Mészáros Vilmos visszaemlékezése Gyóni Géza halálára
1916. őszétől kezdve, mikor egy amerikai magyar szépirodalmi lapból arról értesült, hogy amerikai magyar színésznő ismerőse férjhez ment, Gyóni Géza kedélye fokról-fokra búskomorságba merült. Költeményeinek hangja is lényegesen megváltozott. A lángoló hazafias lelkesedés fokozatosan kialudt, pesszimizmus és keserű reménytelenség lett urrá a költő lelkén. Ez különben általános tünet volt a hadifogoly táborokban. Nem is kellett hozzá különleges ok. Elég volt az éveken át tartó bizonytalanság, a béke reményének a jövő sötétjében való eltünése, az otthonról, a világtól való elzáratás testi és lelki szenvedései, hogy a legerősebb élni akarást és a legrózsásabb otpimizmust is letörjék.
Gyóni lánglelkének utolsó hazafias fellobbanása volt a "Kokárda" című költeménye. 1917. március 15-én a magyar hadifogoly tisztek márciusi ünnepélyt rendeztek, amelyen a szereplők és a közönség nemzeti színű kokárdával jelentek meg. Az osztrák-magyar közös hadseregnek köztünk akkor még élő szelleme ebben fegyelemsértést látott és a saját táborparancsnokságunk az ünnepély megtartását és a kokárda kitűzését megtiltotta. A tilalom eredménye óriási tüntetés lett: még azok is kitűzték a kokárdát és tüntettek az ünnepélyen, akik a tilalom nélkül közömbösek maradtak volna! Gyóni "Kokárda" című költeményének hatása pedig olyanforma volt, mint negyvennyolcban a "Talpra magyar!"-é. Egyébként komoran leszegett fejjel, sötét arccal járkált hű csatlósa, Balogh István fiatal tanító kíséretében. Krisztus-legendát kezdett írni, amelyben az Isten fia megbánja, hogy életét áldozta az ember-állat boldogságáért, elkeserítette a táborban sínylődő beteg legénység leírhatatlan nyomora.
"Magam szemétjét sincs erőm kivinni!" - adja az egyik halódó magyar hős szájába az elkeseredett panaszt. Halálsejtelem gyötri. "Minket jégország halálra ítélt!" - írja egyik barátunk emlékkönyvébe. Mikor az első hírek érkeztek arról, ahogy az oroszok külön békét akarnak kötni, "A béke jön, én már mehetek!" című versében úgy írja le a rab magyarok hazatérését a Kárpátokon keresztül, hogy az ő mennybe szállt lelke fehér felhőparipán nyargal fölöttük az égen...
1917. tavaszán öccsével, Áchim Mihály honvédfőhadnaggyal együtt kiköltöztek a hetes barakkból a tiszti tábor keleti szélén fekvő úgynevezett "tüdővészes" pavillonba, Tscheik Antal festőművésszel hárman egy szobába. Ebben a pavillonban orvosi vélemény alapján azok kaptak helyet, akiknek egészségi állapota a kényelmesebb lakást és jobb táplálkozást szükségessé tette. Külön diétás konyhájuk volt és napi tejadag volt részükre biztosítva. A tábori "lavkába" naponta hozott tejből először ők kapták meg az orvos által előírt fejadagot, és csak maradvány került szabad forgalomba. Ezt pedig jelentkezés sorrendjében mérték ki fél literenkint egy személynek. Áchim Mihály főhadnagy az én ezredemben, a besztercebányai 16. magyar népfelkelő ezredben volt ezredsegéd-tiszt. Már Przemyslben szívbajt kapott, úgy hogy 1914. Karácsonyától kezdve betegállamományban volt. Teljesen leromlott egészségi állapotban került Krasznojarszkba 1915. októberében. A Krasznojarszki kórház igazgatója, Dr. Bóna András ezredorvos arzén kurára fogta, külsőleg feltűnő jó eredménnyel. Meghízott, arca nekigömbölyödött és kedélyállapota is megjavult. A kúra végeztével azonban az arzén hatása is visszafejlődött, hirtelen visszaesés állott be és 1917. június elején súlyos tüdőgyulladással kórházba került.
Öccse betegsége Gyónit a kétségbeesés szélére sodorta. Nemcsak a testvére, hanem annak itthon hagyott fiatal felesége és gyermeke sorsa is aggasztotta. Alig lehetett szavát venni. Dr. Boldis Dezső 1917. június 9-én magyar matinét rendezett. Magyar zeneszerzők, karnagyok, költők és írók szerepeltek a műsoron szerzeményeikkel. Gyóni ekkor már olyan állapotban volt, hogy a matinén nem tudott fellépni, költeményeit Mészáros Sándor, a Nemzeti Színház titkára olvasta fel. Rá pár napra Áchim Mihály meghalt. Az ezred tisztikara részéről engem ért a megtiszteltetés, hog az ezred nevében koporsójánál búcsúbeszédet mondjak. A temetéshez felhozattuk a városból az egyetlen, kínai szokás szerint fehérre festett "díszfurgónt". Ezen tettük ravatalra a tábor udvarán az egyszerű fakoporsót. A hadifogolytemető a városi temető mellett, a tábortól jó négy kilóméterre feküdt. Az orosz parancsnokság a temetéseknél igen szigorú intézkedéseket alkalmazott, mert attól félt, hogy a szertartást szökésre, vagy szöktetésre használjuk fel. A koporsót csak nyolc ember kísérhette ki a temetőbe, a nyolc ember mellé nyolc fegyveres őrt rendeltek ki. Szegény Gyóni alig állt a lábán. Fokozta fájdalmát és elkeseredését az orosz kapuőrség kegyeletsértő eljárása: a kapunál lefeszítették a koporsó födelét, hogy meggyőződjenek róla, csakugyan halott van-e benne, nem élő embert akarunk emódon megszöktetni. Ez a fantasztikus gyanú azért merült fel, mert előzőleg megcsíptek valakit, aki a pöcegödrök tartalmának a tábor területéről való kifuvarozásra szolgáló hordóban akart kiszökni a táborból olymódon, hogy a hadifogoly kocsist megvesztegette. Nyári napfényben ragyogott a mélységes kék ég a virágzó sztep fölött. Pacsirtadallal volt tele a levegő. Közvetlen a koporsó után mentünk Gyónival. Alig vonszolta magát: egész úton támogatnom kellett. Közvetlen a lovak lába alól kelt fel egy kis pacsirta és mintha a halottat akarta volna elbúcsúztatni, alacsonyan a fejünk fölött szállva percekig kísérte a menetet szakadatlanul dalolva. Gyóni elgyötört arcán mosoly árnya suhant át és kitörő könnyek között ismételgette magában: "A Mihály lelke! - A Mihály lelke!" Talán utolsó költeménye született ebből a kedves epizódból: "A Mihály lelke".
Temetés után magamhoz vettem a bibliámat, Károlyi Gáspár fordítását az Angol Bibliatársulat gyémántkiadásában, és elmentem Gyóni lakására kondoleálni. A kis szoba tele volt alkalmatlankodó részvét-látogatókkal (a legkellemetlenebb társasági szokások egyike!). Én nem is szaporítottam az üres vigasztaló szavak áradatát, szó nélkül megöleltem Gyónit és a bibliát ott hagytam az asztalán. Pár nap mulva délután hat óra tájban a kertemben dolgoztam, mikor megjelent ott Balogh István társaságában Gyóni Géza. Megdöbbentett bizonytalan járása, ólmos arcszíne és a fekete szemében lobogó zavaros láng: az őrület fáklyája! Meleg baráti üdvözlésemre szenvtelenül, összefüggéstelenül dadogta: "A biblia!... Köszönöm!... Megnyugodtam!" Azután leült szokott helyére, a pincefülkébe és szótlanul nézett a semmibe. Hat órakor bocsánatot kértem tőle, el kell mennem a konyhába a köleskása-vacsoráért, mert kölönben éhesen maradok. A kezembe "sajkát", hónom alá hatalmas kapanyelet fogtam indulás előtt. A kozák őrség ugyanis ebben az időben azt a "kellemes" szórakozást találta ki, hogy vacsoraosztás idején nyolcan-tízen benyargaltak az udvarra és akit előkaphattak, nagajkával agyba-főbe verték, míg valahová be nem tudott menekülni. Röhögtek rajta! Az én kapanyelemet azonban respektálták: egyetlen korbácsütést sem kaptam. - Gyóni felkelt, kezet fogott velem, azután kisérőjéhez fordult: "Te Pista! Mi már vacsoráztunk?" - Kicsordultak a könnyeim! - Éjjel dühöngeni kezdett: kivitték a kórházba.
Reggel nyolckor aggódva vártam a táborkapuban Dr. Bóna ezredorvost. Gyóni állapotáról nem tudott még végleges véleményt mondani. Megmondtam neki, hogy táviratozni akarok haza. "Várj holnap reggelig!" - ezzel vált el tőlem. Másnap reggel már messziről leolvastam arcáról a szomorú diagnózist: "Táviratozhatsz: menthetetlen." A költő végzete beteljesedett! Mire Rákosi Jenőtől megérkezett a távirati válasz, hogy intézkedés történt Gyóni azonnali hazaszállítása iránt, a költő porhüvelye már a krasznojarszki hadifogoly temető rideg földjében feloszlásnak indult!
A kórházban az volt a rögeszméje, hogy ő tiszti szolga, vizet kell hordania, megégette magát a fürdőszoba kályháján, nem evett és nyelvét összerágta. Kilenc napi gyötrődés után éhen halt meg!
Gyóni Géza halottas ágyán. Olcsvay Géza rajza. |
Temetése kivételes pompával ment végbe. Koporsóját nemzeti színű lepellel takartuk be és a halottas kocsit elborították a sztep gyönyörű virágaiból készített koszorúk. A gyászbeszédet a magyar nemzet nevében Dr. Zalán Gyula országgyűlési képviselő mondotta, a gyászszertartást egy német evangélikus tábori lelkész végezte, aki beszédében a tőlem beszerzett információk alapján méltatta az elhunyt magyar költő érdemeit. Ott volt az egész tiszti és legénységi tábor, búcsúbeszédet mondtak az osztrák, német és török nemzet képviselői. Még az orosz parancsnokság is megjelent és kivételesen megengedte, hogy a koporsót száztagú küldöttség kísérheti ki a temetőbe. A százhúsz tagú szimfonikus zenekar Dr. Boldis Dezső karnagy vezényletével a Beethoven gyászindulóval kísérte útjára a magyar nemzet nagy halottját. Testvére mellé temettük és abban a reményben, hogy a magyar haza annak idején édesanyai keblére akarja ölelni nagy fia földi maradványait, a holttest derekára erős vasövet erősítettünk, elől ovális vaslapon átütött GY. G. betűkkel, hogy a költő födi maradványait akár évtizedek mulva is agnoszkálni lehessen.
Sírvers
Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fűve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:
Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.
/Krasznojarszk, 1916/
Read more...
(Forrás: Mészáros Vilmos: Emlékeim az első világháborúból. Műhely Kht, 2003.)