Az otrantói tengeri ütközet – Horthy Miklós és a háborús sajtó - III.

Sajtóhadiszállás, Június 5.

Azok a könnyű harci egységek, amelyek a május 15-én lezajlott tengeri ütközetet megvívták, olyan haditényt hajtottak végre, amelynek bölcs vezérlet alatt gyönyörűen megvalósított merész, terveit igen nagyra kell értékelni. Hadihajóinknak az volt a feladatuk, hogy az Otranto és albán tengerpart között járőrszolgálatot teljesítő felfegyverzett ellenséges őrhajóknak és gőzösöknél mennél nagyobb károkat okozzanak.

E feladatukat alig fokozható alapossággal oldották meg. Az antant országainak kormányai, mint előre látható volt, hivatalos jelentéseikben merész előretörésünk rendkívüli sikerét megkísérelték a maguk haditényeinek felmagasztalásával, valamint valótlan állítások megkockáztatásávál kisebbíteni vagy kétségbevonni. E közlésekkel szemben most, hogy már semmi okunk sincs rá, hogy a déli Adrián lejátszódott tengeri üiközet részleteit a nyilvánosság előtt a flotta parancsnokság eddigi közléseinek kiegészitéseképpen, az autentikus jelentések alapján a következőkben leírjuk az eseményeket. Előbb azonban a következő cáfolat jobb megértése okáért, egész terjedelmében idézzük az angol hivatalos jelentést.

„Május 17-én könnyű cirkálókból és torpedózuzókból álló osztrák haderő rajtaütött a szövetségesek adriai őrvonalán (Drifter Line) és 14 brit őrhajót elsülyesztett. A Dourtmouth és Bristol nevű hadihajók, valamint francia és angol torpedózúzók közel Cattaróig üldözték az ellenséget. Az ellenséges csatahajók közeledésére a mi hajóink visszavonultak. Olasz repülők megtámadták az ellenséges hadihajókat és határozottan állítják, hogy látták, mint vontatják az egyik ellenséges cirkálót lángban álló fedélzettel, sülyedö állapotban Cattaróba. Más ellenséges cirkálók a brit tengernagy jelentése szerint szintén súlyosan megsérültek. A Dortmouthot egy ellenséges cirkáló megtorpedózta, de visszatért a kikötőbe. Három emberünk meghalt, három eltünt, hét megsebesült. Egyéb veszteségünk nincs. Az ellenség az őrhajók legénységéből 72 embert foglyul ejtett.“

E jelentés megcáfolására illetékes helyről a következőket közlik: A flottaparancsnokság, mint mindig, a f. évi május 17-iki jelentésében is a puszta ténynek minden öndicséret nélkül való fölsorolására, szorítkozott, a felsorolást azonban még a következő részletekkel egészíthetjük ki:

Az SMS Csepel romboló.

Flottaosztagunk, amely ő felsége Novara hajóján tartózkodó Horthy Miklós sorhajókapitány parancsnoksága alatt harcolt, e könnyű cirkálón kivid még a Purschka sorhajókapitány parancsnoksága alatt lévő Saida és a Keysler sorhajókapitány parancsnoksága alatt lévő Helgoland nevű könnyű cirkálóból, a Liechtenstein herceg fregattkapitány parancsnoksága alatt lévő Csepel és a Morin fregattkapitány parancsnoksága alatt lévő Balaton nevű torpedónaszádokból állt. Parancsnokaink föltétlenül felismerték a következő ellenséges egységeket: a Dartmouth és Bristol angol s a Quarto, Marsala és Nino Bixio olasz cirkálókat, amelyek mind erősebbek a mi cirkálóinknál, azonkívül nyolc olasz és francia torpedózuzót. Cirkálóinkat, az angol jelentéssel ellentétben nem üldözték, ellenkezőleg: szikratávirati jelentés utján értesülvén az ellenség tartózkodási helyéről, ők támadtak. Emiatt le is kellett térniük a bázisuk felé vivő útról. Miután húsz őrhajót elpusztítottak, módjukban lelt volna, hogy kitérjenek ilyen egyenlőtlen ütközet elől.

Két és fél óláig tartott a harc a túlnyomó számban lévő ellenséggel. Azután az ellenség elvonult Brinidisi felé, ámbár a Novara gépei elromlottak, a hajó nem birt elmozdulni s a Saidának kellett elvontatnia. Akkor a segítségére siető St. Georg és a torpedónaszádok füstjét cirkálóinkról még alig lehetett látni. Még sokkal kevésbbé láthatta tehát az ellenség, a mely ekkor már déli irányban visszavonulóban még 12.000 méterrel távolabb tartózkodott. Ilyenformán kétségtelen, hogy a mi egységeink voltak azok, amelyek a csatateret tartották. Nemcsak saját megfigyelésünkből, hanem a tengeri ütközetről szóló valamennyi ellenséges jelentés összehasonlításából is azt következtethetjük, hogy az ellenség veszteségei: a Dortmouth-cirkáló három torpedózuzó, három szállító- és húsz őrhajó, továbbá egy búvárhajó és egy repülőgép. Mi nem vesztettünk egyetlen-egy hadihajót, szállitógözöst vagy repülőgépet sem. A Novara, amelyet az ellenség sülyedő állapotban lévőnek jelentett, május 26-án egy teljes gőzzel megtett utón bebizonyitotta, hogy sérülése nem volt jelentékeny. A Novara halottakban 14 embert vesztett, köztük Szubovics korvetkapitányt, azonkívül 83 sebesültje is volt, köztük a hajó parancsnoka is. A Saida három sebesültet vesztett, a Helgoland egy halottat és egy sebesültet. A két torpedózuzó, amely Liechtenstein fregattkapitány parancsnoksága alatt külön manőverezett, két torpedozuzót és három szállitógözöst pusztított el, veszteséget nem szenvedett.

Ez a hajó nem Durazzóba futott be, mint az ellenség jelentette, hanem, a bázis-kikötőjébe, Cattaróba. Az ellenségnek hajókban szenvedett veszteségei, a foglyul ejtett 72 angolt nem is számítva, azt sejtetik, hogy halottakban és, sebesültekben szenvedett veszteségei legalább akkorák voltak, mint a mieink. Az olasz jelentés ezúttal is annyira túlzott, olyan fantasztikus volt, s annyira ellentmondott minden szavával a valóságnak, hogy nem is érdemel cáfolatot. Az angol cirkálók pontosan tüzellek és tüzelésüket jól vezették. Az ellenség nyilvánvaló balsikere annál nagyobb elégtétellel tölthet el bennünket, mert, mint az angol hivatalos jelentés különösen kiemeli, a velünk szemben álló tengeri haderőt a Dartmouth fedélzetéről egy olasz tengernagy vezette, mint rendelkező parancsnok.

Közli: Magyarország, 1917. június 6.

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

Skagerrák az Adrián. Flottánk sikere az Otrantó fölött. – Horthy Miklós és a háborús sajtó - II.

Sajtóhadiszállás, 1917 június.

Az olasz hadüzenet első, emlékezetes és sötét éjszakája óta, amikor az osztrák-magyar flotta kisebb egységei nagyszerű lendületű megosztott támadással kegyetlenül és váratlanul markoltak bele a római álmok rózsaszín felhőibe, derék tengerészetünk minden akciója csak újabb csalódást jelentett Olaszország számára, ahol uszító szónoklatok az Adria fölötti hegemónia megszerzését ugyanolyan könnyű feladatnak szavalták, mint Cadorna csapatainak Bécsbe való masírozását. Az utóbbi álom, jól tudjuk, hogyan foszlott szét az első Isonzó csatában már, mikor a Doberdó szürke szikláin halomszámra égette a karsztok forró napsütése az olasz hadsereg hullává tépett elite dandárait; arról pedig, hogy az Adria fölötti hegemónia helyett egyre nagyobb elkeseredéssel a keserű Adriát emlegessék Olaszországban, cirkálóink, torpedózúzóink, tengeralattjáróink és hydroplánjaink gondoskodtak kiadósan. Ahhoz persze, hogy teljesítményeik tengerészeti és katonai értékét már ma fölmérjük, lázas még és új történésektől ideges az idő. A történelmi távlat majd megmutatja, hányszor döntöttek meg rég kipróbált számításokat nem emberfeletti, de sokkal több: emberi bravúrral és lélekkel, ami sokszorozta a gépek erejét. — De azért a történelmi távlat kedvéért se mehetünk el szó nélkül tengerészetünknek amellett a győzelme mellett, amelynek hírét Otrantó alól kapták föl és vitték világgá a szelek. Nem tehetjük már azért se, mert tengerészetünk hírneve mellett magyar hősök neve is fényesedett az ütközet forróságában, hősöké és halottaké, akik az Adria hullámai fölött ugyanúgy állják a helyüket, mint Wolhynia mocsaraitól a Karszt napverte szikláiig mindenütt.

Horthy Miklós sorhajókapitány az SMS Novara hídján.

Mielőtt azonban a dacos Lovcsen alá mennénk a sziklák közé bújt Boche di Cattaróba, ahol május tizennegyedikén este csupa fény és arany volt a tenger, — mindjárt lebukik róla a nap vörös korongja s komoly hajóink lassú méltósággal futnak ki, mintha a végzet ülne kéményeik fölött, — előbb a térképet vegyük elő, hogy könnyen követhessük minden jelentősebb mozdulatukat. Láthatjuk itt, hogy az Adria legdélibb része a valonai öböl egyik sarka és az Otrantó fok között annyira összeszűkül, hogy a szemközti partok egész távolsága 74 kilométer, tehát csak negyven tengeri mérföld. Egymástól körülbelül ilyen távolságban húzódnak tovább délre a partok egész a Maria di Leuca fokot Fano szigettel összekötő vonalig s a partok között körülbelül harminc tengeri mérföld hosszúságban az úgynevezett Otrantó-úton hömpölyögnek az Adria szürke hullámai. A hullámoknak ezt a keskeny utcáját, amelyben földrajzi lehetőségek miatt a legkönnyebb elzárni az északi Adria forgalmát és útjait a Földközi-tengertől, még semlegessége, illetve szövetségessége idején próbálta biztosítani magának Olaszország, amely Valona megszállása után tényleg abba a kedvező helyzetbe került, hogy flottabázist teremthetett magának a valonai öböl belsejében harminc mérföldnyire az otrantói szoros északi bejáratától és alig ötven mértföldnyire szemközti bázisától, Brindisitöl. De nemcsak ez a két flottabázis adja szinte magától a szoros könnyű elzárásának lehetőségét, mert Tarento, a régi, megerősített hadikikötő is csak hetven mérföldnyire van a szoros déli, tehát százra északi kapujától. Mivel pedig Tarento az olasz flotta fő gyülekező helye, húsz mérföld sebességgel negyedfél illetve öt, huszonöt mértföld sebességgel pedig három, illetve négy óra alatt bármikor ott teremhetnek az olasz hadihajók a csatorna déli vagy északi kijáratában. Emellett természetes blokádvonalnak sincs alkalmasabb két pont az Adrián, mint az Otrantó szoros két szemközti hegyfoka s ha az északi Adria blokírozását olyan komolyan gondolta volna az entente, ahogy lapjaiban hirdette, tehát valóságosan el akarta volna zárni, akkor erre a vonalra kellett volna sorakoztatni csatahajóit, egész blokírozó flottáját. Az effektív blokád azonban csak kihirdetésekor szép, hangzatos és igen alkalmas például olcsó győzelmi mámor ébresztésére, a valóságban azonban különösen itt az Adrián se azt a költséget nem éri meg, amit szénben elfogyasztana a hosszú készenlét, se azt a kockázatot, hogy nagyszerű, szorgalmas és páratlanul vállalkozó szellemű tengeralattjáró hajóink egy-egy ügyesen kilőtt torpedóval drága cirkálók páncélos testén harapjanak halálos sebet.

A „Leon Gambetta" szomorú esete óta nem is blokíroznak cirkálókkal, a drága és komoly csatahajók helyére rokkant és jórészt már kimustrált gőzösöket és öreg halászbárkákat sorakoztattak, amelyeket, hogy komolyabb legyen a külsejük, fel is fegyvereztek, ágyúkat is raktak rájuk és kinevezték őrhajónak. Ezeket természetesen akár tízesével lehetett egymás mellé állítani az őrvonalra, ha elpusztulnak se nagy kár éri az entente hajóhadát s viszont, ha fegyvereikkel nem is, de a közéjük feszített aknákkal és a gőzösökkel vontatott nagy hálóikkal úgy ahogy megpróbálták elzárni tengeralattjáróink útját ki a Földközi-tengerre. Mivel pedig a nagyobbakon szikratáviró-állomás is volt, ha részünkről jelentékenyebb vállalkozás indult volna délfelé, rögtön értesíthették volna akármelyik olasz flottabázist, ahonnan a kedvező távolsági viszonyok miatt bármikor jelentékeny túlerő futhatott volna flottillánkkal szembe.

Ezeket mondja a térkép és így beszélnek a számok, amikre Otrantó körül az entente őrvonalai épültek. Föltevéseik és az adatok szerint tehát csaknem teljes volt az otrantói zár, a valóság azonban sokszor megcsúfolta ezt a számítást, hiszen búvárhajóink szorgalmasan és pontosan dolgoztak a Földközi tengeren is és munkájuk végeztével épségben tértek vissza kifutási helyükre, ami pedig mindig innen volt az otrantói őrvonalakon. Mindamellett, ha tengerészeink elszántsága és nagyszerű képességei elé nem is feszíthetett komoly akadályt ez az őrvonal, nem tagadható, hogy kényelmetlen volt és jelentéktelenségében kihívó is, mert fölsorakoztatott apró hajóinak nyugodt, zavartalan élete a barna vízen csak tovább táplálta az Adria uralmáról sokszor újra költött mesét, amivel vereségeik után annyira szerették magukat vigasztalgatni az olaszok.

Május tizennegyedikén este, mikor a cattarói öböl vad szépségei fölött a naplemente gyönyörű színei szikráznak, azért indult ki három cirkálóból és két torpedózúzóból álló hajórajunk, hogy ezek között a déli Adrián csöndesen pöfékelő őrhajók között keményen szétüssön s amennyit lehet, de minél többet a keserű Adria fenekére küldjön ágyúival. A vezérhajó, a sokat próbált Novara parancsnoki hídján egy nemes magyar tengerész áll, I. Ferenc József volt szárnysegéde, nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány, akinek a neve nemcsak flottánk annaleseiben, de a magyar vitézség szívekbe zárt aranykönyvében is jó elől van már. Hajója mellett még a „Helgoland" és a „Saida" cirkálók, továbbá torpedózúzóink a „Csepel" és a „Balaton" hasítják a hullámokat; irány az otrantói szoros!

Még mielőtt elindultak volna, a „Novara" födélzetén együtt van minden ember s a parancsnok elmagyarázza az egész hadművelet tervét, hogyan akarjuk áttörni és lehetőleg elpusztítani az entente őrvonalát. „Tudom — mondja a kapitány, miközben arcán a keményre edzett karakter vonások néhány árnyalattal leenyhülnek —, hogy a Novara minden embere megteszi kötelességét most is mint az eddigi ütközetekben és remélem, hogy holnap délben mindnyájan frissen és egészségesen itt leszünk életünk egyik legszebb emlékével...

Az estét, amiben kifutottak, lassankint éjszaka váltja fel, sötét fátyla ráhúll a vizekre, amikben tajtékos örvényutak futnak a hajók után. Fönt, nagyon magasan az ég apró csillaglámpái pislognak, lent nincs semmi, csak a gépek tompa zihálása, hallgató ágyuk a fedélzeten, őrt álló matrózok léptei és figyelők, akiknek a szeme távcsővel fúródik a sötétbe. A három cirkáló Otrantó hegyfoka felé kanyarodik, a két torpedózúzó meg Valonának vesz irányt, a díszpoziciók ugyanis úgy szólnak, hogy még a hajnali szürkület előtt ki kell terjeszkedni az egész Otrantó szoros szélességére s amint a kelő nap súgarai elkergetik az árnyékot, egyszerre, meglepetésszerűen előretörni öt ponton az egész őrvonal ellen s a föntebb vázolt föladat elvégzése után újra gyülekezni a hazafelé vezető útra. Nagy egységeink akcióját támogatandó, természetesen feladatot kaptak búvárhajóink és hydroplánjaink is, az előbbiek torpedói az ellenséges bázisok felé leselkedtek: hol lehetne eredményes munkát végezni, az utóbbiak pedig hajnalhasadtával azért szálltak a tenger fölé, hogy részletes és kimerítő jelentést hozzanak nemcsak az őrvonal, de az egész déli Adria földerített viszonyairól.

Mire a hajnal úszó aranyából az albán partok felől kiemelkedett a nap, hajóink már rég a szorosban úsztak, a Novara pláne már Korfu körül érte meg a reggelt, egész odáig cirkált nagyobb szállítmányok vagy jelentékenyebb őrhajók után. De mert a tenger tükre belátható körleten belül tiszta volt minden ellenséges hajótól, visszafordult újra a vizek szűk útjába, az Otrantó-szorosba, ahol északról a láthatár síkján nemsokára már megjelentek azok a szelid kis füstgomolyok, amiknek az anyja angol legénységi őrhajó, vagy szállítógőzös az őrvonal mentén. A Helgoland is lement egész a Maria di Leuca sziklafokig anélkül, hogy valamit talált volna, s csak mikor már visszafordult észak felé, akkor akadt össze egy csomó kisebb gőzössel. A Saida ezzel szemben, amelyik az akció terveinek megfelelőleg középen úszott, már hajnal előtt észrevette ágyúival szemben az őrvonal hajóit, de nem támadta meg őket, míg a parancs szerint a flottilla másik két cirkálója is meg nem nyitja a tüzet. Különben az egész csetepaté a mi programmunk szerint percek alatt fejlődött az első ágyúlövéstől a teljes sikerig. Elsőnek a Saida ágyúi szólaltak meg, födélzetéről fél ötkor nyitották meg a tűzet tüzéreink s pár perc múlva a hozzá legközelebb eső három őrhajóból egy elsüllyedt, kettő pedig súlyosan megrongálódott. A Helgoland ágyúi viszont csak pár perccel öt óra előtt láttak munkához és húsz perc alatt nyolc gőzöst küldtek a tenger fenekére, míg a Novara kényelmesen, mert biztosan csak öt után kezdett végezni az őrvonal rámaradt részével s fél óra alatt meg is semmisítette mind a tíz hajót, amelynek a füstjét Korfutól visszatérőben elsőnek pillantották meg figyelői. Az őrhajók eleinte kapálództak a rájuk váró végzet ellen, ami ágyúink acéltorkából röpült feléjük, sőt a formák szerint ütközetet is kezdtek, viszonozták, persze hatástalanul biztos csapású gránátjainkat, de azután jónak látták mégis, ha süllyedő sorsára hagyják hajóikat, maguk pedig csónakba szállva, próbálnak kimenekülni a halál árnyékából. Azok közül az angolok közül, mert az őrhajók legénysége angol volt, akik csónakba szálltak, a Novara 35, a Helgoland 18 és a Saida 19 foglyot kihalászott és födélzetére vitt, ahol az üres legénységi szobákba zárták őket. Az őrvonal tehát szét van zúzva, de több meg van semmisítve s a tegnap még csöndesen pipázó kémények helyén néhány úszó roncs és még gyűrűző örvény mutatja, hol volt bezárva az Adria, a mi tengerünk kapuja, — azután az örvény is elsímúl, a roncsokat is szétszórják a hullámok, nem marad semmi, csak a tenger, hátán az apró habtarajokkal, amik messziről egyetlen, végtelen simasággá úsznak össze...

Katonai nyelven nem történt más, csak a parancsot teljesítette a flottilla, cirkálóink már igyekeznek is vissza észak felé, ahol fél nyolc előtt még egy bizonyos ponton találkozniok kell. Ez alatt azonban nem voltak tétlenek torpedózúzóink sem, a Csepel és a Balaton, amelyek herceg Liechtenstein fregattkapitány vezénylete mellett tudvalevőleg Valona felé indultak még az éjszaka. Kora hajnalban, még a Saidánál is korábban, ütközetbe kerültek s nem messze a valonai partoktól a Csepel egy olasz torpedó zúzót semmisített meg, a Balaton pedig torpedólövéssel egy szállítógőzöst intézett el. Pár perccel később pedig ágyúik gránátkorbácsával közösen vertek halálra még két gőzöst, amelyek égő fedélzettel, találatoktól tépve a legutolsó pillanatban a Valona-öböl sziklái mögé menekültek. Az olasz flottának ebbe a bázisába torpodózúzóink természetesen nem követhették már-már süllyedő zsákmányukat, miért is feladatuk végeztével fölfelé nyomultak a közös találkozási pont irányában már akkor, amikor a Novara és a Helgoland még neki se láthatott eredményes munkájának. Míg azok elintézik az őrvonalat, a Csepel és a Balaton néhány földerítő cirkálást végez, de útjukba sehol semmi nem mutatkozik a hullámok hátán.

Mielőtt azonban cirkálóink is a találkozási pontra érnének, Valona magasságából, a reggel egyre erősödő fényével erősödnek azok a füstcsíkok is — négy keskeny szürke sáv a vizek fölött —, amelyek alatt négy ellenséges torpedózúzó jön kelet felől, valószínűleg, hogy az őrvonal sorsát földerítvén, a mi viszonyainkról tájékozódást szerezzen. Ahogy közelebb érnek, megszólaltatják ágyúikat is, de minden eredmény nélkül. Mindössze hét percig tart az acéltorkok vitája, azután a mieink elől szépen kitérnek és mennek vissza a barna valonai partok bazalt sziklái felé, ahol a parti ütegek tűzből és acélból szőtt védőszárnya veszi őket oltalmába.

Sikereik szép emlékeivel, egy fényesen megoldott nagyszerű feladattal maguk mögött futnak tovább hajóink az acélszürke vízen, programm szerint a találkozási pontra, amikor a húsz mérfölddel előbbre futott torpedózúzók északnyugati irányból is füstfelhőket, ellenséges egységek nyomait fedezik fel. A jelző árbocokra nyugtalan zászlócskák kezdenek föl alá futkosni, szikratávírók elektromos hullámai viszik hátra a hírt, értesítik a cirkálókat, ahol a Novara parancshídján már repülőink jelentéseiből is tudják, mekkora túlerő készül ellenünk. Uj, most már részletezett jelentések egyre komolyabbnak mondják a helyzetet, a Csepel típusok szerint is felismeri a közeledő ellenséget: egy Quarto, két Indomito és két olyan cirkáló tipus, amelyeket annak idején, még a háború előtt, Romániának építettek, de azután az olasz flottába sorozták be. Ezekhez csatlakozott még két Liverpool tipusú nagy angol cirkáló is. Két kis torpedózúzónk elenyésző erő ezzel a flottával szemben, nem is volna szabad velük fölvenni a harcot, csak ha helyreáll szoros összeköttetésük a mögöttük előretörtető három cirkálónkkal, de azért viszonozzák a flotta tüzét s az egyik vezető-hajón olyan eredményes találatot érnek el, hogy az kénytelen visszafordulni. Maga az ellenséges flotta is inkább nyugati irányba fordul, csak egyetlen „Rumanu" típusú cirkáló követi torpedózúzóinkat addig, míg Durazzó körül a parti ágyúk csövei ezt is gyors visszafordulásra nem késztetik nyugat felé a többi hajó nyomába.

Ebben a helyzetben lent a vizek gyomrában fürge acélhalak, tengeralattjárók készítik elő torpedófogaikat, fönt a felhők felett meg szürke hadimadarak búgó hangja, hydroplánberregés veszik el a messzeségbe, előre és a magasba küldött szemei mindkét flottának, hogy földerítsék és kísérjék a harcot. Hazafelé, a cattarói öbölbe igyekvő cirkálóinkat hamar fölfedezte az ellenség, feléjük irányítja egész flottáját s a mieink parancsnoka, ahelyett, hogy eredeti feladata megoldása után a jól végzett munka megnyugtató tudatával — mert ezzel tehetné — kitérne a túlerő elől, — diszpozíciókat ad a támadásra. Jelek szaladnak a zászlókra, zászlójelekből parancs lesz, amit ismételnek az összes egységek, a messzeható elektromos hullámok meg drótnélkül kopogják Cattarónak a helyzetjelentést, azután megindul a támadás a föntebb részletezett túlerő ellen, amelynek erőviszonyaiban csak annyi változás történik, hogy újabb, pontosabb jelentések az eddig „Liverpool" típusunak tartott cirkálókról megállapítják, hogy a sokkal erősebb „Dartmouth" klasszisba tartoznak. Hajólexikonok szerint tehát 15.200 ellenséges deplacement tonnával, 16 darab 15 cm. kaliberű, 7 darab 12 cm.-es és 8 darab 7-6 cm. kaliberű hajóágyuval, a mi részünkről 10 ezer tonna és 27 darab 10 cm.-res ágyú megy ütközetbe. Ellenséges részről előbb a Quarto áll a flotta élén, de még az ütközet megkezdése előtt helyére nyomul egy angol cirkáló, amelyről későbbi jelentések szerint mégis egy olasz admirális vezeti a csatát, melyben a támadó kezdeményezés épenúgy a miénk, mint ahogy a győzelem is kezünkben marad.

Az ütközet lefolyásáról, amelynek némely válságos percében a halál árnyéka kelt ki a habok közül, sok levél és tudósítás beszámolt már a közvéleménynek; tudjuk veszteségeinket is, köztük a Novara első tisztjének, a derék Szuborits Róbert korvettkapítánynak a halálát is, a flotta kiváló parancsnokának, Horthy Miklós sorhajókapitánynak sebesülését is és olvashattuk a napisajtóban mindazt a sok színt, amit íróművészet ráakaszthatott ennek a forró ütközetnek nagyszerű pillanataira. Én tehát csak arra szorítkozom, hogy az ütközet momentumaiból azokat és úgy adjam vissza, ahogy a Novara parancsnoka egy emlékezetes, szép bádeni délutánon maga mondta el nekem élete legszebb emlékeként az északi Adrián vívott ütközetét.

Akkor már több mint három héttel mögötte volt az izgalmas csatanap, nagy karosszékében nyitott ablaknál ült nem messze a Kúrpark virágágyaitól, egy szép, meleg és nemes családi élet közepén, mintha valami festményből vágták volna ki a diadalmas ütközetből sebesülten hazatért hőst. Előbb személyes impressziókról, meg az életről beszélgettünk, ami most szerényen és alázatosan húzódik meg az ütközetek árnyékában és riadtan figyeli, meddig tart még lobogása, azután sebesülése körülményeiről és csak azután térünk át az ütközetre.

— Bizony, sokkal erősebbek voltak — mondja Horthy, a nemes magyar kapitány — és ha csak egy kis vér lett volna bennük, most aligha ülnék itt, minden másként történhetett volna. így is szinte a csodával határos, hogy itt vagyok, hiszen a lábaimon kívül egy gránátrepesz a fejemről szakította le a sapkát, szövete ráégett a tenyérnyi, forró acélforgácsra, nem maradt meg más, csak az arany zsinór belőle. Azonkívül a ruhám is leégett, úgy tépték le nagy nehezen és úgy oltották le rólam. De most már minden jól van, csak örülni tudok az életnek . . .

— Az őrhajók sorsát ismeri, egymásután elsülyesztettük őket, s aki az őrvonalnak legénységéből csónakra nem szállt, ott pusztult a hajókkal együtt. A csónakokról felszedtük őket és bezártuk egy legénységi terembe. Hetvenketten voltak összesen, egy közülük súlyosan sebesült, aki később meg is halt a hajón. Vallomásukból csak egy momentum fontos, kiderült, hogy egyetlen tengeralattjárónk, amelyet 1917 folyamán elvesztettünk, ennek az őrvonalnak a hálójába keveredett, azért nem tért vissza. Tehát ezt se az olaszok pusztították el, akiknek a híreivel szemben csak pár napja állapítottuk meg hivatalosan, hogy nemcsak 14 tengeralattjárónkat nem tehették tönkre, de kettőt sem, mert 1917-ben mindössze egyetlen tengeralattjáró hajónk sorsa vált bizonytalanná. Most már ezt is ismerjük az elfogott angolok vallomásából. Annál nagyobb elégtétel nekünk, hogy éppen ezeket az őrhajókat sikerült a tenger fenekére küldeni.

— A foglyok különben elég tisztességesen viselkedtek, csak később, az ütközet alatt, akartak kitörni, dörömbölni kezdtek és csak töltött revolverekkel lehetett őket lecsendesíteni...

— Amint aztán jöttünk visszafelé Otrantó alól, egyszerre új őrhajókat jelentenek a megfigyelők. Kora délelőtt volt, 15.-én, de nem őrhajókról volt szó, vagy szállítógőzösökről, aminek a fiatal szem messziről nézte őket, hanem harci egységek, cirkálók és torpedózúzók közeledtek s a cirkálók között az olasz Quartó, amelyikkel már sokszor szerettem volna találkozni. Jövetelükről különben több értesítést is kaptam akkorra, kimerítő és pontos jelentéseket s bár kétségtelenül fölismerhető volt számbeli és erőbeli fölényük, bevártuk és megtámadtuk őket. A két angol és a három olasz cirkáló, amelyiket név szerint is fölismertünk, erősebb egység a miénknél, ágyúi is messzeb hordanak s amint megnyitották ránk a tűzet, igyekeztek mindig a mi tűzkörletünkről elmaradni. A Novarával, amely a tűzhatásnak legjobban ki volt téve, manövrirózni kellett, nekik-nekik rohanni, hogy eredményesen lőhessük. Ez annál nehezebb volt, mert másik két cirkálónk, a Saida és a Helgoland kisebb sebességű hajó, nem bírják ki az iramot és nehezebb velük mozogni...

— De így is sok találatot figyeltünk meg az ütközet folyamán, amelybe hydroplánjaink is beleavatkoztak és kiadósan bombázták az ellenséges egységeket. Mivel az olasz cirkálók, de különösen a Quarto, amelyik eredetileg a vezérhajó volt, de később hátra került és amelyikkel különösen kedvem lett volna összemérni az ágyúkat, mindig a lehető legnagyobb távolságban maradtak tőlünk, sokszor rövidet lőttek s gránátjaik csak a tajtékos tengerbe csapódtak, ahol nagy örvényes víztölcsér fakadt a nyomukban. Nem lehetett megállapítani, de valószínűleg ezek a rövidre lőtt gránátok pusztították el az olaszok egy saját tengeralattjáróját is, amelyik a Novarához akart férkőzni, bár egy hydroplán akkor már erősen zavarta magasból dobott bombáival. Lehet, hogy egy ilyen bomba ölte meg, de nagyobb valószínűség szól amellett, hogy maguk az olasz hajóágyúk, amelyek mindig csak messziről lőttek felénk.

— Az angol cirkálók, amelyek közül a Dartmouthot egy tengeralattjáró hajónk halálra sebezte, annál jobban vezették a tüzelést. A Novara kórházát még az őrhajókkal való esetünk alatt lerombolta egy angol gránát, a délelőtti ütközet közben pedig egymásután több találat is éri a hajót. Kemény ütközet volt, nehéz órák, de azért mi maradtunk fölül. Egy találat az előárboc zászlaját is letépi, rögtön újjal pótoljuk, tovább lobognak színeink a Novara ormán. Egy másik az ágyúk közé csap, meggyullad a lövegek mellett álló muníció, a sistergő, siketítő zajban rémült pillanatok ezek, de a muníció nem robbant fel, bőven van levegője, csak nagy sivítással elég, míg el nem oltják. Más találatok tüzet okoznak a fedélzeten, ahol mindenki a helyén van: szanitészek a sebesülteket kötözik, tartalékok a tüzet oltják.

— Szuborits, a derék korvettkapitány is a fedélzeten van, a tűzoltást inspiciálja, amikor egy gránát közelébe csap le. Sebesülése halálos, nem lehet rajta segíteni, egy szilánk a hátgerincét is éri, pár perc alatt kiszenved a nemes magyar katona. Kihajózásunk után holttestét hazaszállították Budapestre, a Novara koszorúját egy tiszt vezetésével 9 emberem vitte fel a sírjára...

— A száguldó tűz újabb károkat okoz, egyszerre csak észrevesszük, hogy vizet kezd veszíteni a kazán, a gépek is elromlanak. Egy gránát a fedélzet páncélját is beszakítja, azt hisszük, ez sértette meg a kazánt, de megállapítani nem lehet, mert ha valaki le akart menni, nemcsak forró vízbe, futó tűzbe és gőzfelhők gomolyába került, de a lövedékek robbanó gáza is halálba fojtotta volna. Megpróbáltuk gázmaszkkal is, de így sem lehetett lemenni a hajó égő gyomrába, ahová új veszedelemnek a víz is benyomult. A gépek megálltak, a Novara is megáll, de ágyúink tovább dolgoznak. Később derült csak ki, hogy egy gránát csak a kazán vízvezető csövét szakította be, a baj tehát jelentéktelen volt.

— De ekkor már a Saida jött segítségül, hogy elvontasson a diadalmas ütközet színhelyéről, ahol ágyúink még mindig nem hallgatnak el. Egyszerre azonban csak látjuk ám, hogy az ellenséges flotta, mely súlyos veszteségei dacára is, még mindig sokkal erősebb a mieinknél, a Quarto után szépen megfordul, feladja a harcot és menekül vissza Brindisi felé. Talán, ha angolok vezették volna, nem így történik, de olaszok voltak és olasz parancsnok a vezérhajón fönn is. Körülbelül 12 kilométerre voltak tőlünk déli irányban, mikor 12 óra táján feladták a küzdelmet. Nem sokkal később mi már észrevettük a St. Georg füstjét is, amelyik a cattarói öbölből támogatásunkra kifutott. De mire odaért volna, az ellenség már rohant visszafelé, Brindisinek.

— Persze több találat érte a parancsnoki hidat is és amelyik követlenül megsebesített, az ott is tüzet okozott. Egy szilánk arcomat is érte. Közvetlenül itt, a szemem alatt. Ez is csupa szerencse, már csak a nyoma látszik, pedig ha csak egy centiméterrel följebb ér, katasztrofális lett volna. Tele voltam én is égési sebbel. Első tisztem elesett, a hajót át kellett adnom, a hordágyról, ahová fektettek, csak az egész flotta fölötti kommandót tarthattam meg.

— Apróbb epizódok? Csupa csodálatos éposztöredék, mindenki hős volt, nem is igen lehet neveket kiemelni, legfeljebb egy-két markáns esetet, ahogyan a naplók és az emlékezet megőrizhette őket.

— Egy matrózom valami kisebb fegyelmi vétség miatt be volt csukva, az ütközet előtt. Ismételt kérésre megengedtem, hogy részt vegyen a harcban. Csodálatos, ahogyan viselkedett. Folyton az ágyúk között forog, mindenütt ott van, ahol baj történik, sebesülteket kötöz be még a robbanás füstjében és mikor már mind a két kezén megsebesül, akkor se megy félre a többi sebesültek közé. Egy repülőnk jelentést hoz számomra, ledobja, a doboz a tengerbe esik és ez a sebesült matróz parancs nélkül azonnal utána ugrik, kihalássza az örvényes habokból, fölhozza, jelentkezik vele, átadja, azután megy tovább az ágyúkhoz. Büntetését persze elengedtük, kitüntetésre is fölterjesztettem, ahogy mindenki méltónak mutatkozott arra, hogy Őfelsége legkegyelmesebb kitüntetésére fölterjesszem.

— Egy tisztem, akinek a bal karja már föl volt kötve, öngyilkossággal fenyegetődzött, ha nem vehet részt az ütközetben. Bal kezét már nem tudja használni, de mikor egy 15 centiméteres ellenséges gránát melléje csap, de befulladva esik a födélzetre, másik karjával addig erőlködik, míg fölveszi és cipeli nagy örömmel a korláthoz, ahonnan a tengerre dobja, úgy teszi ártalmatlanná.

— Egy másik tiszt, aki a kormányos megsebesülése után ennek a helyére lép, előbb leoltja rólam a meggyulladt ruhákat, azután, mikor egy percre erősen előrehajol, hogy a kompasszt megnézze, csodálatosan kerüli ki a halált. Egy gránát ugyanis abban a pillanatban dönti le háta mögött a kabint. Szinte biblikus csoda, hogy megmenekült...

— Magyarok? Hát persze, hogy vannak a hajón, sok magyar van, nagyszerűek, ahogy mindenki minden elismerést megérdemel közülök.

Így beszélt Horthy Miklós lelkesen és ragyogó szeretettel hőseiről és hajójáról, amelyiknek a födélzetén nem sok nappal az ütközet után Őfelsége is sapkájára tűzte a Novara emlékplakettjét, emlékezetül a napra, amely egyike a legszebbeknek flottánk történetében.

Magát az ütközet leírását ezzel be is fejezhetném, mert az entente flottája délben már slepbe vette rokkantjait s délnyugat felé úgy eltűnt, hogy nemsokára füstfelhőit is elnyelték az Adria igazi felhői, a mieink meg teljes gőzzel dolgoznak, hogy a nagy napok után minél hamarabb hazakerüljenek, megnyugtatására azoknak, akik a Boche di Cattaróba már a parton várják aggódó szorongással az élő valóságot, hogy övéik visszatértek. Ha sebesülten, vagy tán halottan is, lesárgult arccal véres hordágyakon, de valamennyien. Ahogyan hajóink, tengeralattjáró naszádjaink és repülőink is minden hiány nélkül.

Még egyet csak. A nagy nap hőseit szép napiparancsok, lelkesítő és elismerő szavak fogadták már hadikikötőnkben is, Őfelsége a király pedig nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitánynak a hadiékítményes II. osztályú katonai érdemkeresztet adományozta a kardokkal, Harisa Sándor ellentengernagyot a II. osztályú vaskoronarenddel tüntette ki a hadiékítménnyel és a kardokkal, lovag Purschka Ferdinánd sorhajókapitány, Heissler Erich sorhajókapitány és a hősi halált halt Szuborits Róbert korvettkapitány a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta a hadiékítménnyel és a kardokkal, herceg Liechtenstein János fregattkapitány a hadiékítményes III. osztályú vaskoronarendet a kardokkal, Morin Ferenc korvettkapitány pedig a III. osztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítménnyel és a kardokkal.

Közülük Purschka a Saida parancsnoka, Heissler a Helgolandé, Liechtenstein herceg a Csepelé, míg Morin a Balatoné volt Otrantó történelmi napján, aminek jelentősége, áthozva az arányokat az Adria flottáira csak Skagerrakéval mérhető fel...

Dr. Szabó István

Közli: A Tenger (1917. június-július.)

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

A negyedik otrantói ütközet - 1918. április 22-23.

Az 1918. április 22-23-ai összecsapás az Otrantói-szorosban a brit és az osztrák-magyar rombolók között, csak egy a számos támadás közül, amelyeket a tengerzár, vagy az azt védő egységek ellen indítottak, s bár az ütközet jól illusztrálja a radar előtti korszak éjszakai összecsapásainak nehézségeit, a történészek mégis megfeledkeztek róla.

Az összecsapás vonatkozó brit dokumentumait először Paul G. Halpern adta közre a "The British Navy in the Mediterranian 1915-1918" [1] c. monumentális forrásgyűjteményében. Ismereteink szerint ezek a dokumentumok nem csak magyar nyelven nem jelentek meg, de maga az ütközet sem szerepel a császári és királyi haditengerészet háborús szereplését taglaló magyar nyelvű cikkekben vagy monográfiákban.

A háború alatt a cs. és kir. hadihajók összesen 25 alkalommal futottak ki azzal a céllal, hogy az Otrantói-szorosban ellenséges hajóegységekre vadásszanak. Nem minden esetben a tengerzár hajóinak a megtámadása volt a cél. Gyakran csak felderítésre vagy a Brindisi és Valona közti hajóforgalom zavarására, támadására indultak. Az esetek többségében, - a rossz időjárás, vagy az ellenség hiánya miatt - nem került sor összecsapásra, de az egyszerűség kedvéért, célszerű lenne meghonosítani a szakirodalomban, - az Isonzó-csaták elnevezésének mintájára - az első, második, harmadik és negyedik otrantói ütközet megnevezést. Kívánatos lenne ez a gyakorlat azért is, mert ha az 1917. május 15-ei nagy összecsapásról, mint harmadik otrantói ütközetről beszélnénk, egyúttal burkoltan felhívnánk a figyelmet arra, hogy nem ez volt az egyetlen összecsapás a térségben.

E terminológia szerint a következő időpontokban és résztvevőkkel zajlottak az otrantói-ütközetek:

• Első otrantói ütközet: 1915. december 29. A HELGOLAND cirkáló és a TÁTRA, BALATON, CSEPEL, LIKA, TRIGLAV rombolók megtámadták Durazzó kikötőjét, majd a visszavonulás során harcba bocsátkoztak a Brindisiből kifutott brit DARTMOUTH és WEYMOUTH cirkálókkal, az olasz QUARTO és NINO BIXIO cirkálókkal, valamint négy olasz és öt francia rombolóval.[2]

• Második otrantói ütközet: 1916. december 22-23. A SCHARFSCHUETZE, REKA, DINARA, VELEBIT rombolók megtámadták az otrantói tengerzárat, majd harcba bocsátkoztak a közelben haladó CASQUE, PROTET, COMMANDANT RIVIÉRE, COMMANDANT BORY, DEHORTER és BOUTEFEU francia rombolókkal.[3]

• Harmadik otrantói ütközet: 1917. május 15. A NOVARA, SAIDA, HELGOLAND cirkálók és a BALATON és CSEPEL rombolók megtámadták az otrantói zárat, majd összecsaptak a brit DARTMOUTH és BRISTOL és az olasz AQUILA és MARSALA cirkálókkal, valamint számos ellenséges rombolóval.[4]

• Negyedik otrantói ütközet: 1918. április 22-23. A CSEPEL, UZSOK, DUKLA, LIKA (II), TRIGLAV (II) rombolók a Valona és Brindisi között közlekedő hajókaravánokra vadászva harcba bocsátkoztak az otrantói zárat védő brit JACKAL és HORNET rombolókkal.

Ezen rövid bevezető egyik célja, - amellett, hogy a források magyarázó tanulmányaként szolgáljon - hogy meghonosítsa ezt az új elnevezést.

Az első világháború kitörésétől az antant igyekezett lezárni az otrantói szorost, hogy megakadályozza az osztrák-magyar hadihajók kifutását a Földközi-tengerre. A blokád-szolgálatot először francia hadihajók (csatahajók, páncélos cirkálók) látták el, amiket a császári és királyi tengeralattjárók okozta veszteségek miatt, 1915. májusára fokozatosan kivontak a térségből. Az antant stratégái számára nyilvánvalóvá vált: a császári és királyi hadihajók nem fogják megkísérelni az áttörést a török partok felé, míg a német tengeralattjárók megjelenése a térségben egyértelművé tette, hogy a Mediterráneumban a tengeralattjáró-hadviselés lesz az események mozgatórugója. Valószínűleg ezt a tényt ismerte fel Winston Churchill is, amikor 1915 májusában a párizsi tengerészeti konferencián javasolta, hogy a szorost jelzőbójákkal ellátott hálókat vontató, felfegyverzett halászgőzösökkel zárják le. A terv megvalósításának csak 1915 augusztusában láttak neki, de a zár kiépülése rendkívül vontatottan haladt. A gőzösök védelme elégtelen volt, gyakran máshol volt rájuk szükség, a felfedezett tengeralattjárót pedig, kis sebességük és a távolság miatt, csak ritkán tudták üldözni. Tény azonban, hogy a zár hatékony kiépítése csak 1917. február 1-je, a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése után vált égetően szükségessé. A munkálatok ezután is lassan haladtak, ami leginkább a többnemzetiségű vezetésnek volt köszönhető, így a tengerzár csak 1918 tavaszára vált igazán erőteljessé, bár a tervezett mértékben sohasem épült ki.

1917 végétől 1918 elejéig a zár szélességét északi és déli irányban is 80 mérfölddel kibővítették, továbbá kelet-nyugati irányban torpedónaszádok járőröztek. Ezzel majdnem lehetetlenné vált a tengeralattjárók számára, hogy a víz alatt, az akkumulátorok feltöltése nélkül átjussanak. Továbbá 1918. február 5-18 között, egy 14 km hosszú hálózárat telepítettek Fano, Samotraki és Korfu szigete között, majd 1918. április 22. és szeptember 30. között az Otrantoi-szoroson keresztben egy 66 km hosszú hálózárat létesítettek. A hálók, 50 m mélyre lenyúló acéldróthálókból álltak, melyeket egy 428 bója által 10 m-es vízmélységben tartott acélkötélre függesztettek. A hálórendszerbe 1200 db tengeralattjáró-elhárító aknát rögzítettek. A záron a 8-9 m-nél kisebb merülésű felszíni hajók akadálytalanul átkelhettek.

1918-ban a zárat védő hajók száma is megnőtt. Összesen 40 brit romboló - ebből 6 Ausztrál -, 76 felfegyverzett halászgőzös, 36 brit tengeralattjáróvadász-naszád, egy amerikai tengeralattjáró-vadász flottilla, 20 tengeralattjáró, valamint brit, francia és olasz tengerészeti repülők.

Az SMS Csepel romboló.

Azonban ez a rendkívül erőteljes blokád sem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozza a német és az osztrák-magyar tengeralattjárók átjutását a szoroson. A zár hatástalanságát jól mutatja, hogy 1918 áprilisa és szeptembere között havonta átlagosan 35 alkalommal támadtak tengeralattjárót a szorosban, eredménytelenül. A záron elpusztult tengeralattjárók száma szinte teljesen jelentéktelen. Mindössze 2 német és 1 osztrák-magyar naszád elvesztése köszönhető fennállásának.

A tengerzárnak, még ha nem is tudta betölteni eredeti szerepét, jelentős lélektani hatása volt. Az áttörés rendkívüli módon igénybe vette a naszádokat és azok legénységét. Már 1917 tavaszán, amikor még közel sem épült ki a tervezett mértékben, a tengeralattjáró parancsnokok úgy látták, hogy áttörése egyre nehezebb, már szinte lehetetlen. Hogy a tengeralattjárók a szoroson könnyebben átjuthassanak, a felszíni hadihajóknak kellett cselekedniük. [5]

Mint korábban említettük, a háború alatt a császári és királyi hadihajók összesen 25 alkalommal futottak ki azzal a céllal, hogy az Otrantói-szorosban ellenséges hajóegységekre vadásszanak. Ezek közül az 1918. április 22-23-ai volt az utolsó megvalósult osztrák-magyar támadás az Otrantói-szorosban közlekedő antant hajóegységek ellen. A csata részletes ismertetését most mellőzzük, mert az jól rekonstruálható a dokumentumok alapján, néhány kiegészítés megtétele azonban szükséges.

Tátra-osztályú rombolók.

A brit vélekedéssel ellentétben a kifutó császári és királyi rombolók feladata nem a tengerzár hajóinak elsüllyesztése, hanem a Brindisi és Valona közt közlekedő hajóforgalom megtámadása volt. Ez ugyan sokat nem változtat az ütközet értékelésén, hiszen a császári és királyi hadihajók ez esetben sem érték el céljukat. Az optimista brit jelentések közt Coode admirális nézetei közel álltak az igazsághoz a tekintetben, hogy a három alegységben járőröző hat romboló meglehetősen gyenge védelmet jelentett. A rombolók divíziókba osztása lehetővé tette, hogy az öt császári és királyi romboló hosszabb ideig tűz alatt tarthassa a JACKAL-t és a HORNET-et, és arra is képesek lettek volna, hogy elsüllyesszék, vagy teljesen mozgásképtelenné tegyék őket. Bár egy ilyen divízió elleni gyors és koncentrált támadás bármikor jelentős eredménnyel kecsegtethetett volna, a császári és királyi tengerésztiszteknek azt is figyelembe kellett venniük, hogy a Brindisiben és Valonában állomásozó, túlerőben lévő antant hadihajók könnyen elvághatják a hazafelé vezető utat, ami a támadó egységek megsemmisülését eredményezheti.

Az osztrák-magyar félelmek, melyek minden esetben a gyors visszavonulás okai voltak, most sem voltak alaptalanok. A vészjelentéseket követően Brindisiből kifutott az olasz MIRABELLO és POERIO felderítő cirkáló és a BRONZETTI romboló, majd valamivel később a LA MASA romboló is. Ezzel egy időben, az Adria túlsó oldalán, a brit GLOUCESTER cirkáló is kifutott Valonából. Ezek az egységek már nem avatkozhattak be az összecsapásba, de annak elhúzódása esetén, ha sikerül a helyszínre érkezniük, az ütközet katasztrofálisan végződhetett volna az osztrák-magyar rombolók számára.

Végül meg kell jegyezni azt is, hogy a császári és királyi rombolók az összecsapás során nyomjelző gránátokat használtak, ami nagyban megkönnyítette a gránátok becsapódásának megfigyelését. A brit rombolók nem voltak ennek az előnynek a birtokában.

1.

Captain George Chetwode[6] Kelly[7]-nek

(Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987. 450-452. o.)

TITKOS

No. 217a

BLENHEIM,

1918. április 26.

Van szerencsém átnyújtani önnek a következő jelentést az Adrián 1918. április 22-23-án éjjel a brit JACKAL és HORNET, valamint ellenséges rombolók közt lezajlott összecsapásról.

2. Április 22-én hétfőn, 20.00-kor a Zár Erők rombolói a következő beosztásban voltak:

COMET TORRENS JACKAL HORNET ALARM CIMETERRE	Az Otrantói Záron járőröznek  (Francia)
LARNE LIZZARD	A Zárvédő Romboló Flottilla Korfui Divíziójába beosztva.
RIFLEMAN REDPOLE	Brindisi kikötőjében, 6 órás kifutási idő alatt.
SWAN	Brindisi kikötőjében, 24 órás kifutási idő alatt.
WARREGO	Kazántisztítás alatt a BLENHEIM mellett.
ACORN	Kazántisztítás alatt a BLENHEIM mellett (Az összes kazán leállítva és kiürítve).

3. 21.39-kor a COMET a következő távíró üzenetet küldte a brindisii főparancsnokságnak: "Valószínűleg ellenséges cirkálók a láthatáron", amelyet a BLENHEIM is vett, ezért 21.52-kor azonnal parancsot adtam az összes kikötőben állomásozó rombolónak, hogy azonnal emeljék a gőznyomást.

4. A rombolók a következő időpontokban jelentették, hogy kifutásra készek:
REDPOLE 23.05
RIFLEMAN 23.13
WARREGO 23.20
SWAN 00.15
ACORN 00.20

5. 23.55-kor a RIFLEMAN (a romboló flottilla parancsnokával a fedélzetén) és a REDPOLE kifutott Brindisiből Cattaró irányába, hogy elvágja bármely sérült ellenséges hajó útját, amely megpróbálna oda befutni.

6. 01.30-kor vettem az Ön üzenetét, hogy a RIFLEMAN és a REDPOLE térjen vissza a kikötőbe, majd 16°-os forduló után visszafordulva, 03.30-kor megérkeztem Brindisibe, anélkül, hogy ellenséges erőkkel találkoztam volna.

7. Ezennel benyújtom a jelentésemhez a következő mellékleteket:-
    I. A JACKAL ütközetjelentése.
    II. A COMET ütközetjelentése.
    III. A HORNET ütközetjelentése.

8. A rombolók összecsapásáról a következő észrevételeket szeretném megjegyezni:-
  (ii) A JACKAL jól boldogult a flottarészlegével, az ütközet alatt jól vezette hajóját, és gyakori és jó jelentéseket küldött.
  (iii) A HORNET mindent megtett, hogy sérüléseket okozzon az ellenségnek, majd miután súlyosan megsérült, helyesen cselekedett, hogy visszatért a Valonai-öbölbe javításra.
  (iv) A COMET helyes döntéseket hozott a hajóosztaga vezetése során, és mindent megtett, hogy jó telegráf kapcsolatot tartson fenn.

9. Állíthatom, hogy az előretolt romboló őrjárat feladatai - azaz parancsai szerint, jelenteni Önnek bármely felszíni ellenséges egység feltűnését, és mindent megtenni annak érdekében, hogy megvédjék a driftereket és a többi zár egységet az ellenséges támadásoktól - a leghatásosabban valósultak meg.

10. Április 23-án 06.00-kor a RIFLEMAN és a REDPOLE futott ki őrjáratra, hogy a JACKAL-t és a HORNET-et felváltsa. 05.35-kor a JACKAL visszatért Brindisibe és megkezdték a javítását. 1918. április 24-én 16.00-kor újra kifutásra kész állapotba került. A HORNET jelenleg a BLENHEIM mellett áll javítás alatt, és kb. 14 napon belül lesz kifutásra kész állapotban.

11. Ha további részletes jelentés és felterjesztés érkezik a JACKAL és a HORNET parancsnokaitól (főhadnagy), javaslom felterjeszteni Lordságuk megfontolásával az akcióban részt vett és kitüntetendő tisztek és legénység névsorát.

12. A jelentés minden időpontja G.M.T.-ben van megadva.

2.

A. M. Roberts korvettkapitány Chetwode-nak

(Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987. 452-453. o.)

H.M.S. JACKAL,

1918. április 23.

Van szerencsém benyújtani a következő jelentést Őfelsége Brit Rombolói, a JACKAL és a HORNET, valamint az osztrák rombolók közt 1918. április 22-én, kedd éjjel lezajlott összecsapásról.

2. Április 22-én 21.10-kor, a H.M.S. JACKAL és HORNET az É.SZ. 40°14' és K.H. 18°55' pozícióban járőrözött, 12 csomóval É. 85. NY. (275°) [8] irányban haladva.

3. Kb. 21.25-kor hajókat pillantottunk meg, nagyjából északi irányból dél dél-délkelet felé haladva. Módosítottam az irányít feléjük, majd felfedeztük, hogy öt nyomdokvonalban haladó rombolóról van szó. A felhívás megtörtént, válasz nem érkezett, de majdnem azonnal négy ponttal (45,32°) irányt változtattak jobbra és az összes ágyúból tüzet nyitottak. A JACKAL és a HORNET kb. 4000 yardról (3657,6 méter) válaszolt. Nyugatról délre módosítottam az irányt, hogy az ellenséget dél felé vonjam. Ez idő alatt a JACKAL és a HORNET találatot kapott, az utóbbi minden bizonnyal a gép- vagy a kazántérben, a JACKAL főárboca az antennával együtt ledőlt, ami miatt a 21.30-as riadó üzenetem és a vész jelentésem nem ment át. A HORNET kivált az ütközetből.

4. Fokozatosan kelet felé kerültem és megfigyelhettem az ellenséget, amint nyugatról északra haladva a hajó jobb oldala felé változtatja az irányát, és teljes sebességgel követtem. 21.55-kor az ellenség északkeleti irányban észak-északkelet felé kormányozva vonalban haladt, a 175-ös négyzetben. Követtem őket, miközben a 4"-os (10,16 cm-es) orr lövegből tüzeltem, mire legyező alakban szétváltak. Ez előnytelen helyzetet teremtett, mert nem tudtam követni a mozdulataikat, ezért 6000 yard (5486 méter) távolságról beszüntettem a tüzet.

5. Fokozatosan eltávolodtak tőlem, de folytattam a követést, folyamatosan jelentve pozíciómat, valamint zöld rakétákat lőttem fel, hogy jelezzem pozíciómat a többi rombolónak, melyek a jobb hátsó oldalon követtek.

6. 00.20-kor az ellenség kikerült a látótávolságomból az É.SZ. 41°20' K.H. 19°08' pozícióban.

7. 00.43-kor csökkentettem a sebességet, hogy a TORRENS, az ALARM és a CIMETERRE beérhessen. 01.06-kor É.30°NY. (330°) irányba módosítottam az irányt, majd 01.11-kor 25 csomóra fokoztam a sebességet.

8. 01.35-kor É.SZ. 41°49', K.H. 19°03' pozícióban feladtam az üldözést és 20 csomós sebességgel dél felé fordultam. Az első néhány percben a JACKAL és a HORNET az öt hajó erős tüzérségi tüze alatt volt.

9. Egy gránát a JAKAL jobb oldalán áthatolva a tiszti étkezdében robbant, megölve Ernest Hosier matrózt... Egy másik gránát láthatólag a tiszti étkezde lejárója felett robbant, halálosan megsebesítve Alfred Henry Turpin másodosztályú rádióst... További kisebb károkat okoztak a gránátok repeszei. [9]

10. A hátsó tüzér és a hátsó 4"-os ágyú tűzvezetője állította, hogy két telitalálatot kapott az élen haladó ellenséges romboló.

3.

H. D. Pridham-Wippell [10] korvettkapitány Chetwode-nak

(Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987. 454-456. o.)

H.M.S. COMET,

1918. április 24.

Van szerencsém benyújtani a következő jelentést a folyó hó 22-től 24-éig tartó őrjárat lezajlásáról.

2. Hajócsoport: - TORRENS, JACKAL, HORNET, CIMETERRE, ALARM.

3. Az őrjárat elosztása a következő volt: -

Nappal: Cataldo-fok és a Linguetta-fok közötti vonalon, mint ahogy az a 245. B. memorandum 1-es számú mellékletében lefektetésre került.

Éjjel: Missepezza-szírttől keletre, vonalban, KH 19°21' és KH 18°42'30" között, a következő rendben:-

  Keleti 10 mérföld 3. alegység CIMETERRE, ALARM.

  Középső 10 mérföld 1. alegység COMET, TORRENS.

  Nyugati 10 mérföld 2. alegység JACKAL, HORNET.

Minden alegység az éjszakai őrjáratát a felügyeleti körzet keleti végén kezdte meg folyó hó 22-én, 17.50-kor, és 23-án 18.00-kor, az irányt és a sebességet egyeztetve, 50 percenként egyszerre fordultak a körzetük szélén.

4. A járőrözésre vezető úton, a manőverek az A. C. kód szerint lettek végrehajtva.

5. Április 22.

21.25-kor (G.M.T.) ÉSZ. 40°14' KH. 19°03' pozícióban, nyugati irányban haladva, észak felé torkolattüzeket pillantottunk meg, a 2. alegység irányában. Parancsot adtam a maximális sebességre gyorsításra, és megszólalt az ütközetjelző vészharang. 18 csomóra emeltük a sebességet. Úgy tűnt, a tüzelés déli irányba húzódik, ezért 21.30-kor délnyugat felé módosítottam az irányt, abban a hitben, hogy az ellenség megpróbálja elérni a drifter vonalat. 21.41-kor dél felé módosítottam az irányt, hogy a harmadik alegységnek lehetőséget adjak arra, hogy utolérje az elsőt.

Az iránymeghatározás segítségével megállapítottuk, hogy a tüzelés kissé észak felé mozdul el, ezért É.50°NY. (310°) felé módosítottam az irányt, 21.45-kor 24 csomóra gyorsítva, majd fokozatosan elérve a maximális sebességet.

(Megjegyzés. Az első alkalommal, a tüzelés intenzitása miatt, az ellenséges egységeket cirkálóknak azonosítottuk, és az erre az esetre vonatkozó vészjelzést 21.35-kor adtuk le. Ezt azonnal töröltük, miután vettük a JACKAL üzenetét, amelyben rombolókat jelentett.)

21.50-kor észak felé módosítottam az irányt, hogy megpróbáljam elvágni az ellenség útját. Röviddel 22.00 után északnyugat felé füstöt észleltünk, és azonnal irányt módosítottunk, hogy megpróbáljuk megközelíteni az ellenséget.

22.05-kor megpillantottuk a harmadik alegységet a jobboldalra merőleges irányban ÉNY felé haladni. Tűzpárbajt váltottak és 22.10-kor a TORRENS mögé rendeződtek. 22.07-kor 4 kábelhosszra [11] (741,2736 méter) haladtunk el a HORNET bal oldala mellett, Valona felé haladt, és sérülést jelentett.

22.10-kor körülbelül két vonással [12] (22°30') a baloldali keresztirány előtt megpillantottuk a JACKAL-t tűzpárbajt vívni. 22.54-kor a COMET nagy távolságból leadott egy sorozatot a 4"-os lövegekből, hogy megtudja mely ellenséges egységek vannak lőtávolban, sikertelenül.

Április 23. Az ellenség továbbra is fokozatosan távolodott, szemmel láthatóan észak-északkeleti irányban haladva. Az üldözés jelentéktelen pozícióváltásokkal tovább folytatódott 00.27-ig, amikor a COMET sebességét 20 csomóra kellett csökkenteni, mert a vibráció miatt a baloldali levegőpumpa az összeillesztésnél eltörött. A TORRENS, a CIMETERRE és az ALARM parancsot kapott, hogy kövessék a JACKAL-t, és 00.30-kor 15 csomóra csökkentették a sebességet. 00.41-kor D.20°NY. (200°) felé módosítottuk az irányt.

01.43-kor, a Hold irányában, egy ellenséges tengeralattjárót [13] pillantottunk meg a felszínen, észak felé haladni, nyugati irányban, 2,5-3 mérföldre. É88° NY(272°) felé módosítottuk az irányt, és 20 csomóra fokoztuk a sebességet. A tengeralattjáró azonnal lemerült. Két D-típusú vízibombát dobtunk 30 másodperces időközzel, olyan közel, amennyire meg lehetett ítélni, északra attól a ponttól, ahol a tengeralattjáró lemerült. A környékbeli tenger "foltos" mivolta miatt lehetetlen volt megállapítani, hogy mely pozíció volt helyes vagy helytelen. A Hold lenyugvása miatt ebben a pillanatban lehetetlen volt megállapítani, hogy ezt követően bármi is a felszínre jött-e.

01.53-kor mély hálót (150 láb = 45,72 m.) vetettünk ki, és 02.30-ig pásztáztunk, amikor a közeledő napfelkelte és az ellenséges kikötők közelsége, valamint a maximális 20 csomó miatt ajánlatos volt bevonni a hálót.

01.30-kor parancsot adtam a rombolóknak, hogy térjenek vissza az őrjáratra, de a jelzés hosszú ideig nem jutott át.

05.00-kor visszatértem az őrjáratra. A TORRENS, a CIMITERRE és az ALARM 05.50-kor ért vissza...

4.

George Hugh Boddie sorhajóhadnagy Kellynek

(Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987. 456-457. o.)

[Másolat]

H.M.S. HORNET

1918. április 23.

Van szerencsém benyújtani a következő jelentést az április 22-23-án ellenséges könnyű egységekkel vívott küzdelemről.

22.20-kor, miközben a JACKAL-al járőröztünk az É.SZ. 40°14', K.H. 18°41'30" pozícióban, a kapitány néhány naszádot figyelt meg a jobboldali keresztiránytól a far felé egy vonással (101°25'), de a tükröződés és a Hold irányában haladás miatt, két kis olasz csapatszállító hajónak vélte őket, - melyekkel gyakorta lehet találkozni Brindisi és Valona között - valamint négy kis naszádot drifternek vélt.

Ekkor a JACKAL és a HORNET É.85°NY. (275°) irányban haladt, miután 11.10-kor fordultak 10 mérföldre a Missipezza-szirttől. A kapitány jelzett az ernyős lámpával a JACKAL-nak, felhívva magára a figyelmet. Ekkor nagy orrhullámokat vett észre a két vezető hajón, és azonnal riadót fújt a hadműveleti állomásoknak. A megfigyelés szerint az ellenség két könnyűcirkálóból és négy rombolóból állt, kettő-kettő a hátsó cirkáló mindkét hátsó oldalán. Gyorsan megközelítettek minket állandó irányból, a jobb oldali keresztiránytól két vonással hátra (112°30'). Sebességünk 12 csomó volt.

A JACKAL azonnal fordult és támadott. A HORNET ugyan akkor fordult feléjük. Még mindig nehezen lehetett őket azonosítani és kb. 3000 yard (2743,2 méter) volt a távolság. Az élen haladó ellenséges hajó azonnal tüzet nyitott a JACKAL-ra, amit mindkét hajónk viszonzott. A harc általánossá vált.

A JACKAL 16 vonással (168°45') irányt változtatott és üzembe helyezte a ködfejlesztő készülékét, a HORNET szintén üzembe helyezte a ködfejlesztőjét. A második cirkáló és a rombolók láthatóan a HORNET-re koncentrálták a tüzüket, amely már 20 össztüzet adott le. Egy vagy két találatot figyeltünk meg a második cirkálón vagy a vezető rombolón, amelyek ugyan abban az irányvonalban voltak. Egy fordulatot tettünk, majd egy sortűz eltalálta a HORNET-et, egy gránát átütötte az elülső gránátraktárt, az első lőszerraktárban robbanva, felgyújtva mindkét helyiséget. A kordit egy része begyulladt, robbanást okozott a fegyverraktárban, megölte vagy megsebesítette a kisegítő személyzet többségét és a 12 fontos ágyú legénységét. Egy gránát eltalálta az első hidat, mind a kormányzó és irányító (zászlós és kadét) személyzetet harcképtelenné téve, lerepítve őket a hídról, és megölt egy jelzőszolgálatos és egy szócsöves matrózt. Egy másik találat ledöntötte a főárbocot, és súlyosan megsebesítette a kapitány mindkét karját.

Röviddel ezután a kormányrúd "teljes erővel jobbra" állásba szorult és a hajó 20 csomós sebességgel körözni kezdett, továbbra is erős tűz alatt, megsérült hátul a kormánygéptér is. A leeső árboc 10 percre megszólaltatta mindkét szirénát, ami lehetetlenné tette a parancsok vételét. A kapitány megpróbált torpedókat indítani az elülső torpedóvető-készülékkel az ellenséges cirkálókra, amelyek most mindössze 1800 yard (1645,92 méter) távolságra voltak, de mivel mindkét karja sérült volt, ezt nem tudta időben megtenni.

A kormány kb. húsz percre ragadt be, majd ezután kb. négy percig déli irányban haladtunk. Lehetetlen volt leszerelni a távíró antennát a sérült árbocról, amely a hajó oldalán lógott, így a jelzéseket csak elemlámpával tudtuk leadni. A hajó fegyver- és gránátraktára továbbra is égett, az irányt észak-északkelet felé módosítottuk, hogy csatlakozzunk és figyelmeztessük a többi rombolót, amelyekkel hamarosan találkoztunk. Jeleztük a COMET (?) és az ALARM számára az ellenséges erők kilétét, mialatt a kormány továbbra is be volt ragadva, az olajba nagy mennyiségű tengervíz került, ezért sebességünk 15 csomóra csökkent. A fegyver- és gránátraktár továbbra is égett, ezért úgy döntöttünk, hogy megközelítjük Valonát és megpróbálunk ujjászerveződni. A hajók kb. 4 órakor érkeztek meg. A kikötőbe menet két torpedót lőtt ki ránk egy tengeralattjáró. Mindkettő előttünk haladt el. Az elülső gránát- és fegyverraktárban égő tüzet a helyiségek elárasztásával sikerült eloltani, 5 mérföldre a Linguetta-foktól, a kikötőbe erős védelem alatt haladtunk be, de semmit sem lehetett hallani, vagy látni. A hajó képességeit nagyban csökkentette, hogy az összecsapás kezdetén csak két kazán volt becsatlakoztatva, ami húsz csomóra korlátozta a sebességet...

5.

Kelly Calthrope[14]-nak

(Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987. 458. o.)

  1918. április 26.

[...]

9. Az öt osztrák TÁTRA-osztályú romboló támadásának eredménye az új drifter rendszer ellen határozottan bíztató.

Az ellenséget a drifter vonaltól távol, északra fedezték fel, és miután harcba bocsátkozott az őrjáratozó rombolók egy csoportjával, azonnal visszavonult észak felé.

A jelentések tisztán és jól jöttek át, helyes pozíciókkal, habár csak két rombolónk bocsátkozott harcba, az egyiknek az első- a másiknak a főárbocát lőtték el.

A harcba bocsátkozott, valamint a további négy járőröző romboló parancsnokainak döntései a lehető legjobbak voltak, és az összecsapást, valamint az üldözést a legnagyobb lelkesedéssel teljesítették.

[...]

6.

A Hadműveleti Osztály (külföldi) parancsnokának megjegyzései [Coode[15]]

(Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987. 458-459. o.)

[...]

Pridham-Wippel fregattkapitány, a COMET parancsnoka, vezette a járőröző rombolókat, amikor a ROMANIA-t megtorpedózták, és amikor a rombolók összecsaptak az osztrákokkal. Mindkét esetben úgy tűnt, hogy mindent megtett, amit csak lehetett. Ezen tisztet az egyiptomi rangidős tengerésztiszt a palesztin partok menti tevékenységéért különösképp javasolta előléptetésre, és mindenki úgy ismeri, mint egy kivételes képességekkel rendelkező tisztet.

Talán feljegyezték, hogy az 5. flottilla valóban fregattkapitány hiányosnak tűnik. Több divízió is van, melynek nincs parancsnoka. Egy 6-8 rombolóból álló biztosítóegység irányítása komoly felelősség és tapasztalt tisztet kíván.

[...]

A harmadik melléklet negyedik részével kapcsolatban egyetértek a fregattkapitánnyal, mely szerint ezen első osztrák támadás eredménye határozottan bíztató a mi szemszögünkből. Szintén egyetértek a romboló flottilla parancsnok jelentésének nyolcadik és kilencedik bekezdésével.

Az a véleményem is megmutatkozott, hogy egy hat rombolóból álló biztosítóegység, mely alegységekben járőrözik, elégtelen és legalább nyolc, alegységekben járőröző, rombolóra lenne szükség. Az elfogadott rendszer 12 rombolót enged meg ebben az egységben, de kétséges, hogy ezt a számot elérik-e valaha. Az osztrákok képesek lettek volna arra, hogy elsüllyesszék, vagy teljesen mozgásképtelenné tegyék a JACKAL-t és a HORNET-et, mielőtt az erősítés megérkezik.

C.P.R. Coode

(Külföldi) Hadműveleti Osztály Parancsnoka

1918. május 6.

---

1, Paul G. Halpern: The British Navy in the Mediterranian 1915-1918. Gower Publishing Company Limited, Brookfield, 1987.

2, Az ütközet előtt a HELGOLAND legázolta a francia MONGE tengeralattjárót, majd a felemelkedő naszádot a CSEPEL ágyútűzzel elsüllyesztette. Durazzó kikötőjében egy gőzöst és egy vitorlást süllyesztettek el. A TRIGLAV és LIKA rombolók aknára futás miatt süllyedtek el. Az ütközetben résztvevő rombolók a következők voltak: az olasz ABBA, NIEVO, MOSTO és PILO valamint a francia CASQUE, COMMANDANT BORY, RENAUDIN, COMMANDANT LUCAS, és BISSON rombolók

3, A osztrák-magyar rombolók egy driftert megrongáltak. Az ütközet után két olasz romboló csatlakozott a franciákhoz, de a sötétben az ABBA nekiütközött a CASQUE-nek, majd a BOUTEFEU az ABBA-nak. A két sérült rombolót javításra Brindisibe vontatták.

4, 12 halászgőzös, 2 romboló és 1 tehergőzös elsüllyedt, 10 halászgőzös, 2 tehergőzös, 1 cirkáló súlyo- san megrongálódott.

5, A tengerzár fennállása alatt mindkét hadviselő fél számára tévképzetekkel szolgált. Az osztrák-magyar támadásokat az a tévhit motiválta, - a tenni akaráson túl - hogy a tengeralattjárók biztonságos áthaladása és a tengeralattjáró háború érdekében a zárat fel kell törni. Ezek a támadások csak megerősítették az antant stratégák azon téves elképzeléseit, hogy a tengerzár hatásos, - hiszen az osztrákok a legjobb hajóikat kockáztatják feltörésére - csak meg kell erősíteni. A felelős döntéshozók még akkor sem látták be a zár értelmetlenségét, amikor a konvoj rendszer bevezetése már meghozta gyümölcsét. Mindez azt eredményezte, hogy más hadműveleti területekről kellett az erők egy részét elvonni.

6, George Chetwode (1877-1957) fregattkapitány (később admirális, lovag). Romboló flottilla parancsnok, Ötödik Romboló Flottilla (Mediterráneum), 1917-19; Haditengerészeti Hírszerzés igazgató-helyettese, 1923-25; QUEEN ELISABETH és WARSPITE hadihajók parancsnoka, 1925-27; az Első Lord Tengerészeti Titkára, 1929-32; az Első Cirkáló Raj parancsnoka, Mediterrán Flotta, 1932-33; a tartalékos állomány parancsnokló admirálisa, 1933-36; 1936-ban leszerelt.

7, W. A. Howard Kelly (1873-1952) fregattkapitány (később admirális, lovag). GLOUCESTER könnyűcirkáló parancsnoka, 1914-16; összekötő tiszt a francia Tengerészeti Minisztériumnál, 1916-17; sorhajókapitány, a Nyolcadik Könnyűcirkáló Raj parancsnoka (Brindisi), 1917; első osztályú sorhajókapitány, a Adriai Brit Erők parancsnoka, (1918-19); a Görögországba delegált brit tengerészeti misszió vezetője, 1919-21; a Második Cirkáló Raj parancsnoka, 1925-27; az Admiralitás képviselője a Népszövetségben, 1927-29; Első Csatahajó Raj, Mediterrán Flotta parancsnoka, 1929-30; Főparancsnok, Kínai Támaszpont, 1931-33; 1936-ban leszerelt; törökországi Brit Tengerészeti Képviselő, 1940-44..

8, Ezen iránymeghatározásoknál minden esetben a hajó orrát kell északi iránynak tekinteni. A könnyebb érthetőség kedvéért az irányokat teljes körre átszámítva is megadtuk, minden esetben az eredeti jelölés után, zárójelben.

9, Négy matróz sebesült meg.

10, Henry Daniel Pridham-Whippell (1885-1952) fregattkapitány (később admirális, lovag). Szolgált az AUDACIOUS és a WARSPITE hadihajókon a Nagy Flottában, a Mediterráneum keleti felében és az Adrián több romboló parancsnoka volt, 1914-18; a Hatodik Romboló Flottilla parancsnoka (Honi Flotta), 1932-33; az Admiralitás Hadműveleti Osztályának igazgatója, 1933-35; a Honi Flotta Romboló Flottilláinak parancsnoka, 1936-38; az Admiralitás Személyügyi Szolgálatának igazgatója, 1938; parancsnok-helyettes, Mediterrán Flotta, 1940; Dover Flotta Parancsnoka, 1942-45; Plymouth kikötőparancsnoka, 1915-47; 1948-ban leszerelt. 

11, 1 kábelhossz 608 láb, azaz 185.3184 méter.

12, 1 vonás a kör 1/32-ed része, azaz 11,25°.

13, A tengeralattjáró valószínűleg az osztrák-magyar U 28 volt. A naszád parancsnoka jelentette, hogy vészmerü-lést kellett végrehajtania, majd két vízibomba robbanását hallották. Pridham-Wippell jelentésével ellentétben dél felé tartott, hogy megkezdje a Földközi-tengeren a vadászatot a kereskedelmi hajókra. 

14, Sir Somerset Arthur Gough-Calthorpe (1864-1937) tiszteletbeli admirális (később Flotta Admirális), 7. Calthorpe báró második fia. Oroszországba, Norvégiába és Svédországba delegált tengerészeti attasé, 1902-05; Második Cirkáló Raj parancsnoka, 1914-16; Második Tengerészeti Lord, 1916; a Mediterráneumi Brit Erők fő-parancsnoka, 1917-19; konstantinápolyi főmegbízott, 1918-19; Portsmouth kikötőparancsnoka, 1920-23.

15, Charles Penrose Rushton Coode (1870-1939) fregattkapitány (később ellentengernagy). Ötödik Romboló Flottilla (Mediterráneum) parancsnoka, 1914-17; Hadműveleti Osztály, Admiralitás második igazgatója, 1917; Hadműveleti Főnök (külföld), Admiralitás, 1918.

Read more...