vasárnap, június 10, 2018

Elsüllyed az SMS Szent István csatahajó - 1918. június 10.

Az első világháború kitörése után hamar bebizonyosodott, hogy az Adrián nem a nagy csatahajók és páncélos cirkálók, hanem a kisebb egységek, cirkálók, rombolók de elsősorban a tengeralattjárók fogják a főszerepet játszani. A francia flotta megpróbálta ugyan lezárni az Adria bejáratát, az Otrantói-szorost, de az osztrák-magyar tengeralattjárók okozta veszteségek miatt fel kellett adniuk ezt a tervet. 1915. április végétől a szoros gyakorlatilag nyitva állt, de Anton Haus, a cs. és kir. hadiflotta főparancsnoka, nem kockáztatta meg, hogy egyetlen hajóját is a török vizekre küldje, noha a németek többször is kérték ezt tőle. Ezzel egy időben a német tengeralattjárók is egyre nagyobb számban futottak be Pólába és Cattaróba, ahonnan kiindulva az antant földközi-tengeri utánpótlás vonalait támadták. Ahogy a frontok megmerevedtek, úgy vált egyre fontosabbá az utánpótlás kérdése, mindkét oldal számára. 1915 közepétől, különböző formákban, megkezdődött a korlátozott, majd 1917. február 1-jétől, a korlátlan tengeralattjáró háború.

Az Otrantói-szoros lezárását, ekkor már kifejezetten tengeralattjáró ellenes éllel, az Admiralitás Első Lordja, sir Winston Churchill vetette fel először, az 1915. májusában, Párizsban megrendezett tengerészeti konferencián. Churchill egy halászgőzösök által vontatott, aknákkal és jelzőbójákkal felszerelt zár felállítását szorgalmazta, de javaslatát csak 1915 őszén kezdték megvalósítani. A kiépítés azonban meglehetősen vontatottan zajlott. A halászgőzösöket gyakran más feladatokra osztották be, így a zár, 1916 tavaszáig, szinte csak papíron létezett.

A zár megerősítése 1917. február 1-je, a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése után vált az antant számára elsőrangú feladattá. Ezzel párhuzamosan a Központi Hatalmak igyekeztek mindent megtenni, hogy a tengeralattjáróik szabadon átkelhessenek a szoroson, és a kereskedelmi hajókat támadhassák. Így került sor az első jelentős osztrák-magyar rajtaütésre 1917. május 15-én, Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével. A sikeres támadás során a cs. és kir. cirkálók és rombolók elsüllyesztettek 14 zárhajót, 1 rombolót és 1 tehergőzöst. Az ütközet tanúságai azonban mindkét oldal számára eltérőek voltak. Az antant stratégái a rajtaütést úgy értékelték, hogy a tengerzár hatásos, különben nem támadták volna meg, de a védelmét még jobban meg kell erősíteni. A cs. és kir. flottaparancsnokság és elsősorban Horthy számára világossá vált, hogy a következő támadásnál, a nyílt tengeren kell készenlétben állniuk a cirkálók távolfedezetéül szolgáló páncélos egységeknek, hiszen 1917. május 15-én csak a szerencsének és az ellenség bátortalan hadvezetésének köszönhették a megmenekülésüket a túlerővel szemben.

1918. februárjában újabb változások köszöntöttek be a háború menetében. 1918. február 1-én kitört a cattarói matrózlázadás, amit sikerült ugyan elfojtani, de a flottaparancsnok, Maximilian Njegovan belebukott. Február 27-én az uralkodó Horthyt nevezte ki flottaparancsnoknak, aki a fegyelem megszilárdítását a csatahajók harcba vetésével kívánta elérni, valamint elhatározta, hogy az otrantói tengerzárat végleg felszámolja.
Az SMS Szent István Pólában.
Időközben az Otrantói-szorost lezáró tengerzár is jelentős mértékben megerősödött. 1917. végétől 1918. elejéig a zár szélességét északi és déli irányban is 80 mérfölddel kibővítették, továbbá kelet-nyugati irányban torpedónaszádok járőröztek. Ezzel majdnem lehetetlenné vált a tengeralattjárók számára, hogy a víz alatt, az akkumulátorok feltöltése nélkül jussanak át a szoroson. Továbbá 1918. február 5-18 között, egy 14 km hosszú hálózárat telepítettek a Fano, Samotraki és Korfu szigete között, majd 1918. április 22. és szeptember 30. között az Otrantoi-szoroson keresztben egy 66 km hosszú hálózárat telepítettek. A hálók 50 m mélyre lenyúló acéldróthálókból álltak, melyeket egy 428 bója által 10 m-es vízmélységben tartott acélkötélre függesztettek. A hálórendszerbe 1200 db tengeralattjáró-elhárító aknát rögzítettek. A záron a 8-9 m-nél kisebb merülésű felszíni hajók akadálytalanul átkelhettek.

1918-ban a zárat védő hajók száma is megnőtt. Összesen 40 brit romboló - ebből 6 Ausztrál -, 48 vonóhálós halászgőzös, 76 felfegyverzett halászgőzös, 36 brit tengeralattjáró-vadász naszád, egy amerikai tengeralattjáró-vadász flottilla, 20 tengeralattjáró, valamint brit, francia és olasz tengerészeti repülők.

Horthy terve a következő támadó- és hátvédcsoportokat tartalmazta:

a. rohamcsoport:
NOVARA, HELGOLAND (könnyűcirkálók)
TÁTRA, CSEPEL, TRIGLAV II, LIKA II (rombolók)

b. rohamcsoport:
ADMIRAL SPAUN, SAIDA (könnyűcirkálók)
TB 84, TB 92, TB 99 (torpedónaszádok)

a. hátvédcsoport:
VIRIBUS UNITIS (csatahajó)
BALATON, ORJEN (rombolók)
TB 86, TB 90, TB 96, TB 97 (torpedónaszádok)

b. hátvédcsoport:
PRINZ EUGEN (csatahajó)
DUKLA, USZOK (rombolók)
TB 82, TB 89, TB 91, TB 95 (torpedónaszádok)

c. hátvédcsoport:
ERZHERZOG FERDINAND MAX (sorhajó)
TURUL (romboló)
TB 61, TB 66, TB 52, TB 56, TB 50 (torpedónaszádok)

d. hátvédcsoport:
ERZHERZOG KARL (sorhajó)
HUSZÁR, PANDUR (rombolók)
TB 75, TB 94, TB 57 (torpedónaszádok)

e. hátvédcsoport:
ERHERZOG FRIEDRICH (sorhajó)
CSIKÓS, USKOKE (rombolók)
TB 53, TB 58, és 1 db KAIMAN-típusú régi torpedónaszád

f. hátvédcsoport:
TEGETTHOFF (csatahajó)
VELEBIT (romboló)
TB 81, és 3 db KAIMAN-típusú régi torpedónaszád

g. hátvédcsoport:
SZENT ISTVÁN (csatahajó)
TB 76, TB 77, TB 78, TB 79, TB 80 (torpedónaszádok)
  
A terv végrehajtására az 1918. június 8-11 közötti holdvilág nélküli időszakot jelölték ki. A két támadócsoport a következő feladatokat kapta:
  • A NOVARA és HELGOLAND könnyűcirkálók és a 4 TÁTRA-osztályú romboló megtámadja az Otrantói-szorost lezáró hajóegységeket.
  • A SAIDA és ADMIRAL SPAUN könnyűcirkálók, 4 torpedónaszád és 8 repülőgép megtámadja az otrantói légitámaszpontot.
  • A 4 TEGETTHOFF-osztályú csatahajó és a 3 ERZHERZOG-osztályú sorhajó rombolók és torpedónaszádok fedezetében az Adria déli részén a cirkálók és rombolók visszavonulását fedezik és leküzdik az ellenséges egységeket.

A felvonultatott flotta elegendőnek ígérkeztek ahhoz, hogy a riadoztatott antant egységek ellentámadását leküzdjék. Az olasz csatahajók messze délen, a Tarantói kikötőben állomásoztak. A Brindisiben és Valonában állomásozó olasz hadihajók közül a ROMA csatahajó [1] bizonyult a legmodernebbnek, a többi egység jóval gyengébb és elavultabb volt. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi szükség volt a négy nagy csatahajóra, hiszen a visszavonulást akár a RADETZKY-osztály [2] egyetlen hajója is fedezhette volna az összes olasz hadihajóval szemben? Számítani lehetett azonban arra, hogy a cirkálók és rombolók üldözésére kifutó olasz páncélosok, az osztrák-magyar csatahajók felfedezése után visszafordulnak, és megpróbálnak elmenekülni. Ebben az esetben csak rövid tűzpárbajra nyílik lehetőség. A RADETZKY-osztály hajóin a melléktüzérségnek a fűtüzérségtől külön kellett belőnie magát. Ezzel szemben a 12 db 305 mm-es ágyúval felszerelt TEGETTHOFF-osztály [3] hajóinak a belövéshez csak harmad annyi időre volt szüksége. Figyelembe kell venni még a hajók lövegeinek páncélátütő képességét is, mivel az ütközetre várhatóan nagy távolságból került volna sor. A RADETZKY-osztály 240 mm-es lövegei egy 10 000 méter távolságból lezajló tűzpárbajban nem üthették volna át a ROMA 250 mm-es övpáncélját. Ugyanis a 240 mm-es lövegek páncélátütő képessége ezen a távolságon 150 mm, míg a 305 mm-eseké 270 mm. Egy korlátozott idejű ütközetben csakis a nagy csatahajók bevetése nyújtott esélyt arra, hogy egy vagy több olasz páncélost megsemmisítsenek.

A fenti tények ismeretében is felmerülhet a kérdés, hogy Horthy miért kívánta bevetni mind a négy nagy csatahajót és a három régebbi sorhajót? Mint korábban említettük, Horthy célja a csatahajók harcba vetésével a fegyelem megszilárdítása volt. Tisztába volt vele, hogy a cattarói matrózlázadás óta még nem szilárdult meg a fegyelem, és amíg a cirkálók, rombolók, torpedónaszádok és tengeralattjárók szinte állandóan harcban állnak, addig a nagy hajók tétlenül állnak a kikötőben. Horthy tisztába volt vele, hogy ez mennyire demoralizálja a legénységüket. Egy átfogó támadás megindításától és egy nagy valószínűséggel győztes csatától a fegyelem megszilárdulását várta.

Rövid tanulmányunkban nem vállalkozhatunk a hadművelet kivitelezésének és a hajó elvesztésének részletes feltárására, az részletesen megtalálható a mellékelt dokumentumokban. A továbbiakban csak a hajó elvesztésének okait kívánjuk feltárni és elemezni.

A SZENT ISTVÁN elsüllyedésének okai mind a mai napig vita tárgyát képezi a történészek és az amatőr kutatók egy része között, holott az már a hajó elsüllyedése után sokak számára nyilvánvaló volt. Sokan még ma is úgy hiszik, hogy árulás történt, és kételkednek abban, hogy a Rizzo sorhajókapitány vezette MAS kötelék véletlenül talált rá a SZENT ISTVÁN vezette csoportra. Azonban az olasz dokumentumok áttanulmányozása során ez a feltételezés egyértelműen megdőlt. Akik ma is hisznek az árulás elméletben, azok egyszerűen nem ismerik ezeket a dokumentumokat. Azonban, mielőtt tovább fejtegetnénk az árulás kérdését, előbb vizsgáljuk meg a hajó szerkezeti és építési hiányosságait, amire már a vizsgálat során is rámutattak, és az elsüllyedés fő okának valószínűsítettek. Ennek vizsgálatához, a hajóosztály tervezésének idejébe, 1908-1909-be kell visszamennünk.

Még a RADETZKY-osztály megszavazása előtt, 1906. július 4-én, Montecuccoli felvetette a lehetőséget, hogy a jövőben a cs. és kir. haditengerészet számára 20 000 tonnás csatahajókat építsenek, mert csak így tudnak lépést tartani a rivális hatalmakkal. A hosszas puhatolózások után, 1908. május 7-én tartották az első megbeszélést Montecuccoli elnökletével, ahol mindenki egyetértett abban, hogy az új csatahajóosztálynak dreadnought-típusúnak kell lennie. Következő lépésként a Műszaki Bizottság 1908. július 6-án tervpályázatot írt ki haditengerészeti mérnökök számára, egy éves határidővel. A pályázati kiírásban ragaszkodtak a 20 000 tonna maximális konstrukciós vízkiszorításhoz. [4]

1908. november 5-én kérte fel a haditengerészet a Stabilimento Tecnico Triestino és Danubius hajógyárat a pályázaton való részvételre. [5] (A magyar politikai vezetéssel való megállapodás értelmében a négyből egy csatahajó magyar gyárban fog megépülni.) Az építendő csatahajók főbb kritériumai 1909. augusztusára tisztázódtak: négy db hármas lövegtorony, 280 mm-es páncélzat és maximálisan 21 000 tonna vízkiszorítás. [6]

A haditengerészet az új csatahajók tervezésénél nem akart kizárólag a Műszaki Bizottság és az STT mérnökeire hagyatkozni, ezért kieszközölték, hogy egy cs. és kir tengerésztiszt, - a legnagyobb titoktartás mellett - betekinthessen a legújabb német csatahajók terveibe. Az engedély 1909. áprilisában érkezett meg, és Montecuccoli a titkárát, Alfred von Koudelka fregattkapitányt, bízta meg a feladattal. [7]

Koudelkát személyesen Tirpitz ellentengernagy fogadta. A megbeszéléseik során Tirpitz mindvégig a torpedóvédelem fontosságát hangsúlyozta. Kiemelte, hogy a külső és a belső héjazat között legalább két méter távolságnak kell lennie, szintúgy a belső héjazat és a torpedóválaszfal között. Erre az 1:1 léptékű szekciókísérletek alapján jöttek rá. A lökéshullám csillapítása céljából a belső héjazat és a torpedófal között szenet kell tárolni. Mindezeken túl hangsúlyozta, hogy a hajótestet nagyon erős konstrukciójú válaszfalakkal kell vízmentesen rekeszekre osztani. Azt tanácsolta, hogy a vízmentes válaszfalakat nem szabad ajtókkal gyöngíteni, mert ha véletlenül nyitva maradnak, a válaszfalak nem érnek semmit. [8]

Koudelka magával vitte Berlinbe az STT által készített előterveket is, megmutatta őket Tirpitznek és kikérte a véleményét. Tirpitz kifejtette, hogy a 20 000 tonnás vízkiszorításhoz képest a fegyverzetet (10 db 305 mm-es löveg, öt db ikertoronyban) túlságosan soknak tartja. Javasolta, hogy az egyik torony elhagyása és a kazamaták páncélvastagságának csökkentése árán az övpáncélt a vízvonalon növeljék 300 mm-re. Emellett hiányosnak tartotta a tervezett hajók torpedóvédelmét is, aminek fontosságára külön felhívta a távozó Koudelka figyelmét. [9]

Koudelka révén a cs. és kir. haditengerészet számos fontos adathoz jutott, ám azokból viszonylag kevés hasznosult. A kapott rajzoknak is csak harmadlagos jelentőségük volt a csatahajó-tervezésben.

A 20 000 tonnás vízkiszorítási határ komoly nehézség elé állította a hajó tervezőit. Mivel a fegyverzet (12x305 mm, L45) és a páncélzat (a vízvonalon és lövegtornyokon 280 mm) adott volt, illetve a gépteljesítményt (25 000 LE) is előírták, súlymegtakarítást csak a hajótest konstrukciójának a rovására lehetett elérni. Ennek a hajótest nem megfelelő szilárdsága mellett a torpedóvédelem és a vízmentes válaszfalak estek áldozatul. Az utóbbiakat a lehető legvékonyabbra méretezték, és csak a legszükségesebb megerősítést alkalmazták. Emellett a válaszfalakba - Tirpitz tanácsa ellenére - több nyílást is vágtak, tovább gyengítve azokat. [10]

A hajók Achilles-sarka a gyenge torpedóvédelmük volt. A torpedófal csak 1,7 méterre volt a hajók belső héjazatától. Popper egyszerűen nem vette figyelembe a Koudelka által hozott adatokat. [11]



A hajók próbajáratain további hibákra derült fény. Az egymás fölé helyezett lövegtornyok miatt túl magasra került a hajók súlypontja. Mindezt tetézte, hogy a lövegtornyok a Skoda által garantált 629 tonna helyett alul 688 tonna, felül 692 tonna tömegűek lettek. A SZENT ISTVÁN esetében tovább rontott a helyzeten a kémények körül elhelyezett fényszóró platform. Ez 8 mm-el megnövelte a hajó súlypontjának magasságát, ami csaknem 9°-al megnövelte a hajó kilengését. [12] A SZENT ISTVÁN próbaútján, húsz csomós sebességnél, és 35°-os kormánylapát kitérésnél, a hajó 19° 45'-re dőlt meg. [13] Ennek az oka a fényszóró-platformokon kívül a testvérhajóitól eltérő csavarelrendezésből és a nagy méretű tengelynadrágokon keletkező áramlatokból adódott. Emiatt a SZENT ISTVÁN kormánylapátjának a kitérítését 15°-ban maximálták. [14]

Most azonban térjünk vissza a megtorpedózás utáni pillanatokhoz. A jelentésekből és a SZENT ISTVÁN süllyedéséről készített filmfelvételből is egyértelműen kitűnik, hogy az átfordulás előtt rövid idővel történhetett valami, ami miatt az addig viszonylag stabil állapotban levő hajó hirtelen felborult. Seitz jelentésében megemlíti, hogy az átfordulás előtt egy tompa puffanással kísért rázkódást lehetett érezni, amit ő maga egy válaszfal átszakadásának tulajdonított. Ha figyelembe vesszük a hajó fent említett építési és tervezési hiányosságait, ez az elmélet látszik a legvalószínűbbnek. Ezt igazolja többek közt az is, hogy 03.30-tól 06.05-ig a hajó egy erősen megdőlt, de viszonylagos nyugalmi állapotban állt, majd hírtelen kezdett tovább dőlni és átfordulni.

Kérdés, hogy ha a TEGETTHOFF idejében vontába veszi a SZENT ISTVÁN-t, megmenthető lett volna-e a hajó? Az elsüllyedés pillanatában a SZENT ISTVÁN 10 tmf-re volt Premuda szigetétől. Ha 04.40-kor meg tudják kezdeni a vontatást lassú menetben, 4 csomó esetén 6-7 tmf, 5 csomó esetén 7-9 tmf távolságra juthattak volna. Csak 6 csomós sebesség esetén sikerülhetett volna a hajót 10 tmf távolságra vontatni, és sekély vízben leültetni. Valószínű azonban, hogy a nagy terhelésnek kitett válaszfalak már 4 csomós sebesség mellett is átszakadtak volna.

Röviden térjünk ki még az árulás kérdésére is. Sem az olasz dokumentumok, sem pedig a háború után megjelent könyvek nem említik, hogy az olasz flottaparancsnokság rendelkezett volna bármiféle információval az 1918. június 10-11-ei támadással kapcsolatban. Ugyan Thaon di Revel, az olasz flotta parancsnoka, tartott attól, hogy az 1917. május 15-ei támadás megismétlődik, de nem számított arra, hogy a támadásban csatahajók is részt vesznek majd. [15] Az olasz légifelderítés csak június 10-én reggel jelentette, hogy Polából hiányzik négy nagy csatahajó, de ekkor a SZENT ISTVÁN már a hullámsírban feküdt.
A torpedótámadás után 2,5 órán keresztül küzdöttek a hajó megmentéséért. 
Az eddig elhangzottakból egyértelműen megállapítható, hogy nem árulás vezetett a SZENT ISTVÁN elvesztéséhez. Az olasz gyorsnaszádok egy egyszerű rutinfeladatról voltak hazatérőben, amikor megpillantották az osztrák-magyar hadihajókat. Tény, hogy a kötelék indulásának 45 perces késése hozzájárult ahhoz, hogy a MAS naszádok már világosban keresztezzék a csatahajók útját. Emellett a sebességnövelés következtében bekövetkező erős füstképződés is hozzájárult a kötelék felfedezéséhez. Az adott körülmények kiválóan megfeleltek egy MAS támadás végrehajtásához.

Egyértelmű az is, hogy a SZENT ISTVÁN-t nem lehetett megmenteni. Ha csak az egyik torpedó talál, akkor a hajó úszó és járóképes marad, így akár - ha lassú menetben is - befuthatott volna a legközelebbi kikötőbe. De nem így történt. A két torpedó a legrosszabb helyen talált. Ha sikerült is volna a súlyosan sérült csatahajót vontába venni, a gyenge vízmentes válaszfalak nem bírták volna el a megnövekedett terhelést. A hajó menthetetlen állapotba került.

Röviden tekintsük át a felelősség kérdését is.

Ha tervezési oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor a hajó elsüllyedésének felelőségével elsődlegesen annak fő tervezője, Sigfrid Popper mérnök okolható. A torpedóválaszfalak megtervezésekor egyszerűen nem vette figyelembe a Koudelka által hozott német adatokat. Ha kellő távolságot hagy a belső héj és a torpedóválaszfal között, a két torpedó becsapódása nem szakítja át azt. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy milyen erősek a vízmentes rekeszek válaszfalai. Hanyagságáért a haditengerészet drágán megfizetett.

Felelősség terheli a vízmentes válaszfalak gyenge kivitelezéséért a Danubius hajógyárat. A hajó elsüllyedése utáni vizsgálat is megemlíti, hogy a SZENT ISTVÁN építésekor a felügyelő tisztek több konstrukciós hibát is feljegyeztek, de észrevételeiket nem vették figyelembe. Így a hajó elvesztésének felelőssége ugyan úgy terheli a Danubiust, mint Poppert.

Mindezen tények ismeretén túl, meg kell említenünk, hogy a hajóosztály tervezésekor Montecuccoli [16] flottaparancsnok ragaszkodott hozzá, hogy a 12 db 30,5 cm-es ágyúval, 280 mm-es páncélzattal és 25000 LE-es gépteljesítményű hajtóművekkel épülő csatahajók vízkiszorítása nem haladhatja meg a 21000 tonnát. Mivel a fenti paramétereken nem lehetett változtatni, egyedül a hajók szerkezeti elemein lehetett súlymegtakarítást elérni. Ennek következtében mind a hajótest, mind a vízmentes válaszfalak csak a minimális követelményeknek felelhettek meg. A flottaparancsnokot így elsődlegesen terheli a felelősség a hajó szerkezeti hiányosságaiért.



Vizsgáljuk meg a kérdést taktikai szempontból is.

Egyes történészek, mint Karl von Lukas, megkérdőjelezik az f és g támadó csoport (TEGETTHOFF és SZENT ISTVÁN csatahajók és kísérőhajóik) bevetésének szükségességét. [17] Véleménye szerint a hajó elvesztésének felelőssége, taktikai szempontból, Horthyt és törzsét terheli. Úgy ítéli meg, hogy szükségtelenül kockáztatták a legmodernebb csatahajókat, mert azokra már nem volt szükség a támadás fedezésében. Azonban érthetetlen Lukas ezen érvelése annak tudatában, hogy elismeri azt a tényt, hogy Horthy a csatahajók harcba vetésével kívánta javítani a legénység morálját. A "fleet in being" elv szépen hangzik, még akkor is, ha Lukas érveléséből egyértelműen kitűnik, hogy ennek az elvnek a híve, azonban a hadihajók kikötőben való állomásoztatásával nem lehet egy háborút megnyerni. A brit Grand Fleet a háború alatt 50 esetben futott ki, ha volt értelme, ha nem, pusztán az állandó harckészültség fenntartása és a legénység háborús stresszben tarása miatt. 1917-től az amerikai flotta 25%-a is az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon hajózott, ütközetre készen, holott jól tudták, hogy a német flotta nem fog kifutni Wilhelmshavenből. A francia haditengerészet kisebb mértékben ugyan ezt tette, a német flotta 1914-1916 között szintén. Nem indokolt, hogy a Monarchia a kikötőiben őrizgesse a hajóit, közben pedig csak a háború veszik el. 1914-től a Monarchia a létéért harcolt. Ha győz, a veszteségeket könnyen pótolhatta volna, ha veszít, nincs többé se flotta, se Monarchia, ahogy ez a háború végén be is bizonyosodott. Lukas érvelése egyszerűen nem állja meg a helyét. 1918-ban már annyira rossz volt a hadi helyzet, hogy mindenképp támadni kellett. A Monarchiának az olasz fronton volt lehetősége a döntés kicsikarására. Egy nagy arányú győzelem esetén, a nem túl szilárd alapokon álló olasz háborús párt könnyen megbukhatott volna, és különbékét lehetett volna kötni. Ezt az 1917. október 12-ei Isonzó-csata igen közel hozta. Az olasz összeomlást csak 14 angol-francia hadosztály átdobásával lehetett megakadályozni.

Nagyon valószínű, bár dokumentumokkal nem alátámasztható, az a feltételezés, hogy az otrantói zár elleni támadást összehangolták az osztrák-magyar hadsereg 1918. június 15-ei, a piavei fronton megindított támadásával. Erre utal Konek Emilnek, a flotta egyik vezérkari főnökének, a visszaemlékezése is. Konek azt állítja, hogy Horthy Udinébe küldte Boroevic tábornagyhoz, a Piavénél álló két Isonzó-hadsereg parancsnokához, tárgyalni a flotta esetleges együttműködéséről a szárazföldi csapatokkal. Állítása szerint Boroevic visszautasította a csatahajók támogatását, mert egyrészt tartott az akna és tengeralattjáró veszélytől, másrészt biztosra vette saját sikerét. Ellenben nagy örömmel fogadta az otrantói zár elleni nagyszabású támadás tervét, mert egy sikeres akció a csapataira is lelkesítő hatást gyakorolhatna. Konek ezek után megemlíti visszaemlékezéseiben, hogy "Horthy ellentengernagy ezek után minden erejét az otrantói hálóöv elleni terv megvalósítására összpontosította..." [18] Ha hihetünk Koneknek, akkor Boroevic nagy hibát követett el, mert alaposan túlbecsülte a rendelkezésére álló erőket. A csatahajók támogatására nagy szükség lett volna. Azzal, hogy Boroevic visszautasította a flotta segítségét, csak a saját vereségét erőltette, ami 1918. június 15. és 22. között be is következett, részben pont a szárazföldi csapatok elégtelen tüzérségi támogatása miatt.
A MAS 15 torpedóvető motorcsónak. A típust eredetileg tengeralattjárók ellen fejlesztették ki.
Fontos megemlíteni még, hogy a MAS támadások megbízható elhárításának fegyverzettechnikai lehetőségei nem is voltak még meg a korszakban, nem csak az osztrák-magyar haditengerészetnél, de másutt sem.

A tanulmány szerzőjének véleménye szerint Horthy és törzse nem okolható a SZENT ISTVÁN elvesztésével. Horthy a főparancsnokság átvétele után mindent megtett, hogy a legénység morálján javítson, valamint az ellenséget támadja és győzzön. Már a kortársak is egyetértettek abban, hogy a cs. és kir. haditengerészet élére 10 évvel korábban lett volna szükség egy ilyen férfiúra. Horthy kinevezésének hallatán Reinhard Sheer admirális, a német flotta parancsnoka, így kiáltott fel: "Most végre meg van az a férfiú, akire szükségünk van."

Horthy mindent megtett annak érdekében, hogy sikerrel járjon, és a kockázatot minimalizálja. Az, hogy a SZENT ISTVÁN-t az olaszok felfedezték és megtorpedózták, nem az ő hibája. Az pedig már végképp nem, hogy a hajó szerkezeti gyengeségei végül annak elsüllyedéséhez vezettek.

A teljes cikk itt olvasható: http://kriegsmarine.hu/hk/ba00802f.html



1 A ROMA főbb adatai: Tüzérség: 2 x 305 mm-es, 12 x 200 mm-es. Övpáncél: 250 mm. Sebesség: 22,5 csomó.

2 A RADETZKY-osztály főbb adatai: Tüzérség: 4 x 305 mm-es, 8 x 240 mm-es. Övpáncél: 230 mm. Sebesség: 20 csomó.

3 A TEGETTHOFF-osztály főbb adatai: Tüzérség: 12 x 305 mm-es, 12 db 150 mm-es. Övpáncél: 280 mm. Sebesség: 20 csomó.

4 Krámli Mihály: A TEGETTHOFF-osztály születése - Az osztrák-magyar dreadnought program. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2005/1. 41-79. o. (Továbbiakban: KRÁMLI 2005) 54. o.

5 Uo.

6 In: KRÁMLI 2005. 63. o.

7 In: KRÁMLI 2005. 58. o.

8 In: KRÁMLI 2005. 58. o.

9 In: KRÁMLI 2005. 59. o.

10 In: KRÁMLI 2005. 64. o.

11 In: KRÁMLI 2005. 65. o.

12 In: KRÁMLI 2005. 64. o. 

13 A próbajáratok során a VIRIBUS UNITIS 8° 20'-re, a TEGETTHOFF 11° 20'-re, a PRINZ EUGEN 10° 45'-re dőlt meg. Ezen hajók kormánylapát kitérését 20°-ra maximalizálták.

14 In: KRÁMLI 2005. 74. o.

15 1918. június 9-én 14.30-kor a FRANKLIN francia tengeralattjáró jelentette a Brindisiben állomásozó MARCEAU tengeralattjáró anyahajónak, hogy egy ellenséges tengeralattjárót látott. Ezt rejtjelezési hiba követ-keztében a MARCEAU úgy adta tovább, hogy hét ellenséges hajóegységet láttak 150°-os útirányban haladni. Az olasz flottaparancsnokság a korábbi tapasztalatokból arra következtetett, hogy 7 cirkálóról és rombolóról lehet szó. A kikötőkben állomásozó hadihajókat kifutásra kész állapotba hozták.

16 Rudolf von Montecuccoli gróf, 1904. október - 1913. február között az osztrák-magyar haditengerészet parancsnoka.

17 Lukas, Karl von: A SZENT ISTVÁN elsüllyedése - A stratégiai és taktikai hibák vizsgálata. In: Marine Gestern, Heute. 1979/3.

18 In: Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 124. o.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP