Áttörés Caporettónál: az I. világháború utolsó magyar győzelme

Százöt éve, 1917. október 24-én a központi hatalmak általános offenzívát indítottak az olaszországi hadszíntéren, ezzel megkezdődött a 12. isonzói csata. A folyó mentén vívott előző tizenegy csatával ellentétben most nem az olaszok támadtak. 

A hadművelet fényes és sok szempontból váratlan sikert hozott, és a caporettói (ma: Kobarid, Szlovénia) áttörésként vonult be a világháború történetébe. A német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő áttörte az ellenség védelmét, megsemmisített két olasz hadsereget, és a frontot százhúsz kilométerrel nyugatabbra, egészen a Piave folyóig tolta. Mindebből következően az isonzói és a doberdói vérfürdő a központi hatalmak – így hazánk – győzelmével ért véget.

A hadművelet tervezése

Az olaszok 1915 májusától kezdve két és fél éven keresztül hiába kísérelték meg elfoglalni a legfontosabb hadicéljukat képező Trieszt városát. Ehhez a legközelebb 1916 nyarán a 6. isonzói csata során álltak, azonban végül akkor is kudarcot vallottak. A gyilkos küzdelmekben mind az Olasz Királyság, mind a Monarchia kimerült. A nyugati antant támogatásával azonban az olasz veszteségeket jobban lehetett pótolni, és 1917-re egyre inkább erősödő tüzérségi és légi fölényt élveztek.

Clausewitz porosz katonai teoretikus egyik legfontosabb elve szerint minden védekezésnek csak addig van értelme, amíg a megfelelő ellentámadást ki nem lehet dolgozni. Ezt felismerve és alkalmazva Arz Artur gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar vezérkar főnöke ellentámadást javasolt az Isonzó völgyében, közvetlenül a 11. isonzói csatát követően. A tervet felkarolta Károly császár és király is, amelyhez német anyagi (elsősorban tüzérségi) segítséget kért a német császártól. II. Vilmos, valamint a haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy német gyalogság, összesen hét hadosztály is az Isonzóhoz érkezzen. A németek egyszerűen nem bíztak abban, hogy a dualista állam egyedül képes győzni az olaszokkal szemben, így most is elitalakulataikat küldték segítségül.

Az Arz által kidolgozott haditerv már maximálisan megfelelt a modern háború követelményeinek: gáztámadást követően a tüzérség is megkezdi az ellenség intenzív, de csak rövid ideig tartó belövését. A kritikus pontokon pedig rohamzászlóaljak bevetésével kell kicsikarni az áttörést. Most először ezek az elitalakulatok már könnyű géppuskákat, géppisztolyokat is bevetettek, ezzel mozgékony tűzerőt képeztek. A tervek előkészítésénél a gáz használatáról hosszasan kellett győzködni Károly császárt. A monarcha végül igent mondott a tervre, amely személyével kapcsolatban, különösen pedig boldoggáavatási eljárása során súlyos polémiákat váltott ki.

Október első felében sikerült lebonyolítani az erősítés frontra szállítását, ami komoly logisztikai feladatot jelentett, és a krónikus szénhiánnyal küszködő osztrák–magyar vasút minden tartalékát felemésztette. Ennek következményeként komoly szállítási deficitet szenvedett a hátország, s ez az élelmiszerhiány fokozódásához, valamint 1918 januárjában komoly ipari sztrájkokhoz is vezetett. A hadszíntéri számokat tekintve a támadás így is több mint kockázatos volt: miközben minden katonai szakkönyv legalább kétszeres erőfölényt írt elő a támadók oldalán, a védekező olaszok enyhe létszám- és tüzérségi fölényt élveztek. A lényeg azonban abban rejlett, hogy az áttörésre kijelölt tolmeini fennsíkon, továbbá Caporetto térségében megvolt a szükséges erőfölény. Emellett a zegzugos isonzói völgyben túlságosan szétszórva állomásoztak az olasz erők. Mindez hamarosan a védekező fél katasztrófájához vezetett.

Támad a gyalogság

Október 24-én hajnali kettőkor a támadók megnyitották a gáztartályokat, és gázgránátok ezreit lőtték ki az olasz állásokra. Az Isonzó völgyét hamarosan halálos gázfelhő borította be, tovább sűrítve az őszi ködöt. Ezt követően a lövegek is bömbölni kezdtek. A gáztámadás nem pusztán az első világháború, hanem az egyetemes hadtörténet leghatásosabb ilyen műveletének bizonyult: megközelítően hatezer katonával végzett a gáz. A völgyben megrekedt gázfelhő miatt is tömegesen menekültek el az olasz egységek az arcvonalról, amikor megszólaltak a cs. és kir., valamint a német csapattisztek sípjai, és megindult a gyalogsági támadás.

Osztrák-magyar csapatok október végén az Udine és Codroipo közötti úton.

Az olaszok megzavarodott és pánikba esett katonáinak ezrei adták meg magukat – sok esetben komolyabb harcok nélkül. Az itteni küzdelmekben meghatározó szerepet játszott például a német Erwin Rommel (1942-től tábornagy), aki több száz olasz foglyot ejtett szakaszával. Itteni tapasztalatait később a Támad a gyalogság című könyvében is feldolgozta, amely a modern gépesített hadviselés egyik bibliájává vált. Hasonló kiemelkedő – egyben filmvászonért kiáltó – hőstettet hajtott végre a tizenkilenc éves Bertalan Árpád hadnagy, aki a cs. és kir. 3. tábori vadászzászlóalj tizenöt fős rohamjárőre élén több mint ezer olasz hadifoglyot ejtett, egyben kiiktatott egy nyolc mozsárágyús üteget és számos géppuskafészket is. Bertalan e tettéért 1928-ban megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Az olasz 2. hadsereg három nap alatt megsemmisült miután mind bal-, mind jobbszárnyát szétverték, a centrum pedig csapdába esett az Isonzó völgyében. Az olaszok tömegesen adták meg magukat, tízezrek pedig fegyvereiket eldobva próbáltak nyugat felé menekülni. Az olasz 3. hadsereg hasonló balsorssal nézett szembe, de esetében legalább a jobbszárny rendezett módon tudott visszavonulni. Néhány napon belül nyilvánvalóvá vált, hogy az Olasz Királyság történetének legsúlyosabb krízisét éli át, amelyhez képest még az 1916-os osztrák–magyar dél-tiroli offenzíva csapása is eltörpült: megdöbbentő módon a központi hatalmak csapatai 72 óra alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket Cadorna az előző két és fél év alatt tudott elfoglalni, vagyis Görz városát, valamint a környező falvak romhalmazait, emellett a véráztatta, a 6. csatában elvesztett doberdói fennsíkot is. Az Isonzó völgyéből a támadók kijutottak a venetói síkságra. Az olasz vezérkar megkísérelte, hogy a mintegy 50 km-rel nyugatra a Tagliamento folyó mentén megállítsa az ellenséget, de ez a kísérlete kudarcba fulladt. A következő természetes akadályt a Piave folyó jelentette, ahol végül is sikerült stabilizálni a frontot november elején.

Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták Udine városát, amely hamarosan óriási hadifogolytáborrá változott, hiszen nyolc nap alatt csaknem 200 ezer olasz esett hadifogságba. Az antantot nagyobb csapás érte, mint 1915-ben Gorlicénél, és azonnali intervencióra volt szükség. November folyamán több mint tíz angol és francia hadosztály érkezett a hadszíntérre; legfontosabb feladatuk az olasz dezertőrök elfogása, valamint szövetséges hadseregük megerősítése volt. Megjelenésük mentette meg Olaszországot a közvetlen összeomlástól.

Következmények

A központi hatalmak november 11-én leállították a támadást: Hindenburg ugyanis a fő stratégiai célt, vagyis a Monarchia tehermentesítését elérte. A tetemes fegyverzsákmány mellett igen jelentékeny ruha- és élelmiszerkészlet került a győztesek kezére. Ezekből a készletekből fél évig gazdálkodhatott a dualista állam, amely ezzel tovább folytathatta a háborút, és elkerülte az év végére korábban prognosztizált összeomlást. Nagyon növelte a dualista állam mozgásterét, hogy a korábbi, 384 km hosszú isonzói front helyett a piavei arcvonal csak 140 km hosszú volt, így azt jóval könnyebb volt védelmezni.

Az olasz veszteség az 1917. október 24-et követő egy hónapban 800 ezer emberből állt, amelyből 400 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly volt. Bár a dezertálók döntő részét sikerült elfogni, majd rendezni, reintegrálásuk sok időt vett igénybe. Ennek következtében az olasz hadsereg csak pontosan egy évvel később, 1918. október 24-én tudott ismét támadást indítani. A katasztrófa mértékét jelzi, hogy 270 ezer (!) embert állítottak hadbíróság elé, és megközelítően hatezer dezertőrt agyonlőttek. A drákói szigor azonban nem köszörülhette ki az olasz katonai becsületen esett csorbát: a kudarcba belebukott az olasz hadvezetés színe-java, köztük maga Cadorna is.

Olasz hadifoglyok 1917 novemberében.

A caporettói áttörés egyben a magyar hadtörténet egyik utolsó nagy diadalának számít. Ennek hatására is az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a dualista államnak, majd a csata után másfél hónappal Wilson elnök publikálta hírhedtté vált 14 pontját, amellyel a Monarchia destabilizálását döntő módon katalizálta, egyúttal politikai síkon ellensúlyozta a súlyos olasz hadszíntéri kudarcot. Mindennek ellenére az Olasz Királyság tárgyalási pozíciója, valamint érdekérvényesítő képessége súlyos csorbát szenvedett, ez pedig a béketárgyalásokon azt eredményezte, hogy az antant győzelme ellenére az olasz igényeket csak részben elégítették ki. Paradox módon tehát a caporettói vereség indította el Olaszországot azon az úton, amely révén Róma az 1920-as években ‒ az antant táborán belül egyedüliként – a magyar revízióval szemben „megértő” állammá vált.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221024-attores-caporettonal-az-i-vilaghaboru-utolso-magyar-gyozelme

Read more...

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira II.

Háborús emlékeimnek hely és időrend szerint felsorolt eddigi fejezetei után most letérek a megszokott útról és helynek és időnek figyelembevétele nélkül egy sajátságos jelenségre irányítom figyelmemet; olyan jelenségre, mely október 29-től kezdve egészen a háború végéig mindig és mindenütt felüti fejét, él, virágzik, majd csupán tengődik és végül kimúlásával magával rántja magát az ezredet, talán az egész hadsereget! ... Ezt a jelenséget neveztem meg a címnek választott szóval, ez a jelenség volt a – zsákmányolás!

A kenyérért megindított támadásunk elérte célját. Sikerült az olasz hadseregnek nagy veszteségeket okozni, sok foglyot ejtettünk és gazdag zsákmány jutott birtokunkba. A foglyok minket, harcoló csapatokat, nem igen érdekeltek. Küldtük őket magunk mögé, az előre elkészített fogolytáborokba. De igenis érdekelt bennünket a hadianyag, az élelmiszer és a ruhanemű.

A nem kis számban odahagyott ágyúkra, automobilokra meg egyéb járművekre jóírású német altisztek ráírták krétával, hogy “Deutsche Beute”!. . . Német zsákmány! . . . Ezzel az igen egyszerű eljárással biztosították a maguk számára a hadianyag értékesebb részét. Nekünk nem volt krétánk! ... De meg ha lett volna is, nem írhattuk volna rá egyetlen ágyúra, egyetlen automobilra sem, hogy „Magyarok zsákmánya”! . . . Bár ez igaz lett volna, de mit ér az igazság, ha megsérti a szolgálati nyelvet! . . . Németül meg nem tudott a 39-es baka, s ha tudott, nem mert megszólalni! ... A 39-es baka zsákmányt ejthetett, de nem írhatta rá, hogy a zsákmány az övé! . . .

Elhagyott olasz ágyúk Gradiskánál.

De meg valljuk meg egészen őszintén, minket magyarokat nem is igen érdekelt a hadizsákmány. Talán mert tudtuk jóelőre, hogy amit szerzünk, azt elviszik tőlünk, s a mi népünk és a mi hazánk sohasem fogja látni azt a trófeumot, melyet pedig a mi vérünk árán hagyott ott a visszavonuló ellenség! ... Mi nem harcoltunk zsákmányért! A birtokunkban maradt ágyú vagy automobil mellett közömbösen mentünk el, legfeljebb az érdekelt bennünket, hogy van-e az autón olyas apróság, melynek egyénileg rögtön hasznát vennénk! . . .

Mi elsősorban az ennivalót tekintettük zsákmánynak. Ehhez még az italt és ruházatot számítottuk hozzá. Ha volt elegendő enni- meg innivalónk és felöltözhettünk jó ruhába, akkor megvolt mindenünk. Minderre pedig leltünk már Sagradóban. Ehettünk és ihattunk eleget, sőt az elégnél is többet, s válthattunk ruhát akár minden órában.

Zsákmányra számított a mi hadvezetőségünk, az biztos! De hogy olyan bőséges lesz a zsákmány, mint amennyi birtokunkba került, arra nem volt elkészülve. Erre lehet legalább is következtetni abból, hogy az otthagyott sok anyag összegyűjtése, kezelése és elosztása nem volt megszervezve. Inkább csak az egyéni kezelés, mondhatnám elkezdés érvényesült. Mindenki ahhoz nyúlt, amihez éppen akart, ami kezeügyébe került, s annyit zsákmányolt, amennyit bírt.... A baka amenynyit megbírt enni meg inni, a tiszt amennyit ezen felül még elbírt vinni, a nagyurak meg amennyit elbírtak – vitetni. A bakának hátizsákja, az alantas tisztnek legénye, a zászlóaljparancsnoknak málhásállata, az ezredesnek kocsija, a tábornoknak automobilja, a hadseregparancsnoknak vonata volt, s kinek mije volt, azt megtömhette és amivel megtömte, azt elvihette és sajátjának tekinthette.

Megsemmisült olasz ütegek.

Mikor október 28-án a 3. zászlóalj az Isonzó túlsó partján elhelyezkedett, a többi három pedig az Isonzón innen megállt, éppen besötétedett. Senki sem látott a házán meg a vackán túl s az egésznapi fáradságtól gyötörtén meg a sok szeszes italtól kábultan mindenki ágynak dőlt. Ha kisebb csoportok neki is indultak a kutató útnak, az első élelmiszer- vagy ruharaktárnál megálltak, s telhetetlenségüket tehetetlenségükkel korlátozva pihentek! . . .

Október 29-én reggel aztán már napkeltekor megindult a vándorlás. Különösebb terv nélkül, csak éppen az ösztön hatása alatt ment mindenki ide-oda. Βarakba be, barakból ki, házba, emeletre, padlásra, pincébe, új meg új kíváncsiságtól gyötörve... És keresett, kutatott, vett, vitt, evett, eldobott, fölszedett, taposott, rombolt, káromkodott és – berúgott! ... Az elpusztított vasútállomás termeit éppoly kíváncsisággal kutatták át, mint a kávéval, teával, sajttal, borral, pezsgővel, rizzsel vagy cipőtalppal megtöltött leégett tetejű raktárakat. Ki mit bírt vagy talált, azt vitte hörcsög módjára haza. Egész karika sajt vagy ezer cigaretta, félzsák kávé vagy húsz kiló talpbőr, vagy akár egy doboz aszpirin, az egészen mindegy! ... Míg más nincs, jó minden! . . . Egész láda halkonzervából jut mindenkinek, rá bor a berúgásig, aztán földhöz az üveggel! . . . Ha egy raktárban csak lepedő volt, s a betévedt baka inget keresett, kihányta az összes lepedőt a sárba, végigtaposott rajta, mert – kereste az inget! ... Az éhségtől és nélkülözésektől meggyötört és most a bortól megvadult tömeg kénye-kedve szerint dúskál minden jóban, s mikorra önmagát kielégíti, ötszörös kárt okoz pusztításával! ...

Sagradó elpusztított hídja.

Az ezred parancsnoksága jóindulatú türelemmel nézte a zsákmányolásnak nevezett pazarlást, s hogy legalább némileg mérsékelje, naponta többször jelezte, hogy indulni fogunk. Erre a hírre egybeverődött a más módon egybe nem szedhető ezred, s legalább néhány percre megszűnt a betegesen űzött – rekvirálás! . . .

A századok konyháján annyi lisztet kaptak, hogy alig győztek tésztát gyúrni. Hús is több jutott egy emberre, mint a Karszton, csak az volt a baj, hogy mikor az ételt osztották, hiányzott a század fele. Még aki ott volt, annak sem ízlett az étel. Teleette magát mindenki már kora reggel tengeri hallal meg sajttal, ivott rá ánisos pálinkát meg bort.

Az ezred tisztikonyhája igyekezett mindenféle élelmiszert összegyűjteni. Egyes tisztektől elkérte a rizst, kávét, citromot, s megígérte minden adakozónak, hogyha majd szabadságra megy, kap a leadott anyagból elegendő kóstolót, melyet hazavihet hozzátartozójának. Ezzel a kecsegtető ígérettel egybe lehetett terelni a sok veszni készülő élelmiszert, s meg lehetett menteni olyan időre, amikor már nem áll raktárszám rendelkezésünkre.

Ennek ellenére is maradt elegendő kávé meg rizs magánkézen, ami akkor süli ki, mikor a sok vakriadó után elérkezett a komoly útrakelés pillanata.

A sagradói robbantott vashídon napok óta csak egyetlen deszkán lehet keresztülmenni. Így keltek át egész ezredek, egyesével, egymástól háromlépésnyi távolságban, hogy a túlsó oldalon üldözőbe vegyék a megállni sehogy sem akaró digót. A híd helyrehozási munkálatai nagyon lassan haladtak, pedig az automobil-oszlopok már nagyon türelmetlenkedtek a híd innenső oldalán. Szerettek volna átjutni a még most is megáradt Isonzó-folyón. Szerették volna bebarangolni a túlsóparti vidéket, szerettek volna odaát is zsákmányolni.

Zsákmányolt hadianyagok rendezése Sagradóban.

Az emberek szerettek önmagukból következtetni másra. Szerettek olyasmit hangoztatni, amit maguk tettek ugyan, de mégis mintha más cselekedte volna. Mondaszerű mesék keltek itt a híd előtt lábra. Volt olyan automobil – mondták egymásnak –, mely értékes rakományával Triesztig meg sem állt, s ott adta le valamelyik üzlet tulajdonosának jó pénzért azt, amit a baka szerzett meg harccal, ott adta le a – zsákmányt. Még arra is emlékeznek egyes élesebb látású harctéri emberek, hogy sok teherautót csak azért kellett javítás végett visszaküldeni a mögöttes országrészbe, hogy útközben biztos magánkézbe jusson a rá felhalmozott holmi.

Mindez azonban csak mondaszerű részlet, melyet csak azért írtam ide, hogy világot vessek arra a gondolkozásmódra, mely ekkor ezredünk körében mint színtiszta igazság élt és terjedt. Valójában az ezred menetre készen áll Sagradóban. Már reggel hat órakor felkeltettek bennünket, ami nagyon valószínűvé tette, hogy ez esetben el is indulunk. Azok a bizonyos zsákmányolásgátló indulási parancsok, melyek október 30-a óta naponta kétszer-háromszor összetereltek bennünket, sohasem voltak kora reggel, hanem a napnak középszakaszában, délelőtt vagy délután. Most már bizonyosan megyünk! . . . November 2-a van. Reggel 6 óra. Állnak a zászlóaljak. Elején és végén túlterhelt emberek és túlontúl megrakott málhásállat, mely maga is a Doberdón került egyik zászlóalj birtokába. Lószerető gazdám pórázon szorongat egy kutyát, mely végtelenül nyugtalan. Sehogy sem akarja megszokni az új környezetet. Vagy húsz küldönc és tisztilegény egy halomban, egyiknek több holmi a hátán, mint a másiknak. Á legtöbb ember lábán vadonatúj cipő. Sok az új zöld nadrág, van olyan is, aki olasz gallért kanyarított selejtes köpönyege fölé s olasz sapkával cserélte fel sok vihart látott, de már keveset érő sajátját. Ennek a két utóbbinak viseletét szigorúan eltiltja az ezred parancsnoksága, így kénytelenek beérni a régi rosszal, ami pedig a közeledő téli időre való tekintettel nem valami örvendetes intézkedésnek látszott.

Menetelésünk célja az Isonzó túlsó partján fekvő Gradiska. Oda látszik, ahol az indulásra gyülekezünk. Mindössze 4–5 kilométer. Mondhatnám úgy is, hogy mindössze egy kis teherpróba! ... Ki fogjuk próbálni, hogy elbírjuk-e mindazt, amit zsákmányoltunk!. . .

Gradiska. Utca részlet.

Gradiskán azután különös feladatot kapott ezredünk. Össze kellett gyűjtenünk a városban és környékén otthagyott sok értékes hadianyagot. Szóval eddig a zsákmányolás magánvállalat volt, most a köz érdekében indult meg. Hadvezetőségünk látta a temérdek holmit, s észrevette, hogy az egyéni zsákmányolás milliomosokká tehet automobilvezetőket, százezreket jövedelmezhet kapzsi tiszteknek, gyomorrontást okozhat minden bakának, de annak a seregnek, mely pedig nagyon is rászorult, az egész nagy hadseregnek semmiféle hasznot nem hoz. Rendet kellett teremteni. A rend és a közösség érdekében kellett a pusztulás és elkótyavetyélés veszedelmének kitett anyagot megmenteni. Ennek első lépése pedig az anyagnak összegyűjtése. De vajjon kire bízza a hadvezetőség ezt az anyaggyűjtő munkát?. . . Talán valami alkalmi részvénytársaságra?. . . Megtehetné, hiszen ez olyan munka, amin sokat, nagyon sokat lehet keresni, már pedig a háborúnak az a része, melyen a haszon jelei mutatkoztak, eddig is részvénytársaságok kezében volt!... Tehát egész szépen meg lehetne ezzel a munkával valamelyes pénzcsoportot bízni!... De mégsem! . . . Nem illik, hogy másé Jegyen a haszon! ... A hadsereg szerezte, maradjon meg minden a hadsereg kezeiben. Élvezze a hadsereg azt, amit maga szerzett!... így valahogy gondolhatta a hadvezetőség, amikor elrendelte, hogy a tartalékban levő alakulatok gyűjtsék össze a körletükben hagyott anyagot és szállítsák biztos helyre.

November hó 2-án meg is indult az anyaggyűjtés Gradiskán, ahol ezredünk megállapodott. Gyűjtöttünk mindent, a távíróvezetéktől kezdve a viaszgyufáig. És leltároztunk és raktároztunk. Minden század megkapta a maga körletét és folyt a munka délután két órától alkonyat beálltáig, örömmel végezte a baka ezt a kényelmes munkát, de nem soká tartott a dicsőség! A hadosztályt másnap előre vezényelték és az anyaggyűjtés munkáját rá kellett hagyni valami szerencsésebb alakulatra. Az ezred a hadosztály keretében november 4-én elindult, hogy átlépje az – olasz határt.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira I.

A „kenyér-offenzívának” nevezett támadásunk ideje elérkezett. Jakolinin átélt pihenőnk alatt többféle találgatás vetődött fel, igyekeztünk elejtett szavakból, mástól kapott hírekből megállapítani, hogy mikor fogunk támadni és mi lesz a támadásunk célja? A többféle találgatások közül az vált be, mely október 25-re jósolta a támadás megkezdését. 

Október 24-én este 11 órakor csapatainknak kijelölt helyükön kellett lenni. Ez volt az utolsó mondata annak a parancsnak, mely aprólékosan megállapította ezredünk minden zászlóaljának helyét és feladatát. A 3. zászlóalj dandártartalék lett a Trieszti-dolinában, a többi három zászlóalj hadosztálytartalék lett a Névtelen-hegyen meg az erdőben.

Dr. Csabai István tart. százados.

Az 1. zászlóalj az 555-ös magaslaton állt meg október 24-én este 11 órakor. Ebben az órában az egész hadosztály elhelyezése be volt fejezve. A tüzérség megkezdte működését. Eleinte szépen lassan. Megérkezésünk után aludni tértünk és másnap a Nappal együtt keltünk. Délig nem történt nevezetesség. Rochlitzer őrnagy sorba járta az erdő különböző pontjain elhelyezett tüzérségi megfigyelőket és érdeklődött az eddigi eredmények iránt. Megtudta, hogy német és osztrák-magyar csapatok október 24-én az Isonzó-folyó felső folyásánál, Flits és Karfreit községeknél áttörték az olasz állásokat, elfoglalták azt a két magaslatot, mely állásaink felett uralkodott, mintegy 15.000 foglyot ejtettek és – nyomulnak előre! . . . Ezekből a hírekből arra következtettünk, hogy mi se maradunk tétlenek, mi se maradunk állva, hanem támadunk és kiverjük a digót állásaiból!...

Ágyúink mind hevesebben okádták a tüzet. A 46. gyalogezred támadása délután négy órára volt kitűzve. El kellett foglalnia a Fajti Hribet és 500 lépéssel kellett azon túl előnyomulnia. Amikor a 46-os ezred elérte ezt a határt, akkor megáll és mi utána megyünk és átveszszük a szerepét, mi támadjuk tovább az olaszokat.

Nagyon kíváncsi voltam arra a pillanatra, arra a jelenetre, amikor a 46-osok benyomulnak az olasz állásokba. Kiálltam a hegygerincnek wippachvölgyi oldalára, egy olyan tisztásra, ahonnan látni lehetett a Fajti-Hribet, hogy majd onnan nézem a támadást. De bizony nem sokat láttam. A Fajti-Hribtől a Wippach-völgyön keresztül egészen a Monte St. Gábrieléig egy füstben állt minden. Nem látszott se hegy, se erdő, se folyó; legkevésbbé látszott a támadás. Egyik kezemben az óra, a másikban a gukker volt pont négy órakor. Néztem a Fajti felé, bele a füstbe. Az ég sötétje ránehezedett a Föld homályára, s elveszett szemeim elől a hegy csúcsa. Egyszerre a füst fölé emelkedik egy hatalmas rakéta, mely szökőkút módjára szórta magából a vörös csillagok százait. Ez jel volt; életjel, hogy csapataink fönt vannak a hegyen. Besietek az erdőbe és kíváncsian várom a parancsot, csakúgy, mint minden ember.

Most már magától megy minden. Összeköttetést tartunk a Golnekhegyen levő csapattal, s amikor majd az elindul, nekünk is indulni kell az ő helyükre!. . . Ide meg egy másik ezred jön, hadtesttartalék.

Este 8 órakor megérkezik a Golnekre küldött híradó, hogy a 43-asok elindultak, öt perc múlva úton van az egész 1. zászlóalj. Az 503-as magaslati ponton keresztül azon az úton haladunk, melyen legelőször mentem állásba. A Golneken a 80-as számú kavernát kelleti elfoglalnunk, összevissza rombolt árkokon mentünk keresztül és hoszszas tévelygés után értünk kijelölt kavernánkba. Fejünk fölött néhány nehéz gránát zúgott és belecsapódott a kőföldbe. Kínlódásos keresés után rátaláltunk kavernánkra; belebújtunk és pihentünk.

Kint néma csend. Minden hallgat, minden pihen. Olasz foglyok lepik el a Mörser-dolina környékén a Temnica-Ranziano közötti szerpentint. Annyit máris látunk, hogy támadásunk sikerült, a digón eret vágtunk. Hogy hogyan fog viselkedni, azt még nem sejtjük. Annyi bizonyos, hogy a 46. ezred mélyen az olasz állások mögött állt meg, úgy, ahogy meg volt állapítva.

Az október 26-ról 27-re virradó éjszakát a Golneken töltöttük. Az ellenség nem bántott bennünket. Október 27-e is nyugodtan telt el. Ügy volt, hogy ennek a napnak az estéjén fölváltjuk az első állásban levő 46-osokat. Alkonyatkor jött a parancs: A zászlóalj vonuljon a 464-es magaslatra. Még el sem indultunk, jött a második parancs: Föl a Fajti-Hribre! ... Végül a harmadik, az igazi, mely úgy szólt, hogy meneteljünk a Segeti-tábor helyén keresztül a ,,Muszka-barlangba”.

Este 8 óra volt. Már sötét. Összelőtt kavernánkból alig tudtunk kimászni. Egyesével botorkáltunk a rommá lőtt árok partján. Akadoztunk. A század eleje már messze jár, a vége még bent van a kavernában. Óvatosan indul mindenki. Ezt már megszoktuk. Csend! ... Egyetlen lövés sem hallatszik. Szinte hihetetlen! ... Kostanievica irányában állásainkból néha fehér világító-rakéta száll föl, egyéb életjel nincs. A Károly-úton megállítom a század elejét és várok, mire a vége megérkezik. Az emberek lassan jönnek, egyenkint ereszkednek le a göröngyös hegyoldalról. Mikor mindenki megérkezik, szépen kettes sorba állítom őket, mint a laktanya udvarán szokás. ... Nagy változás huszonnégy óra leforgása alatt! ... Tegnap ilyenkor még nehéz olasz gránátok csaptak a Károly-útra, ma kaszárnyás sorakozó van rajta! ... Míg embereim leereszkednek – nézem a tájat. Nézem a közvetlen közeli hegyeket, a Golneket, a Névtelent! ... Az esti hold fényében olyan szépek! ... így, nyugodt hangulattal nézve, szinte gyönyörűek!... Némaságukkal oly sokat beszélnek s kopár oldalukhoz annyi változatos emlék fűződik! ...

A 363-as és 378-as magaslat közötti lapályon át messzire lehet látni az Isonzó felé! ... A gyenge holdfény nem világítja ugyan meg annyira a tájat, mint a napsugár, de van valami más, ami jobban foglalkoztat, mintha nappali fény borítaná a vidéket! ... Tűzijáték van az Isonzó-fronton! ... Fölséges látvány! ... Görztől az Adriáig, pár száz méternyire egymástól, közel hozzánk és távol tőlünk, végig az Isonzó mentén meg azon túl óriási lángoszlopok villannak meg borzalmas vörös fénnyel, éjjeli villámhoz hasonlóan űzve maguk körül a titokzatos sötétséget! ... Mintha száz hordó petróleumot öntöttek volna egy gyufaszálra, úgy lobbannak fel ezek a tűzoszlopok! ... Eleinte azt hiszem, hogy tűzjelek az olasz hadseregben, csak később jövök rá, hogy ezek robbantások. Kavernákat, raktárakat pusztítanak az olaszok, hogy ne jussanak ép állapotban a mi kezeinkbe! ... Messze, nagyon messze, valahol az Isonzón túl, ahonnan még a hang sem ér ide!

A Golnek 80-as kavernájának szájában még hevesen dobogó szívünk megcsendesedik, elnézelődünk, gyönyörködünk, s úgy érezzük magunkat a Károly-úton, mintha nem is háborúban volnánk! ...

Nekiindulunk a Segeti-tábornak! ... Kettesével az út baloldalán menetelünk. Velünk szembe üres kocsik jönnek, melyeket az út másik oldalára terelünk. A 378-as magaslat balszárnyán átlépünk azon a vonalon, melyen egy hétnek előtte nem lehetett volna átlépni! ... És megyünk le a völgybe, ahol két nappal előbb meg egy évvel előbb még az olasz állások voltak! A hold fényénél jól meg lehet látni, hogy menynyire elpusztította tüzérségünk az olasz árkokat! ... Bizony sokkal jobban, mint ők annak idején a mienket! Az ő első vonalukban valóban nem maradhatott meg élő ember! Az első vonal mögött azután volt ép árok is! ... Egy méter széles, két méter mély árok volt ez, melyben kisvasút volt fektetve! ... Ez az árok a „Muszka-barlanba” vezetett, ahova ezen az estén meg kellett érkeznünk!

Ez a barlang a Muszka-barlang elnevezést még tőlünk kapta akkor, mikor csapataink a Doberdón harcoltak és a Segeti melletti táborba jártak pihenőre. Akkoriban orosz fogoly-munkások tanyáztak benne. Mikor beléptünk rajta, láttuk a berendezésén, hogy az olaszok segélyhelynek használták. Éppen úgy, mint a mi Lujza-barlangunkat a Plenskin, ezt is villannyal világították. Ott volt a dinamó, mely az áramot szolgáltatta. Most nem működött, mert nem volt benzinünk, melylyel hajtani lehetett volna. Sötét volt a barlangban, csak itt-ott pislákolt egy gyertyácska, melyet valamelyik baka kotorászott elő tarisznyájából.

Megérkeztek a legújabb hírek! ... Harmadik zászlóaljunk támadott és elfoglalta az előttünk levő Pecinka-magaslatot. Az olasz hadsereg sietve vonul vissza, állítólag már túl van az Isonzó-folyón! ... Örömmelhallottuk ezeket a híreket és nyugodtan hajtottuk álomra két éve fáradt fejünket! ...

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...