péntek, december 03, 2021

A szagos szappan – A Nagy Háború anekdotái - LVII.

Ha nappal fülelünk, nagy zsongást és zümmögést hallunk, mert olyan ez a gyűjtőtábor, mint egy nagy méhkas. Mégis, amikor végignézzük a tábor egyenruhás lakóit, mintha nem egyforma méhek, hanem más és más rovarok, bogarak, lepkék, szitakötők szálldogálnának, futkosnának, vagy lepnék el a mezőt, a virágos kertet, mert van ebben a táborban a monarchia minden tájáról katona, vagyis most hadifogoly. Gyalogosok, tüzérek, huszárok más és más hajtókával. Magasak és alacsonyak, szőkék és barnák. Magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, bosnyákok, szerbek, horvátok, rutének, románok. Nagyjában minden nemzetiség külön-külön, már csak azért is, hogy a csehszlovák, a román és a jugoszláv légió toborzói megtalálhassák az anyagukat, akiket a légióikba csábíthassanak.

Az újdonsült légionisták új ruháikat fitogtatva megjelennek itt-ott a többiek között, hátha találkoznak egy földivel vagy ezredbelivel, akit meg lehetne puhítani. Bár akad elég olyan is, akinek ígérhetnek bármit, vagy fenyegethetik akármivel, mégis kijelenti, hogy ő ugyan tót, de hű a magyar hazájához, vagy mint egy cseh önkéntes, aki jó osztráknak vallja magát, vagy a lengyel ügyvéd, aki okos, olvasott ember, de 1918 júliusában úgy véli, hogy messze van még Lengyelország feltámadása, van viszont sok olyan hadifogoly, aki már félúton van. Nem lép be a légióba, de az érzelmei már megváltoztak. 

Ilyen például a biharmegyei Pap. Magyarul és románul beszél, hogy melyiket tudta előbb, talán ő sem tudja, ha tudja is, el nem mondaná. A neve is amolyan akarom magyar, akarom román. Az egész csak azon múlik, hogy "o" betűt, vagy "a" betűt írjon valaki, ha át akarja őt keresztelni.

A dolog ott kezdődött, hogy egy olasz műszaki őrmester bejött a táborba és ácsot keresett. Pap bajtárs a román nyelvtudásával mindjárt kapott rajta, pedig nem ács, sőt nem is iparos, hanem csak egyszerű falusi ezermester, aki talán sok iparosnál azért tudhat többet, mert nem egyet tud, hanem több iparhoz is konyít egy keveset. Valami kisebb színt kell összeeszkábálni. A gerendák, lécek, tetőzet mind bekerülnek a táborba, Pap pedig szorgalmasan dolgozik a szekercéjével, farag, illeszt, szögel, kalapál. Mikor elkészül, az őrmester a konyhájukon adat neki egy csajka rizskását. 

Nem olyan jól készítik, mint a magyar szakács, mert jobban szétfőzik, de olajosabban, és a paradicsom pedig szép színt ad az ételnek. Evés után Pap újra dolgozik és amikor elvégzi, az őrmester újabb adagot ad neki, mert feleslegük maradt a vederben. Ezt Pap elviszi és a sátor előtt ülve fogyasztja.

Másnap újabb munkára viszik, a fizetség megint csak rizskása. Így megy ez napokig, Nem is volna belőle baj, mert aki dolgozik megérdemli a fizetséget. Bár az élelmezés nagyjából jó és elegendő, de a kis ember, mert alacsony termetű a mi ezermesterünk, jó étvággyal elfogyasztja. A többiek nézik, de nemcsak nézik, hanem hallgatják is. Mert Pap közben megjegyzéseket tesz: – Látjátok milyen szép rizskását kaptam a munkámért? De az is finom volt, amit ma ebédre kapott a tábor. Bezzeg a fronton mit kaptunk? Krumpli levest, amiben alig volt krumpli. Meg örökké kukoricakását, szárított főzeléket. Barna, de már legutóbb sárgás kenyeret., Ezek meg olyan kenyeret esznek, hogy fehérebb a falnál. A zsíros húsoktól olyan szép a levesük, hogy az embernek kicsurog a nyála. Igen, ez igen! Ez nagyszerű, milyen finom. – Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket – intette őt egy tizedes. Egyen csak meg egy fél kenyeret abból a fehér rizskenyerükből, majd meglátja, hogy délutánra megéhül. De aki a mi döfinket eszi, annak tele van a gyomra. Az, hogy nekünk a hegyekben kukoricát adtak, annak is meg van az oka, mert a kukorica meleget tart a testünkben, mivel 8-10 óráig tart az emésztésünk. Jól jártunk volna, ha rizzsel etetnek minket is és már éjjel fáztunk volna az éhségtől. Azt a kövér húst meg Amerikától kapják. Hát nem látta múltkor azt a marhacsordát, amit a tábor mellett elhajtottak. Csupa sovány ökör és legyengült tehén volt. De hát Papnak akármit mondtak, napról-napra jobban ócsárolta azt a szegény anyát, aki már nem tudott eleget adni a gyerekeinek, és dicsérgette a mostohát aki kölcsönpénzből és anyagból etette a saját katonaságát és hadifoglyait, hátha neki kedvez majd a végén a szerencse...
Egy pár nap múlva megunták a sok ócsárlást és tettek valamit. Pap megint egy tele csajka forró rizskását hozott a sátra elé. Letelepedett, hogy bevágja. De egy távolabbi sátortól kiabálni kezdtek rája. – Pap, pap, az őrmester úr hívatja! Pap felugrott, hogy odamenjen, de előbb megkérte az egyik bajtársát: – Úgyis nagyon forró, de azért vigyázzon rája, nehogy felrúgja valaki. Ezzel elszaladt. Az őrmester ugyan nem hivatta, de mivel látta őt, hát mondott neki valamit a délutáni munkáról. Amíg távol volt, az egyik huncut egy kis szagos szappant tett a rizskásába, és a kanállal jól beletemette.

Pap megjelent, megint letelepedett és jó étvággyal kezdte a rizskását enni. Nagy tetézett kanállal fogyasztotta, még a szeme is kidülledt, úgy ízlett neki. Csak a végén tette meg a szokásos megjegyzéseit. – No ilyet minálunk már a tiszturaknak sem adhatnak. Ebéd után sietett a munkájához. A többiek félszemmel figyelték eddig, most aztán kitört köztük a nevetés. – Ne nevessenek – intette őket a tizedes – a cifrája csak most jön.

Látják is nemsokára, hogy Pap bajtárs igen gyorsan kászmálódik le a szín tetejéről és futni kezd, de nem az őrmester irodája felé. Félóra múlva ugyanígy. A munka bevégzése előtt már harmadszor. Mikor hazatér, már igen savanyú a képe. – Mi baja? – kérdi tőle a tizedes. Igen rosszul érzem magam. Egész délután csak szaladgálok. Kihánytam a rizskását. – Ejnye, ejnye – álmélkodik a tizedes, a fronton bezzeg megettük volna a vasszeget. Csak nem a rizskása ártott meg? – Alighanem – feleli Pap bajtárs szomorúan. Éjjel hánykolódik, nyög. 

Másnap nehezen megy a munkája. Az ebédet nagy immel-ámmal eszi, a végén ott is hagyja. De amikor az olaszoktól elhozza a részét, mégis csak nekiül, hátha ez jobban fog ízleni. Amint a szag megcsapja az orrát, megint megundorodik és keserűen jegyzi meg: – Nem ízlik. Látják, ilyen ételt adnak a szegény hadifogolynak! Rizskását! Hogy az Isten rohasztaná el a gyökerét!...

Bizony azóta sokszor eszembe jutott ez az egyszerű baka, akit egy kis szagos szappannal megállított valaki a félúton. Sokaknak el kellett volna egy ilyen szappandarab, vagy más hasonló dolog, hátha ők is megállottak volna ott és akkor, amikor még nem volt késő...


(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP