vasárnap, november 06, 2022

Tengerész portré: Muray-Printz Othmar (Othmar Printz)

Othmar Franz Josef Alexander Printz 1891. szeptember 30-án született Sopronban. Édesapja Franz Printz ügyvéd és polgármester-helyettes volt. Édesanyja, Muhr Hermina, Muhr Ottmárnak, a 9. sz. Nádasdy huszárezred parancsnokának volt a húga. Othmar 1910. július 1-jén végzett a fiumei tengerészeti akadémián, mint tengerészkadét. Ezután az SMS Ferdinand Max és SMS Sankt Georg hadihajókon szolgált. 1911. szeptember 15. és 1912. június 30-a között elvégezte a tengerészkadéti kurzust, és 1912. július 1-jén zászlóssá léptették elő. Ezután az SMS Erzherzog Karl és az SMS Vesta hadihajókon teljesített szolgálatot. 1913. május 1-jén fregatthadnaggyá léptették elő. 1913. június 17-től október 7-ig az SMS Uskoke rombolón szolgált, majd november elsejéig az SMS Najade vízszállítón. 1913. november 15-e és 1914. február 14-e között elvégezte a torpedótiszti tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén, majd 1914. július 1-jéig az SMS Leopard torpedócirkálón szolgált. 1914 augusztusában, amiért megmentett egy embert a vízbefúlástól, írásbeli dicséretben részesült.

1914. július 1-jén az SMS 73F torpedónaszádra helyezték át, ahol mint második tiszt szolgált, és a hajó összes bevetésében részt vett. Ezek közül a fontosabbak: A Potenza folyó vasúti hídjának bombázása 1915. május 24-én, támadás Pelagosa ellen augusztus 16-án és szeptember 9-én. 1916. március 13-án megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet a kardokkal kitüntetést.
Muray-Printz Otmár (jobbról a második) az SMS T51 torpedónaszád fedélzetén.
1915. november 28-tól 1916. január 28-ig a tengeralattjáró állomáson szolgált, az SMU 5 második tisztje volt. 1916. július 2-án megkapta a harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. 1917. május 1-jén sorhajóhadnaggyá léptették elő. 1917. május 16-án az SMU 5 gyakorlatozás közben aknára futott a Fasana csatornában. Printz megmentette a fulladástól Popodi gépészt, aki akkor már a víz alatt volt. Ezért a tettéért 1917. augusztus 15-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet. Az esetre így emlékezett vissza:

„...Óriási robbanás rázta meg a hajót. Hátulról víz ömlött a naszádba. A levegőállomásra rohantam, hogy a sűrített levegővel kifúvassam a vízballasztot. 72 légpalackunk volt, kezemet felsebezte a sok, erősen becsavart szelep. Ezek a tartalék légpalackok arra az esetre voltak, ha az elektromos berendezés felmondaná a szolgálatot, ami a jelen esetben be is következett. A hajó lassan emelkedni kezdett. A parancsnok már a toronyban volt és elrendelte, hogy tömítsük a léket. Nemsokára láttuk, hogy ez lehetetlen. Visszakiáltottam, hogy nem megy a dolog. A parancsnok nem hallotta meg, ezért felkúsztam hozzá és majd megállt a szívverésem, mert a naszád már megint süllyedt, a torony csapóajtaja már megint csak öt centiméternyire állt ki a vízből. És lent a hajóban még tizenkét ember tartózkodott. A többiek már kiugráltak a torony csapóajtaján át. És egymás után jöttek a fiúk és vetették magukat a vízbe. Sorra segítettem nekik, mialatt a hajó fara egyre mélyebbre süllyedt. Már a vízben álltam, bekiáltottam a toronyléken, van-e még odalent valaki? Nem kaptam választ. A hajó egészen megdőlt, a víz átcsapott a torony tetején. Lábam alól kisiklott a hajó, úszni kezdtem, és éreztem, hogy valaki mozog alattam. Lebuktam, megkerestem a fuldoklót, felhoztam és beemeltük egy mentőcsónakba. Csak később vettük észre, hogy egy zászlósunk és öt emberünk hiányzott...”

A további eseményekről Dr. Csonkaréti Károly így írt:

A búvárok nyomban a süllyedés helyére siettek és kopogtatással kapcsolatot teremtettek a bent rekedtekkel. A naszádot azonban nem tudták rögtön kiemelni, mert még nem szerelték föl rá azokat a füleket, amelyekbe az emelőcsigát bele lehet kapcsolni: a próbajáratoknál kerülni akartak minden súlytöbbletet.
Muray-Printz Otmár fregatthadnagy (jobb szélen) és tiszttársai.
Az U 5-öt végül is csak június 23-án emelték ki, mert olyan mélyen süllyedt bele az iszapba, hogy a búvárok csak június 19-én voltak képesek a naszád alatt csatornát ásni az emelőlánc számára. Amikor kiemelték, a naszád orrában hat halottat találtak. Ezen a helyen az elsüllyedéskor levegőbuborék képződött. Oda menekültek, ott érte őket utol a halál. A nyomokból látszott, hogy a torpedóvető csövön keresztül akarták elhagyni a tengeralattjárót. Haláltusájukban teljesen elgörbítették a fedőlemez vastag acélkarját, mégsem sikerült kinyitniuk. Heinrich Münzendorfer tengerészzászlóst és a legénység öt tagját, — Benczúr István torpedómestert, Brandies László torpedóoktatót, Dangl János elektromestert, Josef Callasch negyedmestert, Ouczikus Iván torpedóoktatót — a polai tengerésztemetőben helyezték örök nyugalomra.

1917. július 15-én Othmar Printzt áthelyezték az SMU 43-ra. Az egyik útja ezzel a naszáddal is kis híján tragédiába torkollt. Erről így írt Dr. Csonkaréti Károly “Gyorsmerülés” című könyvében:

Az U43 néhány adriai bevetés után, az U5-ről ide vezényelt Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917. november 20-án Brindisi előtt 18 méteres mélységben járt. Déli 12 óra 05 órakor hatalmas robbanás rázta meg, közvetlenül a váltás után s Muray-Printz Othmar, akkor már sorhajóhadnagy, második tiszt éppen elfoglalta helyét a periszkóp mögött. Nagyobb mélységbe akarta vezényelni a naszádot, s megkopogtatta ujjával a mélységmérő üveglapját, mert a gyanús mozdulatlanságban a 17 méteren állt. A merülésre kiadandó vezényszóra már nem került sor, helyette más parancsszavak csattantak. Már Schlosser is talpon volt es a harmadik tiszt, Márton Kálmán fregatthadnagy is munkához látott, hogy a naszádot mielőbb a felszínre irányítsák. A villanymotorokat a legnagyobb erőre kapcsolták, s megkezdték a merülőtartályokból kifúvatni a vizet, a parancsnok a mélységmérőkhöz sietett, mindkettő mozdulatlanul állt a 17 méteren; a harmadik, a toronyban levő, már 60 métert mutatott es többé nem mozdult el onnan. Pedig az U43 még továbbra is farral lefelé csúszott olyan szögben, hogy az emberek már képtelenek voltak megállni a lábukon. Négykézláb, mindenbe kapaszkodva, káromkodva próbálták elzárni a vízbetörést. 

Wilhelm Bouska gépmester ezekre a percekre így emlékezik vissza: „A merülőtartály teljes hosszában felszakadt. Első ijedtségemben a kezemmel akartam visszatartani a beömlő vizet, amely azonban csaknem letépte az ujjaimat. A következő pillanatban megpróbáltam elzárni a Kingston-szelepet... Közben a beömlő víz kezdte ellepni a villanymotorokat, azokat gyorsan le kellett állítani. A naszád már legalább 45°-os szögben süllyedt tovább. Hátul rövidzárlat keletkezett, csak a vezénylőteremben és a torpedótérben működött még a világítás. Teljes sötétségben dolgoztam. A szelepet nem bírtam elzárni. Mellőlem már eltűntek a fiúk, mindannyian a vezérlőteremben és elől voltak. Egy pillantást vetettem feléjük, és láttam, hogy a legváltozatosabb helyzetekben igyekeznek megtartani magukat, nehogy visszazuhanjanak a motorok es a víz közé, amely már majdnem ellepett mindent. Végre sikerült elzárni a szelepet. És ekkor hangzott el a parancsnok kiáltása: »Hátsó sűrített levegő tartályokat kinyitni!« Ezt a parancsot még normális körülmények között is nehéz teljesíteni, mert olyan rossz helyen van. De ösztönösen megismételtem a parancsot. Lebuktam a víz alá, es óriási szerencsémre, a sok egyéb csap és kerék között elsőre megragadtam a szelepnyitó kereket es kinyitottam. Hazudnék, ha azt mondanám, azt tudatosan cselekedtem. Véletlenül ragadtam meg a helyes kereket. Vagy az Isten vezette a kezemet. Ha elsőre nem sikerül, másodszorra már nem kísérletezhettem volna, nem lett volna rá erőm. Visszafelé kúszva bevertem a fejemet néhány tárgyba, amelyek nem voltak rögzítve és hátracsúsztak, de aztán sikerült feljönnöm az olajos víz alól. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, szememet égette az olaj, hajam ragadt az olajos mocsoktól, de mit számított most mindez? Volt már sűrített levegőnk a másik tartályhoz, volt már reményünk a megmenekülésre, az életre."  

A tengerészek az U43 belsejében mindössze két percen át viaskodtak a naszád megmentéséért, az életükért. De ez a rövid idő ott, a hajó gyomrában végtelennek tűnt. Két perc után a tartaléktartályba préselt sűrített levegő segítségével kezdtek felemelkedni, s másodperceken belül a felszínen voltak. Kézi erővel azonnal megkezdték az összegyűlt víz kiszivattyúzását, mert a telepek rövidzárlatot kaptak. A villanymotorokat sem lehetett használni, így csak a felszínen indulhattak hazafelé. Ekkor éppen 12 óra múlt 15 perccel.

Már közel jártak a saját partokhoz, amikor 21 óra 5 perckor, ragyogó teliholdnál az őrszem elkiáltotta magát: — Torpedó 25 méterrel az orr előtt! A fedélzeten állók mind látták a feléjük közeledő, ezüstösen csillogó nyomvonalát, amely azonban éppen hogy elcsúszott a naszád orra előtt. Már december 1-je volt, amikor 1 óra 30 perckor megérkeztek a Bocchéba.
Muray-Printz Othmar (jobbra) és Otto Bielobradek fregatthadnagyok.
1918. március 28-án kinevezték az SMU 1 tengeralattjáró parancsnokának, ami akkoriban már iskolahajóként funkcionált. 1918. április 30-án Sopronban feleségül vette Muhr Olgát. A háború végéig oktatóként szolgált a tengeralattjáró parancsnoki kurzuson.

Othmar Printz 1919. február 28-án a Magyar Királyi Folyamőrség szolgálatába állt, mint első osztályú törzskaptány. 1938-ban vitézi címet kapott, és nevét vitéz Muray-Printz Othmarra magyarosította. 1940. május 1-jén főkapitányi rangban szolgált a Magyar Királyi Folyamőrségnél. 1947-ben feleségével Argentínába emigrált, ahol szerény körülmények között élt, jobbára kétkezi munkából tartotta el magát és családját. 1975. január 3-án hunyt el Pueblo Ledesma (ma Libertador General San Martín városának kerülete, Jujuy tartományban) városkában.

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012)
- Heinz Strauss: K.u.k Linienschiffsleutnant Otto Bielobradek-Bernau (Wien, 2017)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP