2020. március 20., péntek

Káli tiszthelyettes fegyverténye - A Nagy Háború anekdotái - LI.

A 6. lovashadosztály 1914. szeptember első napjaiban Belz környékén tartalékban volt az Auffenberg sereg jobb szárnya mögött, midőn parancsot kapott Lemberg felé előrenyomulni, hogy az ott küzdő Brudermann hadseregnek segítséget nyújtson. Hogy ellenséges haderők, melyek gyülekezése Krystynopol-tól keletre volt jelezve, hátba ne támadhassák, egyes különítményekkel szállta meg a Bug és Rata folyók hídjait.

E különítmények egyike a fél 3. század a Bug hídjait őrizte Krystynopol keleti kijáratánál, felderítés céljából e különítmény, többek között Káli tiszthelyettest (akkor még szakaszvezető volt) küldte ki, hogy Parchacz-Horodyszcze községeket kikutassa és hozzon hírt az ellenségről. Az öt huszárból álló járőr akadálytalanul jutott Parchacz falun túl, midőn is az éllovasoknál levő parancsnokuk, a tőlük kb. 400 lépés távolságban elterülő erdőben kozákokat látott. A járőrt megállítva egyedül ment, gyors lovában bízva, az erdő felé, hogy a kozákokat kicsalja s ezáltal megállapítsa hányan vannak. Maga mögött hagyva a járőrt, előrevágtat, amidőn az erdő egy másik részéből kb. 10 kozák rohan ki, hogy az útját elállja.
Két tűz közé kerülve Káli át akart törni az őt már-már körülfogó gyűrűből és megfordíta lovát, gyors vágtában indult járőre felé. Ezek a kapott parancsot rosszul értelmezve Parchacz falu mögé vonultak vissza, teljesen egyedül hagyva parancsnokukat. A kozákok sűrűn lövöldözve ezalatt teljesen körülfogták Kálit, aki pisztolyát kirántva a legközelebb jövő kozákot egy jól irányzott lövéssel leterítette. E lövés után pisztolya megakadt és így hasznavehetetlenné vált. Az ellenség ezt észrevéve rögtön körülfogta és lándzsákkal tört ellene. Kardot rántatni és három kozákot levágni egy pillanat műve volt. – Igazi magyar huszárként, aki utolsó lehelletéig védi magát, harcolt Káli a túlerővel egyes egyedül. – Három lándzsadöfés érte, vér borította a derék szakaszvezetőt, aki sebeire ügyet sem vetve védte magát. Lovát az ellenség keresztülszúrta s ez összeesett. Káli gyalog folytatta a harcot, miközben négy szúrás érte. Már-már alig bírt lábán állani, ereje kezdte elhagyni, midőn hangos "hurrá"-val egy erősebb járőr jött a segítségére, melynek láttára a kozákok elmenekültek. 

Vértől borítva érkezett meg Káli századparancsnokánál és új lovat kért, hogy az ellenséget üldözhesse. Ájultan vitték a kötöző helyre. A nagy ezüst érem jutalmazta tettét, míg önfeláldozó hősiességét példa gyanánt emlegeti minden 11-es huszár!

Balog Aladár kapitány

***

Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.

Read more...

2020. március 18., szerda

Pilóta portré: vitéz saápi és mezőpeterdi Hefty Frigyes

Hefty Frigyes 1894. december 13-án született Pozsonyban. Apja, dr. Hefty Frigyes, a Gyapjú Központ vezérigazgatója, anyja, a tekintélyes nemesi származású saápi és mezőpeterdi Peterdy Mária (1869–1955) asszony volt. Anyai nagyszülei saápi és mezőpeterdi Peterdy Gábor (1817–1892) miniszteri tanácsos, Vas-Korona rend lovagja, és Horváth Paula voltak. Kora ifjúságától kezdve rajongott a repülésért. Az 1900-as évek elején Dedek–Egyed Ferenc asztalos mesterrel több planeurt (siklógépet) épített, amellyel 1907-ben a Sashegyről végeztek repülőkísérleteket. 1909-ben, 15 évesen megnézte Louis Blériot budapesti repülőbemutatóját és ezután ideje nagy részét a rákosmezei hangároknál töltötte Székely Mihály konstruktőr segédjeként. A repülésért még a középiskolát is félbehagyta és nem tett érettségi vizsgát.

A háború kitörésekor gondolkodás nélkül, önként jelentkezett katonai szolgálatra, majd az alapkiképzést követően szinte azonnal a léghajós osztály bécs-újhelyi pilótatanfolyamán találta magát. Innen 1915 májusában került az Isonzó-fronton található Sankt Veit (Ausztria) repülőterén állomásozó és Rudolph Köppl százados parancsnoksága alatt álló 12. repülőszázadhoz. Mivel megérkezése pillanatában szerencsétlen repülőbaleset érte, tényleges szolgálatát csak némi késéssel kezdhette meg. Ebből kifolyólag a tábori pilóta címet, amelyhez tizenkét sikeres ellenség feletti bevetésre volt szükség, csak 1915. október 16-án nyerte el. Az alegység ekkor már Gruber Árpád százados parancsnoksága alatt állt, és augusztus óta az Aisovizza (Ajsevica, Szlovénia) melletti repülőtér volt az otthona.

Hefty kiváló teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet és nem egy nehéznek ígérkező bevetést hajtott végre teljes sikerrel, sokszor döntő segítséget nyújtva ezzel az osztrák-magyar hadvezetésnek és csapatoknak. Ilyen volt az 1915. október 7-ei bevetés is, amikor Adam Sapieha-Kodenski herceg főhadnaggyal a háta mögött, az erős légvédelmi tűz ellenére olyan pontosan irányították saját ütegeik tüzét, hogy azok elpusztították a Zuino környékén létesített és sok kárt okozó olasz tüzérségi állásokat. Az akció során mind Hefty, mind Sapieha megsebesültek. Náluk csupán az a Knoller-Albatros B.I-es volt rosszabb állapotban, amellyel kénytelenek voltak a saját vonalaik mögött kényszerleszállást végrehajtani. Jelentős sikerrel járt a Cervignano ellen végrehajtott november 19-ei bombázás is.

1915 decemberében Heftyt tífuszos megbetegedéssel szállították kórházba, és három hétig tartott a gyógykezelése. 1916. március 27-én újabb sikeres bevetést hajtott végre, amelynek során eredményesen bombázták a Piave folyó stratégiailag fontos hídjait. Ősszel a Repülőarzenálhoz vezényelték, hogy az asperni repülőtéren tesztelje és értékelje a kipróbálásra küldött, legújabb fejlesztésű repülőgéptípusokat. Néhány hónap múlva visszatért a Flik 12 állományába.

1917 áprilisában áthelyezték a román fronton állomásozó és Korbuly László lovassági százados parancsnoksága alatt álló 44. távolfelderítő századhoz (Flik 44F), ahol július 10-én törzsörmesterré léptették elő. Első igazolt légi győzelmét is itt aratta, amikor augusztus 23-án, Aknavásár (ma Targu Ocna, Románia) légterében egy felderítőbevetés során lelőtt egy kétüléses Farmant.
Hefty Frigyes és Albatros D.III gépe.
1917 októberének elején átvezényelték a Háry László százados által irányított és az észak-olasz Prorecco repülőterén állomásozó 42. vadászrepülő-századhoz. A hamarosan meginduló tizenkettedik isonzói csata alatt (1917. október 24. - november 7.) Heftynek bőven volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, vadászpilótaként sem hagyja cserben a tehetsége és a szerencséje. Október 27-én szerezte meg második, vadászpilótaként az első igazolt légi győzelmét, amikor Aviatik D.I gépével lelőtt egy azonosítatlan felségjelű és típusú repülőt Doberdó de Lago légterében.

Új alegységénél Risztics János törzsőrmester és Udvardy Ferdinánd szakaszvezető személyében két szívbéli jó barátra is sikerült szert tennie. Miután mindhárman kiérdemelték a saját Arany Vitézségi Érmüket, bajtársaik csak az "arany triumvirátus" néven emlegették őket.

Harmadik igazolt légi győzelmét hosszú szünet után, 1918. április 17-én érte el, amikor Montello környékén sikerült földre kényszerítenie egy ellenséges Sopwith Camelt.

A második piavei csata idején (1918. június 15-22.) az érintett frontszakaszon állomásozó repülőszázadok futószalagon teljesítették a bevetéseket, így nem csoda, hogy Heftynek is bőven akadt dolga. Június 16-án Montello fölött sikerült legyőznie egy Nieuport vadászgépet, ám a siker sajnálatos módon igazolatlanul maradt. Másnap egy Caproni vadászbombázó vált az áldozatává, ám a légi győzelem elismertetésénél, bosszantó módon, ezúttal is elpártolt tőle a szerencse.

Június 20-án azonban már semmi sem állhatott az útjába. Délelőtt háromnegyed tízkor Susegana légterében végzett egy ellenséges kétülésessel, majd bő egy órával később, 11 órakor Montello fölött intézett el egy olasz SAML repülőgépet. Ez utóbbi volt Hefty ötödik igazolt légi győzelme. Az örömbe azonban némi üröm is vegyült, ugyanis a Spresiano környékén lelőtt  Hanriot vadászgép feletti győzelmét ismét nem igazolták neki.

Augusztus 22-ei bevetésével beírta magát a történelemkönyvekbe. A délelőtt folyamán életében először szállt fel ejtőernyővel a hátán. A hat Albatros D.III gépből álló kötelék 3600 méteren bocsátkozott harcba az ellenséggel. Hefty gépét, amíg ő a rosszul rögzített ejtőernyővel bajlódott, telibe találta egy sorozat, és kigyulladt. Mivel nem maradt más választása, kiugrott az égő gépből. Erre maga később így emlékezett vissza:

"Gépem ég!... Nem, nincs hazug hősi póz, latolgatás, arszláni kiállás, csak a menekvés útjának keresése. És a tehetetlenség, elkeseredés, szabadulni vágyás egymást váltó érzelmi forgatagában borzasztó dühhel préselem ujjaimat a gépfegyverek billentyűjére.

Megrántom a magassági kormányt, az Albatros felágaskodik s mindkét géppuskája okádja tüzét az ellenséges gépekre. Csak találomra lövök, — célzásra az egyre élénkülő lángokba kellene hajolnom. De nem adom meg magam ellenállás nélkül s talán sikerül kivágnom magam a támadók gyűrűjéből. Mindez csak pillanat műve volt. A felrántott gép rohamosan veszti sebességét. Fejre kellene nyomnom, — a kormány nem hat. A vezetéket golyó találhatta. Oldalvást csúszok lefelé...

A többi már csak homályos emlék... A táncoló láng-koboldok elhanyatlanak s a lábaimnál lévő tartályból a benzin vörös, harsogó tüze csap arcomba. Tüzet nyelek. Még egy lélegzet benne s megfulladok... ki ebből a pokolból, mielőtt benne égek... a szörnyű mélység sem lehet rosszabb a tűzhalálnál. Megragadom a szárnyközbe vágott rést, hogy kivessem magam a gépből. Valami fogva tart... a looping öv. Mellemhez kapok, hogy megoldjam a zárókapcsot... a lángok elöntenek... és nincs meg a csap, — tapogatózó ujjaim nem találják a kioldó kis karikáját...

Le kellene tépnem szemüvegemet, hogy mellemre pillanthassak, de nincs, semmire nincs idő, s a lángok ellen már csak pilótaszemüvegem védi szemeimet. A tűz, az izzó vörös láng és fekete füst körülölel... még mindig nincs meg a karika... már egy örökkévalóság... Uram segíts, mert elveszek!...

Utolsó erőmet összeszedve feszülök neki, hogy felszakítsam övemet, mielőtt elhagy eszméletem. Az arcomat borító bőrmaszk légzőnyílásán becsapnak a lángok, érzem bajuszom pörkölt szagát, — szemüvegem lencséje a hőségtől elpattan... bőrruhám, mint a zselatin zsugorodik össze a lángokban... lehunyom szemeimet és... ujjam megakad a kioldóban. Egy rántás, — az életösztön utolsó nagy lendületével emelem ki magam a lángokból. Fejem már szabad!... Önuralmat parancsoló idegeim végső megfeszítésével felállok az ülésre. Rettenetes légnyomás ragad meg s lesodorni készül. Görcsösen kapaszkodom a szárnyakba... Döbbenetes erővel érzem, milyen szörnyű elhagyni a fenntartó szárnyakat, az egyetlen kézzelfogható, szilárd támpontot a levegő híg óceánjában. Az ülés peremén állok, a sodró lég nyomása egyre jobban nyom hátrafelé. Balra lerúgom a kormányrudat, a gép lassan balra dől...

— Ugorj — súgja egy hang, —- hiszen már minden mindegy!... Fejjel lefelé vetem ki magam 15.000 láb alant ásító feneketlenségbe. Elboruló tekintettel még látom ágaskodó gépemet, amint hosszú csóvás üstökösként húz el felettem... nyomában géphossznyi láng s kavargó fekete füst... Egyre távolodunk egymástól... el az élettől... két, elválaszthatatlannak hitt jóbarát szakad el örökre... és aztán… mindennek vége!

Álomban hangzó, tompa csattanás…szörnyű rántás... Mellemet szorító nyomás préseli össze — nem kapok levegőt. De az életnek egy halvány szikrája, az életösztön kapkodva keresi a visszatérést az öntudathoz. Valami felkap a magasba, aztán leejt. Ismét egy rántás… Levegőt! A sötétbe bántón vakít bele egy fényes sugár... Körbe forogva, mint ördög-motolla kering egy piszkos, szürke áradat... Mi ez? Mi ez?... Már látom: — tenger — hegyek... Levegőt !... Mellemhez kapok. Deréköveim szorítanak. Kétségbeesett erőlködéssel tépem, szaggatom a hevedereket, mert érzem, hogy nemsokára megfulladok.

— Hol vagyok? — Igen, értem már, — az ernyő kinyílt felettem. Ég és föld között lebegek, mint Mohamed koporsója. Látásomat elhomályosítja tönkrement, kormos szemüvegem, s a mellemen érzett szörnyű nyomást a derekamról a mellkasomra felcsúszott övezet szorítása okozza. Fejem felett tapogatózom. Vastag kötelet érintenek ujjaim. Megfognám, de kezem tehetetlenül csúszik le róla. Érzem, mint foszt meg erőmtől a mellemre nehezedő nyomás. Fokozatosan visszatérő értelemmel mégis mind tisztábbá válik a gondolkodás. Felhúzom lábaimat s térdem alá vonom a lazán csüngő lábhevedert, melynek súlyom nagy részét kellene viselnie. Akkor álló helyzetbe nyújtózom s az élnivágyás hihetetlen küzdő erejével feszítem le mellemről derekam felé a mellkasomat préselő hevedert. A nyomás fokozatosan csökken, — végre szabadon lihegek. Balkaromat a derékövbe szorítom, hogy újbóli felcsúszását megakadályozzam.

Gondolataim csak lassan tudnak megnyugodni s alant egyre forog minden… a tenger… a hegyek… Halkan dudorásznak a kötelek, — nagy erőlködéssel felnézek. Hatalmas fehéren, mint egy külön mennybolt terül szét felettem az ejtőernyő. Közepén nagy horpadás, — az egyik függesztő zsinór az ernyő hibás összerakása folytán ellenkező oldalra feszült, behúzva az ernyő közepét, úgy, hogy az egész burkolatot két egyenlőtlen félre osztotta. A nagy félgömb nyomatéka a kisebbik irányba forgatja az ernyőt s ezért váltakozik alattam a kép: a tenger… az Alpok…

A szünet nélküli forgás lassan elszédít. Émelyítő hányinger jelentkezik s a szörnyű mélység vigasztalanul váltogatja az alant forgó nagy rivalda színképeit… Az ernyő enyhén himbál, — alattam keskeny, ezüstös csík a Piave, távolodni kezd... a szél visz az olasz oldal felé. A megmenekülés boldog érzetébe keserűség vegyül. Lelki szemeimmel látom a rettegett valóság közeledtét — hadifogság!Átvillan agyamon egy gondolat — a revolverem. Kitapogatom. Zsebemben van, de a lábaimat körülölelő heveder nem enged hozzájutni. Egy kicsit még küzd bennem a fogságba jutás félelemérzete, még gondolkodom, hogy mindenáron előveszem fegyveremet, de egyszerre valami sugallat folytán átsuhan emlékemen, miként hívtam a Mindenhatót a lángok közt: — Uram segíts, mert elveszek!... Most megmenekülök s mégis kishitű legyek?...

Milyen fenséges érzés! Nincs köröttem semmi, senki, — lábaim alatt sok ezer láb tátongó mélység, s mégis felfog, fenntart valami láthatatlan erő, a végzet egy gyenge pillanatának kegyelme. Lebegek s gondolkodom. Mintha nem is süllyednék, hiszen egy magasságban ugrat szemem elé az Alpesek távolban húzódó láncolata. — Mi ez? — örökké itt fogok lebegni?

A Piave keskeny, szeszélyesen kanyargó csíkja ismét közelít. Ellentétes irányú légmozgás sodor lassan vissza saját oldalunk felé... Már megint a Piave felett lebegek... csak tovább... Nemsokára biztonságban vagyok. A szorongó érzet feloldódása után a rettenetes csend szinte félelmetesen hat. A motorzajtól eltompult hallásom a dobhártya éles csattanása után ismét működik. Tisztán hallom a léghullámok dudorászó hangját a sűrű zsinórzat között. Mintha aeolhárfa távolba vesző, susogó fuvolahangja ingerkednék felcsigázott idegeimmel. Hellyel-közzel valami megmagyarázhatatlan elfogódottság ül a lelkemre. A rettenetes egyedüllét, önmagámra utaltság érzete. Ilyen érzelmek kínozhatták Geo Chaw-et a Simplon hágó átrepülése során, kis Bleriot-jának nyergében, mikor borzongó lélekkel pillantott alá a vigasztalan hegyormokon csillogó hólepelre. Hangot szeretnék hallani... talán ha dúdolnék magam egy melódiát... Mit?... Gondolataim össze-vissza kalandoznak és nem jut eszembe semmi, — sok száz magyar népdalból semmi! Elkiáltom magam: — Hahó! — Mintha valaki nagyon messziről kiáltana felém. A hang nem ütközik semmibe, — elvész a végtelenben. De hirtelen megkap egy dal emléke, — utolsó szabadságomon hallott édes melódia, a híres bécsi Schubert-operett, a Hannerl muzsikája, amint a jó öreg, Tschöll papa énekli: — Istenem még egyszer lehetnék még ifjú legény, majd tudnám, hogy miként s hogyan… Mellettem énekel valaki? Hangok jutnak fülemhez... Óh, csak az én semmibe vesző, visszhangtalan hangom. Elhallgatok, — a nagy csendben csak a zsinórzat sír bánatos fuvolahangon.

A szédülés mindjobban erőt vesz rajtam. A tenger... a hegyek forognak vigasztalan egyformasággal. Mereven szegzem tekintetemet a földre, — mintha láttam volna valamit… Pillantásom elkap egy sajátos, feketén felmeredő füstoszlopot... Gépem pusztulásának mementója. Ott alant talán 4000 láb magasságban a föld felett felrobbanhatott a szárnyba épített segédtartály, a gép megsemmisült, — a néhány perccel előbb még büszkén szárnyaló gépmadár azóta füstölgő máglya csupán.

Gyorsuló iramban szűkül a látóhatár, — az Alpok vonala szemmel láthatóan emelkedik fölém. Már nem aggódom, hogy örökké fennmaradok, — most látom csak, mily gyorsan ereszkedem. Nem bánom. Jó lenne már a földön lenni. A derékövem alá szorított karomban bizsergő fájdalommal jelentkezik a megakadályozott vérkeringés okozta bénulás, — vállaim felé húzódó zsibbadás bágyaszt el.

— Tata… tatata… tatata… - .Gépfegyver kopogását hallom — őrület — már rémlátásaim vannak? — Tatata ...- ver fejbe tovább a kopogás... Hát mégis az? Kapkodom fejemet s pillantásom elfog egy repülőgépet, mely nagy körívben húz át fejem felett, míg az ernyő eltakarja.

— Mit akar ez? Egy pár másodpercre eltűnt, aztán kopog megint a gépfegyver. Füttyök harsognak fülem mellett, hol röviden: …piu… piu… majd meg tompán búgva, mint a pókhálóban fennakadt dongó zümmögése.

— Mindenhatóm! — Ez az őrült engem támad... a védtelen, magával tehetetlen, ázott madárként alácsüngő áldozatot. Mentőöv helyett golyót küld a hajótöröttnek a lovagiasság? A golyók pedig sikonganak tovább. Az ellenfél éles bedőléssel kering gyorsan ereszkedő ernyőm körül s időnként sorozatot lő rám. Ösztönösen megmerevítem tagjaimat, holtnak tetetem magamat. A lövések folytatódnak. Vak, elkeseredett düh fojtogatja torkomat. Szabadon lévő karommal intek tiltakozást, öklömet rázom s ordítok támadómra: — Gazember!

De csend lett egyszerre! — Köröttem minden elszürkül, — sűrű nehéz gőzgomoly ölel körül. Felhőbe jutottam. A zsinórzat hirtelen ismét felsír, az ernyő pehelyként megemel, — valami láthatatlan erő oldalt lendít, sodor, majd elejt. Megismétlődő heves rándulások, — tisztán érzem, hogy süllyedés helyett emelkedem,— óriási ívű, hintaszerű kilengések, — a boe-k, a déli órák felmelegedéséből származó, váltakozva emelkedő és süllyedő áramlatok munkába vettek. Időnként kitisztul pár másodpercre, aztán újabb felhővándorok botlanak elém, — a kötélzet úgy sír, mint verekedő macskák hangja az éjszakában.

Egyszerre ijesztő gyorsasággal ejt el az ernyő, mintha megszűnt volna fenntartó ereje. A föld rohanvást közeleg. A Piave vonala rézsutosan szalad fel hozzám. Aztán az esést láthatatlan erő fékezni kezdi s alulról irtózatos nyomás emel megint a magasba.

Oldalt lendülök hatalmas ívű félkörben egészen a vízszintes helyzetig, — aztán megáll az ernyő felfelé ívelésében s minden nyomás eltűnt. Egy pillantással elfogom a velem egymagasságba került ernyőt... a zsinórok petyhüdten lengenek a térben s az ernyő eddig duzzadt félgömbje összelapulva rángatózik a zsinegeken. Aztán zuhanok szabad eséssel, mintha mi sem tartana többé fel.

Ez a kemény idegjáték! Pillanatok alatt megismétlődik a kiugrás és az ejtőernyő kinyílásának minden mozzanata. Újra a csattanás, a rettenetes rántás, mely a derékövbe szorított karomat fájdalmasan préseli még jobban össze, — úgy hajigál a hosszú kötélzet, mint mikor a korcsolyázók összefogott láncának utolsóját hajítja ki a vezető megtorpanása adta lendület. Egyes pillanatokban megfogja a lélegzetet a hirtelen átesés, aztán a megint megfeszülő kötélzet rántása kólint fejbe, mintha emelet magasságból huppannék a földre. Aztán végre, mintha a boe-k őrjöngő táncában kitombolta volna magát, megenyhült, lassú hintázással süllyeszt ernyőm a föld felé.

A yardok ijesztőn fogynak, — a láthatár fejem fölé nő. Egyszerre nem érzek bágyadtságot — most… most jön a föld! Alant nyílegyenes, széles országút szalad fák zöldjétől övezetten... Kétoldalt tipikus olaszföldi kultúra, alacsony kőkerítéssel övezett kertek, szőlők váltakozva. Katonák futnak, hogy elérjék a gyorsan aláhulló ernyőt. Magas platánfa állja utamat. Integetek lefelé, hogy jelezzem leszállásom helyét, de szüntelen forgásom miatt rossz helyre sikerül az irányjelzés. Már mindegy.

Az utolsó méterek. Még mindig mindig hintázva lengek kötelékemen. Hanyatt-lendülés közben fut alám a nagy fa. Egy pillanat és ágai között vagyok… Kígyózó mozdulatra rántom derekamat, — már késő. Ágak reccsennek, levelek hullanak, — főbe kólintó felütközés foszt meg öntudatomtól.

— Káplár úr, káplár úr tessék mán, gyorsan, — ehun van-e, nem mozdul, de csak nem lesz hótt!... Vonat dübörgésével zakatol az agyam, — végigfutó fájdalom minden ízemben. — Gyújts lámpát... nem látom a fogaimat… letört az orrom…

— Félre beszil, — jó lenne a szanitéc. Mindent hallok, — gondolkodom, tehát élek. Mi van velem? — Próbálnám tagjaimat... bal karom nem mozdul, csak rettenetesen fáj, — jobb lábam… óh, hasító fájdalom nyilall belé, amint megmozdulok. Felnyitom szememet.”
Hefty lezuhant és összeégett gépének roncsa mellett.
A nap ezzel még nem ért véget számára! Délután újra gépbe szállt, és az esti órákban sikerült lelőnie egy Nieuport vadászt. A győzelem visszaigazolása azonban most is elmaradt!

A fegyverszünet után visszatért Magyarországra, majd a Vörös Légierő 8. repülőszázadában harcolt a cseh, a román és a szerb intervenciós csapatok ellen. Számtalan bevetést repült. 1919. június 1-én két másik géppel kötelékben a magyar csapatok átkelését támogatták a Hernádon. Az egyik rácsapás során Hefty 10-20 méter alacsonyan repült, amikor lábát átvitte egy golyó. Mezőcsát közelében már majdnem eszméletlenül landolt, átvágódott és fejre állt gépével.

A harcok lezárulta után egy ideig a szegedi légipostajáratok pilótájaként tevékenykedett, majd az egyre szűkülő lehetőségek miatt külföldön vállalt munkát. Először Svájcban, majd egy francia-román közös légitársaságnál, míg végül az Air France-nál dolgozott. 1922-ben a Feigl testvérek és Rotter Lajos repülőgép-tervező közösen alapított, FEIRO elnevezésű repülőgép-építő vállalatának prototípusait, többek közt a Dongót repülte be Mátyásföldön. Több repülőklub és -iskola alapító tagjának mondhatta magát szerte a világon. Ezek közül a legjelentősebb talán a Gödöllőn megszervezett Icarus volt, amit idősebb és ifjabb Csermely Károllyal hoztak létre. 1920-30-as évek fordulójától figyelme részben a vitorlázórepülés felé fordult, ahol egy ideig az országos időtartamrekord is az ő nevéhez fűződött.




1940 tavaszán jelent meg "Repülők, előre!" című könyve, melyet így méltatott a Nemzeti Újság 1940. május 22-én megjelent 107. száma:

"Háromszázötven oldalas, érdekesnél-érdekesebb fényképek sokaságával illusztrált szép könyv fekszik előttünk: vitéz Hefty Frigyes munkája: „Repülök, előre!" József főherceg irt előszót egykori vitézének könyve elé: „Hefty Frigyes mellén ott ragyog három arany vitézségi érem — Írja előszavában. Mind a hármat minden tekintetben jól ki érdemelte, szigorú birálat alapján ítéltük oda és mint hadvezére, kétszer személyesen tűztem tel a kitüntetések legszebbikét. Mikor elolvastam vallomásait és tetteinek színes leírását, lelkemben megelevenedtek a világháború viharos napjainak sok emléke, újra láttam az elkeseredett küzdelmeket a Piave fölött, ahol a nagy fölényben levő sok ellenséges repülő kétségbeesetten viaskodó csapataink fölött rajzott. Mint a sólymok csaptak közéjük a mieink, egyszerre több ellenféllel vették fel a harcot, köztük volt mindig a legjobbak sorában Hefty Frigyes. 

A kitűnő tábori repülő könyve az első magyar repülő-emlékirat, mert Hefty Frigyes — mint írja — 1904 nyarán már „sárkányozott“. Majd Bleriotról ír és a kisrákosi mező magyar hőseiről. Felvonulnak a magyar repülés hőskorának úttörői, akik ott kísérleteztek, fúrtak, faragtak és ha nagyon jól ment, — hát repültek is. Egy-két év és Rákos mezején nemzetközi repülő-meetinget rendeznek. Amikor kitört a világháború, Hefty önként jelentkezett. Székely Mihály az első oktatója a bécsi Arsenalban. Fischamend, az osztrák Mátyásföld, majd Laibach, azután az olasz front következik. Lapról-lapra egyre érdekesebb a memoire szinhelye és egymást váltják a repülőkalandok és hőstettek. Hefty hírneve hazaér a Rózsadombra, a szülői házba. 

Vitéz Hefty Frigyes igazi pilóta és igazi bajtárs. Az ellenfélnek is megadja az igazi tiszteletet. Vérbeli iró, lelke mélyéig átérzi a mondanivalóját. Halálugrás 4800 méterről, ...az ellenséges óriás léghajó leküzdése,... bombatámadások,... merész vadászrepülések... Csupa izgalom, ahogyan a „szárnyas-ember“ látja a háborút. . . 

A proletárdiktatúra ellenforradalmi megmozdulásai őt is magával ragadták. Bebörtönözték a parlament pincéjébe, s ott már a mátyásföldi repülők egész tisztikara várta. Aztán hazaengedik őket. Mint később kiderült, a feletteseikhez mindenkor hű altisztek megüzenték a direktóriumnak: hogy összebombázzák az egész kommunista vezérkart, ha egyetlen repülőbajtársnak a hajaszála görbül... Vitéz Hefty Frigyes vaskos művét pompás képanyag tarkitja. 108 szép fényképet tartalmaz a kötet. Hefty Frigyes működése és haditettei eseményei voltak a magyar aviatikának. Megállapíthatjuk, hogy kitűnő könyve eseményt jelent az irodalomban is." 

A háború kitörése után visszatért a légierő állományába. 1942. március 1-jén zászlóssá, majd július 1-jén hadnaggyá léptették elő. 1943. március 1-jétől a Honvédelmi Minisztérium 30. osztályának tisztviselőjeként dolgozott, majd október 1-jén átvezényelték a 32/a osztályra. 1944-ben már mint főhadnagy a szertár állományához tartozott, ahonnan a haditudósítókhoz került át. A második világháború végén amerikai fogságba esett, és látván a magyarországi eseményeket, 1950-ben úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba emigrál. Új hazájában is aktív maradt, a helyi magyar életben vett részt tevékenyen, és ismét írni kezdett. Háborús élményeiről írott cikkei angolul is megjelentek. 1961 nyarán a detroiti magyar szobrász, Varga Ferenc mellszobrot készített Heftyről, amit bensőséges ünnep keretében lepleztek le és adtak át. Hussars of the Sky címen kívánt kiadni egy könyvet a magyar repülés első ötven évéről, de erre már nem került sor. 1965. január 10-én hunyt el.

Hefty Frigyes mellszobra. (Szabad Magyarság folyóirat)

***

Források:
- Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.
- Nagy Háború blog (https://nagyhaboru.blog.hu/2019/08/23/ujranyert_elet)
- Szabad Magyarság folyóirat (1960/16. szám, 1961/23. szám)
- Filmhíradók online (https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=9537)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP