2018. november 24., szombat

Az Egyesület Államok félmilliárd dollár értékben foglalt le magántulajdont az első világháború alatt

1918 júliusában Erich Posselt írt egy verset. Ahogy később írta, „nem volt valami jó vers”, és „egyáltalán nem akartam publikálni”. Ennek ellenére 17 hónapra egy internálótáborba került. A vers így kezdődött:

Hat kicsi pilóta
Kirepült egy nap
Coblenz-be vágytak
És ott is maradtak

A vers hat (valószínűleg amerikai) pilótája végigvergődik Németországon, de mindegyik áldozatául esik a köszvénynek, a müncheni sörnek, vagy Erich Ludendorff tábornoknak. Posselt egy fiatal szerkesztő és fordító volt, aki 1914-ben vándorolt ki az Osztrák-Magyar Monarchiából az Egyesült Államokba. A nemzetisége – ahogy ez első világháború alatt minden német anyanyelvű bevándorló az Egyesült Államokban – gyanút és dühöt váltott ki a nacionalista amerikaikból. A háború alatt a szövetségi kormány közel félmillió „ellenséges idegen” civilt regisztrált. Sokukat megfigyelték, és 6000 férfit és néhány nőt internálótáborokba zártak. Talán még ennél is felháborítóbb volt, hogy hatalmas mennyiségű magántulajdont foglaltak le, a nagyobb részének pedig nem sok köze volt a háborús erőfeszítésekhez. Ennek a vagyonnak az értéke meghaladta a félmilliárd dollárt, ami megközelítette a szövetségi kormány háború előtti költségvetését. 

Posselt verse így végződik:

Két kicsi pilóta
Futás közben lefagyott a lába;
Az egyiknek elfogyott a szuflája,
Így már csak egy maradt.
Egy kicsi pilóta
Hamar a végét járta;
Az öt másikat gyászolta,
Míg végül őt is elkapták.

Az Igazságügyi Minisztérium – aminek az ügynökei egy házkutatás során megtalálták a verset -, nem volt elragadtatva. A Vizsgálati Iroda (az FBI elődje) egy belső jelentése szerint „nagyon messze volt attól, hogy csak egy vicc legyen”. „Már most is túl sok fiatal amerikai pilóta áldozza fel az életét azért, hogy egy ellenséges idegen csak úgy viccet csináljon belőle. Erre a versre nincs bocsánat, és nem is fogjuk megbocsátani.” 

A szövetségi ügynökök már jó ideje kerestek megfelelő bizonyítékot, hogy letartóztathassák Posselt: a korábbi év során már legalább egy tucat alkalommal tartottak nála házkutatás. Most, hogy végre találtak egyet, a Gerorgia-i Fort Oglethorpe-ba küldték, ami a háború alatt épült négy központi gyűjtőtábor egyike volt. Ennek ellenére a vers megtalálása után sem emeltek ellene vádat. „Posselt nem vádolták meg semmilyen összeesküvéssel, csak bűnös tudással” – írták az egyik jelentésben. „Nagyon lényegretörő írásai vannak, és bajt okozhat, ha kiengedik.”
Hot Springs, Észak Karolina. Az egyik internálótábor és lakosai.
Az Igazságügyi Minisztérium még két további vitatható törvényt alkotott, amit a Kongresszus is elfogadott: A Kémkedés Elleni Törvényt és az Ellenséggel Való Kereskedés Elleni Törvényt. Mindkettőt arra tervezték, hogy a hazai jogi erőfeszítéseket a háború szolgálatába állítsák, és mindkettő még a mai nap is érvényben van. Posselt esetében az Igazságügyi Minisztérium jelentése a Kémkedés Elleni Törvényre hivatkozott, és a javasolta, hogy a háború végéig internálják. 

A legtöbb beszámoló az amerikai internálótáborokról viszonylag pozitív képet festett, ahol katonás rend uralkodott, és csak ritkán fordult elő, hogy az internáltak éheztek, vagy túldolgoztatták őket. Posselt évekkel a háború után számolt be az élményeiről az American Mercury hasábjain. A legrosszabb élményei az öngyilkosságok, a több tucat elmegyógyintézetbe zárt elszállítása, és a háború végén a táborban kitört járvány volt. Az embertelen körülmények közt Posselt számára a legfurcsább jelenség a táborba zárt tudósok voltak. Az internált professzoroknak megengedték, hogy matematikai, biológia, irodalmi és nyelvi kurzusokat tartsanak a többi fogvatartottnak. A táborban több tucat olyan zenész lakott, akiket Európából hívtak amerikai zenekarokba, és rendszeresen tartottak koncerteket, hogy az internáltakat szórakoztassák. Egy másik táborban a hadifogoly tengerészek egy német falu tökéletes mását építették fel.
A Hot Springs-i tábor barakkjai.
Az internáláshoz azonban már egy nagyon minimális bizonyíték is elégséges volt. Adam Hodges történész kutatásai szerint a helyi hatóságok a szövetségi internálási szabályokat arra használták fel, hogy fellépjenek a munkásság megszervezői ellen, és azok ellen, akiket politikai radikalizmussal gyanúsítottak. Szövetségi szinten az egyik kiemelt ügy Karl Muck, a Bostoni Szimfónikus Zenekar karnagyának internálása volt. Muck-ról több újság is azt állította, hogy német hazafi, holott a semleges Svájc állampolgára volt. Azzal is megvádolták, hogy nem volt hajlandó az amerikai himnusz eljátszására (ez a vád később megdőlt), és a szerelmes leveleiben becsmérelte az amerikai kormányt. Muck-ot a zenekar 29 tagjával együtt a Fort Oglethorpe-i táborba küldték.

Természetesen nem az Egyesült Államok volt az egyetlen hadviselő ország, mely táborokba zárta bizonyos állampolgárait. Az amerikai szabályok még viszonylag lazák is voltak a britekhez képest, ahol 30 000 „ellenséges idegen”-t internáltak 1915-től kezdve. A Német Császárság több ezer brit állampolgárt, valamint számtalan franciát és oroszt zárt táborokba. (Ezek a számok természetesen függetlenek a hadifoglyok számaitól.) Az internálás célja a kémkedés és az ellenséges hadsereghez való csatlakozás megelőzése volt, de ha figyelembe vesszük azt is, hogy nőket és gyerekeket is táborokba zártak Európában, a törvény ésszerűségét kétségbe lehetett vonni. A legtöbb országban a közvélemény nem csak támogatta a kormányt ebben az ügyben, de rá is kényszerítették volna, ha nem álltak volna az internálás pártján.
Svájci stílusban épített házikó Hot Springs-ben.
Mai szemmel nézve az amerikai internálási gyakorlat megkérdőjelezhető, de a sokkal nagyobb mértékű lefoglalási hullám mellett eltörpül az ügy. Wilson elnök az Ellenséggel Való Kereskedés Elleni Törvény értelmében létrehozta az „Idegen Tulajdon Gondnoksága” hivatalt, aminek élére A. Mitchel Palmer-t nevezte ki, hogy minden olyan tulajdont foglaljon le, ami hátráltatná a háborús erőfeszítéseket. Ez többek közt azt is jelentette, hogy az internáltak vagyonát is lefoglalhatták, függetlenül attól, hogy milyen vádakkal fogták le őket. „Minden internált idegent ellenségként kell kezelni”, írta Palmer, „és ennek megfelelően kell kezelni a vagyonukat is.”

Az alapvető érv az volt, hogy a lefoglalásokkal megelőzték, hogy a bevándorolt személyek pénzügyileg, vagy anyagilag támogassák Amerika ellenségeit. Palmer irányítása alatt a hivatal több száz főt alkalmazott, és több kémkedéssel és szabotázzsal kapcsolatos ügyet is felhasznált arra, hogy a tevékenységét megvédje. Az Egyesült Államokban működő német vegyipari cégek különösen ki voltak téve a lefoglalás veszélyének: nem csak fontos anyagokat vonhattak el a hadiipartól, hanem elméletben robbanóanyagokat is gyárthattak.
Zenészek a Hot Springs-i táborban.
Palmer hivatala rendkívüli hatalommal rendelkezett. A Munsey’s Magazine-ban megjelent riport szerint Palmer az „ország legnagyobb raktáraként” írta le az Idegen Tulajdon Gondnokságát, megjegyezve, hogy a lefoglalt cégek közt volt „New Jersey-i ceruzagyár, Connecticut-i csokoládégyár, és egy Chicago-i sőrgyár”. Ezen kívül kisebb cégeket is lefoglaltak. „Ezek közt volt”, folytatta furcsa büszkeséggel, „néhány szőnyeg New York-ból, három ló a Mississippi-i Joplin-ból, és egy szekérnyi ciprusrönk a Délről.” Hodges szerint azokat a nőket is ellenséges idegenként tartották nyílván, akik német vagy osztrák-magyar bevándorlókhoz mentek hozzá. Tőlük összesen 25 millió dollárnyi vagyont foglaltak le.

Az Ellenséggel Való Kereskedést Tiltó törvény életbe lépése után egy évvel a háború véget ért. Az idő alatt az Idegen Tulajdon Gondnoksága több száz millió dollár értékű privát tulajdont foglalt le. Palmer kijelentette, hogy minden lefoglalt vagyont „amerikanizálni” fognak, vagy amerikai állampolgároknak adnak el, azt remélve, hogy ezzel kárt okoznak a német iparnak. Ez a hozzáállás egyébként tükrözte azt az általános elgondolást, hogy a Központi Hatalmaknak fizetniük kell a háború okozta károkért. A Bayer vegyipari vállalatot a New York-i gyárának lépcsőin árverezték el, és a cég elvesztette az aszpirin amerikai szabadalmát is.
Az Idegen Tulajdon Gondnoksága hivatal alkalmazottai. A legnagyobb alak középen A. Mitchel Palmer.
„Ugyan az a béke, ami megszabadít minket a német militarizmus autokráciájának fenyegetésétől”, érvelt Palmer, „megszabadít minket a német indusztrializmus autokráciájától is”. Palmer szemében a bevándorlók vagyona csak a német és az osztrák-magyar vagyon meghosszabbítása volt, ami szerinte jogot adott arra Amerikának, hogy lefoglalja. Számtalan olyan pert indítottak Palmer ellen, ami megkérdőjelezte a lefoglalások jogosságát. Az egyik ügy végül a legfelsőbb bíróság elé került, de a bíróság döntése szerint a lefoglalás jogos volt, és összhangban állt a háborús törvényekkel. A hivatal hírnevét semmi sem tépázta meg, és Roosevelt elnök a második világháború alatt újraalapította azt.

Roosevelt elnök internálási elvei sokkal diszkriminatívabbak voltak – 110 000 japán származású amerikait zártak táborokba -, és elhomályosították az első világháború alatti jogsértéseket. Az első világháborús internálótáborokat szinte teljesen elfelejtették. A kiürítésük fájdalmasan hosszú ideig tartott, részben a bürokrácia nemtörődömsége és a politikai ellenállás miatt. William Glidden történész szerint Palmer megpróbált deportáltatni minden olyan internáltat, aki bármilyen kihágást követett el, de a Kongresszus ehhez nem járult hozzá. Hét hónappal a fegyverszünet aláírása után megkapták az első fogvatartottak a szabadon bocsátási értesítést. Nagyjából ugyan ekkor 2000 hadifogoly tengerészt és 1600 bevándorlót is hazaszállítottak a hazájába. Az utolsó fogvatartottat 1920 áprilisában engedték szabadon. Glidden szerint „amikor a táborokat bezárták, szinte senki sem törődött már a dologgal.” 

Erich Posselt 1920 januárjában engedték szabadon, és New York-ban telepedett le. Ugyanakkor, amikor Wilson elnök A. Mitchell Palmer-t nevezte ki főállamügyésznek.

Forrás: https://www.smithsonianmag.com/history/us-confiscated-half-billion-dollars-private-property-during-wwi-180952144

Read more...

2018. november 14., szerda

Az elmaradt verseci ütközet - A Nagy Háború anekdotái - XLVI.

1918 november elején, a monarchia összeomlásakor az ország valamennyi városában megalakultak a helybeli nemzeti tanácsok, így Versecen is. 

Azokban a napokban kezdte meg kényszerű visszavonulását Mackenzen vezértábornagy Erdély határáról hazafelé, nagy Németország felé. Valami hat hadoszlopban. A legdélibb oszlop Versec városának vette az irányt. Akkorára azonban a Károlyikormány megkapta az ántánt szigorú utasítását, hogy szerelje le Mackenzen hadseregét s összes katonáit szolgáltassa ki a megszálló csapatoknak. A Károlyi-kormány, miután nem akart többé katonát látni, fanyar képpel bár, de továbbította a szörnyű parancsot az összes vidéki nemzeti-tanácsoknak. 

Az ukáz megérkezett Versecre is. 

Összeült erre az ottani nemzeti tanács és noha csak néhány jámbor őrrel rendelkezett, hosszas kupaktanács után úgy döntött, hogy leszereli a város irányába közeledő német hadoszlopot. 

S a határozatot tett követte. 

Küldöttséget menesztettek az elővéd elé, hogy — azonnal lerakni a fegyvert! Az elővéd ezredesparancsnoka türelmesen meghallgatta a verseci nemzeti-tanács kemény, mindazáltal tiszteletteljes hangon továbbított parancsát, aztán kiadta az ellenparancsot, hogy az elővéd két zászlóalja nyomban fejlődjön föl rajvonalba és ütközetkészen nyomuljon előre Versec városa ellen. 

A német ezredes ugyanis, mint komoly katona, csak véres csatában legyőzetve, volt hajlandó megadni magát. 

Az előrenyomulás végét azonban nem voltak hajlandók bevárni a verseci nemzeti-tanács tagjai, hanem eliszkoltak a városból. Ki gyalog menekülve, ki szekéren vágtatva. Csak tíz nap múlva mertek visszaszállingózni. 

A németek akkor már valahol Bécsen túl meneteltek. Nagy hazájuk felé.


(Komáromi János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

2018. november 9., péntek

Az olaszok nem ismerik el a jugoszláv flottát és az osztrák-magyar hadihajók átadását követelik - 1918. november 9.

Ugo Conz, a CONTE DI CAVOUR olasz csatahajó parancsnoka, a Cattaróból odaérkezett jugoszláv küldöttséggel folytatott megbeszélés után, a következő érvelést fogalmazta meg a volt cs. és kir. flotta további sorsát illetően, a Franciaországgal, Angliával és az USA-val folytatandó tárgyalásokra:

"A ’Jugo-Szláv’ szó használatakor eddig nem éreztük szükségesnek meghatározni azt, hogy vajon egy népről, egy fajról, egy nemzetről, egy kormányról, egy államról, vagy egy ilyen nevű államról beszélünk. Most elérkezett az idő, hogy ezt a kifejezést pontosabb formába öntsük.

Ha a ’Jugo-Szláv’ nevet arra a népre, vagy arra a fajra vagy emberekre értjük, akik az osztrákok által elnyomott más népekhez hasonlóan, végül megértek arra, hogy saját maguk határozzanak a sorsukról, senki, és legkevésbé Olaszország, sem fog vonakodni elismerni a nemzeti igényeiket, illetve egy, a saját törvényeik és kultúrájuk szerint virágzó szabad jövőre irányuló jogos törekvéseiket. Ha viszont a ’Jugo-Szlávok’ alatt egy új  llamot értünk, akkor már jogi alapokon is szükséges kimondani, hogy egy állam sem győzelemből, sem fegyverszünetből nem jöhet létre, hanem csak egy békeszerződés végleges döntéseiből. Ebből adódóan természetesen le kell szögezni, hogy eddig, és amíg végérvényesen meg nem kötik a békét, és meg nem rajzolják Európa új térképét, nem kétséges, hogy a jugoszláv állam nem létezik, hiszen a határai, kiterjedése, kormányformája, törvényei és egyéb dolgai, amelyek egy állam első letagadhatatlan alapjai, ismeretlenek.

Ha az igaz is, hogy egy flotta egy állam kézzelfogható kifejezése és képviselője, nem lehet flotta ott, ahol állam sincs. Addig nem létezhet jugoszláv flotta, amíg nem alakul hasonló nevű állam, vagy amíg a békét véglegesen meg nem kötik. Addig a napig pedig a flotta – bárminek is nevezzék a jugoszlávok – nem lehet más, mint osztrák flotta, hamis bőrben, vagy egy olyan flotta, amely az elfogás vagy az átadás elkerülése érdekében, ökényesen és törvényesen lobogót cserélt.

A lobogócserével kapcsolatban felmerül a kérdés, mely leegyszerűsítve így hangzik: A lobogócsere az Ausztria-Magyarország és Olaszország közötti fegyverszünet megkötése előtt, vagy után történt-e meg? Ha előtte, akkor vitán felüli, hogy csak az osztrák-magyar flottáért lehet alkudozni, ugyanis a nemzetközi jog kifejezetten megtiltja egy hadviselő félnek a háború alatti lobogócserét. Ezért a lobogócserét ez esetben senki sem fogadhatja el jogerősnek.
Angelo Ugo Conz admirális (1871-1948)
Ha viszont a csere a fegyverszünet aláírása után történt, nyilván csalásról van szó, mely esetben nem lehet megtartani a flotta átadására vonatkozó feltételeket. A lobogócsere mindkét esetben jogellenes cselekedet, amibe egyetlen szövetséges sem egyezhet bele anélkül, hogy tegye ki magát annak a veszélynek, hogy ez a jelenség ne ismétlődjön meg a német flotta esetében. Mit szólna pl. Anglia, ha a Németországgal kötött fegyverszünet tartalmazza ugyan a flotta átadására vonatkozó záradékot, de a német tengeri flottát Kielben, vagy Wilhelmshavenben dán lobogó alatt találná, mivel a német Schleswig-Holstein tartományt visszaadták a dánoknak? Anglia feltehetően kitartana ama nézete mellett, hogy még mindig az igazi német flottáról van szó, és minden teketória nélkül lefoglalná. Hasonló ésszerű indoklással ogikusnak tűnik, hogy az Entente az állítólagos jugoszláv flottát ne tekintse másnak, mint a tényleges osztrák-magyar flottának, és követelje az átadását abban a kikötőben, amelyet az Ausztria-Magyarországgal kötött fegyverszünet világosan meghatározott.

Mégis úgy tűnik, hogy a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa Párizsban szokatlan módon belenyugodott az osztrák-magyar flotta lobogócseréjébe azzal, hogy az osztrák-magyar hajókat – mielőtt Velencében átadták volna – Korfura küldik. Ebből az elhatározásból arra lehet következtetni, hogy a probléma megoldását tisztán a tengerészeti kérdésekre korlátozzák, és a teljesítését a Földközi-tengeri szövetséges flották főparancsnokaira bízzák.

Ha ennél a megoldásnál a legfelsőbb parancsnok úgy véli, hogy tanácskozásra hívja össze az Ausztria-Magyarország ellen harcoló különböző hatalmak képviselőit, az felhatalmazza őket arra, hogy kifejtsék az erre vonatkozó gondolataikat.

Az olasz szempontokat a következőképpen lehetne összefoglalni:

„A legfelső parancsnokok vagy osztrák-magyarnak tekintik ezt a flottát, és akkor kétségtelen, hogy a fegyverszüneti feltételek teljes egésze vonatkozik rá, vagy pedig jugoszlávnak, akkor pedig az Entente lesz a megőrzője vagy a felügyelője a végleges békekötés időpontjáig. Ez esetben csak azt kell eldönteni, hogy ez a funkció azt a nemzetet illesse, amelyik az Ausztria-Magyarország elleni harcban a legnagyobb erőfeszítéseket tette, és emiatt a legtöbbet szenvedett; azt a nemzetet, amelynek az Adria menti érdekei vitathatatlanul a legnagyobbak; azt a nemzetet, amelynek a fegyveres ereje idézte elő, még ha a szövetséges csapatokkal versenyezve is, Ausztria-Magyarország összeomlását és szétzúzását.

EZ A NEMZET OLASZORSZÁG!

Végezetül fontoljunk meg egy általános kérdést. Mi készteti a jugoszláv flottát arra, hogy makacsul vonakodjon elhagyni az Adria keleti partjait? Ki ellen kell erőt vagy fenyegetést demonstrálnia? Franciaország felé nem, mivel Franciaország felé korlátlan bizalmat és elismerést hirdet. Anglia ellen sem, hiszen Anglia a máltai hajórajának egy részével észre téríthetné őket. Az USA ellen sem, mert ez túl messze van. Görögország ellen sem, mert egy nép, amely a legsúlyosabb elnyomásból emelkedett fel, nem mutatkozhat elnyomóként a leggyengébb bölcsőjénél. Már csak egy nemzet marad, amelynek a gyűlölet évszázados örökségeként kellett felfognia, és gyógyítania azokat a sebeket, amiket Ausztria okozott egy olyan tengerpart mentén, amely valaha velencei volt, és a mai napig sértetlenül őrzi ennek pompás jeleit.

EZ A NEMZET OLASZORSZÁG!

Nos, Olaszország borzalmas háborút vívott, hogy végleg leszámoljon ezzel az örökséggel. Lehetetlen, hogy miután a háborút győzelemmel fejeztük be, azért változzanak meg a gyümölcsök, mert egyszerűen kicserélték a lobogót. Az osztrák-magyar flottát vagy Olaszországnak kell átadni, vagy el kell pusztítani."

Korfu, 1918. november 9.

Ugo Conz

Read more...

2018. november 3., szombat

A Monarchia képviselői a páduai Villa Giusti-ban aláírják a fegyverszünetet - 1918. november 3.

1918. november 3-án, délután 3 órakor az osztrák-magyar küldöttség a páduai Villa Giusti-ban aláírta a fegyverszüneti megállapodást az olaszokkal. A pótjegyzőkönyv szerint a fegyverszünet nem az aláíráskor, november 3-án, hanem 24 órával később, november 4-én, délután három órakor lép hatályba. Ez ellen az osztrák-magyar küldöttség tiltakozott, amire a delegáció magyar tagja, vitéz Nyékhegyi Ferenc ezredes így emlékezett vissza:

"Dacára a fegyverszüneti szerződés 1. pontjára való hivatkozásunknak, mely szerint az ellenségeskedés azonnal beszüntetendő, dacára a számos nagy nyomatékkal felemlített argumentumunknak, Badoglio tábornok leghatározottabban megmaradt amellett, hogy az ellenségeskedés csak 24 órával a fegyverszüneti feltételek elfogadása után vagyis november 4-én délután 3 órakor ér véget. E téma fölötti vita olyan élessé fajult, hogy Badoglio tábornok heves kézlegyintéssel a fegyverszünetet semmisnek nyilvánította, s erről az olasz hadsereg-főparancsnokságot vezérkari ezredese útján telefonon értesíti. Így deferálni kényszerültünk s akceptálnunk kellett a kényszerűség okozta helyzetben az olasz álláspontot, amely úgy, mint e kérdésnél, minden más vonatkozásban is teljesen érvényesült.

Az ülés további folyamán az olasz fegyverszüneti bizottság a már készen magával hozott, „végrehajtási utasítást” pontonként felolvasta, s bár ez az előbbi megbeszélésen megállapított határozatokkal szemben ránk nézve hátrányos változásokat tartalmazott, minden tiltakozásunk ellenére is teljtartalmúlag el kellett fogadnunk."
A Villa Giusti.
Mivel az osztrák hadvezetés már a fegyverszünet aláírása előtt értesítette a harcoló hadseregeit az ellenségeskedések azonnali beszüntetéséről, azok nem harcoltak tovább november 3-a után, ám az olasz hadvezetőség betartotta a pótjegyzőkönyv előírását, és november 4-éig továbbra is harcoló félként lépett fel. A monarchiabeli katonák fegyvertelenül várták az előrenyomuló olasz csapatokat, akik azonban hivatkozva arra, hogy még hadban állnak egymással, a Monarchia katonáit hadifoglyoknak tekintették és hadifogságba ejtették őket, így az utolsó napon, november 3-tól november 4-ig több mint 300 000 monarchiabeli katona esett olasz hadifogságba, emellett az olaszok jelentős hadizsákmányra is szert tettek.


A Villa Giusti-i fegyverszünet feltételei:

I. Katonai határozványok

1./ Az ellenségeskedések beszüntetése a szárazföldön, a tengeren és a levegőben...

6./ A kiürített osztrák-magyar területeket egyelőre a helyi hatóságok kormányozzák a Szövetséges, vagy a Társult Hatalmak megszálló csapatainak ellenőrzése mellett.

7./ Kölcsönösség nélkül, a Szövetséges Hatalmak legmagasabb vezénylő tábornokai által meghatározott feltételek szerint haza kell szállítani az összes hadifoglyot, az Entente internált alattvalóit, vagy a kiürített polgári lakosságot.

8./ A betegeket és sebesülteket, akiket nem lehet evakuálni, az osztrák magyar személyzet ápolja, melyet a szükséges anyagokkal együtt hátrahagynak.

II. Tengerészeti határozványok

1./ A tengeren mindenféle ellenségeskedést be kell szüntetni, és meg kell adni az összes osztrák-magyar vízi jármű pontos helyét, illetve mozgását. A semleges országokat értesítik a hajózás garantált szabadságáról, melyet visszaállítanak az összes territoriális vizeken a Szövetséges és Társult Hatalmak hadi- és kereskedelmi hajózásának anélkül, hogy ezek kapcsán
semlegességi kérdéseket vetnének fel.

2./ Az 1910. és 1918. között épült 15 db osztrák-magyar tengeralattjáró és az osztrák-magyar felségvizeken tartózkodó, vagy az oda befutni tudó összes német tengeralattjáró kiszolgáltatása. Az összes többi osztrák-magyar tengeralattjáró teljes leszerelése, amelyek a Szövetségesek és az Amerikai Egyesült Államok felügyelete alatt maradnak.

3./ Teljes fegyverzettel ki kell szolgáltatni a Szövetségeseknek és az USA-nak 3 páncélos hajót, 3 könnyűcirkálót, 9 rombolót, 12 torpedónaszádot, 1 aknarakót és 6 dunai monitort, amelyeket a Szövetségesek, és az USA jelölnek ki. Az összes többi felszíni hadihajót a Szövetségesek és az USA által kijelölt osztrák-magyar flottatámaszpontokra kell összevonni, és teljesen leszerelve a Szövetségesek és az USA felügyelete alá kell helyezni.

4./ A hajózás szabadsága a Szövetséges és Társult Hatalmak összes hadihajója és kereskedelmi hajója számára az Adrián, beleértve a felségvizeket is, valamint a Dunán és a mellékfolyóin az osztrák-magyar területen.

A Szövetséges és Társult Hatalmaknak jogában áll felszedni minden aknamezőt, valamint lerombolni a műszaki zárakat, melyek helyét közölni kell velük. A dunai hajózás szabadságának biztosítása érdekében a Szövetségesek és az USA megszállhatják, vagy lerombolhatják a megerősített és védelmi létesítményeket.

5./ A Szövetséges és Társult Hatalmak blokádjának a jelenlegi feltételek melletti fenntartása, melyek szerint a tengeren található osztrák-magyar vízi járművek elkobzandók kivéve, ha a Szövetségesek és az USA által meghatározott feltételeket teljesítenek.

6./ Az összes tengerészeti harci repülőgép összegyűjtése és leállítása a Szövetségesek és az USA által kijelölt osztrák-magyar támaszponton.

7./ A teljes olasz partvidék, és az osztrák-magyar Monarchia nemzetiségi területein kívül megszállt kikötők kiürítése, az összes úszóalkalmatosság és minden hajózási anyag hátrahagyása.

A Pola védelmét szolgáló összes szárazföldi és tengeri erődítmény, valamint a szigetek, továbbá a hajógyárak és arzenálok szövetséges és amerikai csapatok általi megszállása.

9./ Az Ausztria-Magyarország által lefoglalt összes szövetséges kereskedelmi hajó visszaszolgáltatása.

10./ A kiszolgáltatás, vagy a visszaadás előtt tilos a járművek, vagy az anyagok bármilyen rongálása.

11./ Az Ausztria-Magyarország kezeiben lévő, a Szövetséges és Társult Hatalmakhoz tartozó hadi- és kereskedelmi tengerészeti foglyok visszaadása, kölcsönösség nélkül. 

A felhatalmazott aláírók kijelentik, hogy a fent megjelölt feltételekbe beleegyeznek.

1918. november 3. /Aláírások/


JEGYZŐKÖNYV FÜGGELÉK

a Szövetséges és Társult Hatalmak, valamint Ausztria-Magyarország közötti fegyverszünet bizonyos pontjainak végrehajtási részleteire vonatkozóan

I.
Katonai határozványok

1./ Ausztria-Magyarország összes arcvonalán, a fegyverszünet aláírása után 24 órával, azaz november 4-én 15.00-kor megszűnnek a szárazföldi, tengeri és légi ellenségeskedések.

II.
Tengerészeti határozványok

1./ A tengeri ellenségeskedések megszűnése egybeesik a szárazföldi és a légi ellenségeskedések megszűnésével. Ugyanebben az órában, az osztrák-magyar kormánynak a polai rádióállomás útján (amely ezt a jelentést Velencének küldi el) ki kell szolgáltatni az olasz és a szövetséges kormányok részére a szükséges adatokat arról, hogy az osztrák-magyar vízi járművek hol tartózkodnak, illetve merre haladnak.

2./ A 3. pontban felsorolt, a szövetségeseknek átadandó összes egységnek november 6-án 08.00-ra Velencébe kell érniük. A parttól 14 mérföldnyire révkalauzokat vesznek a fedélzetükre - kivéve a dunai monitorokat, amelyeknek a szövetséges balkáni haderők legfelsőbb parancsnoksága által kijelölt kikötőbe kell vonulniuk a nevezett parancsnokság által szükségesnek ítélt feltételek mellett.

3./ A következő hajóknak kell Velencébe befutniuk:
TEGETTHOFF, PRINZ EUGEN, FERDINAND MAX, SAIDA, NOVARA, HELGOLAND. Kilenc db TÁTRA típusú legújabb építésű (legalább 800 tonnás) romboló. Tizenkét 200 onnás típusú torpedónaszád. A CHAMÄLEON aknarakó hajó, tizenöt db 1910. és 1918. között épült tengeralattjáró, valamint az összes, az osztrák-magyar vizeken tartózkodó német tengeralattjáró. A szövetséges kormányok az átadandó hajókon tervezett vagy végrehajtott mindennemű károkozást a jelen fegyverszünet legsúlyosabb megszegésének tekintik. A Garda tó flottilláját a Riva kikötőben adják át a Szövetséges Hatalmaknak. Az összes többi hajót, amelyet nem kell a Szövetséges Hatalmak számára kiszolgáltatni, az ellenségeskedések megszüntetésétől számított 48 órai haladék után fel kell tartóztatni és Buccari (Bakar), valamint Spalato kikötőibe kell összegyűjteni.

Ami az összes aknamező felszedésének és a műszaki zárak lerombolásának jogát illet, Ausztria-Magyarország kormánya a becsületére kötelezi magát, hogy 48 órai haladékkal az ellenségeskedések megszűnése után, a velencei helyőrség parancsnok, illetve a brindisi-i tengerészeti parancsnokság parancsnoka tudomására hozza Pola, Cattaro és Fiume aknamezőinek és kikötőzárainak tervrajzát. Ezek mellett a fenti időpont után 96 órával megadja a Földközitenger, az olasz folyók és tavak aknamezőinek és tengeri zárainak tervét is, beleértve azokét is, amelyeket német parancsra telepítettek, vagy azokét, amelyekről tudomásuk van.

Eme 96 órai haladék után hasonló jelentést kell tenni a Dunára és a Fekete tengerre vonatkozó állapotokról a balkáni front szövetséges haderői parancsnokának.

5./ A Szövetséges Hatalmak hajóinak visszaadása, a bármelyik Szövetséges Hatalom által meghatározott módon, amelyet az osztrák-magyar kormány tudomására hoznak, az ellenségeskedések megszűnése után 96 órával kezdődik meg.

A Szövetséges Hatalmak fenntartják maguknak a jogot az 5. cikkelyben említett bizottság összeállítására, a jogosultság kiterjesztésére, valamint azt, hogy az osztrák-magyar kormány tudomására hozzák az ülés helyét.

6./ A szóban forgó flottatámaszpont, Spalato.

7./ A 7. cikkelyben tárgyalt kiürítésnek, valamint a csapatoknak a fegyverszüneti vonalak mögé történő visszavonásának meghatározott időn belül meg kell történni. Nem szabad megkárosítani a kikötőkben található bármilyen ingatlant, ingóságot, illetve úszó anyagot.

A kiürítést a lagúna-csatornákon kell végrehajtani. Ehhez a kívülről odavitt osztrák-magyar behajózó eszközöket kell használni.

8./ A 7.sz. cikkelyben szereplő megszállás, az ellenségeskedések megszűnését követő 48 óra után következik be. – Az osztrák-magyar hatóságoknak kezeskedni kell a Pola, a szigetek és más, a fegyverszünetben a hadseregnek juttatott helységek birtokbavételére kijelölt személyzetet szállító hajók biztonságáért. Az osztrák-magyar kormány megteszi a szükséges intézkedéseket arra, hogy a Pola felé tartó hajók a helységektől 14 tmf-re révkalauzokat vehessenek fel, akik képesek a biztonságos útvonal megmutatására.

9./ Minden károkozást, amely a szövetséges hatalmak személyeit vagy javait éri, a jelen fegyverszünet súlyos megsértésének fognak tekinteni.

Az aláíró jogos felhatalmazottak beleegyeznek a fentebb vázolt feltételekbe. 

1918. november 3. 

Az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokság képviselői
/Aláírások/

Az olasz hadsereg főparancsnokság képviselői
/Aláírások/

Forrás: Nyékhegyi Ferenc ezredes: A Diaz-féle fegyverszüneti szerződés (a páduai fegyverszünet). Budapest, 2003. Magyar Mercurius Kiadó.

Read more...

2018. november 1., csütörtök

A császári és királyi haditengerészet végórái, ahogy egy legendás tengeralattjáró parancsnok látta

Georg von Trapp, a császári és királyi haditengerészet egyik legsikeresebb tengeralattjáró parancsnoka így emlékezett vissza a flotta utolsó napjaira:

"Aztán ránk tört október 30-a. Őfelsége a császár és király megbízásából száraz szavakkal közlik: a teljes haditengerészet, az úszó flottaeszközök és minden szárazföldi berendezés átmegy a jugoszláv állam tulajdonába. A nem délszlávok számára fennáll a lehetőség az új zászló alatt továbbszolgálni. Mindenki mást tartósan szabadságolnak. A Bocche-ban a végleges, teljesen előírásszerűen végrehajtott átadásig a szolgálatot a szokásos módon kell folytatni. Az a hír járja, hogy a délszlávok ennek ellenértékeként  három hadikölcsönt vettek át. Senki sem tudja, hogy a délszlávok egy államot alkotnak-e majd a Monarchián belül, vagy sem. Minden esetre az átadás a császár parancsára történik, ezért a hajókat és a tengeralattjárókat nem süllyesztik el. A "jugoszlávok" most haditengerészet főurait játsszák régi bajtársaikkal szemben, akiknek ezzel alaposan elveszik a kedvét attól, hogy továbbszolgáljanak náluk, pedig igencsak nagy szükség lenne itt rájuk. Egyetlen hajó, egyetlen torpedóhajó sincs olyan állapotban a következő napokban, hogy kihajózzon. A felefon is éppen, hogy csak működik. A császári parancs a legénységre mindenütt ugyanúgy hat: egyszerűen csak haza akarnak menni. Csupán a vezérkar és hivatásos altisztek fogják fel a helyzet tragikus mivoltát. Látják, ahogy közeleg a teljes nyomor. Egy havi fizetés, egy takaró és tizennégy napi konzerv-ellátmány, ennyi a búcsú a sok szolgálatban és háborúban eltöltött év után.
Georg von Trapp az SMU-5 fedélzetén.
A legvadabb híresztelések keringenek, a legtöbbje ellentmondásos. A boszniai vasúti pályát állítólag kilométereken át felszedték - ezzel szemben naponta érkeznek a szabadságoltak a hátországból, akiknek még fogalmuk sincs az összeomlásról. Most mindenki egyszerre akar vonattal hazamenni. Erre jugoszláv oldalról hírül adják, hogy egy 200 fős német csapatszállítmányt a komitácsik Boszniában lemészároltak. Állítólag a zöld gárda a bánáti erdőkből ágyúkkal elfoglalta a Száva-hidat és mindenkit kirabolt.

Egyik oldalról sem erősitik meg ezt a hírt, közben egyre nő a bizalmatlanság a jugoszlávokkal szemben. Arról is beszélnek, hogy ők tartják vissza a többieket, hogy aztán az Antantnak átadják őket hadifogolyként. Ekkor jön a hír a fegyverszünet bejelentéséről. Azonban erről is ellentétesek a hírek. Sehol semmi sem biztos, minden hír csak állítólagos. "Állítólagos" az a hír is, hogy a komitácsik úton vannak a Bocche felé, és az új jugoszláv flottaparancsnokság attól tart, hogy amint odaérnek, vérontás és gyilkolás következik. Erre a jugoszlávok a Korfun állomásozó antant flottához fordulnak, és meghívják, hogy foglalják el a Bocchet-t a rend fenntartása érdekében. Azok beleegyeznek, egy romboló várja majd őket a kikötő előtt, hogy bevezesse a hajókat az aknák között. A jugoszlávok azonban egyedül nem képesek egy rombolónak teljes legénységet biztosítani. Ráadásul a háborús kikötői parancsnokság bejelenti, hogy az erődökből lőni fognak az ellenséges hajókra. 

Erre aztán az antant erők behívását táviraton visszavonják.

Ekkor megint az a hír járja, hogy a fegyverszünetet mégsem kötötték meg, és a jugoszlávok csak azért hívták be az ellenséges flottát, mert attól tartanak, hogy a régi haditengerészet vissza akarja szerezni az uralmat a hajók felett. Mindeközben a tengeralattjárók végig kint vannak, és fedezik a csapatok elszállítását Albániából. Aztán beérkeznek a fegyverszüneti megállapodás feltételei: a cs. és kir. flotta hat korszerű hajóját, az összes új rombolót és torpedóhajót Velence elé kell vinni átadásra. A tisztek és a legénység megtagadják, hogy hajózzanak. A jugoszlávok a teljes flottát meg akarják szerezni maguknak, ezért a zágrábi nemzeti tanács képviselőjét egy rombolón Korfuba küldik tárgyalni. Most az antant szövetségeseinek gondolják magukat. A franciák hozzájárulnak a szabad elvonuláshoz, de a magas pénzjutalom ellenére sem hajlandó egyetlen nem szláv sem átvinni a járműveket. 

A háborús kikötői parancsnokság ismét kijelenti, hogy minden kifutó hajóra lövetni fog.

Teljes zürzavar uralkodik!

A tengeralattjáró-állomáson eközben folytatódik a megszokott szolgálat.

A rend fenntartása érdekében az állomásparancsnok - annak ellenére, hogy a császári parancs értelmében "szabadságolták" - ismét átvette a parancsnokságot, amit a szolgálatban lévő legénység lelkes "bravó!' kiáltással üdvözöl. A kivándorlók felkészítenek egy Lloyd gőzöst, a "Habsburgot" és behajóznak. A titkos parancsokat elégetik, és egy rádióállomást építenek be. Mindenki pisztolyt vesz magához, egyenruhát és élelmet osztanak ki. A járandóságukat is mind megkapják. Minden a legnagyobb rendben történik. Csak néhány jugoszláv altiszt ellenséges. Különösen a Habsburgra felszerelt rádióállomás szül rossz vért, hiszen az "jugoszláv" tulajdon. Ekkor épp a megfelelő pillanatban terjed el a "vendég" kifejezés. A vendéget a délszláv területeken még nagy tiszteletben tartják, így aztán lecsillapodnak. Kivándorló bizottság alakult. A hazautazásnak rendezetten kell történnie. Ennek érdekében a legénység bizalmi képviselőket küld, a tengeralattjárósok az állomásparancsnokot és az U-31 parancsnokát választják. 

Egymás után érzeknek be a tengeralattjárók. A legtöbben még semmit sem tudnak a legutóbbi eseményekről, mindenki a hírre vár: háború vagy fegyverszüne? 

November 1-re virradó éjszaka megérkezik a parancs: másnap reggel 8 órakor a császári és királyi lobogót 21 ágyúlövés mellett utoljára kell felvonni, majd örökre bevonni.

Ezen a temetésen mindenki részt vesz, hogy a piros-fehér-piros lobogónak megadják a végtisztességet. Apáik és dédapáik több int 140 évig harcoltak alatta Lissánál, Helgolandnál és számtalan más csatában, és soha nem győzték le őket. Ahol a lobogú megmutatkozott, a régi, átadott hagyományokhoz hűen harcolt, a halállal és megsemmisüléssel dacolva. Eljött az idő, hogy most utoljára vonják fel egy hadihajó farára. Az állomásparancsnok maga vonja fel a zászlót, lassan, ünnepélyesen, megvárja az agyúszót, aztán bevonja. Most legutoljára! 
Az SMU-14 tengeralattjáró.
Senki sincs, akinek ne hullanának a könnyei. Mindenfelé fojtott zokogást hallani, mint a legkedvesebb hozzátartozó temetésén. Ekkor azonban a hőn szeretett színek mégis megjelennek újra. Az U-14 érkezik be lobogó zászlóval. 

A tengeralattjárók vasakarattal kitartottak, esküjük szerint teljesítették kötelességket, egészen a zászló bevonásáig, az utolsó üdvözlésig, az utolsó tisztelgésig."

Forrás: Georg von Trapp: Az utolsó tisztelgésig - Egy osztrák-magyar tengeralattjáró-kapitány történetei. Budapest, 2017.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP