A támadás megreked – 1916. február 29.
Ezen a napon is tovább folytatódott az öldöklő küzdelem Douaumont faluért. A francia tüzérség továbbra is teljes erőbedobással védte, a németek pedig nagyon nehezen tudtak előrenyomulni, és ismét komoly veszteségeket szenvedtek. Ahogy leszállt az este, rohamcsapatok jelentek meg, melyek lángszórói 30 méteres lángcsóvákat vetettek. Az új fegyver megjelenése súlyos csapást jelentett a védők moráljára nézve, és tömegével adták meg magukat. Miközben a német vonalak felé meneteltek, a hadifoglyoknak a súlyosan sebesült ellenséges katonákat is magukkal kellett cipelniük. A küzdelem még egy napig tartott, miközben a németek már Douaumont erődjéből is lőtték a franciákat – végül március 2-án foglalták el a falut. A védekező 33. Ezred megadta magát. A fogságba esettek között volt Charles de Gaulle is.
Francia katonák a St. Mihiel magaslatnál lévő lövészárokban. |
Azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a csata elvesztette dinamizmusát, és a vonalak lassan stagnálni kezdtek. Ugyan erre a konklúzióra jutott a stenay-i német parancsnokság is. Több intézkedést is fontolóra vettek. Pétain viszont elérte a célját: A német támadást megállították, a francia hadsereg pedig 2-3 nap haladékot kapott.
A stagnálás elsősorban német oldalról eredt: mivel jelentős területeket foglaltak el az elmúlt hét során, a frontvonal már a tüzérségük hatótávolságán túl húzódott. A csatamező egy hatalmas, bombatölcsérekből álló mocsárrá változott, ahol a tüzérség csak rendkívüli erőfeszítések árán haladhatott előre. A fontosabb muníció is elapadt. A frontvonalon hiány volt tartalék csapatokból, lőszerből, ellátmányból és ételből. Tábori konyha nem volt, az élelmiszert a katonáknak magukkal kellett cipelniük. Ivóvíz is alig akadt. A sebesülteket nem tudták visszavinni a front mögé, és ellátásukról sem tudtak gondoskodni – sokan halálra fagytak a hideg időben. A halottakat nem tudták eltemetni, mert a folyamatos ágyúzás miatt a holttestek újra a felszínre kerültek. A hideg, a havazás és az eső, egyik oldalon sem kímélte a harcolókat.
Német katonák gránáttámadása egy lövészárokból. |
Falkenhayn nem küldött újabb csapatokat, amikor lehetősége lett volna az áttörésre, bár egy gyors áttörés az nem is szerepelt a terveiben. Egyszerűen ki akarta véreztetni a francia hadsereget, és nem akart gyors győzelmet aratni. A felőrlő csatát, amire vágyott, megkapta. De az áldozatok nem csak franciák voltak, ahogy azt eredetileg képzelte. A német veszteségek is egyre brutálisabbak voltak. Verdun lassan egy olyan mértékű mészárlásba ment át, amilyet még sohasem látott a világ.
A másik ok, amiért a német támadás megrekedt, hogy a franciák erősítést tudtak hozni a frontra, valamint Pétain utasításait betartva a tüzérséget megfelelő pozíciókba helyezték. Néhány nap alatt a harcba vetett lövegek számát 500 db-ra emelték, melyek többségét a bal parton vetették be. A dombok által védve, és a német tüzérség hatótávolságán kívül pusztító tűz alá tudták venni a rohamozó német csapatokat. Noha február 27-én a német VII. Hadtest rohamot intézett a francia lövegek ellen, a támadás kudarcot vallott.
Francia katonák pihennek a Voie Sacrée mentén. |
Miután a támadást megrekedt, március első napjaiban a német hadvezetőség elhatározta, hogy a folyóparton állomásozó francia tüzérséget ki kell iktatni, mielőtt megindulhatnának Verdun felé. A szárnyak csatája immár küszöbön állt.