csütörtök, december 28, 2023

A császári és királyi haditengerészet új lobogója és címere

(Erről a témáról már készítettem egy videót, de mivel újabb képeket találtam, most írásban is közreadom.)

A császári és királyi haditengerészet lobogója 1786-os megalakulása óta a piros-fehér-piros volt, az ausztriai ház címerével kiegészítve, ami a kiegyezés után sem változott. 1915 október 11-én azonban Ferenc József császár a következő hadi- és hajóhadparancsot adta ki:

“A színek alkalmazása tekintetében változatlan tengerészeti lobogón az “Ausztriai ház” címere és pajzsa mellett az ősi magyar vörös-fehér címer ábrázoltassék. 

Legyenek ezek a rendelkezések a legtávolabbi időkig élő tanújelei a monarchia összes népei áldozatkészen, örömest együttműködő erejének, amely olyan nemesen nyilatkozik meg Hadseregemnek és Hajórajomnak a jelen háborúban véghezvitt győzelmes hőstetteiben. 

A zászlóhoz és tengerészeti lobogóhoz szóljon mindenkor a harcfiak megújuló hűségesküje: hogy egyesült erővel fogják védelmezni és sziklaszilárdan megoltalmazni Ausztria-Magyarországnak Házammal való kapcsolatát.
Az új lobogó modern látványterve.
A mostani zászlók, amelyek tanúi Hadseregem sokszorta bevált katonai erényeinek, ezredeiknél maradnak s az újakkal csak a felmerülő szükséghez képest fognak pótoltatni. Meglévő zászlószalagok ajánlásuknak megfelelő használatban maradnak.

Az új vezérzászlókat elkészítésük után használni kell.

A haditengerészet egy még meghatározandó napon, ugyanabban az órában felvonja a lobogót, amely átveszi Hajórajom minden dicsőséges hagyományát.

Az ezek alapján szükségesek végrehajtásával Hadügyminiszteremet és Haditengerészetem parancsnokát bízom meg.”

Ahogy az a császár parancsában is le volt írva, az új zászlót a háború miatt nem alkalmazták. Nem sokkal később azonban egy új címert is terveztek, melyet az uralkodó 1916 június 11-ei rendelete határozott meg. Ez az Osztrák-Magyar Monarchia horvát színekkel bővített közös kis címerének horgonyra helyezett változata: jobb oldalon az osztrák kis címer, bal oldalon a horváttal bővített, magyar kis címer, középen, a két szélsőt mintegy összefogva az Aranygyapjas Renddel övezett Habsburg-Lotharingiai címer. A három címerpajzsot alulról átölelő, lebegő szalagon a Birodalom jelmondata: INDIVISIBILITER AC INSEPARABILITER, azaz “oszthatatlan és elválaszthatatlan”. 
Az 1916-ban elrendelt, de be nem vezetett, új címer.
Mivel az új jelképek bevezetését a háború utánra halasztották, azokat a hajókon nem alkalmazták, a haditengerészeti légierőnél azonban igen. A Josef Mickl által tervezett hárommotoros, “G” jelzésű csónakrepülőgépek több példányának a vezérsíkjára is felfestették az új lobogót és a címert is. 

A Josef Mickl által tervezett egyik G-típusú csónakrepülőgép

A függőleges vezérsíkon jól látszik az új címer.

Az új lobogó a G3 jelzetű csónakrepülőgép függőleges vezérsíkján.
Az 1916 szeptember 13-án landolás közben összetört K 163-as repülőgép roncsáról készült fotón is jól kivehető a gép vezérsíkján az új címer. 
Az összetört K163 csónakrepülő.
Az albertfalvai repülőgépgyárban még felszerelés alatt álló K179 csónakrepülőgép is hordozta az új címert.
Ahogy az alábbi képeslapon is látható, az új lobogót a propaganda is felhasználta.
A központi hatalmak haditengerészeteit éltető képeslap.
Ugyan a császári és királyi haditengerészet 105 évvel ezelőtt megszűnt létezni, a hagyományőrző szervezetek még ma is használják jelképeit. Azonban az 1915-ös lobogó még a magyar szervezeteknél sem túl népszerű. Tudtommal csak a már megszűnt Császári és Királyi Dunaflottilla Hagyományőrző Egyesület használta az általa szervezett rendezvényeken. 
Megemlékezés az otrantói csata 100. évfordulóján, a Punta d'Ostro erődben.
A címer esetében egy kicsit jobb a helyzet. A Prevlaka-félsziget csúcsán található Punta d’Ostro erőd falán 2007-ben elhelyezett emléktáblán ez a címer látható. 
A táblát a Császári és Királyi Haditengerészet Egyesület, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a győri Rotary Club állította.
A Hadtörténeti Intézet belső udvarának falán 2008-ban felavatott, a császári és királyi haditengerészet hősi halottainak emlékének szentelt táblán is ott van az új címer.

Használjuk minél gyakrabban ezeket a szimbólumokat, hiszen a haditengerészet közös, osztrák és magyar intézmény volt!

Read more...

péntek, december 08, 2023

Voulez-vous une guerre totale? – avagy vigyázó szemeteket Párizsra vessétek

(Az alábbi cikk eredetileg a Substacken jelent meg, magyar fordítása pedig a nemzeti.net oldalon.)

A Napóleon 1815-ös bukásától az első világháború 1914-es kitöréséig tartó évszázadot általában a porosz-német militarizmus egyfajta aranykorának tekintik. Ebben az időszakban a porosz hadsereg látványos győzelmek sorát aratta Ausztria és Franciaország felett, megalapozva a német katonai magasabbrendűség auráját, és megvalósítva az egységes Németország fegyveres erővel való megteremtésének álmát. Poroszország ebben a korszakban a történelem három ikonikus katonai személyiségét is kitermelte: Carl von Clausewitzot (teoretikus), Helmuth von Moltkét (gyakorlati szakember) és Hans Delburkot (történész).

Ahogy az gyakran megesik, a győzelmek és a kiválóság eme évszázada olyan önhittséget és militarizmust teremtett a porosz-német vezetésben, amely arra késztette az országot, hogy 1914 augusztusában lendületesen hadba vonuljon, hogy aztán egy szörnyű háborúban bukjanak el, amelyben az új technológiák meghiúsították a hadviselésről szóló idealizált elképzelésüket. A büszkeség a bukás előjele, ahogyan mondani szokták.

A fenti történet egy meglehetősen hagyományos önhittség-bukás ciklust mutat be, amiben biztos, hogy van igazság, mivel a német vezetésnek számos olyan eleme volt, amely szemérmetlenül nagy önbizalommal rendelkezett. Ez azonban messze nem az egyetlen érzelem volt. A háború előtti német gondolkodók között is sok olyan kiemelkedő személyiség volt, aki félelmet, aggodalmat, mi több, rettegést érzett. Ők értékes meglátásokat adtak át kollégáiknak – és átadhatnak talán nekünk is.

Menjünk vissza egészen 1870-ig, a francia-porosz háborúig.

Ezt a konfliktust általában a hatalmas porosz hadvezér, Helmuth von Moltke tábornagy főművének tartják. Moltke ügyes hadműveleti irányítást és hihetetlen intuíciót gyakorolva agresszív nyitóhadjáratot vezényelt le, amelynek során a porosz-német seregek csápokként áramlottak Franciaországba, a háború első heteiben pedig az elsődleges francia tábori hadsereget Metz erődjében csapdába ejtette és megostromolta. Amikor a francia császár, III. Napóleon egy (Franciaország maradék harcképes alakulataiból álló) felmentő sereggel kivonult, Moltke ezt a sereget is levadászta, Sedannál bekerítette, és az egész haderőt (és a császárt) fogságba ejtette.
L'Oublié (Az elfeledett) 1872. Émile Betsellère festménye.
Hadműveleti szempontból ez az eseménysorozat mesterkurzusnak számított (és számít ma is), és az egyik fő oka annak, hogy Moltkét a történelem egyik igazán nagy tehetségeként tisztelik (e szerző képzeletbeli Mount Rushmore-ján Hannibál, Napóleon és Manstein mellett ő is ott van). A poroszok nem egyszer, hanem kétszer hajtották végre a hadviselés plátói ideálját – az ellenség fő hadtestének bekerítését – néhány hét leforgása alatt. A hagyományos narratívában ezek a nagyszerű bekerítések váltak a német Kesselschlacht, vagyis a bekerítő csata archetípusává, amely minden hadművelet végső céljává vált. Bizonyos értelemben a német hadsereg a következő fél évszázadot azzal töltötte, hogy arról álmodozzon, hogyan lehetne megismételni a sedani győzelmet.

Ez a történet alapvetően igaz, az én célom pedig itt nem az, hogy leromboljam a villámháborúról vagy valami hasonló elcsépelt dologról szóló mítoszokat. A német katonai intézményrendszerben azonban nem mindenki tekintett a francia-porosz háborúra eszményképként. Sokan megrémültek attól, ami Sedán után történt.

Minden emberi számítás alapján Moltke sedani remekművének véget kellett volna vetnie a háborúnak. A franciák elvesztették mindkét kiképzett tábori hadseregüket és államfőjüket, és engedniük kellett volna Poroszország követelésének (nevezetesen Elzász-Lotaringia annektálásának).

Ehelyett III. Napóleon kormányát megbuktatták, és Párizsban Nemzeti Kormányt kiáltottak ki, amely azonnal totális háborút hirdetett. Az új kormány elhagyta Párizst, „Levee en Masse”-t hirdetett – ez a francia forradalom háborúit idézte, amelyben minden 21 és 40 év közötti férfit fegyverbe kellett hívni. A regionális kormányok elrendelték a hidak, utak, vasutak és távírók lerombolását, hogy megtagadják használatukat a poroszoktól.

Ahelyett, hogy térdre kényszerítették volna Franciaországot, a poroszok egy gyorsan mozgósítható nemzetet találtak, amely készen állt harcolni a halálig. A francia válságkormány mozgósítási képessége megdöbbentő volt: 1871 februárjára több mint 900 000 embert állítottak ki és fegyvereztek fel.
Helmuth Karl Bernhard von Moltke (1800-1891)
A poroszok szerencséjére ebből soha nem lett valódi katonai vészhelyzet. Az újonnan felállított francia egységek rossz felszerelésben és rossz kiképzésben részesültek (különösen azért, mert a legtöbb kiképzett francia tisztet a nyitó hadjárat során fogságba ejtették). Az új francia tömeghadsereg gyenge harci hatékonysággal rendelkezett, és Moltkénak sikerült összehangolnia Párizs bevételét egy olyan hadjárattal párhuzamosan, amelynek során a porosz erők végigvonultak Franciaországon, hogy elfoglalják és megsemmisítsék az új francia hadsereg egységeit.

A válság elhárítva, a háború megnyerve. Talán úgy tűnhetett Berlinben, hogy minden rendben volt.

Távolról sem! Míg sokan elégedetten fogtak kezet és gratuláltak egymásnak a jól végzett munkához, mások valami borzalmasat láttak a háború második felében és a francia mozgósításban. Meglepő módon maga Moltke is közéjük tartozott.

Moltke a háború ideális formáját olyasminek tekintette, amit a németek Kabinettskriegenek neveznek. Ez szó szerint kabinetháborút jelentett, és azokra a korlátozott háborúkra utalt, amelyek a 16-19. század nagy részében jellemezték a konfliktusokat. E háborúk sajátos formája az államok hivatásos hadseregei és arisztokrata vezetésük közötti konfliktus volt – nem voltak tömeges bevonulások, nem volt borzalmas felperzselt föld taktika, nem volt tömeges nacionalizmus. Moltke számára az Ausztria elleni korábbi háborúja ideális példája volt a kabinetháborúnak: a porosz és az osztrák hivatásos hadseregek csatát vívtak, a poroszok győztek, az osztrákok pedig belementek Poroszország követeléseibe. Nem volt elhúzódó, véres konfliktus vagy gerillaháború, ehelyett a vereség hellyel-közzel lovagias elismerése és korlátozott engedmények megtétele volt a megszokott.

Ezzel szemben ami Franciaországban történt, az egy olyan háború volt, amely Kabinettskriegeként kezdődött, és Volkskriegevé – népi háborúvá – fajult, és így a korlátozott kabinetháború egész koncepcióját megkérdőjelezte. Ahogy Moltke fogalmazott:

Elmúltak azok az idők, amikor dinasztikus célok érdekében hivatásos katonákból álló kis seregek indultak háborúba, hogy elfoglaljanak egy várost vagy egy tartományt, majd téli szállásokat kerestek vagy békét kötöttek. A mai háborúk egész nemzeteket hívnak fegyverbe…

Moltke úgy látta, hogy a népi háborúra az egyetlen megoldás a "megsemmisítő háború" volt. Most ezen sokan kétségtelenül fintorogni fognak, de Moltke egyértelműen nem népirtást javasolt. Valami olyasmire gondolt, ami közelebb állt a francia erőforrásbázis megsemmisítéséhez – az állam szétveréséhez, anyagi javainak megsemmisítéséhez és az ügyei feletti irányítás átvételéhez. Lényegében valami olyasmit követelt, mint amit Németország 1940-ben Franciaországra kényszerített – Hitler nem akarta kiirtani a francia lakosságot, de nem is vett el egyszerűen néhány területet és nem sétált el. Ehelyett Franciaországot mint független államot gőzhengerként tarolták le.

Moltke 1870-71-ben úgy érvelt, hogy a Franciaországgal szembeni korlátozott háborús célok követésének már nincs értelmük, mivel az egész francia nemzetet felhergelték. Érvelése szerint a franciák soha nem bocsátanák meg Poroszországnak az elzászi terület elfoglalását, és makacs ellenséggé válnának. Ezért Franciaországot mint katonai-politikai egységet kell megszüntetni, különben egyszerűen újra felemelkedik, és nagyon hamar veszélyes ellenséggé válik. Moltke szerencsétlenségére a porosz kancellár, Otto von Bismarck a háború gyors megoldását akarta, és nem volt érdekelt abban, hogy megpróbálja elfoglalni és megalázni Franciaországot. Azt mondta Moltkénak, hogy vadássza le az új francia hadsereget, és tegyen pontot az ügy végére, amit Moltke meg is tett.

Moltke alapvető félelme – hogy egy korlátozott háború nem okozna tartós kárt Franciaországnak mint fenyegetésnek – azonban beigazolódott. A franciáknak csak néhány év kellett ahhoz, hogy teljesen újjáépítsék a hadseregüket – 1875-re Moltke és vezérkara úgy becsülte, hogy a korábbi lehetőségek bezárultak, és Franciaország teljesen felkészült egy újabb háborúra.

Eközben katonai szempontból a porosz intézményrendszerben sokan voltak, akiket megrémített Franciaország sikere a hadsereg vészhelyzeti mozgósításában. Érvelésük szerint Poroszország győzelme csak azért volt lehetséges, mert a francia mozgósítás rögtönzött volt – fegyverek és kiképzés híján. Egy olyan nemzetet, amely felkészült arra, hogy több millió embert mozgósítson és fegyverezzen fel ismétlődő sorozások keretében, a szükséges logisztikai és kiképzési infrastruktúrával, szinte lehetetlen lenne legyőzni, érveltek, és megkérdőjelezték a porosz hadviselés egész keretét.

Ez az elképzelés olyan fontos volt, hogy Moltke a Reichstag előtt tartott utolsó, nyugdíjba vonulása előtti beszédének nagy részét ennek a témának szentelte. Ahogyan ő fogalmazott ennek a gyakran idézett alkalomnak a kapcsán:

"A kabinetháború kora mögöttünk van – most már csak népi háború van, és minden körültekintő kormány habozni fog, hogy ilyen jellegű háborút indítson, annak minden előreláthatatlan következményével… Ha a háború kitörne… senki sem tudja megbecsülni annak időtartamát, és senki sem tudja megmondani, mikor ér véget. Európa legnagyobb hatalmai, amelyek úgy fel vannak fegyverezve, mint még soha, harcolni fognak egymás ellen. Egyik sem semmisülhet meg egy vagy két hadjárat során olyan mértékben, hogy legyőzöttnek nyilvánítaná magát, és kénytelen lenne elfogadni a béke kemény feltételeit."

Egy ilyen kijelentés ellentmondani látszik, és valóban ellent is mond annak a felfogásnak, amely Németországot túlzottan magabiztosnak és harciasnak tekinti, és annak a gondolatnak, hogy a világháború hossza és kegyetlensége mindenkit meglepett. Valójában Németország legfőbb világháború előtti hadtekintélye kifejezetten egy kegyetlen, totalizáló és hosszadalmas háborút jósolt.

Moltke stábjának más tagjai még erőteljesebb hangot ütöttek meg a népi háborúnak (vagy totális háborúnak) a veszélyéről. Colmar von der Goltz tábornagy volt a legproduktívabb közülük, részletesen írt a francia mozgósítási tervről, azt állítva, hogy a franciák könnyedén lerohanták volna a németeket, ha rendelkeznek az új hadseregük megfelelő kiképzéséhez és ellátásához szükséges kapacitással. Általános tézise az volt, hogy a jövőbeli háborúk szükségszerűen az állam teljes erőforrását igénybe veszik, és Németországnak meg kell teremtenie az alapokat ahhoz, hogy tömeghadsereget képezzen ki és tartson fenn többéves konfliktusokra.
Az első világháborút megelőző években a német vezetésnek egy kisebbségi szárnya alakult ki, amely figyelemre méltóan tisztán látta a közelgő konfliktust, és azt állította, hogy azt teljes stratégiai felőrléssel, a harcoló nemzetek teljes erőforrásainak hosszú éveken át tartó mozgósításával fogják megnyerni. Funkcionálisan a német katonai apparátus kettészakadt egy túlsúlyban lévő többségre, amely a francia-porosz háború első felét (Moltke hatalmas győzelmeivel) tekintette mintának, és egy kevésbé markáns, de hangos kisebbségre, amely rettegett a francia nemzeti mozgósítás előjeleivel szemben, és a "népi háborúk" jövőjétől tartott.

Mindez végtelenül érdekes a hadtörténelem kedvelőinek és az emberiség véres háborúkkal teli történetét tanulmányozóknak. Ami azonban a mi szempontunkból érdekes, az a Moltke és Bismarck közötti vita 1870 utolsó hónapjaiban. Moltke világosan látta, hogy Franciaországban felébredt a hazafias érzület, és úgy vélte, hogy egy korlátozott háború kontraproduktív lenne, mivel hosszú távon nem gyengítené meg érdemben Franciaországot, hanem egy ép és bosszúálló ellenséget hagyna maga után. Ez a számítás lényegében helyesnek bizonyult, és Franciaország képes volt erőteljes háborús erőfeszítést biztosítani a világháborúban. Ezzel szemben Bismarck a belpolitikai helyzettel arányos, korlátozott célokat kitűző, korlátozott háborút favorizálta. Nem túlzás azt állítani, hogy az a döntés, hogy a belpolitikai viszonyokat előnyben részesítette a hosszú távú stratégiai számításokkal szemben, Németország világhatalmi esélyeibe került, és a világháborús vereségekhez vezetett.

Nyilvánvaló, hogy amit itt bemutattam, az egy enyhén burkolt történelmi analógia.

Oroszország 2022-ben egy Kabinettskrieget kezdett el, amikor megszállta Ukrajnát, és valami olyasmiben találta magát, ami közelebb áll egy Volkskriegehez. Oroszország hadműveleti módja és háborús céljai egy 17. századi államférfi számára azonnal felismerhetők lettek volna – az orosz hivatásos hadsereg megpróbálta legyőzni az ukrán hivatásos hadsereget, és korlátozott területi nyereséget elérni (a Donbasz és a Krím jogállásának elismerése). Ezt "különleges katonai műveletnek" nevezték.

Ehelyett az ukrán állam úgy döntött – a francia Nemzeti Kormányhoz hasonlóan -, hogy élet-halál harcot folytat. Bismarck Elzász-Lotaringiára vonatkozó követelésére a franciák egyszerűen azt mondták, hogy "nem lehet más válasz, mint Guerre a Outrance" – háború a végsőkig. Putyin kabinetháborúja – korlátozott háború korlátozott célokért – népi háborúvá robbant.
Valahol Ukrajnában...
Bismarckkal ellentétben azonban Putyin úgy döntött, nem hagyja figyelmen kívül Ukrajna részéről a tét emelését. Az én felvetésem – és ez csak egy felvetés –, hogy Putyin tavaly őszi kettős döntése, a mozgósítás bejelentése és a vitatott ukrán területek annektálása hallgatólagos beleegyezést jelentett Ukrajna Volkskriegjébe.

A Moltke és Bismarck közötti vitában Putyin úgy döntött, hogy Moltke nyomdokaiba lép, és megsemmisítő háborút vív. És ismét hangsúlyozzuk – nem népirtó háborút, hanem olyan háborút, amely Ukrajnát mint stratégiai veszélyforrást fogja megsemmisíteni. A magokat már elvetették és kezdenek kihajtani – az ukrán államiság megszűnését látjuk, amelyet a felőrlő háború és a legjobb korú civilek tömeges elvándorlása révén érnek el, valamint a romokban heverő gazdaság és egy olyan állam révén, amely kanibalizálja önmagát, mivel erőforrásainak határaihoz érkezett.

Van már erre egy minta – ironikus módon maga Németország. A második világháború után úgy döntöttek, hogy Németország – amelyet most két szörnyű világégésért tartanak felelősnek – egyszerűen nem maradhat fenn geopolitikai entitásként. 1945-ben, miután Hitler öngyilkos lett, a szövetségesek nem követelték a kabinetháború zsákmányát. Nem volt kisebb annexió itt, nem volt újrarajzolt határ ott. Ehelyett Németországot megsemmisítették. Földjeit felosztották, önkormányzatát megszüntették. Népe kimerülten tengődött, politikai formája és élete a győztesek játékszerévé vált – pontosan azt tették, amit Moltke Franciaországgal akart tenni.

Putyin nem fog egy geostratégiailag sértetlen Ukrajnát meghagyni, amely megpróbálja majd visszafoglalni a Donyeck-medencét és bosszút állni, vagy a NATO hatékony előretolt bázisává válni. Ehelyett Ukrajnát egy olyan szemétteleppé fogja átalakítani, amely soha nem lesz képes egy revansháborút megvívni.

Clausewitz figyelmeztetett minket. Ő is írt a népi háború veszélyéről. A francia forradalomról így beszélt:

Most a háború a maga nyers erőszakosságával lépett elő. A háború visszatért a néphez, amelyet a hivatásos hadseregek bizonyos mértékig elválasztottak tőle; a háború levetette bilincseit, és átlépte annak határait, ami egykor lehetségesnek tűnt.

Read more...

csütörtök, október 05, 2023

"100 éves a magyar nemzetközi repülés" – 2023. október 12.

 A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum,
az ELTE BTK Hadtörténeti Műhely, 
valamint az "Az első világháború napról napra" portál

2023. október 12-én, 9 és 18 óra között
rendezi meg a

"100 éves a magyar nemzetközi repülés"
című repüléstörténeti konferenciát.

Helyszín:
MMKM Elektrotechnikai Gyűjtemény - Bláthy terem
(1075 Budapest, Kazinczy utca 21.)

A részletes program az alábbi linkre kattintva olvasható:



Kérjük, támogassa a konferencia megvalósulását Ön is! 
(Adományát az alábbi gombra kattintva, a Paypal rendszerén keresztül tudja elküldeni.)




A konferencia támogatója az
Aeroexpress Légiforgalmi Zrt.

Read more...

szombat, június 17, 2023

Programajánló: Amerikai tengeralattjáró-vadászok az Adrián

Találkozzunk július 5-én (szerdán) 19 órakor az I. kerület Alagút utca 4. szám alatti Borock Szaküzletben. A részvétel regisztrációhoz kötött. Regisztráció: ressy0512@gmail.com vagy +36306595965

Read more...

csütörtök, május 11, 2023

Fernlenkboot - partvédelem távirányított motorcsónakokkal

Az első világháború folyamán a Német Császárság számára az egyik legnagyobb kihívást a Királyi Haditengerészet nyomasztó túlereje jelentette. A várakozással ellentétben a britek megelégedtek a német kikötők távoli blokádjával, nem kívántak nagy egységeikkel a veszélyesnek ítélt német vizekre behajózni. A Csatornán és a belga partoknál azonban más volt a helyzet. A németek által megszállt belga kikötőket a britek számtalanszor megtámadták, hogy megakadályozzák a német tengeralattjárók tevékenységét. Ezek közül a legismertebb a zeebruggei rajtaütés volt, de a britek monitorokkal is bombázták a kikötőket.
Az FL rohamcsónak vonalrajza.
A brit tevékenységre az egyik legérdekesebb német válasz a Fernlenkboot, vagyis egy távirányítású rohamcsónak kifejlesztése és bevetése volt. A hadüzeneteket követően a császári német haditengerészet, a hadügyminisztérium és a vezető német nagyvállalatok is számos fejlesztési tervvel álltak elő, melyek közt kifejezetten a blokád feltörésére alkalmas vélt eszközök is voltak. Az első kísérleteket a Berlin melletti Müggelsee-n, valamint Travemünde és Kiel partjainál végezték el, és a következő eredményeket hozta: 

1, egy kis hajótestbe nagyon nehéz belezsúfolni a nagyméretű távvezérlő eszközöket. 

2, a távvezérelt torpedók fejlesztését feladták. 

3, minden erőforrást egy nyitott, távvezérlésű motorcsónak fejlesztésére allokálnak. 

4, a rádió távirányítást elhagyják (túl érzékeny a zavarásra), inkább a kábeles vezérlést preferálják. 

5, irányítótornyokat építenek, a Bülk világítótoronyból végrehajtott teszt bebizonyította, hogy a kábeles vezérlés tiszta időben 15 km-es hatótávolsággal bír.
FL naszád szállítása.
1915 szeptemberében 12 Fernlenkboot-ot rendeltek, melyek közül négyet eleve csak tesztelésre szántak, míg további nyolcat Flandriába telepítettek a brit monitortámadások kivédésére. Ezzel együtt elrendelték, hogy a belgiumi Ostende és Zeebrugge kikötőjében 30 méter magas irányítótornyokat építsenek. 1916 szeptemberében további 5 Fernlenkboot építésére adtak megbízást, amiket Libau és a Kurland-félsziget területére szántak.

A csónakok orrában 700 kg robbanóanyagot helyeztek el, amit egy csappantyú hozott működésbe, amint a csónak a célpontnak ütközött. Abban az esetben, ha ez nem működött, a csónakot távolról is (a kábelen át kiadott paranccsal) fel lehetett robbantani. Emelett a fedélzeti zárakat rejtett kapcsolókkal is ellátták, arra az esetre, ha egy csónak az ellenség kezére kerülne, és azokat hatástalanítás nélkül felnyitnák.
A Fernlenkboot egy német képeslapon.
A távvezérlő berendezést a Siemens fejlesztette ki, és 6 órás üzemidővel bírt. A kábeldobra 20 km kábelt csévéltek fel, és 800 kg-ot nyomott. A kábel vége az irányító központba volt bekötve, ahonnan a következő parancsokat lehetett kiadni:

1, a vezérlő bekapcsolása.

2, motorindítás (ami azonnal indította a csónakot), motor leállítása.

3, kormánylapát állítás.

4, önmegsemmisítés.

5, hátsó irányfény felkapcsolása, hogy a csónak a sötétben is irányítható legyen.

6, a ködfejlesztő ki- és bekapcsolása.

A parti vezérlés nem bizonyult túl hatékonynak, ezért a vezérlőt egy torpedónaszádra telepítették, ami biztonságos távolságból tudta követni a kis csónakot. Továbbá léghajókra is telepítettek vezérlőket, így 5 000 méter távolságból tudták irányítani a rohamcsónakot, a vezérlőkábel hosszát pedig 50 km-re növelték. 1918 folyamán megkezdték a biztonságos rádiókapcsolat fejlesztését is (aminek segítségével az irányítás repülőgépről is lehetséges lett volna), de a háborús körülmények, és a fegyverszünet miatt ezt már nem tudták befejezni. 
Az egyik FL naszádot betonbunkerbe tolják Zeebrugge kikötőjében.
Az FL naszádok állomáshelye és felhasználása:

FL 1 – Flandria.
FL 2 – Flandria.
FL 3 – Flandria. 1916. április 24-én a vezérlőberendezés hibája miatt önmegsemmisítés.
FL 4 – Kurland. 1917. november 3-án megtámadtak vele egy rombolót, de az lövegtűzzel elsüllyesztette.
FL 5 – Flandria. 1916. szeptember 25-én támadás közben a motorja kigyullad, majd önmegsemmisítés.
FL 6 – Flandria.
FL 7 – Flandria. 1917. március 1-jén, egy trawlerről irányítva a Nieuwpoort-i mólóba csapódott. Robbanás nem volt.
FL 8 – Flandria. 1917. szeptember 6. Az HMS M.26 monitort támadták vele, de az lövegtűzzel megsemmisítette.
FL 9 – Kurland. Nem állt szolgálatba.
FL 10 – Kurland. 1918. május 28-án repülőgépről irányították, de a támadást az adó meghibásodása miatt félbe kellett szakítani.
FL 11 – Kurland. Nem állt szolgálatba.
FL 12 – Flandria. 1917. október 28-án az HMS Erebus monitort támadták meg vele. A csappantyús gyújtó nem működött, így távolról robbantották fel. A monitor csak könnyebb sérüléseket szenvedett.
Az HMS Erebus monitor, 1944-ben.
FL 13 – sorsa ismeretlen.
FL 14 – Kurland. Nem állt szolgálatba.
FL 15 – Kurland. Nem állt szolgálatba. 
FL 16 – sorsa ismeretlen.
FL 17 – Flandria.
II. Vilmos császár és kísérete megszemlél egy FL naszádot.
Mivel a Fernlenkboot nem teljesítette a várakozásokat, a fejlesztéseket 1918 folyamán leállították. Tervben volt egy 40 csomó elérésére képes változat kifejlesztése is, de abból sem lett semmi. Az osztrák-magyar haditengerészet is érdeklődött a távirányítós motorcsónakok iránt, de a németek lebeszélték őket.

Read more...

hétfő, április 24, 2023

Captain (vitéz Hardy Kálmán): U 105

A kis kadét, Ő felsége U. 105-ös naszádjának legfiatalabb tisztje volt. Csinos, barna, kissé elkényeztetett katonagyerek. Apja a magyar bakák élén a Doberdón verekedett, édesanyja otthon, az alföldi faluban aggódott a régi udvarház elszállt madaraiért és várta a postát. Még fél esztendő se múlt el azóta, hogy írt neki egy «Commando». Ceruzával, rózsaszínű lapon írták meg neki, hogy a nagyobbikat, az ő hős fiát, eltemették Galiciában. Egyebet nem írtak. Azóta gyászolt és várt. Várta az urát és a kisebbiket, aki még megmaradt. 

A kadét az U. 105-ösön komoly dologgal foglalatoskodott. Az olaj- és a vízfelvételt ellenőrizte, azután a hajómester segítségével megszámolta a gummicsizmákat és a konzerveket. Közben kurtaszárú angol pipából szítta az erős magyar szűzdohányt. A pipa ugyan ritkán égett, de ennek csak örült a gazdája, mert alapjában véve a csokoládét sokkal jobban szerette. A whisky és a pipa csupán szükségszerű kiegészítői voltak marcona tengerész voltának. Valami csendes, de annál erősebb bajtársi terror erőszakolta rá ezeket a kellemetlen dolgokat. 
A hajómester elejtett egy konzerves dobozt. A kadét felrezzent. Fontos munkája közben két gondolat nyugtalanította. Az egyik, hogy vajjon jól végzi-e pensumát és a másik ... az édesanyja. Nem, ez rendben van, ő most nyugodt lesz, hiszen tegnap írt neki : «Ne félts engem, öt hétig nem írhatok, de tudod, jó, csendes, biztos helyen leszek és majd vigyázok is magamra. . .» 

A kis kadét kivételesen került tengeralattjáróra. Kevés volt a tiszt. Neki pedig már vitézségi érme volt. Valamelyik olasz csatornában, torpedóhajóról lelőtt revolverével egy bersaglierit, aki célbavette parancsnokát. Az alapjában szelíd fiúban volt valami az ükapjából. Ha szólt az ágyú, meg a puska, felébredt benne a régi kurucgenerális vére. És ilyenkor az édesanyja is mindig az eszébe jutott. Búcsúzáskor bátorítón ott csókolta meg a kuruc ős képe alatt a falusi ebédlőben, az apja pedig akkor mondta neki : te katonagyerek vagy, félned nem szabad! 

A tisztek visszatértek a kikötőből és beszálltak. A kadét beszámolt nekik munkájáról. Gondosan végignézték a szivar alakú vaskoporsónak minden csavarát, a gépeket, torpedókat. Aztán megoldódtak a hajókötelek és az U. 105-ös próbaútra indult az öbölbe. A kikötőhídon szomorúan vonított a kadét juhászkutyája. — Szamos, Szamos . . . mormogta a nevét és valamilyen furcsa kis fájdalmat érezett. Egyszerű gyakorlatok után Szamos vitte partra szájában a dobókötelet, indulásnál ideges örvendezéssel mindig ott ugrándozott a kötelekkel bajlódó matrózok körül. Most olyan szomorú volt, mint a gazdája és mérgesen mozdult a két lussini hajósra, mikor visszaparancsolták. Aztán hirtelen felkapta az orrát és megugatta a távolodó hajót, mint a teliholdat. . . 

Az úton minden rendben ment. Parancsok ritkán hangzottak el. Egy néma intés, vagy kemény fejmozdulat többet mondott minden lármás kommandónál. És a jól begyakorolt legénységnek e szótlan fegyelmében benne volt tisztjei tudásának feltétlen elismerése. Ettől függött a hajó sorsa, mindnyájuk élete, a siker, a diadal...

A kadét parancsnoka mellett állott. Visszafojtott lélegzettel leste minden mozdulatát, figyelte a legénységet s egyszerre olyan valószínűtlennek rémlett előtte, hogy otthon szabadságon olykor ártatlan, nagyhangú füllentéseket is hallott e néma vasemberektől. Mint ő, ezek is önként jelentkeztek a búvárkodásra és most, az életet fitymálva, nyugodtan néznek szembe a halállal, akár a betyár vagy a kalóz. 

— Gyorsmerülés, harminc méter ! . . . 

A vasszivar hirtelen elnyeli az ő hajósait. Lezárulnak a fedélzet kerek csapóajtói. A kis hajó eleje már lefelé billen, vízbe fúrt orra mind mélyebben szánt. Már csak a zúgó elektromos gépek zaja hallatszik, teljes erővel tolják le a hajót a tenger mélységeibe. 

Odafenn, túl messze a parton, hiába árnyékolják be a halászok a szemüket. Már nem ér el oda a tekintetük. A víz színén keskeny fodros vonal húzódik egy ideig, aztán csak egy-két felszálló buborék pattan el. Lassan ez is eloszlik és elsimul a tenger. 

Lent a vizek alatt a búvárhajóban újabb parancs hangzik : 

— Gyorsan felszínre ! Ágyúhoz, gyorstüzelés ! 

Fél perc se múlt el és mint a gummilabda ugrik ki U. 105. a vízből. Két ember sebesen mászik a fedélzetre, futnak az ágyúhoz és máris jelentik : 

— Ágyú kész a tüzelésre ! 

A parancsnok keze rövid, kemény mozdulatot tesz. A próbaútnak vége. És a búvárhajó még egyszer baráti partok felé tart. Este búcsúvacsora. A kis kadét és a többiek zeneszó, pezsgő mellett búcsúznak el a tiszttársaktól. 

— Éjfélkor indulás ! . . . 

Gyönyörű, sötét, de csillagos ég borul a búvárhajóra. U. 105. délnek tart, ott kezdődik majd el a vadászat. Ott lenn, messze . . . Közben múlnak a napok és az éjtszakák. Ötödnapra merülnek fel a tengerből az afrikai partok. A régi Carthago magasságában áll őrségen a kis kadét. A part néhány kőhajításnyira feketéllik előtte. Még nem pitymallik és mégis valamilyen csodálatos világosság dereng. Egyszerre vörös korong bukkan elő a fekete ködből: a hold tele ábrázata emelkedik ki a tengerből és az öregember csodálkozó pillantásával méri végig az ismeretlen úszó csodát. Szél kerekedik. Carthago pálmafái ide-oda inognak a parton. A kadét összeborzad. Olyanok ezek a fák, mintha kusza emberfejek csóválódnának rosszalóan : el innen, ez nem a ti világotok. Erre nem jár hajó ... És a kadét hiába jártatja végig szemét a fehér tarajú kék vizeken : 

Semmi, semmi . . . 

A kelő nap első sugaraira elsápad a hold véres arca. Lassan-lassan a köd is oszladozik. A fekete sötétséget ibolyaszínűre festi át a nap és lágyan betakarja fehéren átlátszó párafátyollal. Néha meg-meglebben a fátyol. Ilyenkor kápráztató fény gyúl az ég alján, hol vörös, hol sárga, hol zöld, hol narancsszínű. A kadét a szeméhez kap. Vibrál a horizont, mint egyetlen óriás lidércfény. A szél is beleszól ebbe a színjátékba. Finom rózsaszínű homokfelhőt sodor a tűnő pára helyébe. Mintha csipkével akarná beszegni a szivárványos legyezőt, amelyet az emelkedő nap mind szélesebbre nyit sugaraival az égen. Később elhalványulnak a színek. A szél egyre erősödik. Megvirrad. És nevető, boldogan szétáradó világosság kezdi meg uralmát Afrika sötétségén. 

A hullámok mind magasabban járnak, a víz át meg átvágtat a hajó testén és az őrtornyon. A kis kadétnak oda kell magát kötöznie. 

Harmadnapra a görög szigetek között járt az U. 105. Hátha a szmirnai vonal jobb az alexandriai vonalnál. De megint csak meddő várakozásban múltak a napok. Aztán, végre . . . Június tizenegyedikén történt. A nap delején állt. Északkeletről nagy sebességgel halvány füstoszlopok közeledtek. Az emberek hirtelen összefutottak a fedélzeten és mind arra felé néztek : 

— Lehet vagy nyolc-tíz hajó. Talán több is . . . 

— Lemerülni! 

A kis kadét gyerek tekintete egy pillanatra megkapaszkodik az élő napsugarakban, mintha mindentől búcsúznék, azután lezuhan feje felett a csapóajtó és ő elfoglalja őrhelyét a torpedócsövek mellett. Rettentő hosszúnak tetszik az idő, pedig félóra sem telt el. 

Odafentről, a torony belsejéből kurta, kemény csengéssel esik le a parancsnok szava : 

— Jobbra fordulj ! Kész a torpedó? 

Kis csattanás hallatszik. A kadét összeszorítja a fogát. Most. . . A torpedó elhagyta hüvelyét, már rohan . . . nyolcvan kilométeres sebességgel, szalad az entente-flotta egy büszke hadihajója felé . . . Huszonnégy másodperc . . . Újabb csattanás. Tompán szól, mint mikor két hatalmas kesztyűs férfi kéz tapsra verődik. 

A parancsnok még a periscopnál áll és lent a mélyben már mindenünnen visszhangzik : Megvan ! A lövés derékban érte a hajót!. . . Mint rövid, hirtelen ütések megint hullanak a parancsok : 

— Gyors merülés! Ötven méter! Kormányt egészen balra! 

Az U. 105. még lent sincs az ötven méteres mélyben, már köröskörül kísérteties robbanások hallatszanak. A hajó fölött gyors hajócsavarok zaja kelepel. A megtámadottak keresik a támadót, kis aknákat és bombákat robbantanak körülötte. 

— Hatvanöt méter! Kézi géppel kormányozz! Csak egy motor járjon! 

A búvárhajóban minden lélegzet fennakad. Még a kézigép is csak fojtottan dohog. A villanyfényes sárga félhomályban idegenszerűen megmerevülnek az arcok. 

A kadét szíve összeszorul. Az édesanyjára gondol. Tegnap írta neki : «Jó, csendes, biztos helyen leszek . . . kedves kismama, aztán vigyázok is magamra . . .» 
Hardy Kálmán (1892 - 1980) az első világháború alatt tengeralattjárókon szolgált.
Olyan most, mint a gyerek, aki estében megütötte magát, de csak jóval később sír fel, ha valaki figyelmezteti a fájdalmára. Eddig feszült idegekkel, fegyelmezetten teljesítette kötelességét. De most, ezek az óvatos kommandók és rendszabályok, a halálosan komoly arcok, teljes valóságában jelenítik meg előtte a veszélyt. Sebaj, a remélt diadal mindent megért. Vajjon mi lesz az ára? Bár kissé szégyelte magát, mégis érezte, milyen vad erővel ragaszkodik fiatal életéhez. A tikkadt, forró levegő reszketett a szeme előtt. Szerette volna izmos vállával szétverni az acélfalakat. Azután ki ebből a vizes pokolból. 

Hanem azért csak állt, állt mozdulatlanul, mint a többi mind. És a nagy mozdulatlanságban lassanként csodálatos nyugalom szállta meg, valamilyen megfoghatatlan bizonyosság, hogy őt nem érheti baj, ő rá vigyáznak ... 

Az idő mértéke elveszett. U. 105. ide-oda fordult, irányt változtatva, mint a nyúl, amelyet agár kerget. 

És közben a nagy mélységben, a vizek súlya alatt, meglazultak a csapóajtók és tömítések gummikarikái. A búvárhajó belsejébe víz kezdett szivárogni, kövér cseppekbe gyűlt a fehérre festett vasfalon s egyszerre megeredt, mint az eső. A kadét és őrségen lévő társai, gummikabátjuk kámzsáját a fejükre vetették. A leszaladó víz pedig mind magasabbra emelkedett a hajó fenekén. 

Ha néha elült az üldözők zaja, kissé feljebb merészkedtek, kiszivattyúzták a becsurgott vizet. Azután vissza a mélységbe, egyre mélyebbre . . . 

A kis kadét nehezen lélegzett, a levegőtlen melegben valami befelé nyomta a dobhártyáját, fejében pattanásig feszültek az erek. A vaskoporsó a tengerfenéket súrolta. Mennyi ideig tartott? Egyszerre belecsapott az időbe a parancsnok hangja. Megint lihegve zakatoltak a gépek. Most már felfelé szállt a búvárhajó. Az üldözők elvesztették prédájukat. 

... Közel ötheti út után zeneszóval várták a hadikikötőben az argonautákat. Az aranygyapjú : egy hadihajó, két szenes gőzös, egy nagy vitorlás, a tenger fenekén. A kadét levelet olvasott: «Kedves, jó, kicsi fiam! Hiába titkolózol, az anyád szíve mindent megérez, tud, sőt lát is! Jól megjegyeztem a napot. Június tizenegyedikén délben azt hittem, tovább nem bírom, megreped a szívem. Átmentem a templomba a Boldogasszony oltárához. Jóformán önkívületben térdepeltem ott. Nem tudom hogyan történt, hirtelen egy szelíd, halavány arcú férfi fogta a kezemet. És én felkiáltottam : A fiam, nem engedem a fiamat, Uram, mentsd meg őt! . . . — Megmentette őt a Te hited! — szólt ő csendes mosollyal—jer, kövess!—Lebegve szálltunk az űrben, messze, messze a tengerig. És ekkor megismétlődött a bibliai csoda. Az Úr Fia biztosan járt a vizen és megszűnt az én szívemnek háborgása. A szabad kezemmel erősen fogtam a Te kezedet, kicsi fiam. Megmenekültél! Késő este tértem eszméletre ott az oltár előtt. A sekrestyésünk nem mert háborgatni. Nem először látott így, amióta elmentetek . . . Egészen sötét volt, mire hazaértem. Apa várt. Megjött. Mikor érkezel? Irj ! . . .» 

A kis kadét szabadságot kapott. Mehet, mihelyt megírta a hivatalos jelentést. Nekiült, mint az iskolásfiú a feladványnak és szörnyen igyekezett: hajózás, útvonalak, legénység, élelmezés, térképek . . . már a technikai résznél tartott... «A hajótest és felszerelése nagyszerűen megfelelt várakozásunknak. A víz alatt csaknem mindig ötven, hatvan méter mélységben megtett közel százhúsz tengeri mérföldet és az összesen ezerháromszáz mérföldes utat jól állta. A próbatorpedók a legsikerültebb alkotásnak bizonyultak a tengeralattjárókon való alkalmazásra . . .» 

A hajógyár egyik mérnöke ment el mellette. Brutális örömmel köszöntötte a kadét háta mögött álló parancsnokot. Mint aki büszke a munkájára és biztos a dolgában, úgy kérdezősködött a technikai részletekről. 

— Igen, igen — mormogta a parancsnok — ma már csak egy csoda van a világon: a modern technika! 

— Az ám — mondotta a mérnök fölényesen — és ennek a csodának köszönik az életüket. 

A kis kadét abbahagyta az írást, ő más csodára gondolt. . . . 

«Az Úr Fia biztosan jár a vizen». . . 

Captain. 

(Forrás: Napkelet folyóirat. 1927. évi 8. szám. 712-716. oldal.)

Read more...

kedd, április 11, 2023

"Navigare necesse est..." konferencia – 2023. április 27.

Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum és az Első világháború napról napra portál meghívja Önt a 

"Navigare necesse est..." 
című hajózástörténeti konferenciára. 

A részletes program az alábbi linkre kattintva olvasható: 


A konferencia támogatója a 
Revelator Logisztikai, Informatikai és Vezetői Tanácsadó Kft.

Read more...

hétfő, március 20, 2023

A ZalaSzántói Lokálpatrióta Egyesület meghívója Marcel Halper Sigetski gyalogsági ezredes emléktáblájának avatására

A ZalaSzántói Lokálpatrióta Egyesület tisztelettel meghívja önt

MARCEL HALPER SIGETSKI

HORVÁT GYALOGSÁGI EZREDES, A CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI 48. GYALOGEZRED 1914-1918 KÖZÖTTI PARANCSNOKÁNAK AZ EMLÉKÜNNEPE ALKALMÁBÓL TARTANDÓ MEGEMLÉKEZÉSRE.

Időpont: 
2023. április 15. (szombat) 13:30 óra
Helyszín: 
49224 ŠKARIĆEVO 88/D, ŠKARIĆEVO, KRAPINA

Program
13:30 Vendégek fogadása;
13:45 Találkozás a Halper család birtokán vagy a sírkápolna előtt;
14:00 A megjelenteket köszönti Szekér Imre Tibor az egyesület elnöke és Davor Halper, a család részéről;
14:05 Horvát és magyar himnusz;
14:10 Áldás;
14:20 Megemlékező beszédet mond:
Honvédelmi Minisztérium képviselője; vitéz gróf tolnai Festetics Márió, a Vitézi Rend Tengermellék és Horvátország területi törzskapitány;
14:50 Emléktábla avatás;
15:00 Katonai tiszteletadás mellett koszorúk elhelyezése és mécses gyújtás a sírhelynél a kápolnában;
15:25 Csendes, egy perces megemlékezés az első világháború áldozatainak emlékére;

A rendezvény állófogadással zárul! (Rendezvénysátor)
A programváltozás jogát fenntartjuk!


Részvételi szándékát az alábbi elérhetőségek valamelyikén
szíveskedjen jelezni 2023. április 6. 13:00 óráig
Telefon: +3670 331-6784; E-MAIL: szantoszit@gmail.com

Read more...

kedd, február 28, 2023

Trianon 103 – A nemzeti összetartozás napja

Az Őrzöm a lángot mozgalom összmagyar versíró pályázatot hirdet a határon innen- és túl élő, illetve alkotó magyar középiskolás diákok számára.

A pályázat címe: Trianon 103 – A nemzeti összetartozás napja

A pályázatra várunk minden olyan költeményt, amely nem szabadvers, legalább 3, de legfeljebb 10 versszakból áll, és megjeleníti a Trianoni békediktátum 103 éves nehéz örökségét, de/és/vagy kiemeli a Nemzeti Összetartozás jelentőségét, megtartó erejét.

A pályázat leadási határideje: 2023. május 20. (Meghosszabbítva!)

A pályázat eredményhirdetésének helye, ideje:
2200 Monor, Strázsahegy, a Tarbály pince területén hagyományosan megvalósuló „Összetartozásunk tüze” alkalom, – 2023. június 4. vasárnap, 18 óra.

A versíró pályázatra jelentkező diákok hozzájárulnak, hogy a pályázatra beküldött szerzeményüket a pályázat elbírálói, a helyezéstől függetlenül megzenésítsék, s azt a későbbiekben – megnevezve a versíró diákot – előadják.

A eredményt elérő versíró diákok emellett értékes könyv és tárgyjutalomban részesülnek az eredményhirdetéskor.

A pályázatra a nevezett műveket, feltüntetve a pályázó nevével, iskolájával, évfolyamával, a következő e-mail címre kérjük elküldeni: trianon103.vers@gmail.com

Amennyiben eredményt ér el a pályázó, az értesítést a küldő e-mail címére kapja meg.

A versíró pályázat bírálóbizottságának tagjai:

Pataki Tamás, Debüt-díjas író
Fábián Zoltán, Ex-Libris díjas zenész, szövegíró
Thököly Vajk, Verő László, ill. Wesselényi díjas szilágysági költő
Tóth Zoltán, Ex-Libris díjas egyesületi vezető, Gránit oroszlán és Magyarság díjas felvidéki költő
A bírálóbizottság elnöke: Bán János, szerzői nevén Bán Mór, Zsoldos Péter-, Herczeg Ferenc-, illetve Magyarország Babérkoszorúja díjas író

Monor, 2023. február 20.

Köszönettel és tisztelettel:

Szőnyi Attila
művelődésszervező, az Összetartozásunk tüze monori alkalmának főszervezője

Read more...

szombat, február 11, 2023

Bákó Megyei Táblabíróság: El kell távolítani a román betonkereszteket az úzvölgyi temetőből

Alaptalannak ítélte a Bákó Megyei Táblabíróság pénteken az úzvölgyi katonatemető egyik perében benyújtott fellebbezést, és megerősítette a Csíkszentmártonnak kedvező alapfokú ítéletet.

A Bákó Megyei Táblabíróság másodfokú ítéletének kivonatát a romániai bíróságok portálján tették közzé pénteken. Eszerint a fellebbezés nem megalapozott, és az alapfokú ítélet lép jogerőre. A napra pontosan egy éve hozott alapfokú ítélet érvénytelenítette a temető román parcellájának az építési engedélyét, és a törvénytelen építmény lebontását rendelte el.
Illegálisan felállított betonkeresztek.
Az alapfokon eljáró Bákó Megyei Törvényszék a 2022. február 10-én hozott ítéletében kimondta: "érvényteleníti a 2018.12.17/69-es építési engedélyt, amelyet Darmanesti polgármestere állított ki a nemzetközi temető emlékművének és a román hősök ötven keresztjének a felállítására, és elrendeli az engedély alapján elvégzett munkálatok megszüntetését". A vesztes felet 350 lej perköltség kifizetésére is kötelezte. 

"A mai nap jogerős döntés született abban az úzvölgyi perben, melynek tárgyát a keresztek elbontása képezi. Vagyis ennek a döntésnek értelmében a kereszteket el kell bontani" - reagált pénteken a jogerős ítéletre közösségi oldalán a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat. A szervezet korábban Csíkszentmárton község oldalán próbált belépni a perbe, de a bírák a székelyföldi felek közül csak Csíkszentmárton község érdekeltségét ismerték el. Hargita megye számára azonban jóváhagyták, hogy Csíkszentmárton segítőjeként vegyen részt az eljárásban. 

"Ma győzött az igazság! Az ítélet végérvényes és visszavonhatatlan: az úzvölgyi katonatemetőben le kell bontani a betonkereszteket" - írta Facebook-oldalán Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke is a pénteki döntésre utalva. Mint fogalmazott, a székelyföldiek a törvény erejével folytatták a harcot az igazukért, csendben tették a dolgukat. A végleges döntést több székelyföldi elöljáró is üdvözölte. 

Birtalan Sándor, Csíkszentmárton polgármestere korábban az MTI-nek azt nyilatkozta: mindig tudták, hogy igazuk van, és bíztak abban, hogy az igazukat a bíróságon is megtalálják. 

Darmanesti önkormányzata 2019 márciusában saját közvagyonává nyilvánította az úzvölgyi katonatemetőt, és áprilisban önkényesen román parcellát alakított ki a Hargita és Bákó megye határán fekvő, elnéptelenedett Úzvölgye település sírkertjében. Korábban a temetőt a székelyföldi Csíkszentmárton község gondozta, és a magyar közösség magyar katonatemetőként tartotta számon. 

2019. június 6-án több ezer román "megemlékező" erőszakkal nyomult be a temetőbe, hogy részt vegyen a román parcella és emlékmű román ortodox felszentelésén, miközben a székelyek élőlánccal próbálták ezt megakadályozni. 

Egy héttel az erőszakos cselekmények után az illetékes román hatóság tisztázta, hogy nem az úzvölgyi katonatemetőben nyugszik az a 149 román katona, akinek a névsorolvasása is részét képezte a temető erőszakos elfoglalása utáni ceremóniának. 

(MTI nyomán)

Read more...

szerda, február 08, 2023

vitéz Déry Ernő: Tengeralattjárók

A folyó háború ismét a tengeralattjárókra terelte a világ figyelmét. Köztudomású, hogy e félelmetes harci eszköz a lefolyt világháborút csaknem a központi hatalmak javára döntötte el. 

Nem lesz tehát érdektelen, ha mint a világháborúban tengeralattjárón szolgálatot teljesített tiszt ezzel az ismét időszerűvé vált tárggyal foglalkozom, annál is inkább, mert a tengeralattjárókról alkotott fogalmak a köztudatban általában elég homályosak. 

A tengeralattjáró — búvárhajónak is szokták nevezni — szivar alakú, elől-hátul fallal elzárt, nyomásálló hajótest, melyet részben tartályok — az úgynevezett külső tankok — vesznek körül. A nyomásálló hajótest felső részén, kb. a középen, van a torony. A toronyból vezetik a tengeralattjárót úgy a víz feletti, mint a víz alatti menetkor. 
Német és osztrák-magyar tengeralattjárók a Cattaroi-öbölben. A háttérben az SMS Sankt Georg páncélos cirkáló.
A hajótest általában 7 — 10 atm külső nyomást bír el, ami 70—100 méter vízmélységnek felel meg. A hatalmas nyomás ellensúlyozására kb. 20 mm-es acéllemezek burkolják a hajótestet. 

A vízalatti mozgásban előnyös a szivaralak, a vízfeletti menetben azonban már kedvezőbb a nyomásálló test felső részének hajóalakhoz hasonló lemezes kidolgozása. Ez kettős célt szolgál különben is, mert egyrészt növeli a hajó stabilitását, másrészt megkönnyíti a naszádon való tartózkodást erős hullámzás alkalmával. (1—3. kép). 
1. kép. Tengeralattjáró fedélzete. Az ágyú elöl látható.
A hajótest elülső és hátsó részébe az úgynevezett egyengető tankokat („trimm tankok") építik be. Az egyengető tartályok megfelelő mértékig való teleszivattyúzása által a naszádot vízszintesre, orr- vagy farnehéz helyzetre állíthatják be. Ezeken kívül még a következő tartályokra van szükség : 

1. Több merülést elősegítő tartály (külső és belső merülő tankok). 
2. Kisebb súlykülönbözetek kiegyenlítésére szolgáló „szabályozó tartályok". 
3. Üzemi tartályok (pl. a torpedó-kiegyenlítő tartály). 
4. Üzemanyag tartályok. 
2. kép. A fedélzet hátsó része az aknaelhárítókkal.
Minden merülő tartály legmélyebb pontján hatalmas fenékszelep szolgál a víz beeresztésére, a legmagasabb ponton pedig kisebb szelep a levegő kieresztésére. Fent ezenkívül még csőcsonkok találhatók, ezeken keresztül sűrített levegőt vezetnek be a tartályban lévő vízmennyiség kifúvatására. Ugyanitt nagyobb csonkok is vannak beszerelve, melyeken keresztül szivattyúval távolíthatjuk el a tartály vizét. Ez az eljárás természetesen lassúbb, mintha azt levegővel nyomtuk volna ki. 
3. kép. Tengeralattjáró tornya. (Középen Déry Ernő.)
Az üzemi tartályok, mint pl. a torpedó kiegyenlítő tartályok, összeköttetésben állanak a torpedóvető csövekkel, az üzemanyag tartályok pedig a géppel. 

A naszád kormányberendezése a vízszintes és a függőleges kormányelemből áll. Az elől és hátul lévő vízszintes kormányok a mélységben való kormányzáshoz szükségesek, a függőleges kormánnyal pedig a vízszintes síkban történő irányváltoztatásokat hajtják végre. Mindkét kormányt az úgynevezett központból elektromos kormánygépek hozzák működésbe. 

A világháború alatt és a háborút követő időben a tengeralattjárók építése és alkalmazási módja rendkívüli arányban fejlődött. A mai korszerű tengeralattjáró naszádokat kizárólag nyersolaj motor hajtja. A víz felszínén 16—23 tengeri mérföld, azaz 36—45 km óránkénti sebességet érnek el. 

A víz alá merülve elektromotorok segítségével óránként 6—10 tengeri mérfölddel, azaz kb. óránként 11 — 18 km-rel haladhatnak. Az elektromotorok az áramot hatalmas akkumulátorokból nyerik, melyek a hajó belsejében a padlózat alatt kapnak elhelyezést. 

A gépek, illetve tengelyek kapcsolása sorrendben a következő : 

Dieselmotorok : 1. számú tengelykapcsoló ; elektromotorok ; 2. számú tengelykapcsoló ; csavartengely és a tömszelence mögött a csavar. Vízfeletti menetben az elektromotorok a tengellyel forognak ugyan, de üresen járnak. Megfelelő kapcsolással (2. számú kapcsoló) a csavar lekapcsolható. Ez esetben az elektromotorok mint dinamók szerepelnek. Ilyenkor az akkumulátorokat töltésre kapcsoljuk. Vízalatti menethez a Diesel motorokat az 1. számú tengelykapcsolóval iktatjuk ki. 

A gépek teljesítménye a jármű sebességétől, illetve vízkiszorításától függ (250-1000 lóerő). 

A világháborús tengeralattjárók vízkiszorítása 120 és 2500 tonna között mozgott (4. kép). Legnagyobb részük 300, 600 vagy 800 tonnás nagyságú volt. Általában a mai naszádok sem nagyobbak ezeknél. Megjegyzem, hogy nagyobbakat építeni nem is volna célszerű, mert vízalatti kezelésük és kormányzásuk igen körülményes, főleg sekélyvizű tengereken. 

Korszerű legnagyobb tengeralattjáró típus főbb méretei a következők: 
Hosszúsága: 110 méter. 
Szélessége: 97 méter.
Átmérője : 72 méter.
Vízalatti vízkiszorítása: 4300 tonna. 

Fegyverzete: 2 darab 23 cm-es löveg, 2 darab 37 mm-es légvédelmi gépágyú, 4 géppuska, 14 torpedóvető cső és 6 torpedóvető keret.

Az 1200 tonnánál nagyobb egységeket tengeralatti cirkálóknak szokták nevezni s ezeket rendszerint a kereskedelmi hajók elleni vállalkozásokra vetik be, mert hosszabb időn át képesek üzem- és más anyagok pótlása nélkül a nyílt tengeren is tengeralattjáró harcot folytatni. 

A tengeralattjárók főfegyvere a torpedó, amely mint vízben haladó robbanó lövedék, a leghatásosabb támadó eszközt is jelenti. A torpedó vetésére elől rendszerint 4—9, hátul pedig 2 vetőcső szolgál. Olykor a torpedók a hajótesten kívül forgatható keretekben foglalnak helyet. Ezeket a kereteket a torpedó vetésekor a hajó hossztengelyéhez képest rendszerint 90°-ra állítják. 
4. kép. Körülbelül 80 tonnás, vasúton szállítható tengeralattjáró.
A 45—60 cm átmérőjű és 5—6 m hosszú torpedókat a vetőcsövekben vetésre kész állapotban helyezik el. A tartalék torpedókat a vetőhelyiség két oldalán és a padlózaton tárolják. Egy-egy naszádnak összesen 12—36 torpedója van. A torpedót sűrített levegő taszítja ki. A kivetés után már saját erővel mozognak a megirányzott cél felé (5. kép). 

A vetőcsöveket elől és hátul különböző biztosítékokkal ellátott sapka zárja le. Rendes viszonyok között a csövekben fekvő torpedót levegő veszi körül. Közvetlenül a lövés előtt azonban a torpedó-kiegyenlítő tartályokból vizet szivattyúzunk, vagy nyomunk levegő segítségével a csövekbe. Amikor a cső teljesen megtelt vízzel, ezt kis jelzőcsapok mutatják. Most a külső sapkát nyitjuk ki. A torpedó és a víz fajsúlya csaknem egyenlő lévén, a kilövés súly változást nem okoz. Lövés után először a külső sapkát zárjuk be, azután a csőben lévő vizet az alatta lévő torpedókiegyenlítő tartályba eresztjük. Csak ezen művelet után nyithatjuk ki a belső sapkát, hogy újabb torpedót tolhassunk be. 
5. kép. Tengeralattjáró belseje az elülső torpedóvető csövekkel.
Az irányzás a periszkóp segítségével történik. Az előretartási szöget a naszád tengelyének irányváltoztatásával állítjuk be, mert maguk a vetőcsövek nem forgathatók. Némely tengeralattjáró főfegyvere nem torpedó, hanem akna. Ezek feladata a háborúban nagyforgalmú kikötők bejáratainak elzárása aknazárakkal vagy aknamezőkkel (6. kép).

A fent említett fegyvereken kívül 7,5 — 15 centiméteres löveggel, valamint légvédelmi tűzeszközökkel is fel vannak szerelve a tengeralattjáró naszádok. Némelyek kis repülőgépet is szállítanak magukkal. 

Azt gondolná az ember, hogy a naszáddal együtt víz alá merülő ágyúcső elrozsdásodik, pedig jól bezsírozott ágyúcsőnek a víz egyáltalán nem árt. Kétesztendei behajózásom alatt sohasem észleltem az ágyúkon rozsdaképződést. A lőszert részint vízmentesen zárt tartályokban a fedélzet alatt, részint a hajó belsejében tartják. A tengeralattjárót éppen úgy vezetik, irányítják, mint bármely más hajót. A menetirányt a pörgettyű-iránytű mutatja. A helymeghatározást földi vagy csillagászati módon végzik. 
6. kép. Aknák rakására berendezett tengeralattjáró.
A pörgettyűiránytűn kívül még mágneses iránytű is szükséges. De a föld mágneses mezejének ereje a vassal körülvett hajótesten belül megsemmisül, a mágneses iránytűt a hajón kívül kell elhelyezni és a rózsaképet tükör segítségével a hajó belsejébe vetítik. A mágneses iránytű már csak azért is szükséges, mert a pörgettyűiránytű nagy fordulatszámmal járó motorjai különleges zajt okoznak, ami az ellenséget könnyen a tengeralattjáró nyomára vezetné. 

Mint már előbb említettem, a hajót a toronyból, illetve a központból vezetik. Itt találjuk a kormánykerekeken kívül a különböző merülő és szabályozó tartályok kezeléséhez szükséges berendezéseket is. Ugyanitt helyezik el valamennyi merülő tank légtelenítő szelepének kezeléséhez szükséges kézi kerekeket, vagy csapokat, valamennyi tartály kifúvásához szükséges sűrített levegő szelepállomását, továbbá a torpedó vízalatti elsütéséhez szükséges kapcsolókat és a vízalatti támadás végrehajtását elősegítő periszkópokat. 

Maga a periszkóp kb. 7 méter hosszú és 15 cm átmérőjű acélcső. Ebben különböző optikai berendezések foglalnak helyet. Felső része kb. 1 méteres hosszban 5—6 cm átmérőre szűkül össze. Jó kormányzás esetén a vízből kiálló része mindössze 20 —30 cm, így nehezen fedezhető fel. A periszkóp vízszintes síkban teljes 360°-kal forgatható körül s repülőgépek követésére is alkalmas. Hosszú tömszelencén keresztül motorok segítségével kitolható, nyugalmi helyzetben aknába süllyed. A parancsnoki ülés vele együtt mozog, így a parancsnoknak a szemlencsétől nem kell elmozdulnia. Kb. 12 méteres merüléskor a periszkóp tárgylencséje is víz alá kerül, a látás megszűnik. 

A felsorolt berendezéseken kívül a tengeralattjáró el van látva rádióval, lehallgató készülékkel, légsűrítőkkel, villanykonyhával, mélységmérő eszközökkel, különböző feszmérőkkel, valamint sűrített levegővel működő WC-vel.

A naszád rádióantennája egyúttal mint aknaelhárító is működik. A hajóból kiálló tárgyak, ágyúcsövek az ellenséges aknák horgonykötelékébe akadhatnának be. Ezek a hajótesthez ütődve felrobbannának. Ezen veszély elhárítására a vastag sodronykötélből álló antennát a hajó orrától a parancsnoki toronyig és onnan a hajó faráig vezetik úgy, hogy az akna horgonykötele ennek mentén lecsúszhassék. Természetesen ez a berendezés sem nyújt tökéletes biztonságot aknák ellen, s így nem igen kellemes akna és sodronykötelek súrlódását hallani a tengeralattjáró belsejében. 

Még veszedelmesebb ellenszere a tengeralattjáróknak a vízibomba, valamint az úszókra erősített s gőzösök által vontatott erős sodronyháló. Ilyen hálókkal zárták le annak idején pl. az Otrantói szorost is. Számos tengeralattjárónk a hálókba akadt és elpusztult. 

A vízibomba kb. 200 kg súlyú robbanóanyagot tartalmazó hordóalakú edény. A hajó faráról kis ívben lövik ki. Gyújtóberendezése víznyomástól működő hidrosztatikus lemezzel van összekötve. Ennek segítségével a bombákat tetszés szerinti vízmélységben robbanthatjuk. 

Mivel a felfedezett tengeralattjárót bizonyos mélységen túl repülőgéppel sem lehet követni, ilyenkor azután lehallgató készülékekkel igyekszik az ellenség a naszádok helyét megállapítani. A keresést 3 torpedónaszád vagy más kisebb egység hajtja végre, víz alatt vontatott mikrofonokkal. A mikrofonok a tengeralattjáró okozta zaj irányát megállapítják (hajócsavar, szivattyúk, pörgettyűiránytű, stb.) A három bemért irány metszőpontjában keresendő a tengeralattjáró. A keresésben, illetve üldözésben résztvevő, illetve oda beosztott negyedik egység az ilyetén módon megjelölt helyen vízibombákat dob le és a tengeralattjárót mindinkább nagyobb és nagyobb mélységbe kényszeríti. 

Maga a tengeralattjáró is rendelkezik hasonló akusztikai berendezések felett, melyek segítségével az üldözők irányát meg tudja állapítani. Adott esetben legelőször is a gépek lármáját kell megszüntetni. Minden gépet leállítunk, természetesen a főgép kivételével — mert hiszen víz alatt lebegni nem lehet. A főgép is csak egész lassú tempóban járván, kisebb zajt okoz, így különösen erősebb hullámzáskor a keresés kevésbbé lesz eredményes. Az ellenséges egységek persze ha nyomra bukkantak, szívósan kitartva, szorgalmasan keresik a sejtett tengeralattjárót, s bizony az ellenrendszabályok, illetve óvintézkedések megtétele dacára hosszú időn keresztül nem tágítanak. Emlékszem, hogy akárhány esetben több mint 12 óra hosszat is üldöztek, illetve kerestek így ellenséges egységek. 

Korszerű tengeralattjárón ózon- és hűtőkészülékek tisztítják, illetve temperálják a levegőt. Ne felejtsük el, hogy pl. nyáron akkumulátorok töltésekor 60—70° fölé is emelkedhet a hőmérséklet. Megfelelő kálikészítményekkel átfúvás útján a széndioxidot el lehet távolítani. Régebbi egységek annak idején sűrített oxigént használtak.

A kikötőt elhagyó tengeralattjáró egyik első és legfontosabb teendője az úgynevezett „bekormányzás", ami nem más, mint kiegyensúlyozási művelet. E célból a járművet víz alá merülve kis sebesség mellett vízszintesen állított kormányokkal állandó mélységben, pl. 10 méteren kell tartani. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha a hajónak állandó sebessége, kis felhajtó ereje és kb. 3—4°-nyi orrnyomatéka van. 

A kívánt egyensúly elérése végett szükséges először, hogy a szabályozó tartályok segítségével a súlykülönbséget kiegyenlítsük mindaddig, míg a hajó nagyjában egyforma mélységet tart. Most az egyengető tankokkal kell a szükséges orrnyomatékot megadni. Ugyanakkor a szabályozó tartályokból vizet szivattyúznak és ily módon érhető el a megkívánt egyensúlyhelyzet. Ezt a műveletet gyakorlott személyzet néhány perc alatt végrehajtja. A mélységváltoztatásokat a mélységkormányok segítségével végzik. 

Ha a naszád huzamosabb ideig tartózkodott nagyobb mélységben, a hajótest a reánehezedő nyomás következtében rugalmas alakváltozást kap. Átmérője csökken és ennek folytán a vízkiszorítása is kisebb lesz, felhajtó erejéből pedig veszít. A veszteség kiegyenlítésére a szabályozó tartályból vizet szivattyúznak. Felmerülés után az említett alakváltozás idővel eltűnik. 

A nyersolaj motorok kipuffogócsövét megfelelő tolattyú zárja el, mégpedig úgy, hogy a víz alatti menetben a víz nem hatolhat be a hengerekbe. Az elől és hátul lévő búvónyílások rendszerint zárva vannak, a legénység a toronynyíláson keresztül közlekedik. 

Alámerüléskor elsősorban a nyersolaj motorokat kell megállítani, és a kipuffogócső külső tolattyúját lezárni. Ezzel egyidőben a kívül tartózkodó legénység a torony búvónyílásán keresztül a hajó belsejébe száll. Az utolsónak maradó ember a nyílásfedőt zárja le, majd a merülő tartályok légtelenítő szelepeit nyitják ki. A fenékszelepeket háborús időben állandóan nyitva tartják. A víz a fenékszelepeken keresztül betódulva, a naszád süllyedését okozza. A kormányok és a bekapcsolt elektromotorok segítségével a hajó orra lassan lefelé merül mindaddig, amíg a kívánt mélységet el nem érte. Megjegyzem, hogy mi a háború alatt gyakorlott személyzettel — midőn 3 fő a tornyon kívül tartózkodott— teljes erővel haladó Diesel-motorokkal úgynevezett merülési riadó esetén 30 másodperc alatt 10 méteres mélységig merültünk alá. 

A tengeralattjáró építési, illetve szerkesztési rendszere már magában bizonyos biztonságot nyújt. A hajó több helyiségre oszlik, ezeket vízhatlan, nyomásálló falak határolják el. Az ajtók vízmentesen zárulnak. Vízbetörés esetén csak az a helyiség kerül víz alá, melynél a betörés történt, a többi használható állapotban marad. A tengeralattjáró térfogatának kb. 1/5-ét a merülő tartályok teszik ki, így elsüllyedés esetén a naszád tartályainak kifúvása segítségével még felszínre juthat. Ha több helyiségbe hatolna víz, akkor már kétségessé válik ez a lehetőség. Amennyiben a gépek, illetve az akkumulátorok nem sérültek meg, géperő segítségével is fel lehet jutni. Ez azonban gyakran körülményes lehet, főleg akkor, ha a naszádot pl. elől érte vízbetörés. Ilyenkor a hajó orra amúgy is lefelé bukik, a géperő még mélyebbre szorítaná le. A személyzet menekülése 50—60 méter mélységből önmentő készülékkel történhet. Ilyen mentőkészülék az angol „Davis" valamint a német „Draeger" típusú. Mindkettőnek a lényege a sisak, erre megfelelő csatlakozással levegőpalackok vannak szerelve. A naszádnak rendszerint egy vagy több duplaajtós mentőkamrája van. Ilyen mentőkamrába lép be a sisakkal felszerelt ember, majd maga mögött becsukja az ajtót. Szájába veszi a mentőkészülék szájcsutoráját, orrnyílását csíptetővel fogja be. Most vizet enged a kamrába. Ha a kamra megtelt, kinyitja a külső ajtót és a nyíláson keresztül hagyja el a hajótestet. A külső ajtó önműködően csukódik be, vagy pedig a hajó belsejéből kezelt szerkezet által záródik. 

A sisak felhajtó ereje biztosítja a menekülő felszínre jutását. Az emberi szervezet azonban a hirtelen nyomáscsökkenést nem bírja el, mert ily esetben ú. n. caisson-betegség, erős száj-, tüdő-, fül-, szemvérzés lép fel. (Pl. a "Thetis" angol tengeralattjáró menekülő legénysége 50 méter mélységből, azaz 6 atm nyomásról került az 1 atm nyomású felszínre). A veszedelem elhárítása végett a felszínre jutott embert az úgynevezett dekompresszorba helyezik. Ott pl. 4 atm nyomás uralkodik, majd lassú átmenettel normálisra csökkentik a nyomást. 

Ha a tengeralattjáró saját erejéből nem tudna felszínre jutni, helyét feleresztett bójával jelöli meg, mely telefonnal és füstjelző készülékkel van ellátva. Az így jelzett és megtalált tengeralattjáróhoz búvárok szállnak alá. A naszád testébe épített rövid csövekre légvezetékeket kapcsolnak. Ezeken keresztül levegőt nyomnak a hajótestbe. Ha a víz kiszorul, felszínre kerül a naszád. Amenynyiben ez a módszer nem vezetne eredményre, akkor sodronykötelekkel veszik körül az elmerült hajótestet s daruval próbálják kiemelni. Itt fontos szerepe jut a sodronykötelek illetve daruk teherbírásának. Az angol "Thetis" tengeralattjáró kiemelésére első ízben kirendelt daruk és sodronykötelek nem bírtak megbirkózni a kb. 500 tonnát kitevő súllyal. A kiemelés csak később sikerült sokkal erősebb sodronykötelek felhasználásával. 

Felemlítem még azt a mentési kísérletet is, amidőn nagy átmérőjű, csőalakú, vízzel telt tartályokat erős sodronykötelekkel a hajótesthez erősítenek. A tartályokban lévő vizet sűrített levegővel kifújjuk, hogy a tartályok nagy felhajtó ereje az elsüllyedt naszádot felszínre hozza. Ilyen módszerrel sikerült egy, a világháborúban elsüllyedt ellenséges tengeralattjárót kiemelnünk. 

Tegyük fel, hogy a tengeralattjáró kemény talajon fekszik és több helyisége van vízzel telve. A felhajtó erő szakaszonkénti megoszlását ismerve, a tartályok szakaszonkénti felhajtó erejének változtatásával egyenletesen megoszló felhajtó erőt hozhatunk létre. 

A víz alatti tömegsúlypont helyzetét kellőképen figyelembe véve — lassú vízkifúvásával — az egész rendszer (tengeralattjáró és a hozzákötött tartályok) vízszintes, vagy azzal kis szöget bezáró helyzetbe hozható és lassan kiemelkedik. A tartályok felhajtóerejének nemcsak hossz-, hanem keresztirányban is jónak kell lenni, mert különben a naszád oldalra borul, tartóköteleit elszakítja, a tartályoktól elválik, a fenékre zuhan, a tartályok pedig már a víz alatt összeverődnek, megsérülnek. A mentést ilyenkor újra lehet kezdeni. 

Még körülményesebb a kiemelés, ha a hajó erősen tapad iszaphoz. Ennek a tapadó erőnek a nagysága, illetve szakaszonkénti megoszlása teljesen ismeretlen. Az egyenletesen ható felhajtóerővel szemben ez a tapadó erő az elválás pillanatában hirtelen csökken, tehát az elsüllyedt test vagy elejével, vagy farával hirtelen emelkedni kezd. Erősen ferde fekvés esetében a hajó a tartókötelekből kicsúszik és a fenékre zuhan. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy az említett angol tengeralattjáró kiemelése oly huzamos ideig tartott. 

Az apály és dagály segítségével a kiemelési művelet az alábbiak szerint történik : 

A víz színén lebegő nagy vízkiszorítású uszótestekhez feszesre húzott sodronykötelekkel hozzáerősítik az elsüllyedt tengeralattjárót apály idején. A dagály azután felemeli az egész rendszert annyira, hogy az úszótesteket a rajtuk függő tengeralattjáróval együtt sekélyebb vízbe lehet vontatni. 

Az említett módszerek csak akkor sikeresek, ha a szerencsétlenül járt tengeralattjáró olyan mélységben fekszik, ahová a búvárok leszállása még lehetséges. 50 méternél nagyobb mélységekből való mentéshez már különleges felszerelések és berendezések kellenek. 

A legtöbb balesetet a tengeralattjáró személyzetének hiányos kiképzése, vagy pedig valamely bonyolult szerkezet hibás működése okozza. Véleményem szerint a "Thetis" katasztrófája a következőképen történhetett: Torpedólövés után a cső külső sapkáját rosszul csukták le, s a biztosító berendezések csukott sapkát jeleztek. Amikor a belső ajtót kinyitották, beömlött a víz. Valószínű, hogy a két szomszédos helyiség is legrövidebb időn belül víz alá merült, miután ezek ajtajai sem voltak bezárva. A jármű teljes sebességgel haladt és orrával lefelé bukva, az iszapos fenékbe fúródott bele. A lökés következtében az akkumulátorok nemcsak kifolytak, hanem el is törtek, s így rövidzárlat keletkezett. Az elsüllyedt hajó ferdén feküdt, a merülőtartályokból a víz csak félig volt kifújható, viszont ez nem lehetett elég a felszínre való jutáshoz, lévén több helyiség már vízzel telve. Az akkumulátorokból kiömlő kénsav a hajó orra felé folyt s ott a beszivárgó tengervízzel vegyülve, klórgázt fejlesztett. A szellőztető berendezés nem működött, s így a személyzet fulladásos halált szenvedett. 

Az elmondottakból láthatjuk, hogy ez a harceszköz nem mondható veszélytelennek. De szép és felejthetetlenül érdekes e harceszközzel bánni tudni és a végtelen tengereken küzdeni vele az ellenség ellen. Itt a fiatalság teljes önállósággal, tetterősen cselekedhet. A németek legendás hírű SCHEER admirálisa mondotta : "A tengeralattjáró-harc a sorhajóhadnagyok háborúja." 

(Forrás: Természettudományi Közlöny 1939. 71. évfolyam, 1091-1102. füzet. 654-663. oldal.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP