének ez a kis hanyagsága bizalmat és rokonszenvet kelt. Odafordul a falon függő nagy térképhez - Európa és Kis-Azsia - és kéken erezett kezével nagyjában letakarja Keletet:

- A Dardanellák, a Kaukázus, Palesztina és Mezopotámia, ezek ma elsősorban nem török, hanem német frontok, Lepsius úr. Ha összeomlanak, egész hadiépítményünk összeomlik. Igazán nem fenyegethetjük a törököket saját öngyilkosságunkkal anélkül, hogy nevetségessé ne válnánk. Bizonyára felesleges rámutatnom arra, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít őfelsége a császár a mi keleti hatalmunknak. Ön talán nem tudja, hogy a törökök éppenséggel nem adósainknak, hanem ellenkezőleg, hitelezőinknek érzik magukat? Az antant-barát áramlatok még ma is rendkívül erősek a török kormányban. Elárulhatom önnek, hogy a bizottság egyik igen befolyásos csoportja szívesen pártolna át a másik oldalra és kezdene béketárgyalásokat az ellenséges szövetséggel, inkább ma, mint holnap. Akkor aztán könnyen megérhetné, hogyan hunyja majd be mindkét szemét ugyanaz az Anglia és Franciaország, amelyik ma olyan hangosan jajveszékelve háborodik fel az örmény borzalmakon. Ön az igazságról beszélt, Lepsius úr? Az igazság, hogy ebben a játékban a törökök kezében van a tromf, hogy végtelenül óvatosnak kell lennünk és a lehetőségek határain belül kell maradnunk.

Johannes Lepsius nyugodtan végighallgatja a titkos tanácsost. Mindezt jól ismeri, mindezeket az igazságokat, ahogyan azt e világ gyermekei hangoztatják metsző logikájukkal. Szorosan zárnak, semmilyen rést nem hagynak. Aki a lánc egyetlen szemét elismeri, az elveszett. A lelkész azonban már réges-régen túljutott azon, hogy ilyesmit elismerjen. Az utóbbi hetekben egyfajta szellemi szaruhártyája nőtt, fel van vértezve az efféle gondolkodás ellen. Nem hagyja magát kicsalogatni. Makacsul megmarad a saját körében:

- Én nem vagyok politikus. Nem az én dolgom, hogy megtaláljam annak útját-módját, hogyan lehet még az utolsó pillanatban megmenteni az örmény nép egy részét. De mint nagyszámú rokonérzelmű német keresztény képviselője az a kötelességem, hogy nyomatékosan megkérjem önöket, találják meg ezeket az utakat és módokat, éspedig gyorsan, amíg nem késő.

- Akárhogy forgatjuk is a dolgot, nagytiszteletű uram, az örmények sorsát itt-ott talán enyhíthetjük, de megváltoztatni, sajnos, nem tudjuk.

- Ebbe a keresztényietlen álláspontba nem nyugodhatnak bele se a barátaim, se jómagam.

- Értse meg hát, hogy ezt a sorsot olyan magasabb történelmi hatalmak alakítják, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk...

- Csak azt értem, hogy Enver és Talat sátáni lángesze a legalkalmasabb pillanatot választotta ki arra, hogy ezeknek a magasabb történelmi hatalmaknak a szerepét játsszák.

A titkos tanácsos mesterkélten mosolyog, mintha most rajta volna a sor, hogy vallási nézeteinek egyik csücskét megmutathassa :

- Nem azt mondja Nietzsche, hogy ami dől, azt dönteni kell?

De Nietzsche nem az az ember, aki Johannes Lepsiust, Istennek gyermekét ki tudja hozni sodrából. Kissé bosszankodik, hogy a beszélgetés általánosságokba hullik szét és kurtán mondja:

- Ki tudja, ki dől és ki dönt?

A titkos tanácsos ismét ott ül íróasztalánál, újból rövid pillantást vet a falitérképre:

- Az örményeket földrajzi helyzetük teszi tönkre. A gyengébb sors, a gyűlölt kisebbség sorsa!

- Minden ember és minden nemzet egyszer abba a helyzetbe kerül, hogy ő a gyengébbik. Ezért nem szabad tűrni a kiirtásnak, sőt még csak a megkárosításnak a precedensét sem.

- Sohasem tette fel még magának ezt a kérdést, doktor úr, vajon a nemzeti kisebbségek nem feleslegesen nyugtalanító tényezők-e és nem az lenne-e a legjobb, ha eltűnnének?

Lepsius leveszi a szemüvegét és gondosan megtisztogatja. Erőtlenül, fáradtan pislog. Tétova tekintete miatt egész teste otrombának hat.

- Tanácsos úr, mi németek talán nem vagyunk kisebbség?

- Mit akar ön ezzel mondani? Nem értem.

- A Németország ellen egyesült Európa közepén átkozottul veszélyeztetett kisebbség vagyunk. Csak egyszer történjék valami baj! És valami különösen okos földrajzi helyzetet sem kereshetünk ki magunknak.

A titkos tanácsos arca most már nem szívélyes, hanem kemény és nagyon sápadt. A poros déli hőség egy hulláma csap be az ablakon át:

- Nagyon helyes, nagytiszteletű uram! És ezért minden németnek az a kötelessége, hogy saját népének a sorsával törődjék és arra a véráradatra gondoljon, amelyet ez a német kisebbség ont, ahogyan ön volt szíves nevezni bennünket. Csak ebből a szempontból foglalkozhatunk az örmény-kérdéssel.

- Mi keresztények Isten kegyelmétől és az evangélium iránti engedelmességtől függünk. Kereken kijelentem önnek, tanácsos úr, hogy minden más szempontot elvetek. Néhány hete már napról napra világosabban látom, hogy a világiakat, a politikusokat meg kell fosztani hatalmuktól, ha azt akarjuk, hogy az Üdvözítő, a Corpus Christi közössége valósággá váljék a mi kis földünkön.

- Adjátok meg Caesarnak, ami Caesaré.

- De mi Caesaré egy elkoptatott garason kívül? Ezt az Úr az ő isteni előrelátásában nem mondta meg. Nem, nem! A népek fajuknak alattvalói. És a hízelgők, akik belőlük akarnak élni, kedveskedően csiklandozzák büszkeségüket. Mintha valami különleges érdem volna kutyának vagy macskának, karalábénak vagy krumplinak születni. Jézus Krisztus azonban örök példát adott nekünk arra, hogy az Istenember csak azért ölti magára az emberi faj porhüvelyét, hogy kitörjön belőle. Ezért csak Krisztus igazi szolgái uralkodjanak a földön, éppen azért, mert ők áttörték fajuk, földi körülményeik korlátait. Ez az én politikai hitvallásom, tanácsos úr.
Örmények vonulnak a közeli  Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében. Oszmán Birodalom, Örményország, Kharpert, 1915. április.
A porosz arisztokratán nyoma sem látszik a gúnynak:

- Ön úgy beszél, nagytiszteletű úr, mint egy megrögzött katolikus.

- Katolikusabban, mint egy katolikus! Mert az én bizalmam egyháza semmiféle világi hatalommal nem osztja meg az uralmát.

A titkos tanácsos ismét szemére illeszti monokliját, mintha azt akarná jelezni, hogy a vitatkozás ideje lejárt:

- Amíg azonban újra a szent inkvizícióhoz érünk, addig nekünk, a világ szegény gyermekeinek kell a felelősséget viselnünk.

Johannes Lepsius talán kissé messzire merészkedett, így most visszahúzódik. Szavai nyugodtan, csaknem elutasítóan csengenek:

- Megint csak őszinte leszek önhöz, tanácsos úr... Néhány nappal ezelőtt még reménykedtem, azt hittem, a birodalmi kancellár úr az eddiginél hatékonyabb eszközökkel támogatja majd a harcomat. Ön most félreérthetetlenül felvilágosított arról, hogy kormányunknak meg van kötve a keze a Portával szemben és meg kell elégednie a szokásos diplomáciai lépésekkel és intervenciókkal. Nos, jó. Engem azonban nem köt semmiféle államrezon. És Németországban most egyedül az én vállamon nyugszik az örmények ügye. Én nem vagyok hajlandó engedményeket tenni és meghátrálni. Barátaimmal együtt elmegyek a nép közé és felvilágosítom őket. Mert csak akkor tudom keresztény segítőakciómat széles alapokra helyezni, ha az emberek ismerik az egész igazságot... Arra kérem tehát, hogy legalább ebben a munkámban ne akadályozzanak.

A titkos tanácsos karórájának a tanulmányozásába mélyült; most örvendve kapta fel a fejét:

- Őszinteségre őszinteséggel válaszolok, nagytiszteletű uram... Nem veszi tehát rossz néven tőlem, ha közlöm önnel, hogy önt már jó ideje szemmel tartják. Az ön konstantinápolyi tartózkodása sok panaszra adott okot. Ismétlem, ön nem is sejti, milyen bonyolultak a dolgok. Nagyon sajnálom. A legnagyobb mértékben tisztelem az ön emberbaráti tevékenységét. És mégis, a tevékenysége, nos, politikai szempontból nem kívánatos. Én azt tanácsolom önnek, igen tisztelt barátom, hogy korlátozza működését és igyekezzék minél kevesebb feltűnést kelteni.

A lelkész válasza nem annyira ünnepélyesen, mint inkább mogorván hangzik:

- Engem hivatásom szólít. A világnak semmiféle hatalma sem gátolhat meg abban, hogy ezt a hivatást teljesítsem.

- Csak ezt ne mondja, Lepsius doktor úr - ijed meg a titkos tanácsos majdnem megdöbbent szívélyességgel. - A világ egynéhány hatalma máris azon munkálkodik, hogy alaposan meggátolja magát.

A lelkész gondosan megtapogatja kabátja baloldalát. Azután felkel:

- Nagyon hálás vagyok önnek, tanácsos úr, őszinteségéért és tanácsáért.

A magas karcsú férfiú odalép Lepsiushoz, egyfajta önelégült félénkséggel, ami illik hozzá:

- Nagyon örülök, hogy ilyen gyorsan megértettük egymást, nagytiszteletű uram. Ön sápadtnak látszik. Egy kis pihenés nagyon jót tenne önnek. Nem Potsdamban lakik?

Johannes Lepsius bocsánatot kér, hogy ennyi ideig igénybe vette a tanácsos urat. De ő a legelragadóbban mosolyogva kíséri az ajtóig:

- Dehogyis, nagytiszteletű uram, már régen nem töltöttem el ilyen érdekes órát.

Lent a Wilhelmstrasse fülledt déli hőségében Johannes Lepsius azon töpreng, hogy vajon az Úr szavai szerint olyan szelíd volt-e, mint a galamb és olyan okos, mint a kígyó. Azonban hamar ráébred, hogy sem mint galamb, sem mint kígyó nem állta meg a helyét. De szerencséjére óvatos volt és már jó ideje megszerezte valamennyi szükséges útlevelet, vízumot, utazási és pénzkiviteli engedélyt. Ezért tapogatta meg az imént olyan gondosan bal mellényzsebét, ahol ezeket a szentségeket őrizte. Hirtelen fordul, vajon nem követi-e már most is egy nyomozó. Döntött. A bázeli gyors három óra negyvenkor indul. Több mint három óra ideje van arra, hogy hazatelefonáljon, elhozassa a csomagjait és máskülönben is elkészüljön az utazásra. Holnap már lezárhatják előtte a határokat. De el kell jutnia Sztambulba! Oda tartozik, ha egyelőre még nem is tudja pontosan, miért. Németországban mindenesetre nélküle is folytatódik segítőakciója. Megvan a szervezet, az irodát berendezték, a mecénások, a barátok, a munkatársak készen állnak. Ott a helye, a vértenger partján, nem pedig a biztonságos, közönyös messziségben.

A Potsdamer Platzon fülsiketítő a forgalom. A rövidlátó Lepsiusnak sokáig kell várnia, amíg épségben átjuthat a túlsó oldalra. Az autók, az autóbuszok, a villamosok dübörgése, zakatolása, csikorgása egyetlen hanggá olvadva mennydörög a fülébe. Mint valami iszonyú, barbár katedrális harangjai. Eszébe jut egy kis költemény, sok évvel ezelőtt írta le egy hajócskának imbolygó fedélzetén, amikor elhaladtak Patmos-Patino sziklaszigete, a Jelenések János apostolának szent szigete mellett. Most felötlik benne a refrén:

Á meg Ó,
Á meg Ó,
Patinói harangszó!

És a vers szavai mintha összekötnék ezt a két olyan ellentétes helyet, mint Patmos és a Potsdamer Platz.

[Forrás: Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957. Fordította Hódos György]

Read more...

csütörtök, szeptember 20, 2018

Az osztrák-magyar SMU 47 elsüllyeszti a francia CIRCÉ tengeralattjárót - 1918. szeptember 20.

A CIRCÉ megtorpedózásáról így ír Dr. Csonkaréti Károly "Gyorsmerülés" című könyvében: "Amikor [az U 47] szeptember 17-én újra kifutott, az albán vizeken kezdett tevékenykedni. Itt, szeptember 20-án, nulla óra 36 perckor egy tengeralattjáró került útjába. 14 perc múlva lemerült, s egy óra 23-kor lanszírozott, de torpedója mellément. Egy óra 53 perckor felemelkedett, a tenger üres volt. Seyffertitz folytatta útját, s két óra három perckor az iménti búvárnaszádot 5000 méterről újra meglátta. Fél óra múlva lemerült és űzőbe vette. Az ismeretlen, nagy tengeralattjáró keletre fordult. Az U 47 követte példáját. Egy ideig párhuzamosan haladtak, aztán a nagy búvárnaszád - 180 fokos szöget írva le - nyugatnak kanyarodott. Az U 47 délnek fordult, s így a másik irányára merőlegesen állt rá. 

Három óra tíz perckor elhangzott a parancs:

– Torpedót indíts!

72 másodperc múlva az 1500 méterről indított torpedó eltalálta a tengeralattjáró közepét, s az nyomban elsüllyedt. Az U 47 két perc után felemelkedett, s a süllyedés helyére sietett, hogy túlélők után kutasson. A legénység feltódult a fedélzetre. S ekkor Seyffertitz kis híján kővé dermedt ijedtségében. Valaki németül kiáltozott segítségért a sötét tengerből.

Az SMU 47 Pólában.
– Német tengeralattjárót találtam el! – döbbent benne a felismerés. – Ugorjon már gyorsan valaki érte! – ordította izgalomtól fuldokolva. Ketten is a vízbe vetették magukat. S egy perc múlva az U 47 fedélzetén állt az elsüllyesztett tengeralattjáró egyetlen túlélője. Arcából, szájából vér szivárgott. Ekkor Seyffertitz hallatlan megkönnyebbüléssel vette észre, hogy a kimentett tengerész francia tengerésztiszti egyenruhát visel. Elsősegélyben részesítették, s közben a németül jól beszélő tiszttől megtudták, hogy az áldozatuk a CIRCÉ nevű, francia tengeralattjáró volt. A kimentett fregatthadnagy a torpedótalálatkor a nyitott toronyajtóban állt, ő volt az ügyeletes. A robbanás egyszerűen kihajította a toronyból. 
A CIRCÉ tengeralattjáró egy francia képeslapon.
Az U 47 ezután Durazzo felé folytatta útját. Közben összetalálkozott az U 43-al és átadta nekik a francia fregatthadnagyot, akivel az befutott a Bocchéba. 

Read more...

hétfő, szeptember 10, 2018

Egy német tengeralattjáró New Yorkban - Az SM UC-5 mint amerikai propaganda eszköz

Az SM UC-5 aknarakó tengeralattjárót 1915. június 19-én állította szolgálatba a Kaiserliche Marine. A kis partvédő naszád torpedók helyett aknákkal volt felfegyverezve, így torpedóvető-csövek helyett hat aknakivetővel látták el. Egy útra összesen 12 aknát tudott magával vinni, és 29 őrjárat alatt 29 ellenséges hajót süllyesztett el. 1916 április 27-én zátonyra futott, és elsüllyedt a brit Bawdsey közelében, a legénységét a HMS Firedrake romboló mentette ki. A britek később kiemelték, majd Harwichba vitték. Átvizsgálás után felvontatták a Temzén, és a Temple mólónál kötötték ki. 1917-ben, az USA hadüzenete után New York-ba szállították, hogy kiállításával a háborús kötvényeket népszerűsítsék. 

A hajótestbe nyílásokat vágtak a látogatóknak.

Az SM UC-5-öt a Central Parkban állították ki.

U-BUY-A-BOND-ra keresztelték át.

"A tengeralattjárók életeket vesznek el, a "Liberty bond" életeket ment."

Egy brit Mark IV tank társaságában.

A tengerészek is kíváncsiak voltak, milyen ellenséggel kell majd megküzdeniük.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP