2019. április 16., kedd

Tengeralattjáróból turistalátványosság

1919 április 15-én az U-118 tengeralattjárót egy apró gőzös vontatta a Csatornán át Scapa Flow irányába. A kéttagú konvojra hirtelen vihar csapott le, és a vontatókötél elszakadt. A tengeralattjáró a Sussex-i Hastings-nál sodródott partra, hajnali 0:45-kor, pontosan a Queens Hotel előtt. 

A megfeneklett tengeralattjárót először három traktor segítségével próbálták meg újra vízre tenni, majd egy francia romboló ágyúzta, hogy darabokra törje a hajótestet. Egyik módszer sem járt sikerrel, és a közeli épületek miatt robbantással sem próbálkozhattak.
Az U-118 roncsa viharban.
A parton heverő tengeralattjáró népszerű turistalátványosság lett, és a húsvét során több ezren látogatták meg. A roncs a helyi parti őrség felügyelete alatt állt, az Admiralitás pedig engedélyezte a város jegyzőjének, hogy a látogatóktól belépőjegyet szedjenek. Ez két hétig tartott, és összesen 300 Fontot gyűjtöttek össze, amit a hazatérő katonák fogadó ünnepségére költöttek el. 

A magasrangú látogatókat a parti őrség két tagja, William Heard és W. Moore vezette körbe a tengeralattjáró belsejében. A látogatásokat április végén beszüntették, mivel mindkét tiszt súlyos beteg lett. Először azt hitték, hogy a hajótestben rothadó étel miatt, de idővel mindkét férfi állapota rosszabbra fordult. Moore 1919 decemberében elhunyt, Heard pedig 1920 februárjában követte társát. A vizsgálat szerint az akkumulátorokból folyamatosan szivárgó savból klórgáz keletkezett, ami tályogokat okozott mindkét férfi tüdejében és agyában. 
A roncs a tenger felöl nézve.
Habár a hajótestbe már nem lehetett belépni, a tengeralattjáró mellett vagy a fedélzetén továbbra is gyakran fotóztatták magukat az arra járó turisták. Végül 1919 októbere és decembere közt az U-118 roncsát szétvágták és eladták ócskavasnak. A fedélzeti ágyú a helyszínen maradt, de 1921-ben azt is elszállították. A hajógerinc egy része még ma is ott van a parti homok alatt.
Az U-118 egy repülőből fotózva.

Read more...

2019. március 23., szombat

101 éves a magyar katonai ejtőernyőzés - 1918. március 23.

A magyar katonai ejtőernyőzés kezdete Boksay Antal főhadnagy nevéhez köthető, aki saját elmondása szerint a dél-tiroli perginei repülőtéren, 1918. március 23-án, U.Z.I.-típusú repülőgépből 2000 méteres magasságban ugrott ki, majd épségben földet ért. Miért ettől a dátumtól eredeztetjük a magyar katonai ejtőernyőzés kezdetét? Boksay ejtőernyős ugrásában 5 fontos feltétel valósult meg ahhoz, hogy az első magyar katonaként tiszteljük, aki ejtőernyővel ugrott. Ő volt az első, aki 1. magyar katonaként, 2. önként, 3. repülőgépből, 4. nem vészhelyzetben, 5. ejtőernyővel kiugrott és épségben földet ért. Boksay Antal így emlékezett vissza az ejtőernyővel történt első kísérleteikre:

"Az ejtőernyőkísérletekről már korábban hallottunk. A németeknél a nyugati fronton alkalmazzák is körülbelül egy hónapja, de nálunk csak most próbálják ki. Kaptunk mi is négy darabot belőlük. Ezek az ejtőernyők azonban külön építendők be a gép törzsébe. Úgynevezett tubusos ejtőernyők, melyek hátul a gép törzsének alsó részébe vannak beépítve. Innen egy közepes vastagságú hosszú kötél nyúlik előre a törzs külső részén, a megfigyelőhöz és a pilótához külön-külön, akik a derekukon tűzoltógurtnival kapcsolják össze a kötelet.

Két asztalos dolgozott egy hétig a rajzok szerint, míg az ejtőernyőt tartó tubusok elkészültek. Egyelőre két U.Z.I.-típusú gépbe építettünk be két-két darabot. A szerelők közül már többen megtanulták az ernyő szakszerű összehajtogatását, amit a gyár kiküldöttje gyakoroltatott velük. A pepita színű ejtőernyők finom selyemből készültek, a gyári kiküldött szerint darabja 2000 koronába került.

Már többízben repültek az ejtőernyős gépekkel, de eddig még nem vállalkozott senki sem az ejtőernyő kipróbálására. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy az ejtőernyő kinyílásánál a gép aljáról a törzs külső oldalán az ülésekig előrenyúló kötél bele fog akadni a kormányszerkezetekbe és a gép így biztosan lezuhan. Egyelőre csak arról volt szó, hogy a kötél végére egy 30 kg-os homokzsákot kötnek és ezt kell a hátsó ülésből kidobni. A parancsnok napokig próbálkozott önként jelentkezőt fogni, de senkisem vállalkozott a kidobásra. A gyár használati utasítása ugyan pontosan leírta az eljárást, sőt a feltaláló, egy Heinecke nevű német elmondja itt azokat a személyes benyomásait, amiket eddig a kiugrásokkal szerzett. Esés közben cigarettára gyújtott, legtöbbször minden baj nélkül ért földet. Mindössze két ízben volt kar- és bokarándulása az első kiugrásoknál.

Én abban az időben egyik lezuhanásomból kifolyólag gyengélkedő voltam, de elhatároztam, hogyha jobban leszek, jelentkezni fogok az ejtőernyő kipróbálására, öt nap múlva az orvos megengedte a repülést és első utam tényleg a századparancsnokhoz vitt, ahol jelentkeztem az ejtőernyő-próbára. Századparancsnokom, Schwab Hugó százados mélyen a szemembe nézett, — nem akart hinni füleinek, hogy végre egy jelentkező van. Igen megörült, mint mondja, ő már többször gondolt reám és majdnem biztosra is vette, hogy ha jobban leszek, jelentkezni fogok.
vitéz Boksay Antal sírja
A kipróbálás nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam. Elsősorban bejelentették az összes felsőbb parancsnokságoknak, hogy az első ejtőernyőpróbát fogjuk megtartani a perginei repülőtéren.

A premier iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a parancsnokságoktól csak úgy özönlöttek a tisztek hozzánk. Két napig kellett várnunk, amíg mindenki eljött, aki bejelentette magát. Lakásainkban az összes fekvőhelyeket lefoglalták, úgy hogy egyik éjjelen az ebédlőben aludtam matracokon, mert a szobámat egy hadosztályparancsnok foglalta le.

Megjött a nagy nap. A repülőtér feketéllett a tömegtől. Mindenki érdeklődve várta a pillanatot, amikor az első repülőgépejtőernyő a levegőben kinyílik és himbálózva leszáll.

Hofeckerrel ülök be az egyik U.Z.I.-gépbe. A gépet úgy körülveszik az érdeklődők, hogy a motort nem merem begyújtani, nehogy a propeller valakit levágjon. Különösen a magasrangúak nézik nagy érdeklődéssel az ejtőernyő beépítését, a legtöbben kétkedő fejcsóválással mérnek végig bennünket. Sokan csak legyintenek kezükkel és nyaktörő vállalkozásunkat öngyilkossági kísérletnek tartják.

Végre mindenki megnézte azt, amire kíváncsi volt, lassan a gép környéke megtisztul. A motor beugrik, a propeller szele az elől és hátul állókat hamarosan félretessékeli az útból. Elstartolunk

Emelkedés közben látom, hogy sokan integetnek felénk. 2000 méterben a repülőtér felett dobom ki a homokzsákot a gépből. A lezuhanó homokzsák nagy erővel rántja ki a tubusból az ernyőt és a gép veszélyesen előre billen, de Hofecker meghúzza a volánt és az egyensúly ismét helyreáll. Az első repülőgépejtőernyő, amit életünkben először láttunk, hirtelen kinyílott és százak szeme láttára himbálódzva, mint az óra ketyegője, megindult lassan lefelé.

A gép törzsébe beépített tubus-ejtőernyő használhatósága tehát bebizonyult, úgy hogy most már több gép is kapott ejtőernyőt. Minden században igyekeztek egy-két ejtőernyős gépet átalakítani, főképpen a felderítő gépeknél. A vadászszázadok gépei csak ritkábban kaptak ejtőernyőt, mert itt a törzs sokkal rövidebb, mint a felderítő gépeknél és a tubus beépítése körülményesebb. A legtöbben még mindig bizalmatlanok voltak az ejtőernyővel szemben, úgy hogy a beépítés lassan haladt előre. Későbben a gyárakból érkeztek újabb rendszerű, ú. n. üléspárna ejtőernyővel ellátott gépek, ahol a pilóta már az összehajtogatott ejtőernyőn ült. Az ülésből hátranyúló hosszú kötél itt hiányzott és ezzel az ejtőernyővel szemben a bizalom is nagyobb volt. Egy ilyen ejtőernyővel szálló kísérletet is tettem, ami kitűnően sikerült.

Az ejtőernyő azonban mindig lassan terjedt el és 1918 júliusában is alig volt századonként egy-két ejtőernyős gép. Még mindig sokan idegenkedtek a használatától, mert a gépben a mozgást gátolta.

Most kaptuk a hírt, hogy a nyugati fronton Udet, a világhíres német vadászrepülő menekült meg ennek segítségével a biztos haláltól. Egyik bajtársunk mondotta el az esetet, aki két nap előtt érkezett vissza onnan, ahol szabadsága ideje alatt egyik rokonát látogatta meg. Udet gépének kormányhuzalait lőtték el légi harcban és körülbelül 800 m. magasról fejjel lefelé zuhant a géppel. Négyszáz méteren sem tudta a gépet egyensúlyba hozni, úgy hogy kiugrott a gépből az ejtőernyővel. Az ernyő azonban a gép oldalkormányába megakadt és gépestől együtt esett ő is lefelé. Szerencsére az oldalkormány letörött és az ernyő szabaddá vált, úgy hogy alig 80 méterre a föld fölött nyílt ki rendesen és Udet könnyű lábrándulással menekült meg.

A mi frontszakaszunkon a napokban egy égő U.Z.I.-típusú gépből ugrott ki a megfigyelő, de az ernyő nem nyílt ki. Természetesen halálra zúzta magát.

Hefthy Frigyes tiszthelyettesnek sikerült szerencsésen megmenekülni ejtőernyőugrással a biztos halálból. Most kaptuk a jelentést a részletekről. Ellenséges repülésen volt és 5000 méter körül kilenc Henriot-gépből álló raj támadta meg. Gépe foszforlövést kap, kigyullad, Hefthy kiugrik és körülbelül 15 perces esés után kisebb horzsolásokkal szerencsésen földet ér. Ez az első eset, hogy nálunk légi harcból valaki ejtőernyővel megmenekült. Mindnyájunkat megnyugtat, hogy már van kézzelfogható eredmény az ejtőernyő használhatóságáról."

(Forrás: vitéz Boksay Antal: Egy repülőtiszt háborús élményei. 1938, Budapest.)

Read more...

2019. január 16., szerda

Az SM UC-61 tengeralattjáró roncsa - galéria

Az SM UC-61 német tengeralattjáró 1917. július 26-án Calais-től délre megfeneklett, majd a legénysége felrobbantotta. A roncsot a franciák átvizsgálták, majd sorsára hagyták. A tengeralattjáró maradványai időnként előbukkannak a homok alól. Az alábbi képsorozat nem sokkal a hajó megsemmisülése után készült, amikor a francia haditengerészet átvizsgálta. Bővebben itt írtunk az esetről.
































Read more...

2019. január 13., vasárnap

Calais-től délre az SM UC-61 német tengeralattjáró roncsai újra előbukkantak a homok alól

Az SM UC-61 aknarakó tengeralattjárót a Weser hajógyár építette a Császári Haditengerészet részére 1916. április 3. és november 11. között. A hajó 1916. december 13-án állt szolgálatba Georg Gerth kapitány (Kapitänleutnant) parancsnoksága alatt. A tengeralattjáró hét hónapos karrierje alatt összesen öt őrjáratot teljesített, melyek során 11 ellenséges hajót (10 kereskedelmi- és egy hadihajót) süllyesztett el, valamint további két hajót és egy hadihajót megrongált. Az SM UC-61 legnagyobb áldozata a 7578 tonnás francia Broomhill páncélos cirkáló volt. 

1917. július 26-án hajnalban az SM UC-61 a francia partok közelében hajózott, hogy elkerülje a Csatornán őrjáratozó antant hajókat, amikor Wissant partjainál megfeneklett. Mivel más választása nem volt, a parancsnok úgy döntött, hogy felrobbantják a tengeralattjárót, majd megadják magukat a franciáknak. 
Az SM UC-61 égő roncsa.
Mivel az SM UC-61 olyan súlyosan megrongálódott, hogy javíthatatlanná vált, a franciák sorsára hagyták a roncsot. A tengeralattjáró maradványai részben megsemmisültek, részben betemette őket a homok. Mivel a hullámzás és szél miatt folyamatosan változik a meder, apálynál a roncsok időről-időre előtűnnek a homok alól. Így történt 2018 decemberében is, ezzel pedig újra reflektorfénybe került a tengeralattjáró története. 

A hajótest a robbantás után kettétört.
Francia tengerészek vizsgálják a tengeralattjáró maradványait.
Brit újságcikk az SM UC-61 megsemmisüléséről.
Jól látszik a hajó belső része.
A roncs egy része 2012-ben.
A roncs 2018 decemberében.

Read more...

2019. január 5., szombat

Egy maroknyi amerikai katona megpróbálja elrabolni II. Vilmos császárt - 1919. január 5.

1919. január 5-én éjjel Luke Lea, az USA hadseregének ezredese és hat másik amerikai katona hivatlan látogatást tett abba a XVII. századi holland kastélyba, ahol II. Vilmos császár számüzetésben élt a feleségével és a kíséretével. 

II. Vilmos, az utolsó német császár, attól való félelmében, hogy a szövetségesek foglyul ejtik, az 1918. november 11-én kötött fegyverszünet előtt két nappal elmenekült hazájából. Hollandia a háború alatt semleges maradt, és vonakodva ugyan, de menedéket nyújtott a császárnak.

Azon az éjszakán Lea ezredes és az emberei illegálisan és hamis papírokkal lépték át Hollandia határait: Lea audenciát követelt a lemondott uralkodótól. Lea szándéka az volt, hogy elkapja "Bill császárt", és a párizsi béketárgyalásokra viszi, ahol felelnie kell majd az általa elkövetett háborús bűnökért. 

Az ezredes meggondolatlan cselekedeteit valószínűleg figyelmen kívül hagyták volna a felettesei, ha az egyik embere nem lop el egy hamutálat. A nyomozás során a Legfőbb Katonai Ügyész az incidenst "rendkívül súlyos indiszkréciónak" nevezte.

Lea az amerikai hadüzenet után csatlakozott a Tennesse-i Nemzeti Gárdához. Gazdag család sarja volt, és egy ideig jogi pályán mozgott, majd a "Neshville Tennessean" egyik publicistája lett. 31 évesen tagja lett a Szenátusnak is, de mandátuma lejárta után nem választották újra.

Lea alakulatát a 114. Tábori Tüzér Ezredbe olvasztották be, és St. Michiel-nél, valamint a Meuse-Argonne vidékén harcoltak. A fegyverszünet után megszállói feledatokat láttak el Luxemburgban. Lea itt dolgozta ki a császár elrablásának tervét.

Lea szerint az öltet akkor született meg benne, amikor Connaught hercegével teázott még 1918 júniusában, és a herceg azzal dicsekedett, hogy V. György királynak és II. Vilmosnak is a nagybátyja. Lea később erről így írt: "Rájöttünk arra, hogy a brit korona mindent meg fog tenni azért, hogy megvédjék az uralkodó rokonait," de Lea meg volt róla győződve, hogy "a császárt meg kell büntetni azokért a szenvedésekért, amit az emberiség több mint felére kényszerített".

1918. december 31-én Lea meggyőzte Oliver Spaulding dandártábornokot, hogy adjon neki, három másik tisztnek, valamint három katonának öt nap kimenőt. Lea azt állította, hogy nem érdeklik azok a helyek, amiket az amerikai katonák szoktak meglátogatni, viszont szeretne más országokat is meglátogatni, anélkül, hogy bármilyen szabályt megszegne. Spaulding aláírta a szükséges papírokat, és egy kormányzati autó használatát is engedélyezte. 

Lea és az emberei egy hétüléses Winton-al indultak útnak. Köztük volt Larry MacPhain kapitány is, akit Lea még Nashville-ből ismert. Lea egy szóval sem említette, hogy hova mennek, csak annyit mondott, hogy "az út veszélyes lehet," de "minden bizonnyal izgalmas lesz."

Január 3-án érkeztek meg a Masstricht-i amerikai konzulátushoz, hogy megkapják a holland útlevelet. Továbbra sem kérdőjelezte meg senki Lea szándékait a csapatából. Amikor Lea megtudta, hogy az útleveleket nem kapják meg időben, meggyőzte belgium amerikai miniszterét, hogy a papírokat a holland királynő nevében állítsák ki. Ezek szerint Lea és emberei csak "újságírói nyomozás" céljával lépnek be Hollandiába.

Amikor január 5-n elérték a holland határt, a határőr csak annyit mondott nekik, hogy "Egyetlen amerikai tiszt sem kívánatos Hollandiában, és nem léphetnek be." Lea megmutatta a királynő levelét, mire a határőr tisztelgett neki, majd Lea áthajtott a határon.

Lea csak ekkor árulta el embereinek útjuk valódi célját, és kijelentett, hogy bárki, aki nem ért egyet a császár elrablásával, az visszatérhet az alakulat bázisára, vagy várja meg őket a holland határnál. Senki sem maradt hátra.
Az amerikaiak, akik megpróbálták elrabolni a császárt.
Este 8 órakor érkeztek meg az Amerongen kastélyhoz. Lea leugrott a kocsiról, majd megrángatta a súlyos kapukat, amivel magára vonta egy német őr figyelmét. Lea nyersen közölte vele, hogy az ügyeletes tiszttel akar beszélni. Ennek ellenére az amerikaikat egy hatalmas könyvtárba vitték, ahol a kastély tulajdonosa, Bentnick gróf várta őket. Követelte, hogy hozzák tudomására, Lea és az emberei mit keresnek a kastélyában. 

Mivel Lea nem volt hajlandó válaszolni, Bentnick gróf elviharzott a szomszéd szobába, és hallották, ahogy a császárral beszél. Miközben Lea és az emberei várakoztak, megpillantották a császár hamutáljait az asztalon - mindegyiken rajta volt a német címer és a W. I. monogram - Wilhelm Imperator. 

Bentnick rövidesen visszatért, és azt mondta Lea-nek, hogy csak hivatalos ügyben beszélhetnek a császárral. Mielőtt a helyzet elmérgesedhetett volna, Lea úgy döntött, hogy elmennek - de csak azután, hogy MacPhail az egyik kabátzsebébe csúsztatta a császár egyik hamutálját. 

Miután Lea és az emberei elhagyták a kastályt, kis híján komoly bajba kerültek. A kapu előtt több száz civil gyűlt össze. Lea a kocsiba parancsolta a fegyvertelen embereit, majd miközben a holland katonák körbevették őket, beindították a motort, és elhajtottak.

Miközben a határ felé hajtottak, MacPhail a kabátzsebéve nyúlt, és a mellette ülő Lea-re nézett. "Ezredes, szereztem magának és az embereknek egy apró szuvenírt." Lea anélkül, hogy ránézett volna, csak ennyit mondott: "Nem akarom tudni vagy hallani, hogy mit tett."

Két nappal később visszatértek a bázisukra, Lea pedig röviden beszámolt Spaulding tábornoknak az útjukról. Lea egy szóval sem említette a császárt, a hamutálat, vagy Hollandiát. Eközben a hágai amerikai katonai attasé riasztotta a Katonai Hírszerzés Hivatalát, hogy Vilmos császár hivatalos panaszt nyújtott be egy csapat hivatlan amerikai katona, és egy hamutál ellopása miatt. A hírszerzés meg volt győződve róla, hogy Lea érintett az ügyben. 

Pershing tábornok, az Amerikai Expedíciós Erők parancsnoka, utasította a főfelügyelőjét, hogy vizsgálja ki a panaszt. Pershing nemzetközi botrány kirobbanásától tartott, ezért utasításba adta, hogy "Gyorsan járjanak utána az ügynek, és mielőbb tegyenek jelentést."

Andre W. Brewster főfelügyelő és emberei heteken át vizsgálódtak, és az út minden résztvevőjét és szemtanúját kihallgattak. Brewster tudni akarta, hogy Lea és az emberei megsértették-e a semlegességi szabályokat azzal, hogy Hollandiába mentek, vagy megsértették-e a katonaság szabályait a katonai jármű használatával, illetve ellopták-e a hamutálat. Lea vallomása sorsdöntő volt, de semmi bizonyítékot nem tartalmazott. Rövid válaszokat adott és tagadta, hogy parancsot sértett volna.

Miután vallomást tett, Lea MacPhail-el vacsorázott. Miközben ettek, MacPhail üzenetet kapott, hogy azonnal jelenjen meg a főfelügyelőnél. Lea csak ennyit mondott neki: "Én leszek a jogi képviselője." MacPhail válaszai cseppet sem voltak őszinték, amikor a főfelügyelő a hamutálról kérdezte: "Láttam a hamutálat, és egy időre magamhoz vettem. A hamutál nincs nálam, és nem is tudom, hogy hol lehet." Amikor azt kérdezték tőle, hogy ki vitte el, csak ennyit mondott: "Nem tudom."

Brewster főfelügyelő a bizonyítékok áttekintése után hadbíróság elé akarta állítani Lea-t, amiért illegálisan és hamis szándékkal belépett Hollandiába, és megpróbálta felvenni a kapcsolatot az ellenséggel. Walther A. Bethel ezredes, a hadsered legfelsőbb ügyésze egyetértett a vádakkal, de a hadbíróság elé állítás ellen érvelt. A következőket írta: "Nem hiszem, hogy Lea ezredest bármi másban is bűnösnek találnák, mint súlyos indiszkréció elkövetésében." A végső szó Pershing-é volt, aki futni hagyta Lea-t és embereit, és csak írásos megrovásban részesítette őket. 

A háború után Lea sokkal súlyosabb botrányban keveredett. Több Tennesse-i újsságnak is a tulajdonosa volt, amiket a North Carolina Bank finanszírozott. Amikor a bank csődbe ment, a nyomozók kiderítették, hogy Lea és a legidősebb fia csalást követtek el.

Mi történt végül a császári hamutállal? Larry MacPhail kapitány hosszú éveken keresztül az íróasztalán tartotta azt. Napjainkban, egy évszázaddal azután, hogy ellopták azt, állítólag egy amerikai bankban elhelyezett biztonsági kazettában őrzik.

Kép: Az amerikaiak, akik megpróbálták elrabolni a császárt, a Georgia-i Fort Oglethorpe-ban. 1919. Első sor: Capt. Leland S. MacPhail, Col. Luke Lea, Cap. Thomas P. Henderson, 1st Lt. Ellsworth Brown. Hátsó sor: Sgt. Dan Reilly, Sgt. Egbert O. Hail, Sgt. Owen Johnston, Cpl. Marmaduke P. Clokey

Read more...

2018. december 27., csütörtök

A Lloyd 40.08 Luftkreuzer (légicirkáló) rövid története

1915 augusztusában a Császári és Királyi Légjárócsapatok parancsnoksága a Lloyd repülőgépgyárat egy olyan bombázó kifejlesztésével bízta meg, ami legalább 6 órán keresztül tud a levegőben maradni, és 200 kg bombateher szállítására alkalmas. A kétfarkú gép közepén helyezkedett el a pilótafülke gondolája, benne egy erőteljes motorral, amit egy tolólégcsavarral láttak el. A két törzs szintén kapott egy-egy kisebb motort, amik húzólégycsavarosak voltak. A Lloyd gyár 1916 januárjában kapta meg a háromfedeles gép specifikációját és rajzait. 

Tesztelés az aszódi repülőtéren.
A Luftkreuzer három eltérő méretű szárnnyal rendelkezett, melyek közül a középső a gondola és a törzsek aljára volt erősítve, míg a másik két szárnyat huzalok és rudak tartottak. A középen elhelyezkedő gondolában egy 300 lóerős Austro-Daimler V-12 vízhűtéses motort helyeztek el, ami egy kéttollú tolólégcsavart hajtott. A gondolát közrefogó ikertörzset két módosított Lloyd C.II törzsből állították össze, és 160 lóerős Austro-Daimler 6 vízhűtéses motorokat hordoztak, szintén kéttollú légcsavarokkal felszerelve. A központi gondola alján, a középső és az alsó szárny között helyezkedett el a bombázó-megfigyelő zárt, ablakokkal ellátott fülkéje. A gondola felső-elülső része, a középső és a felső szárny között, szintén rendelkezett egy ablakos fülkével, ahol két géppuskás lövész kapott helyett, egy keresőlámpával ellátva. A pilóta helye a gondola középső részén volt, közel a tolólégcsavarhoz, így nagyon rossz kilátása volt előre. A gép védelmét négy Schwazlose M7/12-es géppuska jelentette, melyekből kettőt a középső gondolában, egyet-egyet pedig a törzsekben helyeztek el.
Motorpróba.
A Luftkreuzer tesztelése 1916 június 8-án kezdőtött az aszódi repülőtéren. Az rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a gép orrnehéz, mivel még a földi próbák során orral előre átfordult. Ezt a problémát egy orrfutómű beépítésvel orvosolták. 1916 októberében Antal Lany-Lanczendorfer főhadnagy megpróbált felszállni a géppel, de az képtelen volt elhagyni a kifutópályát. November elején döntés született a bombateher csökkentéséről, december elején pedig további rögzítőpontokat szereltek fel a gép aljára. A fejlesztések lassan haladtak, és a fő tervezési hibákat soha nem javították ki. A Lloyd kérelmet nyújtott be, hogy áttervezhesse a gépet, de azt nem fogadták el, és minden munkát leállítottak a gépen. A Luftkreuzer-t raktárba helyezték, majd 1918 januárjában elrendelték, hogy a Cheb-ben található repülőgép bontóba szállítsák át.

A gép adatai:
Legénység: 4-5 fő
Hossz: 9.5 m
Fesztávolság: 23 m
Szárnyfelület: 110 m2
Maximális felszálló súly: 4 840 kg
Motor: 1 × Austro-Daimler V-12 - 12 hengeres vízhűtéses v motor, 224 kW (300 LE)
Motor: 2 × Austro-Daimler 6 - 6 hengeres vízhűtéses soros motor, 120 kW (160 LE)

Fegyverzet:
4 x 7.92 mm Schwarzlose M7/12 géppuska
200 kg bomba

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP