Dr. Ligeti Dávid: Téli pokol a Kárpátokban – 110 éve zajlott a kárpáti téli csata

1915. január 23-án az osztrák–magyar haderő általános támadást indított az oroszok ellen az Északkeleti-Kárpátokban. A küzdelem rövidesen az első világháború egyik legvéresebb és legkegyetlenebb csatájába torkollott, amely utóbb a kárpáti téli csata néven került be a háború történelmébe.

Előzmények

A világháború első hónapjaiban a Monarchia összesen hat nagyobb offenzívát indított. Ám mind Szerbia, mind az Orosz Birodalom szívós ellenségnek bizonyult, így jelentősebb sikereket nem sikerült elérni, miközben a haderő több mint 1 millió katonát veszített. Az akkor még inkább északinak nevezett keleti fronton igen kritikus helyzet alakult ki, miután a cár csapatai elfoglalták Galícia döntő részét, valamint Bukovinát is. 1914 decemberében a limanowai csatában sikerült megállítani az oroszok Krakkó felé előretörő támadását, de mind az Uzsoki-, mint a Vereckei-hágónál rendkívül súlyos küzdelmek zajlottak, miközben a tét az volt: ki tudnak-e törni az oroszok az Alföldre?

Szemben a nyugati fronttal, keleten ekkor még mozgóháború folyt. A cs. és kir. csapatok csak decemberben kezdtek kiépíteni szögesdróttal és más műszaki akadályokkal megerősített frontvonalat. Újév környékén sem csitultak a harcok, ekkor főleg az oroszok kezdeményeztek támadásokat, amire válaszul a Monarchia erői ellencsapásokat hajtottak végre, így a harc felőrlő jellegűvé vált. Mégis, a hadviselő felek kimerültsége, a téli időjárás és a terepviszonyok miatt a küzdelem során első alkalommal merevedett meg a keleti front déli szakasza. A harcok közben a cári erők is elkezdték megerősíteni állásaikat, de a harccselekmények utaltak rá, hogy egyik fél sem akart defenzívába vonulni; a kérdés csak az volt: melyik haderő kezd újabb támadásba?

Roham a Kárpátokban

Az osztrák–magyar Vezérkar főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok ugyanis továbbra is elvetette a defenzív stratégia elvét, és ebben a kritikus szituációban is a támadás mellett döntött. Conrad elhatározásának hátterében az állt, hogy a központi hatalmak hosszas egyeztetések után grandiózus támadást készítettek elő. A terv szerint északon, a Mazuri-tavak mentén a németek kezdenek rohamba, addig délen – fő csapásként – a teljes keleti fronton lévő cs. és kir. haderő lendül akcióba, hogy az ellenséget visszaszorítva harapófogószerűen bekerítse a kongresszusi Lengyelország területén állomásozó orosz egységeket. A terv előkészítésében fontos szerepe volt a németek keleti fronti főparancsnokságának, amely meggyőzte a még mindig nyugaton támadni akaró Erich von Falkenhayn vezérkari főnököt a hadjárat szükségességéről. Az osztrák–magyar főparancsnokság az offenzíva során a támadás fő ékének a 3. hadsereget tette meg, amelynek feladata az volt, hogy áttörjön az Uzsoki- és Vereckei-hágón, miközben a többi hadsereg a szárnyakon indít erőlekötő akciókat. A centrum számára komoly erősítést jelentett a német Déli Hadsereg (Südarmee), amelyet éppen az ellentámadás támogatására állítottak fel. 

1915 első hónapjaiban további kínszenvedés várt a katonákra. Mint korábban láttuk, az előző hónapok küzdelmei eredményeként a front a Kárpátok gerincére húzódott, és az orosz fél állandó presszió alatt tartotta az itteni vonalat, hogy áttörve kijusson az Alföldre. Az állomány azonban siralmas állapotban volt: kora ősz óta gyakorlatilag folyamatosan harcoltak a katonák, ruházatuk teljesen szétázott, és a lábbelik állapota is siralmas volt. Bár égetően szükség lett volna pihenőre, Conrad ismét támadásra vezényelte katonáit.

Osztrák-magyar katonák a Kárpátokban.

A kárpáti téli offenzíva 1915. január 23-án kezdődött. A csapatok számára itt a legnagyobb veszélyt nem az ellenség fegyverei jelentették, hanem az embert próbáló téli időjárás. Bár a kitűzött célt a 3. hadsereg egységei hamar elérték, miután visszafoglalták az Uzsoki-hágót, január 25-én vissza kellett vonulniuk a farkasordító hideg és a hegygerincen tomboló hóvihar miatt. A hőmérő higanyszála nem egy esetben –25 °C alá süllyedt, a katonák konzervjei megfagytak és fogyaszthatatlanná váltak. A fronton kínlódó egységek közül több a szó legszorosabb értelmében megfagyott. Néhány nappal később olvadni kezdett a hó, eső zúdult a tájra, amely az újra hidegebbé váló időjárás miatt csontkeményre fagyott az átázott uniformisokon. A hegyi terepen a trének sem tudtak a katonákhoz eljutni, így azok meleg étel nélkül maradtak a téli viharban. Ezt követően újabb lehűlés és hóviharok következtek. Az osztrák–magyar haderő a fronton olyan súlyos veszteségeket könyvelhetett el, hogy statisztikailag tekintve egy az arcvonalra érkező katona öt-hat hétnyi frontszolgálat után vagy meghalt, eltűnt illetve hadifogságba esett, vagy sebesültként, betegként látta viszont a hátországot.

Küzdelem Przemyśl felmentéséért

E vészterhes körülmények ellenére az AOK folytatta a támadást, amelyet Conrad maga is görcsösen erőltetett, mert mindenképpen fel akarta menteni az immár négy hónapos ostromgyűrűben szenvedő és éhező przemyśli védőket. A gyalogsági tábornok számára egyébként az erődrendszer megmentése egy sajátos, keserű dilemmát is jelentett, hiszen a háború előtt hevesen ostorozta a hasonló fortifikációk fejlesztését, mert elavultnak tekintette őket, és támadó hadműveletei végrehajtásához kevés segítséget nyújtottak. Most azonban egy teljes hadsereg volt körbezárva a San partján, így Przemyśl felmentése a Monarchia számára presztízskérdéssé is vált. A helyzet kritikus voltát az is jellemezte, hogy az antant sajtója 1915 januárjában még néhány hetet-hónapot prognosztizált a cs. és kir. haderőnek, és úgy jósolt, hogy júniusra az orosz hadsereg Budapestet is elfoglalja. Az ellenséges propaganda wishful thinking attitűdje mellett is megalapozottan alakította ki ezt a becslést.

A vérontás azonban kölcsönös volt, és az orosz csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek. A cári birodalom a szinte kimeríthetetlen tartalékokból a legénységi állományt gond nélkül pótolni tudta ugyan, a tisztek és altisztek – és különösen a fegyverzet – pótlása terén azonban igen nagy problémák adódtak. Így e felőrlő küzdelmek a későbbi gorlicei áttörés sikerét is megalapozták.

Míg a Kárpátokban embertelen küzdelem folyt az ellenséggel és a természeti elemekkel, a német hadsereg északon ismét jelentős győzelmet aratott. Miután az orosz 10. hadsereg januárban betört Kelet-Poroszországba, a német 8. és 10. hadsereg parancsot kapott az invázió elhárítására. A február 8-a és 22-e között lezajlott mazuri téli csatában a németek kiszorították az ellenséget a tartományból. Bár a hadizsákmány jelentős volt (92 000 ezer fogoly, 295 löveg és 170 géppuska került német kézre), az ellenség bekerítése nem sikerült, emellett kudarcot vallott a déli irányú offenzíva, vagyis a tervezett harapófogó északi végének bezárása. Így a kárpáti hadszíntértől 600 km-re északra aratott győzelemnek nem volt érdemi hatása a délen folyó küzdelemre.

Miután az osztrák–magyar offenzíva elakadt, az oroszok ellentámadásba kezdtek, ez pedig rövid idő alatt kritikus helyzetbe hozta a 3. hadsereget. A cári csapatok ismét magyar területre jutottak, és elfoglalták Mezőlaborcot. A pszichikai hatáson túl a falu megszállásával teljesen elvágták az osztrák–magyar hadsereg vasúti összeköttetését. E többszörös csapás közepette egyedül a bukovinai fronton kísérte szerencse a k. u. k. haderőt: itt Karl Pflanzer-Baltin lovassági tábornok eredményesen támadott, visszafoglalta Czernowitzot, és Kolomeát, gyakorlatilag felszabadította a tartományt. A bukovinai siker a limanowai győzelemhez hasonlóan nem kis részben a magyar miniszterelnök – Tisza István gróf – erőfeszítéseinek volt köszönhető: a politikus elérte a vezérkarnál, hogy bocsássák Pflanzer rendelkezésére a XIII. (zágrábi) hadtestet, így az végre minőségi erősítést jelentett a zömében népfelkelő alakulatokkal küzdő tábornok számára. Bár Bukovina visszafoglalása komoly siker volt, Pflanzer-Baltin sem tudott érdemi segítséget nyújtani a Kárpátokban küzdő erőknek, mert északnyugati irányú offenzíváját Stanislaunál megállították.

Miután a felmentő támadás végérvényesen kifulladt és a przemyśl-i védők kitörési kísérletei is kudarccal végződtek, az erődrendszert védő több mint 120 ezer katona számára nem maradt más lehetőség, mint a megadás. Erre március 22-én került sor, majd az oroszok az itt felszabaduló csapataikat szintén a magyar határra tudták küldeni. Ennek ellenére az áttörés most sem sikerült.

Számvetés

A kárpáti harcok igen súlyos, gyakorlatilag pótolhatatlan veszteséggel jártak. A csatában a Monarchia összesen 800 ezer embert veszített, amelyből 350 ezer fő ún. abszolút veszteség volt: ennyien haltak meg, illetve tűntek el a hegyvidéki infernóban. A hadifoglyok száma kb. 250 ezer főre tehető: ennek felét a przemyśl-i kapituláció jelentette. Az oroszok is nagyságrendileg ennyi – 800 ezer – embert vesztettek. Nem véletlen, hogy egy emberöltővel később, 1944-ben a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg tábornoki kara szabályszerűen rettegett egy Kárpátokat áttörni kívánó hadjárattól, hiszen többségük – egykori altisztként vagy közkatonaként – sohase feledhette az 1915. évi itteni harcokat. Gondjaikat végül Románia hírhedt átállása oldotta meg, hiszen ennek révén délről meg lehetett kerülni a hegységet.

Bár a köztudatban nincs e tény benne, kijelenthető, hogy az 1915. évi, itteni harcok volumene nem tért el a jóval ismertebb, 1916. évi verduni, vagy Somme-menti veszteségektől. Hazánk e harcokban jóval súlyosabb veszteséget könyvelhetett el, mint 1943 elején a Donnál: becslések alapján a veszteség meghaladta a 360 ezer főt, vagyis nagyságrendileg közel háromszoros volt ez az érték, mint Voronyezsnél. Ellentétben azonban a m. kir. 2. honvéd hadsereg pokoljárásával, a kárpáti téli csata nem került be a hazai közemlékezetbe. Történt ez annak ellenére, hogy hazánk területe közvetlen veszélyben forgott és honvédjeinek áldozata nélkül teljesen reális volt az orosz megszállás lehetősége. A Monarchia súlyos krízisét látva a németek további erősítéseket küldtek, amely végül megteremtette az 1915. május 2-i gorlicei áttörés alapjait.

(Dr. Ligeti Dávid cikke.)

Read more...

A Szixtusz-affér története – Egy botrány anatómiája, így vesztette el a Monarchia a nagy háborút

George Clemenceau francia miniszterelnök 1918 áprilisának elején nyilvánosságra hozta IV. Károly egy évvel korábban írt, úgynevezett Szixtusz-levelét. Tekintettel arra, hogy az osztrák–magyar koronás államfő 1917 tavaszán a központi hatalmak relatíve kedvező helyzetében kívánta abbahagyni a háborút, továbbá odaígérte Franciaországnak Elzász-Lotaringiát, Clemenceau lépése óriási botrányt robbantott ki, és diszkreditálta az uralkodót német szövetségese szemében. A nagy háború kompromisszumos lezárása ezt követően lehetetlenné vált.

Mint ismeretes, Károly felesége, Zita királyné a francia–olasz eredetű Bourbon–Pármai-dinasztia tagja volt, ráadásul az asszony két fivére, Szixtusz és Xavér a belga haderőben szolgált, miután az egyébként a Francia Köztársaságban élő hercegeket eltiltották a francia hadseregbe való belépéstől. Az új uralkodót 1916 végén mind felesége, mind anyósa és Mária Annunciáta főhercegnő is győzködni kezdte, hogy ezt a családi szálat felhasználva kezdeményezzen békét.

Az új külügyminiszter, Otto-kar Czernin gróf megfogalmazása szerint az ifjú uralkodót alaposan „megdolgozták” az asszonyok, így ez a „triumfeminátus” sikert ért el, de természetesen Károlyt személyes tapasztalatai, legutóbb éppen Székelyföld 1916-os őszi tragédiája is – három román hadsereg lépte át Erdély keleti határát – a békekötésre sarkallta. Károly egyszerre rettegett a belső forradalom rémétől, amelynek forgatókönyvét a cári birodalom bukása reprezentálta, valamint a háború eszkalációjától és elvesztésétől is.

IV. Károly a fronton, tisztek társaságában.

Károly anyósa 1917. január végén a svájci Neuchâtelben találkozott az osztrák–magyar uralkodó sógoraival. Mária Antónia főhercegnő megerősítette, hogy Károly elszánt a békekötésre, amelyre egyébként már bizonyítékot is szolgáltatott a központi hatalmak 1916. december 12-i békeajánlata. Ez a dokumentum azonban a győzelmes béke koncepcióját fogalmazta meg, hiszen nem tartalmazta a központi hatalmak által elfoglalt területek kiürítését vagy a franciák számára különös fontossággal bíró Elzász-Lotaringia átadását.

A svájci találkozón azonban a főhercegnő diszkréten utalt rá, hogy Károly hajlandó az antant számára jóval kedvezőbb feltételek mentén is békét kötni. Az egyeztetés Károly bizalmas barátján, Erdődy Tamás gróf révén folytatódott, és azzal az eredménnyel zárult, hogy a fivérek Bécsbe utaztak személyes találkozóra. Erre az útra a legszigorúbb titoktartás mellett kerülhetett csak sor, hiszen a Monarchia és Belgium között is hadiállapot állt fenn. Károlyt sikerült meggyőzni, hogy engedjen a Svájcban kialkudott feltételekből, amelyet nagymértékben támogatott az a tény, hogy a franciák nyitva hagyták Olaszország helyzetét, valamint irredenta törekvéseik kérdéskörét.

Károly első levele

Az osztrák császár, egyben magyar király bátor lépésre szánta el magát március 24-én, hiszen jogosnak ismerte el Franciaország igényét az 1871-ben elvesztett két tartományára, továbbá nem zárkózott el Belgium szuverenitásának helyreállításától, mi több, Szerbia függetlenségének biztosításától sem. Károly kikötötte azonban, hogy Belgrádnak szakítania kell a nagyszerb politikai célokkal és propagandával. A világháború folyamán első ízben történt olyan békekötési szándéknyilatkozat, amely reális kompromisszumot kínált a konfliktus mielőbbi lezárására.

A király azonban a levél végleges szövegét még saját külügyminiszterével sem ismertette, és ennek egy évvel később fatális következményei lettek. A levél – amelynek tartalmát a franciák mellett az angolok is megismerték, az olaszok viszont nem – komoly hatást váltott ki az antant táborán belül. Lloyd George brit miniszterelnök március 31-én egyenesen kijelentette, hogy Károly le-vele maga a béke. Párizs és London mindezen információk birtokában megpedzette az olaszoknál, hogy hajlandók lennének-e befejezni a háborút az 1915. évi londoni egyezmény céljai teljesülése nélkül – ez esetben Dél-Tirol és Trieszt a Monarchia birtokában maradt volna.

Az olasz politikai vezetés határozott nemmel válaszolt.

Mindeközben Károly is fontos tanácskozást folytatott II. Vilmos német császárral 1917. április 3-án Bad Homburgban. A Monarchia uralkodója nem terítette ki lapjait a békével kapcsolatban, viszont utalt arra a veszélyre, hogy a központi hatalmak államaiban is forradalmak robbanhatnak ki. A németek viszont azonnal elutasították Czernin azon javaslatát, hogy Berlin lengyel területeket annektáljon, kompenzálandó az Elzász–Lotaringia átadásából fakadó veszteségeket. Károly pozíciói három nappal később jelentősen romlottak, amikor 1917. április 6-án az Egyesült Államok hadat üzent a Német Birodalomnak, hiszen egy újabb nagyhatalommal is egyezkedni kellett.

Szixtusz Bourbon-parmai herceg (1886-1934)

A békekötési szándék még intenzívebbé tétele érdekében, valamint az első levél tanulságait értékelve Szixtusz és Xavér ismét Bécsbe utazott 1917 májusában. Károly egy újabb levélben a korábban megfogalmazott javaslatokat azzal egészítette ki, hogy a Monarchiának nincsen lehetősége az olasz területi követeléseket teljesíteni, mert ezt a birodalom lakossága nem fogadná el. A gyakorlatban ezzel a döntésével kudarcba fulladt a misszió, mivel enélkül az antant nem fogadta el a Monarchia béketörekvését és közeledését. Másképpen úgy is megfogalmazhatnánk a két levél történetét, hogy a nyugati antant azt tesztelte: meddig hajlandó Károly elmenni a béke érdekében, illetve a németek hogyan reagálnak, és mennyi információjuk van ezekről a szándékokról.

A botrány kirobban

Károly második levelével, illetve az antant válaszának hiányával véget is ért volna a Szixtusz-misszió története, de 1918 tavaszán új életre kelt a békekezdeményezés. Czernin április 2-án egy beszédében deklarálta, hogy egy évvel korábban már megüzente a franciáknak: a béke egyetlen akadálya Párizs ragaszkodása Elzász-Lotaringia visszacsatolásához. Clemenceau erre replikázva kijelentette: maga Károly ismerte el ezt az igényt jogosnak. Amikor mind Károly, mind Czernin tagadott, a francia elnök nyilvánosságra hozta Károly első, március 24-i levelét, denunciálva mind az uralkodót, mind a külügyminisztert. Czernin a kirobbanó botrányba bele is bukott, miután a kínos magyarázkodásra kényszerülő Károly leváltotta. A megviselt idegzetű tárcavezető hármas öngyilkosságot javasolt a királyi párnak, valamint magának…

Az afférnak több súlyos következménye volt. A Monarchia katonai szabályzatai a leghatározottabban tiltották az ellenséggel való tárgyalást, egyezkedést, amely hadbírósági eljárást és akár kivégzést is maga után vonhatott. Most napvilágra került, hogy a Legfelsőbb Hadúr végeredményben ezt a tettet hajtotta végre! Károly szavahihetősége ezzel jelentős csorbát szenvedett. Különösen romboló hatása volt Clemenceau lépésének a németekkel való viszonyban, akiket megdöbbentett Károly azon lépése, hogy német területek átadása árán kívánt különbékét kötni.

Az affér súlyosan megrázta az osztrák–magyar közvéleményt, Tisza István gróf miniszterelnök bizalmas körben a „Monarchia végéről” beszélt. A császárt és királyt a németek rapportra rendelték a belgiumi Spa városába, ahol leforrázott uralkodónk nem tehetett mást, mint hogy még nagyobb befolyást engedjen Berlin számára, például az osztrák–magyar haderő irányításában. Czernin drámai figyelmeztetése kellemetlen igazsággá vált: amennyiben a központi hatalmak nyerik a háborút, úgy a dualista állam Berlin vazallusa lesz, ellenkező esetben pedig az antant igája alá kerül.

Az igazi vesztes: Európa

Az Osztrák–Magyar Monarchia, dacára annak a ténynek, hogy a nagy háború résztvevői közül a legtöbbször kísérelte meg annak mielőbbi lezárását, végül a legsúlyosabb árat fizette a háborús vereségért: megszűnt létezni. Jóllehet területi integritásának védelme érdekében a Monarchia Szerbia elleni hadüzenete nyitotta meg a világháborút, és ezért igen nagy – de nem kizárólagos –felelősség terheli, mindez ugyanakkor nem menti fel az antantot, amely rendre blokkolta Károly békeajánlatait.

Ugyanakkor Európa is súlyos árat fizetett azért az engesztelhetetlenségért, amely a Német Birodalmat is jellemezte a béketapogatózások során. A vérontás egészen 1918 késő őszéig folytatódott, és az elhúzódó háborúnak egyetlen igazi győztese az Amerikai Egyesült Államok lett.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220409-a-szixtusz-affer-tortenete

Read more...

Áttörés Caporettónál: az I. világháború utolsó magyar győzelme

Százöt éve, 1917. október 24-én a központi hatalmak általános offenzívát indítottak az olaszországi hadszíntéren, ezzel megkezdődött a 12. isonzói csata. A folyó mentén vívott előző tizenegy csatával ellentétben most nem az olaszok támadtak. 

A hadművelet fényes és sok szempontból váratlan sikert hozott, és a caporettói (ma: Kobarid, Szlovénia) áttörésként vonult be a világháború történetébe. A német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő áttörte az ellenség védelmét, megsemmisített két olasz hadsereget, és a frontot százhúsz kilométerrel nyugatabbra, egészen a Piave folyóig tolta. Mindebből következően az isonzói és a doberdói vérfürdő a központi hatalmak – így hazánk – győzelmével ért véget.

A hadművelet tervezése

Az olaszok 1915 májusától kezdve két és fél éven keresztül hiába kísérelték meg elfoglalni a legfontosabb hadicéljukat képező Trieszt városát. Ehhez a legközelebb 1916 nyarán a 6. isonzói csata során álltak, azonban végül akkor is kudarcot vallottak. A gyilkos küzdelmekben mind az Olasz Királyság, mind a Monarchia kimerült. A nyugati antant támogatásával azonban az olasz veszteségeket jobban lehetett pótolni, és 1917-re egyre inkább erősödő tüzérségi és légi fölényt élveztek.

Clausewitz porosz katonai teoretikus egyik legfontosabb elve szerint minden védekezésnek csak addig van értelme, amíg a megfelelő ellentámadást ki nem lehet dolgozni. Ezt felismerve és alkalmazva Arz Artur gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar vezérkar főnöke ellentámadást javasolt az Isonzó völgyében, közvetlenül a 11. isonzói csatát követően. A tervet felkarolta Károly császár és király is, amelyhez német anyagi (elsősorban tüzérségi) segítséget kért a német császártól. II. Vilmos, valamint a haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy német gyalogság, összesen hét hadosztály is az Isonzóhoz érkezzen. A németek egyszerűen nem bíztak abban, hogy a dualista állam egyedül képes győzni az olaszokkal szemben, így most is elitalakulataikat küldték segítségül.

Az Arz által kidolgozott haditerv már maximálisan megfelelt a modern háború követelményeinek: gáztámadást követően a tüzérség is megkezdi az ellenség intenzív, de csak rövid ideig tartó belövését. A kritikus pontokon pedig rohamzászlóaljak bevetésével kell kicsikarni az áttörést. Most először ezek az elitalakulatok már könnyű géppuskákat, géppisztolyokat is bevetettek, ezzel mozgékony tűzerőt képeztek. A tervek előkészítésénél a gáz használatáról hosszasan kellett győzködni Károly császárt. A monarcha végül igent mondott a tervre, amely személyével kapcsolatban, különösen pedig boldoggáavatási eljárása során súlyos polémiákat váltott ki.

Október első felében sikerült lebonyolítani az erősítés frontra szállítását, ami komoly logisztikai feladatot jelentett, és a krónikus szénhiánnyal küszködő osztrák–magyar vasút minden tartalékát felemésztette. Ennek következményeként komoly szállítási deficitet szenvedett a hátország, s ez az élelmiszerhiány fokozódásához, valamint 1918 januárjában komoly ipari sztrájkokhoz is vezetett. A hadszíntéri számokat tekintve a támadás így is több mint kockázatos volt: miközben minden katonai szakkönyv legalább kétszeres erőfölényt írt elő a támadók oldalán, a védekező olaszok enyhe létszám- és tüzérségi fölényt élveztek. A lényeg azonban abban rejlett, hogy az áttörésre kijelölt tolmeini fennsíkon, továbbá Caporetto térségében megvolt a szükséges erőfölény. Emellett a zegzugos isonzói völgyben túlságosan szétszórva állomásoztak az olasz erők. Mindez hamarosan a védekező fél katasztrófájához vezetett.

Támad a gyalogság

Október 24-én hajnali kettőkor a támadók megnyitották a gáztartályokat, és gázgránátok ezreit lőtték ki az olasz állásokra. Az Isonzó völgyét hamarosan halálos gázfelhő borította be, tovább sűrítve az őszi ködöt. Ezt követően a lövegek is bömbölni kezdtek. A gáztámadás nem pusztán az első világháború, hanem az egyetemes hadtörténet leghatásosabb ilyen műveletének bizonyult: megközelítően hatezer katonával végzett a gáz. A völgyben megrekedt gázfelhő miatt is tömegesen menekültek el az olasz egységek az arcvonalról, amikor megszólaltak a cs. és kir., valamint a német csapattisztek sípjai, és megindult a gyalogsági támadás.

Osztrák-magyar csapatok október végén az Udine és Codroipo közötti úton.

Az olaszok megzavarodott és pánikba esett katonáinak ezrei adták meg magukat – sok esetben komolyabb harcok nélkül. Az itteni küzdelmekben meghatározó szerepet játszott például a német Erwin Rommel (1942-től tábornagy), aki több száz olasz foglyot ejtett szakaszával. Itteni tapasztalatait később a Támad a gyalogság című könyvében is feldolgozta, amely a modern gépesített hadviselés egyik bibliájává vált. Hasonló kiemelkedő – egyben filmvászonért kiáltó – hőstettet hajtott végre a tizenkilenc éves Bertalan Árpád hadnagy, aki a cs. és kir. 3. tábori vadászzászlóalj tizenöt fős rohamjárőre élén több mint ezer olasz hadifoglyot ejtett, egyben kiiktatott egy nyolc mozsárágyús üteget és számos géppuskafészket is. Bertalan e tettéért 1928-ban megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Az olasz 2. hadsereg három nap alatt megsemmisült miután mind bal-, mind jobbszárnyát szétverték, a centrum pedig csapdába esett az Isonzó völgyében. Az olaszok tömegesen adták meg magukat, tízezrek pedig fegyvereiket eldobva próbáltak nyugat felé menekülni. Az olasz 3. hadsereg hasonló balsorssal nézett szembe, de esetében legalább a jobbszárny rendezett módon tudott visszavonulni. Néhány napon belül nyilvánvalóvá vált, hogy az Olasz Királyság történetének legsúlyosabb krízisét éli át, amelyhez képest még az 1916-os osztrák–magyar dél-tiroli offenzíva csapása is eltörpült: megdöbbentő módon a központi hatalmak csapatai 72 óra alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket Cadorna az előző két és fél év alatt tudott elfoglalni, vagyis Görz városát, valamint a környező falvak romhalmazait, emellett a véráztatta, a 6. csatában elvesztett doberdói fennsíkot is. Az Isonzó völgyéből a támadók kijutottak a venetói síkságra. Az olasz vezérkar megkísérelte, hogy a mintegy 50 km-rel nyugatra a Tagliamento folyó mentén megállítsa az ellenséget, de ez a kísérlete kudarcba fulladt. A következő természetes akadályt a Piave folyó jelentette, ahol végül is sikerült stabilizálni a frontot november elején.

Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták Udine városát, amely hamarosan óriási hadifogolytáborrá változott, hiszen nyolc nap alatt csaknem 200 ezer olasz esett hadifogságba. Az antantot nagyobb csapás érte, mint 1915-ben Gorlicénél, és azonnali intervencióra volt szükség. November folyamán több mint tíz angol és francia hadosztály érkezett a hadszíntérre; legfontosabb feladatuk az olasz dezertőrök elfogása, valamint szövetséges hadseregük megerősítése volt. Megjelenésük mentette meg Olaszországot a közvetlen összeomlástól.

Következmények

A központi hatalmak november 11-én leállították a támadást: Hindenburg ugyanis a fő stratégiai célt, vagyis a Monarchia tehermentesítését elérte. A tetemes fegyverzsákmány mellett igen jelentékeny ruha- és élelmiszerkészlet került a győztesek kezére. Ezekből a készletekből fél évig gazdálkodhatott a dualista állam, amely ezzel tovább folytathatta a háborút, és elkerülte az év végére korábban prognosztizált összeomlást. Nagyon növelte a dualista állam mozgásterét, hogy a korábbi, 384 km hosszú isonzói front helyett a piavei arcvonal csak 140 km hosszú volt, így azt jóval könnyebb volt védelmezni.

Az olasz veszteség az 1917. október 24-et követő egy hónapban 800 ezer emberből állt, amelyből 400 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly volt. Bár a dezertálók döntő részét sikerült elfogni, majd rendezni, reintegrálásuk sok időt vett igénybe. Ennek következtében az olasz hadsereg csak pontosan egy évvel később, 1918. október 24-én tudott ismét támadást indítani. A katasztrófa mértékét jelzi, hogy 270 ezer (!) embert állítottak hadbíróság elé, és megközelítően hatezer dezertőrt agyonlőttek. A drákói szigor azonban nem köszörülhette ki az olasz katonai becsületen esett csorbát: a kudarcba belebukott az olasz hadvezetés színe-java, köztük maga Cadorna is.

Olasz hadifoglyok 1917 novemberében.

A caporettói áttörés egyben a magyar hadtörténet egyik utolsó nagy diadalának számít. Ennek hatására is az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a dualista államnak, majd a csata után másfél hónappal Wilson elnök publikálta hírhedtté vált 14 pontját, amellyel a Monarchia destabilizálását döntő módon katalizálta, egyúttal politikai síkon ellensúlyozta a súlyos olasz hadszíntéri kudarcot. Mindennek ellenére az Olasz Királyság tárgyalási pozíciója, valamint érdekérvényesítő képessége súlyos csorbát szenvedett, ez pedig a béketárgyalásokon azt eredményezte, hogy az antant győzelme ellenére az olasz igényeket csak részben elégítették ki. Paradox módon tehát a caporettói vereség indította el Olaszországot azon az úton, amely révén Róma az 1920-as években ‒ az antant táborán belül egyedüliként – a magyar revízióval szemben „megértő” állammá vált.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221024-attores-caporettonal-az-i-vilaghaboru-utolso-magyar-gyozelme

Read more...

„Megtanította a Monarchia” – A központi hatalmak győzelme a Balkánon 1915 végén

1915. október–november folyamán a központi hatalmak csapatai elfoglalták Szerbiát. A szerb hadjárat az első világháború egyik legsikeresebb és leggyorsabb hadműveletének számít, amely megkoronázta a központi hatalmak 1915. évi győzelmeit, egyben a szó legszorosabb értelmében megtorolta az 1914. évi szarajevói merényletet.

A háború elején büszkén hangoztatott jelszó, miszerint „Megállj, megállj, kutya Szerbia, megtanít majd a Monarchia!” több mint egyéves késéssel és jelentős német–bolgár támogatás mellett, mégis megvalósult.

A szerb háború 1914-ben

Annak ellenére, hogy az első világháború a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött 1914. július 28-án, a balkáni front néhány napon belül csak egy másodlagos fontosságú mellékfronttá változott. A soron következő öt hónap során három osztrák–magyar offenzíva fulladt kudarcba, sőt a december 2-án elfoglalt szerb fővárost is fel kellett adni. Csaknem 270 ezer osztrák–magyar katona dőlt ki a csatasorból az itteni harcokban, a hadifoglyok száma meghaladta a 80 ezret. Mindeközben a szerbek is kivéreztek, így a Balkánon közel tíz hónapig nyugalom honolt. Ebben az időszakban Szerbia geopolitikai helyzete folyamatosan romlott: az oroszoknak nem sikerült kitörniük a magyar Alföldre, majd 1915 május végén Olaszország hadba lépése komoly konkurenciát jelenthetett a balkáni terjeszkedési tervekben. A szerbek passzivitása a Monarchia kezére játszott, így utóbbi döntően gyenge, népfelkelő alakulatokkal biztosította déli határát.

A hadjárat előkészítése

Az 1915 őszéig tartó patthelyzetet az törte meg, hogy a német hadvezetés számára felértékelődött a balkáni hadszíntér. Belgrád és Niš elfoglalása révén közvetlen szárazföldi kapcsolatot lehetett teremteni az Oszmán Birodalommal, amely jelentős antanterőket kötött le a gallipoli harcokban. E cél elérése érdekében felgyorsították a tárgyalásokat Bulgáriával, hogy az a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba. Szerbia sorsa voltaképpen 1915. szeptember 6-án megpecsételődött, amikor Szófia aláírta a megállapodást. Ez azt jelentette, hogy Szerbia keleti oldalán egy új ellenség jelent meg, amely bosszúra szomjazva revansot akart venni a második Balkán-háborúban bekövetkezett vereségért, és Koszovó, Macedónia, sőt az albán tengerpart egy részének megszállását tűzte ki célul. 1915. szeptember végére befejeződött a központi hatalmak csapatainak átszállítása a Balkánra: a szerbek csak ekkor kezdték felmérni, mekkora léptékű katasztrófa fenyegeti őket. Az osztrák–magyar hadvezetés számára a szerb hadszíntér ekkor jóval kevésbé volt fontos, mint az orosz vagy az olasz, ezért csak vonakodva járult hozzá a hadművelethez. A vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf császári és királyi vezérezredes úgy vélte, hogy a németek beavatkozása esetén a Monarchia nagyhatalmi státusza a múlté lesz. A bolgár csatlakozás egyik feltétele ugyanis a német főparancsnokság volt. Ezt a posztot a háború egyik legsikeresebb német hadvezetőjére, August von Mackensen tábornagyra bízták. A tábornok rendelkezésére 10 német, 4 osztrák–magyar hadosztályt és több népfelkelődandárt, valamint 6 bolgár hadosztályt biztosítottak. A német erőket döntően a 11. hadseregbe koncentrálták, míg a többit a Kövess Hermann gyalogsági tábornok vezette császári és királyi 3. hadsereg kötelékébe utalták. Mindent egybevetve a központi hatalmak 330 ezer első vonalbeli katonát összpontosítottak a hadjáratra, míg a tartalékot is figyelembe véve félmillió ember készülődött a hadműveletre. Ezzel szemben a szerbek körülbelül 400 000 katonát tudtak kiállítani, ám ezek közül csak mintegy 200 000 ember volt harcképes, erőiket 11 gyalog- és 1 lovashadosztályba osztották. A számbeli fölény mellett a központi hatalmak kétszeres tüzérségi túlsúllyal bírtak, ráadásul számos 30,5 cm-es, sőt 42 cm-es nehézmozsárral is rendelkeztek, emellett bombázásra Zeppelin léghajókat is bevetettek.

Az offenzíva

Az offenzíva 1915. október 6-án kezdődött. Az 1914. évi, három kudarccal végződő Monarchia-hadjárattal szemben, Mackensen a folyók folyásirányának megfelelően észak–déli irányú hadműveletekbe fogott, és erői már az első nap sikeresen átkeltek a Dunán. A központi hatalmak tüzérsége valósággal elsöpörte a szerb lövegeket és az első állásokat. A németek révén a Balkánon első ízben alkalmazták a döntően a nyugati fronton kidolgozott, tűzösszpontosítási metódust, amely valósággal sokkolta a szerbeket. Október 8-án ismét elesett Belgrád, ám ezúttal a szerb főváros több mint három évre elveszett a balkáni ország részére. A szerb hadsereg, amely sikerrel élte túl az 1912–13. évi balkáni háborúkat, majd az 1914. évi osztrák–magyar offenzívákat, most összeroppant, és visszavonulásba kezdett. A támadók alig két hónap alatt egész Szerbiát megszállták: ez a tempó igencsak figyelemre méltó az első világháborús viszonyokat tekintve. A németek az előrenyomulás során új taktikát alkalmaztak, amely a második világháború során sikerrel alkalmazott Blitzkrieg előfutára volt: a frontáttörést követően csapataik a folyóvölgyekben törtek előre, nem törődve a hegyekbe menekülő egységekkel, valamint az oldalvédőkkel: ezek bekerítését, megsemmisítését vagy hadifogságba ejtését a gyengébb népfelkelő alakulatokra bízták. Mackensen célja az volt, hogy Koszovó vidékén körbezárja és teljesen megsemmisítse az ellenséget. A hegyekbe csak akkor hatoltak be, ha az offenzíva érdekében elengedhetetlenül szükségessé vált.

Szerb visszavonulás Albánia és a tenger felé - a visszavonuló szerb csapatokat útközben is hatalmas veszteségek érték.

Szerbia sorsa október 16-án végleg megpecsételődött, amikor az első német–osztrák–magyar sikereket megváró bolgárok is támadásba lendültek. November végéig több mint 150 ezer szerb katona esett hadifogságba, 100 ezren pedig meghaltak, illetve megsebesültek, miközben a német és osztrák–magyar csapatok véres vesztesége 30 ezer embert tett ki. A központi hatalmak döntő győzelme ellenére mintegy 150 ezer katonának sikerült elmenekülnie a koszovói katlanból. E fejlemény két tényezőre volt visszavezethető: egyfelől október végén hatalmas esőzések voltak, amelyek sártengerré változtatták a balkáni utakat, másfelől a Morava szűk völgyében feltorlódtak a bolgár erők, így azok jelentősen lelassultak. Ennek ellenére a szerbek összesített vesztesége megközelítette a 80 százalékot, vagyis a háború elején bevonult öt katonából négy elesett, megsebesült, vagy fogságba esett.

Szerb exodus

A szerb király udvartartása és a polgári közigazgatás hivatalnokai mellett civil menekültek tízezrei indultak el a montenegrói és albán hegyek irányába, hogy kijussanak az Adriához, ahol az antant kívánta behajózni őket. A szerbek magukkal hurcolták az előző évben fogságba ejtett osztrák–magyar hadifoglyokat is. A visszavonulás, amely valóságos exodusszá vált, hamarosan halálmenetté változott: a tél és a járványok ezernyi áldozatot szedtek. Mindenek ellenére a visszavonulás a szerb nemzeti mitológia részévé vált. Az egyik osztrák százados így foglalta össze ekkori tapasztalatait: „Ez a rongyokba csavart éhség és lelki nyomor. A megvert, menekülő hadsereg maradéka visszavonulása során elképzelhetetlen borzalmakat szenvedett el. Ez az összeomlás a győzelem vagy vereség kérdésén túl a nagy háború egyik megrázó drámáját jelentette.” A túlélőket az antant Korfu szigetére szállította, ahol reorganizálták a szerb csapatokat, majd hosszas pihenőt követően ismét bevetették őket a balkáni fronton, tömeges és nagyobb alkalmazásukra azonban egészen 1918 őszéig kellett várni. A Monarchia hadifoglyai nagy részét az olaszországi Asinara szigetén internálták: alig húszezren térhettek haza a háború után. A visszavonulás kitüntetett helyet foglal el mind a mai napig a szerb nemzeti történelemben, üzenete, hogy az állam a legsúlyosabb nehézségek között is kitartott, és nem kötött fegyverszünetet.

Epilógus

A szerb hadjárat idején az antant jelentős létszámú csapatokat tett partra a semleges Görögországban, Szaloniki kikötőjében. Ezzel a lépéssel az angol–francia csapatok meg kívánták akadályozni, hogy Görögország a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba, valamint biztosítani kívánták a Gallipoli körzetéből való visszavonulásukat is. Ki kell emelnünk azonban, hogy ezzel súlyosan megsértették a görög semlegességet – Belgium esetében, ahol a németek ugyanezt tették, a britek számára ez casus bellit jelentett. Conrad hevesen követelte, hogy a központi hatalmak szorítsák ki az antantot Görögországból, de ezt a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem támogatta, mivel már az 1916-os nyugati offenzívára készült, amellyel el kívánta dönteni a háborút. Ez a mulasztás végül végzetes következményekkel járt a központi hatalmak számára, mert a Balkánról érkezett az a csapás 1918-ban, amely véget vetett a háborúnak. Ekként az 1915-ös hadjárat nagy győzelmei ellenére már magukban hordozták a történeti Magyarország összeomlását.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221009-megtanitotta-a-monarchia

Read more...

Az isonzói pokol tizenegyedik bugyra

Tizenegyedik alkalommal indítottak támadást az olaszok 1917. augusztus 19-én az Isonzó mentén. A 11. isonzói csata minden korábbi harcnál véresebb összecsapást eredményezett az olasz, valamint az osztrák–magyar haderő között. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a korábbi tapasztalatokból okulva a lehető legnagyobb katona- és hadianyag-koncentrációt kívánta létrehozni az isonzói frontszakaszon, hogy felőrölje a cs. és kir. csapatok erejét. A fő cél továbbra is Trieszt elfoglalása volt, amelyhez a Karsztnak nevezett sziklás és nehezen járható terepen kellett áttörniük a támadóknak.

Cadornának mindenképpen ki kellett csikarnia a döntést, miután a hátország egyre nehezebben tolerálta a súlyos veszteségeket, és a minimális nyereségeket. A politikusok minél előbb be kívánták fejezni a háborút – győztesen. „Hagyjuk el a lövészárkokat még tél előtt!” – érvelt egy szocialista képviselő 1917 júliusában.

A csata előkészítése

A megelőző tíz csata során az olaszoknak nem termett sok babér, és az olasz hadba lépést követően (1915. május 23.) kialakult frontvonalat alig 10–15 kilométert előrehaladva sikerült kelet felé eltolniuk. Legnagyobb sikerüket a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4–16.) aratták, amikor elfoglalták a Karszt centrumában fekvő Görz városát, kialakítva egy hídfőt, továbbá elfoglalták a Doberdó-plató legnagyobb részét, közte a Monte San Michele hegycsúcsot is.

A kilátástalan karszti háborúban az olasz vezérkar azokat a hadászati elveket kezdte el követni, amelyeket a németek 1916-ban Verdunnél alkalmaztak, vagyis az ellenség kivéreztetése vált az elsődleges céllá. 1917 májusában a 10. isonzói csata során már ennek megfelelően támadtak, és összveszteségük a 160 ezer főt is elérte, miközben a Monarchia 125 ezer katonát vesztett.

Az olaszok június végén megkezdték az előkészületeket az újabb offenzíva megindításához, és az Isonzó mentén 50 hadosztályt vontak össze. Ez azt jelentette, hogy az első isonzói csatához képest négyszer annyi katonát vezényeltek a harctérre. Még masszívabb előnyt és fölényt jelentett az olaszok számára, hogy összesen 5200 löveget tudtak az offenzívára előkészíteni. A siker érdekében az angolok és franciák is kölcsönadtak az olasz hadsereg részére néhány tüzérüteget. Az olasz 2. hadsereg fő célja északon a Bainsizza-, majd a Ternova-fennsík elfoglalása volt, míg a 3. hadsereg a comeni fennsík bevételére kapott parancsot.

Az osztrák–magyar délnyugati front Isonzó-hadserege több mint kétszeres hátrányban volt létszám terén, miután alig 20 divízióval tudott védekezni, és tüzérség terén az olaszok közel négyszeres fölényt élveztek. Cadorna, eltérően a korábbi csatáktól, nem pusztán az isonzói arcvonal egy szakaszán indított offenzívát, hanem Tolmeintől egészen az Adriáig, vagyis egy mintegy 50 kilométer hosszú szektorban. Az olasz csapatösszevonások volumenét jól mutatja, hogy két évvel korábban a központi hatalmak sikeres gorlicei áttörésük idején – hasonló nagyságrendű támadási szakasz alkalmazása során – csak mintegy feleekkora erőt összpontosítottak.

A csata

A 11. isonzói csata nyitányaként az olaszok aktív repülőgépes felderítést hajtottak végre augusztus 11. és 16. között, amely súlyos légi harcokat eredményezett. Augusztus 17-én az olasz lövegek egy egész napon keresztül bömböltek, és az osztrák–magyar állásokat néhány órán belül rohaméretté lőtték. Cadorna másnap elrendelte az általános támadást, amelynek súlypontját kezdetben az arcvonal déli szakaszára helyezte. A támadás során a császári és királyi 39. és 46. gyalogezred (békebeli székhelyük Debrecen, illetve Szeged) szinte az utolsó emberig elvérzett, de végül sikerült megállítani az olaszokat.

A leginkább veszélyeztetett déli szektor védelmének megerősítésére az Isonzó-hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević cs. és kir. vezérezredes az Isonzó front északi részéről küldött erősítést. Ezt kihasználva Cadorna a meggyengített szektorban támadt, és váratlan eredményt ért el: a 2. hadsereg sikerrel kelt át az Isonzón, és szilárdan megvetette lábát a folyó bal partján. Augusztus 19-én az olaszok áttörték a frontot, és az Isonzó-hadsereget visszavonulásra kényszerítették. Cadorna erői a bainsizzai fennsík védőit legázolva az arcvonalat Tolmein és Görz között 20 kilométer szélességben, 6–7 kilométer mélységben hátranyomták, miközben a hadszíntér délebbi szakaszain elakadtak. A fennsíkon az osztrák–magyar haderő rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, csak a hadifoglyok száma 30 ezer főt tett ki. A Bainsizza-fennsík elvesztése után az olasz területnyereség nagysága a 6. isonzói csatával volt összevethető, még ha Trieszt nem is forgott közvetlen veszélyben, mint 1916 nyarán.

Harcok a Monte San Gabriele csúcsán

A támadás megállításában emellett kiemelkedő szerepet játszott a Monte San Gabriele-ért folytatott eredményes védekező harc. Szeptember 4. óta ugyanis e hegycsúcs volt a harcok fókuszában. A stratégiai fontosságú hegy ormát tizenhárom olasz dandár ostromolta, de a védők – akik között a Monarchia valamennyi nemzetisége megtalálható volt – kitartottak a rendkívül heves harcokban. „A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet” – írta a harcok egyik olasz szemtanúja. A 11. isonzói csata leghevesebb küzdelmeire ezen a hegycsúcson került sor, és a sikeres védekezésben ismét oroszlánrészt vállaltak a magyarországi kiegészítésű alakulatok: a 20. honvédhadosztály alárendeltségében küzdő székesfehérvári 17. és a budapesti 1. honvédgyalogezred katonái. A székesfehérvári regiment egyik tisztje így foglalta össze az ekkori borzalmakat: „A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. […] Az ellenséges védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába vésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az olaszok a Halál hegyének (Monte del Morte) keresztelték el a Monte San Gabriele ormát.

A Monte San Gabriele avagy a Halál hegye.

IV. Károly király személyes tapasztalatokat is szerzett a 11. isonzói csatáról, amikor augusztus 23-án látogatást tett a vezérkar főnökével, Arz tábornokkal az arcvonal déli szakaszán, a csata után pedig a Monte San Gabrielét is meglátogatta. A hegycsúcs egyik pontján, ahol egyszerre harminc embert aprított miszlikbe az ellenség telitalálata, a király egy rövid ima után a következő – sajnos ma is igen aktuális – megállapítást tette: „Ezért tovább senki nem viselheti a felelősséget, befejezem a háborút. […] A világ elég nagy hozzá, hogy a népek képesek legyenek egymást elviselni.”

Az uralkodó álláspontját a 11. isonzói csata veszteségei visszaigazolták. Az olaszok mintegy 170 ezer katonát vesztettek, és a csatában résztvevő zászlóaljaik átlagosan 50–65 százalékos veszteséget könyveltek el. Mindennek ellenére az olaszok területnyeresége a 11 isonzói csata során végül mindössze 30 négyzetkilométert tett ki. Megrendítő volt a Monarchia vesztesége is, amely 100 ezer katonára rúgott, ugyanakkor a hősies védekezést bizonyította, hogy a hírhedten szigorú eljárás után elnyerhető Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjében öten részesültek, míg a parancsnoki keresztet egy tábornok kapta meg.

Számvetés

A csatát követően a Monarchia vezetése felismerte: ellentámadás nélkül az isonzói front összeomlik. Erről értesülve a németek is felajánlották támogatásukat. 1917 kora őszén megkezdődtek azok az előkészületek, amely lehetővé tették az október végi caporettói áttörést a 12. isonzói csatában. A hadszíntérre érkezett jelentős német és osztrák–magyar erősítés mellett ennek a fényes győzelemnek alapjait a korábbi sikeres védekezés – különösen pedig a Monte San Gabriele megvédése biztosította. Az olasz morál az isonzói pokol tizenegyedik „bugyrában” alaposan megcsappant, amely jelentősen hozzájárult a központi hatalmak néhány héttel későbbi diadalához. Utólag visszatekintve tehát a 11. isonzói csata a Karszton dúló anyagháború utolsó, legvéresebb fejezetének bizonyult.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220902-az-isonzoi-pokol-tizenegyedik-bugyra

Read more...

Kudarcba fulladt a Monarchia 1915. őszi hadművelete: a „fekete-sárga offenzíva”

Száz évvel ezelőtt, 1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadműveletek „fekete–sárga offenzíva” néven vonultak be a világháború hadtörténelmébe.

Hogy jobban megérthessük az offenzíva történetét, röviden érdemes összegezni annak előzményeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusa óta összesen hat nagyobb támadó hadműveletet indított a keleti fronton, amelyek a szerb fronton végrehajtott három támadással, valamint a védekező harcokkal együtt döbbenetes emberveszteséget eredményeztek. Mindez két és fél millió katonát tett ki: a harcok hevességét mutatja, hogy minden nyolcadik tiszt és minden tizedik katona elesett. Ennek ellenére a rendszeres behívások mellett még mindig több mint 5,6 millió férfi állt fegyverben: 1915 júliusában már a XIII. menetzászlóaljakat és -századokat hozták létre.

Két tábornok, két stratégia

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A cári Oroszország, amely 1914–15 folyamán számos kudarc mellett jelentős győzelmeket is aratott, most defenzívába szorult. A had­- járat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot.

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével elérték a stratégiai célt, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. Az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, miközben keleten a különbéke a legfontosabb cél, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy hódító háború győztes véghezvitelét.

A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, a Török Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szer­bián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében szeptember elején a semleges Bulgá­riával szövetségre léptek a központi hatalmak, valamint kölcsönösen elkötelezték magukat a Szerbia elleni közös, októberi hadjáratra.

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett irányítani Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A vezérkari főnök nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül az olaszok ellen elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló k. u. k. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet.

A hadművelettel az osztrák vezérkar el kívánta foglalni a még cári kézen lévő kelet-galíciai területeket, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig a kijevi bevonulás is lebegett.

A fekete-sárga offenzíva 1915. augusztus végén indult: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: fekete-sárga lobogó került Luck, Rovnó erődjeire, és különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra- és újra meghiúsult, valamint nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem.

„Még ezt is elbaltáztuk!”

A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy k. u. k. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Az osztrák–magyar vezérkart azonban sokkolta több tábornok teljesítménye, akik addig jó hadvezetőnek bizonyultak: különösen a limanowai hős, Roth tábornok bizonytalankodása volt szembetűnő. A támadás napok alatt kifulladt: az addig folyamatosan hátráló oroszok megvetették lábukat, és szilárd védővonalakat foglaltak el.

Az igazi katasztrófa azonban csak most következett: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörést megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított összeomlásához lehetett hasonlítani. A X. hadtest parancsnoka, Martiny altábornagy a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Miben áll ennek oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet az AOK folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet.”

A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” Ahelyett, hogy az offenzíva növelte volna a csapatok morálját, most épp ellenkezőleg, gyorsan megcsappant a harci szellem. A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen k. u. k. hadsereg képét.

Német utánpótlás érkezik a keleti frontra.

Jóllehet a támadást már szeptember 12-én le kellett állítani, a fekete-sárga offenzíva kifulladása után a harcok csak novemberre csillapodtak el. A bajban lévő Monarchia ismét német segítséget kapott, és létrehozták a Linsingen-csoportot, amely a névadó német generális vezérletével abroncsként fogta össze a szétszóródott k. u. k. alakulatokat. A két hónapig tartó csata szabályos felőrlő küzdelemmé változott, a frontok megmerevedtek. A keleti front mozgóháborúja ismét véget ért, és állóháború kezdődött: a hadszíntér képe egyre jobban hasonlított a nyugati fronton kialakult hadműveleti helyzetre. A csapatok vesztesége miatt megingott a bizalom a vezetésben. A „kudarcos ősz”, ahogy azt a k. u. k. katonai szleng elnevezte, Ausztria-Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. Bár a szövetséges vesszőfutása természetesen Falkenhaynt is rosszul érintette, azt megelégedéssel nyugtázta, hogy a Monarchia vezetése belátta: német segítség nélkül nem érdemes komolyabb hadműveletbe fogni. Ennek a tényezőnek révén a dualista állam politikáját könnyebben lehetett irányítani, amely fontos volt a nyugati offenzíva elindítása előtt.

Tartós védekezésre szorulva

A Monarchia katonáinak harci szelleme gyorsan megcsappant: a legsúlyosabb veszteségeket szenvedett 4. hadseregnél csaknem 62 százalékos veszteség keletkezett, a legnagyobb részük hadifogoly volt. Miközben a német hadseregben 1915 végéig átlagosan 5,2 százalék volt a tisztek eltűnt és hadifogságba esett vesztesége, a k. u. k. hadsereg rovnói hadjáratában ez az ráta több mint harminc százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan emelkedett a dezertőrök száma is: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Az oroszok ellentámadásuk során a k. u. k. csapatoktól olyan sok kézi lőfegyvert zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. Az orosz lőszergyárak 1916 kezdetéig 37 millió osztrák kaliberű lőszert gyártottak, és ezzel elég lőszerutánpótlást tudtak biztosítani a zsákmányolt fegyverekhez. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári hadsereg helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.

A k. u. k. csapatok elhúzódó kudarca közvetlen hatással bírt, és ahhoz vezetett, hogy Ausztria–Magyarország függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: ennek érdekében, a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.

A fekete-sárga offenzíva bebizonyította, hogy a Monarchia saját erejére támaszkodva képtelen további támadásokat vezetni keleten, így a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így ezen a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. A szemben álló felek beásták magukat, és bonyolult védelmi rendszert építettek ki, vagyis a katonai zsargon szerint megépítették a „Kínai Nagy Falat”. Ám e nyugalom ellenére 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; ahogy azt az egyik vezérkari tiszt feljegyezte: „Teljesen ki lettünk szolgáltatva a németeknek, és minden Balkánra szánt erőnket az északi hadszíntéren kellett bevetnünk. Így nem tudtuk betartani a Bulgáriával kötött egyezményünket és ezért ott – valamint az egész Balkánon – elveszítettük hitelünket.” A háború folytatódott.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/Kudarcba_fulladt_a_Monarchia_1915_oszi_hadmuvelete_a_feketesarga_offenziva

Read more...