péntek, július 06, 2018

Octavian Goga: Maniu is bevonul... - A Nagy Háború anekdotái - XXXVII.

Nemrégiben az odaáti lapokban kétsoros hírt közöltek, ami az itteni néhány tisztességes lapban szintén nem haladta meg a két sort, bár az a néhány szó egy tragédia végjátékából való és fölrázhatta volna ami még megmaradt a román öntudatból.

Iuliu Maniu frontra indulásáról van szó, a magyar hadsereggel. Őt is az ismert, Erdélyt elnemzetlenítő módszerek szerint sorozták be, s pár nap múlva elküldik meghalni a Habsburgokért, miközben az Ausztria-Magyarország megszámolhatatlan kávéházai továbbra is zsúfolásig lesznek "aktív" tiszti vitézekkel, akik pezsgőbuborékos tósztjaikat az "oláh kutyáknak" címzett szitkokkal indítják.

A magyar gyalogság tehát megszaporodik egy emberrel, és az ellenséges táborból érkező golyó nem fogja tudni, miféle szív dobog az új katona honvédegyenruhája alatt. Mi viszont tudjuk, és Balázsfalváról való távozásakor elfog bennünket otthonmaradó népünk elhagyottságának érzése, aki most teljességgel árvaságra marad...

A hegyen túli románság közélete személyiségekben szegény volt. A szerény gazdasági körülmények és a budapesti kormányok kulturális elnyomó rendszere nehezen engedte kibontakozni az olyan embereket, akik szakítottak volna az alázatos és jó vidéki munkások megszokott jellemzőivel. Legtöbbjük szárnyait a magyar iskola nyeste le, ahol rendszeresen porrá zúzták otthonról hozott szellemi örökségüket, és ahonnan elgyötört tudattal, valamennyi értékéből végzetesen kiforgatva léptek ki. Kevesen voltak azok, akik győztesen kerültek ki ebből az egyenlőtlen küzdelemből, az élet eltaposta őket. Egy vidéki ügyvédi irodába vetette őket a sors, vagy egy líceumi katedrára, észbeli képességeiket felőrölték az apró gondok, s napról napra tapasztalhatták, miként szűkül be körülöttük a láthatár. Csak egy rendkívüli temperamentum, egy olthatatlan lázadó erő és egy rendhagyó erkölcsi tartás tette lehetővé valakinek, hogy felülemelkedjék a napi nyomorúságokon és ellenállási küzdelmünket nyugati szellemű, magasabb szintről szemlélje.

Iuliu Maniuban megvoltak ezek az adottságok. [Simion] Bărnuțiu unokaöccseként, vérében a népe magas öntudatának olthatatlan elhivatottságával, sorsa közvetlen politikai megnyilvánulásokra teremtette. Világos eszű, alapos általános műveltségű és tökéletes elméleti felkészültségű jogászemberként, a fiatal balázsfalvi ügyvéd nem csak arra volt hivatott, hogy remek szónoki tehetségét kizárólag a küküllőmenti békebíróságokon élje ki. Felfelé törekedett és hamarosan kilépett. Az utóbbi két évtizedben Maniu útmutató szelleme volt hegyen túli törekvéseinknek. Az erdélyi vezetőemberek meglehetősen egy kaptafára szabott, rendkívüli műveltség nélküli, cselekvésükben olykor nehézkes csapatából kezdettől fogva kitűnt ennek az eleven európai férfinak az alakja, aki lovagias viselkedésével, valamennyi lépésének politikai megfontoltságával és a rá jellemző tapintattal, elnyerte mind a barátok, mind az ellenség egyhangú tiszteletét. Az utóbbi években, bár nem jutott be a magyar Kamarába, politikai életünk spiritus rectora lett, mindenki nagy formátumú embert, a szó szoros értelmében vett államférfit látott benne.

Maniu politikai szempontból minden esetben a magyarokkal szembeni abszolút nemzeti hajthatatlanságot képviselte. Történelmünk dicső lapjaiként maradnak fenn beszédei, amelyben levonta a legvégső nemzeti konzekvenciákat. Legmagasabb fokú öntudata minden esetben időszerűen jelentkezett, azt is mondhatnánk, hogy neki és a hegyen túli nemzeti bizottságból való igen kevés embernek köszönhető az a nagy erkölcsi győzelem, amely a későbbi események fényében még nagyobb fontossággal bír, hogy nem köttetett egyezmény a pesti kormánnyal, a tavalyi ismert tárgyalások nyomán. Maniu ellenkezése meghiúsított minden törekvést és az ő meggyőződése a mi elszigetelődésünkben, remek meggyőző erővel párosulva, végül is győzött. Akik e hosszas és bonyolult vitákban részt vettek, mindinkább hálásak lehetnek neki, amikor egyre világosabb lesz, mekkora sorscsapás lett volna egy Tisza gróffal történő megegyezés.

A nagy drámai helyzet közepette Maniu megértette, hogy az odatúli vezetők politikai szerepe véget ért, és hogy a mi lelki szolidaritásunk felelőssége Erdély sorsáért az ókirályságbeli vezetőkre hárult. Ezért aztán, küküllőparti magányába temetkezve, hallgatott és kivárt. Senki se tudott kiudvarolni belőle egyetlen hűségnyilatkozatot sem és senki sem volt képes egy csöppet is megingatni, hogy százados ellenségeinkhez való közeledés propagálója legyen.

A mai hallgatás helyett lelkesítően beszél viszont, sajgó dorgálásként, Maniu múltja, amely válaszra érdemes.
*

Most bevonul ő is. E távozás egyben az utolsó jelenet is. Mint egy felkavaró előadásnál, amely a végkifejlethez közeledik, a függöny leereszkedik, a tragédiának vége: - Jó éjszakát, uraim...

Ezidő alatt, a magyarok lezárják a határt, az írók a véleményszabadságról vitáznak, a filmszínházak mennek előre a maguk útján, Slavici nyomtatott szövegeket ír, mi lelkesítő szónoklatokat tartunk.

- Mily boldog semleges ország...

Cseke Gábor fordítása

(Forrás: Octavian Goga: Strigăte în Pustiu. Cuvinte din Ardeal dintr'o țară neutrală. București, Editura Librăriei Școalelor, C. Sfetea, 1915.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP