kedd, december 06, 2022

Adalékok a Székely Hadosztály történetéhez

1918. december 1-én megalakul a Székely Hadosztály. Természetesen nem ezzel a névvel, nem egészen úgy, mint tervezték, de megalakult. Vezetője egy veterán első világháborús honvédtiszt, bizonyos Kratochvil Károly. Nagyváradon szolgált eredetileg, csak az összeomlás után került Kolozsvárra, ahol meg kellett volna valósítani a lehetetlent, azaz fegyveres véderőt szervezni annak a Népköztársaságnak az utasítására, akik egyébként szélnek eresztették, sőt széjjel is zavarták a frontról hazaérkező katonákat...
Kratochvil Károly (1869 - 1946)
Egy lelkes főhadnagy, talán ekkor már százados, bizonyos Werbőczy, avagy Verbőczy Kálmán is segítségére volt ebben. Hozzá kötődik egy legenda, hogy eredetileg ő vetette fel az ötletet, győzzék meg a székelyeket, hogy álljanak be hozzájuk! Több probléma volt ezzel, a legnagyobb pont az, hogy Székelyföld ekkor már az antant egyik tisztje által meghatározott demarkációs vonalon, a Maros folyón túl volt, azaz az ellenség háta mögül kellett katonának valót hozni.

Nem is volt ez egy nagyon sikeres vállalás, alig pár száz veterán indult el Kolozsvárra, Kratochvil Károly hívó szavára, Verbőczy Kálmán kíséretében. De ők alkották a magját egy új, önszerveződő, honvédő fegyveres erőnek, amit emiatt Székely Ezrednek, majd annak növekedésével Székely Hadosztálynak neveztek. Magáról a Hadosztályról, illetve "Erdély második Bemje" szerepéről nem is kívánok sokmindent elmondani, hiszen tanulmányok százai állnak rendelkezésünkre.
Verbőczy Kálmán százados
Talán még annyit, hogy igen érdekes helyzete, s tagsága volt a Székely Hadosztálynak. Hiszen a magyar kommunista államszervezet - a Tanácsköztársaság, valamint a Magyar Vörös Hadsereg - keleti arcvonala (is) volt, igaz alig egy hónapig. A tagok között pedig ott találjuk például Hautzinger Gusztávot (Jány Gusztáv), Márton Áront (a késöbbi püspököt), vagy épp Kóré(h) Endre lelkipásztort, aki egyben a Hadosztály krónikásává is vált.
Az ifjú Márton Áron hadnagy.
Emellett voltak tagjai nem csak Székelyföldről, hanem Erdély, a Partium, a Bánság, sőt, még az Anyaországról is. Amiről beszélni szeretnék, az a Hadosztály tagjainak sorsa a fegyverletétel, illetve a Tanácsköztársaság bukása után. Természetesen nem a teljes sereg, csak néhány tagjának sorsát írom le, s legfőképpen azt, miként is kapcsolódik, kapcsolódhat Monorhoz történetük. 

Ehhez segítségül hívom egy korábbi bejegyzésemet, amit az 1919. augusztus 3-án, Monoron kivégzett 53 fő kapcsán tettem közzé, íme: 

Az ismeretlen áldozatok 2. rész 

Erdélyi/székely katonák a monori tömegsírban? (Hadtörténeti és egyéb adalékok a monori eseményekhez) 

Az ismeretlen áldozatok nagy száma miatt sok érdekes elképzelés is napvilágra került a két háború közötti Magyarországon, hogy kik is lehettek a Monoron 1919-ben kivégzett, majd 1920-ban újratemetett ismeretlen áldozatok? Ezeket a szálakat, kutatásokat (ha egyáltalán voltak ilyenek) 1945 után nem folytatták, valamint el is hallgatták gondosan, illetve megtartották a hadtörténelem iránt érdeklődő szűk, de valóban szakmai körnek. 

Miért? 

Mert akkor kiderült volna pár érdekes adalék a Magyar Vörös Hadseregről, annak összetételéről, és nem jöhetett volna létre az, a nagyközönség számára mesterségesen kialakított "öntudatos proletárokról" szóló legenda, amelyet több évtizeden keresztül tanítottak nemzedékről nemzedékre. 

Miért írom ezt le? 

Egy érdekes példa 1939-ből: 

Az 1919-ben kivégzett negyven aradi vasutas emlékezete.

Az Országos Rákóczi Szövetség Dömötör Mihály ny. belügyminiszter elnöklésével választmányi ülést tartott, amelyen kegyelettel emlékezett meg az 1919 augusztus 2-án a Tiszántúlra betört románok által Monoron kivégzett negyven aradi magyar vasutas mártír haláláról. 

Nemzeti Újság, 1939. július (21. évfolyam, 147-172. szám) 1939-07-27 / 169. szám 

Itt felmerülhet, hogy esetleg nem Monor településen, hanem Orosháza külterületén lévő Monor - tanyán hajtották ezt végre a románok, hiszen ott is voltak emberéletet követelő túlkapások részükről. De nem ilyen nagyságrendben, és nem augusztus elején, hanem már korábban! Az 1920-ban Monoron exhumáltak közül 2 főt azonosítottak be Aradról vagy Arad megyéből, illetve egyet Temes megyéből.

Tehát lehet valóságalapja ennek a cikknek (is)! 

A másik forrás még érdekesebb! 

Bizonyos Kóréh Endre: "Erdélyért" című könyv idevonatkozó fejezetében olvashatjuk a következőt: 

Mialatt Verbőczy megmentette és elvezette a székelyeket Dunántúlra, azalatt Monoron egy vad oláh őrnagy 33(32) erdélyi magyar és székely katonát, (köztük Kovács főhadnagyot és Őz hadnagyot) lövetett agyon, azon címen, hogy ezek még a demarkációs vonalon ő ellenük harcoltak! A két tisztet utoljára lőtték agyon, végig kellett nézniük szegény katonáik kivégzését... Aranyfogaikat a barbár gyilkosok fogókkal tördelték ki, s hadizsákmányul vitték Nagyromániába. Ma is a monori temetőben feküsznek mind a harmincketten....

A székely vértanuk közül egyet nem értek halálosan a golyók. Ez éjjel elvánszorgott és szerencsésen megmenekült. Ő lett a hírmondó, —egy derék magyar mozdonyvezető, —a ki ma is él. Ugyanilyen sors érte volna a miskolci, szerencsi és budapesti kórházakban fekvő sebesült erdélyieket is, ha idejében meg nem szöknek.

Ezeket részben a tiszamenti magyarok rejtegették, részben oláhmentes területre bujdostak. De azért, hogy mennyi gyilkosságot követtek el az oláhok, arról az utánok vonult nemzeti hadsereg jegyzőkönyvei tanúskodnak!... 

Milyen érdekes adat! De vajon igaz lehet-e? 

Az mindenesetre biztató, hogy a részletek, mint pl a megmenekülő egy fő, ismertek a helyi iratokból is, sőt a 70-es években meg is nevezik ezt a személyt a Népszabadságban(!), de tény, hogy maga Kóréh Endre sem volt a helyszínen, s csak mások elmondásából értesülhetett az eseményekről.

Viszont neveket is említ, ami már sokat segíthet!

A két tiszt közül az egyik, bizonyos Őz hadnagy, talán az az Őz János hadnagy, aki 1918-ban a 29. h.gy.e. tisztje? Lehetséges, bár a nevezett alakulat az ország középső részéből, tehát nem Erdélyből való, ráadásul népfelkelő ezred volt. De az első sorban lévő Verbőczy egy valóban létező személy volt, aki kalandos életutat tudhatott maga mögött. Tisztje a császári és királyi hadseregnek, majd a Székely Hadosztálynak, majd a Tiszán átkel, s nemsokára már a Magyar Vörös Hadseregben szolgál - röviddel azután, hogy a vörösök halálra ítélik, de legényei megmentik!!!!

Ez az ellentmondás, illetve ellenszenv végig megmarad a Vörös Hadsereg néhány zászlóalja, főleg azok vezetése, illetve a székely hadtestrészek között. Bár a Stromfeld Aurél által életre hívott haderőnek már a kezdetektől volt székely hadteste (legalább 2 alakulat), vérfrissítést a Székely Hadosztály fegyverletételét követően kapott, miután a nevezett alakulat bizonyos részei átkeltek a Tiszán, és csatlakoztak az akkori hivatalos haderőhöz. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen 1918 és 1920 között számos katona fordult meg legalább három hivatalos hazai hadseregben. Ez nem ideológiai kérdés volt, hanem nagyon is gyakorlatias lépés, mind a katonák, mind a hadvezetés részéről! Stromfeldnek harcképes katonák kellettek, és ezek az egykori frontharcosok voltak, nem az önkéntes ifjak, s nem számított, hogy milyen előmenetelük volt az egykori hadseregben! Horthy Miklós Nemzeti Hadserege pedig örömmel vette át a Vörös Hadseregben újabb harci tapasztalatokat szerzett katonákat. Az országnak katonákra volt, és van szüksége minden időben. Az 1918-as "Nem akarok több katonát látni!" óriási, évtizedekre kiható hibának bizonyult! 

De hová kerültek az erdélyi területekről érkező katonák? 

A Magyar Vörös Hadsereg III. hadtest, 2. dandár ezredeibe osztották be a Székely Hadosztály Tiszán átkelt alakulatait, töredékeit, hiszen itt már voltak "hasonszőrű" alakulatok. A 21. (volt kolozsvári) ezred parancsnoksága a 21. és a 12. (volt szatmári) ezred törzseiből alakult újjá. Az I. zászlóalj a 21. ezred, a II. a 12., 24. (volt brassói) ezredek és a 32. (volt dési) vadászezred, a III. pedig az 1. székely csoport megmaradt legénységéből szerveződött meg. A kolozsvári nemzetőröket, a volt Verbőczy-zászlóaljat a 39. ezred III. zászlóaljában találjuk. Ugyanezen ezred II. zászlóalját a volt IV. nemzetközi székely zászlóalj (micsoda megnevezés!) alkotta. A gyalogezredek mellett a 38. tüzérezred is a 2. dandár része volt. 
Pihenő híradós vöröskatonák. A fa tövében fekvő katona tányérsapkájának "rózsája" a Székely Hadosztály címere.
A IV/1. székely zászlóaljról – amely később a 2. dandár III. zászlóalja lett – keveset tudunk. Bydeskuthy Sándor százados említi visszaemlékezésében, hogy az 1. és a 3., valamint az árkász század és a tisztek többsége megtagadta a fegyverletételt és Csap felé menetelve elhagyták Demecsert.

A I/24. zászlóalj katonái a visszavonulás során Debrecenbe kerültek, ahol a vörösök lefegyverezték õket, mint ellenforradalmárokat Hajdúszoboszlóra, Galgamácsára, majd Galgahévízre (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) internálták. Ennek az alakulatnak egyes részei is a 2. dandár kötelékébe kerültek. Értjük ugye? Ellenséges alakulatokból fegyvertársak lettek! Aki beállt a hivatalos hadseregbe, nem lett hadifogoly.

De miként viszonyultak egymáshoz az ilyen "ellenforradalmi", vagy "fehér alakulat tag" múlttal bíró, valamint az eredendően Vörös katonák? A zászlóalj és a vörösök viszonyára így emlékezett szőkefalvi Muzsnay Zoltán:

Általában mindig szálka voltunk a szemükben, magányosan nem volt tanácsos járni közöttük. Akkor is, ha többen voltunk, csak erősen fegyverkezve. Oláh, vörös egyformán ellenségünk volt, mert mi szűkebb hazánkért, „Erdélyért” harcoltunk.

Szép együttműködés a "testvériség" nevében... Ennek ellenére a hadvezetés nem fukarkodott a székely alakulatok elismerésével, és a székely tisztek egy része is, mint szakmailag értékes hetekre, hónapokra tekintettek a Magyar Vörös Hadseregben eltöltött időszakra. 

„Leírom azonban a hadosztály töredékeiből megalakult székely dandárban teljesített szolgálatom körülményeit, miután ez is székely fegyvertény volt, s nem vált semmiféle tekintetben sem szégyenére a székely hadosztálynak.” 

Vagy maga Landler hadbiztos a Vörös Újságnak (megfelelő körítéssel) adott nyilatkozatát:

„Ugyancsak a legnagyobb elismerés hangján kell megemlékeznem a Székely géppuskás különítmény és a Székely ütegek erdélyrészi proletárjairól. A budapesti proletáriátus mellett a siker oroszlánésze ezeknek, a proletároknak köszönhető.” 

Egy érdekes írás az 50-es évekből:

„Alulírott, mint a Magyar Tanácsköztársaság V. hadosztályának megbízottja igazolom, hogy Verbőczy Kálmán, mint az ún. székely zászlóalj parancsnoka egy ideig az én hadosztályom kötelékében …. működött. Ez idő alatt nemcsak megbízható és kötelességtudó, hanem rendkívül bátor parancsnoknak bizonyult.” (Lukács György) 

Még egy értékelés az Északi - (azaz Felvidéki) hadjáratról:

Miskolc városának és Borsod megye nagy részének visszacsatolása édes hazánkhoz a székely tüzérség babérkoszorújának egy hervadhatatlan virágát képezi és ha akkor nem azok a fegyelmezetlen és megbízhatatlan vörös csapatok állnak szemben a náluknál még gyávább csehekkel, hanem az újonnan szervezett székely gyalogság, akkor a cseheket sokkal nagyobb területről lehetett volna kiverni.” 

Nocsak, nocsak! Mondhatnánk. 

Természetesen a visszaszerzett felvidéki területek kiürítése után ez a lendület megtört, s a Vörös Hadsereg züllésnek indult. A hadi jelentésekben viszont azt olvashatjuk, hogy csak azon hadtestek mondhatók egyáltalán fegyelmezetteknek, amelyek a románok által megszállt területekről érkeztek! A román támadást követő zűrzavarban, azaz a Vörös Hadsereg szó szerinti összeomlásakor sok, addig nem tapasztalt nehézséggel szembesültek a székely alakulatok is. Ezek közül csak egy volt az ismeretlen terep, s a gyakran minősíthetetlen közlekedési állapotok. Nagy problémát jelentett az addig viszonylag jól kezelt ellentétek felszínre kerülése is. Több helyen fordultak szembe egymással azok az alakulatok, amelyek addig együtt harcoltak, csak azért, mert pl az egyik páncélvonat levette a vörös zászlót, s kitűzte helyette a nemzetiszínűt! 

Muzsnay Zoltán ismét:

„Miskolcon megkezdtük a bevagonírozást július végén, (a kitűzött nemzeti színű zászló miatt majdnem ütközetre került sor a még ott lévő vörös csapatokkal) de nem indulhattunk el, mert időközben Hatvant megszállották az oláhok. Verbőczy százados úr ekkor átvette az ott lévő erdélyi alakulatok parancsnokságát, ami 4 zászlóalj gyalogság, tüzérség és trénből állott és „Székely dandár” elnevezést nyerte és gyalog indultunk Budapestre rendes, járatlan erdei és más utakon.”

(Miskolcról Budapestre, majd a Dunántúlra, egész Sopronig. Gyalog!) 

Volt, ahol sor is kerül tűzpárbajra a páncélvonatok legénysége között! 

(Érdekes, erre még maradt ereje a kimerült vörös egységeknek...) 

A román betörést követő zűrzavarban a Magyar Vörös Hadsereg III. hadtestébe tartozó 2. dandár székely/erdélyi tagjainak egy része soha nem érte el sem a Fővárost, sem a Dunántúlt. Sokan estek hadifogságba, illetve kerülhettek kivégzőosztagok puskacsöve elé. Akár itt Monoron is. De ennek kiderítése már a jövő zenéje, akarom mondani, a jövő feladata. 
A monori román vérengzés emlékműve.
Aki szeretné magát beleásni a témába, annak ajánlom szeretettel - egyfajta kedvcsinálónak 

GOTTFRIED BARNA: KURUCOK ÉS INTERNÁLTAK – Székelyek a vörös és a nemzeti hadseregben, ill. román fogságban 1919–1920 című írását, ahonnan a fenti idézetek egy része is származik. 

Természetesen ajánlom Kóréh Endre Erdélyért című könyvét, ami azért elég nagy falat. És ajánlom még Fogarasy László tanulmányait a Magyar Vörös Hadseregről, ami azért érdekes, mert még a rendszerváltás előtt íródott! Ki tudja, talán egyszer tényleg megtudhatjuk, kik is nyugszanak a monori tömegsírban? 

Idáig a régebbi bejegyzésem. 

Annyi kiegészítést tennék hozzá, hogy Gottfried Barna több írását érdemes elolvasni, illetve érdemes odafigyelni Perczel Olivér kutatásaira is! 


A cikket Szőnyi Attila írta.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP