Karácsonyest Őfelsége “Budapest” hajóján
A “Budapest” hadihajó az 1914. évi nyári hónapokban mint állomáshajó Fiuméban horgonyzott. A háborús veszélyre való tekintettel július hó végén Pólába rendeltetett és készleteit, a lőszert, élelmiszert és ruházatot kiegészítette. Augusztus hó 10-én az V. csatahajóosztály kötelékében harckészen elindult a cattaroi öbölbe, ahová a hajóosztály a parti erődök legénységének éljenzése között 12-én szerencsésen beérkezett.
A montenegróiak már augusztus 8-án kezdték a cattaroi öbölnek teodoi részét a Lovcen lejtőin elhelyezett ütegállásokból heves tüzérségi tűz alá venni, eredményt azonban nem tudtak elérni. A hadikikötő parancsnokság a helyzet komolyságának teljes tudatában a tüzérségi védelemre természetesen igénybe vette az öbölben fekvő flottaegységeket is. A haditengerészek hálásan üdvözölték az alkalmat, hogy a szárazföldi bajtársaikkal vállvetve vehetik fel a harcot az ellenséggel.
Az V. hajóosztálynak három egysége Krtole előtt állást foglalt, ahonnan a “Monarch” zászlóshajó augusztus hó 13-án a délelőtti órákban adta le az első lövést a Krstac nyergén felállított ellenséges lövegek ellen.
A következő hetek gazdagok voltak tüzérségi harcokban, egyrészt a Kuk, Krstac, Pestingrad és Solar-nál felállított montenegrói lövegállások, másrészt a Vermac, Garázda, Skaljari cs. és kir. erődök, valamint a hadihajók között. A “Budapest”, “Wien” és “Monarch” majdnem naponta lőtte a montenegrói ütegeket 24 cm-es gyújtó– és páncélgránátokkal, 15 cm-es shrapnellel. Miután a hajók időnként az ellenséges tűz hatáskörébe kerültek, később olyan állásokból viszonozták a tüzet, amelyek az ellenséges hatótávolságon kívül estek, azaz 11 kilométer távolságra a montenegrói ütegállásoktól, míg az ellenség a Vermac és Garázda erődöket csak 4,6 km távolságból vette tűz alá.
Matrózok az SMS Budapest partvédő páncélos fedélzetén. |
A Lovcen által veszélyeztetett cattaroi öböl helyzete kritikussá vált akkor, amidőn a franciáknak sikerült a hegy nyugati lejtőjén egy rádióállomást létesíteni és hajóágyúkat felállítani. Amint ezek az ágyúk a Kuk nyeregben 1350 méter magasságban állást foglaltak, a franciák azzal a ténnyel álltak szemben, hogy az általuk megtámadandó erődök 900 méter mélyen fekszenek alattuk, 500 méter távolságra pedig a tágas teodói öböl terjed el. A francia lövegek az erődökre augusztus hó 19-én nyitották meg a tüzet, éspedig eredménnyel, amennyiben a Vermac erőd 100, a Gorazda erőd 21 és a teodoi tábor 10 találatot kapott.
A flottaparancsnokság erre elhatározta, hogy a cattaroi öbölbe egy korszerű tüzérséggel felszerelt csatahajót rendel ki, amely az ellenséges állásokat nagyobb távolságról is eredményesen tűz alá venni képes. A feladatnak megoldásra a “Radetzky” csatahajót szemelte ki, amely október hó 22-én érkezett Teodo elé, ahol 11 km távolságra az ellenséges állásoktól horgonyt vetett és 30,5 cm-es toronyágyúival megnyitotta a tüzet a Kuk nyergen elhelyezett ütegekre.
A “Radetzky” csatahajó feladatát eredményesen oldotta meg, amennyiben az ellenséges ütegeket október 27-én elhallgattatta. A Lovcen felett kivívott tüzérségi győzelem mélyreható következményekkel járt. Ettől az időponttól kezdve az ellenség a cattaroi erődök leküzdésére komoly kísérletet többé nem tét. A montenegrói ostromló csapatok ereje megtört. A Lovcen ütegek leküzdése 1 évvel később lehetővé tette, hogy az osztrák magyar csapatok a cattaroi öblöt uraló magaslatokat feltartóztathatatlan előnyomulásban birtokba vegyék.
Most azután csendesebb napok és hetek következtek. A Lovcen felöltötte már téli köntösét és közeledtek a karácsonyi ünnepek. Csapataink, úgyszintén szövetségeseink is az összes harctereken előrenyomultak és az ellenséges országokban állottak. Akkor még mindenki a háború gyors befejezésében reménykedett.
A nagyszámú postaküldemények voltak a bekövetkezendő ünnepnapok első hírnökei. 1914-ben még érkeztek a hátországból élelmiszercsomagok, amelyek a hajó legénységének mennyei élvezetet nyújtottak. Az ütegfedélzeten a legénység részére szép, nagy és gazdagon feldíszített karácsonyfát állítottak fel és a karácsonyi, főleg hasznos ajándékok a hajóparancsnok és a tisztikar jelenlétében kerültek kiosztásra. Természetesen az étkezés megfelelő feljavításáról is történt gondoskodás, ami az ünnepi hangulat fokozásához lényegesen hozzájárult.
A barátok és honfitársak kis csoportokban ültek össze és az otthonmaradt szeretteikre gondolva énekeltek és muzsikáltak. Egy ilyen hadihajón mindenféle nemzetiségűek képviselve voltak, akik azonban jól megfértek egymás között és egyek voltak az ellenség leküzdésében. Az egyes étkezdékben hasonló módon külön-külön ünnepelték a karácsony szent estéjét.
A tiszti étkezdében a tisztek erre az alkalomra ünnepi ruhát öltöttek. A terem fenyőgallyakkal volt díszítve és pazar fényben úszott. A tiszti szakács is igyekezett kitenni magáért úgy, hogy az összbenyomás elfelejtette a jelenlévőkkel, hogy háborúban vannak. A hajó parancsnoka, továbbá a zászlósi és gépüzemvezetői étkezde küldöttsége vendégként jelent meg a tiszti étkezdében. Az első tiszt szívélyesen üdvözölte a vendégeket, kifejezésre juttatta a karácsonyi jókívánságait, majd megemlékezett a szárazföldi hadsereg hős vitézeiről, akik csikorgó hidegben és hóban, a legtávolabbi ellenséges országokban ünneplik ezt a napot. Felszólalását a Legfelsőbb Hadúr éltetése fejezte be. Majd az áhítatot gyönyörű “Stille Nacht, heilige Nacht” hangjai mellett meggyújtották a karácsonyfa gyertyáit. A fa alatt mindenki részére egy kis meglepetés várt. A hajó parancsnokát a legénység egy miniatűr 24 cm-es toronyágyúval lepte meg. Ez az ajándék a precíziós munkának remeke volt és osztatlan csodálkozást váltott ki. A többiek többnyire hadiemlékeket kaptak ajándékul, ú. m. papírvágókést, levélnyomót, szivarvágókést, stb. Mindezek a tárgyak montenegrói és francia eredetű lövedékrepeszdarabokból készültek. A vacsora természetesen hangulatos jó kedvben folyt le és miután az “öregek” visszavonultak, az ifjúság fesztelen mulatozása kezdődött.
Az “öregek” pedig kabinjaikban, melyeknek csendjét csak a hajó oldalát gyengén nyaldosó-csapdosó hullámok loccsanása szakította meg időnként, magukba mélyedtek és gondolataik a távolban élő szeretteik felé szálltak. A “szárazföldi patkányok” az ilyen szűk hajófülkét sokszor kényelmetlen és barátságtalan lakóhelynek tartják és el sem tudják képzelni, hogy abban valaki éveken át éljen, pedig csak a lakójától függ, hogy azt néhány kép, szőnyeg vagy virág elhelyezésével kedves, meleg otthonná változtassa. Mi érzékeny lelkű tengerészek mindenkor szerettük ezt a kis kabint, ahová mindig visszavonulhattunk, ha az egyedüllét csendjének és nyugalmának szükségét éreztük. Nekem az első háborús karácsonyest örök emlék marad. Azok közül a bajtársak közül, akik a szent estét 1914-ben a “Budapest” hajón velem együtt átélték, nem egy már beevezett az utolsó kikötőbe, ahonnan nincs visszatérés. Másokat a sors idegen államokba kényszerített, de úgy hiszem, mindannyian szívesen fognak visszaemlékezni a régi szép időkre.
Merkt Reinhold
(Közli: A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei. 1938. december. II. Évfolyam, 12. szám. 1-2. oldal.)
Read more...