Az Egyesület Államok félmilliárd dollár értékben foglalt le magántulajdont az első világháború alatt
1918 júliusában Erich Posselt írt egy verset. Ahogy később írta, „nem volt valami jó vers”, és „egyáltalán nem akartam publikálni”. Ennek ellenére 17 hónapra egy internálótáborba került. A vers így kezdődött:
Hat kicsi pilóta
Kirepült egy nap
Coblenz-be vágytak
És ott is maradtak
A vers hat (valószínűleg amerikai) pilótája végigvergődik Németországon, de mindegyik áldozatául esik a köszvénynek, a müncheni sörnek, vagy Erich Ludendorff tábornoknak. Posselt egy fiatal szerkesztő és fordító volt, aki 1914-ben vándorolt ki az Osztrák-Magyar Monarchiából az Egyesült Államokba. A nemzetisége – ahogy ez első világháború alatt minden német anyanyelvű bevándorló az Egyesült Államokban – gyanút és dühöt váltott ki a nacionalista amerikaikból. A háború alatt a szövetségi kormány közel félmillió „ellenséges idegen” civilt regisztrált. Sokukat megfigyelték, és 6000 férfit és néhány nőt internálótáborokba zártak. Talán még ennél is felháborítóbb volt, hogy hatalmas mennyiségű magántulajdont foglaltak le, pedig nagyobb részének nem sok köze volt a háborús erőfeszítésekhez. Ennek a vagyonnak az értéke meghaladta a félmilliárd dollárt, ami megközelítette a szövetségi kormány háború előtti költségvetését.
Posselt verse így végződik:
Két kicsi pilóta
Futás közben lefagyott a lába;
Az egyiknek elfogyott a szuflája,
Így már csak egy maradt.
Egy kicsi pilóta
Hamar a végét járta;
Az öt másikat gyászolta,
Míg végül őt is elkapták.
Az Igazságügyi Minisztérium – aminek az ügynökei egy házkutatás során megtalálták a verset -, nem volt elragadtatva. A Vizsgálati Iroda (az FBI elődje) egy belső jelentése szerint „nagyon messze volt attól, hogy csak egy vicc legyen”. „Már most is túl sok fiatal amerikai pilóta áldozza fel az életét azért, hogy egy ellenséges idegen csak úgy viccet csináljon belőle. Erre a versre nincs bocsánat, és nem is fogjuk megbocsátani.”
A szövetségi ügynökök már jó ideje kerestek megfelelő bizonyítékot, hogy letartóztathassák Posselt: a korábbi év során már legalább egy tucat alkalommal tartottak nála házkutatás. Most, hogy végre találtak egyet, a Gerorgia-i Fort Oglethorpe-ba küldték, ami a háború alatt épült négy központi gyűjtőtábor egyike volt. Ennek ellenére a vers megtalálása után sem emeltek ellene vádat. „Posselt nem vádolták meg semmilyen összeesküvéssel, csak bűnös tudással” – írták az egyik jelentésben. „Nagyon lényegretörő írásai vannak, és bajt okozhat, ha kiengedik.”
Hot Springs, Észak Karolina. Az egyik internálótábor és lakosai. |
Az Igazságügyi Minisztérium még két további vitatható törvényt alkotott, amit a Kongresszus is elfogadott: A Kémkedés Elleni Törvényt és az Ellenséggel Való Kereskedés Elleni Törvényt. Mindkettőt arra tervezték, hogy a hazai jogi erőfeszítéseket a háború szolgálatába állítsák, és mindkettő még a mai nap is érvényben van. Posselt esetében az Igazságügyi Minisztérium jelentése a Kémkedés Elleni Törvényre hivatkozott, és a javasolta, hogy a háború végéig internálják.
A legtöbb beszámoló az amerikai internálótáborokról viszonylag pozitív képet festett, ahol katonás rend uralkodott, és csak ritkán fordult elő, hogy az internáltak éheztek, vagy túldolgoztatták őket. Posselt évekkel a háború után számolt be az élményeiről az American Mercury hasábjain. A legrosszabb élményei az öngyilkosságok, a több tucat elmegyógyintézetbe zárt elszállítása, és a háború végén a táborban kitört járvány volt. Az embertelen körülmények közt Posselt számára a legfurcsább jelenség a táborba zárt tudósok voltak. Az internált professzoroknak megengedték, hogy matematikai, biológia, irodalmi és nyelvi kurzusokat tartsanak a többi fogvatartottnak. A táborban több tucat olyan zenész lakott, akiket Európából hívtak amerikai zenekarokba, és rendszeresen tartottak koncerteket, hogy az internáltakat szórakoztassák. Egy másik táborban a hadifogoly tengerészek egy német falu tökéletes mását építették fel.
A Hot Springs-i tábor barakkjai. |
Az internáláshoz azonban már egy nagyon minimális bizonyíték is elégséges volt. Adam Hodges történész kutatásai szerint a helyi hatóságok a szövetségi internálási szabályokat arra használták fel, hogy fellépjenek a munkásság megszervezői ellen, és azok ellen, akiket politikai radikalizmussal gyanúsítottak. Szövetségi szinten az egyik kiemelt ügy Karl Muck, a Bostoni Szimfónikus Zenekar karnagyának internálása volt. Muck-ról több újság is azt állította, hogy német hazafi, holott a semleges Svájc állampolgára volt. Azzal is megvádolták, hogy nem volt hajlandó az amerikai himnusz eljátszására (ez a vád később megdőlt), és a szerelmes leveleiben becsmérelte az amerikai kormányt. Muck-ot a zenekar 29 tagjával együtt a Fort Oglethorpe-i táborba küldték.
Természetesen nem az Egyesült Államok volt az egyetlen hadviselő ország, mely táborokba zárta bizonyos állampolgárait. Az amerikai szabályok még viszonylag lazák is voltak a britekhez képest, ahol 30 000 „ellenséges idegen”-t internáltak 1915-től kezdve. A Német Császárság több ezer brit állampolgárt, valamint számtalan franciát és oroszt zárt táborokba. (Ezek a számok természetesen függetlenek a hadifoglyok számaitól.) Az internálás célja a kémkedés és az ellenséges hadsereghez való csatlakozás megelőzése volt, de ha figyelembe vesszük azt is, hogy nőket és gyerekeket is táborokba zártak Európában, a törvény ésszerűségét kétségbe lehetett vonni. A legtöbb országban a közvélemény nem csak támogatta a kormányt ebben az ügyben, de rá is kényszerítették volna, ha nem álltak volna az internálás pártján.
Svájci stílusban épített házikó Hot Springs-ben. |
Mai szemmel nézve az amerikai internálási gyakorlat megkérdőjelezhető, de a sokkal nagyobb mértékű lefoglalási hullám mellett eltörpül az ügy. Wilson elnök az Ellenséggel Való Kereskedés Elleni Törvény értelmében létrehozta az „Idegen Tulajdon Gondnoksága” hivatalt, aminek élére A. Mitchel Palmer-t nevezte ki, hogy minden olyan tulajdont foglaljon le, ami hátráltatná a háborús erőfeszítéseket. Ez többek közt azt is jelentette, hogy az internáltak vagyonát is lefoglalhatták, függetlenül attól, hogy milyen vádakkal fogták le őket. „Minden internált idegent ellenségként kell kezelni”, írta Palmer, „és ennek megfelelően kell kezelni a vagyonukat is.”
Az alapvető érv az volt, hogy a lefoglalásokkal megelőzték, hogy a bevándorolt személyek pénzügyileg, vagy anyagilag támogassák Amerika ellenségeit. Palmer irányítása alatt a hivatal több száz főt alkalmazott, és több kémkedéssel és szabotázzsal kapcsolatos ügyet is felhasznált arra, hogy a tevékenységét megvédje. Az Egyesült Államokban működő német vegyipari cégek különösen ki voltak téve a lefoglalás veszélyének: nem csak fontos anyagokat vonhattak el a hadiipartól, hanem elméletben robbanóanyagokat is gyárthattak.
Zenészek a Hot Springs-i táborban. |
Palmer hivatala rendkívüli hatalommal rendelkezett. A Munsey’s Magazine-ban megjelent riport szerint Palmer az „ország legnagyobb raktáraként” írta le az Idegen Tulajdon Gondnokságát, megjegyezve, hogy a lefoglalt cégek közt volt „New Jersey-i ceruzagyár, Connecticut-i csokoládégyár, és egy Chicago-i sörgyár”. Ezen kívül kisebb cégeket is lefoglaltak. „Ezek közt volt”, folytatta furcsa büszkeséggel, „néhány szőnyeg New York-ból, három ló a Mississippi-i Joplin-ból, és egy szekérnyi ciprusrönk a Délről.” Hodges szerint azokat a nőket is ellenséges idegenként tartották nyílván, akik német vagy osztrák-magyar bevándorlókhoz mentek hozzá. Tőlük összesen 25 millió dollárnyi vagyont foglaltak le.
Az Ellenséggel Való Kereskedést Tiltó törvény életbe lépése után egy évvel a háború véget ért. Az idő alatt az Idegen Tulajdon Gondnoksága több száz millió dollár értékű privát tulajdont foglalt le. Palmer kijelentette, hogy minden lefoglalt vagyont „amerikanizálni” fognak, vagy amerikai állampolgároknak adnak el, azt remélve, hogy ezzel kárt okoznak a német iparnak. Ez a hozzáállás egyébként tükrözte azt az általános elgondolást, hogy a Központi Hatalmaknak fizetniük kell a háború okozta károkért. A Bayer vegyipari vállalatot a New York-i gyárának lépcsőin árverezték el, és a cég elvesztette az aszpirin amerikai szabadalmát is.
Az Idegen Tulajdon Gondnoksága hivatal alkalmazottai. A méretes alak középen A. Mitchel Palmer. |
„Ugyan az a béke, ami megszabadít minket a német militarizmus autokráciájának fenyegetésétől”, érvelt Palmer, „megszabadít minket a német indusztrializmus autokráciájától is”. Palmer szemében a bevándorlók vagyona csak a német és az osztrák-magyar vagyon meghosszabbítása volt, ami szerinte jogot adott arra Amerikának, hogy lefoglalja. Számtalan olyan pert indítottak Palmer ellen, ami megkérdőjelezte a lefoglalások jogosságát. Az egyik ügy végül a legfelsőbb bíróság elé került, de a bíróság döntése szerint a lefoglalás jogos volt, és összhangban állt a háborús törvényekkel. A hivatal hírnevét semmi sem tépázta meg, és Roosevelt elnök a második világháború alatt újraalapította azt.
Roosevelt elnök internálási elvei sokkal diszkriminatívabbak voltak – 110 000 japán származású amerikait zártak táborokba -, és elhomályosították az első világháború alatti jogsértéseket. Az első világháborús internálótáborokat szinte teljesen elfelejtették. A kiürítésük fájdalmasan hosszú ideig tartott, részben a bürokrácia nemtörődömsége és a politikai ellenállás miatt. William Glidden történész szerint Palmer megpróbált deportáltatni minden olyan internáltat, aki bármilyen kihágást követett el, de a Kongresszus ehhez nem járult hozzá. Hét hónappal a fegyverszünet aláírása után megkapták az első fogvatartottak a szabadon bocsátási értesítést. Nagyjából ugyanekkor 2000 hadifogoly tengerészt és 1600 bevándorlót is hazaszállítottak a hazájába. Az utolsó fogvatartott 1920 áprilisában szabadult. Glidden szerint „amikor a táborokat bezárták, szinte senki sem törődött már a dologgal.”
Erich Posselt 1920 januárjában engedték szabadon, és New York-ban telepedett le. Ugyanakkor, amikor Wilson elnök A. Mitchell Palmer-t nevezte ki főállamügyésznek.
Forrás: https://www.smithsonianmag.com/history/us-confiscated-half-billion-dollars-private-property-during-wwi-180952144
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése