szerda, november 09, 2022

„Megtanította a Monarchia” – A központi hatalmak győzelme a Balkánon 1915 végén

1915. október–november folyamán a központi hatalmak csapatai elfoglalták Szerbiát. A szerb hadjárat az első világháború egyik legsikeresebb és leggyorsabb hadműveletének számít, amely megkoronázta a központi hatalmak 1915. évi győzelmeit, egyben a szó legszorosabb értelmében megtorolta az 1914. évi szarajevói merényletet.

A háború elején büszkén hangoztatott jelszó, miszerint „Megállj, megállj, kutya Szerbia, megtanít majd a Monarchia!” több mint egyéves késéssel és jelentős német–bolgár támogatás mellett, mégis megvalósult.

A szerb háború 1914-ben

Annak ellenére, hogy az első világháború a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött 1914. július 28-án, a balkáni front néhány napon belül csak egy másodlagos fontosságú mellékfronttá változott. A soron következő öt hónap során három osztrák–magyar offenzíva fulladt kudarcba, sőt a december 2-án elfoglalt szerb fővárost is fel kellett adni. Csaknem 270 ezer osztrák–magyar katona dőlt ki a csatasorból az itteni harcokban, a hadifoglyok száma meghaladta a 80 ezret. Mindeközben a szerbek is kivéreztek, így a Balkánon közel tíz hónapig nyugalom honolt. Ebben az időszakban Szerbia geopolitikai helyzete folyamatosan romlott: az oroszoknak nem sikerült kitörniük a magyar Alföldre, majd 1915 május végén Olaszország hadba lépése komoly konkurenciát jelenthetett a balkáni terjeszkedési tervekben. A szerbek passzivitása a Monarchia kezére játszott, így utóbbi döntően gyenge, népfelkelő alakulatokkal biztosította déli határát.

A hadjárat előkészítése

Az 1915 őszéig tartó patthelyzetet az törte meg, hogy a német hadvezetés számára felértékelődött a balkáni hadszíntér. Belgrád és Niš elfoglalása révén közvetlen szárazföldi kapcsolatot lehetett teremteni az Oszmán Birodalommal, amely jelentős antanterőket kötött le a gallipoli harcokban. E cél elérése érdekében felgyorsították a tárgyalásokat Bulgáriával, hogy az a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba. Szerbia sorsa voltaképpen 1915. szeptember 6-án megpecsételődött, amikor Szófia aláírta a megállapodást. Ez azt jelentette, hogy Szerbia keleti oldalán egy új ellenség jelent meg, amely bosszúra szomjazva revansot akart venni a második Balkán-háborúban bekövetkezett vereségért, és Koszovó, Macedónia, sőt az albán tengerpart egy részének megszállását tűzte ki célul. 1915. szeptember végére befejeződött a központi hatalmak csapatainak átszállítása a Balkánra: a szerbek csak ekkor kezdték felmérni, mekkora léptékű katasztrófa fenyegeti őket. Az osztrák–magyar hadvezetés számára a szerb hadszíntér ekkor jóval kevésbé volt fontos, mint az orosz vagy az olasz, ezért csak vonakodva járult hozzá a hadművelethez. A vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf császári és királyi vezérezredes úgy vélte, hogy a németek beavatkozása esetén a Monarchia nagyhatalmi státusza a múlté lesz. A bolgár csatlakozás egyik feltétele ugyanis a német főparancsnokság volt. Ezt a posztot a háború egyik legsikeresebb német hadvezetőjére, August von Mackensen tábornagyra bízták. A tábornok rendelkezésére 10 német, 4 osztrák–magyar hadosztályt és több népfelkelődandárt, valamint 6 bolgár hadosztályt biztosítottak. A német erőket döntően a 11. hadseregbe koncentrálták, míg a többit a Kövess Hermann gyalogsági tábornok vezette császári és királyi 3. hadsereg kötelékébe utalták. Mindent egybevetve a központi hatalmak 330 ezer első vonalbeli katonát összpontosítottak a hadjáratra, míg a tartalékot is figyelembe véve félmillió ember készülődött a hadműveletre. Ezzel szemben a szerbek körülbelül 400 000 katonát tudtak kiállítani, ám ezek közül csak mintegy 200 000 ember volt harcképes, erőiket 11 gyalog- és 1 lovashadosztályba osztották. A számbeli fölény mellett a központi hatalmak kétszeres tüzérségi túlsúllyal bírtak, ráadásul számos 30,5 cm-es, sőt 42 cm-es nehézmozsárral is rendelkeztek, emellett bombázásra Zeppelin léghajókat is bevetettek.

Az offenzíva

Az offenzíva 1915. október 6-án kezdődött. Az 1914. évi, három kudarccal végződő Monarchia-hadjárattal szemben, Mackensen a folyók folyásirányának megfelelően észak–déli irányú hadműveletekbe fogott, és erői már az első nap sikeresen átkeltek a Dunán. A központi hatalmak tüzérsége valósággal elsöpörte a szerb lövegeket és az első állásokat. A németek révén a Balkánon első ízben alkalmazták a döntően a nyugati fronton kidolgozott, tűzösszpontosítási metódust, amely valósággal sokkolta a szerbeket. Október 8-án ismét elesett Belgrád, ám ezúttal a szerb főváros több mint három évre elveszett a balkáni ország részére. A szerb hadsereg, amely sikerrel élte túl az 1912–13. évi balkáni háborúkat, majd az 1914. évi osztrák–magyar offenzívákat, most összeroppant, és visszavonulásba kezdett. A támadók alig két hónap alatt egész Szerbiát megszállták: ez a tempó igencsak figyelemre méltó az első világháborús viszonyokat tekintve. A németek az előrenyomulás során új taktikát alkalmaztak, amely a második világháború során sikerrel alkalmazott Blitzkrieg előfutára volt: a frontáttörést követően csapataik a folyóvölgyekben törtek előre, nem törődve a hegyekbe menekülő egységekkel, valamint az oldalvédőkkel: ezek bekerítését, megsemmisítését vagy hadifogságba ejtését a gyengébb népfelkelő alakulatokra bízták. Mackensen célja az volt, hogy Koszovó vidékén körbezárja és teljesen megsemmisítse az ellenséget. A hegyekbe csak akkor hatoltak be, ha az offenzíva érdekében elengedhetetlenül szükségessé vált.
Szerb visszavonulás Albánia és a tenger felé - a visszavonuló szerb csapatokat útközben is hatalmas veszteségek érték.
Szerbia sorsa október 16-án végleg megpecsételődött, amikor az első német–osztrák–magyar sikereket megváró bolgárok is támadásba lendültek. November végéig több mint 150 ezer szerb katona esett hadifogságba, 100 ezren pedig meghaltak, illetve megsebesültek, miközben a német és osztrák–magyar csapatok véres vesztesége 30 ezer embert tett ki. A központi hatalmak döntő győzelme ellenére mintegy 150 ezer katonának sikerült elmenekülnie a koszovói katlanból. E fejlemény két tényezőre volt visszavezethető: egyfelől október végén hatalmas esőzések voltak, amelyek sártengerré változtatták a balkáni utakat, másfelől a Morava szűk völgyében feltorlódtak a bolgár erők, így azok jelentősen lelassultak. Ennek ellenére a szerbek összesített vesztesége megközelítette a 80 százalékot, vagyis a háború elején bevonult öt katonából négy elesett, megsebesült, vagy fogságba esett.

Szerb exodus

A szerb király udvartartása és a polgári közigazgatás hivatalnokai mellett civil menekültek tízezrei indultak el a montenegrói és albán hegyek irányába, hogy kijussanak az Adriához, ahol az antant kívánta behajózni őket. A szerbek magukkal hurcolták az előző évben fogságba ejtett osztrák–magyar hadifoglyokat is. A visszavonulás, amely valóságos exodusszá vált, hamarosan halálmenetté változott: a tél és a járványok ezernyi áldozatot szedtek. Mindenek ellenére a visszavonulás a szerb nemzeti mitológia részévé vált. Az egyik osztrák százados így foglalta össze ekkori tapasztalatait: „Ez a rongyokba csavart éhség és lelki nyomor. A megvert, menekülő hadsereg maradéka visszavonulása során elképzelhetetlen borzalmakat szenvedett el. Ez az összeomlás a győzelem vagy vereség kérdésén túl a nagy háború egyik megrázó drámáját jelentette.” A túlélőket az antant Korfu szigetére szállította, ahol reorganizálták a szerb csapatokat, majd hosszas pihenőt követően ismét bevetették őket a balkáni fronton, tömeges és nagyobb alkalmazásukra azonban egészen 1918 őszéig kellett várni. A Monarchia hadifoglyai nagy részét az olaszországi Asinara szigetén internálták: alig húszezren térhettek haza a háború után. A visszavonulás kitüntetett helyet foglal el mind a mai napig a szerb nemzeti történelemben, üzenete, hogy az állam a legsúlyosabb nehézségek között is kitartott, és nem kötött fegyverszünetet.

Epilógus

A szerb hadjárat idején az antant jelentős létszámú csapatokat tett partra a semleges Görögországban, Szaloniki kikötőjében. Ezzel a lépéssel az angol–francia csapatok meg kívánták akadályozni, hogy Görögország a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba, valamint biztosítani kívánták a Gallipoli körzetéből való visszavonulásukat is. Ki kell emelnünk azonban, hogy ezzel súlyosan megsértették a görög semlegességet – Belgium esetében, ahol a németek ugyanezt tették, a britek számára ez casus bellit jelentett. Conrad hevesen követelte, hogy a központi hatalmak szorítsák ki az antantot Görögországból, de ezt a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem támogatta, mivel már az 1916-os nyugati offenzívára készült, amellyel el kívánta dönteni a háborút. Ez a mulasztás végül végzetes következményekkel járt a központi hatalmak számára, mert a Balkánról érkezett az a csapás 1918-ban, amely véget vetett a háborúnak. Ekként az 1915-ös hadjárat nagy győzelmei ellenére már magukban hordozták a történeti Magyarország összeomlását.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221009-megtanitotta-a-monarchia



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP