hétfő, május 24, 2021

Tekia és Ada-Kaleh – A Nagy Háború anekdotái - LV.

Amikor korábban szerb partra jutott csapataink már jól benn jártak Szerbiában, Orsovánál is megtörtént az átkelés. Támadásunkat a Timok-szög ellen ugyanazzal a gonddal és pontossággal hajtottuk végre, amely az előbbi akciókat jellemezte és a siker fölötte állt az eddigieknek, mert egyáltalában nem járt veszteséggel. Három helyen eveztünk át a széles, rohanó folyamon és úgyszólván néhány óra alatt birtokában voltunk a szerb part mentén húzódó dombláncolatnak.

Itt is a német nehéz tüzérség biztosította a harc kimenetelét. Ütegeink kellő földerítés után teljesen szétlőtték a szerbek dunamenti állásait és arra kényszerítették az ellenséget, hogy ezeket a hosszú vonalon elkészített árkokat elhagyja, mielőtt a gyalogság egyetlen-egyszer tüzelhetett volna csapatainkra. Láttam az egész vonalat: szorosan a Duna mentén vonul végig a dombláncolat tetején és teljesen uralkodik a magyar parton. A szerbek egész éven át ezekben a fedezékekben leskelődve várták a támadást, de mire az valójában megindult, az egész vonal betemetve nyújtózott el és aki tudott, sebes iramban menekült a dombok túlsó oldalára. Tüzérségünk oda is követte a szaladókat. A nehéz lövedékek fölkeresték a mély völgyeket, végig söpörtek a bozótokon, kiverték a rejtekből a tartalékokat, összekuszálták a trént és tönkretették a szerb tüzérséget. Két napig tartott a nagy tisztogatás és amikor a harmadik nap reggelén, kilenc órakor megkezdődött az átkelés, üres hegyek bámultak le közömbösen a megrakott pontonokra. Egy-két lövés dördült mindössze, egy pár szétugrasztott szerb tüzelt csupán.

Az orsovai átkelést olyan pontos földerítés készítette elő, hogy a tüzérségnek jóformán belövésre sem volt szüksége. A legelső lövések teli találattal jártak. Az első gránátok két nehéz ütegre csaptak le, a levegőbe dobták az ágyúkat, fölgyújtották az erdőt és fölrobbantották az ütegek muníciókészletét. Hat hatalmas robbanást figyeltünk meg, amelyek nyomában óriási fekete füstoszlopok szálltak föl. Rövidesen elnémultak az Erzsébet-erőd ütegei is, az orosz hajóágyúk, amelyek sok láda gránáttal és shrapnellel a kezünkbe kerültek. Október huszonnegyedikén délután már a szerb állásokban dörögtek az ágyúink és halált küldtek a menekülő ellenség után.

Jártam a teljesen elpusztított Tekiában. Csinos kis falu lehetett, szorosan a Duna partján. Az innenső oldalról békés fehér folt a zöld domb tövében, valójában füstös, égett romhalmaz. Kis, derék gőzös, a „Sellő” visz át a túlsó partra. Nagyokat fújva szeli a habokat, mert minden útjában idomtalan uszályhajót von maga után. A sleppen ember, állat, szekér, ágyú zsúfoltan áll, odaát azután nagy hejjehujjával megkezdődik a kirakás és indulnak tovább a végtelen szekérsorok az egyetlen sáros utón, amely a Duna mentén kerüli meg a Timok-szöget.

Tekia két napig szenvedte a legnehezebb ágyútüzet, képzelhető, mi maradt az egykori faluból. Nincs egyetlen ép háza sem, de vannak utcák, amelyekben csak hihetetlen romhalmaz emlékeztet arra, hogy itt valamikor házak álltak. A pusztítást, amelyet a legnehezebb ágyúk ilyen gyenge tákolású faluban végeznek, lehetetlen leírni. Egy-egy gránát három-négy házat morzsol össze fölismerhetetlen törmelékké, az iszonyú légnyomás pedig úgy szétfújja a hamvakat, mintha egy marék lisztbe fújna bele jó erősen valami pajkos gyerek. Két tizenöt méteres kráter olyan pontosan fekszik egymás mellett, hogy a körök szegélyei érintkeznek. A két nyilasban három ház romjai hevernek. A tölcsér partján fiatal menyecske bajlódik egy szurtos gyerekkel. Mind a ketten sírnak keservesen.

— A nagynénikém ott lent fekszik... ott a ház alatt — zokogja az asszony és lefelé mutat a kráter fenekére.

Hát bizony fekszik ott több is a falu népéből, mert egyrészt a szerbek a faluban tüzérséget és gyalogságot helyeztek el, másrészt a lakosság is fegyvert emelt a katonáinkra. A másik gránátlyuk mélyén két szerb katona pihen, a sírhantjuk töméntelen deszka, cserép, szétforgácsolt bútor, ócska háziszer. A két tölcsér körül nagy távolságban az összes vályogfalak tenyérnyi szélességben megrepedtek. Sok meggörbült, mint az ócska kártyalap. A légnyomás egy házról egy darabban lekapta a tetőt és hozzávágta a templomhoz, mint a száraz falevelet. Jól jártak azok a viskók, amelyeket csak a kisebb kaliberű ágyúk találtak el. Ezeken csak hatalmas rések tátongnak, de állnak, ha félrebillenve is. Néhány riadt arcú asszony és gyerek teszvesz a sérült falak közt és megpróbálja, hátha el lehetne helyezkedni a romokban. Némi megmaradt ágyneműt hordanak össze, a törmelékből egy pár csorba, de még használható agyagfazekat keresnek elő és piszkos rongyokkal dugdossák be a réseket meg az üvegnélküli ablaknyílásokat. Egy teljesen összeomlott viskó előtt egy asszony áll és nevet:

— A mi házunk volt, — mondja könnyed vállvonással — de nem bánom, mert írt az én jó uram.

A kezében piszkos írás — a jó Isten tudja, hogy kapta kézhez ezekben a zavaros időkben — néhány kusza sorban az ura tudatja vele, hogy él, fogságba került és jó dolga van Nezsiderben. Ez nem bánja a házát, a vagyonát, járkál az írással a kezében és mindenkinek boldogan újságolja:

— Él az uram.

A romhalmaz, amelyik még napokkal ezelőtt rendes kis falu volt, most lehetetlenül piszkos. Az utcákon bokáig érő sár, tele beletaposott szalmával, szénával, ronggyal, papirossal és forgáccsal. Egész lakberendezések — persze ízzé-porrá törve — hevernek kint. Két-három trénoszlop is táborozik a faluban, tömérdek katona lót-fut ide-oda, hajlékot keres magának is, a lovának is. A fuvarosok nyaláb szénákkal iparkodnak, a bakák az utcán főznek, mások sovány malacon kocódnak egy ijedt arcú nénikével. Sunyi arcú kamaszok ténferegnek a katonák közt és közömbösen a vállukat vonogatják, ha megszólítják őket. A szétlődözött templom előtt bamba koldus ül, valószínűleg ugyanazon a helyen, amelyen évek óta könyörögi az alamizsnát és bizonyosan semmit sem tud a körülötte történt pusztulásról. A szomszédja egy beteg ló, amelyik mellé valami jószívű baka egy marék zabot meg szénát vetett. Ha valaki közeledik, a beteg állat gyöngén fölemeli a fejét és szinte könyörögve néz az emberre. A bedeszkázott templomajtó előtt tömérdek ócska fegyver és egy pár paraszttarisznyában muníció. Részben a menekülő katonák hagyták el, részben a házakban szedték össze a mi embereink. A régi, ravaszos Hintákon madzaggal megerősített orosz szurony. Véres balták és kézigránátok is hevernek a halmazban: a falu népe volt fölszerelve ezekkel a fegyverekkel.
Ada Kaleh bazárja. 1912.
Most, a szabadulás óráiban sem látszik öröm a szótlan emberek arcán. Egy-két bolt megnyílt és lefátyolozott asszonyok előbújtak, hogy a rúdra akasztott vizesvödrökkel eltipegjenek a kúthoz. A hosszúszakállas mozlimok most is egykedvűek: Allahnak tetszett, hogy rombolás szálljon rájuk, Allahnak tetszett, hogy a baj elmúljon. Csak a magyarul tudó fiatalabb férfiak kedveskednék szóval:

— Mink katonánk elverni szerbet...

Ezek a beszédesebb ifjak mesélik némi élénkséggel, hogy tegnap itt volt Mackensen tábornagy, körüljárta az egész szigetet és nagyon érdeklődött a török lakosság élete iránt. Egy törököt meg is látogatott a házában és belépett a szegényes hárembe is.

Az érdekes szigeten a legsúlyosabban a mecset sérült meg. A tetejét elverte a gránát és a karcsú minarettnek is csak az egyik oldala áll. A kis, meglapuló házakon, ha van is seb, nagyobb rongálás alig esett. Talán két-három romba dőlt hajlékot láttam mindössze. Az Orsova felé eső oldalon két elsüllyedt hajó fekszik a vízben, a mi Zagyvánk és a szerbektől elvett Vardar. Odébb, a Vaskapu szájánál, szintén két hajó pihen a Duna fenekén, a Cár Nikola és a Belgrád. A római csatornán keresztül drót húzódik, ezen még most is ott függenek az aknák, amelyekkel a szerbek ugyancsak bőkezűen bántak errefelé, A veszedelmes szerszámokat most pusztítják el a hidászok: egyszerűen belelőnek az aknába és fölrobbantják.

Török evezősök visznek át az orsovai partra. A szerb oldalon finom pára üli meg a hegyeket és lehallatszik a ballagó trén lármája. Nótafoszlányt és hosszú káromkodást hoz felénk a szél. Nagyon messziről tompa ágyúdörgés hallatszik. Mire átérünk, teljesen beesteledik. Az orsovai dombokon kigyúlnak a reflektorok és a fényes, kékes sugár kémlelve kúszik végig a túlsó parton. Ballag le-fel, meg-megáll, vakító ragyogással bujtat elő egy-egy fehér házikót, azután surran tovább: megvilágítja a trén útját, megkönnyíti a járőrök dolgát és elűzi a hegyekben rejtőző komitácsikat. Egész éjjel jár-kel a hideg fény, mint egy őrködő pillantás: a mienkre ügyel most már.

(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP