2019. január 16., szerda

Az SM UC-61 tengeralattjáró roncsa - galéria

Az SM UC-61 német tengeralattjáró 1917. július 26-án Calais-től délre megfeneklett, majd a legénysége felrobbantotta. A roncsot a franciák átvizsgálták, majd sorsára hagyták. A tengeralattjáró maradványai időnként előbukkannak a homok alól. Az alábbi képsorozat nem sokkal a hajó megsemmisülése után készült, amikor a francia haditengerészet átvizsgálta. Bővebben itt írtunk az esetről.
































Read more...

2019. január 13., vasárnap

Calais-től délre az SM UC-61 német tengeralattjáró roncsai újra előbukkantak a homok alól

Az SM UC-61 aknarakó tengeralattjárót a Weser hajógyár építette a Császári Haditengerészet részére 1916. április 3. és november 11. között. A hajó 1916. december 13-án állt szolgálatba Georg Gerth kapitány (Kapitänleutnant) parancsnoksága alatt. A tengeralattjáró hét hónapos karrierje alatt összesen öt őrjáratot teljesített, melyek során 11 ellenséges hajót (10 kereskedelmi- és egy hadihajót) süllyesztett el, valamint további két hajót és egy hadihajót megrongált. Az SM UC-61 legnagyobb áldozata a 7578 tonnás francia Broomhill páncélos cirkáló volt. 

1917. július 26-án hajnalban az SM UC-61 a francia partok közelében hajózott, hogy elkerülje a Csatornán őrjáratozó antant hajókat, amikor Wissant partjainál megfeneklett. Mivel más választása nem volt, a parancsnok úgy döntött, hogy felrobbantják a tengeralattjárót, majd megadják magukat a franciáknak. 
Az SM UC-61 égő roncsa.
Mivel az SM UC-61 olyan súlyosan megrongálódott, hogy javíthatatlanná vált, a franciák sorsára hagyták a roncsot. A tengeralattjáró maradványai részben megsemmisülték, részben betemette őket a homok. Mivel a hullámzás és szél miatt folyamatosan változik a meder, ápálynál a roncsok időről-időre előtűnnek a homok alól. Így történt 2018 decemberében is, ezzel pedig újra reflektorfénybe került a tengeralattjáró története. 

A hajótest a robbantás után kettétört.
Francia tengerészek vizsgálják a tengeralattjáró maradványait.
Brit újságcikk az SM UC-61 megsemmisüléséről.
Jól látszik a hajó belső része.
A roncs egy része 2012-ben.
A roncs 2018 decemberében.

Read more...

2019. január 5., szombat

Egy maroknyi amerikai katona megpróbálja elrabolni II. Vilmos császárt - 1919. január 5.

1919. január 5-én éjjel Luke Lea, az USA hadseregének ezredese és hat másik amerikai katona hivatlan látogatást tett abba a XVII. századi holland kastélyba, ahol II. Vilmos császár számüzetésben élt a feleségével és a kíséretével. 

II. Vilmos, az utolsó német császár, attól való félelmében, hogy a szövetségesek foglyul ejtik, az 1918. november 11-én kötött fegyverszünet előtt két nappal elmenekült hazájából. Hollandia a háború alatt semleges maradt, és vonakodva ugyan, de menedéket nyújtott a császárnak.

Azon az éjszakán Lea ezredes és az emberei illegálisan és hamis papírokkal lépték át Hollandia határait: Lea audenciát követelt a lemondott uralkodótól. Lea szándéka az volt, hogy elkapja "Bill császárt", és a párizsi béketárgyalásokra viszi, ahol felelnie kell majd az általa elkövetett háborús bűnökért. 

Az ezredes meggondolatlan cselekedeteit valószínűleg figyelmen kívül hagyták volna a felettesei, ha az egyik embere nem lop el egy hamutálat. A nyomozás során a Legfőbb Katonai Ügyész az incidenst "rendkívül súlyos indiszkréciónak" nevezte.

Lea az amerikai hadüzenet után csatlakozott a Tennesse-i Nemzeti Gárdához. Gazdag család sarja volt, és egy ideig jogi pályán mozgott, majd a "Neshville Tennessean" egyik publicistája lett. 31 évesen tagja lett a Szenátusnak is, de mandátuma lejárta után nem választották újra.

Lea alakulatát a 114. Tábori Tüzér Ezredbe olvasztották be, és St. Michiel-nél, valamint a Meuse-Argonne vidékén harcoltak. A fegyverszünet után megszállói feledatokat láttak el Luxemburgban. Lea itt dolgozta ki a császár elrablásának tervét.

Lea szerint az öltet akkor született meg benne, amikor Connaught hercegével teázott még 1918 júniusában, és a herceg azzal dicsekedett, hogy V. György királynak és II. Vilmosnak is a nagybátyja. Lea később erről így írt: "Rájöttünk arra, hogy a brit korona mindent meg fog tenni azért, hogy megvédjék az uralkodó rokonait," de Lea meg volt róla győződve, hogy "a császárt meg kell büntetni azokért a szenvedésekért, amit az emberiség több mint felére kényszerített".

1918. december 31-én Lea meggyőzte Oliver Spaulding dandártábornokot, hogy adjon neki, három másik tisztnek, valamint három katonának öt nap kimenőt. Lea azt állította, hogy nem érdeklik azok a helyek, amiket az amerikai katonák szoktak meglátogatni, viszont szeretne más országokat is meglátogatni, anélkül, hogy bármilyen szabályt megszegne. Spaulding aláírta a szükséges papírokat, és egy kormányzati autó használatát is engedélyezte. 

Lea és az emberei egy hétüléses Winton-al indultak útnak. Köztük volt Larry MacPhain kapitány is, akit Lea még Nashville-ből ismert. Lea egy szóval sem említette, hogy hova mennek, csak annyit mondott, hogy "az út veszélyes lehet," de "minden bizonnyal izgalmas lesz."

Január 3-án érkeztek meg a Masstricht-i amerikai konzulátushoz, hogy megkapják a holland útlevelet. Továbbra sem kérdőjelezte meg senki Lea szándékait a csapatából. Amikor Lea megtudta, hogy az útleveleket nem kapják meg időben, meggyőzte belgium amerikai miniszterét, hogy a papírokat a holland királynő nevében állítsák ki. Ezek szerint Lea és emberei csak "újságírói nyomozás" céljával lépnek be Hollandiába.

Amikor január 5-n elérték a holland határt, a határőr csak annyit mondott nekik, hogy "Egyetlen amerikai tiszt sem kívánatos Hollandiában, és nem léphetnek be." Lea megmutatta a királynő levelét, mire a határőr tisztelgett neki, majd Lea áthajtott a határon.

Lea csak ekkor árulta el embereinek útjuk valódi célját, és kijelentett, hogy bárki, aki nem ért egyet a császár elrablásával, az visszatérhet az alakulat bázisára, vagy várja meg őket a holland határnál. Senki sem maradt hátra.
Az amerikaiak, akik megpróbálták elrabolni a császárt.
Este 8 órakor érkeztek meg az Amerongen kastélyhoz. Lea leugrott a kocsiról, majd megrángatta a súlyos kapukat, amivel magára vonta egy német őr figyelmét. Lea nyersen közölte vele, hogy az ügyeletes tiszttel akar beszélni. Ennek ellenére az amerikaikat egy hatalmas könyvtárba vitték, ahol a kastély tulajdonosa, Bentnick gróf várta őket. Követelte, hogy hozzák tudomására, Lea és az emberei mit keresnek a kastélyában. 

Mivel Lea nem volt hajlandó válaszolni, Bentnick gróf elviharzott a szomszéd szobába, és hallották, ahogy a császárral beszél. Miközben Lea és az emberei várakoztak, megpillantották a császár hamutáljait az asztalon - mindegyiken rajta volt a német címer és a W. I. monogram - Wilhelm Imperator. 

Bentnick rövidesen visszatért, és azt mondta Lea-nek, hogy csak hivatalos ügyben beszélhetnek a császárral. Mielőtt a helyzet elmérgesedhetett volna, Lea úgy döntött, hogy elmennek - de csak azután, hogy MacPhail az egyik kabátzsebébe csúsztatta a császár egyik hamutálját. 

Miután Lea és az emberei elhagyták a kastályt, kis híján komoly bajba kerültek. A kapu előtt több száz civil gyűlt össze. Lea a kocsiba parancsolta a fegyvertelen embereit, majd miközben a holland katonák körbevették őket, beindították a motort, és elhajtottak.

Miközben a határ felé hajtottak, MacPhail a kabátzsebéve nyúlt, és a mellette ülő Lea-re nézett. "Ezredes, szereztem magának és az embereknek egy apró szuvenírt." Lea anélkül, hogy ránézett volna, csak ennyit mondott: "Nem akarom tudni vagy hallani, hogy mit tett."

Két nappal később visszatértek a bázisukra, Lea pedig röviden beszámolt Spaulding tábornoknak az útjukról. Lea egy szóval sem említette a császárt, a hamutálat, vagy Hollandiát. Eközben a hágai amerikai katonai attasé riasztotta a Katonai Hírszerzés Hivatalát, hogy Vilmos császár hivatalos panaszt nyújtott be egy csapat hivatlan amerikai katona, és egy hamutál ellopása miatt. A hírszerzés meg volt győződve róla, hogy Lea érintett az ügyben. 

Pershing tábornok, az Amerikai Expedíciós Erők parancsnoka, utasította a főfelügyelőjét, hogy vizsgálja ki a panaszt. Pershing nemzetközi botrány kirobbanásától tartott, ezért utasításba adta, hogy "Gyorsan járjanak utána az ügynek, és mielőbb tegyenek jelentést."

Andre W. Brewster főfelügyelő és emberei heteken át vizsgálódtak, és az út minden résztvevőjét és szemtanúját kihallgattak. Brewster tudni akarta, hogy Lea és az emberei megsértették-e a semlegességi szabályokat azzal, hogy Hollandiába mentek, vagy megsértették-e a katonaság szabályait a katonai jármű használatával, illetve ellopták-e a hamutálat. Lea vallomása sorsdöntő volt, de semmi bizonyítékot nem tartalmazott. Rövid válaszokat adott és tagadta, hogy parancsot sértett volna.

Miután vallomást tett, Lea MacPhail-el vacsorázott. Miközben ettek, MacPhail üzenetet kapott, hogy azonnal jelenjen meg a főfelügyelőnél. Lea csak ennyit mondott neki: "Én leszek a jogi képviselője." MacPhail válaszai cseppet sem voltak őszinték, amikor a főfelügyelő a hamutálról kérdezte: "Láttam a hamutálat, és egy időre magamhoz vettem. A hamutál nincs nálam, és nem is tudom, hogy hol lehet." Amikor azt kérdezték tőle, hogy ki vitte el, csak ennyit mondott: "Nem tudom."

Brewster főfelügyelő a bizonyítékok áttekintése után hadbíróság elé akarta állítani Lea-t, amiért illegálisan és hamis szándékkal belépett Hollandiába, és megpróbálta felvenni a kapcsolatot az ellenséggel. Walther A. Bethel ezredes, a hadsered legfelsőbb ügyésze egyetértett a vádakkal, de a hadbíróság elé állítás ellen érvelt. A következőket írta: "Nem hiszem, hogy Lea ezredest bármi másban is bűnösnek találnák, mint súlyos indiszkréció elkövetésében." A végső szó Pershing-é volt, aki futni hagyta Lea-t és embereit, és csak írásos megrovásban részesítette őket. 

A háború után Lea sokkal súlyosabb botrányban keveredett. Több Tennesse-i újsságnak is a tulajdonosa volt, amiket a North Carolina Bank finanszírozott. Amikor a bank csődbe ment, a nyomozók kiderítették, hogy Lea és a legidősebb fia csalást követtek el.

Mi történt végül a császári hamutállal? Larry MacPhail kapitány hosszú éveken keresztül az íróasztalán tartotta azt. Napjainkban, egy évszázaddal azután, hogy ellopták azt, állítólag egy amerikai bankban elhelyezett biztonsági kazettában őrzik.

Kép: Az amerikaiak, akik megpróbálták elrabolni a császárt, a Georgia-i Fort Oglethorpe-ban. 1919. Első sor: Capt. Leland S. MacPhail, Col. Luke Lea, Cap. Thomas P. Henderson, 1st Lt. Ellsworth Brown. Hátsó sor: Sgt. Dan Reilly, Sgt. Egbert O. Hail, Sgt. Owen Johnston, Cpl. Marmaduke P. Clokey

Read more...

2018. december 27., csütörtök

A Lloyd 40.08 Luftkreuzer (légicirkáló) rövid története

1915 augusztusában a Császári és Királyi Légjárócsapatok parancsnoksága a Lloyd repülőgépgyárat egy olyan bombázó kifejlesztésével bízta meg, ami legalább 6 órán keresztül tud a levegőben maradni, és 200 kg bombateher szállítására alkalmas. A kétfarkú gép közepén helyezkedett el a pilótafülke gondolája, benne egy erőteljes motorral, amit egy tolólégcsavarral láttak el. A két törzs szintén kapott egy-egy kisebb motort, amik húzólégycsavarosak voltak. A Lloyd gyár 1916 januárjában kapta meg a háromfedeles gép specifikációját és rajzait. 

Tesztelés az aszódi repülőtéren.
A Luftkreuzer három eltérő méretű szárnnyal rendelkezett, melyek közül a középső a gondola és a törzsek aljára volt erősítve, míg a másik két szárnyat huzalok és rudak tartottak. A középen elhelyezkedő gondolában egy 300 lóerős Austro-Daimler V-12 vízhűtéses motort helyeztek el, ami egy kéttollú tolólégcsavart hajtott. A gondolát közrefogó ikertörzset két módosított Lloyd C.II törzsből állították össze, és 160 lóerős Austro-Daimler 6 vízhűtéses motorokat hordoztak, szintén kéttollú légcsavarokkal felszerelve. A központi gondola alján, a középső és az alsó szárny között helyezkedett el a bombázó-megfigyelő zárt, ablakokkal ellátott fülkéje. A gondola felső-elülső része, a középső és a felső szárny között, szintén rendelkezett egy ablakos fülkével, ahol két géppuskás lövész kapott helyett, egy keresőlámpával ellátva. A pilóta helye a gondola középső részén volt, közel a tolólégcsavarhoz, így nagyon rossz kilátása volt előre. A gép védelmét négy Schwazlose M7/12-es géppuska jelentette, melyekből kettőt a középső gondolában, egyet-egyet pedig a törzsekben helyeztek el.
Motorpróba.
A Luftkreuzer tesztelése 1916 június 8-án kezdőtött az aszódi repülőtéren. Az rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a gép orrnehéz, mivel még a földi próbák során orral előre átfordult. Ezt a problémát egy orrfutómű beépítésvel orvosolták. 1916 októberében Antal Lany-Lanczendorfer főhadnagy megpróbált felszállni a géppel, de az képtelen volt elhagyni a kifutópályát. November elején döntés született a bombateher csökkentéséről, december elején pedig további rögzítőpontokat szereltek fel a gép aljára. A fejlesztések lassan haladtak, és a fő tervezési hibákat soha nem javították ki. A Lloyd kérelmet nyújtott be, hogy áttervezhesse a gépet, de azt nem fogadták el, és minden munkát leállítottak a gépen. A Luftkreuzer-t raktárba helyezték, majd 1918 januárjában elrendelték, hogy a Cheb-ben található repülőgép bontóba szállítsák át.

A gép adatai:
Legénység: 4-5 fő
Hossz: 9.5 m
Fesztávolság: 23 m
Szárnyfelület: 110 m2
Maximális felszálló súly: 4 840 kg
Motor: 1 × Austro-Daimler V-12 - 12 hengeres vízhűtéses v motor, 224 kW (300 LE)
Motor: 2 × Austro-Daimler 6 - 6 hengeres vízhűtéses soros motor, 120 kW (160 LE)

Fegyverzet:
4 x 7.92 mm Schwarzlose M7/12 géppuska
200 kg bomba

Read more...

2018. december 22., szombat

A német SM U-26 tengeralattjáró rövid története

Az SM U-26 tengeralattjáró 1914. május 20-án állt szolgálatba a német császári haditengerészet kötelékében, parancsnoka az 1881-es születésű Egenolf von Berckheim sorhajóhadnagy volt. A háború kitörése után a Balti-tengeren harcolt, és több portyát is végrehajtott. Berckheim legnagyobb sikrerét 1914 október 11-én érte el, amikor a Finn-öbölben sikerült megtorpedóznia az orosz Pallada páncélos cirkálót. A Pallada felrobbant, és a teljes legénységét magával vitte a hullámsírba.

Berckheim később még három orosz kereskedelmi hajót (Frack, Pechora, Semlja) is elsüllyesztett, valamint 1915 május 22-én a Yenisei aknarakót. 1915 augusztus végén az U-26 a Finn-öbölben portyázott, majd megszakadt vele a kapcsolat, és nem tért vissza. Egyes források szerint augusztus 30-én orosz aknára futott, és elsüllyedt. Az U-26 roncsát közel száz évvel később, 2014 májusában találták meg finn búvárok, nem messze a Pallada cirkáló roncsától. A tengeralatjáró rendkívül jó állapotban maradt fenn, a külső hélyazat is szinte teljesen intakt, ami a víz alacsony só- és oxigéntartalmának köszönhető. A roncs átvizsgálása után a kutatók arra jutottak, hogy az ellenséges akna a tengeralattjáró faránál robbant.

Az SM U-26 egy képeslapon.
A torony rendkívül jó állapotban van.

A hajótestet halászhálók borítják.

A roncs 40 méteres mélységben fekszik.

A külső hélyazat is jó állapotban van. 

Képek forrása: http://badewanne.fi/?page_id=288#

Read more...

2018. december 12., szerda

Egy pilóta gondolatai - A Nagy Háború anekdotái - XLVII.

Egész lényemen mély titkok sejtelme zsibong át. Érzem a nagy történelmi idők varázslatos leheletét. Szemeim előtt rövid idő alatt a hadirepülés néhány óriása tűnt el a nagy végtelenségben, hogy hatalmas szellemük a történelem távlatában, mint az utókor örök példaképe tündököljön. A toll reszket kezemben, amikor naplómnak ezen sorait írom! Szinte hihetetlen, hogy a jó bajtársak közül már ennyien nincsenek az élők soraiban. Mennyi felfelé szárnyaló nagyvonalú terv, erő, vágy és nemes érzelem pusztult el ezekben a fiatal életekben! Az elesettek helyét újak pótolják ki, és a század létszáma ismét teljes lesz. Szokatlan és idegenszerű, hogy a régi, megszokott arcok helyett most annyi újabb arcot látok az ebédnél és a vacsoránál az asztal körül. Az újonnan jöttekel egyelőre csak a bajtársias barátság alakul ki, de ez a barátság még nem az úgynevezett repülőbarátság, ami a gépben, fent a levegőben, az ellenség fölött születik meg. 

Valami olyan meghitt, bensőséges igazi barátság ez, amit talán nem is lehet a szárazföldön dolgozók barátságával összehasonlítani. Az együtt repülőknek nemcsak a testük és a lelkük egy, de érzelem- és gondolatviláguk is majdnem azonos. Ez a barátság nem hangos és tüntető, inkább néma, de az érzelem inkább tisztább, mert a lélek legmélyéről való. Ez az eszmei közösség érthető, hisz a gépben ülők együtt élnek vagy halnak a géppel, együtt küzdenek közösen az elemekkel, az ellenséggel. Hogy mily közös a lélek és a szellem itten, látni ilyenkor, amikor szinte egy emberként örül vagy bánkódik mindenki a dicsőséges győzelem vagy halál fölött. Intrika vagy irigykedés ismeretlen fogalmak a repülőszázadnál, ahol mindenki úgyszólván testvérének tekinti bajtársát.
A perginei repülőtér közelében lezuhant gép roncsa.
A régebbiek közül már kevesen vagyunk és az újonnan jöttek ámulva hallgatnak bennünket, amint az elesett hírnevesebb bajtársakról beszélgetés közben megemlékezünk. Sokszor különös, megmagyarázhatatlan érzés fog el. Ilyenkor mindig a múltba menekülök vissza, ami úgy látom, megnyugvást ad. Szinte hihetetlen, hogy a repülőknél a fronton az élet mily gyorsan, szinte filmszerűen pereg, mennyivel izzóbban ég az élet gyertyája itten, ahol a test és lélek szinte akadály nélkül a fantázia gyorsaságával szárnyalhat az éterben. Az élet ezernyi színes változatai valósággal drámai nagyszerűséggel nyilatkoznak meg, ott, ahol a bánat és öröm sokszor percenként váltják egymást. 

A repülők hadi életében néhány hónap alatt biztosan sokkal több minden történik, mint máshol évek hosszú sora alatt. Újabban mindig van hozzánk vezényelve rövid időre néhány gyalogsági és tüzérségi tiszt, hogy a repülést megismerjék. Ezek az idevezényeltek szinte egybehangzóan úgy vélekednek, hogy egy-egy mozgalmas hónapot a repülőknél, hadi viszonylatban sokszor talán egy évnek is lehetne számítani, mert az eseménytelen és unalmas álló harcokban legtöbbször egy év alatt sem teszi annyiszor kockára az ember az életét, mint itt egy mozgalmas hét után. Hihetetlen messzeségben tűnik fel előttem a közelmúlt, pedig még rövid idő előtt együtt repültem Kiss-sel, Linnerttel, Heyssel, Kneifellel és Maschekkel. Az ötös rajból csak egyedül maradtam meg, és most úgy érzem magamat, min a testvéreit vesztett árva gyermek. Sokszor helyemet nem találom, és a repülőtéren önkéntelenül hol egyiket, hol másikat keresem! A biztonságos érzés, ami a korábbi felderítő repüléseknél eltöltött, most valahogy eltűnik nálam, mert érzem, hogy Kisst és Linnertet más nemigen tudja pótolni, mint kísérőket. A kapott feladatot azelőtt mindig pontosan végrehajtottam, de most gyakran előfordul, hogy a súlyos légi harcok miatt nem sikerül végrehajtani. Tulajdonképpen csak most látom, hogy az eredményes felderítő repüléshez a jó és megbízható vadászrepülő-kíséret úgy hozzátartozik, min ép testhez az ép lélek!

Isten veletek, harcoló bajtársaim, véres légi harcok legendás fiatal hősei, akik repülősorsotok végzete folytán, az aviatika egén csak hulló csillagok lehettetek.


Forrás: vitéz Boksay Antal: A felhők katonái (AQUILA Könyvkiadó, 2001. Debrecen.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP