2018. október 31., szerda

Az uralkodó parancsára Horthy Miklós átadja az osztrák-magyar flottát a délszláv nemzeti tanácsnak - 1918. október 31.

IV. Károly 1918. október 30-án táviratot küldött Pólába, amiben elrendelte, hogy a flottát adják át a délszláv nemzeti tanácsnak. Eleinte ideértve a Dunai Flottillát is, amit csak Kövess hadseregcsoport parancsnok közbelépésére adtak át néhány órával később a magyar államnak. A hivatalos rendelet így hangzik:

„Legfelsőbb megbízásból elrendeljük:

Minden nem délszláv nemzetiségű legénységi állományú egyénnek, a saját kérésére engedélyezhető a hazatérés, egyidejű tartós szabadságolás mellett.

A flotta, a tengerészeti létesítmények és egyéb tengerészeti tulajdon fokozatosan átadatik a zágrábi délszláv nemzeti tanácsnak, Polában a helyi bizottságok útján.

Mivel nemzetközi okokból a lobogócsere nem hajtható végre azonnal, a délszláv nemzeti tanácsnak való átadás után nem kell megakadályozni a hadilobogó mellett a nemzeti jelvény kitűzését.

A teljes tisztikarnak jogában áll a flotta egységein és hivatalaiban, a délszláv államnak történő átadás után, nem szolgálni tovább.

A szabályszerű lebonyolítás és a tengerészeti tulajdon megóvása érdekében a Flottaparancsnokság és a Hadügyminisztérium gyakoroljon folyamatos felügyeletet az átadásért felelős tisztek felett.

A Hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályától egy küldött kapcsolatba fog lépni a zágrábi délszláv nemzeti tanáccsal.

A rend és nyugalom fenntartásáról és a szállítmányok szabályozásáról a cs. és kir. tengerészeti hatóságoknak kell gondoskodni.

Ezen túlmenően, a Dunai Flottilla parancsnoksága ugyanígy és ugyanilyen értelemben átadja a Dunai Flottillát a m. kir. kormánynak, és a nem magyar legénységet el kell bocsátani.”

A jugoszláv flotta új parancsnoka Janko Vukovič de Podkapelski lett, míg Pola új haditengerészeti parancsnoka Koch Metód.
Janko Vukovic sorhajókapitány.
1918. október 31-én, délelőtt 9 órakor, nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, az osztrák-magyar flotta utolsó parancsnoka átadta a délszlávoknak a cs. és kir. Hadiflottát. A történelmi jegyzőkönyv a következőképpen hangzik:

„JEGYZŐKÖNYV

felvéve, az Őfelsége, a cs. és kir. apostoli fenség legmagasabb parancsára elrendelt, osztrák-magyar flottának, a zágrábi szlovén, horvát és szerb nemzeti tanács törvényes képviselői részére történő átadása alkalmából.

A cs. és kir. flotta részéről jelen vannak:
nagybányai Horthy Miklós kamarás és ellentengernagy, flottaparancsnok,
Franz Laufer cs. és kir. sorhajókapitány és kommodore, a II. Hajóraj parancsnoka,
az I. Hajóraj vezetésével megbízott Adolf Schmidt cs. és kir. sorhajókapitány,
Emil Konek von Norwall cs. és kir. fregattkapitány, a flotta vezérkari főnöke,
Franz Morin cs. és kir. fregattkapitány, a II. Torpedóflottilla parancsnoka.

A szlovén, horvát és szerb zágrábi nemzeti tanács részéről:
dr. Ante Tresic-Pavčič
Viliam Bukseg
dr. Ivo M Cok és az említett nemzeti tanács polai helyi bizottságának tagjai:
Laczko Križ
dr. Lovro Skalier
dr. Mirko Vratovich,
dr. Mario Krmptovič,
Metód Koch fregattkapitány

A cs. és kir. flotta, az anyagával és készleteivel együtt, az eddig fennálló Osztrák-Magyar Monarchia nem délszláv államai, illetve nemzetiségei tulajdonjogai érvényesítésének fenntartásával, ezennel átadatik a zágrábi szlovén, horvát és szerb nemzeti tanácsnak.

Pola, 1918. októbere 31. Aláírások”

Horthy ezek után a végrehajtást jelentette a badeni Hadsereg Főparancsnokságnak:

„A legfelsőbb parancs végrehajtásával, a Monarchia nem délszláv államai illetve nemzetiségei tulajdonjogai érvényesítésének kihangsúlyozott jegyzőkönyvi fenntartásával, a teljes cs. és kir. flottát, anyagával és készleteivel együtt ma, X. 31-én délelőtt átadtam a jugoszláv nemzeti tanács meghatalmazottainak. A parancsnokságomat a nemzeti tanács által ideiglenesen kinevezett jugoszláv flottaparancsnoknak, Janko Vukovič de Podkapelski sorhajókapitánynak adtam át és kihajóztam, mely pillanatban bevonták a parancsnoki lobogómat és felvonták a jugoszláv színeket. A flottának a Sebenicoban és a Cattarói – öbölben állomásozó részeit a másolatban kiállított átadási jegyzőkönyv alapján a felhatalmazottak a legközelebbi napokban fogják személyesen átvenni. Horthy ellentengernagy flottaparancsnok.”

A flotta átadására, és a tengerésztiszti pályafutásának végére Horthy Miklós flottaparancsnok így emlékezett vissza emlékirataiban:

"1918. október 28-án azt a legfelsőbb parancsot kaptam, hogy a flottát adjam át a délszláv bizottságnak.

Ez a parancs mélységesen lesújtott. Igaz, hogy szürke és szomorú jövő állott előttünk, de mindennél súlyosabb volt ez a csapás, mely arra kényszerített bennünket, hogy vereséget sohasem szenvedett dicsőséges flottánkat harc nélkül egyszerűen elajándékozzuk. Ellenünk nem vonult fel az ellenség, az Adrián csend honolt. Nem maradt választásom, a délszláv bizottságot fogadnom kellett. Összejövetelünket október 31-én délelőtt 9 órára tűztem ki „Viribus Unitis” zászlóshajómon.

Tengernagyi lakosztályomban jelen volt Konek fregattkapitány, a flotta vezérkari főnöke, Lauffer és Schmidt sorhajókapitány, a második és harmadik hajóhadosztály parancsnoka, valamint a második torpedóflottilla parancsnoka. A délszláv nemzeti tanácsot dr. Tresits-Pavicsics, dr. Ivo Cok, Vilim Bukseg és a pólai helyi bizottság néhány kiküldöttje képviselte. Az utóbbiak sorában meglepetésemre ott láttam Method Koch fregattkapitányt is.

Tárgyalásunk röviden és ridegen folyt le. A délszlávoknak azt a kívánságát, hogy a piros-fehér-piros hadilobogót vonassam be, és ezzel adjak módot a délszláv nemzeti zászló kitűzésére, elutasítottam. Kijelentettem, hogy amíg el nem távozom, fent marad a parancsnoki zászló és piros-fehér-piros hadilobogónk.

Az átadásról szóló okirat tartalma a következő:

„Jegyzőkönyv, készült az osztrák-magyar flottának Ő császári és apostoli királyi Felsége legfelsőbb parancsára a szlovének, horvátok és szerbek Zágrábban székelő nemzeti tanácsa igazolt megbízottainak történt átadásáról. A cs. és kir. flotta minden anyagával és készletével együtt ezennel átadatik a szlovének, horvátok és szerbek Zágrábban székelő nemzeti tanácsának. Kifejezetten fenntartva az eddig fennállott osztrák-magyar monarchia nem délszláv államai, illetve nemzetei számára tulajdoni igényeik érvényesítéséhez való jogaikat. – Póla, 1918. október 31-én.”

– Következnek az aláírások.

Dr. Tresits-Pavicsics megkért, hogy hirdessem ki az általa képviselt nemzeti tanács felhívását, mely szerint a hajókon szolgáló tiszteket szívesen átveszi alkalmazásuk eddigi feltételei mellett. Kívánságának eleget tettem, azonban horvát és szlovén származásúakon kívül senki sem jelentkezett.

Az a kérdésem, hogy a flotta parancsnokságát kinek adhatom át, a délszláv küldötteket váratlanul érte. Erre nem is gondoltak. Így tehát magam tettem javaslatot s Vukovics sorhajókapitányt, zászlóshajóm parancsnokát ajánlottam. Noha horvát volt, a kiküldöttek őt mégis csak vonakodva fogadták el.

Félötkor ütött aztán boldog életem eddig legszomorúbb órája. Megjelentem a „Viribus Unitis” fedélzetén, ahol a hajó egész személyzete vigyázzban állt.

Annyira elfogott a megindulás, hogy pillanatokba tellett, amíg néhány búcsúzó szót tudtam mondani. Ferenc József Ő Felsége művészi arcképét, melyet ö maga ajándékozott a jelszavát visel zászlóshajónak, a „Viribus Unitis”-nek, úgyszintén a hímzett selyem díszlobogót, meg parancsnoki zászlómat magammal vittem.

Abban a pillanatban, mikor parancsnoki zászlóm ereszkedni kezdett, összes hajóink is bevonták lobogóikat, azt a hadilobogót, amelyet az ellenség előtt sohasem vontak be megadás jeléül.

Velem együtt a tisztek túlnyomó része elhagyta a hajókat,hogy másnap reggel hazafelé induljunk; a horvátok és szlovének közül is csak alig néhányan maradtak vissza.

Ezzel megszűnt a flottában a szabályszerű szolgálat. A legfontosabb tennivalókra sem osztottak be senkit. A villamosvilágítás kialudt, a kikötőzár felett senki sem őrködött. Így történhetett meg, hogy másnap reggel két olasz tisztnek sikerült – valamilyen új találmány segítségével – a kikötőbe bejutni és a „Viribus Unitis” vízalatti részén időzített aknát elhelyezni. Miközben úszva igyekeztek magukat biztonságba hozni, az egyik altiszt ezt észrevette, a vízből kifogatta, és a fedélzetre hozatta őket. Nagy izgalommal kérték, hogy vezessék őket haladéktalanul a parancsnok elé. Ott aztán jelentették az akna elhelyezését, és hogy annak robbanása rövid időn belül várható. Vukovits sorhajókapitány, a flotta új parancsnoka nyomban elrendelte a hajó egész személyzetének partrászállítását. Ő maga pedig a parancsnoki hídra ment és a bekövetkezett robbanás után a zászlóshajóval együtt merült el a mélybe. Tisztelet emlékének!
A süllyedő Viribus Unitis.
Egynéhány tiszt és altiszt, akinek nem sikerült idejében elhagyni a hajót, csak úszva menthette meg életét, és mindenét elvesztette. Ezek hozzám jöttek házamba, és tőlük tudtam meg, hogy flottánk zászlóshajója a sors szomorú fordulatát nem élte túl. Ruhatáramból katonai és polgári öltönyökkel felöltöztettem őket. Aztán bezártam házamat, ahol annyi boldog napot éltünk át, ahol gyermekeink is születtek és búcsút vettem tőle – örökre. Az egész berendezés, ezüstöm, szőnyegeim és képeim mind ott maradtak.

A flotta vezérkarával és zászlóshajónk legtöbb tisztjével együtt különvonaton indultuk el Pólából. Elszomorítóan hatott, hogy fiatal tisztjeink, akik tegnap még teli voltak életkedvvel, most egyszerre a teljesen bizonytalan jövendő elé néztek, ügy látszott, hogy az én pályafutásom is véget ért. A forradalomba keveredő Magyarországba visszatérve ugyan mi jó várhat rám?"

Read more...

2018. október 28., vasárnap

Az osztrák-magyar haditengerészet fegyelme felbomlik és matróztanácsok alakulnak - 1918. október 27-29.

1918. október 27-én a Svájcban tartózkodó gróf Andrássy Gyula külügyminiszter jegyzéket küldött az amerikai elnöknek, hogy az osztrák-magyar kormány kész az azonnali tárgyalásokra és a fegyverszünetre. Ezzel párhuzamosan a császári és királyi flotta hajóin fokozatosan nőtt a nyugtalanság, a tisztek meg voltak győződve arról, hogy a hajók már nem harcképesek, ezért le kell szerelni őket. Horthy Miklós flottaparancsnok is úgy látta, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a lázadás, és a következő táviratot küldte a hadsereg főparancsnokságnak:

„Megbízható katonai bizalmi emberek jelentése szerint az erődítményőrségek, egyéb hadsereg alakulatok és a flottalegénység körében lázadási mozgalmak kezdődnek azzal a céllal, hogy az élelmiszer-, ruházati- és pénzkészlet szétosztása után azonnal elhagyják a hajókat és visszatérnek a hazájukba.

A mozgalmat holnap személyesen beszédekkel igyekszem elfojtani. A katasztrófát talán még el lehetne hárítani a nemzeti tanácsok táviratilag megküldött nyugtató kiáltványaival. Ezeknek a kiáltványoknak a hadsereg és a flotta legénységi állományát a békekötésig való kitartásra kéne buzdítani, és a kiáltványokat a nemzetiségek küldötteinek a Polába való érkezésének kellene követni. Ezt a javaslatot már a beszédeimben is felvetettem.

A távirat hozassék a Hadsereg Főparancsnokság legmagasabb tudomására, sürgős kéréssel az azonnali válaszra és cselekedetre.”
Elesett matrózok temetési menete. 1918 október végén a cs. és kir. haditengerészet is a sírba szállt.
Másnap, 1918. október 28-án a hadsereg főparancsnokság a következő parancsot küldte a flottaparancsnokságnak és a polai kikötő parancsnokságnak:

„Őfelsége legmagasabb megbízásából a legénységgel közölni kell, hogy közvetlenül a fegyverszünet és a béketárgyalások előtt állunk. Ezért Őfelsége elvárja, hogy a derék, mindig harcra kész erődítmény őrsége és haditengerészete e rövid idő alatt is hűen és megbízhatóan ki fog tartani. Amint az ellenségeskedések abbamaradnak, még a leszerelés előtt széleskörű szabadságolások lesznek.”

Ezután Horthy ellentengernagy, flottaparancsnok és gróf Thun-Hohenstein fregattkapitány minden hajón beszédet tartott a legénység megnyugtatására. 

A flotta zászlóshajóján, a VIRIBUS UNITIS-en, a legénység egyes részei megtagadták az engedelmességet. Az Első Tiszt, Milosevic korvettkapitány, a figyelemfelhívás érdekében agyonlötte magát. A VIRIBUS UNITIS matróztanácsa végül dr. Jug törzsorvost választott meg hajóparancsnoknak, mert elveszítette a bizalmát az addigi szlovén hajóparancsnokban, Vukovič sorhajókapitányban. Az ok, Vukovičnak a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István társaságában végrehajtott politikai körutazása volt, amely semmilyen eredményt nem hozott a horvátok számára.

15.10-kor a hadsereg parancsnokságnak a flottaparancsnokságon lévő összekötő tisztje a következőket jelentette a hadsereg parancsnokságnak:

„1./ A magyaroknál eredmény nélkül végződött a tegnap jelzett legénységi tájékoztató. Az összes hajó bizalmijai délután üléseztek. A hírek szerint 14 pontot fogalmaztak meg, közöttük a november 1-i feltétel nélküli elvonulást, a közös ellátást a tisztekkel, a ruházat, az élelmiszerkészletek elosztását, stb. A PRINZ EUGEN bizalmijai elmondták a hajóorvosnak, akivel szemben különös bizalommal viseltetnek, hogy már 3 hónapja készítik elő az egész akciót, továbbá azt, hogy egy ismeretlen befolyásoló szférának (amit nem akarnak megnevezni) becsületszóra elkötelezték magukat, hogy november 1-én feltétlenül elhagyják a hajókat és visszatérnek a hazájukba. Ez a nap az egész szárazföldi haderőnél is fordulópontot jelentene. A matrózküldöttség állítás szerint a magyar ezredek ekkor ott fogják hagyni az arcvonalat. Néhány hajón bizonyos fajta passzív ellenállás kezdődött. A VIRIBUS UNITIS Első Tisztje ma agyonlőtte magát.

Benyomásom: A magyarok nyugtalanságának fő oka a horvátok viszonyulása az államukhoz, és Károlyi gróf felhívása a magyarokhoz, hogy térjenek haza. A magyarok azt mondják: „Ha megtartjuk Horvátországot, akkor haza kell mennünk, hogy megvédjük a hazánkat az olyan támadásoktól, mint amilyenek Fiumében fordultak elő. Ráadásul hamar kell távoznunk, különben az itteni horvátok nem engednek el. Ha nem tartjuk meg Horvátországot, nincs tengerpartunk, nincsenek kikötőink, és akkor haditengerészetre sincs szükség. Eszerint mindenképpen haza kell mennünk.” A horvátok véleménye változó. Ha garantálják az egész Délszláv Birodalmat, akkor maradnak, hiszen a véleményük szerint a haditengerészet így i súgy is a délszláv államé lesz. Egyelőre mind a két nemzetiség (magyar és a horvát) távozni akar. A németek nyugodtak, más nemzetiségek pedig nem nyilatkoznak. Eszerint november 1. a döntő nap. Jelen pillanatban, mindegyik nemzetiség azt kívánja, hogy küldjenek hozzájuk nemzetiségi képviselőket. A magyarok számára feltétlenül egy Károlyi párti képviselőnek kell ennek lennie. Ezeknek a képviselőknek legkésőbb 31-én kell az emberekhez szólni. Azt, hogy mit mondjanak és azt, hogy mit ígérjenek egyeseknek, természetesen előzőleg rögzíteni kell. A magyar bizalmiak feltétlenül legkésőbb november 1-ig a megkezdődő leszerelés látható jelét követelik (a legidősebb évfolyamok elengedése és hasonlók), illetve a konkrét béketárgyalások és hasonlók jelét. Nézetem szerint döntő fontosságú lesz az, hogy az emberek itt Polában milyen felvilágosításokat kapnak a képviselőktől. A legénység elveszítette bizalmát a tisztjeikben és azok ígéreteiben. Ha tehát elsejéig nem történik semmi lényegbevágó ebben a kérdésben, az a meggyőződésem, hogy a legénység elhagyja a hajókat. A legénységet fegyveres erőszakkal sem lehet visszatartani a hajókon, mivel 30 tiszt állna szemben 1000 főnyi legénységgel. A matrózok összlétszáma 15 000 fő, az erődítmények gyalogsági védelme 1500 puska.

Összegezve még egyszer jelentem: Ha elsejéig nem történik semmi, akkor beláthatatlan katasztrófa következik be, és Polát kiszolgáltatják a bolsevikoknak. Végezetül megkérdezem: Mi történik a hajókkal, ha a legénység eltávozik? A hadsereg főparancsnokság a jelentést az alábbi melléklettel küldte tovább az Admirálisnak: „Sürgetőleg kérem Excellenciádat, tegyen meg mindent, hogy a képviselők időben Polaba érkezhessenek, és kérem szíves értesítését az eredményekről”

Este a csőcselék megkísérelte elfoglalni a tengerész kaszinót. Egy szakasz gépésziskolai növendék Franz Oedl tengerész hadapród és gróf Klemens Kesselstatt vezetésével azonban helyreállította a rendet.

Pólában 1918. október 29-én a matróztanácsok részlegesen átvettek egyes parancsnokságokat. A flottaparancsnokság már csak látszólag létezik. Monfalconeben a CNT Hajógyár munkásai beszüntették a munkát.

A hadsereg parancsnokságnak a flottaparancsnokságon lévő összekötő tisztje a következőket jelentette a hadsereg parancsnokságnak:

„Általános helyzet október 29-én: Az állapotok a flottánál és a szárazföldön jelentős mértékben rosszabbodtak.

1./ HADITENGERÉSZET: Már minden hajón megalakultak a matróztanácsok, és néhány hajón, pl.: a VIRIBUS UNITIS-en már parancsnoki jogköröket is gyakorolnak. Átfogó jellemzés: csendes lázadás, egyelőre személyi erőszakoskodás nélkül. A tisztikar cselekvésképtelen és döntéseiben ki van szolgáltatva a legénységnek. A fegyelem megszűnt. Semmi tiszteletadás, parancsmegtagadás, a kapcsolatot tartó csónakok visszatartása, stb. A régi állapotok visszaállítását még a képviselők segítségével is kizártnak tartom. A horvátok azt követelik, hogy a délszláv államhoz való hivatalos tartozásukat parlamentáris formában, a sajtó, stb. által nyomatékosan közzétegyék. A flottát át akarják venni a délszláv állam számára, és kötelezik magukat arra, hogy a hajókon és Polában rendet tartanak. Polában már megalakult egy horvát nemzeti tanács. A más nemzetiségűek mind el akarnak menni november elsején.

2./ SZÁRAZFÖLD: Tegnap óta a városi csőcselék fosztogatja a visszamaradt német javakat. Az Arzenál munkásainak egy része (600 ember) sztrájkol, és azonnal távozni akar. Az itt állomásozó gyalogság gyenge a számításba jöhető összes objektum őrzéséhez.

3./ A DÉLSZLÁV MATRÓZOK már alakítottak egy össz-tengerészeti bizottságot. Vezető bizalmijuk egy fregattkapitány. Ez a bizottság ma hoz meg több határozatot. A mai délutáni vonattal sajnos csak két német képviselő érkezett. Legsürgősebben egy Károlyi-képviselő kellene. Kívánatos lenne a többi nemzetiség képviselőinek a megjelenése is azért, hogy legalább az általános rendet fenntartsuk.

4./ ÖSSZEGZÉS: A hajókon a hatalom megállíthatatlanul a legénység kezébe csúszik, melynek bizalmijai már nem mindig tudják garantálni a pártjuk magatartását. Mi történjen a tisztekkel? A flottaparancsnok már tegnap felmentette őket a hajót önkényesen elhagyó matrózok elleni fegyverhasználat kötelezettsége alól.”

Read more...

2018. október 20., szombat

Farkas Gábor emlékezete - A Nagy Háború anekdotái - XLVI.

"Emlék az utókornak:

Farkas Gábor születtem 1877. hatodik hó 10-én, Székelyhidon.
......
1914-ben Magyar országnak hadat üzentek az olaszok, szerbek, oroszok, a Duna és a Tisza közt már elfoglalták a szerbek, az oroszok a Kárpátot foglalták el. 

Ekkor besoroztak katonának, kiképzésre elvitek Jaromérba (Prágától 130 km-re keletre). Csehországba 6 heti kiképzésre. Onnan kerültem Königgratzba ott volt a harctéri kiképzés, ott voltam 3 hétig, be lettem osztva a többiek közzé. Ekkor voltam 37 éves. 

4 hétig voltam, 1916. január 1-től a Doberdói fennsíkon a lövészárokban.

A lövészárok közönséges árok az ellenség felőli oldala földdel megtöltött zsákkal van megrakva 1 méter magasban, közötte 1 vas lemez van, azon lyuk, abból a katona a fegyvere (puska) csövét kidugja. 

Az ellenség kb. 20 méter távol van az ároktól 1 méter távol tövises drót van elhelyezve, amit drótakadálynak neveznek. 

Ebben az árokba kell lenni 10 napig és 10 éjjel, az ennivalót éjjel hozzák fel, ha tudják.

A tisztek pince alakú kő sziklába vájt üregbe vannak. A legcsendesebb időben, amikor nincs támadás 15-20 halott van naponta 500 emberből. 

Éjjel hogy az ellenséget meglessük világító rakétákat kell kilőni, de itt annyi gránát és repesz van, ami az ember életét könnyen kioltja.

A hullákat, bajtársainkat a szanitéc szedi ösze hajnalban, a holttesteket a pionírok viszik el 2 km-re. Itt temetik el saját ruhájában ami rajta van koporsó nélkül. 

A sebesültek[nek] gyors segélyt a szanitéc nyújt.

10 keserves nap eltelte után hajnali időben felváltás következett más ezredekből a mi ezredünket, a 39-es Debreceni gyalog ezredet a 41-ik ezred váltotta. 

A lövész ároktól lejjebb volt a pihenő barakk nagyjából 10 km-re. Deszkából van építve egy barakkban befér 100 ember, de az ellenséges repülő ezt is szét szokta verni. Ezen hely úgy néz ki mint 1 kis falu, templomokat is építettek a katonák deszkából,

Doberdó éghajlata meleg, citrom, narancs füge, babér, gesztenye, rozmaring terem. Talaja köves, imitt amott erdei burján 60 centi magasak, és kopár semmit sem terem.
Farkas Gábor portréja.
Megbetegedtem, legyengültem szpitálba, korházba kerültem San Dánielbe 1 és fél hónapig, innen Budapestre kerültem, itt is 2 hónapig tartottak. Kérvényeztem magamat Debrecenbe itt, 4 hónapig voltam, majd áthelyeztek Mihályfalvára ahol, 5 hónapig voltam.

Ekkor hadat üzent Románia már bent voltak Kolozsváron, de nem sokáig mert a németek és a Magyarok megtámadták és visszaverték őket Bukarestig. Ugyanakkor visszaverték az oroszokat, sok ember áldozatba került. 

Ez idő tájt már Mihályfalván nem lehetett maradni vissza kellet menni a századhoz Königgratzba. Ahol már korában voltam, ott az üdülőbe készítettem egy konyhát épülettel együtt ahol 500 embernek főztek.

Innen beosztottak a menet századba 4 nap 4 éjjel mentünk vonattal, míg az olasz tengerparthoz értünk Doberdohoz közel, ekkor már az olaszokat Coneglián túl a Piavé partjánál állították meg a magyar és német hadtestek. A tenger parton kiszálltunk gyalog mentünk Conegliáig ahonnan 15 km a Piave vize.

Itt büdös volt a levegő. Szép város volt nagyon, gyárak raktárak, vasúti nagy épületek, az olaszok mikor visszavonultak felgyújtották. A pincékből a borokat kiengedték, úgy hogy ebben a nagy városban nem maradt 20 családnál több. A többiek elmenekültek, teljesen a város ki volt ürítve. Mi 1 kastélyban szálltunk meg. A várost és az állomást az olaszok szétlőtték. 

A szép kastély kertből lett a mieinknek a temető, a Piavénél meghalt embereinket itt temettük el. 

Engem mint mesterembert beosztottak a temetkezéshez tiszteknek csináltan koporsót, közlegényeknek keresztet vers fel irattal (l J. N Nagy Sándor no:39 Székelyhíd.) 

Itt kevés ideig voltam beteg lettem kórházba szállítottak, de csak olasz területen. Ekkor senki beteget az országunkba be nem hoztak, ott volt az üdülőnk is, nagyon sok magyar nyugszik az olasz földön. 

A fent sorolt helyen éghajlata meleg, északi részén 2100 méteres hegységei vannak, déli része síkság, köves, itt terem a rizs is, magas hegyekben a havasi gyopár, virág soha el nem hervad.

Innen áthelyeztek a divíziós asztalos műhelybe itt már nagyon jó dolgom volt, 10 napra kaptunk 30 olasz lírát az volt a lénungunk. 

1918. májusában a magyarok átkeltek a Piavén 14 nap és éjjel egyenlőn tűz alá volt véve. Embereinket ágyú tűz alá vette, nagyon sokan meghaltak és vízbe fúltak. 

Ekkor  már látták a mieink nehéz helyzetünket, ki voltak merülve, feladták a frontot, a hátra levő embereink pedig fellázadtak. 1918. október 10-én reggel közeli falvakba voltak áthelyezve, kint jelre mindenki felvette holmiját fegyvereit, bejöttek Aviano községbe minden század azzal a jellel nem megyünk a frontra itt nem harcolunk, e helyet védje meg a cseh mi csak Magyarországot védjük meg, nem kell nekünk az olasz föld. 

Ekkor látták a tisztek a legénységgel nem bírnak azt felelték fiuk messze Magyarország. Nem baj, megyünk gyalog, várjatok sürgönyzök a királynak, este csend lévén mindenki a helyére ment.

1918. október 20-este érkezett a parancs civilektől hozzunk szekeret és jószágot, ekkor hoztunk vagy 25 szekeret megraktuk élelemmel, szegény emberektől az utolsó jószágát is elhoztuk csak úgy sírtak. Elindultunk reggel hallottuk a robbanásokat, a mi embereink, amit nem tudtak elhozni felgyújtották. Fő országútra érvén jöttek emberek a frontról, de mi mit sem gondoltunk, hogy mi volt ott. Sok olasz repülő szállt az égen, ember ember hátán alig fértünk mindenki kifelé igyekszik. Estelőn 1 faluban megháltunk. 

Tovább mentünk már Olaszország utolsó falujánál jártunk elértük a Plocken hágót. Újabb parancs fegyvert elégetni úgy indultunk tovább indultunk egy hegyre fel reggelre értünk le ez már Ausztria első faluja Kötschach-Mauthen. Levezettek egy helyre, kővel karánnal volt elkerítve. Jön a parancs, semmihez nem szabad nyúlni mert a civilek egyből hadbíróság elé visznek. Ekkor már nagy hatalma volt a civilnek. Ekkora már a kenyerünk is elfogyott. Lisztet és kávét kaptunk hús volt elég mert volt jószágunk elegendő. Innen gyalogoltunk, meneteltünk tovább, de hosszú út után jószág eleségünk elfogyott. Ahol etetünk 2 jószágért adtak takarmányt, majd Maltambergben kaptunk vonatot, 14 nap utazás után a csehek a vonaton mindent elszedtek élelmet, felesleg ruhákat stb. 

Majd Pécsre értünk, jön a parancs le a sapkát, rózsával vártak bennünket, húzták azt hogy Kossuth Lajos azt üzente, teával kaláccsal kínáltak. Innen továbbutaztunk Budapest, Debrecen végül következett Székelyhíd. 

Hazaértem.

Most jött ismét a változás a kommunisták az egész országba Kun és Lenin azok kormányoznak, ezek sok embert eltetettek láb alól, Pesten a Dunába lökték őket, akik ellene voltak. 

Kezdett minden hivatal románná alakulni. 1939-ig elég tűrhető volt a népnek. 

A román idő alatt a köz igazgatás román volt és 1939-ben készült Székelyhidon 1 román templom de pucolva még nincs, és a katolikus kápolnából lett román templom. 

E napig 21 éve a román uralomnak."

Forrás: http://hungarianarmedforces.com

Read more...

2018. október 14., vasárnap

Festősegédből admirális - A Nagy Háború anekdotái - XLV.

Életem legnagyobb élményei közé tartozik, ha régi barátommal, Erőss János dr. nyíregyházi ügyvéddel kerülök össze. János barátom feltűnéstkerülő ember, de ha sikerül rávennem egyszer, hogy beszéljen szibériai élményeiről, mély meghatottsággal tudnám elhallgatni három napig egyfolytában. Pedig Erőss János sohasem színez, mindig a könyörtelen valóságot beszéli el. . .

De van is miről beszélnie!

Őróla túlzás nélkül el lehet mondani, hogy az egykori monarchia legvitézebb katonája volt (négy hónap alatt lett egyévi önkéntes-káplárból hadnagy!), amikor szibériai fogságba jutott és hogy hat esztendőn keresztül miken ment át, attól számítva, az megcsúfol minden fantáziát. Egyízben huszonhét hónapig állt (és nem ült!) muszkavörösök börtönében, egy többméteres mély lyukban s nehéz vasgolyók voltak rákötözve a lábára. Ennek az lett aztán a tragikomikus következménye, hogy amikor szabadulhatott végül s leszedték róla a béklyókat, a lábait magasra kapkodva járt a táborban. Tudniillik túlságosan könnyűek lettek a lábai.

Esztendőkre nyúló fantasztikus kalandjai alatt, darab ideig az ellenforradalmi Szemenoff tábornoknak volt a páncélvonat-parancsnoka. Ebben a beosztásában elfogott magyar vörös katonákkal fűtögetett be a mozdonyba. Szörnyű kegyetlenségnek látszik ez, tudni kell azonban, hogy amikor — előbb még — ő volt a magyar vörös katonák fogságában, vele is be akartak fűteni. Ugyancsak a páncélvonat mozdonyába.

Teméntelen kalandja közül csak egyet!

Tizenhatszor szökött a fogságból, de csak tizenhetedszer sikerült hazakerülnie Magyarországra. Egy ilyen szökése alkalmával, amelynél egy magyar tanító volt bujdosótársa, valami szibériai kisváros utcáján ácsorogtak a Bajkál-tó mellett. A Bajkáltavon az ellenforradalmi flotta éppen akkor vette üldözőbe a bolsevisták hadihajóit s a vörös tengerészek — partnak szorítva — éppen ebben a városkában szállottak partra. Tegyük hozzá, hogy nem menekültek, de még csak nem is kapkodtak fejvesztetten: ahelyett katonai rendben, kimért lassú ütemben haladtak végig a városka főutcáján.

Az élen tengernagyuk haladt, kifogástalan díszben. A csillogó ruhájú, vállrojtos tengernagyot megbámulta mindenki, amint lassan, kemény lépésben ment legelői, nem nézve sem jobbra, sem balra. Erőss János, amikor velük egy vonalba ért a tengernagy, csillogó ruhájára célozva, így szólt vele menekült tanító barátjának félhangon és persze magyarul:

 — Az anyját ...!

Hanem csaknem hasravágódott. A vörös tengernagy ugyanis, anélkül, hogy feléje tekintett volna, odakiáltott, ugyancsak magyarul:

 — Ne pofázz!!

Csak délutánra sikerült megtudni Erőss Jánosnak, hogy a vörösök bajkáltavi flottájának legfőbb parancsnoka senki más, mint egy Friedmann nevű budapesti szobafestősegéd.

De alighogy megtudta ezt, már menekült is tovább. Esze nélkül

(Komáromi János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

2018. október 7., vasárnap

Pillantás a német SM UB-110 tengeralattjáró belsejébe

Az SM UB-110 1918 július 19-én Werner Fürbringer korvettkapitány parancsnoksága alatt hajózott, amikor az HMS Garry vizibombákkal megtámadta, majd legázolta. A tengeralattjáró elsüllyedését túlélő német tengerészekre a britek puska- és gépfegyver tüzet zúdítottak. Az öldöklést csak akkor hagyták abba, amikor az általuk kísért konvoj hajói a közelükbe értek. Csak ezután kezdtek hozzá a maradék túlélő kimentéséhez. Szeptember folyamán az UB-110 roncsát a britek kiemelték, majd elkezdték a javítását. Terveik szerint besorolták volna a flottájukba, de a háború befejeződése miatt erre végül nem került sor, így ócskavasként értékesítették. Az alábbi fotók a kiemelés után, a dokkban készültek.

Az UB-110 dokkban.
A tengerlattjáró javítását végül nem fejezték be.
Jól látszódnak a torpedóvető csövek.
A sérülések súlyosak voltak, de nem javíthatatlanok.
Az egyik elektromos vezérlő.
A bal hátsó elektromos vezérlő.
A legénység apró szekrényei.
Az elülső torpedó terem.
Háttal az elülső torpedóvető készülékeknek. Jól látszik a terem tetején lévő gerenda, mely a torpedók emelésére szolgált.
A legénységi szállás egy része.
Elektromos szoba a tat felé nézve (bal kép) és az egyik gépterem az orr felé nézve (jobb kép). 
Elektromos szoba az orr felé nézve (bal kép) és az elülső torpedó terem (jobb kép).
Hátsó torpedó terem (bal kép) és a bal oldali levegő és hőmérséklet szabályzók előre felé nézve (jobb kép). 
A központi vezérlő az orr felé nézve. 
A központi vezérlő a tat felé nézve. Jól látszik a periszkóp helyiségbe vezető búvónyílás.
A orrban levő négy torpedóvető cső.

Read more...

2018. október 2., kedd

Durazzo ostroma és a brit HMS Weymouth cirkáló megtorpedózása - 1918. október 2.

1918. június 8-án Franchet d'Espérey tábornokot nevezték ki a 350 000 fős balkáni antant haderők élére, mely francia, szerb, angol, olasz és görög katonákból állt. A döntő offenzívára való felkészülésről augusztus 3-án döntött a versailles-i katonai képviselet.

1918 nyarára Bulgária az összeomlás szélére jutott. Hogy megtarthassa hódításait és elkerülje a forradalmat, a németbarát Radoszlavov-kormányt 1918. június 18-án új kabinet váltotta fel, mely az antanthoz közeledett. A bolgár diplomaták egy különbékét szerettek volna előkészíteni.

1918. szeptember 14-én az antant haderő megkezdte egy átfogó támadás tüzérségi előkészítését. A Dojraní- és Preszpa-tavak közti kb. 150 kilométeres vonalon több mint 500 ágyú öntötte a tüzet. 15-én hajnalban a Vadar és a Cerna közt indult rohamra 6 szerb és 2 francia hadosztály.

A front védelmét kizárólag kimerült és rosszul felszerelt bolgár csapatok (kb. 350 000 fő) látták el, mert a német és osztrák-magyar csapatokat már korábban kivonták a nyugati offenzívák miatt. A bolgár hadosztályok alig mutattak ellenállást, majd szeptember 20-án Skopje irányába elvonultak. A gyorsan ideirányított német és osztrák-magyar csapatok már nem érkezhettek meg időben. Szeptember 25-én, szövetségesei hozzájárulásával mit sem törődve, Bulgária békét kért, majd szeptember 29-én Szalonikiben, Lukov tábornok aláírta a másnap érvénybe lépő fegyverszünetet.

Az AOK parancsot adott báró kövesházi Köves Hermann tábornagynak, a balkáni front főparancsnokának, Albánia kiürítésére, a csapatok visszavonására Szerbiába, majd a Monarchia határaira. Több mint 40 000 katonát és nagy mennyiségű hadianyagot vontak vissza Durazzóba. Innen, amit lehetett, tengeri úton szállítottak Cattaróba, de a csapatok nagy része az egyetlen szárazföldi útvonalon vonult vissza.

A katonák és a hadianyagok elszállítására 10-12 tehergőzöst tudtak összevonni, több nem volt. Kíséretükre négy rombolót és nyolc torpedónaszádot osztottak be, a többi hajónak valószínűleg már nem jutott üzemanyag. Durazzó előtt 2-3 tengeralattjáró váltotta egymást.

Thaon di Revel altengernagy, az olasz flotta főparancsnoka, elhatározta, hogy csapást mér Durazzóra, megsemmisíti az ott állomásozó osztrák-magyar hajókat, megakadályozva így a visszavonulást, és megkaparintja a felhalmozott, nagy mennyiségű hadianyagot is. A támadást eredetileg október 1-jére tűzte ki, de az utolsó pillanatban 24 órával elhalasztotta, mert úgy döntött, hogy a támadó erők védelmére beveti a DANTHE ALIGHIERI dreadnought-ot is.

1918. október 2-án három szállítógőzös rakodott be Durazzó kikötőjében: a GRAZ, a STAMBUL és a HERCEGOVINA, fedezetükre a DINARA és a SCHARFSCHÜTZE rombolók és a 87 F torpedónaszád tartózkodott a kikötőben. A kikötő védelmére csak néhány kisebb parti üteg állt rendelkezésre, melyek a 10 000 méteres lőtávolságot sem érték el. A kikötő bejárata előtt az U 29 és U 31 naszádok voltak védőállásban. Nappal őrködtek, este pedig befutottak a kikötőbe, hogy az üzemanyaggal takarékoskodhassanak.

A támadás október 2-án reggel kezdődött. Erről így ír jelentésében a DINARA parancsnoka, H. Bauer korvettkapitány:

"A Mali Durcit jelzőállomás közli: 42 ellenséges hajó tart Durazzó felé. Minden ember a fedélzetre, csónakot visszahívni, tűzkészültség. A szárazföldi erők vezérkara javasolta, hogy haladjunk É-i irányban az öbölben, s azt elhagyva kíséreljük meg az áttörést Bocche di Cattaróba. Nem tesszük, a szállítóhajókat nem lehet védelem nélkül hagyni.

Az ellenség rövidesen megnyitja a tüzet. A páncélos cirkálók nehézágyúi a várost, a kikötőt lövik, a cirkálók a szállítóhajóinkat a repülők az elhárítást kutatják. A saját hajóinkon csak 7 cm-es lövegek vannak, ezekkel az ellenséget nem lehet elérni. Az angolok belövik magukat, a város, illetve az egyik szállítóhajónk ég.

Rombolóink a védő aknazár és a sekély víz között manővereznek, az ellenség nagy rombolói közelednek, s torpedótámadást kezdenek, fedezetükben MAS naszádok törnek előre.

Tüzet nyitnak. Egy minden kaliberű lövedékből álló záporban hajóznak, közben az angol hidroplánok bombáznak. Az élen haladó MAS naszád telitalálatot kap, egy robbanás után oldalra dől és nyomban elmerül. A második naszádot (MAS-98) is eltaláljuk, a lövedék hosszában átfúrja az egész hajót, de az tovább futott.

Brit rombolók próbálnak benyomulni az öbölbe, torpedótámadás indul, 12 torpedót lőnek ki a 3 hajónkra. Ezeket kikerüljük, a 87 F naszádnak szerencséje van. Három torpedót lőnek rá, kettőt kikerül, a harmadik hegyes szögben eltalálja, de nem robban, a gyújtófej nem működött.

Rombolóink az öbölben délre futva Sassótól Ny-ra fordultak, majd ellenmenetben visszafelé a brit egységekkel szemben. Közben ki kellett kerülni az úszó, célt tévesztett torpedókat, amelyekből a csata után számos darabot kifogtunk és mentesítettünk.

A kevés szárazföldi ütegünk nem tudta megakadályozni az ellenség közeledését. Egyre fokozódott a tüzelés és csak vártak, hogy a fölényes túlerő elnyom bennünket. Az egyenlőtlen harcnak az U 31 tengeralattjárónk vetett véget, amely az erős védelem ellenére is megtorpedózta az egyik angol cirkálót."
Az SMU 31 a Cattarói-öbölben.
A WEYMOUTH megtorpedózásának részleteit H. Rigele sorhajóhadnagy, az U 31 parancsnokának jelentése tartalmazza:

„1918. szeptember 29., kifutás Bocche-ból, Albánia felé. Szeptember 30-án, 06,30-kor az őrködés Durazzo előtt átvéve, 12,15-kor befutás Durazzóba. Október 1-jén 0,00 kifutás 17,00-kor befutás Durazzóba.

Október 2. 0,45-kor kifutás Durazzóból. 10,55-kor visszatérőben a Samona-foknál kijelölt várakozási pozíció felé, 190°-os irányban észleltem egyes ellenséges flottakötelékeket 80°-os irányon haladva, a Durazzói-öböl közepe felé tartva. Ezek a következőkből álltak: az élen három biztosító vagy aknakereső motorosnaszád, egy kötelék biztosító romboló különböző típusokból és három nagy hadihajó nyomdokvonalban. Az 1. számú pozícióban valószínűleg JULES MICHELET oszt. cirkáló, a 2. számú pozícióban REGINA ELENA (zászló felismerhető), a 3. sz. pozícióban, mint az 1. számú.

Támadásra határozom el magam, de több mint 3500 m a legkisebb távolság, és az ellenség közel párhuzamosan halad velem. 11,20-kor az ellenség DK-re fordul és tüzet nyit Durazzóra. 11,27-kor 330°-on bemérve megpillantok három könnyűcirkálót 160°-os irányon haladva sokkal alkalmasabb támadási pozícióban, ezek ellen fordulok és támadok. Ekkor hirtelen a csatahajók támadása felől robbanásokat, bombákat és lövedékek vízbecsapódását hallom. Felismerem a könnyűcirkálókon a brit zászlót, s BIRMINGHAM osztályúnak azonosítom. A cirkálókat fedező egységek nem láthatók.

11,35-kor az ellenség 20-30°-os fordulatot tesz, amiatt az első egységet már nem tudom megfelelően közelíteni. Így 11,40-kor az utolsó cirkálóra fordulás után kettős torpedólövést adok le. Az időkülönbség a két torpedó között minimális volt. Lövés előtt láttam, hogy a cirkáló tüzel a szárazföldi célokra, 35 sec. múlva hallom a torpedók robbanását. A naszád az uralkodó tengerjárás és a lassú menet miatt a kettős lövés után 6 m-t ugrott felfelé, ezután nyomban 40 m mélységbe merültem és DNy-i irányt vettem fel. 11,44-kor robbant az első (vízi) bomba, elég közel, kb. két perc múlva, jobb oldalról a fedélzeten kívülről egy reccsenő, roppanó hangot hallok, oka nem ismeretes, nem követte detonáció, és nincs trimm vagy menet tank sérülés, a torony oldalvilágítása nem látható.

11,55-kor próbálok periszkóp mélységbe menni, 30 m-en hajócsavarok zaját hallom, közelünkben három bomba robban, ekkor ismét 50 m mélyre merülök. A folytatást kerülendő, változó irányban haladok ÉK felé, és 12,20-kor kapom az utolsó jól ülő bombát, majd a hajócsavarzaj elmarad.

13,10-kor felmerülök, periszkópon DNy-ra saját BARON CALL kórházhajónkat látom öt ellenséges romboló kíséretében, majd DNy-ra szem elől vesztem. Mari Durcit felé haladva víz alatt, betöltöm a tartaléktorpedókat és 15,45-kor befutok Durazzóba.

Az SMS DINARA közli velem, hogy az angol cirkálón a torpedótalálataim után az árboc kétszeres magasságáig csapott fel a vízoszlop. A durazzói tengerészeti üteg egyik matrózának jelentése szerint az ütegtől megfigyelték a cirkáló süllyedését. ...A nap folyamán a Durazzóba való befutáskor, a Mali Durcittól É-ra úszó roncsdarabokat észleltek, a származásuk nem volt megállapítható.”

Az olasz cirkáló-erők parancsnoka, Palladini ellentengernagy, amikor értesült a WEYMOUTH megtorpedózásáról, és hogy a repülőgépek egy újabb tengeralattjárót fedeztek fel (az U 29-et), azonnal befejezte a város lövetését és a nyílt tenger felé fordulva visszatért Brindisibe.

A WEYMOUTH cirkálót a farrészen érte a találat, és a jelentés szerint „...a teljes hajófar, a kormánylapáttal együtt, a 210-es rekesztől hátra leszakadt. A kormányrekeszt elárasztotta a víz, és a 200-as rekesztől hátra szabadon áramlott be a víz. A 200-as válaszfal megsérült, a fedélzetmester raktárai és az édesvíz tartályok víz alá kerültek. A 190-es válaszfal sértetlen, de valószínűleg deformálódott, mert minimális szivárgás figyelhető meg a 186 - 190-es rekeszekben, és az élelmiszerraktárakban. A javítások során a 190-es válaszfaltól újjá kell építeni a hajót, valamint új fartőkét, páncélfedélzetet, lemezelést, stb. kell kapnia.  Manőver- és kormányképtelen állapotban, farral a vízbe süllyedve, a TITANO tengeri vontató vontatta be Brindisibe, a fél flotta fedezete alatt. Javítását hat hónapra valószínűsítették, majd újjáépítése után egészen még 1928-ig szolgált.
A sérült HMS Weymouth cirkáló.
Durazzóban a bombázás hat polgári áldozatot követelt. Több épület is romba dőlt, köztük Wied herceg, a volt uralkodó palotája is.

A kikötőben is számottevő kár keletkezett. A faépületek leégtek. Az osztrák STAMBUL gőzös kigyulladt és elsüllyedt, 40 katona meghalt. A kiürítés azonban folyt tovább. Az osztrák-magyar csapatok elszállítása kb. október 20-ig folytatódott. Több mint 15 000 főt szállítottak Cattaróba és Fiuméba, ezzel pedig lehetővé vált az albán front visszavonása. Az olasz flotta csak november közepén jelent meg újra Durazzó előtt, majd a partra tett csapatok a már kiürített várost elfoglalták.

 Röviden értékelnünk kell a támadó erők tevékenységét is.

Első pillantásra érthetetlennek tűnik, hogy egy ilyen elsöprő erejű túlerőt képviselő flotta miért nem közelebbről hajtotta végre a kikötő bombázását, hiszen a nagyobb hajóegységek számára elegendő kísérőhajó állt rendelkezésre. A Durazzót védő egységek és a parti ütegek páncélátütő képessége messze elmaradt az olasz páncélos cirkálók védettségéhez képest. Ha a támadást energikusabban és bátrabban hajtják végre, a támadók elérhették volna kitűzött céljukat, a kikötő használhatatlanná tételét. A WEYMOUTH megtorpedózása nem indokolhatta volna a teljes hadművelet leállítását. Ellenkezőleg, a veszteség kompenzálása érdekében erőteljesebben kellett volna folytatni azt. De mint a tengeri háborúk történetében oly sokszor, ebben az esetben is az emberi tényező döntött. Di Revel óvatoskodása, a partközeli hadműveletek leállítása az utolsó pillanatban, sikertelenné tette a hadműveletet. Palladini ellentengernagy sem volt bátrabb főnökénél, így a WEYMOUTH megtorpedózása után megszakította a hadműveletet. A támadásról a briteknek lesújtó véleménye volt, amit Godfrey fregattkapitánynak, a Mediterrán Törzskar vezérkari főnökének helyettesének jelentése is hűen tükröz:

 „Ha a támadást a kikötőig tolták volna előre, mint ahogy azt eredetileg tervezték, és elpusztítják a kikötőben álló hajókat, a veszteség elviselhető lett volna. 

Az olasz főparancsnok, aki hírhedten gyáva, az utolsó pillanatban visszavonta a partközeli műveletekre vonatkozó parancsot, sikertelenné téve az egész vállalkozást. 

Egy partközeli akció, mely lehetőséget adott volna arra, hogy a hajókban és a gyárakban kárt okozzanak, kiegyenlítette volna a WEYMOUTH hat hónapos kiesését, de egy 12 000 yard (10 973 méter) távolságból történő bombázás kedvéért kockáztatni az akna és tengeralattjáró veszélyt rendkívüli könnyelműségnek tűnik, főleg tudva azt is, hogy milyen hatástalanok ezek a távoli bombázások.

A brit főparancsnok semmilyen tájékoztatást nem kapott készülődő hadműveletről, annak ellenére, hogy az az adriai brit erők jelentős részét foglalta magába. […]

Ami az aktuális hadműveletet illeti, nem úgy tűnik, hogy bármi haszna lett volna a légi megfigyelésnek; sőt, kétséges, hogy bármit is megfigyeltek volna.

A hajók sebessége a bombázás alatt 10 csomó volt, amiből látszik, hogy könnyű célpontok voltak egy tengeralattjáró támadás számára.

[…] Bárki, aki látta Seddul Bahr falu közvetlen bombázását a QUEEN ELISABETH és számos más csatahajó által, az tudhatja, hogy milyen csekély kárt okoznak ezek a bombázások. Egy 12 000 yard-ról, megfigyelés nélkül végrehajtott szétszórt támadásnak rendkívül csekély hatása lehetett.” 
Hermann Rigele az U 31 parancsnoka.
Az U 31 parancsnokát, Hermann Rigele sorhajóhadnagyot a flottaparancsnok a legmagasabb kitüntetésre terjesztette fel. Mivel IV. Károly császár 1918. november 7-én elhagyta az országot, s az általa megbízott Káptalanra ruházta át a Katonai Mária Terézia Rend és a Tiszti Arany Vitézségi Érem odaítélését. A Káptalan az 1929. december 21-én kelt promócióval a Katonai Mária Terézia Rend Lovagkeresztjének 1069. számú példányát adományozta nemes Herman Rigele sorhajóhadnagynak Durazzó megmentéséért.

Bár az U 31 torpedói megmentették Durazzót, a háború menetét már érdemben nem befolyásolhatták. Míg a cs. és kir. haditengerészet utolsó sikerét aratta, az antant egy újabb kudarcot könyvelhetett el, amit azonban gyorsan feledtetett a Központi Hatalmak gyors összeomlása és az antant végső győzelme.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP