2018. november 1., csütörtök

A császári és királyi haditengerészet végórái, ahogy egy legendás tengeralattjáró parancsnok látta

Georg von Trapp, a császári és királyi haditengerészet egyik legsikeresebb tengeralattjáró parancsnoka így emlékezett vissza a flotta utolsó napjaira:

"Aztán ránk tört október 30-a. Őfelsége a császár és király megbízásából száraz szavakkal közlik: a teljes haditengerészet, az úszó flottaeszközök és minden szárazföldi berendezés átmegy a jugoszláv állam tulajdonába. A nem délszlávok számára fennáll a lehetőség az új zászló alatt továbbszolgálni. Mindenki mást tartósan szabadságolnak. A Bocche-ban a végleges, teljesen előírásszerűen végrehajtott átadásig a szolgálatot a szokásos módon kell folytatni. Az a hír járja, hogy a délszlávok ennek ellenértékeként  három hadikölcsönt vettek át. Senki sem tudja, hogy a délszlávok egy államot alkotnak-e majd a Monarchián belül, vagy sem. Minden esetre az átadás a császár parancsára történik, ezért a hajókat és a tengeralattjárókat nem süllyesztik el. A "jugoszlávok" most haditengerészet főurait játsszák régi bajtársaikkal szemben, akiknek ezzel alaposan elveszik a kedvét attól, hogy továbbszolgáljanak náluk, pedig igencsak nagy szükség lenne itt rájuk. Egyetlen hajó, egyetlen torpedóhajó sincs olyan állapotban a következő napokban, hogy kihajózzon. A felefon is éppen, hogy csak működik. A császári parancs a legénységre mindenütt ugyanúgy hat: egyszerűen csak haza akarnak menni. Csupán a vezérkar és hivatásos altisztek fogják fel a helyzet tragikus mivoltát. Látják, ahogy közeleg a teljes nyomor. Egy havi fizetés, egy takaró és tizennégy napi konzerv-ellátmány, ennyi a búcsú a sok szolgálatban és háborúban eltöltött év után.
Georg von Trapp az SMU-5 fedélzetén.
A legvadabb híresztelések keringenek, a legtöbbje ellentmondásos. A boszniai vasúti pályát állítólag kilométereken át felszedték - ezzel szemben naponta érkeznek a szabadságoltak a hátországból, akiknek még fogalmuk sincs az összeomlásról. Most mindenki egyszerre akar vonattal hazamenni. Erre jugoszláv oldalról hírül adják, hogy egy 200 fős német csapatszállítmányt a komitácsik Boszniában lemészároltak. Állítólag a zöld gárda a bánáti erdőkből ágyúkkal elfoglalta a Száva-hidat és mindenkit kirabolt.

Egyik oldalról sem erősitik meg ezt a hírt, közben egyre nő a bizalmatlanság a jugoszlávokkal szemben. Arról is beszélnek, hogy ők tartják vissza a többieket, hogy aztán az Antantnak átadják őket hadifogolyként. Ekkor jön a hír a fegyverszünet bejelentéséről. Azonban erről is ellentétesek a hírek. Sehol semmi sem biztos, minden hír csak állítólagos. "Állítólagos" az a hír is, hogy a komitácsik úton vannak a Bocche felé, és az új jugoszláv flottaparancsnokság attól tart, hogy amint odaérnek, vérontás és gyilkolás következik. Erre a jugoszlávok a Korfun állomásozó antant flottához fordulnak, és meghívják, hogy foglalják el a Bocchet-t a rend fenntartása érdekében. Azok beleegyeznek, egy romboló várja majd őket a kikötő előtt, hogy bevezesse a hajókat az aknák között. A jugoszlávok azonban egyedül nem képesek egy rombolónak teljes legénységet biztosítani. Ráadásul a háborús kikötői parancsnokság bejelenti, hogy az erődökből lőni fognak az ellenséges hajókra. 

Erre aztán az antant erők behívását táviraton visszavonják.

Ekkor megint az a hír járja, hogy a fegyverszünetet mégsem kötötték meg, és a jugoszlávok csak azért hívták be az ellenséges flottát, mert attól tartanak, hogy a régi haditengerészet vissza akarja szerezni az uralmat a hajók felett. Mindeközben a tengeralattjárók végig kint vannak, és fedezik a csapatok elszállítását Albániából. Aztán beérkeznek a fegyverszüneti megállapodás feltételei: a cs. és kir. flotta hat korszerű hajóját, az összes új rombolót és torpedóhajót Velence elé kell vinni átadásra. A tisztek és a legénység megtagadják, hogy hajózzanak. A jugoszlávok a teljes flottát meg akarják szerezni maguknak, ezért a zágrábi nemzeti tanács képviselőjét egy rombolón Korfuba küldik tárgyalni. Most az antant szövetségeseinek gondolják magukat. A franciák hozzájárulnak a szabad elvonuláshoz, de a magas pénzjutalom ellenére sem hajlandó egyetlen nem szláv sem átvinni a járműveket. 

A háborús kikötői parancsnokság ismét kijelenti, hogy minden kifutó hajóra lövetni fog.

Teljes zürzavar uralkodik!

A tengeralattjáró-állomáson eközben folytatódik a megszokott szolgálat.

A rend fenntartása érdekében az állomásparancsnok - annak ellenére, hogy a császári parancs értelmében "szabadságolták" - ismét átvette a parancsnokságot, amit a szolgálatban lévő legénység lelkes "bravó!' kiáltással üdvözöl. A kivándorlók felkészítenek egy Lloyd gőzöst, a "Habsburgot" és behajóznak. A titkos parancsokat elégetik, és egy rádióállomást építenek be. Mindenki pisztolyt vesz magához, egyenruhát és élelmet osztanak ki. A járandóságukat is mind megkapják. Minden a legnagyobb rendben történik. Csak néhány jugoszláv altiszt ellenséges. Különösen a Habsburgra felszerelt rádióállomás szül rossz vért, hiszen az "jugoszláv" tulajdon. Ekkor épp a megfelelő pillanatban terjed el a "vendég" kifejezés. A vendéget a délszláv területeken még nagy tiszteletben tartják, így aztán lecsillapodnak. Kivándorló bizottság alakult. A hazautazásnak rendezetten kell történnie. Ennek érdekében a legénység bizalmi képviselőket küld, a tengeralattjárósok az állomásparancsnokot és az U-31 parancsnokát választják. 

Egymás után érzeknek be a tengeralattjárók. A legtöbben még semmit sem tudnak a legutóbbi eseményekről, mindenki a hírre vár: háború vagy fegyverszüne? 

November 1-re virradó éjszaka megérkezik a parancs: másnap reggel 8 órakor a császári és királyi lobogót 21 ágyúlövés mellett utoljára kell felvonni, majd örökre bevonni.

Ezen a temetésen mindenki részt vesz, hogy a piros-fehér-piros lobogónak megadják a végtisztességet. Apáik és dédapáik több int 140 évig harcoltak alatta Lissánál, Helgolandnál és számtalan más csatában, és soha nem győzték le őket. Ahol a lobogú megmutatkozott, a régi, átadott hagyományokhoz hűen harcolt, a halállal és megsemmisüléssel dacolva. Eljött az idő, hogy most utoljára vonják fel egy hadihajó farára. Az állomásparancsnok maga vonja fel a zászlót, lassan, ünnepélyesen, megvárja az agyúszót, aztán bevonja. Most legutoljára! 
Az SMU-14 tengeralattjáró.
Senki sincs, akinek ne hullanának a könnyei. Mindenfelé fojtott zokogást hallani, mint a legkedvesebb hozzátartozó temetésén. Ekkor azonban a hőn szeretett színek mégis megjelennek újra. Az U-14 érkezik be lobogó zászlóval. 

A tengeralattjárók vasakarattal kitartottak, esküjük szerint teljesítették kötelességket, egészen a zászló bevonásáig, az utolsó üdvözlésig, az utolsó tisztelgésig."

Forrás: Georg von Trapp: Az utolsó tisztelgésig - Egy osztrák-magyar tengeralattjáró-kapitány történetei. Budapest, 2017.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP