csütörtök, december 22, 2022

Karácsonyest Őfelsége “Budapest” hajóján

A “Budapest” hadihajó az 1914. évi nyári hónapokban mint állomáshajó Fiuméban horgonyzott. A háborús veszélyre való tekintettel július hó végén Pólába rendeltetett és készleteit, a lőszert, élelmiszert és ruházatot kiegészítette. Augusztus hó 10-én az V. csatahajóosztály kötelékében harckészen elindult a cattaroi öbölbe, ahová a hajóosztály a parti erődök legénységének éljenzése között 12-én szerencsésen beérkezett. 

A montenegróiak már augusztus 8-án kezdték a cattaroi öbölnek teodoi részét a Lovcen lejtőin elhelyezett ütegállásokból heves tüzérségi tűz alá venni, eredményt azonban nem tudtak elérni. A hadikikötő parancsnokság a helyzet komolyságának teljes tudatában a tüzérségi védelemre természetesen igénybe vette az öbölben fekvő flottaegységeket is. A haditengerészek hálásan üdvözölték az alkalmat, hogy a szárazföldi bajtársaikkal vállvetve vehetik fel a harcot az ellenséggel. 

Az V. hajóosztálynak három egysége Krtole előtt állást foglalt, ahonnan a “Monarch” zászlóshajó augusztus hó 13-án a délelőtti órákban adta le az első lövést a Krstac nyergén felállított ellenséges lövegek ellen.

A  következő hetek gazdagok voltak tüzérségi harcokban, egyrészt a Kuk, Krstac, Pestingrad és Solar-nál felállított montenegrói lövegállások, másrészt a Vermac, Garázda, Skaljari cs. és kir. erődök, valamint a hadihajók között. A “Budapest”, “Wien” és “Monarch” majdnem naponta lőtte a montenegrói ütegeket 24 cm-es gyújtó– és páncélgránátokkal, 15 cm-es shrapnellel. Miután a hajók időnként az ellenséges tűz hatáskörébe kerültek, később olyan állásokból viszonozták a tüzet, amelyek az ellenséges hatótávolságon kívül estek, azaz 11 kilométer távolságra a montenegrói ütegállásoktól, míg az ellenség a Vermac és Garázda erődöket csak 4,6 km távolságból vette tűz alá.
Matrózok az SMS Budapest partvédő páncélos fedélzetén.
A Lovcen által veszélyeztetett cattaroi öböl helyzete kritikussá vált akkor, amidőn a franciáknak sikerült a hegy nyugati lejtőjén egy rádióállomást létesíteni és hajóágyúkat felállítani. Amint ezek az ágyúk a Kuk nyeregben 1350 méter magasságban állást foglaltak, a franciák azzal a ténnyel álltak szemben, hogy az általuk megtámadandó erődök 900 méter mélyen fekszenek alattuk, 500 méter távolságra pedig a tágas teodói öböl terjed el. A francia lövegek az erődökre augusztus hó 19-én nyitották meg a tüzet, éspedig eredménnyel, amennyiben a Vermac erőd 100, a Gorazda erőd 21 és a teodoi tábor 10 találatot kapott.

A flottaparancsnokság erre elhatározta, hogy a cattaroi öbölbe egy korszerű tüzérséggel felszerelt csatahajót rendel ki, amely az ellenséges állásokat nagyobb távolságról is eredményesen tűz alá venni képes. A feladatnak megoldásra a “Radetzky” csatahajót szemelte ki, amely október hó 22-én érkezett Teodo elé, ahol 11 km távolságra az ellenséges állásoktól horgonyt vetett és 30,5 cm-es toronyágyúival megnyitotta a tüzet a Kuk nyergen elhelyezett ütegekre. 

A “Radetzky” csatahajó feladatát eredményesen oldotta meg, amennyiben az ellenséges ütegeket október 27-én elhallgattatta. A Lovcen felett kivívott tüzérségi győzelem mélyreható következményekkel járt. Ettől az időponttól kezdve az ellenség a cattaroi erődök leküzdésére komoly kísérletet többé nem tét. A montenegrói ostromló csapatok ereje megtört. A Lovcen ütegek leküzdése 1 évvel később lehetővé tette, hogy az osztrák magyar csapatok a cattaroi öblöt uraló magaslatokat feltartóztathatatlan előnyomulásban birtokba vegyék.

Most azután csendesebb napok és hetek következtek. A Lovcen felöltötte már téli köntösét és közeledtek a karácsonyi ünnepek. Csapataink, úgyszintén szövetségeseink is az összes harctereken előrenyomultak és az ellenséges országokban állottak. Akkor még mindenki a háború gyors befejezésében reménykedett.

A nagyszámú postaküldemények voltak a bekövetkezendő ünnepnapok első hírnökei. 1914-ben még érkeztek a hátországból élelmiszercsomagok, amelyek a hajó legénységének mennyei élvezetet nyújtottak. Az ütegfedélzeten a legénység részére szép, nagy és gazdagon feldíszített karácsonyfát állítottak fel és a karácsonyi, főleg hasznos ajándékok a hajóparancsnok és a tisztikar jelenlétében kerültek kiosztásra. Természetesen az étkezés megfelelő feljavításáról is történt gondoskodás, ami az ünnepi hangulat fokozásához lényegesen hozzájárult.

A barátok és honfitársak kis csoportokban ültek össze és az otthonmaradt szeretteikre gondolva énekeltek és muzsikáltak. Egy ilyen hadihajón mindenféle nemzetiségűek képviselve voltak, akik azonban jól megfértek egymás között és egyek voltak az ellenség leküzdésében. Az egyes étkezdékben hasonló módon külön-külön ünnepelték a karácsony szent estéjét.

A tiszti étkezdében a tisztek erre az alkalomra ünnepi ruhát öltöttek. A terem fenyőgallyakkal volt díszítve és pazar fényben úszott. A tiszti szakács is igyekezett kitenni magáért úgy, hogy az összbenyomás elfelejtette a jelenlévőkkel, hogy háborúban vannak. A hajó parancsnoka, továbbá a zászlósi és gépüzemvezetői étkezde küldöttsége vendégként jelent meg a tiszti étkezdében. Az első tiszt szívélyesen üdvözölte a vendégeket, kifejezésre juttatta a karácsonyi jókívánságait, majd megemlékezett a szárazföldi hadsereg hős vitézeiről, akik csikorgó hidegben és hóban, a legtávolabbi ellenséges országokban ünneplik ezt a napot. Felszólalását a Legfelsőbb Hadúr éltetése fejezte be. Majd az áhítatot gyönyörű “Stille Nacht, heilige Nacht” hangjai mellett meggyújtották a karácsonyfa gyertyáit. A fa alatt mindenki részére egy kis meglepetés várt. A hajó parancsnokát a legénység egy miniatűr 24 cm-es toronyágyúval lepte meg. Ez az ajándék a precíziós munkának remeke volt és osztatlan csodálkozást váltott ki. A többiek többnyire hadiemlékeket kaptak ajándékul, ú. m. papírvágókést, levélnyomót, szivarvágókést, stb. Mindezek a tárgyak montenegrói és francia eredetű lövedékrepeszdarabokból készültek. A vacsora természetesen hangulatos jó kedvben folyt le és miután az “öregek” visszavonultak, az ifjúság fesztelen mulatozása kezdődött.

Az “öregek” pedig kabinjaikban, melyeknek csendjét csak a hajó oldalát gyengén nyaldosó-csapdosó hullámok loccsanása szakította meg időnként, magukba mélyedtek és gondolataik a távolban élő szeretteik felé szálltak. A “szárazföldi patkányok” az ilyen szűk hajófülkét sokszor kényelmetlen és barátságtalan lakóhelynek tartják és el sem tudják képzelni, hogy abban valaki éveken át éljen, pedig csak a lakójától függ, hogy azt néhány kép, szőnyeg vagy virág elhelyezésével kedves, meleg otthonná változtassa. Mi érzékeny lelkű tengerészek mindenkor szerettük ezt a kis kabint, ahová mindig visszavonulhattunk, ha az egyedüllét csendjének és nyugalmának szükségét éreztük. Nekem az első háborús karácsonyest örök emlék marad. Azok közül a bajtársak közül, akik a szent estét 1914-ben a “Budapest” hajón velem együtt átélték, nem egy már beevezett az utolsó kikötőbe, ahonnan nincs visszatérés. Másokat a sors idegen államokba kényszerített, de úgy hiszem, mindannyian szívesen fognak visszaemlékezni a régi szép időkre. 

Merkt Reinhold

(Közli: A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei. 1938. december. II. Évfolyam, 12. szám. 1-2. oldal.) 

Read more...

szombat, december 17, 2022

A Szixtusz-affér története – Egy botrány anatómiája, így vesztette el a Monarchia a nagy háborút

George Clemenceau francia miniszterelnök 1918 áprilisának elején nyilvánosságra hozta IV. Károly egy évvel korábban írt, úgynevezett Szixtusz-levelét. Tekintettel arra, hogy az osztrák–magyar koronás államfő 1917 tavaszán a központi hatalmak relatíve kedvező helyzetében kívánta abbahagyni a háborút, továbbá odaígérte Franciaországnak Elzász-Lotaringiát, Clemenceau lépése óriási botrányt robbantott ki, és diszkreditálta az uralkodót német szövetségese szemében. A nagy háború kompromisszumos lezárása ezt követően lehetetlenné vált.

Mint ismeretes, Károly felesége, Zita királyné a francia–olasz eredetű Bourbon–Pármai-dinasztia tagja volt, ráadásul az asszony két fivére, Szixtusz és Xavér a belga haderőben szolgált, miután az egyébként a Francia Köztársaságban élő hercegeket eltiltották a francia hadseregbe való belépéstől. Az új uralkodót 1916 végén mind felesége, mind anyósa és Mária Annunciáta főhercegnő is győzködni kezdte, hogy ezt a családi szálat felhasználva kezdeményezzen békét.

Az új külügyminiszter, Otto-kar Czernin gróf megfogalmazása szerint az ifjú uralkodót alaposan „megdolgozták” az asszonyok, így ez a „triumfeminátus” sikert ért el, de természetesen Károlyt személyes tapasztalatai, legutóbb éppen Székelyföld 1916-os őszi tragédiája is – három román hadsereg lépte át Erdély keleti határát – a békekötésre sarkallta. Károly egyszerre rettegett a belső forradalom rémétől, amelynek forgatókönyvét a cári birodalom bukása reprezentálta, valamint a háború eszkalációjától és elvesztésétől is.
IV. Károly a fronton, tisztek társaságában.
Károly anyósa 1917. január végén a svájci Neuchâtelben találkozott az osztrák–magyar uralkodó sógoraival. Mária Antónia főhercegnő megerősítette, hogy Károly elszánt a békekötésre, amelyre egyébként már bizonyítékot is szolgáltatott a központi hatalmak 1916. december 12-i békeajánlata. Ez a dokumentum azonban a győzelmes béke koncepcióját fogalmazta meg, hiszen nem tartalmazta a központi hatalmak által elfoglalt területek kiürítését vagy a franciák számára különös fontossággal bíró Elzász-Lotaringia átadását.

A svájci találkozón azonban a főhercegnő diszkréten utalt rá, hogy Károly hajlandó az antant számára jóval kedvezőbb feltételek mentén is békét kötni. Az egyeztetés Károly bizalmas barátján, Erdődy Tamás gróf révén folytatódott, és azzal az eredménnyel zárult, hogy a fivérek Bécsbe utaztak személyes találkozóra. Erre az útra a legszigorúbb titoktartás mellett kerülhetett csak sor, hiszen a Monarchia és Belgium között is hadiállapot állt fenn. Károlyt sikerült meggyőzni, hogy engedjen a Svájcban kialkudott feltételekből, amelyet nagymértékben támogatott az a tény, hogy a franciák nyitva hagyták Olaszország helyzetét, valamint irredenta törekvéseik kérdéskörét.

Károly első levele

Az osztrák császár, egyben magyar király bátor lépésre szánta el magát március 24-én, hiszen jogosnak ismerte el Franciaország igényét az 1871-ben elvesztett két tartományára, továbbá nem zárkózott el Belgium szuverenitásának helyreállításától, mi több, Szerbia függetlenségének biztosításától sem. Károly kikötötte azonban, hogy Belgrádnak szakítania kell a nagyszerb politikai célokkal és propagandával. A világháború folyamán első ízben történt olyan békekötési szándéknyilatkozat, amely reális kompromisszumot kínált a konfliktus mielőbbi lezárására.

A király azonban a levél végleges szövegét még saját külügyminiszterével sem ismertette, és ennek egy évvel később fatális következményei lettek. A levél – amelynek tartalmát a franciák mellett az angolok is megismerték, az olaszok viszont nem – komoly hatást váltott ki az antant táborán belül. Lloyd George brit miniszterelnök március 31-én egyenesen kijelentette, hogy Károly le-vele maga a béke. Párizs és London mindezen információk birtokában megpedzette az olaszoknál, hogy hajlandók lennének-e befejezni a háborút az 1915. évi londoni egyezmény céljai teljesülése nélkül – ez esetben Dél-Tirol és Trieszt a Monarchia birtokában maradt volna.

Az olasz politikai vezetés határozott nemmel válaszolt.

Mindeközben Károly is fontos tanácskozást folytatott II. Vilmos német császárral 1917. április 3-án Bad Homburgban. A Monarchia uralkodója nem terítette ki lapjait a békével kapcsolatban, viszont utalt arra a veszélyre, hogy a központi hatalmak államaiban is forradalmak robbanhatnak ki. A németek viszont azonnal elutasították Czernin azon javaslatát, hogy Berlin lengyel területeket annektáljon, kompenzálandó az Elzász–Lotaringia átadásából fakadó veszteségeket. Károly pozíciói három nappal később jelentősen romlottak, amikor 1917. április 6-án az Egyesült Államok hadat üzent a Német Birodalomnak, hiszen egy újabb nagyhatalommal is egyezkedni kellett.
Szixtusz Bourbon-parmai herceg (1886-1934)
A békekötési szándék még intenzívebbé tétele érdekében, valamint az első levél tanulságait értékelve Szixtusz és Xavér ismét Bécsbe utazott 1917 májusában. Károly egy újabb levélben a korábban megfogalmazott javaslatokat azzal egészítette ki, hogy a Monarchiának nincsen lehetősége az olasz területi követeléseket teljesíteni, mert ezt a birodalom lakossága nem fogadná el. A gyakorlatban ezzel a döntésével kudarcba fulladt a misszió, mivel enélkül az antant nem fogadta el a Monarchia béketörekvését és közeledését. Másképpen úgy is megfogalmazhatnánk a két levél történetét, hogy a nyugati antant azt tesztelte: meddig hajlandó Károly elmenni a béke érdekében, illetve a németek hogyan reagálnak, és mennyi információjuk van ezekről a szándékokról.

A botrány kirobban

Károly második levelével, illetve az antant válaszának hiányával véget is ért volna a Szixtusz-misszió története, de 1918 tavaszán új életre kelt a békekezdeményezés. Czernin április 2-án egy beszédében deklarálta, hogy egy évvel korábban már megüzente a franciáknak: a béke egyetlen akadálya Párizs ragaszkodása Elzász-Lotaringia visszacsatolásához. Clemenceau erre replikázva kijelentette: maga Károly ismerte el ezt az igényt jogosnak. Amikor mind Károly, mind Czernin tagadott, a francia elnök nyilvánosságra hozta Károly első, március 24-i levelét, denunciálva mind az uralkodót, mind a külügyminisztert. Czernin a kirobbanó botrányba bele is bukott, miután a kínos magyarázkodásra kényszerülő Károly leváltotta. A megviselt idegzetű tárcavezető hármas öngyilkosságot javasolt a királyi párnak, valamint magának…

Az afférnak több súlyos következménye volt. A Monarchia katonai szabályzatai a leghatározottabban tiltották az ellenséggel való tárgyalást, egyezkedést, amely hadbírósági eljárást és akár kivégzést is maga után vonhatott. Most napvilágra került, hogy a Legfelsőbb Hadúr végeredményben ezt a tettet hajtotta végre! Károly szavahihetősége ezzel jelentős csorbát szenvedett. Különösen romboló hatása volt Clemenceau lépésének a németekkel való viszonyban, akiket megdöbbentett Károly azon lépése, hogy német területek átadása árán kívánt különbékét kötni.

Az affér súlyosan megrázta az osztrák–magyar közvéleményt, Tisza István gróf miniszterelnök bizalmas körben a „Monarchia végéről” beszélt. A császárt és királyt a németek rapportra rendelték a belgiumi Spa városába, ahol leforrázott uralkodónk nem tehetett mást, mint hogy még nagyobb befolyást engedjen Berlin számára, például az osztrák–magyar haderő irányításában. Czernin drámai figyelmeztetése kellemetlen igazsággá vált: amennyiben a központi hatalmak nyerik a háborút, úgy a dualista állam Berlin vazallusa lesz, ellenkező esetben pedig az antant igája alá kerül.

Az igazi vesztes: Európa

Az Osztrák–Magyar Monarchia, dacára annak a ténynek, hogy a nagy háború résztvevői közül a legtöbbször kísérelte meg annak mielőbbi lezárását, végül a legsúlyosabb árat fizette a háborús vereségért: megszűnt létezni. Jóllehet területi integritásának védelme érdekében a Monarchia Szerbia elleni hadüzenete nyitotta meg a világháborút, és ezért igen nagy – de nem kizárólagos –felelősség terheli, mindez ugyanakkor nem menti fel az antantot, amely rendre blokkolta Károly békeajánlatait.

Ugyanakkor Európa is súlyos árat fizetett azért az engesztelhetetlenségért, amely a Német Birodalmat is jellemezte a béketapogatózások során. A vérontás egészen 1918 késő őszéig folytatódott, és az elhúzódó háborúnak egyetlen igazi győztese az Amerikai Egyesült Államok lett.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220409-a-szixtusz-affer-tortenete

Read more...

vasárnap, december 11, 2022

Könyvajánló: Zsigmond Gábor - Tiborcz István "Dunán és tengeren - A magyar hajózás és palotája"

Dunán és tengeren. A magyar hajózás és palotája címmel jelent meg újabb vaskos, képekben gazdag könyv a magyar hajózásról.

Ez a könyv a magyar nemzeti, állami tulajdonú hajózás történetének képekben gazdag albuma. Azt meséli el, hogy a ma MAHART (eredetileg MFTR) székházként ismert épület a magyar hajózás egykori központjaként hogyan működött, kik használták, milyen történeteket látott, milyen döntéseket hoztak itt egykor. A könyv azoknak a hajóscégeknek és hajósoknak a történeteit meséli el, akik mintegy száz éven át eredetileg használták ezt az épületet. Több mint egy évszázad alatt jelentős történelmi eseményeknek éppúgy tanúja volt, mint megannyi hajóstörténetnek.


Szó esik a Vaskapuról és a mára már víz alá került al-dunai Ada Kaleh szigetéről, ami 1913-ban Magyarországhoz került, 1972-ben pedig örökre víz alá. Számos történet szól a boldog békeidők és a két világháború közötti hatalmas dunai luxus hajóutakról, a legnagyobb és legszebb lapátkerekes magyar hajókról, megdöbbentő hajókatasztrófákról. Többek között olvashatunk az eucharisztikus világkongresszus dunai felvonulásáról, megismerhetjük a gyönyörű Zsófia sétahajót és világhírű utasait, de azt is, hogyan lett Budapest a két világháború között tengeri kikötő, vagy hány tengeri hajót építettek a budapesti hajógyárakban. A kötetben külön fejezet szól a dunai szárnyashajózásról, a MAHART tengeri hajóiról, és éppúgy képet kapunk a Sirály hajók baleseteiről, mint a két világháború pusztításairól, Trianon hatásairól, számos hajós és tengerész visszaemlékezéséről. A magyar hajózás palotája hosszú ideje tartó hányattatott sorsa után funkciót vált, és a beruházó is fontosnak érezte, hogy bemutassa és megőrizze az épület eredeti történetét. Ameddig volt magyar hajózás, addig ez volt a nemzeti dunai, Duna-tengeri és tengeri hajózás központja. A MAHART 2004-ben adta el az utolsó tengeri hajóját, de ekkor már a magyar dunai hajózás sem használta az épületet. A hatalmas képanyagot felvonultató, értékes album a századfordulótól a 2000-es évekig követi nyomon a MAHART-házból irányított egykori magyar hajózás történetét. A kötet Zsigmond Gábor, a hajózástörténet és várostörténet elismert kutatója, számos könyv szerzője, és Tiborcz István, a ház értékeinek megmentése iránt elkötelezett beruházó közös munkája. A magyar hajózás izgalmas történeteinek feltárását és a gazdag képanyag gondos válogatását a szerzők több mint másfél éven át tartó alapos kutatómunka során állították össze.

A könyv egyik szerzője Dr. Zsigmond Gábor PhD
A 288 oldalas, több száz képet tartalmazó könyv magyar és angol nyelvű. Elérhető a Libri, Líra és Bookline boltjaiban és webshopjaiban.

Read more...

kedd, december 06, 2022

Adalékok a Székely Hadosztály történetéhez

1918. december 1-én megalakul a Székely Hadosztály. Természetesen nem ezzel a névvel, nem egészen úgy, mint tervezték, de megalakult. Vezetője egy veterán első világháborús honvédtiszt, bizonyos Kratochvil Károly. Nagyváradon szolgált eredetileg, csak az összeomlás után került Kolozsvárra, ahol meg kellett volna valósítani a lehetetlent, azaz fegyveres véderőt szervezni annak a Népköztársaságnak az utasítására, akik egyébként szélnek eresztették, sőt széjjel is zavarták a frontról hazaérkező katonákat...
Kratochvil Károly (1869 - 1946)
Egy lelkes főhadnagy, talán ekkor már százados, bizonyos Werbőczy, avagy Verbőczy Kálmán is segítségére volt ebben. Hozzá kötődik egy legenda, hogy eredetileg ő vetette fel az ötletet, győzzék meg a székelyeket, hogy álljanak be hozzájuk! Több probléma volt ezzel, a legnagyobb pont az, hogy Székelyföld ekkor már az antant egyik tisztje által meghatározott demarkációs vonalon, a Maros folyón túl volt, azaz az ellenség háta mögül kellett katonának valót hozni.

Nem is volt ez egy nagyon sikeres vállalás, alig pár száz veterán indult el Kolozsvárra, Kratochvil Károly hívó szavára, Verbőczy Kálmán kíséretében. De ők alkották a magját egy új, önszerveződő, honvédő fegyveres erőnek, amit emiatt Székely Ezrednek, majd annak növekedésével Székely Hadosztálynak neveztek. Magáról a Hadosztályról, illetve "Erdély második Bemje" szerepéről nem is kívánok sokmindent elmondani, hiszen tanulmányok százai állnak rendelkezésünkre.
Verbőczy Kálmán százados
Talán még annyit, hogy igen érdekes helyzete, s tagsága volt a Székely Hadosztálynak. Hiszen a magyar kommunista államszervezet - a Tanácsköztársaság, valamint a Magyar Vörös Hadsereg - keleti arcvonala (is) volt, igaz alig egy hónapig. A tagok között pedig ott találjuk például Hautzinger Gusztávot (Jány Gusztáv), Márton Áront (a késöbbi püspököt), vagy épp Kóré(h) Endre lelkipásztort, aki egyben a Hadosztály krónikásává is vált.
Az ifjú Márton Áron hadnagy.
Emellett voltak tagjai nem csak Székelyföldről, hanem Erdély, a Partium, a Bánság, sőt, még az Anyaországról is. Amiről beszélni szeretnék, az a Hadosztály tagjainak sorsa a fegyverletétel, illetve a Tanácsköztársaság bukása után. Természetesen nem a teljes sereg, csak néhány tagjának sorsát írom le, s legfőképpen azt, miként is kapcsolódik, kapcsolódhat Monorhoz történetük. 

Ehhez segítségül hívom egy korábbi bejegyzésemet, amit az 1919. augusztus 3-án, Monoron kivégzett 53 fő kapcsán tettem közzé, íme: 

Az ismeretlen áldozatok 2. rész 

Erdélyi/székely katonák a monori tömegsírban? (Hadtörténeti és egyéb adalékok a monori eseményekhez) 

Az ismeretlen áldozatok nagy száma miatt sok érdekes elképzelés is napvilágra került a két háború közötti Magyarországon, hogy kik is lehettek a Monoron 1919-ben kivégzett, majd 1920-ban újratemetett ismeretlen áldozatok? Ezeket a szálakat, kutatásokat (ha egyáltalán voltak ilyenek) 1945 után nem folytatták, valamint el is hallgatták gondosan, illetve megtartották a hadtörténelem iránt érdeklődő szűk, de valóban szakmai körnek. 

Miért? 

Mert akkor kiderült volna pár érdekes adalék a Magyar Vörös Hadseregről, annak összetételéről, és nem jöhetett volna létre az, a nagyközönség számára mesterségesen kialakított "öntudatos proletárokról" szóló legenda, amelyet több évtizeden keresztül tanítottak nemzedékről nemzedékre. 

Miért írom ezt le? 

Egy érdekes példa 1939-ből: 

Az 1919-ben kivégzett negyven aradi vasutas emlékezete.

Az Országos Rákóczi Szövetség Dömötör Mihály ny. belügyminiszter elnöklésével választmányi ülést tartott, amelyen kegyelettel emlékezett meg az 1919 augusztus 2-án a Tiszántúlra betört románok által Monoron kivégzett negyven aradi magyar vasutas mártír haláláról. 

Nemzeti Újság, 1939. július (21. évfolyam, 147-172. szám) 1939-07-27 / 169. szám 

Itt felmerülhet, hogy esetleg nem Monor településen, hanem Orosháza külterületén lévő Monor - tanyán hajtották ezt végre a románok, hiszen ott is voltak emberéletet követelő túlkapások részükről. De nem ilyen nagyságrendben, és nem augusztus elején, hanem már korábban! Az 1920-ban Monoron exhumáltak közül 2 főt azonosítottak be Aradról vagy Arad megyéből, illetve egyet Temes megyéből.

Tehát lehet valóságalapja ennek a cikknek (is)! 

A másik forrás még érdekesebb! 

Bizonyos Kóréh Endre: "Erdélyért" című könyv idevonatkozó fejezetében olvashatjuk a következőt: 

Mialatt Verbőczy megmentette és elvezette a székelyeket Dunántúlra, azalatt Monoron egy vad oláh őrnagy 33(32) erdélyi magyar és székely katonát, (köztük Kovács főhadnagyot és Őz hadnagyot) lövetett agyon, azon címen, hogy ezek még a demarkációs vonalon ő ellenük harcoltak! A két tisztet utoljára lőtték agyon, végig kellett nézniük szegény katonáik kivégzését... Aranyfogaikat a barbár gyilkosok fogókkal tördelték ki, s hadizsákmányul vitték Nagyromániába. Ma is a monori temetőben feküsznek mind a harmincketten....

A székely vértanuk közül egyet nem értek halálosan a golyók. Ez éjjel elvánszorgott és szerencsésen megmenekült. Ő lett a hírmondó, —egy derék magyar mozdonyvezető, —a ki ma is él. Ugyanilyen sors érte volna a miskolci, szerencsi és budapesti kórházakban fekvő sebesült erdélyieket is, ha idejében meg nem szöknek.

Ezeket részben a tiszamenti magyarok rejtegették, részben oláhmentes területre bujdostak. De azért, hogy mennyi gyilkosságot követtek el az oláhok, arról az utánok vonult nemzeti hadsereg jegyzőkönyvei tanúskodnak!... 

Milyen érdekes adat! De vajon igaz lehet-e? 

Az mindenesetre biztató, hogy a részletek, mint pl a megmenekülő egy fő, ismertek a helyi iratokból is, sőt a 70-es években meg is nevezik ezt a személyt a Népszabadságban(!), de tény, hogy maga Kóréh Endre sem volt a helyszínen, s csak mások elmondásából értesülhetett az eseményekről.

Viszont neveket is említ, ami már sokat segíthet!

A két tiszt közül az egyik, bizonyos Őz hadnagy, talán az az Őz János hadnagy, aki 1918-ban a 29. h.gy.e. tisztje? Lehetséges, bár a nevezett alakulat az ország középső részéből, tehát nem Erdélyből való, ráadásul népfelkelő ezred volt. De az első sorban lévő Verbőczy egy valóban létező személy volt, aki kalandos életutat tudhatott maga mögött. Tisztje a császári és királyi hadseregnek, majd a Székely Hadosztálynak, majd a Tiszán átkel, s nemsokára már a Magyar Vörös Hadseregben szolgál - röviddel azután, hogy a vörösök halálra ítélik, de legényei megmentik!!!!

Ez az ellentmondás, illetve ellenszenv végig megmarad a Vörös Hadsereg néhány zászlóalja, főleg azok vezetése, illetve a székely hadtestrészek között. Bár a Stromfeld Aurél által életre hívott haderőnek már a kezdetektől volt székely hadteste (legalább 2 alakulat), vérfrissítést a Székely Hadosztály fegyverletételét követően kapott, miután a nevezett alakulat bizonyos részei átkeltek a Tiszán, és csatlakoztak az akkori hivatalos haderőhöz. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen 1918 és 1920 között számos katona fordult meg legalább három hivatalos hazai hadseregben. Ez nem ideológiai kérdés volt, hanem nagyon is gyakorlatias lépés, mind a katonák, mind a hadvezetés részéről! Stromfeldnek harcképes katonák kellettek, és ezek az egykori frontharcosok voltak, nem az önkéntes ifjak, s nem számított, hogy milyen előmenetelük volt az egykori hadseregben! Horthy Miklós Nemzeti Hadserege pedig örömmel vette át a Vörös Hadseregben újabb harci tapasztalatokat szerzett katonákat. Az országnak katonákra volt, és van szüksége minden időben. Az 1918-as "Nem akarok több katonát látni!" óriási, évtizedekre kiható hibának bizonyult! 

De hová kerültek az erdélyi területekről érkező katonák? 

A Magyar Vörös Hadsereg III. hadtest, 2. dandár ezredeibe osztották be a Székely Hadosztály Tiszán átkelt alakulatait, töredékeit, hiszen itt már voltak "hasonszőrű" alakulatok. A 21. (volt kolozsvári) ezred parancsnoksága a 21. és a 12. (volt szatmári) ezred törzseiből alakult újjá. Az I. zászlóalj a 21. ezred, a II. a 12., 24. (volt brassói) ezredek és a 32. (volt dési) vadászezred, a III. pedig az 1. székely csoport megmaradt legénységéből szerveződött meg. A kolozsvári nemzetőröket, a volt Verbőczy-zászlóaljat a 39. ezred III. zászlóaljában találjuk. Ugyanezen ezred II. zászlóalját a volt IV. nemzetközi székely zászlóalj (micsoda megnevezés!) alkotta. A gyalogezredek mellett a 38. tüzérezred is a 2. dandár része volt. 
Pihenő híradós vöröskatonák. A fa tövében fekvő katona tányérsapkájának "rózsája" a Székely Hadosztály címere.
A IV/1. székely zászlóaljról – amely később a 2. dandár III. zászlóalja lett – keveset tudunk. Bydeskuthy Sándor százados említi visszaemlékezésében, hogy az 1. és a 3., valamint az árkász század és a tisztek többsége megtagadta a fegyverletételt és Csap felé menetelve elhagyták Demecsert.

A I/24. zászlóalj katonái a visszavonulás során Debrecenbe kerültek, ahol a vörösök lefegyverezték õket, mint ellenforradalmárokat Hajdúszoboszlóra, Galgamácsára, majd Galgahévízre (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) internálták. Ennek az alakulatnak egyes részei is a 2. dandár kötelékébe kerültek. Értjük ugye? Ellenséges alakulatokból fegyvertársak lettek! Aki beállt a hivatalos hadseregbe, nem lett hadifogoly.

De miként viszonyultak egymáshoz az ilyen "ellenforradalmi", vagy "fehér alakulat tag" múlttal bíró, valamint az eredendően Vörös katonák? A zászlóalj és a vörösök viszonyára így emlékezett szőkefalvi Muzsnay Zoltán:

Általában mindig szálka voltunk a szemükben, magányosan nem volt tanácsos járni közöttük. Akkor is, ha többen voltunk, csak erősen fegyverkezve. Oláh, vörös egyformán ellenségünk volt, mert mi szűkebb hazánkért, „Erdélyért” harcoltunk.

Szép együttműködés a "testvériség" nevében... Ennek ellenére a hadvezetés nem fukarkodott a székely alakulatok elismerésével, és a székely tisztek egy része is, mint szakmailag értékes hetekre, hónapokra tekintettek a Magyar Vörös Hadseregben eltöltött időszakra. 

„Leírom azonban a hadosztály töredékeiből megalakult székely dandárban teljesített szolgálatom körülményeit, miután ez is székely fegyvertény volt, s nem vált semmiféle tekintetben sem szégyenére a székely hadosztálynak.” 

Vagy maga Landler hadbiztos a Vörös Újságnak (megfelelő körítéssel) adott nyilatkozatát:

„Ugyancsak a legnagyobb elismerés hangján kell megemlékeznem a Székely géppuskás különítmény és a Székely ütegek erdélyrészi proletárjairól. A budapesti proletáriátus mellett a siker oroszlánésze ezeknek, a proletároknak köszönhető.” 

Egy érdekes írás az 50-es évekből:

„Alulírott, mint a Magyar Tanácsköztársaság V. hadosztályának megbízottja igazolom, hogy Verbőczy Kálmán, mint az ún. székely zászlóalj parancsnoka egy ideig az én hadosztályom kötelékében …. működött. Ez idő alatt nemcsak megbízható és kötelességtudó, hanem rendkívül bátor parancsnoknak bizonyult.” (Lukács György) 

Még egy értékelés az Északi - (azaz Felvidéki) hadjáratról:

Miskolc városának és Borsod megye nagy részének visszacsatolása édes hazánkhoz a székely tüzérség babérkoszorújának egy hervadhatatlan virágát képezi és ha akkor nem azok a fegyelmezetlen és megbízhatatlan vörös csapatok állnak szemben a náluknál még gyávább csehekkel, hanem az újonnan szervezett székely gyalogság, akkor a cseheket sokkal nagyobb területről lehetett volna kiverni.” 

Nocsak, nocsak! Mondhatnánk. 

Természetesen a visszaszerzett felvidéki területek kiürítése után ez a lendület megtört, s a Vörös Hadsereg züllésnek indult. A hadi jelentésekben viszont azt olvashatjuk, hogy csak azon hadtestek mondhatók egyáltalán fegyelmezetteknek, amelyek a románok által megszállt területekről érkeztek! A román támadást követő zűrzavarban, azaz a Vörös Hadsereg szó szerinti összeomlásakor sok, addig nem tapasztalt nehézséggel szembesültek a székely alakulatok is. Ezek közül csak egy volt az ismeretlen terep, s a gyakran minősíthetetlen közlekedési állapotok. Nagy problémát jelentett az addig viszonylag jól kezelt ellentétek felszínre kerülése is. Több helyen fordultak szembe egymással azok az alakulatok, amelyek addig együtt harcoltak, csak azért, mert pl az egyik páncélvonat levette a vörös zászlót, s kitűzte helyette a nemzetiszínűt! 

Muzsnay Zoltán ismét:

„Miskolcon megkezdtük a bevagonírozást július végén, (a kitűzött nemzeti színű zászló miatt majdnem ütközetre került sor a még ott lévő vörös csapatokkal) de nem indulhattunk el, mert időközben Hatvant megszállották az oláhok. Verbőczy százados úr ekkor átvette az ott lévő erdélyi alakulatok parancsnokságát, ami 4 zászlóalj gyalogság, tüzérség és trénből állott és „Székely dandár” elnevezést nyerte és gyalog indultunk Budapestre rendes, járatlan erdei és más utakon.”

(Miskolcról Budapestre, majd a Dunántúlra, egész Sopronig. Gyalog!) 

Volt, ahol sor is kerül tűzpárbajra a páncélvonatok legénysége között! 

(Érdekes, erre még maradt ereje a kimerült vörös egységeknek...) 

A román betörést követő zűrzavarban a Magyar Vörös Hadsereg III. hadtestébe tartozó 2. dandár székely/erdélyi tagjainak egy része soha nem érte el sem a Fővárost, sem a Dunántúlt. Sokan estek hadifogságba, illetve kerülhettek kivégzőosztagok puskacsöve elé. Akár itt Monoron is. De ennek kiderítése már a jövő zenéje, akarom mondani, a jövő feladata. 
A monori román vérengzés emlékműve.
Aki szeretné magát beleásni a témába, annak ajánlom szeretettel - egyfajta kedvcsinálónak 

GOTTFRIED BARNA: KURUCOK ÉS INTERNÁLTAK – Székelyek a vörös és a nemzeti hadseregben, ill. román fogságban 1919–1920 című írását, ahonnan a fenti idézetek egy része is származik. 

Természetesen ajánlom Kóréh Endre Erdélyért című könyvét, ami azért elég nagy falat. És ajánlom még Fogarasy László tanulmányait a Magyar Vörös Hadseregről, ami azért érdekes, mert még a rendszerváltás előtt íródott! Ki tudja, talán egyszer tényleg megtudhatjuk, kik is nyugszanak a monori tömegsírban? 

Idáig a régebbi bejegyzésem. 

Annyi kiegészítést tennék hozzá, hogy Gottfried Barna több írását érdemes elolvasni, illetve érdemes odafigyelni Perczel Olivér kutatásaira is! 


A cikket Szőnyi Attila írta.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP