2021. december 3., péntek

A szagos szappan – A Nagy Háború anekdotái - LVII.

Ha nappal fülelünk, nagy zsongást és zümmögést hallunk, mert olyan ez a gyűjtőtábor, mint egy nagy méhkas. Mégis, amikor végignézzük a tábor egyenruhás lakóit, mintha nem egyforma méhek, hanem más és más rovarok, bogarak, lepkék, szitakötők szálldogálnának, futkosnának, vagy lepnék el a mezőt, a virágos kertet, mert van ebben a táborban a monarchia minden tájáról katona, vagyis most hadifogoly. Gyalogosok, tüzérek, huszárok más és más hajtókával. Magasak és alacsonyak, szőkék és barnák. Magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, bosnyákok, szerbek, horvátok, rutének, románok. Nagyjában minden nemzetiség külön-külön, már csak azért is, hogy a csehszlovák, a román és a jugoszláv légió toborzói megtalálhassák az anyagukat, akiket a légióikba csábíthassanak.

Az újdonsült légionisták új ruháikat fitogtatva megjelennek itt-ott a többiek között, hátha találkoznak egy földivel vagy ezredbelivel, akit meg lehetne puhítani. Bár akad elég olyan is, akinek ígérhetnek bármit, vagy fenyegethetik akármivel, mégis kijelenti, hogy ő ugyan tót, de hű a magyar hazájához, vagy mint egy cseh önkéntes, aki jó osztráknak vallja magát, vagy a lengyel ügyvéd, aki okos, olvasott ember, de 1918 júliusában úgy véli, hogy messze van még Lengyelország feltámadása, van viszont sok olyan hadifogoly, aki már félúton van. Nem lép be a légióba, de az érzelmei már megváltoztak. 

Ilyen például a biharmegyei Pap. Magyarul és románul beszél, hogy melyiket tudta előbb, talán ő sem tudja, ha tudja is, el nem mondaná. A neve is amolyan akarom magyar, akarom román. Az egész csak azon múlik, hogy "o" betűt, vagy "a" betűt írjon valaki, ha át akarja őt keresztelni.

A dolog ott kezdődött, hogy egy olasz műszaki őrmester bejött a táborba és ácsot keresett. Pap bajtárs a román nyelvtudásával mindjárt kapott rajta, pedig nem ács, sőt nem is iparos, hanem csak egyszerű falusi ezermester, aki talán sok iparosnál azért tudhat többet, mert nem egyet tud, hanem több iparhoz is konyít egy keveset. Valami kisebb színt kell összeeszkábálni. A gerendák, lécek, tetőzet mind bekerülnek a táborba, Pap pedig szorgalmasan dolgozik a szekercéjével, farag, illeszt, szögel, kalapál. Mikor elkészül, az őrmester a konyhájukon adat neki egy csajka rizskását. 

Nem olyan jól készítik, mint a magyar szakács, mert jobban szétfőzik, de olajosabban, és a paradicsom pedig szép színt ad az ételnek. Evés után Pap újra dolgozik és amikor elvégzi, az őrmester újabb adagot ad neki, mert feleslegük maradt a vederben. Ezt Pap elviszi és a sátor előtt ülve fogyasztja.

Másnap újabb munkára viszik, a fizetség megint csak rizskása. Így megy ez napokig, Nem is volna belőle baj, mert aki dolgozik megérdemli a fizetséget. Bár az élelmezés nagyjából jó és elegendő, de a kis ember, mert alacsony termetű a mi ezermesterünk, jó étvággyal elfogyasztja. A többiek nézik, de nemcsak nézik, hanem hallgatják is. Mert Pap közben megjegyzéseket tesz: – Látjátok milyen szép rizskását kaptam a munkámért? De az is finom volt, amit ma ebédre kapott a tábor. Bezzeg a fronton mit kaptunk? Krumpli levest, amiben alig volt krumpli. Meg örökké kukoricakását, szárított főzeléket. Barna, de már legutóbb sárgás kenyeret., Ezek meg olyan kenyeret esznek, hogy fehérebb a falnál. A zsíros húsoktól olyan szép a levesük, hogy az embernek kicsurog a nyála. Igen, ez igen! Ez nagyszerű, milyen finom. – Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket – intette őt egy tizedes. Egyen csak meg egy fél kenyeret abból a fehér rizskenyerükből, majd meglátja, hogy délutánra megéhül. De aki a mi döfinket eszi, annak tele van a gyomra. Az, hogy nekünk a hegyekben kukoricát adtak, annak is meg van az oka, mert a kukorica meleget tart a testünkben, mivel 8-10 óráig tart az emésztésünk. Jól jártunk volna, ha rizzsel etetnek minket is és már éjjel fáztunk volna az éhségtől. Azt a kövér húst meg Amerikától kapják. Hát nem látta múltkor azt a marhacsordát, amit a tábor mellett elhajtottak. Csupa sovány ökör és legyengült tehén volt. De hát Papnak akármit mondtak, napról-napra jobban ócsárolta azt a szegény anyát, aki már nem tudott eleget adni a gyerekeinek, és dicsérgette a mostohát aki kölcsönpénzből és anyagból etette a saját katonaságát és hadifoglyait, hátha neki kedvez majd a végén a szerencse...
Egy pár nap múlva megunták a sok ócsárlást és tettek valamit. Pap megint egy tele csajka forró rizskását hozott a sátra elé. Letelepedett, hogy bevágja. De egy távolabbi sátortól kiabálni kezdtek rája. – Pap, pap, az őrmester úr hívatja! Pap felugrott, hogy odamenjen, de előbb megkérte az egyik bajtársát: – Úgyis nagyon forró, de azért vigyázzon rája, nehogy felrúgja valaki. Ezzel elszaladt. Az őrmester ugyan nem hivatta, de mivel látta őt, hát mondott neki valamit a délutáni munkáról. Amíg távol volt, az egyik huncut egy kis szagos szappant tett a rizskásába, és a kanállal jól beletemette.

Pap megjelent, megint letelepedett és jó étvággyal kezdte a rizskását enni. Nagy tetézett kanállal fogyasztotta, még a szeme is kidülledt, úgy ízlett neki. Csak a végén tette meg a szokásos megjegyzéseit. – No ilyet minálunk már a tiszturaknak sem adhatnak. Ebéd után sietett a munkájához. A többiek félszemmel figyelték eddig, most aztán kitört köztük a nevetés. – Ne nevessenek – intette őket a tizedes – a cifrája csak most jön.

Látják is nemsokára, hogy Pap bajtárs igen gyorsan kászmálódik le a szín tetejéről és futni kezd, de nem az őrmester irodája felé. Félóra múlva ugyanígy. A munka bevégzése előtt már harmadszor. Mikor hazatér, már igen savanyú a képe. – Mi baja? – kérdi tőle a tizedes. Igen rosszul érzem magam. Egész délután csak szaladgálok. Kihánytam a rizskását. – Ejnye, ejnye – álmélkodik a tizedes, a fronton bezzeg megettük volna a vasszeget. Csak nem a rizskása ártott meg? – Alighanem – feleli Pap bajtárs szomorúan. Éjjel hánykolódik, nyög. 

Másnap nehezen megy a munkája. Az ebédet nagy immel-ámmal eszi, a végén ott is hagyja. De amikor az olaszoktól elhozza a részét, mégis csak nekiül, hátha ez jobban fog ízleni. Amint a szag megcsapja az orrát, megint megundorodik és keserűen jegyzi meg: – Nem ízlik. Látják, ilyen ételt adnak a szegény hadifogolynak! Rizskását! Hogy az Isten rohasztaná el a gyökerét!...

Bizony azóta sokszor eszembe jutott ez az egyszerű baka, akit egy kis szagos szappannal megállított valaki a félúton. Sokaknak el kellett volna egy ilyen szappandarab, vagy más hasonló dolog, hátha ők is megállottak volna ott és akkor, amikor még nem volt késő...


(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)

Read more...

2021. november 3., szerda

Miből élnek a hadifeleségek? – Kordokumentumok I.

Ebben a nagy drágaságban, midőn még a jómódúak, megszokott, rendes háztartásában is felfordulást teremtett az élelmiszerínség kényszerűsége; midőn a normális jövedelmű ember is kénytelen életfenntartásának igényeit hihetetlen minimumra leszállítani, vajjon miből élnek a hadifeleségek?! Vagyis jobban mondva: milyen keresettel kénytelenek pótolni államsegélyüket s összevéve ezen kis jövedelmüket, hogyan osztják be?! Éppen ezért érdekesnek találtunk két-három ilyen katonafeleséget felkeresni. Egyformán az úri, polgári és proletár-családok asszonyait.
Egy előkelő fővárosi ügyvéd felesége, akinek férje még Przemyslben orosz fogságba jutott, — szobái kiadásának jövedelmével pótolja a hadisegélyét. Ugyanis, míg az ura fogságba nem esett, az itthonmaradt feleség, fiacskájával együtt, főhadnagy-férje után havi hetven korona államsegélyt kapott. Ezt az államsegélyt, amióta férje fogságba került, megkétszerezték s így most száznegyven koronát kap az említett hölgy. Nagy lakását, férje régi praxisu ügyvédi irodája miatt, nem adhatta fel, hanem úgy oldotta meg az életfenntartás kérdését, hogy lakásából három szobát bérbeadott, míg ő maga, gyermekével együtt, férje irodájában lakik. Tehát:

Havonként 3 szoba kiadásából á 40-120 K
a férje utáni segély 140 K

Kiadás:
Lakbér egy hóra (4 szoba, konyha, mellék) — 125 K
cseléd egy hóra — 20 K
villany egy hóra — 8 K
fa- és szénszükéglet egy hóra — 8 K
hús csak vasárnaponként egy hóra — 10 K
liszt, főző és kenyér egy hóra — 18 K
zöldség és burgonya egy hóra — 12 K
zsír egy hóra — 24.50 K
tojás egy hóra — 6 K
cukor egy hóra — 8 K
fűszer egy hóra — 6.50 K
mosás egy hóra — 8 K
szappan és tisztító egy hóra — 4 K
Összesen : 258 K

— Mondanom sem kell, hogy a háztártásomat teljesen megváltoztattam, — magyarázza az asszony — úgyszólván, csakhogy éppen élek a fiammal együtt. A lakást az iroda miatt nem mondhatom fel, szerencse hát, hogy három szobát így ki tudtam adni. Több bért nem fizetnek értük, örülök hát, ha így van.

Reggeli- és uzsonna-kávét teljesen elhagytuk, reggelre rendszerint egy darab vajas kenyeret eszünk. Uzsonnára semmit. Húst hétköznapokon teljesen száműztem konyhámról, csupán vasárnaponkint hozok egy-egy félkilócskát. Szerencse, hogy ilyen körülmények között a cseléd megmarad nálam, mert négy szobát takarítani még sem tudok egyedül. Így is roppant sokat kell dolgoznom, sőt magam főzök és a mosásnál is segédkezem, csak így tudom beosztani e roppant drágaság mellett csekély jövedelmemet. Legtöbb kiadásom a házbér és a zsírszükséglet, de az előbbit csaknem egészen pótolja a szobák kiadása, sőt jóformán én teljesen ingyen lakom, mert csak öt koronát kell pótolni a hónapos szobák jövedelméhez. Mindenről lemondtam, csakhogy éppen nem koplalok, de még a konyha, illetve főzéshez való szükségletekből is kiküszöböltem egy párat Lehetőleg olyan ételt főzök, amelyekhez nem kell tej és tejtermék.

Nem tudom magam iskoláztatni a fiamat, ki első kereskedelmibe jár. Iskolaköltségeit szerencsére most a háború alatt keresztapja fedezi. Ruhát nem csináltattam egy év óta se neki, se nekem.


H. Pálné, Nefelejts-utca. Hadifeleség két gyerekkel. Az idősebb gyermek nyolc, a fiatalabb hatéves. A férje építészeti rajzoló volt a polgári életben, midőn is 300 koronát keresett egy hónapra. Most tartalékos honvédbaka és kilenc hónap óta van a harctéren.

A feleség most katonaruhák készítésével foglalkozik, mert a gyerekek miatt hivatalt nem vállalhat. Háztartásának költségei az alábbi feljegyzések szerint:

[...]
Varrásból keres 1 hóra — 68 K
Hadisegélye, gyermekeivel együtt 1 hóra — 52.08 K
Hadisegélye lakbérben 1 hóra — 15 K
Összesen 135.08 K

Kiadás:
Lakbér, házmesterpénzzel együtt 1 hóra (1 szoba, konyha) — 28.50 K
Kenyér (hetenk. 3 kenyér á 2 kg.) — 12.40 K
Tej (naponkint 1 liter) — 11.10 K
Zöldség és burgonya — 12 K
Fa és szén — 5 K
Kávé (14 kg. 1 hóra és pótkávé) — 2.44 K
Zsír (3,5 kg. 1 hóra) — 21 K
Cukor — 3 K
Szappan — 1 K
Liszt — 6.5 K
Cipőjavítás — 3 K
Húsféle — 7 K
Varróeszköz, cérna — 4 K
Összesen 117.04 K

— Ha hivatalba járhatnék, - beszéli az asszony — megkereshetnék havonkint legalább 120.— koronát; de a gyerekek miatt nem lehet. Kénytelen vagyok hát varrást vállalni.

Nehezen megy, nem jól fizetnek. így a csekély hadisegélyemet csupán 68 koronával egészíthetem ki havi 135 koronára. Ebből a jövedelemből csupán háztartásra kell 117 korona, a fennmaradó részt pedig úgy kell beosztanom, hogy a gyerekeknek legyen irkára való, meg cipő. Ruhát amúgy is viseltet hordanak, s így valahogyan - úgy-ahogy — mégis csak ki kell jönnöm . Reggelre kávét eszünk, ebédre legtöbbször hamisgulyást, főzeléket vagy burgonyapörköltet s nagynéha egy kis húst is. Estére rendszerint tésztát, mert akkor jobban ráérek főzni s a tésztagyúráshoz pedig több idő kell. Most azonban már előre félek a téltől. Nem tudom mi lesz. A fűtőanyag is drágább, minden drágább lett. Mikor az u ram bevonult, aránylag jobban beoszthattam a jövedelmemet. Ha az akkori élelmiszerviszonyok ma is megvolnának, így semmire se volna gondom.


F. Gyuláné, Alpár-utca. Szintén katonafeleség egy tizenegy éves gyermekkel. A férje asztalossegéd a polgári életben, 41 korona 28 fillér heti keresettel. Most közlegény a 32-es gyalogezredben s a fronton van immár egy esztendő óta. Az asszony leánykorában a kenderfonógyárba járt dolgozni s most, hogy az ura bevonult, ismét gyárba jár. Nyolc órát dolgozik naponta, óránkint 54 fillér bérért. Ennek az asszonynak feljegyzése az alábbi: 

Bevétel:
Gyári keresete (hetenként 48 óra á 54 fillér) havonként — 116.64 K
Hadisegély ő és gyermeke után havonként — 35 K
Hadisegély lakbérpótlás — 15 K
Összesen 166.64 K

Kiadás:
Lakbér házmesterpénzzel együtt egy hóra (1 szoba, konyha, mellék) — 38 K
Kenyér (25 kgr. egy hóra) — 12.50 K
Liszt egy hóra — 17.40 K
Tej (egy liter naponként) egy hóra — 11.20 IC
Zsír (4 kgr.) egy hóra — 24 K
Fa és szén egy hóra — 5.60 K
Zöldség, burgonya egy hóra — 15 K
Húsfélék egy hóra — 16 K
Szappan egy hóra — 1.20 K
Világítás egy hóra — 3.50 K
Fűszer, cukor, kávé egy hóra — 6 K
Cipőjavítás egy hóra — 4 K
Villamos egy hóra — 9 K
Összesen: 163.4 K

— Reggel öt órakor kelek föl, mert mielőtt a gyárba megyek, kitakarítom a lakást, esetleg kijavítom a fiú és az én ruháim at. Hét órára már künn kell lennem a gyárban, amely elég messze van, csaknem Újpesten. Nem járok haza ebédre. Rendszerint este főzök s abból marad másnap délre a gyerekemnek és magamnak. A fiú itthon étkezik, ha kijön az iskolából, én ellenben mindig magammal viszem az ebédemet és ott melegítetem föl a portásnál. Húst csak nagy ritkán eszünk, legtöbbnyire tésztát főzök és burgonyás ételeket, mert ezeket könnyebben magammal vihetem. Havonként három, négy, sőt néha öt, hat korona feleslegem van, de idővel ezt a pénzt is elköltőm vagy ruhára, vagy egyébre, ami szükséges. Ha a férjem itthon van, akkor sincs sokkal több jövedelmem, mindössze 185.76 korona havonként, de hát nem kell annyira lestrapálnom magamat, meg aztán akkor kvártélyost is tartok. Most azonban nem lehet. Máskor ennyi pénzből urak voltunk, félre is tehettünk, a takarékba van is egy pár forint, de ahhoz nem nyúlok.

Így az asztalosné. Az ügyvéd- és az epítész-feleség között, még aránylag legjobb neki, bár a sorsa nehezebb, mert agyon kell dolgoznia magát, hogy valahogyan mégis csak rendesen megélhessen ebben a rettentő drága nagyvárosban.

Kovács Lydia ("Magyarország" napilap. 1915. október 3.)

Forrás: https://www.europeana.eu/hu/item/2048128/736680

Read more...

2021. szeptember 19., vasárnap

Egy kulacs története – A Nagy Háború anekdotái - LVI.

A hegyoldalról leolvadt a hó és az első hóvirág kinyitotta szirmait. Szerteszét mindenféle holmi hevert, és a hóvirág megkérdezett egy kulacsot. Mi vagy és hogy kerültél ide?

– Kulacs. És hogy kerültem ide? Annak hosszú története van.

– Meséld el, kérlek, hiszen én olyan árva vagyok és legalább tanulok valamit. – A kulacs szívesen beleegyezett, mert valami nagyon nyomta a szívét és nagy sóhajtozások közt megkezdte.

Egy nagy gyárban születtem. Öles betűkkel volt kiírva a kapujára: Zománcedénygyár. Sokan voltunk testvérek, a rokonságom pedig kiterjedt. Ez volt az első tapasztalatom egy magazin nevű helyiségben. Tőlük tanultam meg a beszédet és még sok mást a beszéd révén. Mint mondám, testvérem sok volt és alig lehetett ránk ismerni, olyan egyformák voltunk. Csak az öregebbek különböztek valami ismertetőjel, horpadások, lepattant részek révén... Csodáltam őket, mert sokat tudtak beszélni. De engem nagyon lenéztek. "Mit bámulsz úgy ránk, hisz te csak 17-ben születtél, mi pedig már 14-ben kinn jártunk Galíciában!" mordultak rám, ha kétkedően hallgattam egyik-másik meséjüket.

De a sok mese engem mégis izgatott. Vágytam ki a nagy világba. Hiába intett nagybátyám, egy zsíros bödön: "Örülj kölyök, míg a magazinban lehetsz!" Nekem már beszélhetett. De nem is kellett soká várnom. Egy napon katonák jöttek, többünket sátorlapokba tettek és elvittek a kaszárnyába. Ott szétosztottak bennünket. "Őrmester úr, nekem azt az újat!" Így jutottam én egy szőke kis legényhez. Forgatott, nézdegélt. "Fáintos egy kulacs." Aztán kimosott, megtörölt és a kenyérzsákjába dugott. Alig dugott el, jön az őrmester és megszólítja a gazdámat: Kovács megkapta a szabadságot, de holnap délutánra itt legyen, mert este indulunk. Örömmel ültünk vonatra, mert az állomáson tapasztaltam először gazdám szeretetét. Ugyanis megtöltött vízzel és nagyot ivott belőlem. "Drága kulacsom, csak mindig tele légy itallal, a kenyérzsák pedig ennivalóval, akkor nem lészen baj!" Még nagyobb lett az öröm, mikor a gazdám szülei házába érkeztünk. A gazdám anyja, testvérei sorra nézték a gazdám holmiját, de különösen engem. De hamar letelt a szabadság és Pista – így hívták a gazdámat – búcsúzni kezdett. Belém jó erős szilvóriumot töltöttek, de a reámhulló könnyek még ennél is jobban égettek. Bár én nem értettem, hogy miért is kell azon sírni, hogy valakinek a fia a harctérre megy.


De túlestünk ezen is, miként egyebeken is. És nem maradt más, mint az emlékek. Mert a sok felkészített étel-ital elfogyott még az úton, a virágról, zászlókról ne is beszéljünk. Már a legközelebbi állomáson elmentek. Csak a nóta motoszkál még most is a fülemben: "Sír az édesanyám, a szeretőm gyászol, 22-es aknagolyó választ el egymástól"... Ezt még a sok baj és viszontagság sem feledteti el. Mert ettől fogva ugyancsak kivettem részemet gazdám minden bajában. Hiszen, csak azt a közönséges vizet vegyük, mennyi bajt okozott mindkettőnknek. Egyik helyt wasser, másutt vodu, végül is acqua lett belőle. És ki győzné felsorolni azt a sok falut, várost és egyéb helyet, ahol mindig más és más fajta ital volt bennem. Ha jobb dolga volt gazdámnak, még bor, rum és kávé is. Ilyenkor annál többre becsült és jót húzott belőlem.

Hát még mikor szerencséssé tettem a gazdámat! Ugyanis egy alkalommal gazdám főhadnagya vizet kért és miután ivott így szólt gazdámhoz: "Ejnye, ügyes fiúnak látszol, jöjj el hozzám legénynek!" Ettől fogva még jobb volt a dolgom, mert többször volt bennem finomabb ital. Örültünk mindketten a szerencsének, de most, hogy visszatekintek, egyenesen szerencsétlenségnek tartom. De az élet fontos pillanataiban soh'sem tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. És legtöbbször csak az idő ad igazat, vagy hazudtol meg. Ugyanis gazdámnak járt volna már a szabadság, és egy napon mondja a főhadnagya: "Pista, holnap csinálunk egy kis támadást, elküldhetnélek most szabadságra, de ne hagyj itt, hátha megsebesülök, akkor velem jössz haza hosszabb időre. Szerezz valami szíverősítőt is!"

Bátor fiú volt a főhadnagy, és Pista is csak örült a közelgő támadásnak: "Bizony főhadnagy úr, egy kis rendet köll már a digók között teremteni, mert így csendesen soh'sem jutunk el a falunkba!" – felelt rá és felkészült, hogy elhozza a főhadnagy menázsiját. Finom vörös bort is kaptunk... A reggelt nagy ágyúzással köszöntötték a mieink, utána pedig kiugrott a főhadnagy a századával. Gazdám mindenütt a közelében. Zúgtak a kézi gépfegyvereink: Tatatatatata... De felelt rá csakhamar az olasz is: Hjuijj, hjuijj, hjuijj, zizizizizizzz... Rohanunk árkon-bokron tüskés drótokon keresztül. 

Egyszer csak gazdám elbotlik, engem kiejt a kenyérzsákból, és én égető fájdalmat érzek. A főhadnagy a gazdámhoz rohan: "Mi az Pista, meglőttek? De nini még a kulacsot is! Piros vér, piros bor." De gazdám nem szólt egy szót sem. Engem pedig úgy sem értett volna, ha szólok is. Menne tovább, de ő is összerogy... Itt feküdtünk sokáig... Míg egy napon katonák jöttek és eltemették a gazdámat, a főhadnagyot és sok más katonát. Az egyik sírásó felvett, majd félredobott. És ez még most is fáj... "Gyerünk tovább komám, egyéb dolgunk sincs, mint temetni, míg végre minket is eltemet valaki!"... Azóta nem láttam embert... Így kerültem ide... A testvéreim többet tudtak mesélni, de én velem csak ennyi történt...

– Istenem milyen szép – sóhajtotta a hóvirág és fázósan összecsukta a szirmait. Ugye, holnap is fogsz valamit mesélni?

1921. január 21.

(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)

Read more...

2021. augusztus 27., péntek

Az osztrák-magyar haditengerészet F jelű úszódokkja még napjainkban is használatban van és megmentésére vár

A Lajta és a Bodrog monitorok, valamint a félig elsüllyedt Dalmat jacht. Azon kevés egységek, melyek túlélték a történelem viharait, és megmaradtak a néhai osztrák-magyar haditengerészet hajóállományából. Évtizedeken át keringtek mendemondák arról, hogy egy névtelen öbölben vagy egy kikötő félreeső zugában, mindenki által elfeledve még ott rozsdásodik egyik vagy másik hadihajónk. Ezek persze nem voltak igazak, de kevésbé izgalmas egységet még találni az osztrák-magyar flotta állományából. Ez pedig nem más, mint az F jelű úszódokk, amit 1913-ban épített a haditengerészet a tengeralattjárók és a rombolók kiszolgálására, és napjainkban Cres kikötőjében található.

Az F jelű úszodokk.

Az első világháború után az úszódokk az olaszok tulajdonába került. A második világháború végét Pólában élte meg, 15 méteres mélységbe süllyedve. Kijavítása után a Jugoszláv haditengerészet használta. 1983-ban a Rovenska gőzös Mali Lošinj kikötőjébe vontatta, ahol felújították és részben átépítették. A felújítás után Cres kikötőjébe vontatták, és azóta is ott található. Az utolsó hajót 2020 június 23-án dokkolták ki benne.  

Az úszódokk napjainkban.
2020 október 15-én nyitották meg a Moise palotában a "Dokk kultúra" kiállítást. A kiállítás bemutatta, hogyan alakíthatnánk át a dokkot, hogy új funkciót találva neki, a város integráns része legyen, és alkalmas legyen kulturális események rendezésére is. A művészi vízió szerint egy lebegő "élő múzeum" jönne létre, egy történelmi "látogatói központ", egy multifunkciós tér. Az átalakítás után a dokk alkalmas lenne szabadtéri rendezvények tartására, és egy kisebb könyvtárat is kialakítanának benne. Hogy ebből mi valósul meg, még nem tudjuk, de 2020 június 19-én a horvát kulturális minisztérium előzetes védelem alá helyezte az úszódokkot. Reméljük, pozitív döntés születik, és a néhai osztrák-magyar haditengerészet még egy úszóegysége maradhat fenn az utókor számára.

Read more...

2021. július 14., szerda

Tengerész portré: Hornyák Eugen

Hornyák Eugen 1883 október 22-én született Budapesten. 1904 augusztus 10-én tengerész hadapródnak nevezték ki, majd a Radetzky, az Árpád és a Habsburg sorhajókon szolgált. 1906 február elsején másodosztályú tengerészkadétnak léptették elő, ami után a Tegetthoff, a Habsburg majd a Custoza hadihajókon teljesített szolgálatot. 1907 július 11-én első osztályú tengerészkadétnak nevezték ki, és az Erzherzog Karl majd a Tegetthoff egységeken folytatta a szolgálatát. 1909 november elsején léptették elő fregatthadnagynak, majd az Árpád, Pluto, Alpha, Zara és a Kaiser Karl VI. fedélzetén szolgált, továbbá a Molch és Schwalbe torpedónaszádokon.

Hornyák Eugen (balra) az SMU 16 tornyában.
1913 június elsejétől az SMU 3 tengeralattjáróra osztották be. Még ezen év július 31-én Bécsben feleségül vette Mathilde Dittmayert. 1914 január elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. Május hatodikán megszületett Liselotte nevű lánya. A háború kitörésekor a Huszár romboló első tisztje volt. 1915 közepén a tengeralattjáró állomásra helyezték át, és az újonnan elkészült SMU 16 parancsnoka lett. Hornyák mint navigációs tiszt szolgált egy portya erejéig a Heino von Heimburg tengerészfőhadnagy által parancsnokolt német Ub 14 tengeralattjárón, melynek során elsüllyesztették az olasz Amalfi páncélos cirkálót. Az SMU 16 október hatodikán szolgálatba állt, Hornyák pedig átadta a parancsnokságot Orest von Zopa sorhajóhadnagynak. Nem sokkal később idegösszeomlást kapott, és Dr. Julius Wagner Ritter von Jauregg kezelte és visszahívását kérte a tengeralattjáró fegyvernemtől. 1916 március 10-én megkapta a kardokkal ékesített bronz Katonai Érdemérmet. 1917 január 18-án a Brioniban állomásozó SMU 1 parancsnoka lett, amit ekkor iskolahajóként használtak. Egyetlen harci tevékenysége a Grado-Pirano vonalon hajózó brit Sir Thomas Picton és Earl of Peterborough monitorok elleni kifutás volt, ami nem járt sikerrel. 1917 szeptember 13-án befejezte a szolgálatát az SMU 1 parancsnokaként, majd szeptember 17-től az SMU 11 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami akkor épp a dokkban állt és javították. Addigi szolgálataiért november 12-én megkapta a kardokkal ékesített ezüst Katonai Érdemérmet. Legközelebb november 21-én futott ki Pólából Velence elé, de két nap múlva eredménytelenül tért vissza a kikötőbe. Ezután az SMU 11 Brioniban maradt, majd Hornyák 1918 január 21-én átadta a parancsnokságot Hugo Pistel sorhajóhadnagynak. Február 7-én Gjenovic állomáson átvette az SMU 43 parancsnokságát. A február 17 és március 17-e között végrehajtott portya eredménytelen maradt, ráadásul a visszatérés során összeütközött a kísérő Dinara rombolóval. Az U 43-nak Pólába kellett mennie és egészen 1918 júniusáig javították. Június 8-án érkezett meg a Bocchéba, majd az U 43 a továbbiakban Antivari és Durazzo kikötőjének védelmét látta el. További hadi sikereket nem ért el.

Hornyák Eugen portréja.
1919 február 28-án Hornyák Eugen leszerelt, és Brnoba költözött. További tevékenységéről nem maradtak fenn adatok. 1940 szeptember 24-én elhunyt a felesége. 1941 szeptember elsején Hornyák csatlakozott a német haditengerészethez sorhajóhadnagyi rangban. 1942 április elsején korvettkapitánnyá léptették elő, majd május 4-én a szalamiszi tengeralattjáró állomás parancsnokának nevezték ki. Hornyák Eugen 1942 június 16-án hunyt el Athénban, autóbalesetben. A Rapendosai katonai temetőben nyugszik.

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

2021. május 24., hétfő

Tekia és Ada-Kaleh – A Nagy Háború anekdotái - LV.

Amikor korábban szerb partra jutott csapataink már jól benn jártak Szerbiában, Orsovánál is megtörtént az átkelés. Támadásunkat a Timok-szög ellen ugyanazzal a gonddal és pontossággal hajtottuk végre, amely az előbbi akciókat jellemezte és a siker fölötte állt az eddigieknek, mert egyáltalában nem járt veszteséggel. Három helyen eveztünk át a széles, rohanó folyamon és úgyszólván néhány óra alatt birtokában voltunk a szerb part mentén húzódó dombláncolatnak.

Itt is a német nehéz tüzérség biztosította a harc kimenetelét. Ütegeink kellő földerítés után teljesen szétlőtték a szerbek dunamenti állásait és arra kényszerítették az ellenséget, hogy ezeket a hosszú vonalon elkészített árkokat elhagyja, mielőtt a gyalogság egyetlen-egyszer tüzelhetett volna csapatainkra. Láttam az egész vonalat: szorosan a Duna mentén vonul végig a dombláncolat tetején és teljesen uralkodik a magyar parton. A szerbek egész éven át ezekben a fedezékekben leskelődve várták a támadást, de mire az valójában megindult, az egész vonal betemetve nyújtózott el és aki tudott, sebes iramban menekült a dombok túlsó oldalára. Tüzérségünk oda is követte a szaladókat. A nehéz lövedékek fölkeresték a mély völgyeket, végig söpörtek a bozótokon, kiverték a rejtekből a tartalékokat, összekuszálták a trént és tönkretették a szerb tüzérséget. Két napig tartott a nagy tisztogatás és amikor a harmadik nap reggelén, kilenc órakor megkezdődött az átkelés, üres hegyek bámultak le közömbösen a megrakott pontonokra. Egy-két lövés dördült mindössze, egy pár szétugrasztott szerb tüzelt csupán.

Az orsovai átkelést olyan pontos földerítés készítette elő, hogy a tüzérségnek jóformán belövésre sem volt szüksége. A legelső lövések teli találattal jártak. Az első gránátok két nehéz ütegre csaptak le, a levegőbe dobták az ágyúkat, fölgyújtották az erdőt és fölrobbantották az ütegek muníciókészletét. Hat hatalmas robbanást figyeltünk meg, amelyek nyomában óriási fekete füstoszlopok szálltak föl. Rövidesen elnémultak az Erzsébet-erőd ütegei is, az orosz hajóágyúk, amelyek sok láda gránáttal és shrapnellel a kezünkbe kerültek. Október huszonnegyedikén délután már a szerb állásokban dörögtek az ágyúink és halált küldtek a menekülő ellenség után.

Jártam a teljesen elpusztított Tekiában. Csinos kis falu lehetett, szorosan a Duna partján. Az innenső oldalról békés fehér folt a zöld domb tövében, valójában füstös, égett romhalmaz. Kis, derék gőzös, a „Sellő” visz át a túlsó partra. Nagyokat fújva szeli a habokat, mert minden útjában idomtalan uszályhajót von maga után. A sleppen ember, állat, szekér, ágyú zsúfoltan áll, odaát azután nagy hejjehujjával megkezdődik a kirakás és indulnak tovább a végtelen szekérsorok az egyetlen sáros utón, amely a Duna mentén kerüli meg a Timok-szöget.

Tekia két napig szenvedte a legnehezebb ágyútüzet, képzelhető, mi maradt az egykori faluból. Nincs egyetlen ép háza sem, de vannak utcák, amelyekben csak hihetetlen romhalmaz emlékeztet arra, hogy itt valamikor házak álltak. A pusztítást, amelyet a legnehezebb ágyúk ilyen gyenge tákolású faluban végeznek, lehetetlen leírni. Egy-egy gránát három-négy házat morzsol össze fölismerhetetlen törmelékké, az iszonyú légnyomás pedig úgy szétfújja a hamvakat, mintha egy marék lisztbe fújna bele jó erősen valami pajkos gyerek. Két tizenöt méteres kráter olyan pontosan fekszik egymás mellett, hogy a körök szegélyei érintkeznek. A két nyilasban három ház romjai hevernek. A tölcsér partján fiatal menyecske bajlódik egy szurtos gyerekkel. Mind a ketten sírnak keservesen.

— A nagynénikém ott lent fekszik... ott a ház alatt — zokogja az asszony és lefelé mutat a kráter fenekére.

Hát bizony fekszik ott több is a falu népéből, mert egyrészt a szerbek a faluban tüzérséget és gyalogságot helyeztek el, másrészt a lakosság is fegyvert emelt a katonáinkra. A másik gránátlyuk mélyén két szerb katona pihen, a sírhantjuk töméntelen deszka, cserép, szétforgácsolt bútor, ócska háziszer. A két tölcsér körül nagy távolságban az összes vályogfalak tenyérnyi szélességben megrepedtek. Sok meggörbült, mint az ócska kártyalap. A légnyomás egy házról egy darabban lekapta a tetőt és hozzávágta a templomhoz, mint a száraz falevelet. Jól jártak azok a viskók, amelyeket csak a kisebb kaliberű ágyúk találtak el. Ezeken csak hatalmas rések tátongnak, de állnak, ha félrebillenve is. Néhány riadt arcú asszony és gyerek teszvesz a sérült falak közt és megpróbálja, hátha el lehetne helyezkedni a romokban. Némi megmaradt ágyneműt hordanak össze, a törmelékből egy pár csorba, de még használható agyagfazekat keresnek elő és piszkos rongyokkal dugdossák be a réseket meg az üvegnélküli ablaknyílásokat. Egy teljesen összeomlott viskó előtt egy asszony áll és nevet:

— A mi házunk volt, — mondja könnyed vállvonással — de nem bánom, mert írt az én jó uram.

A kezében piszkos írás — a jó Isten tudja, hogy kapta kézhez ezekben a zavaros időkben — néhány kusza sorban az ura tudatja vele, hogy él, fogságba került és jó dolga van Nezsiderben. Ez nem bánja a házát, a vagyonát, járkál az írással a kezében és mindenkinek boldogan újságolja:

— Él az uram.

A romhalmaz, amelyik még napokkal ezelőtt rendes kis falu volt, most lehetetlenül piszkos. Az utcákon bokáig érő sár, tele beletaposott szalmával, szénával, ronggyal, papirossal és forgáccsal. Egész lakberendezések — persze ízzé-porrá törve — hevernek kint. Két-három trénoszlop is táborozik a faluban, tömérdek katona lót-fut ide-oda, hajlékot keres magának is, a lovának is. A fuvarosok nyaláb szénákkal iparkodnak, a bakák az utcán főznek, mások sovány malacon kocódnak egy ijedt arcú nénikével. Sunyi arcú kamaszok ténferegnek a katonák közt és közömbösen a vállukat vonogatják, ha megszólítják őket. A szétlődözött templom előtt bamba koldus ül, valószínűleg ugyanazon a helyen, amelyen évek óta könyörögi az alamizsnát és bizonyosan semmit sem tud a körülötte történt pusztulásról. A szomszédja egy beteg ló, amelyik mellé valami jószívű baka egy marék zabot meg szénát vetett. Ha valaki közeledik, a beteg állat gyöngén fölemeli a fejét és szinte könyörögve néz az emberre. A bedeszkázott templomajtó előtt tömérdek ócska fegyver és egy pár paraszttarisznyában muníció. Részben a menekülő katonák hagyták el, részben a házakban szedték össze a mi embereink. A régi, ravaszos Hintákon madzaggal megerősített orosz szurony. Véres balták és kézigránátok is hevernek a halmazban: a falu népe volt fölszerelve ezekkel a fegyverekkel.
Ada Kaleh bazárja. 1912.
Most, a szabadulás óráiban sem látszik öröm a szótlan emberek arcán. Egy-két bolt megnyílt és lefátyolozott asszonyok előbújtak, hogy a rúdra akasztott vizesvödrökkel eltipegjenek a kúthoz. A hosszúszakállas mozlimok most is egykedvűek: Allahnak tetszett, hogy rombolás szálljon rájuk, Allahnak tetszett, hogy a baj elmúljon. Csak a magyarul tudó fiatalabb férfiak kedveskednék szóval:

— Mink katonánk elverni szerbet...

Ezek a beszédesebb ifjak mesélik némi élénkséggel, hogy tegnap itt volt Mackensen tábornagy, körüljárta az egész szigetet és nagyon érdeklődött a török lakosság élete iránt. Egy törököt meg is látogatott a házában és belépett a szegényes hárembe is.

Az érdekes szigeten a legsúlyosabban a mecset sérült meg. A tetejét elverte a gránát és a karcsú minarettnek is csak az egyik oldala áll. A kis, meglapuló házakon, ha van is seb, nagyobb rongálás alig esett. Talán két-három romba dőlt hajlékot láttam mindössze. Az Orsova felé eső oldalon két elsüllyedt hajó fekszik a vízben, a mi Zagyvánk és a szerbektől elvett Vardar. Odébb, a Vaskapu szájánál, szintén két hajó pihen a Duna fenekén, a Cár Nikola és a Belgrád. A római csatornán keresztül drót húzódik, ezen még most is ott függenek az aknák, amelyekkel a szerbek ugyancsak bőkezűen bántak errefelé, A veszedelmes szerszámokat most pusztítják el a hidászok: egyszerűen belelőnek az aknába és fölrobbantják.

Török evezősök visznek át az orsovai partra. A szerb oldalon finom pára üli meg a hegyeket és lehallatszik a ballagó trén lármája. Nótafoszlányt és hosszú káromkodást hoz felénk a szél. Nagyon messziről tompa ágyúdörgés hallatszik. Mire átérünk, teljesen beesteledik. Az orsovai dombokon kigyúlnak a reflektorok és a fényes, kékes sugár kémlelve kúszik végig a túlsó parton. Ballag le-fel, meg-megáll, vakító ragyogással bujtat elő egy-egy fehér házikót, azután surran tovább: megvilágítja a trén útját, megkönnyíti a járőrök dolgát és elűzi a hegyekben rejtőző komitácsikat. Egész éjjel jár-kel a hideg fény, mint egy őrködő pillantás: a mienkre ügyel most már.

(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP