szombat, július 28, 2018

Összeütközik az osztrák-magyar SMU 47 és a francia Verrier tengeralattjáró - 1918. július 28.

Az SMU 47 eredetileg a német haditengerészet kötelékében szolgált. 1916. július 30-án felsőbb utasításra átadták az osztrák-magyar haditengerészetnek. A hajó azonban meglehetősen leromlott állapotban volt, így csak augusztus végén, alapos felújítás után tudott szolgálatba állni.
Az SMU 47 Pólában.
Az 1918. július 28-ai incidensről így ír Dr. Csonkaréti Károly "Gyorsmerülés" c. könyvében: "A következő útjára július 25-én kifutó U 47 másnap, éjfél után 25 perccel, a Rodoni-foknál egy holdfényben sütkérező francia tengeralattjárót látott meg. Lemerülve igyekezett a közelébe, de közben a Le Verrier is észrevette s megindult feléje. Seyffertitz (a hajó parancsnoka) pontosan egy órakor lanszírozott, s utána mélyebbre igyekezett. 15 másodperccel múlva az U 47-et erős lökés érte. Ami nem volt rögzítve, minden szétrepült, a világítás kialudt, de a naszádot sikerült egyensúlyba hozni. Az törént, hogy a francia tengeralattjáró észrevette a feléje száguldó torpedót, azt kikerülte, de arra már nem jutott ideje, hogy ő is lanszírozzon, ezért - akár önmaga feláldozásával is - rárohant az U 47-re, hogy elpusztítsa. Seyffertitz azonban gyorsabban merült, mint ahogyan a francia parancsnok várta, és így a Le Verrier csak épp hozzákoccant és taszított egyet rajta. Igaz, az U 47 periszkópja elgörbült és beszorult, a torny csapóajtaját se lehetett felnyitni s a jobb oldali hálótartó állvány is megsérült. Az U 47 visszaindult a Bocchéba, majd Pólába került javításra."

A francia Verrier tengeralattjáró egyik testvérhajója Cherbourgban.

Read more...

hétfő, július 23, 2018

Az emberek találkoznak - A Nagy Háború anekdotái - XXXIX.

Pethő főhadnagy a sötétség leple alatt kibújt a fedezékből s miután a futóárok mentén kisétálta magát, leült egy földhányásra. Nappal nem lehet kimozdulni, csak szorong és kering az ember az árkok szövevényében, mint a vad az állatkert kalitkájában.

Ezelőtt pár nappal nagy eső esett és a folyó fölött, amely a két frontot elválasztja, a sötétségen átvilágító, vastag ködtakaró lebeg. A kanyargós völgyben úgy fest ez a fehér csík, mint valami alásüllyedt, hóborította hegygerinc. Jobbra az összelőtt és leégett városka romjai magányos sziklaszálak gyanánt emelkednek ki a fehérségből.


A főhadnagyot különös hang riasztotta föl mélázásából. A városka romjai közt keserves, szívbemarkoló zokogás jajdult föl időnként. Ott valahol a leégett malom környékén.

Elküldött egyik szakaszparancsnokáért, Bodó hadnagyért.

- Figyelj csak a malom felé, nem hallasz valami különös hangot?

- Női zokogás! Milyen kísértetiesen hangzik...

- Jelentsd a dolgot az őrnagy úrnak. Azt hiszem, az étkezőben még együtt találod az urakat.

Az érdekes hír hallatára a zászlóalj tisztikara fölkerekedett és előrejött a szolgálatban lévő századhoz. Pethő a leégett malom felé irányította figyelmüket. Nem volt kétség a dologban; a női zokogást mindnyájan hallották.

- Érthetetlen! - mondotta az őrnagy. - Hiszen azt jelentettétek, hogy egy lélek sincs a romok között.

- Talán valami szerencsétlen anya tért vissza és most lelt rá halott gyermekére - vélekedett egy öreg népfölkelő hadnagy.

- Hogy juthatott volna át a rajvonalakon?

- Azt a nőt kínozzák! - állapította meg a zászlóalj orvosa. - Figyeljétek csak meg, milyen szakadozottan tör elő a hangja!...

- A vadlelkű gazemberektől minden kitelik! - szitkozódott az őrnagy.

A dolog nagyon fölizgatta a társaságot. A családapákat is, a lovagias tüzű fiatalokat is.

- Ki fogjuk szabadítani! - állt elő Bodó hadnagy, a zászlóalj legvállalkozóbb szellemű tisztje.

- Igen, gyorsan föl kell deríteni a dolgot. Pethő, egy tiszti őrjáratot fogsz kiküldeni - intézkedett az őrnagy.

- Bodó, te mész a szakaszoddal. Te oroszul is tudsz valamennyit...

Az őrnagy engedelmével pár hadapród is csatlakozott az őrjárathoz. A kis csapat csöndben leereszkedett a romok felé és csakhamar beleolvadt a ködbe.

- Mi itt maradunk és megvárjuk az eredményt, - indítványozta az őrnagy. - Doktor, te is légy itt kézügyben, szükség lehet reád!

A tisztek letelepedtek az őrnagy köré, a földhányásra. Csöndesen beszélgettek és a romok felé figyeltek. A zokogást pontosan lehetett hallani. Az őrjáratról azonban semmi jel, sem lárma, sem puskaropogás.

Egyszer aztán a zokogás is megszűnt.

- Ahá, tehát mégis történt valami. Úgy látszik, harc nélkül jutottak hozzá...

Jó időbe telt, míg az őrjárat visszatért. Az őrnagy példájára mind felugráltak és közrefogták Bodó hadnagyot, aki a hadapródokkal előrejött.

- Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, alaposan felsültünk a föltevésünkkel.

- Úgy? hát nem érdekes...

- Ellenkezően. A dolog így tán még érdekesebb...

- Hát halljuk!

Bodó hadnagy visszafordult a romok felé és úgy magyarázott:

- ... A folyó mellett, a víz-zúgásban nem hallottuk a zokogást, hát elhatároztuk, hogy egyenesen a malomhoz megyünk. Amint annyira közeledtünk, észrevettük, hogy az épületből gyönge világosság szűrődik át a ködön. Ott játszódik le a tragédia!... Fölfejlődtünk és nesztelenül közrefogtuk a malomnak a folyón innen eső részét. Mi néhányan beléptünk a helyiségbe, ahonnan a világosság kiszűrődött. Egy csomó orosz volt ott, több fiatal tiszt közöttük. Rájuk fogtam a revolveremet és felszólítottam őket, hogy ne mozduljanak. Az oroszok a meglepődés zavarával néztek ránk: a háttérben, a folyó túlsó partján nagy mozgolódás támadt.

- Hol van a nő? Azonnal szolgáltassák ki! - kiáltottam a tisztekre.

- Úgy? Önök a nőt akarják kiszabadítani? - szólalt meg egy mosolygós arcú, szőke muszka tiszt.

- Meg is fogjuk cselekedni...

- Fölösleges fáradság! Mi már kiszabadítottuk őnagyságát...

Ez a kijelentés, meg a derültség, amely az oroszok arcán tükröződött, kihozott a szerepemből.

- Talán valami szerencsétlenségről van szó? - kérdeztem szelídebben.

- Semmi esetre sem arról van szó, amire önök gondoltak. Mert bizonyára önök azt vélték, hogy mi durva, gonosz barbárok, embertelenül kínozunk itt valami szerencsétlen nőt...

- Honnan tudja olyan bizonyosan? - kérdeztem megütközve.

- Már hogyne tudnám, mikor mi is azért jöttünk ide, hogy az önök gonosz kezétől megszabadítsuk a zokogó hölgyet.

- Nos?

- Jöjjenek, itt fekszik őnagysága.

A vidám arcok között felléptünk egy törmelékhalomra. A tiszt előre világított lámpájával.

- Tessék! Az imént húztuk ki, még egészen vizes.

Értetlenül néztünk össze. Egy vizes deszkadarab hevert előttünk.

- Várjanak, mindjárt megmagyarázom! - buzgólkodott a muszka kolléga.

A lámpát átadta szomszédjának és a deszkadarabbal odalépett a zsiliphez. Tett-vett ott valamit: hát egyszer, megint hallatszik a zokogás.

- Tessék közelebb lépni!

Most már világos volt a dolog: a hullámok olykor nagy erővel átcsaptak a deszkán, hozzádörzsölték a zsiliphez... onnan eredt a zokogó hang...

Elnevettük magunkat, mire az oroszok hatalmas hahotába törtek ki, hogy csak úgy zengett-zúgott bele a romhalmaz.

- Csodálatos, hogy máig nem hallottuk - jegyeztem meg.

A mosolygó arcú tiszt azt is megmagyarázta:

- Az áradás az oka. Ha kicsi a víz, akkor nem dörzsölődik a deszka...

Meghajtottuk magunkat, az oroszok mosolyogva bólintottak és elénkbe világítottak a lámpáikkal, amíg kitaláltunk a romok közül.

Így történt, alázatosan jelentem...

Az őrnagy komolyan nézett maga elé, a tisztek is hallgatagon álltak körülötte.

A segédtiszt törte meg a csendet.

- Miért nem fogtátok el őket? Nagy szükségünk volna a foglyok vallomására...

- Elfogni? - kiáltott fel Bodó hadnagy és meghökkenve nézett a hadapródokra, akik vele voltak. - Tyüh, látjátok, az oroszok játszva elfoghattak volna minket, ha akartak volna! Legalább ötször annyian voltak ott a közelben és mi bementünk a romok közé, valósággal a markukba estünk...

- Az oroszok nem gondoltak arra! - jegyezte meg az egyik hadapród. - Más volt ott a hangulat...

- Csakugyan más volt - erősítette meg Bodó hadnagy.- Barátságosan mosolyogtak ránk, mintha szerető rokonokat fedeztek volna föl bennünk. Egy csomó jószándékú ember találkozása volt...


[Forrás: Gyallay Domokos: Ősi rögön. Elbeszélések. A Minerva RT kiadása, Cluj-Kolozsvár 1921.]

Read more...

csütörtök, július 19, 2018

Elsüllyed a USS San Diego páncélos cirkáló - 1918. július 19.

A spanyol-amerikai háború után a Egyesült Államoknak olyan új hajókra volt szüksége, melyekkel képes megvédeni a tengerentúli területeit és a hajózási útvonalakat. A haditengerészet mérnökei egy 12 000 tonnás páncélos cirkálót terveztek, mely ugyan a tűzerő egy részét beáldozta a sebesség oltárán, de képes volt az ellenséges hajórajokat lehagyni, míg az új fejlesztésű páncélzatának köszönhetően a védelme is megfelelő volt. A Kongresszus 1900-ban hagyta jóvá hat páncélos cirkáló építését. Az első egységet Pennsylvania névre keresztelték, és 1902-ben fektették le a gerincét. Azonban a hadihajók rohamos fejlődésének köszönhetően a Pennsylvania-osztály már szolgálatba állításakor elavultnak számított.

A USS San Diego páncélos cirkáló 1907 augusztus elsején állt szolgálatba USS California néven. A hajó építésének költségeit Miss Florence Pardee, Kalifornia állam kormányzójának lánya finanszírozta. A Csendes-óceáni Flottához sorolták be, és a Nyugati-part mentén szolgált, majd 1911-ben a hawaii Honoluluba helyezték át. 1912 elején az Ázsiai Állomáshoz osztották be, és végiglátogatta a Fülöp-szigetek, Kína és Japán kikötőit. Ezután a forrongó Nikaraguába küldték az amerikai állampolgárok védelmére.
A USS San Diego 1915. január 28-án
1914. szeptember elsején USS San Diego-ra keresztelték át, mivel az államok neveit a továbbiakban csak csatahajók kaphatták. Egyúttal a Csendes-óceáni Flotta zászlóshajója lett. 1915. január 21-én a hajó egyes számú kazánházában robbanás történt, ami megölt öt matrózt és megsebesített további hetet. 

Miután az Egyesült Államok belépett a háborúba, a USS San Diego William F. Fullam altengernagy zászlóshajója lett, aki egyben a Járőröző Erők - Csendes-óceáni Flotta parancsnoka is volt. 1917 júliusában az Atlanti Flottába sorolták át. Ettől kezdve a veszélyes és tengeralattjáróktól hemzsegő Észak-Atlanti vizeken kellett konvojokat kísérnie Európába.

1918. július 19-én a New Hampshire-i Portsmouth-ból New Yorkba indult Harley H. Christy parancsnoksága alatt. A környék a német tengeralattjárók egyik vadászterülete volt, ezért a parancsnok maximális készültséget rendelt el. Ennek ellenére 11 óra 5 perckor a San Diego-t egy nagy erejű robbanás rázta meg a bal oldalán, jóval a vízvonal alatt, és a páncélos cirkáló azonnal balra dőlt. A kapitány biztos volt benne, hogy a robbanást egy német akna, vagy torpedó okozta, ezért kitérő manővert rendelt el, hogy megakadályozzon egy újabb támadást, azonban a hajógépek felmondták a szolgálatot. A hajótestbe egyre gyorsabban áramlott be a víz, ezért a kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A fedélzeten tartózkodó 1183 tengerészből hatan vesztek oda. 
A USS San Diego elsüllyedése. Francis Mueller festménye.
A USS San Diego 30,5-33,5 méteres mélységbe süllyedt New York partjainál, a Fire-sziget közelében. A haditengerészet, miután értesültek az incidensről, repülőket küldött a térségbe, hogy felkutassák a német tengeralattjárót. A First Yale Unit gépei több bombát dobtak valamire, amiről azt hitték, hogy egy alámerült tengeralattjáró. A helyszínre érkező hajók azonban összegyűjtötték a felszínre úszott papírokat és tárgyakat, amik alapján kiderült, hogy a célpont nem egy tengeralattjáró, hanem a USS San Diego roncsa volt.

A roncsot először 1918-ban vizsgálták meg. A búvárok megállapították, hogy a hajó fejjel lefelé nyugszik a tengerfenéken, illetve megtalálták a repülőgépek által dobott bombák nyomait is. 1918 októberében a roncs legmagasabb része már 12 méter mélyen volt (a korábbi vizsgálat óta fél métert süllyedt), ezért nem jelentett veszélyt a hajózásra, így semmilyen intézkedést nem rendeltek el vele kapcsolatban. 1921-ben egy New York-i cég benyújtott ugyan egy kérelmet a roncs hasznosítására, de azt hivatalosan sohasem fogadták el, így a hajó érintetlen maradt.

Az évtizedek során a San Diego roncsát számos emberi és természeti hatás érte. Kincsvadászok és hobbi búvárok számos tárgyat hoztak fel belőle engedély nélkül. 1957-ben egy New York-i székhelyű cég vette meg a hasznosítási jogokat, de 1963-ig nem nyúltak a roncshoz, így a jogok visszakerültek a haditengerészethez. 

A roncs a '70-es években népszerű merülési hely volt, és legalább hat búvár halt meg, miközben megpróbált felhozni valamit a hajótestből. 1992-ben elterjedt a hír, hogy kincsvadászok már a lőszert is elkezdték felhozni, így a parti őrség 500 yardos tilalmi zónát vont a roncs köré. 1995-ben többször is megvizsgálták a hajótestet, és megállapították, hogy a cirkáló belső részei számos ponton annyira korrodálódtak, hogy életveszélyessé váltak. Ennek ellenére a hajótest strukturális állapota továbbra is jónak, vagy kielégíthetőnek volt mondható. 
A roncs napjainkban. Szonárkép.
1998-ban a USS San Diego roncsát felvették a National Register of Historic Places listájára, 2004-ben pedig további védelmet kapott, miután elfogadták a Sunken Military Craft törvényt. 

Read more...

péntek, július 13, 2018

Tóth Árpád Békássy Ferenc verseiről - A Nagy Háború anekdotái - XXXVIII.

Az ifjú költő elesett a borzalmas háborúban s míg eltűnődve lapozzuk át a kicsiny kötetet, melybe kegyeletes kezek összegyűjtötték zsenge verseit, meghatott figyelmünk először azokon a sorokon borong el, melyek a vérontás e szívettépő napjaiból szólnak. Egy-két ilyen költemény kerül csak a kis gyűjteményben, ez a gyermekifjú sem hajszolta nemes lelkét tyrteuszi lázba, elégikus rímek csendülnek a kaszárnya-udvarról, ahol sápadtak a vadgesztenyefák, levélhullás mélabúja üli meg a szívet s a gondolat a harcmezőre száll:

"Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?"

Nemzetéről, "a végtelen vadon világban elmúlhatatlan nemzet"-ről is dalol, - mély és megindító szerelemmel félti a "végítélettől". Önnön ifjú életére pedig már ránehezedik a kora pusztulás bénító sejtelme: "Virít-e a virág ifjak sírjainál?" kérdi s búcsúzó "Ének"-ében rezignáltan mond feleletet: "Hogyha eltakart a föld, befödött a sárga föld, sírhatnak utánad!"

Nem ezek a legértékesebb megnyilatkozásai Békássy Ferenc ifjúi tehetségének, de most ezek hatnak meg legközvetlenebbül s a kritikus - megilletődöttségében - tétován nyúl tollához, vajon lehet-e, hacsak vázlatosan is, képet rajzolnia e tragikusan tovatűnt költői lélekről, - a részvéttől reszkető hang tud-e objektív mérlegelésre keményedni?
Békássy Ferenc (1893 - 1915)
A magyar líra kétségkívül kiváló értékeket veszített Békássy elnémult költészetében. Ez a huszonkét éves ifjú, meglepő komolyságával, bölcselkedő elmélyülésre való hajlamával, már e zsenge kötetben is egyénien ható vonásokat tudott fölmutatni. Újabb költőinknél talán általánosan uralkodó a szinte hevesen közvetlen líraiság, az érzések áradata korláttalan csap ránk, a formák finom védő és tartó gátjai, a hasonlatok színes vitorlájú hajói együtt sodródnak e forró és fantasztikus folyam hömpölygésével s a gondolatok úgy jelennek meg, mint a meder titokzatos mélyéből fölszakított, olykor bizarr és érthetetlen formájú kövek. A fiatal Békássy legmegkapóbb vonása, hogy nála csaknem mindig hiányzik ez a heves líraiság, gondolatok kemény konstrukcióit építi egy-egy versébe s mégis érezzük, hogy lírát ír, egy ifjúi lélek vívódásait, reményét, koraérett kiábrándulásait, a férfiasság dacoló és nemes fölényének akaratát, - de mindezt úgy, ahogy egy nagy fáradsággal, kemény kövekből épült palota láttán is érezhetünk mély, lírai meghatódást.

Arany Jánoshoz, a Dantéről írt halhatatlan lírai elmélkedés költőjéhez talán ő léphetett volna legközelebb, aminthogy az Arany-szabású költők is voltak kedvencei - első zsengéit Babits Mihálynak küldte el.

Mivé fejlődhetett volna e nagyra hivatott ifjú, ki tudja? Mennél többre becsüljük az eredményeket, melyekre a kitűnő kezdet következtetni enged, annál fájóbb a tudat, hogy irodalmunk örökre elveszítette őt. Elnézzük okos arca kedves vonásait a kötete elé illesztett képen, el-elismételjük egy-egy már teljesen érett csengésű sorát, szomorú mosollyal mulatunk ifjúi fontoskodásán, mellyel verseiben itt-ott ritkítva szedeti a szavakat, tűnődve állunk meg a töredéknek maradt "Bacchus"-kompozíció egy-egy strófájánál, melyben még hallatlan gyermeki naivság ölelkezik végzetes és férfias komolysággal: - oh, úgy hatnak ma, mint valamely gránáttépte katedrálisban egy zúzódott oszlopfő: a szigorú vonalak közt gyermeteg hajlású figurácskák - mindez odavan örökre, Békássy Ferenc 1915. június 25-én, 22 éves korában hősi halált halt Dobronoutznál, királyért és hazáért...

[Forrás: Nyugat, 1916 / 6. szám]

Read more...

Megsemmisül a japán Kawachi csatahajó - 1918. július 12.

A Kawachi a két tagból álló Kawachi-osztály vezérhajója volt, és 1912. március 12-én állt szolgálatba, mint Japán első dreadnought-típusú csatahajója. 1910. október 15-ei vízrebocsájtásánal Meiji császár is jelen volt. Az első világháború kitörésekor Yokosuka-ban állomásozott.
A Kawachi fénykorában. Jól látszik a lövegelrendezése.
1914 október-november folyamán a Tsingtao városát védelmező német ütegeket bombázta. 1915. január 8-án Yokosuka-ban volt, amikor a győzelmes Második Hajóraj visszatért Japánba. Ezután az Első Hajórajba osztották be, majd 1917 őszén felújították. 

A Kawachi 1918. július 11-én tért vissza az Első Hajóraj kötelékébe Yoshimoto Masaki parancsnoksága alatt, és a Tokuyama-öbölben vetett horgonyt. A másnapi torpedó gyakorlatot a viharos időjárás miatt törölték, így a csatahajó a nap további részét is az öbölben töltötte. 15:51-kor egy hangos robbanás hallatszódott a jobb első lövegtoronyból, és nagy mennyiségű füst tört fel a lövegből, valamint az első és második kémény között. Két perccel később a csatahajó fokozatosan jobbra dőlt, majd 15:55-kor felborult. A robbanás idején a hajón több, mint ezer ember tartózkodott. A katasztrófa 600 tengerész életét követelte. A túlélők száma 443 fő volt.
A Kawachi egy képeslapon.
A haditengerészet már másnap felállított egy vizsgálóbizottságot Murakami Kakuichi altengernagy parancsnoksága alatt. A bizottság először szándékos gyújtogatásra gyanakodott, de mivel ezt semmi sem támasztotta alá, ezért arra jutottak, hogy a bomlásnak induló kordit öngyulladása okozhatta a robbanást. 1918 január-február folyamán megvizsgálták a Kawachi lőszerraktárait, de semmilyen erre utaló nyomot nem találtak. A bizottság végül a korditgyártás- és kezelés ellenőrzésének szigorítását javasolta.

A Kawachi kiemelését egy ideig fontolgatták, de túlságosan költségesnek találták, és legalább egy évvel késleltette volna az új csatacirkálók építését, ezért elvetették. A Kawachit végül 1918. szeptember 21-én hivatalosan is törölték a flotta állományából. A roncs egy részét ugyan szétbontották és kiemelték, de a hajótest nagy része még ma is ott van, ahol elsüllyedt.

Read more...

hétfő, július 09, 2018

Elsüllyed az SMU 10 tengeralattjáró - 1918. július 9.

A budapesti Ulmansky János sorhajóhadnagy 1918. május 26-án vette át az SMU 10 parancsnokságát. Feladata az olasz partok előtti járőrözés volt. 1918. július 7-én azzal a paranccsal futott ki Brioniból, hogy Margeritha és Cortelazzo között foglaljanak lesállást. Másnap hajnalban megpillantották Caorle templomát és a Piave előtti világítótornyot. Megálltak, kiszellőztettek, majd lemerültek. A parancsnok a továbbiakat így írta le a jelentésében: 

"A naszád az útját a part irányába a legkisebb erővel folytatja. Kilenc óra 15 perc: hat tengeri mérföldre észak-északkeletre Caorlétől megállás, lavírozás. Egész nap nem lehetett megfigyelni semmiféle forgalmat. A naszád 21 óra 30 perckor felemelkedik. A kormány pörgettyűs tájolója haváriázik. Indulás a nyílt tengerre. Állj, akkumulátorok feltöltése, szellőztetés. A másik tájoló is elromlik, mert érintkezési zavar keletkezett. Július 9-e két óra, mindkét tájoló kijavítva. Négy óra 30 perc: 11 tengeri mérföldre észak-északkeleten Caorlétól. Indulás Caorle felé. Öt óra 30 perc: 6 tengeri mérföldre Caorlétól. Megállás, szellőztetés, lemerülés és lebegés. Nincs forgalom. A naszád fél mérföldet sodródik keletre. 
Az SMU 10 kikötőben.
15 óra 15 perc: hat mérföldre észak-északkeletre Caorlétől. Lemerülés 15 méterre csekély helyzetkorrekcióra. 16 óra 15 perc: öt tengeri mérföldre észak-északkeletre Caorlétól megáll a naszád és lavíroz.

16 óra 30 perc. Mialatt a naszád periszkópmélységben lebeg (11 méter), hihetetlenül közel erős robbanás. A világítás nyomban megszűnt. Minden, ami nem volt erősen rögzítve, mint pl. szükséglámpa, kulcsok és dobozok, leestek, a szegecsek egész sora kilazult. 

A naszád néhány másodpercen belül nekiütközött a tengerfenéknek. A mélységmérő 19 métert mutatott..."

A parancsnok ekkor a merülőtartályokat telefúvatta sűrített levegővel, és az U 10 lassan a felszínre emelkedett. Mivel ellenséges hajót, vagy repülőgépet nem láttak, nyilvánvalóvá vált, hogy aknának ütköztek. A személyzet azonnal átvizsgálta a naszádot, hogy a károkat felmérjék. Mivel a sérüléseket nem tudták kijavítani, és a gépek is felmondták a szolgálatot, jelzésekkel értesítették a caorlei jelzőállomást, és sürgős segítséget - légi oltalmazást - kértek. A betóduló víz lassan elérte az akkumulátorokat, így a gázképződés is megindult, és már a naszád felszínen tartása is komoly kihívást jelentett. 17 óra 40 perckor délnyugat felől két olasz repülőgép jelent meg az égen. Gyorsan felállították a fedélzeten a géppuskát, néhány ember pedig puskát ragadott, ám a gépek visszafordultak Velence irányába. 

Este hat óra magasságában a jelzőállomás jelentette, hogy a PM 2 őrnaszád kifutott Triesztből. A PM 2 18 óra 20 perckor érkezett az SMU 10-hez. Ugyanakkor értesítették Ulmanskyt, hogy egy torpedónaszád is kifutott, hogy vontába vegye őket. A vontatást 19 óra 45 perckor kezdte meg a torpedónaszád, de az egyre erősödő szélben a kötelek ismételten elpattantak. Több mint két órai próbálkozás után feladták a kísérletet. Ulmansky kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Mindenki magához vette a legfontosabb tárgyait, majd lezárták a nyílásokat, az U 10 pedig Caorlétól két tengeri mérföldre lassan elsüllyedt. 
Az átépítés utáni új toronnyal.
Az esetet az U 10 rádiótávírásza, Toniutti Károly a Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei 1942. évi 7. számában megjelent, "A halálra sebzett tengeralattjárón" című írásában így írja le:

"Estefelé, egyszerre csak egészen váratlanul, tompa dörrenés reszketteti meg az U 10-et, és a hajó nyomban féloldalt dől. Benn az állványokról minden, ami nincs csavarral a talapzatához erősítve, vad csörömpöléssel esik le. Egyidejűleg a villanyvilágítás is kialszik. A parancsnok persze nyomban kiadja a parancsot, hogy a szükségvilágítást indítsák meg, de az akkumulátorok már nem működnek. A süket sötétségben egyszerre csak azt érzik, hogy a hajó valaminek csendesen nekiütődik: nyilvánvaló, hogy lesüllyedt a tenger mélyére, s most érte el a tengerfeneket. A sötétségben egy kétségbeesett kiáltás harsan végig a hajón:

- A torpedócső mellett víz ömlik a hajóba! 

Csakugyan hallani, amint a betóduló víz csobogva zuhog be a hajó testébe. Már elérte az elektromos elemeket, aminek következtében mérges klórgáz fejlődik, ezenfelül pedig a hajó egész teste villanyárammal telítődik, úgyhogy a folyamatosan rázó áramok miatt kínszenvedés a vason állni. A levegő mind jobban összepréselődik, s az emberek arcán a finom hajszálerek sorra megpattannak; nincs már egyetlen ember sem, akinek orrán, száján, de még a szeméből is ne folyna a vér.

Csak egy lehetőség van, ami talán még segít. A hajónak meg kell vállnia a hulló tönktől (a külső, könnyen eltávolítható fenéksúlytól), amely egyébként azt a célt szolgálja, hogy a naszád szükség esetén hirtelen víz alá merülhessen. Igaz, hogy ha ezt a hulló tönköt leejtik a hajó testéről, s ez a manőver sikerül, akkor többé nem merülhetnek víz alá, még akkor sem, ha körülöttük ezer ellenséges ágyú torka gránátvihart okád feléjük. De mindegy, bármi sors is jobb, mint itt lent, tehetetlenül megfulladni!

A vezényszóra a hulló tönk csakugyan leválik a hajóról, azután néhány percnyi izgatott figyelés, majd odafenn a parancsnoki torony kerek üvegén egyszerre halványan derengeni kezd a világosság

Megmenekültünk!

Alig érnek a víz színére, s a parancsnok felcsapja a torony csapóajtaját s a hajó gyomrában felgyülemlett összepréselődött levegő valósággal kiröpíti őt a szabadba. A személyzet a toronylépcső alján gyülekezik és igyekszik mihamarabb kijutni a friss levegőre. 

Végre ott állnak mind a tizenhatan a félreborult naszád fedélzetén, s most már tisztán látni, mi is történt: az U 10-et nem lövés érte, hanem ellenséges aknának futott neki, amely feltépte a hasát. A robbanás magával vitte az aknaelhárító hálókat is (amelyek ezek szerint mit sem értek), meg a rádióárbócot is; itt vannak most a nyílt tengeren, menthetetlenül kiszolgáltatva a viharnak, az ellenségnek.

S csakugyan, az olasz part felől már is viharsebességgel közeledik két hadirepülőgép, mélyen repülnek el a fejünk felett, őgy hogy a gépek bombavető készülékeit tisztán lehetett látni. A repülők is látják a halálra sebzett tengeralattjárót. De a repülő, még ha ellenség is, lovagias. Nem bántja a lefegyverzett ellenséget, hanem még tiszteleti kört is húz fölötte, s úgy repül vissza a szárazföld felé. Ebből azonban baj lehet, mert bizonyosan olasz "mentőhajókat" küldenek a tehetetlen tengeralattjáró után, s akkor az egész személyzet hadifogságba jut. 

A gépészek sietve lemennek a hajó gyomrába, és megpróbálják a motorokat valahogyan begyújtani. A kísérlet - úgy tűnik - sikerül. A motorok egy darabig csakugyan továbbviszik az U 10-et, de aztán egyszerre csak nagyot nyekkenve leállnak. Sebaj, már látszik az osztrák partvidék. Az egyik tengerész felkúszik a rádióárbóc megmaradt csonkjára, s zászlókkal egyre-másra vészjelzéseket ad le a part felé, hátha valaki észreveszi. S csakugyan, egy félórai izgalmas várakozás után a partról is fellibbenek a jelzőlobogók: megértették a vészjeleket, és sürgönyileg rendeltek Triesztből mentőhajókat. Addig az U 10 legénysége tartsa magát. 

Estefelé csakugyan feltűnik a látóhatáron három gyorshajó kéményfüstje, s hamarosan  ide is érnek. Az egyik messze előrerohan, tovább az ellenség irányába, hogy idejében jelt adjon, ha ellenséges egységek közelednének. A másik két hajó csónakokat bocsát le, se ezek az U 10 oldalán simán kikötnek, hogy felvegyék a tizenhat szerencsétlenül járt tengerészt.

Most már csak az lenne hátra, hogy magát a tengeralattjárót is megmentsék. A két hajó kartvastagságú acélköteleket húz rá a tengeralattjáró testére, de a kötelek a vízbeömlés folytán erősen megnövekedett súly alatt cérnaszálakként szakadnak ketté. Ezt a menővert többször is megkísérlik. Egyszerre csak ágyúlövés reszketteti meg a levegőt. Az előrefutott jelzőhajó adja le a vészjelet: siessetek, ellenséges hajók közelednek! Nincs más hátra, mint az U 10-et elsüllyeszteni. Aztán a mentőhajók máris teljes gőzzel futnak a kikötő felé..."

Az elsüllyedt U 10-et július 25-ére a HERKULES mentőhajó kiemelte és Triesztbe vitte. A munkálatokat a CSEPEL romboló és két torpedónaszád biztosította. A károk felmérése után megállapították, hogy csaknem az egész naszádot újjá kell építeni. A munkálatokat megkezdték, de a háború végéig már nem tudták befejezni. A félkész hajót végül a városba bevonuló olaszok lefoglalták, majd később lebontották.

Read more...

péntek, július 06, 2018

Octavian Goga: Maniu is bevonul... - A Nagy Háború anekdotái - XXXVII.

Nemrégiben az odaáti lapokban kétsoros hírt közöltek, ami az itteni néhány tisztességes lapban szintén nem haladta meg a két sort, bár az a néhány szó egy tragédia végjátékából való és fölrázhatta volna ami még megmaradt a román öntudatból.

Iuliu Maniu frontra indulásáról van szó, a magyar hadsereggel. Őt is az ismert, Erdélyt elnemzetlenítő módszerek szerint sorozták be, s pár nap múlva elküldik meghalni a Habsburgokért, miközben az Ausztria-Magyarország megszámolhatatlan kávéházai továbbra is zsúfolásig lesznek "aktív" tiszti vitézekkel, akik pezsgőbuborékos tósztjaikat az "oláh kutyáknak" címzett szitkokkal indítják.

A magyar gyalogság tehát megszaporodik egy emberrel, és az ellenséges táborból érkező golyó nem fogja tudni, miféle szív dobog az új katona honvédegyenruhája alatt. Mi viszont tudjuk, és Balázsfalváról való távozásakor elfog bennünket otthonmaradó népünk elhagyottságának érzése, aki most teljességgel árvaságra marad...

A hegyen túli románság közélete személyiségekben szegény volt. A szerény gazdasági körülmények és a budapesti kormányok kulturális elnyomó rendszere nehezen engedte kibontakozni az olyan embereket, akik szakítottak volna az alázatos és jó vidéki munkások megszokott jellemzőivel. Legtöbbjük szárnyait a magyar iskola nyeste le, ahol rendszeresen porrá zúzták otthonról hozott szellemi örökségüket, és ahonnan elgyötört tudattal, valamennyi értékéből végzetesen kiforgatva léptek ki. Kevesen voltak azok, akik győztesen kerültek ki ebből az egyenlőtlen küzdelemből, az élet eltaposta őket. Egy vidéki ügyvédi irodába vetette őket a sors, vagy egy líceumi katedrára, észbeli képességeiket felőrölték az apró gondok, s napról napra tapasztalhatták, miként szűkül be körülöttük a láthatár. Csak egy rendkívüli temperamentum, egy olthatatlan lázadó erő és egy rendhagyó erkölcsi tartás tette lehetővé valakinek, hogy felülemelkedjék a napi nyomorúságokon és ellenállási küzdelmünket nyugati szellemű, magasabb szintről szemlélje.

Iuliu Maniuban megvoltak ezek az adottságok. [Simion] Bărnuțiu unokaöccseként, vérében a népe magas öntudatának olthatatlan elhivatottságával, sorsa közvetlen politikai megnyilvánulásokra teremtette. Világos eszű, alapos általános műveltségű és tökéletes elméleti felkészültségű jogászemberként, a fiatal balázsfalvi ügyvéd nem csak arra volt hivatott, hogy remek szónoki tehetségét kizárólag a küküllőmenti békebíróságokon élje ki. Felfelé törekedett és hamarosan kilépett. Az utóbbi két évtizedben Maniu útmutató szelleme volt hegyen túli törekvéseinknek. Az erdélyi vezetőemberek meglehetősen egy kaptafára szabott, rendkívüli műveltség nélküli, cselekvésükben olykor nehézkes csapatából kezdettől fogva kitűnt ennek az eleven európai férfinak az alakja, aki lovagias viselkedésével, valamennyi lépésének politikai megfontoltságával és a rá jellemző tapintattal, elnyerte mind a barátok, mind az ellenség egyhangú tiszteletét. Az utóbbi években, bár nem jutott be a magyar Kamarába, politikai életünk spiritus rectora lett, mindenki nagy formátumú embert, a szó szoros értelmében vett államférfit látott benne.

Maniu politikai szempontból minden esetben a magyarokkal szembeni abszolút nemzeti hajthatatlanságot képviselte. Történelmünk dicső lapjaiként maradnak fenn beszédei, amelyben levonta a legvégső nemzeti konzekvenciákat. Legmagasabb fokú öntudata minden esetben időszerűen jelentkezett, azt is mondhatnánk, hogy neki és a hegyen túli nemzeti bizottságból való igen kevés embernek köszönhető az a nagy erkölcsi győzelem, amely a későbbi események fényében még nagyobb fontossággal bír, hogy nem köttetett egyezmény a pesti kormánnyal, a tavalyi ismert tárgyalások nyomán. Maniu ellenkezése meghiúsított minden törekvést és az ő meggyőződése a mi elszigetelődésünkben, remek meggyőző erővel párosulva, végül is győzött. Akik e hosszas és bonyolult vitákban részt vettek, mindinkább hálásak lehetnek neki, amikor egyre világosabb lesz, mekkora sorscsapás lett volna egy Tisza gróffal történő megegyezés.

A nagy drámai helyzet közepette Maniu megértette, hogy az odatúli vezetők politikai szerepe véget ért, és hogy a mi lelki szolidaritásunk felelőssége Erdély sorsáért az ókirályságbeli vezetőkre hárult. Ezért aztán, küküllőparti magányába temetkezve, hallgatott és kivárt. Senki se tudott kiudvarolni belőle egyetlen hűségnyilatkozatot sem és senki sem volt képes egy csöppet is megingatni, hogy százados ellenségeinkhez való közeledés propagálója legyen.

A mai hallgatás helyett lelkesítően beszél viszont, sajgó dorgálásként, Maniu múltja, amely válaszra érdemes.
*

Most bevonul ő is. E távozás egyben az utolsó jelenet is. Mint egy felkavaró előadásnál, amely a végkifejlethez közeledik, a függöny leereszkedik, a tragédiának vége: - Jó éjszakát, uraim...

Ezidő alatt, a magyarok lezárják a határt, az írók a véleményszabadságról vitáznak, a filmszínházak mennek előre a maguk útján, Slavici nyomtatott szövegeket ír, mi lelkesítő szónoklatokat tartunk.

- Mily boldog semleges ország...

Cseke Gábor fordítása

(Forrás: Octavian Goga: Strigăte în Pustiu. Cuvinte din Ardeal dintr'o țară neutrală. București, Editura Librăriei Școalelor, C. Sfetea, 1915.)

Read more...

szerda, július 04, 2018

Elsüllyed az SMU 20 tengeralattjáró - 1918. július 4.

Az SMU 20 tengeralattjáró a négy tagot számláló Havmanden-osztály utolsó előttiként szolgálatba állított tagja volt. Az osztály egyik érdekessége, hogy a Magyar Tengeralattjáró-építő Rt., a fiumei Whitehead és Társa Torpedó- és Gépgyár leányvállalata építette Polaban. Pályafutása testvérhajóihoz hasonlóan nem volt eseménydús, egyetlen ellenséges hajót sem süllyesztett el.

Az SMU 20 Polában. A háttérben az F jelű úszódokk.
Az SMU 20 1918. július 3-án futott ki utolsó útjára Ludwig Müller sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, hogy a Cortelazzo - Porto Margherita - Tagliamento-torkolat előtt cirkáljon. Július 4-én, 22 óra 43 perckor az olasz F 12 tengeralattjáró megtorpedózta, és az SMU 20 egész személyzetével együtt a hullámsírba merült. A támadás akkor történt, amikor az SMU 20 a felszínen haladt, hogy az akkumulátorait töltse. Az őrszemek a sötétben nem vették észre az ellenséges tengeralattjáró periszkópját. A hajó személyzetéből ketten voltak magyarok: Pajor Gergő negyedmester és Tomay Rudolf hajómester. 

A roncsot 1962-ben találták meg az olaszok. Július 22-én a tat részt, november 21-én pedig az orr részt emelték ki. A toronyszekciót az osztrák államnak adományozták, jelenleg is a bécsi Hadtörténeti Múzeum kiállításának állandó része. A hajótestben rekedt tengerészek földi maradványait Wiener-Neustadtban temették el. 

Az SMU 20 tornya a bécsi Hadtörténeti Múzeumban.

A torony felülről.

Az SMU 20 teljes története megismerhető az alábbi Hajóportrék epizódból:

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP