csütörtök, december 22, 2022

Karácsonyest Őfelsége “Budapest” hajóján

A “Budapest” hadihajó az 1914. évi nyári hónapokban mint állomáshajó Fiuméban horgonyzott. A háborús veszélyre való tekintettel július hó végén Pólába rendeltetett és készleteit, a lőszert, élelmiszert és ruházatot kiegészítette. Augusztus hó 10-én az V. csatahajóosztály kötelékében harckészen elindult a cattaroi öbölbe, ahová a hajóosztály a parti erődök legénységének éljenzése között 12-én szerencsésen beérkezett. 

A montenegróiak már augusztus 8-án kezdték a cattaroi öbölnek teodoi részét a Lovcen lejtőin elhelyezett ütegállásokból heves tüzérségi tűz alá venni, eredményt azonban nem tudtak elérni. A hadikikötő parancsnokság a helyzet komolyságának teljes tudatában a tüzérségi védelemre természetesen igénybe vette az öbölben fekvő flottaegységeket is. A haditengerészek hálásan üdvözölték az alkalmat, hogy a szárazföldi bajtársaikkal vállvetve vehetik fel a harcot az ellenséggel. 

Az V. hajóosztálynak három egysége Krtole előtt állást foglalt, ahonnan a “Monarch” zászlóshajó augusztus hó 13-án a délelőtti órákban adta le az első lövést a Krstac nyergén felállított ellenséges lövegek ellen.

A  következő hetek gazdagok voltak tüzérségi harcokban, egyrészt a Kuk, Krstac, Pestingrad és Solar-nál felállított montenegrói lövegállások, másrészt a Vermac, Garázda, Skaljari cs. és kir. erődök, valamint a hadihajók között. A “Budapest”, “Wien” és “Monarch” majdnem naponta lőtte a montenegrói ütegeket 24 cm-es gyújtó– és páncélgránátokkal, 15 cm-es shrapnellel. Miután a hajók időnként az ellenséges tűz hatáskörébe kerültek, később olyan állásokból viszonozták a tüzet, amelyek az ellenséges hatótávolságon kívül estek, azaz 11 kilométer távolságra a montenegrói ütegállásoktól, míg az ellenség a Vermac és Garázda erődöket csak 4,6 km távolságból vette tűz alá.
Matrózok az SMS Budapest partvédő páncélos fedélzetén.
A Lovcen által veszélyeztetett cattaroi öböl helyzete kritikussá vált akkor, amidőn a franciáknak sikerült a hegy nyugati lejtőjén egy rádióállomást létesíteni és hajóágyúkat felállítani. Amint ezek az ágyúk a Kuk nyeregben 1350 méter magasságban állást foglaltak, a franciák azzal a ténnyel álltak szemben, hogy az általuk megtámadandó erődök 900 méter mélyen fekszenek alattuk, 500 méter távolságra pedig a tágas teodói öböl terjed el. A francia lövegek az erődökre augusztus hó 19-én nyitották meg a tüzet, éspedig eredménnyel, amennyiben a Vermac erőd 100, a Gorazda erőd 21 és a teodoi tábor 10 találatot kapott.

A flottaparancsnokság erre elhatározta, hogy a cattaroi öbölbe egy korszerű tüzérséggel felszerelt csatahajót rendel ki, amely az ellenséges állásokat nagyobb távolságról is eredményesen tűz alá venni képes. A feladatnak megoldásra a “Radetzky” csatahajót szemelte ki, amely október hó 22-én érkezett Teodo elé, ahol 11 km távolságra az ellenséges állásoktól horgonyt vetett és 30,5 cm-es toronyágyúival megnyitotta a tüzet a Kuk nyergen elhelyezett ütegekre. 

A “Radetzky” csatahajó feladatát eredményesen oldotta meg, amennyiben az ellenséges ütegeket október 27-én elhallgattatta. A Lovcen felett kivívott tüzérségi győzelem mélyreható következményekkel járt. Ettől az időponttól kezdve az ellenség a cattaroi erődök leküzdésére komoly kísérletet többé nem tét. A montenegrói ostromló csapatok ereje megtört. A Lovcen ütegek leküzdése 1 évvel később lehetővé tette, hogy az osztrák magyar csapatok a cattaroi öblöt uraló magaslatokat feltartóztathatatlan előnyomulásban birtokba vegyék.

Most azután csendesebb napok és hetek következtek. A Lovcen felöltötte már téli köntösét és közeledtek a karácsonyi ünnepek. Csapataink, úgyszintén szövetségeseink is az összes harctereken előrenyomultak és az ellenséges országokban állottak. Akkor még mindenki a háború gyors befejezésében reménykedett.

A nagyszámú postaküldemények voltak a bekövetkezendő ünnepnapok első hírnökei. 1914-ben még érkeztek a hátországból élelmiszercsomagok, amelyek a hajó legénységének mennyei élvezetet nyújtottak. Az ütegfedélzeten a legénység részére szép, nagy és gazdagon feldíszített karácsonyfát állítottak fel és a karácsonyi, főleg hasznos ajándékok a hajóparancsnok és a tisztikar jelenlétében kerültek kiosztásra. Természetesen az étkezés megfelelő feljavításáról is történt gondoskodás, ami az ünnepi hangulat fokozásához lényegesen hozzájárult.

A barátok és honfitársak kis csoportokban ültek össze és az otthonmaradt szeretteikre gondolva énekeltek és muzsikáltak. Egy ilyen hadihajón mindenféle nemzetiségűek képviselve voltak, akik azonban jól megfértek egymás között és egyek voltak az ellenség leküzdésében. Az egyes étkezdékben hasonló módon külön-külön ünnepelték a karácsony szent estéjét.

A tiszti étkezdében a tisztek erre az alkalomra ünnepi ruhát öltöttek. A terem fenyőgallyakkal volt díszítve és pazar fényben úszott. A tiszti szakács is igyekezett kitenni magáért úgy, hogy az összbenyomás elfelejtette a jelenlévőkkel, hogy háborúban vannak. A hajó parancsnoka, továbbá a zászlósi és gépüzemvezetői étkezde küldöttsége vendégként jelent meg a tiszti étkezdében. Az első tiszt szívélyesen üdvözölte a vendégeket, kifejezésre juttatta a karácsonyi jókívánságait, majd megemlékezett a szárazföldi hadsereg hős vitézeiről, akik csikorgó hidegben és hóban, a legtávolabbi ellenséges országokban ünneplik ezt a napot. Felszólalását a Legfelsőbb Hadúr éltetése fejezte be. Majd az áhítatot gyönyörű “Stille Nacht, heilige Nacht” hangjai mellett meggyújtották a karácsonyfa gyertyáit. A fa alatt mindenki részére egy kis meglepetés várt. A hajó parancsnokát a legénység egy miniatűr 24 cm-es toronyágyúval lepte meg. Ez az ajándék a precíziós munkának remeke volt és osztatlan csodálkozást váltott ki. A többiek többnyire hadiemlékeket kaptak ajándékul, ú. m. papírvágókést, levélnyomót, szivarvágókést, stb. Mindezek a tárgyak montenegrói és francia eredetű lövedékrepeszdarabokból készültek. A vacsora természetesen hangulatos jó kedvben folyt le és miután az “öregek” visszavonultak, az ifjúság fesztelen mulatozása kezdődött.

Az “öregek” pedig kabinjaikban, melyeknek csendjét csak a hajó oldalát gyengén nyaldosó-csapdosó hullámok loccsanása szakította meg időnként, magukba mélyedtek és gondolataik a távolban élő szeretteik felé szálltak. A “szárazföldi patkányok” az ilyen szűk hajófülkét sokszor kényelmetlen és barátságtalan lakóhelynek tartják és el sem tudják képzelni, hogy abban valaki éveken át éljen, pedig csak a lakójától függ, hogy azt néhány kép, szőnyeg vagy virág elhelyezésével kedves, meleg otthonná változtassa. Mi érzékeny lelkű tengerészek mindenkor szerettük ezt a kis kabint, ahová mindig visszavonulhattunk, ha az egyedüllét csendjének és nyugalmának szükségét éreztük. Nekem az első háborús karácsonyest örök emlék marad. Azok közül a bajtársak közül, akik a szent estét 1914-ben a “Budapest” hajón velem együtt átélték, nem egy már beevezett az utolsó kikötőbe, ahonnan nincs visszatérés. Másokat a sors idegen államokba kényszerített, de úgy hiszem, mindannyian szívesen fognak visszaemlékezni a régi szép időkre. 

Merkt Reinhold

(Közli: A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei. 1938. december. II. Évfolyam, 12. szám. 1-2. oldal.) 

Read more...

szombat, december 17, 2022

A Szixtusz-affér története – Egy botrány anatómiája, így vesztette el a Monarchia a nagy háborút

George Clemenceau francia miniszterelnök 1918 áprilisának elején nyilvánosságra hozta IV. Károly egy évvel korábban írt, úgynevezett Szixtusz-levelét. Tekintettel arra, hogy az osztrák–magyar koronás államfő 1917 tavaszán a központi hatalmak relatíve kedvező helyzetében kívánta abbahagyni a háborút, továbbá odaígérte Franciaországnak Elzász-Lotaringiát, Clemenceau lépése óriási botrányt robbantott ki, és diszkreditálta az uralkodót német szövetségese szemében. A nagy háború kompromisszumos lezárása ezt követően lehetetlenné vált.

Mint ismeretes, Károly felesége, Zita királyné a francia–olasz eredetű Bourbon–Pármai-dinasztia tagja volt, ráadásul az asszony két fivére, Szixtusz és Xavér a belga haderőben szolgált, miután az egyébként a Francia Köztársaságban élő hercegeket eltiltották a francia hadseregbe való belépéstől. Az új uralkodót 1916 végén mind felesége, mind anyósa és Mária Annunciáta főhercegnő is győzködni kezdte, hogy ezt a családi szálat felhasználva kezdeményezzen békét.

Az új külügyminiszter, Otto-kar Czernin gróf megfogalmazása szerint az ifjú uralkodót alaposan „megdolgozták” az asszonyok, így ez a „triumfeminátus” sikert ért el, de természetesen Károlyt személyes tapasztalatai, legutóbb éppen Székelyföld 1916-os őszi tragédiája is – három román hadsereg lépte át Erdély keleti határát – a békekötésre sarkallta. Károly egyszerre rettegett a belső forradalom rémétől, amelynek forgatókönyvét a cári birodalom bukása reprezentálta, valamint a háború eszkalációjától és elvesztésétől is.
IV. Károly a fronton, tisztek társaságában.
Károly anyósa 1917. január végén a svájci Neuchâtelben találkozott az osztrák–magyar uralkodó sógoraival. Mária Antónia főhercegnő megerősítette, hogy Károly elszánt a békekötésre, amelyre egyébként már bizonyítékot is szolgáltatott a központi hatalmak 1916. december 12-i békeajánlata. Ez a dokumentum azonban a győzelmes béke koncepcióját fogalmazta meg, hiszen nem tartalmazta a központi hatalmak által elfoglalt területek kiürítését vagy a franciák számára különös fontossággal bíró Elzász-Lotaringia átadását.

A svájci találkozón azonban a főhercegnő diszkréten utalt rá, hogy Károly hajlandó az antant számára jóval kedvezőbb feltételek mentén is békét kötni. Az egyeztetés Károly bizalmas barátján, Erdődy Tamás gróf révén folytatódott, és azzal az eredménnyel zárult, hogy a fivérek Bécsbe utaztak személyes találkozóra. Erre az útra a legszigorúbb titoktartás mellett kerülhetett csak sor, hiszen a Monarchia és Belgium között is hadiállapot állt fenn. Károlyt sikerült meggyőzni, hogy engedjen a Svájcban kialkudott feltételekből, amelyet nagymértékben támogatott az a tény, hogy a franciák nyitva hagyták Olaszország helyzetét, valamint irredenta törekvéseik kérdéskörét.

Károly első levele

Az osztrák császár, egyben magyar király bátor lépésre szánta el magát március 24-én, hiszen jogosnak ismerte el Franciaország igényét az 1871-ben elvesztett két tartományára, továbbá nem zárkózott el Belgium szuverenitásának helyreállításától, mi több, Szerbia függetlenségének biztosításától sem. Károly kikötötte azonban, hogy Belgrádnak szakítania kell a nagyszerb politikai célokkal és propagandával. A világháború folyamán első ízben történt olyan békekötési szándéknyilatkozat, amely reális kompromisszumot kínált a konfliktus mielőbbi lezárására.

A király azonban a levél végleges szövegét még saját külügyminiszterével sem ismertette, és ennek egy évvel később fatális következményei lettek. A levél – amelynek tartalmát a franciák mellett az angolok is megismerték, az olaszok viszont nem – komoly hatást váltott ki az antant táborán belül. Lloyd George brit miniszterelnök március 31-én egyenesen kijelentette, hogy Károly le-vele maga a béke. Párizs és London mindezen információk birtokában megpedzette az olaszoknál, hogy hajlandók lennének-e befejezni a háborút az 1915. évi londoni egyezmény céljai teljesülése nélkül – ez esetben Dél-Tirol és Trieszt a Monarchia birtokában maradt volna.

Az olasz politikai vezetés határozott nemmel válaszolt.

Mindeközben Károly is fontos tanácskozást folytatott II. Vilmos német császárral 1917. április 3-án Bad Homburgban. A Monarchia uralkodója nem terítette ki lapjait a békével kapcsolatban, viszont utalt arra a veszélyre, hogy a központi hatalmak államaiban is forradalmak robbanhatnak ki. A németek viszont azonnal elutasították Czernin azon javaslatát, hogy Berlin lengyel területeket annektáljon, kompenzálandó az Elzász–Lotaringia átadásából fakadó veszteségeket. Károly pozíciói három nappal később jelentősen romlottak, amikor 1917. április 6-án az Egyesült Államok hadat üzent a Német Birodalomnak, hiszen egy újabb nagyhatalommal is egyezkedni kellett.
Szixtusz Bourbon-parmai herceg (1886-1934)
A békekötési szándék még intenzívebbé tétele érdekében, valamint az első levél tanulságait értékelve Szixtusz és Xavér ismét Bécsbe utazott 1917 májusában. Károly egy újabb levélben a korábban megfogalmazott javaslatokat azzal egészítette ki, hogy a Monarchiának nincsen lehetősége az olasz területi követeléseket teljesíteni, mert ezt a birodalom lakossága nem fogadná el. A gyakorlatban ezzel a döntésével kudarcba fulladt a misszió, mivel enélkül az antant nem fogadta el a Monarchia béketörekvését és közeledését. Másképpen úgy is megfogalmazhatnánk a két levél történetét, hogy a nyugati antant azt tesztelte: meddig hajlandó Károly elmenni a béke érdekében, illetve a németek hogyan reagálnak, és mennyi információjuk van ezekről a szándékokról.

A botrány kirobban

Károly második levelével, illetve az antant válaszának hiányával véget is ért volna a Szixtusz-misszió története, de 1918 tavaszán új életre kelt a békekezdeményezés. Czernin április 2-án egy beszédében deklarálta, hogy egy évvel korábban már megüzente a franciáknak: a béke egyetlen akadálya Párizs ragaszkodása Elzász-Lotaringia visszacsatolásához. Clemenceau erre replikázva kijelentette: maga Károly ismerte el ezt az igényt jogosnak. Amikor mind Károly, mind Czernin tagadott, a francia elnök nyilvánosságra hozta Károly első, március 24-i levelét, denunciálva mind az uralkodót, mind a külügyminisztert. Czernin a kirobbanó botrányba bele is bukott, miután a kínos magyarázkodásra kényszerülő Károly leváltotta. A megviselt idegzetű tárcavezető hármas öngyilkosságot javasolt a királyi párnak, valamint magának…

Az afférnak több súlyos következménye volt. A Monarchia katonai szabályzatai a leghatározottabban tiltották az ellenséggel való tárgyalást, egyezkedést, amely hadbírósági eljárást és akár kivégzést is maga után vonhatott. Most napvilágra került, hogy a Legfelsőbb Hadúr végeredményben ezt a tettet hajtotta végre! Károly szavahihetősége ezzel jelentős csorbát szenvedett. Különösen romboló hatása volt Clemenceau lépésének a németekkel való viszonyban, akiket megdöbbentett Károly azon lépése, hogy német területek átadása árán kívánt különbékét kötni.

Az affér súlyosan megrázta az osztrák–magyar közvéleményt, Tisza István gróf miniszterelnök bizalmas körben a „Monarchia végéről” beszélt. A császárt és királyt a németek rapportra rendelték a belgiumi Spa városába, ahol leforrázott uralkodónk nem tehetett mást, mint hogy még nagyobb befolyást engedjen Berlin számára, például az osztrák–magyar haderő irányításában. Czernin drámai figyelmeztetése kellemetlen igazsággá vált: amennyiben a központi hatalmak nyerik a háborút, úgy a dualista állam Berlin vazallusa lesz, ellenkező esetben pedig az antant igája alá kerül.

Az igazi vesztes: Európa

Az Osztrák–Magyar Monarchia, dacára annak a ténynek, hogy a nagy háború résztvevői közül a legtöbbször kísérelte meg annak mielőbbi lezárását, végül a legsúlyosabb árat fizette a háborús vereségért: megszűnt létezni. Jóllehet területi integritásának védelme érdekében a Monarchia Szerbia elleni hadüzenete nyitotta meg a világháborút, és ezért igen nagy – de nem kizárólagos –felelősség terheli, mindez ugyanakkor nem menti fel az antantot, amely rendre blokkolta Károly békeajánlatait.

Ugyanakkor Európa is súlyos árat fizetett azért az engesztelhetetlenségért, amely a Német Birodalmat is jellemezte a béketapogatózások során. A vérontás egészen 1918 késő őszéig folytatódott, és az elhúzódó háborúnak egyetlen igazi győztese az Amerikai Egyesült Államok lett.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220409-a-szixtusz-affer-tortenete

Read more...

vasárnap, december 11, 2022

Könyvajánló: Zsigmond Gábor - Tiborcz István "Dunán és tengeren - A magyar hajózás és palotája"

Dunán és tengeren. A magyar hajózás és palotája címmel jelent meg újabb vaskos, képekben gazdag könyv a magyar hajózásról.

Ez a könyv a magyar nemzeti, állami tulajdonú hajózás történetének képekben gazdag albuma. Azt meséli el, hogy a ma MAHART (eredetileg MFTR) székházként ismert épület a magyar hajózás egykori központjaként hogyan működött, kik használták, milyen történeteket látott, milyen döntéseket hoztak itt egykor. A könyv azoknak a hajóscégeknek és hajósoknak a történeteit meséli el, akik mintegy száz éven át eredetileg használták ezt az épületet. Több mint egy évszázad alatt jelentős történelmi eseményeknek éppúgy tanúja volt, mint megannyi hajóstörténetnek.


Szó esik a Vaskapuról és a mára már víz alá került al-dunai Ada Kaleh szigetéről, ami 1913-ban Magyarországhoz került, 1972-ben pedig örökre víz alá. Számos történet szól a boldog békeidők és a két világháború közötti hatalmas dunai luxus hajóutakról, a legnagyobb és legszebb lapátkerekes magyar hajókról, megdöbbentő hajókatasztrófákról. Többek között olvashatunk az eucharisztikus világkongresszus dunai felvonulásáról, megismerhetjük a gyönyörű Zsófia sétahajót és világhírű utasait, de azt is, hogyan lett Budapest a két világháború között tengeri kikötő, vagy hány tengeri hajót építettek a budapesti hajógyárakban. A kötetben külön fejezet szól a dunai szárnyashajózásról, a MAHART tengeri hajóiról, és éppúgy képet kapunk a Sirály hajók baleseteiről, mint a két világháború pusztításairól, Trianon hatásairól, számos hajós és tengerész visszaemlékezéséről. A magyar hajózás palotája hosszú ideje tartó hányattatott sorsa után funkciót vált, és a beruházó is fontosnak érezte, hogy bemutassa és megőrizze az épület eredeti történetét. Ameddig volt magyar hajózás, addig ez volt a nemzeti dunai, Duna-tengeri és tengeri hajózás központja. A MAHART 2004-ben adta el az utolsó tengeri hajóját, de ekkor már a magyar dunai hajózás sem használta az épületet. A hatalmas képanyagot felvonultató, értékes album a századfordulótól a 2000-es évekig követi nyomon a MAHART-házból irányított egykori magyar hajózás történetét. A kötet Zsigmond Gábor, a hajózástörténet és várostörténet elismert kutatója, számos könyv szerzője, és Tiborcz István, a ház értékeinek megmentése iránt elkötelezett beruházó közös munkája. A magyar hajózás izgalmas történeteinek feltárását és a gazdag képanyag gondos válogatását a szerzők több mint másfél éven át tartó alapos kutatómunka során állították össze.

A könyv egyik szerzője Dr. Zsigmond Gábor PhD
A 288 oldalas, több száz képet tartalmazó könyv magyar és angol nyelvű. Elérhető a Libri, Líra és Bookline boltjaiban és webshopjaiban.

Read more...

kedd, december 06, 2022

Adalékok a Székely Hadosztály történetéhez

1918. december 1-én megalakul a Székely Hadosztály. Természetesen nem ezzel a névvel, nem egészen úgy, mint tervezték, de megalakult. Vezetője egy veterán első világháborús honvédtiszt, bizonyos Kratochvil Károly. Nagyváradon szolgált eredetileg, csak az összeomlás után került Kolozsvárra, ahol meg kellett volna valósítani a lehetetlent, azaz fegyveres véderőt szervezni annak a Népköztársaságnak az utasítására, akik egyébként szélnek eresztették, sőt széjjel is zavarták a frontról hazaérkező katonákat...
Kratochvil Károly (1869 - 1946)
Egy lelkes főhadnagy, talán ekkor már százados, bizonyos Werbőczy, avagy Verbőczy Kálmán is segítségére volt ebben. Hozzá kötődik egy legenda, hogy eredetileg ő vetette fel az ötletet, győzzék meg a székelyeket, hogy álljanak be hozzájuk! Több probléma volt ezzel, a legnagyobb pont az, hogy Székelyföld ekkor már az antant egyik tisztje által meghatározott demarkációs vonalon, a Maros folyón túl volt, azaz az ellenség háta mögül kellett katonának valót hozni.

Nem is volt ez egy nagyon sikeres vállalás, alig pár száz veterán indult el Kolozsvárra, Kratochvil Károly hívó szavára, Verbőczy Kálmán kíséretében. De ők alkották a magját egy új, önszerveződő, honvédő fegyveres erőnek, amit emiatt Székely Ezrednek, majd annak növekedésével Székely Hadosztálynak neveztek. Magáról a Hadosztályról, illetve "Erdély második Bemje" szerepéről nem is kívánok sokmindent elmondani, hiszen tanulmányok százai állnak rendelkezésünkre.
Verbőczy Kálmán százados
Talán még annyit, hogy igen érdekes helyzete, s tagsága volt a Székely Hadosztálynak. Hiszen a magyar kommunista államszervezet - a Tanácsköztársaság, valamint a Magyar Vörös Hadsereg - keleti arcvonala (is) volt, igaz alig egy hónapig. A tagok között pedig ott találjuk például Hautzinger Gusztávot (Jány Gusztáv), Márton Áront (a késöbbi püspököt), vagy épp Kóré(h) Endre lelkipásztort, aki egyben a Hadosztály krónikásává is vált.
Az ifjú Márton Áron hadnagy.
Emellett voltak tagjai nem csak Székelyföldről, hanem Erdély, a Partium, a Bánság, sőt, még az Anyaországról is. Amiről beszélni szeretnék, az a Hadosztály tagjainak sorsa a fegyverletétel, illetve a Tanácsköztársaság bukása után. Természetesen nem a teljes sereg, csak néhány tagjának sorsát írom le, s legfőképpen azt, miként is kapcsolódik, kapcsolódhat Monorhoz történetük. 

Ehhez segítségül hívom egy korábbi bejegyzésemet, amit az 1919. augusztus 3-án, Monoron kivégzett 53 fő kapcsán tettem közzé, íme: 

Az ismeretlen áldozatok 2. rész 

Erdélyi/székely katonák a monori tömegsírban? (Hadtörténeti és egyéb adalékok a monori eseményekhez) 

Az ismeretlen áldozatok nagy száma miatt sok érdekes elképzelés is napvilágra került a két háború közötti Magyarországon, hogy kik is lehettek a Monoron 1919-ben kivégzett, majd 1920-ban újratemetett ismeretlen áldozatok? Ezeket a szálakat, kutatásokat (ha egyáltalán voltak ilyenek) 1945 után nem folytatták, valamint el is hallgatták gondosan, illetve megtartották a hadtörténelem iránt érdeklődő szűk, de valóban szakmai körnek. 

Miért? 

Mert akkor kiderült volna pár érdekes adalék a Magyar Vörös Hadseregről, annak összetételéről, és nem jöhetett volna létre az, a nagyközönség számára mesterségesen kialakított "öntudatos proletárokról" szóló legenda, amelyet több évtizeden keresztül tanítottak nemzedékről nemzedékre. 

Miért írom ezt le? 

Egy érdekes példa 1939-ből: 

Az 1919-ben kivégzett negyven aradi vasutas emlékezete.

Az Országos Rákóczi Szövetség Dömötör Mihály ny. belügyminiszter elnöklésével választmányi ülést tartott, amelyen kegyelettel emlékezett meg az 1919 augusztus 2-án a Tiszántúlra betört románok által Monoron kivégzett negyven aradi magyar vasutas mártír haláláról. 

Nemzeti Újság, 1939. július (21. évfolyam, 147-172. szám) 1939-07-27 / 169. szám 

Itt felmerülhet, hogy esetleg nem Monor településen, hanem Orosháza külterületén lévő Monor - tanyán hajtották ezt végre a románok, hiszen ott is voltak emberéletet követelő túlkapások részükről. De nem ilyen nagyságrendben, és nem augusztus elején, hanem már korábban! Az 1920-ban Monoron exhumáltak közül 2 főt azonosítottak be Aradról vagy Arad megyéből, illetve egyet Temes megyéből.

Tehát lehet valóságalapja ennek a cikknek (is)! 

A másik forrás még érdekesebb! 

Bizonyos Kóréh Endre: "Erdélyért" című könyv idevonatkozó fejezetében olvashatjuk a következőt: 

Mialatt Verbőczy megmentette és elvezette a székelyeket Dunántúlra, azalatt Monoron egy vad oláh őrnagy 33(32) erdélyi magyar és székely katonát, (köztük Kovács főhadnagyot és Őz hadnagyot) lövetett agyon, azon címen, hogy ezek még a demarkációs vonalon ő ellenük harcoltak! A két tisztet utoljára lőtték agyon, végig kellett nézniük szegény katonáik kivégzését... Aranyfogaikat a barbár gyilkosok fogókkal tördelték ki, s hadizsákmányul vitték Nagyromániába. Ma is a monori temetőben feküsznek mind a harmincketten....

A székely vértanuk közül egyet nem értek halálosan a golyók. Ez éjjel elvánszorgott és szerencsésen megmenekült. Ő lett a hírmondó, —egy derék magyar mozdonyvezető, —a ki ma is él. Ugyanilyen sors érte volna a miskolci, szerencsi és budapesti kórházakban fekvő sebesült erdélyieket is, ha idejében meg nem szöknek.

Ezeket részben a tiszamenti magyarok rejtegették, részben oláhmentes területre bujdostak. De azért, hogy mennyi gyilkosságot követtek el az oláhok, arról az utánok vonult nemzeti hadsereg jegyzőkönyvei tanúskodnak!... 

Milyen érdekes adat! De vajon igaz lehet-e? 

Az mindenesetre biztató, hogy a részletek, mint pl a megmenekülő egy fő, ismertek a helyi iratokból is, sőt a 70-es években meg is nevezik ezt a személyt a Népszabadságban(!), de tény, hogy maga Kóréh Endre sem volt a helyszínen, s csak mások elmondásából értesülhetett az eseményekről.

Viszont neveket is említ, ami már sokat segíthet!

A két tiszt közül az egyik, bizonyos Őz hadnagy, talán az az Őz János hadnagy, aki 1918-ban a 29. h.gy.e. tisztje? Lehetséges, bár a nevezett alakulat az ország középső részéből, tehát nem Erdélyből való, ráadásul népfelkelő ezred volt. De az első sorban lévő Verbőczy egy valóban létező személy volt, aki kalandos életutat tudhatott maga mögött. Tisztje a császári és királyi hadseregnek, majd a Székely Hadosztálynak, majd a Tiszán átkel, s nemsokára már a Magyar Vörös Hadseregben szolgál - röviddel azután, hogy a vörösök halálra ítélik, de legényei megmentik!!!!

Ez az ellentmondás, illetve ellenszenv végig megmarad a Vörös Hadsereg néhány zászlóalja, főleg azok vezetése, illetve a székely hadtestrészek között. Bár a Stromfeld Aurél által életre hívott haderőnek már a kezdetektől volt székely hadteste (legalább 2 alakulat), vérfrissítést a Székely Hadosztály fegyverletételét követően kapott, miután a nevezett alakulat bizonyos részei átkeltek a Tiszán, és csatlakoztak az akkori hivatalos haderőhöz. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen 1918 és 1920 között számos katona fordult meg legalább három hivatalos hazai hadseregben. Ez nem ideológiai kérdés volt, hanem nagyon is gyakorlatias lépés, mind a katonák, mind a hadvezetés részéről! Stromfeldnek harcképes katonák kellettek, és ezek az egykori frontharcosok voltak, nem az önkéntes ifjak, s nem számított, hogy milyen előmenetelük volt az egykori hadseregben! Horthy Miklós Nemzeti Hadserege pedig örömmel vette át a Vörös Hadseregben újabb harci tapasztalatokat szerzett katonákat. Az országnak katonákra volt, és van szüksége minden időben. Az 1918-as "Nem akarok több katonát látni!" óriási, évtizedekre kiható hibának bizonyult! 

De hová kerültek az erdélyi területekről érkező katonák? 

A Magyar Vörös Hadsereg III. hadtest, 2. dandár ezredeibe osztották be a Székely Hadosztály Tiszán átkelt alakulatait, töredékeit, hiszen itt már voltak "hasonszőrű" alakulatok. A 21. (volt kolozsvári) ezred parancsnoksága a 21. és a 12. (volt szatmári) ezred törzseiből alakult újjá. Az I. zászlóalj a 21. ezred, a II. a 12., 24. (volt brassói) ezredek és a 32. (volt dési) vadászezred, a III. pedig az 1. székely csoport megmaradt legénységéből szerveződött meg. A kolozsvári nemzetőröket, a volt Verbőczy-zászlóaljat a 39. ezred III. zászlóaljában találjuk. Ugyanezen ezred II. zászlóalját a volt IV. nemzetközi székely zászlóalj (micsoda megnevezés!) alkotta. A gyalogezredek mellett a 38. tüzérezred is a 2. dandár része volt. 
Pihenő híradós vöröskatonák. A fa tövében fekvő katona tányérsapkájának "rózsája" a Székely Hadosztály címere.
A IV/1. székely zászlóaljról – amely később a 2. dandár III. zászlóalja lett – keveset tudunk. Bydeskuthy Sándor százados említi visszaemlékezésében, hogy az 1. és a 3., valamint az árkász század és a tisztek többsége megtagadta a fegyverletételt és Csap felé menetelve elhagyták Demecsert.

A I/24. zászlóalj katonái a visszavonulás során Debrecenbe kerültek, ahol a vörösök lefegyverezték õket, mint ellenforradalmárokat Hajdúszoboszlóra, Galgamácsára, majd Galgahévízre (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) internálták. Ennek az alakulatnak egyes részei is a 2. dandár kötelékébe kerültek. Értjük ugye? Ellenséges alakulatokból fegyvertársak lettek! Aki beállt a hivatalos hadseregbe, nem lett hadifogoly.

De miként viszonyultak egymáshoz az ilyen "ellenforradalmi", vagy "fehér alakulat tag" múlttal bíró, valamint az eredendően Vörös katonák? A zászlóalj és a vörösök viszonyára így emlékezett szőkefalvi Muzsnay Zoltán:

Általában mindig szálka voltunk a szemükben, magányosan nem volt tanácsos járni közöttük. Akkor is, ha többen voltunk, csak erősen fegyverkezve. Oláh, vörös egyformán ellenségünk volt, mert mi szűkebb hazánkért, „Erdélyért” harcoltunk.

Szép együttműködés a "testvériség" nevében... Ennek ellenére a hadvezetés nem fukarkodott a székely alakulatok elismerésével, és a székely tisztek egy része is, mint szakmailag értékes hetekre, hónapokra tekintettek a Magyar Vörös Hadseregben eltöltött időszakra. 

„Leírom azonban a hadosztály töredékeiből megalakult székely dandárban teljesített szolgálatom körülményeit, miután ez is székely fegyvertény volt, s nem vált semmiféle tekintetben sem szégyenére a székely hadosztálynak.” 

Vagy maga Landler hadbiztos a Vörös Újságnak (megfelelő körítéssel) adott nyilatkozatát:

„Ugyancsak a legnagyobb elismerés hangján kell megemlékeznem a Székely géppuskás különítmény és a Székely ütegek erdélyrészi proletárjairól. A budapesti proletáriátus mellett a siker oroszlánésze ezeknek, a proletároknak köszönhető.” 

Egy érdekes írás az 50-es évekből:

„Alulírott, mint a Magyar Tanácsköztársaság V. hadosztályának megbízottja igazolom, hogy Verbőczy Kálmán, mint az ún. székely zászlóalj parancsnoka egy ideig az én hadosztályom kötelékében …. működött. Ez idő alatt nemcsak megbízható és kötelességtudó, hanem rendkívül bátor parancsnoknak bizonyult.” (Lukács György) 

Még egy értékelés az Északi - (azaz Felvidéki) hadjáratról:

Miskolc városának és Borsod megye nagy részének visszacsatolása édes hazánkhoz a székely tüzérség babérkoszorújának egy hervadhatatlan virágát képezi és ha akkor nem azok a fegyelmezetlen és megbízhatatlan vörös csapatok állnak szemben a náluknál még gyávább csehekkel, hanem az újonnan szervezett székely gyalogság, akkor a cseheket sokkal nagyobb területről lehetett volna kiverni.” 

Nocsak, nocsak! Mondhatnánk. 

Természetesen a visszaszerzett felvidéki területek kiürítése után ez a lendület megtört, s a Vörös Hadsereg züllésnek indult. A hadi jelentésekben viszont azt olvashatjuk, hogy csak azon hadtestek mondhatók egyáltalán fegyelmezetteknek, amelyek a románok által megszállt területekről érkeztek! A román támadást követő zűrzavarban, azaz a Vörös Hadsereg szó szerinti összeomlásakor sok, addig nem tapasztalt nehézséggel szembesültek a székely alakulatok is. Ezek közül csak egy volt az ismeretlen terep, s a gyakran minősíthetetlen közlekedési állapotok. Nagy problémát jelentett az addig viszonylag jól kezelt ellentétek felszínre kerülése is. Több helyen fordultak szembe egymással azok az alakulatok, amelyek addig együtt harcoltak, csak azért, mert pl az egyik páncélvonat levette a vörös zászlót, s kitűzte helyette a nemzetiszínűt! 

Muzsnay Zoltán ismét:

„Miskolcon megkezdtük a bevagonírozást július végén, (a kitűzött nemzeti színű zászló miatt majdnem ütközetre került sor a még ott lévő vörös csapatokkal) de nem indulhattunk el, mert időközben Hatvant megszállották az oláhok. Verbőczy százados úr ekkor átvette az ott lévő erdélyi alakulatok parancsnokságát, ami 4 zászlóalj gyalogság, tüzérség és trénből állott és „Székely dandár” elnevezést nyerte és gyalog indultunk Budapestre rendes, járatlan erdei és más utakon.”

(Miskolcról Budapestre, majd a Dunántúlra, egész Sopronig. Gyalog!) 

Volt, ahol sor is kerül tűzpárbajra a páncélvonatok legénysége között! 

(Érdekes, erre még maradt ereje a kimerült vörös egységeknek...) 

A román betörést követő zűrzavarban a Magyar Vörös Hadsereg III. hadtestébe tartozó 2. dandár székely/erdélyi tagjainak egy része soha nem érte el sem a Fővárost, sem a Dunántúlt. Sokan estek hadifogságba, illetve kerülhettek kivégzőosztagok puskacsöve elé. Akár itt Monoron is. De ennek kiderítése már a jövő zenéje, akarom mondani, a jövő feladata. 
A monori román vérengzés emlékműve.
Aki szeretné magát beleásni a témába, annak ajánlom szeretettel - egyfajta kedvcsinálónak 

GOTTFRIED BARNA: KURUCOK ÉS INTERNÁLTAK – Székelyek a vörös és a nemzeti hadseregben, ill. román fogságban 1919–1920 című írását, ahonnan a fenti idézetek egy része is származik. 

Természetesen ajánlom Kóréh Endre Erdélyért című könyvét, ami azért elég nagy falat. És ajánlom még Fogarasy László tanulmányait a Magyar Vörös Hadseregről, ami azért érdekes, mert még a rendszerváltás előtt íródott! Ki tudja, talán egyszer tényleg megtudhatjuk, kik is nyugszanak a monori tömegsírban? 

Idáig a régebbi bejegyzésem. 

Annyi kiegészítést tennék hozzá, hogy Gottfried Barna több írását érdemes elolvasni, illetve érdemes odafigyelni Perczel Olivér kutatásaira is! 


A cikket Szőnyi Attila írta.

Read more...

kedd, november 29, 2022

Áttörés Caporettónál: az I. világháború utolsó magyar győzelme

Százöt éve, 1917. október 24-én a központi hatalmak általános offenzívát indítottak az olaszországi hadszíntéren, ezzel megkezdődött a 12. isonzói csata. A folyó mentén vívott előző tizenegy csatával ellentétben most nem az olaszok támadtak. 

A hadművelet fényes és sok szempontból váratlan sikert hozott, és a caporettói (ma: Kobarid, Szlovénia) áttörésként vonult be a világháború történetébe. A német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő áttörte az ellenség védelmét, megsemmisített két olasz hadsereget, és a frontot százhúsz kilométerrel nyugatabbra, egészen a Piave folyóig tolta. Mindebből következően az isonzói és a doberdói vérfürdő a központi hatalmak – így hazánk – győzelmével ért véget.

A hadművelet tervezése

Az olaszok 1915 májusától kezdve két és fél éven keresztül hiába kísérelték meg elfoglalni a legfontosabb hadicéljukat képező Trieszt városát. Ehhez a legközelebb 1916 nyarán a 6. isonzói csata során álltak, azonban végül akkor is kudarcot vallottak. A gyilkos küzdelmekben mind az Olasz Királyság, mind a Monarchia kimerült. A nyugati antant támogatásával azonban az olasz veszteségeket jobban lehetett pótolni, és 1917-re egyre inkább erősödő tüzérségi és légi fölényt élveztek.

Clausewitz porosz katonai teoretikus egyik legfontosabb elve szerint minden védekezésnek csak addig van értelme, amíg a megfelelő ellentámadást ki nem lehet dolgozni. Ezt felismerve és alkalmazva Arz Artur gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar vezérkar főnöke ellentámadást javasolt az Isonzó völgyében, közvetlenül a 11. isonzói csatát követően. A tervet felkarolta Károly császár és király is, amelyhez német anyagi (elsősorban tüzérségi) segítséget kért a német császártól. II. Vilmos, valamint a haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy német gyalogság, összesen hét hadosztály is az Isonzóhoz érkezzen. A németek egyszerűen nem bíztak abban, hogy a dualista állam egyedül képes győzni az olaszokkal szemben, így most is elitalakulataikat küldték segítségül.

Az Arz által kidolgozott haditerv már maximálisan megfelelt a modern háború követelményeinek: gáztámadást követően a tüzérség is megkezdi az ellenség intenzív, de csak rövid ideig tartó belövését. A kritikus pontokon pedig rohamzászlóaljak bevetésével kell kicsikarni az áttörést. Most először ezek az elitalakulatok már könnyű géppuskákat, géppisztolyokat is bevetettek, ezzel mozgékony tűzerőt képeztek. A tervek előkészítésénél a gáz használatáról hosszasan kellett győzködni Károly császárt. A monarcha végül igent mondott a tervre, amely személyével kapcsolatban, különösen pedig boldoggáavatási eljárása során súlyos polémiákat váltott ki.

Október első felében sikerült lebonyolítani az erősítés frontra szállítását, ami komoly logisztikai feladatot jelentett, és a krónikus szénhiánnyal küszködő osztrák–magyar vasút minden tartalékát felemésztette. Ennek következményeként komoly szállítási deficitet szenvedett a hátország, s ez az élelmiszerhiány fokozódásához, valamint 1918 januárjában komoly ipari sztrájkokhoz is vezetett. A hadszíntéri számokat tekintve a támadás így is több mint kockázatos volt: miközben minden katonai szakkönyv legalább kétszeres erőfölényt írt elő a támadók oldalán, a védekező olaszok enyhe létszám- és tüzérségi fölényt élveztek. A lényeg azonban abban rejlett, hogy az áttörésre kijelölt tolmeini fennsíkon, továbbá Caporetto térségében megvolt a szükséges erőfölény. Emellett a zegzugos isonzói völgyben túlságosan szétszórva állomásoztak az olasz erők. Mindez hamarosan a védekező fél katasztrófájához vezetett.

Támad a gyalogság

Október 24-én hajnali kettőkor a támadók megnyitották a gáztartályokat, és gázgránátok ezreit lőtték ki az olasz állásokra. Az Isonzó völgyét hamarosan halálos gázfelhő borította be, tovább sűrítve az őszi ködöt. Ezt követően a lövegek is bömbölni kezdtek. A gáztámadás nem pusztán az első világháború, hanem az egyetemes hadtörténet leghatásosabb ilyen műveletének bizonyult: megközelítően hatezer katonával végzett a gáz. A völgyben megrekedt gázfelhő miatt is tömegesen menekültek el az olasz egységek az arcvonalról, amikor megszólaltak a cs. és kir., valamint a német csapattisztek sípjai, és megindult a gyalogsági támadás.
Osztrák-magyar csapatok október végén az Udine és Codroipo közötti úton.
Az olaszok megzavarodott és pánikba esett katonáinak ezrei adták meg magukat – sok esetben komolyabb harcok nélkül. Az itteni küzdelmekben meghatározó szerepet játszott például a német Erwin Rommel (1942-től tábornagy), aki több száz olasz foglyot ejtett szakaszával. Itteni tapasztalatait később a Támad a gyalogság című könyvében is feldolgozta, amely a modern gépesített hadviselés egyik bibliájává vált. Hasonló kiemelkedő – egyben filmvászonért kiáltó – hőstettet hajtott végre a tizenkilenc éves Bertalan Árpád hadnagy, aki a cs. és kir. 3. tábori vadászzászlóalj tizenöt fős rohamjárőre élén több mint ezer olasz hadifoglyot ejtett, egyben kiiktatott egy nyolc mozsárágyús üteget és számos géppuskafészket is. Bertalan e tettéért 1928-ban megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Az olasz 2. hadsereg három nap alatt megsemmisült miután mind bal-, mind jobbszárnyát szétverték, a centrum pedig csapdába esett az Isonzó völgyében. Az olaszok tömegesen adták meg magukat, tízezrek pedig fegyvereiket eldobva próbáltak nyugat felé menekülni. Az olasz 3. hadsereg hasonló balsorssal nézett szembe, de esetében legalább a jobbszárny rendezett módon tudott visszavonulni. Néhány napon belül nyilvánvalóvá vált, hogy az Olasz Királyság történetének legsúlyosabb krízisét éli át, amelyhez képest még az 1916-os osztrák–magyar dél-tiroli offenzíva csapása is eltörpült: megdöbbentő módon a központi hatalmak csapatai 72 óra alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket Cadorna az előző két és fél év alatt tudott elfoglalni, vagyis Görz városát, valamint a környező falvak romhalmazait, emellett a véráztatta, a 6. csatában elvesztett doberdói fennsíkot is. Az Isonzó völgyéből a támadók kijutottak a venetói síkságra. Az olasz vezérkar megkísérelte, hogy a mintegy 50 km-rel nyugatra a Tagliamento folyó mentén megállítsa az ellenséget, de ez a kísérlete kudarcba fulladt. A következő természetes akadályt a Piave folyó jelentette, ahol végül is sikerült stabilizálni a frontot november elején.

Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták Udine városát, amely hamarosan óriási hadifogolytáborrá változott, hiszen nyolc nap alatt csaknem 200 ezer olasz esett hadifogságba. Az antantot nagyobb csapás érte, mint 1915-ben Gorlicénél, és azonnali intervencióra volt szükség. November folyamán több mint tíz angol és francia hadosztály érkezett a hadszíntérre; legfontosabb feladatuk az olasz dezertőrök elfogása, valamint szövetséges hadseregük megerősítése volt. Megjelenésük mentette meg Olaszországot a közvetlen összeomlástól.

Következmények

A központi hatalmak november 11-én leállították a támadást: Hindenburg ugyanis a fő stratégiai célt, vagyis a Monarchia tehermentesítését elérte. A tetemes fegyverzsákmány mellett igen jelentékeny ruha- és élelmiszerkészlet került a győztesek kezére. Ezekből a készletekből fél évig gazdálkodhatott a dualista állam, amely ezzel tovább folytathatta a háborút, és elkerülte az év végére korábban prognosztizált összeomlást. Nagyon növelte a dualista állam mozgásterét, hogy a korábbi, 384 km hosszú isonzói front helyett a piavei arcvonal csak 140 km hosszú volt, így azt jóval könnyebb volt védelmezni.

Az olasz veszteség az 1917. október 24-et követő egy hónapban 800 ezer emberből állt, amelyből 400 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly volt. Bár a dezertálók döntő részét sikerült elfogni, majd rendezni, reintegrálásuk sok időt vett igénybe. Ennek következtében az olasz hadsereg csak pontosan egy évvel később, 1918. október 24-én tudott ismét támadást indítani. A katasztrófa mértékét jelzi, hogy 270 ezer (!) embert állítottak hadbíróság elé, és megközelítően hatezer dezertőrt agyonlőttek. A drákói szigor azonban nem köszörülhette ki az olasz katonai becsületen esett csorbát: a kudarcba belebukott az olasz hadvezetés színe-java, köztük maga Cadorna is.
Olasz hadifoglyok 1917 novemberében.
A caporettói áttörés egyben a magyar hadtörténet egyik utolsó nagy diadalának számít. Ennek hatására is az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a dualista államnak, majd a csata után másfél hónappal Wilson elnök publikálta hírhedtté vált 14 pontját, amellyel a Monarchia destabilizálását döntő módon katalizálta, egyúttal politikai síkon ellensúlyozta a súlyos olasz hadszíntéri kudarcot. Mindennek ellenére az Olasz Királyság tárgyalási pozíciója, valamint érdekérvényesítő képessége súlyos csorbát szenvedett, ez pedig a béketárgyalásokon azt eredményezte, hogy az antant győzelme ellenére az olasz igényeket csak részben elégítették ki. Paradox módon tehát a caporettói vereség indította el Olaszországot azon az úton, amely révén Róma az 1920-as években ‒ az antant táborán belül egyedüliként – a magyar revízióval szemben „megértő” állammá vált.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221024-attores-caporettonal-az-i-vilaghaboru-utolso-magyar-gyozelme

Read more...

vasárnap, november 27, 2022

Horthy Miklós sorhajókapitány 1914. október 17-én feleségének írt levele – Kordokumentumok IV.

A háború kitörésekor Horthy Miklós az SMS Habsburg sorhajón szolgált, sorhajókapitányi rangban. Az alábbi levelet 1914. október 17-én írta feleségének, Purgly Magdolnának. A levél ugyan megtekinthető a Magyar Nemzeti Levéltár weboldalán, de csak a másolata, ami nehezen olvasható. A szöveget változtatás nélkül közöljük.

Horthy Miklós sorhajókapitány az SMS Novara parancsnoki hídján.

"[SMS] Habsburg [sorhajó], Pola, 1914. október 17.

Édes Susókám!

Épen most kaptam meg Pragerhofban írt kedves soraidat. Úgy sajnállak, hogy ily hosszú kellemetlen utat kell magadban megtenned, bár itt volna már az idő hogy magamra vehetném az út kellemetlenségeit és tutujgathatnálak. Azóta már szerencsésen megérkeztél Sofonyán hol 8 kis tárt kar várt reád. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy találtad őket. Sürgönyt még nem kaptam, azért nem izgatom magam, mert Sofonyáról a hajóra nem ér sokkal gyorsabban, mint a levél.

Ma reggel Dolencel kigyalogoltunk a templomba, hol 1/2 9 kor szegény Mels requiem-je volt. A templom előtt találtam atyját és fivérét, kiknek így személyesen kondolálhattam.

Aztán elmentem a villába és a két kuffert feladtam per Eilgut a következő címre: Franz von Horthy bei Báronin Veronika Wien I Rosenbursenstrasse 4.

Reménylem stimmel a numerus, nem vagyok benne biztos.

Minthogy ma szombat van, azt hiszem hogy szerdán f. h. 21-én a két kuffer Bécsben lesz, azért ha még nem írtál, jó volna ma sürgönyözni, hogy a koffereket vegyék át. + Ma ismét kitűnő hírek jöttek, soh' sem hittem volna hogy a németek valaha kikötővárosokat foglalhatnak el, melyek felett az angol ágyúk uralkodhatnának és most bemasíroztak Brüggébe és Ostendébe. A búrok is erősen mozognak, egyszóval karácsonyt itt ünnepeljük.

Csak a galíciai csaták ne hozzanak gyászt ránk! Számtalanszor csókol forró szeretetével Miczud."

Horthy Miklós és Purgly Magdolna. 1901. július 19. Arad (Utószínezés: Lux Fotó)

A levél, valamint Horthy Miklós korvettkapitányi kinevezése megtekinthető az alábbi linkre kattintva:



Horthy Miklós haditengerészeti pályafutásának legismertebb haditettéről az amerikai Paul G. Halpern írt kiváló könyvet, ami magyarul is olvasható, megrendelhető tőlünk: https://www.vatera.hu/paul-g-halpern-otrantoi-utkozet-3306277736.html

Read more...

szerda, november 09, 2022

„Megtanította a Monarchia” – A központi hatalmak győzelme a Balkánon 1915 végén

1915. október–november folyamán a központi hatalmak csapatai elfoglalták Szerbiát. A szerb hadjárat az első világháború egyik legsikeresebb és leggyorsabb hadműveletének számít, amely megkoronázta a központi hatalmak 1915. évi győzelmeit, egyben a szó legszorosabb értelmében megtorolta az 1914. évi szarajevói merényletet.

A háború elején büszkén hangoztatott jelszó, miszerint „Megállj, megállj, kutya Szerbia, megtanít majd a Monarchia!” több mint egyéves késéssel és jelentős német–bolgár támogatás mellett, mégis megvalósult.

A szerb háború 1914-ben

Annak ellenére, hogy az első világháború a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött 1914. július 28-án, a balkáni front néhány napon belül csak egy másodlagos fontosságú mellékfronttá változott. A soron következő öt hónap során három osztrák–magyar offenzíva fulladt kudarcba, sőt a december 2-án elfoglalt szerb fővárost is fel kellett adni. Csaknem 270 ezer osztrák–magyar katona dőlt ki a csatasorból az itteni harcokban, a hadifoglyok száma meghaladta a 80 ezret. Mindeközben a szerbek is kivéreztek, így a Balkánon közel tíz hónapig nyugalom honolt. Ebben az időszakban Szerbia geopolitikai helyzete folyamatosan romlott: az oroszoknak nem sikerült kitörniük a magyar Alföldre, majd 1915 május végén Olaszország hadba lépése komoly konkurenciát jelenthetett a balkáni terjeszkedési tervekben. A szerbek passzivitása a Monarchia kezére játszott, így utóbbi döntően gyenge, népfelkelő alakulatokkal biztosította déli határát.

A hadjárat előkészítése

Az 1915 őszéig tartó patthelyzetet az törte meg, hogy a német hadvezetés számára felértékelődött a balkáni hadszíntér. Belgrád és Niš elfoglalása révén közvetlen szárazföldi kapcsolatot lehetett teremteni az Oszmán Birodalommal, amely jelentős antanterőket kötött le a gallipoli harcokban. E cél elérése érdekében felgyorsították a tárgyalásokat Bulgáriával, hogy az a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba. Szerbia sorsa voltaképpen 1915. szeptember 6-án megpecsételődött, amikor Szófia aláírta a megállapodást. Ez azt jelentette, hogy Szerbia keleti oldalán egy új ellenség jelent meg, amely bosszúra szomjazva revansot akart venni a második Balkán-háborúban bekövetkezett vereségért, és Koszovó, Macedónia, sőt az albán tengerpart egy részének megszállását tűzte ki célul. 1915. szeptember végére befejeződött a központi hatalmak csapatainak átszállítása a Balkánra: a szerbek csak ekkor kezdték felmérni, mekkora léptékű katasztrófa fenyegeti őket. Az osztrák–magyar hadvezetés számára a szerb hadszíntér ekkor jóval kevésbé volt fontos, mint az orosz vagy az olasz, ezért csak vonakodva járult hozzá a hadművelethez. A vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf császári és királyi vezérezredes úgy vélte, hogy a németek beavatkozása esetén a Monarchia nagyhatalmi státusza a múlté lesz. A bolgár csatlakozás egyik feltétele ugyanis a német főparancsnokság volt. Ezt a posztot a háború egyik legsikeresebb német hadvezetőjére, August von Mackensen tábornagyra bízták. A tábornok rendelkezésére 10 német, 4 osztrák–magyar hadosztályt és több népfelkelődandárt, valamint 6 bolgár hadosztályt biztosítottak. A német erőket döntően a 11. hadseregbe koncentrálták, míg a többit a Kövess Hermann gyalogsági tábornok vezette császári és királyi 3. hadsereg kötelékébe utalták. Mindent egybevetve a központi hatalmak 330 ezer első vonalbeli katonát összpontosítottak a hadjáratra, míg a tartalékot is figyelembe véve félmillió ember készülődött a hadműveletre. Ezzel szemben a szerbek körülbelül 400 000 katonát tudtak kiállítani, ám ezek közül csak mintegy 200 000 ember volt harcképes, erőiket 11 gyalog- és 1 lovashadosztályba osztották. A számbeli fölény mellett a központi hatalmak kétszeres tüzérségi túlsúllyal bírtak, ráadásul számos 30,5 cm-es, sőt 42 cm-es nehézmozsárral is rendelkeztek, emellett bombázásra Zeppelin léghajókat is bevetettek.

Az offenzíva

Az offenzíva 1915. október 6-án kezdődött. Az 1914. évi, három kudarccal végződő Monarchia-hadjárattal szemben, Mackensen a folyók folyásirányának megfelelően észak–déli irányú hadműveletekbe fogott, és erői már az első nap sikeresen átkeltek a Dunán. A központi hatalmak tüzérsége valósággal elsöpörte a szerb lövegeket és az első állásokat. A németek révén a Balkánon első ízben alkalmazták a döntően a nyugati fronton kidolgozott, tűzösszpontosítási metódust, amely valósággal sokkolta a szerbeket. Október 8-án ismét elesett Belgrád, ám ezúttal a szerb főváros több mint három évre elveszett a balkáni ország részére. A szerb hadsereg, amely sikerrel élte túl az 1912–13. évi balkáni háborúkat, majd az 1914. évi osztrák–magyar offenzívákat, most összeroppant, és visszavonulásba kezdett. A támadók alig két hónap alatt egész Szerbiát megszállták: ez a tempó igencsak figyelemre méltó az első világháborús viszonyokat tekintve. A németek az előrenyomulás során új taktikát alkalmaztak, amely a második világháború során sikerrel alkalmazott Blitzkrieg előfutára volt: a frontáttörést követően csapataik a folyóvölgyekben törtek előre, nem törődve a hegyekbe menekülő egységekkel, valamint az oldalvédőkkel: ezek bekerítését, megsemmisítését vagy hadifogságba ejtését a gyengébb népfelkelő alakulatokra bízták. Mackensen célja az volt, hogy Koszovó vidékén körbezárja és teljesen megsemmisítse az ellenséget. A hegyekbe csak akkor hatoltak be, ha az offenzíva érdekében elengedhetetlenül szükségessé vált.
Szerb visszavonulás Albánia és a tenger felé - a visszavonuló szerb csapatokat útközben is hatalmas veszteségek érték.
Szerbia sorsa október 16-án végleg megpecsételődött, amikor az első német–osztrák–magyar sikereket megváró bolgárok is támadásba lendültek. November végéig több mint 150 ezer szerb katona esett hadifogságba, 100 ezren pedig meghaltak, illetve megsebesültek, miközben a német és osztrák–magyar csapatok véres vesztesége 30 ezer embert tett ki. A központi hatalmak döntő győzelme ellenére mintegy 150 ezer katonának sikerült elmenekülnie a koszovói katlanból. E fejlemény két tényezőre volt visszavezethető: egyfelől október végén hatalmas esőzések voltak, amelyek sártengerré változtatták a balkáni utakat, másfelől a Morava szűk völgyében feltorlódtak a bolgár erők, így azok jelentősen lelassultak. Ennek ellenére a szerbek összesített vesztesége megközelítette a 80 százalékot, vagyis a háború elején bevonult öt katonából négy elesett, megsebesült, vagy fogságba esett.

Szerb exodus

A szerb király udvartartása és a polgári közigazgatás hivatalnokai mellett civil menekültek tízezrei indultak el a montenegrói és albán hegyek irányába, hogy kijussanak az Adriához, ahol az antant kívánta behajózni őket. A szerbek magukkal hurcolták az előző évben fogságba ejtett osztrák–magyar hadifoglyokat is. A visszavonulás, amely valóságos exodusszá vált, hamarosan halálmenetté változott: a tél és a járványok ezernyi áldozatot szedtek. Mindenek ellenére a visszavonulás a szerb nemzeti mitológia részévé vált. Az egyik osztrák százados így foglalta össze ekkori tapasztalatait: „Ez a rongyokba csavart éhség és lelki nyomor. A megvert, menekülő hadsereg maradéka visszavonulása során elképzelhetetlen borzalmakat szenvedett el. Ez az összeomlás a győzelem vagy vereség kérdésén túl a nagy háború egyik megrázó drámáját jelentette.” A túlélőket az antant Korfu szigetére szállította, ahol reorganizálták a szerb csapatokat, majd hosszas pihenőt követően ismét bevetették őket a balkáni fronton, tömeges és nagyobb alkalmazásukra azonban egészen 1918 őszéig kellett várni. A Monarchia hadifoglyai nagy részét az olaszországi Asinara szigetén internálták: alig húszezren térhettek haza a háború után. A visszavonulás kitüntetett helyet foglal el mind a mai napig a szerb nemzeti történelemben, üzenete, hogy az állam a legsúlyosabb nehézségek között is kitartott, és nem kötött fegyverszünetet.

Epilógus

A szerb hadjárat idején az antant jelentős létszámú csapatokat tett partra a semleges Görögországban, Szaloniki kikötőjében. Ezzel a lépéssel az angol–francia csapatok meg kívánták akadályozni, hogy Görögország a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba, valamint biztosítani kívánták a Gallipoli körzetéből való visszavonulásukat is. Ki kell emelnünk azonban, hogy ezzel súlyosan megsértették a görög semlegességet – Belgium esetében, ahol a németek ugyanezt tették, a britek számára ez casus bellit jelentett. Conrad hevesen követelte, hogy a központi hatalmak szorítsák ki az antantot Görögországból, de ezt a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem támogatta, mivel már az 1916-os nyugati offenzívára készült, amellyel el kívánta dönteni a háborút. Ez a mulasztás végül végzetes következményekkel járt a központi hatalmak számára, mert a Balkánról érkezett az a csapás 1918-ban, amely véget vetett a háborúnak. Ekként az 1915-ös hadjárat nagy győzelmei ellenére már magukban hordozták a történeti Magyarország összeomlását.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221009-megtanitotta-a-monarchia

Read more...

vasárnap, november 06, 2022

Tengerész portré: Muray-Printz Othmar (Othmar Printz)

Othmar Franz Josef Alexander Printz 1891. szeptember 30-án született Sopronban. Édesapja Franz Printz ügyvéd és polgármester-helyettes volt. Édesanyja, Muhr Hermina, Muhr Ottmárnak, a 9. sz. Nádasdy huszárezred parancsnokának volt a húga. Othmar 1910. július 1-jén végzett a fiumei tengerészeti akadémián, mint tengerészkadét. Ezután az SMS Ferdinand Max és SMS Sankt Georg hadihajókon szolgált. 1911. szeptember 15. és 1912. június 30-a között elvégezte a tengerészkadéti kurzust, és 1912. július 1-jén zászlóssá léptették elő. Ezután az SMS Erzherzog Karl és az SMS Vesta hadihajókon teljesített szolgálatot. 1913. május 1-jén fregatthadnaggyá léptették elő. 1913. június 17-től október 7-ig az SMS Uskoke rombolón szolgált, majd november elsejéig az SMS Najade vízszállítón. 1913. november 15-e és 1914. február 14-e között elvégezte a torpedótiszti tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén, majd 1914. július 1-jéig az SMS Leopard torpedócirkálón szolgált. 1914 augusztusában, amiért megmentett egy embert a vízbefúlástól, írásbeli dicséretben részesült.

1914. július 1-jén az SMS 73F torpedónaszádra helyezték át, ahol mint második tiszt szolgált, és a hajó összes bevetésében részt vett. Ezek közül a fontosabbak: A Potenza folyó vasúti hídjának bombázása 1915. május 24-én, támadás Pelagosa ellen augusztus 16-án és szeptember 9-én. 1916. március 13-án megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet a kardokkal kitüntetést.
Muray-Printz Otmár (jobbról a második) az SMS T51 torpedónaszád fedélzetén.
1915. november 28-tól 1916. január 28-ig a tengeralattjáró állomáson szolgált, az SMU 5 második tisztje volt. 1916. július 2-án megkapta a harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. 1917. május 1-jén sorhajóhadnaggyá léptették elő. 1917. május 16-án az SMU 5 gyakorlatozás közben aknára futott a Fasana csatornában. Printz megmentette a fulladástól Popodi gépészt, aki akkor már a víz alatt volt. Ezért a tettéért 1917. augusztus 15-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet. Az esetre így emlékezett vissza:

„...Óriási robbanás rázta meg a hajót. Hátulról víz ömlött a naszádba. A levegőállomásra rohantam, hogy a sűrített levegővel kifúvassam a vízballasztot. 72 légpalackunk volt, kezemet felsebezte a sok, erősen becsavart szelep. Ezek a tartalék légpalackok arra az esetre voltak, ha az elektromos berendezés felmondaná a szolgálatot, ami a jelen esetben be is következett. A hajó lassan emelkedni kezdett. A parancsnok már a toronyban volt és elrendelte, hogy tömítsük a léket. Nemsokára láttuk, hogy ez lehetetlen. Visszakiáltottam, hogy nem megy a dolog. A parancsnok nem hallotta meg, ezért felkúsztam hozzá és majd megállt a szívverésem, mert a naszád már megint süllyedt, a torony csapóajtaja már megint csak öt centiméternyire állt ki a vízből. És lent a hajóban még tizenkét ember tartózkodott. A többiek már kiugráltak a torony csapóajtaján át. És egymás után jöttek a fiúk és vetették magukat a vízbe. Sorra segítettem nekik, mialatt a hajó fara egyre mélyebbre süllyedt. Már a vízben álltam, bekiáltottam a toronyléken, van-e még odalent valaki? Nem kaptam választ. A hajó egészen megdőlt, a víz átcsapott a torony tetején. Lábam alól kisiklott a hajó, úszni kezdtem, és éreztem, hogy valaki mozog alattam. Lebuktam, megkerestem a fuldoklót, felhoztam és beemeltük egy mentőcsónakba. Csak később vettük észre, hogy egy zászlósunk és öt emberünk hiányzott...”

A további eseményekről Dr. Csonkaréti Károly így írt:

A búvárok nyomban a süllyedés helyére siettek és kopogtatással kapcsolatot teremtettek a bent rekedtekkel. A naszádot azonban nem tudták rögtön kiemelni, mert még nem szerelték föl rá azokat a füleket, amelyekbe az emelőcsigát bele lehet kapcsolni: a próbajáratoknál kerülni akartak minden súlytöbbletet.
Muray-Printz Otmár fregatthadnagy (jobb szélen) és tiszttársai.
Az U 5-öt végül is csak június 23-án emelték ki, mert olyan mélyen süllyedt bele az iszapba, hogy a búvárok csak június 19-én voltak képesek a naszád alatt csatornát ásni az emelőlánc számára. Amikor kiemelték, a naszád orrában hat halottat találtak. Ezen a helyen az elsüllyedéskor levegőbuborék képződött. Oda menekültek, ott érte őket utol a halál. A nyomokból látszott, hogy a torpedóvető csövön keresztül akarták elhagyni a tengeralattjárót. Haláltusájukban teljesen elgörbítették a fedőlemez vastag acélkarját, mégsem sikerült kinyitniuk. Heinrich Münzendorfer tengerészzászlóst és a legénység öt tagját, — Benczúr István torpedómestert, Brandies László torpedóoktatót, Dangl János elektromestert, Josef Callasch negyedmestert, Ouczikus Iván torpedóoktatót — a polai tengerésztemetőben helyezték örök nyugalomra.

1917. július 15-én Othmar Printzt áthelyezték az SMU 43-ra. Az egyik útja ezzel a naszáddal is kis híján tragédiába torkollt. Erről így írt Dr. Csonkaréti Károly “Gyorsmerülés” című könyvében:

Az U43 néhány adriai bevetés után, az U5-ről ide vezényelt Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917. november 20-án Brindisi előtt 18 méteres mélységben járt. Déli 12 óra 05 órakor hatalmas robbanás rázta meg, közvetlenül a váltás után s Muray-Printz Othmar, akkor már sorhajóhadnagy, második tiszt éppen elfoglalta helyét a periszkóp mögött. Nagyobb mélységbe akarta vezényelni a naszádot, s megkopogtatta ujjával a mélységmérő üveglapját, mert a gyanús mozdulatlanságban a 17 méteren állt. A merülésre kiadandó vezényszóra már nem került sor, helyette más parancsszavak csattantak. Már Schlosser is talpon volt es a harmadik tiszt, Márton Kálmán fregatthadnagy is munkához látott, hogy a naszádot mielőbb a felszínre irányítsák. A villanymotorokat a legnagyobb erőre kapcsolták, s megkezdték a merülőtartályokból kifúvatni a vizet, a parancsnok a mélységmérőkhöz sietett, mindkettő mozdulatlanul állt a 17 méteren; a harmadik, a toronyban levő, már 60 métert mutatott es többé nem mozdult el onnan. Pedig az U43 még továbbra is farral lefelé csúszott olyan szögben, hogy az emberek már képtelenek voltak megállni a lábukon. Négykézláb, mindenbe kapaszkodva, káromkodva próbálták elzárni a vízbetörést. 

Wilhelm Bouska gépmester ezekre a percekre így emlékezik vissza: „A merülőtartály teljes hosszában felszakadt. Első ijedtségemben a kezemmel akartam visszatartani a beömlő vizet, amely azonban csaknem letépte az ujjaimat. A következő pillanatban megpróbáltam elzárni a Kingston-szelepet... Közben a beömlő víz kezdte ellepni a villanymotorokat, azokat gyorsan le kellett állítani. A naszád már legalább 45°-os szögben süllyedt tovább. Hátul rövidzárlat keletkezett, csak a vezénylőteremben és a torpedótérben működött még a világítás. Teljes sötétségben dolgoztam. A szelepet nem bírtam elzárni. Mellőlem már eltűntek a fiúk, mindannyian a vezérlőteremben és elől voltak. Egy pillantást vetettem feléjük, és láttam, hogy a legváltozatosabb helyzetekben igyekeznek megtartani magukat, nehogy visszazuhanjanak a motorok es a víz közé, amely már majdnem ellepett mindent. Végre sikerült elzárni a szelepet. És ekkor hangzott el a parancsnok kiáltása: »Hátsó sűrített levegő tartályokat kinyitni!« Ezt a parancsot még normális körülmények között is nehéz teljesíteni, mert olyan rossz helyen van. De ösztönösen megismételtem a parancsot. Lebuktam a víz alá, es óriási szerencsémre, a sok egyéb csap és kerék között elsőre megragadtam a szelepnyitó kereket es kinyitottam. Hazudnék, ha azt mondanám, azt tudatosan cselekedtem. Véletlenül ragadtam meg a helyes kereket. Vagy az Isten vezette a kezemet. Ha elsőre nem sikerül, másodszorra már nem kísérletezhettem volna, nem lett volna rá erőm. Visszafelé kúszva bevertem a fejemet néhány tárgyba, amelyek nem voltak rögzítve és hátracsúsztak, de aztán sikerült feljönnöm az olajos víz alól. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, szememet égette az olaj, hajam ragadt az olajos mocsoktól, de mit számított most mindez? Volt már sűrített levegőnk a másik tartályhoz, volt már reményünk a megmenekülésre, az életre."  

A tengerészek az U43 belsejében mindössze két percen át viaskodtak a naszád megmentéséért, az életükért. De ez a rövid idő ott, a hajó gyomrában végtelennek tűnt. Két perc után a tartaléktartályba préselt sűrített levegő segítségével kezdtek felemelkedni, s másodperceken belül a felszínen voltak. Kézi erővel azonnal megkezdték az összegyűlt víz kiszivattyúzását, mert a telepek rövidzárlatot kaptak. A villanymotorokat sem lehetett használni, így csak a felszínen indulhattak hazafelé. Ekkor éppen 12 óra múlt 15 perccel.

Már közel jártak a saját partokhoz, amikor 21 óra 5 perckor, ragyogó teliholdnál az őrszem elkiáltotta magát: — Torpedó 25 méterrel az orr előtt! A fedélzeten állók mind látták a feléjük közeledő, ezüstösen csillogó nyomvonalát, amely azonban éppen hogy elcsúszott a naszád orra előtt. Már december 1-je volt, amikor 1 óra 30 perckor megérkeztek a Bocchéba.
Muray-Printz Othmar (jobbra) és Otto Bielobradek fregatthadnagyok.
1918. március 28-án kinevezték az SMU 1 tengeralattjáró parancsnokának, ami akkoriban már iskolahajóként funkcionált. 1918. április 30-án Sopronban feleségül vette Muhr Olgát. A háború végéig oktatóként szolgált a tengeralattjáró parancsnoki kurzuson.

Othmar Printz 1919. február 28-án a Magyar Királyi Folyamőrség szolgálatába állt, mint első osztályú törzskaptány. 1938-ban vitézi címet kapott, és nevét vitéz Muray-Printz Othmarra magyarosította. 1940. május 1-jén főkapitányi rangban szolgált a Magyar Királyi Folyamőrségnél. 1947-ben feleségével Argentínába emigrált, ahol szerény körülmények között élt, jobbára kétkezi munkából tartotta el magát és családját. 1975. január 3-án hunyt el Pueblo Ledesma (ma Libertador General San Martín városának kerülete, Jujuy tartományban) városkában.

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012)
- Heinz Strauss: K.u.k Linienschiffsleutnant Otto Bielobradek-Bernau (Wien, 2017)

Read more...

vasárnap, október 09, 2022

Az isonzói pokol tizenegyedik bugyra

Tizenegyedik alkalommal indítottak támadást az olaszok 1917. augusztus 19-én az Isonzó mentén. A 11. isonzói csata minden korábbi harcnál véresebb összecsapást eredményezett az olasz, valamint az osztrák–magyar haderő között. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a korábbi tapasztalatokból okulva a lehető legnagyobb katona- és hadianyag-koncentrációt kívánta létrehozni az isonzói frontszakaszon, hogy felőrölje a cs. és kir. csapatok erejét. A fő cél továbbra is Trieszt elfoglalása volt, amelyhez a Karsztnak nevezett sziklás és nehezen járható terepen kellett áttörniük a támadóknak.

Cadornának mindenképpen ki kellett csikarnia a döntést, miután a hátország egyre nehezebben tolerálta a súlyos veszteségeket, és a minimális nyereségeket. A politikusok minél előbb be kívánták fejezni a háborút – győztesen. „Hagyjuk el a lövészárkokat még tél előtt!” – érvelt egy szocialista képviselő 1917 júliusában.

A csata előkészítése

A megelőző tíz csata során az olaszoknak nem termett sok babér, és az olasz hadba lépést követően (1915. május 23.) kialakult frontvonalat alig 10–15 kilométert előrehaladva sikerült kelet felé eltolniuk. Legnagyobb sikerüket a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4–16.) aratták, amikor elfoglalták a Karszt centrumában fekvő Görz városát, kialakítva egy hídfőt, továbbá elfoglalták a Doberdó-plató legnagyobb részét, közte a Monte San Michele hegycsúcsot is.

A kilátástalan karszti háborúban az olasz vezérkar azokat a hadászati elveket kezdte el követni, amelyeket a németek 1916-ban Verdunnél alkalmaztak, vagyis az ellenség kivéreztetése vált az elsődleges céllá. 1917 májusában a 10. isonzói csata során már ennek megfelelően támadtak, és összveszteségük a 160 ezer főt is elérte, miközben a Monarchia 125 ezer katonát vesztett.

Az olaszok június végén megkezdték az előkészületeket az újabb offenzíva megindításához, és az Isonzó mentén 50 hadosztályt vontak össze. Ez azt jelentette, hogy az első isonzói csatához képest négyszer annyi katonát vezényeltek a harctérre. Még masszívabb előnyt és fölényt jelentett az olaszok számára, hogy összesen 5200 löveget tudtak az offenzívára előkészíteni. A siker érdekében az angolok és franciák is kölcsönadtak az olasz hadsereg részére néhány tüzérüteget. Az olasz 2. hadsereg fő célja északon a Bainsizza-, majd a Ternova-fennsík elfoglalása volt, míg a 3. hadsereg a comeni fennsík bevételére kapott parancsot.

Az osztrák–magyar délnyugati front Isonzó-hadserege több mint kétszeres hátrányban volt létszám terén, miután alig 20 divízióval tudott védekezni, és tüzérség terén az olaszok közel négyszeres fölényt élveztek. Cadorna, eltérően a korábbi csatáktól, nem pusztán az isonzói arcvonal egy szakaszán indított offenzívát, hanem Tolmeintől egészen az Adriáig, vagyis egy mintegy 50 kilométer hosszú szektorban. Az olasz csapatösszevonások volumenét jól mutatja, hogy két évvel korábban a központi hatalmak sikeres gorlicei áttörésük idején – hasonló nagyságrendű támadási szakasz alkalmazása során – csak mintegy feleekkora erőt összpontosítottak.

A csata

A 11. isonzói csata nyitányaként az olaszok aktív repülőgépes felderítést hajtottak végre augusztus 11. és 16. között, amely súlyos légi harcokat eredményezett. Augusztus 17-én az olasz lövegek egy egész napon keresztül bömböltek, és az osztrák–magyar állásokat néhány órán belül rohaméretté lőtték. Cadorna másnap elrendelte az általános támadást, amelynek súlypontját kezdetben az arcvonal déli szakaszára helyezte. A támadás során a császári és királyi 39. és 46. gyalogezred (békebeli székhelyük Debrecen, illetve Szeged) szinte az utolsó emberig elvérzett, de végül sikerült megállítani az olaszokat.

A leginkább veszélyeztetett déli szektor védelmének megerősítésére az Isonzó-hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević cs. és kir. vezérezredes az Isonzó front északi részéről küldött erősítést. Ezt kihasználva Cadorna a meggyengített szektorban támadt, és váratlan eredményt ért el: a 2. hadsereg sikerrel kelt át az Isonzón, és szilárdan megvetette lábát a folyó bal partján. Augusztus 19-én az olaszok áttörték a frontot, és az Isonzó-hadsereget visszavonulásra kényszerítették. Cadorna erői a bainsizzai fennsík védőit legázolva az arcvonalat Tolmein és Görz között 20 kilométer szélességben, 6–7 kilométer mélységben hátranyomták, miközben a hadszíntér délebbi szakaszain elakadtak. A fennsíkon az osztrák–magyar haderő rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, csak a hadifoglyok száma 30 ezer főt tett ki. A Bainsizza-fennsík elvesztése után az olasz területnyereség nagysága a 6. isonzói csatával volt összevethető, még ha Trieszt nem is forgott közvetlen veszélyben, mint 1916 nyarán.

Harcok a Monte San Gabriele csúcsán

A támadás megállításában emellett kiemelkedő szerepet játszott a Monte San Gabriele-ért folytatott eredményes védekező harc. Szeptember 4. óta ugyanis e hegycsúcs volt a harcok fókuszában. A stratégiai fontosságú hegy ormát tizenhárom olasz dandár ostromolta, de a védők – akik között a Monarchia valamennyi nemzetisége megtalálható volt – kitartottak a rendkívül heves harcokban. „A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet” – írta a harcok egyik olasz szemtanúja. A 11. isonzói csata leghevesebb küzdelmeire ezen a hegycsúcson került sor, és a sikeres védekezésben ismét oroszlánrészt vállaltak a magyarországi kiegészítésű alakulatok: a 20. honvédhadosztály alárendeltségében küzdő székesfehérvári 17. és a budapesti 1. honvédgyalogezred katonái. A székesfehérvári regiment egyik tisztje így foglalta össze az ekkori borzalmakat: „A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. […] Az ellenséges védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába vésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az olaszok a Halál hegyének (Monte del Morte) keresztelték el a Monte San Gabriele ormát.
A Monte San Gabriele avagy a Halál hegye.
IV. Károly király személyes tapasztalatokat is szerzett a 11. isonzói csatáról, amikor augusztus 23-án látogatást tett a vezérkar főnökével, Arz tábornokkal az arcvonal déli szakaszán, a csata után pedig a Monte San Gabrielét is meglátogatta. A hegycsúcs egyik pontján, ahol egyszerre harminc embert aprított miszlikbe az ellenség telitalálata, a király egy rövid ima után a következő – sajnos ma is igen aktuális – megállapítást tette: „Ezért tovább senki nem viselheti a felelősséget, befejezem a háborút. […] A világ elég nagy hozzá, hogy a népek képesek legyenek egymást elviselni.”

Az uralkodó álláspontját a 11. isonzói csata veszteségei visszaigazolták. Az olaszok mintegy 170 ezer katonát vesztettek, és a csatában résztvevő zászlóaljaik átlagosan 50–65 százalékos veszteséget könyveltek el. Mindennek ellenére az olaszok területnyeresége a 11 isonzói csata során végül mindössze 30 négyzetkilométert tett ki. Megrendítő volt a Monarchia vesztesége is, amely 100 ezer katonára rúgott, ugyanakkor a hősies védekezést bizonyította, hogy a hírhedten szigorú eljárás után elnyerhető Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjében öten részesültek, míg a parancsnoki keresztet egy tábornok kapta meg.

Számvetés

A csatát követően a Monarchia vezetése felismerte: ellentámadás nélkül az isonzói front összeomlik. Erről értesülve a németek is felajánlották támogatásukat. 1917 kora őszén megkezdődtek azok az előkészületek, amely lehetővé tették az október végi caporettói áttörést a 12. isonzói csatában. A hadszíntérre érkezett jelentős német és osztrák–magyar erősítés mellett ennek a fényes győzelemnek alapjait a korábbi sikeres védekezés – különösen pedig a Monte San Gabriele megvédése biztosította. Az olasz morál az isonzói pokol tizenegyedik „bugyrában” alaposan megcsappant, amely jelentősen hozzájárult a központi hatalmak néhány héttel későbbi diadalához. Utólag visszatekintve tehát a 11. isonzói csata a Karszton dúló anyagháború utolsó, legvéresebb fejezetének bizonyult.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220902-az-isonzoi-pokol-tizenegyedik-bugyra

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP