1918. július 25-én, bő egy hónap után, az SMU 27 tengeralattjáró hazafelé indult Földközi-tengeri portyájáról, mivel az üzemanyag- és élelmiszerkészletek is fogytán voltak. A továbbiakra Déry Ernő, a tengeralattjáró első tisztje így emlékezett vissza:
"Indulás előtt ellenőriztem a különböző üzemanyagtartályokat és nagy meglepetésünkre rájöttünk, hogy kenőolajunk majdnem elfogyott. Hogy miért? Sohasem sikerült megállapítanunk. Feltételeztük, hogy egy újonnan behajózott gépész valószínűleg a fenékvíz kiszivattyúzásakor eltévesztette a szelepeket, és miközben a fenékvizet akarta kiszivattyúzni a tengerbe, a kenőolajat távolította el a tartályból. A hiány olyan nagy volt, hogy ilyen körülmények között még egy géppel sem lettünk volna képesek elérni a Bocchét. Azt viszont tudtuk, hogy a szövetséges Törökországhoz tartozó Beirutban német tengeralattjáró támaszpont van. A parancsnok úgy döntött, hogy Beirutba megyünk. Sajnos, kenőolajkészletünk odáig sem tartott ki, és így szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy az Égei-tengeren elsüllyesztett vitorlásokról tekintélyes mennyiségű olivaolajat és vitorlafelszerelést zsákmányoltunk. Azt a körülményt is számba vettük, hogy a Földközi-tengeren ebben az évszakban állandó a nyugati szél, és így lehetőségünk lesz vitorlával haladni. Így indultunk tehát július 25-én kelet felé. Az olívaolajat megfelelő keverékben próbáltuk használni, azonban csakhamar kitűnt - amit különben sejtettünk is -, hogy ez a Diesel-motorokhoz nem alkalmas, mert a dugattyúgyűrűk hamar elvesztették rugalmasságukat. Addig, amíg a tartalék dugattyúgyűrűk tartottak, pótolhattuk őket, de csakhamar a tartalék is elfogyott. Most már csak a vitorlázás maradt hátra, mert a víz színén nem akartuk a villanymotorjainkat használni.
A teljesen kitolt periszkóphoz, mint árbochoz, felerősítettük a vitorlát, és ha kedvező volt a szél, jól haladtunk. Reméltük, hogy senkivel sem találkozunk. Hogy villanyfogyasztásunk minimális legyen, kikapcsoltuk a segédgépek világítását. A pörgettyűs tájolót nem állíthattuk le, a villanytűzhelyen csak reggelit és ebédet főztünk. A naszád vitorlával óránként öt mérföldet tett meg.
Már utazásunk második napján nagy izgalomban volt részünk, mert Krétától délre járva, három japán rombolóval találkoztunk, amelyek két mérföldre haladtak el mellettünk anélkül, hogy ezt a furcsa vitorlást alaposabban szemügyre vették volna. A következő három napban időnként az egyik motor is segített a vitorlának. Éjszaka különböző javításokat végeztünk. A szíriai partokról nem lévén térképünk - eszünk ágában sem volt eredetileg Beirutba mennünk - meglehetős bizonytalan érzéssel hajóztunk arra a vidékre. A beiruti rádióállomással hiába próbáltunk összeköttetésbe lépni, nem válaszolt. Mint később kiderült, vették a hívásunkat, de nem válaszolhattak, mert nem ismerték a kódolásunkat és nem tudták, hogy szövetséges naszádról van szó. Ezért Beiruttól északra, Ras el Sukah előtt megálltunk.
|
Az SMU 27 legénységének néhány tagja és a fedélzeti löveg. |
Másnap, július 31-én a partközelben hajóztunk, s tevekaravánoktól tudtuk meg, merre fekszik Beirut. Biztonság kedvéért már előzőleg török lobogót vontunk fel, nehogy tűz alá vegyenek bennünket. Ekkorra már leszereltük vitorlánkat, és mivel a kenőolajunk teljesen elfogyott, akkumulátoraink segítségével futottunk be Beirutba és kötöttünk ki a mólón. Hamarosan két német és két török tiszt jött az U 27 fedélzetére, majd Ausztria-Magyarország konzulja is meglátogatott bennünket. Feltártuk helyzetünket, de Beirutban mindössze 600 liter kenőolaj volt. Megígérték, hogy hozatnak Tripoliszból, addig várjunk. Augusztus 10-én kaptuk meg az olajat, addig a motorokon dolgoztunk. Az eredeti tömítőgyűrűk helyett öntöttvas lámpaoszlopból esztergályoztunk duggattyúgyűrűket. Bár volt olajunk, hazaindulásunkról mindaddig szó sem lehetett, amíg a megérkezésünkkor azonnal igényelt tömítőgyűrűk meg nem érkeznek. Várnunk kellett. Kényszerű veszteglésünket arra használtuk fel, hogy rövid portyákra indultunk. Repülőjelentések szerint Famagusta (Ciprus) kikötőjéből konvoj futott ki. Találkoztunk a két gőzösből és egy kísérő torpedónaszádból álló kötelékkel. Éjszaka volt, nem merültünk le, hanem lanszíroztunk. A második torpedó talált, az első csődöt mondott. A másik gőzös a kísérőjével együtt eltűnt a feneketlen sötétségben. Mi pedig leállítottuk egyetlen működő motorunkat és várakoztunk. Hajnalban, nagy meglepetésünkre, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol tegnap az egyik gőzöst elsüllyesztettük, megpillantottuk a másikat. A horizonton pedig a torpedónaszád vesztegelt. Nyugodtan álltak, mintha mi sem történt volna. Gyanúsnak találtuk az esetet. Tüzet nyitottunk, Hardy tüzéreinek lövedékei jól ültek, de a gőzös azt nem viszonozta. Ezután torpedóval elsüllyesztettük. A láthatáron várakozó torpedónaszád tüzet nyitott, ezért lemerültünk. Amikor egy idő után felszínre emelkedtünk és a süllyedés helyére mentünk, láttuk, hogy mindenféle úszkált a vízben, mint például ládák, egy egész kecskenyáj, tutajok stb. Ezekből a darabokból és egy mentőövből állapítottuk meg, hogy ez a hajnalban megtorpedózott hajó a két löveggel felfegyverzett brit ANHUI volt. Hogy az este elsüllyesztett hajónak mi volt a neve, sohasem sikerült megtudnunk. Később kiderült, hogy az ANHUI legénysége az esti támadáskor megijedt, az éjszaka leple alatt egyszerűen elhagyta hajóját, és a torpedónaszádon keresett menedéket. Még néhány napig cirkáltunk, közben egy teljes napon át javítottuk motorunkat. 18-án futottunk be Beirutba..."
Read more...