péntek, december 24, 2021

A valonai hős pilóta - Konyovics Demeter hőstette

Konyovics Demeter sorhajóhadnagy volt a tenger felett a levegő első magyar hőse. Ma már dicsősége nem áll egyedül. Molnár repülőmester és Vámos tengerészkadét anconai hőstette ott fényeskedik az ő bravúrja mellett, magyar dicsőség, hogy tette már nem áll társtalanul. A magyar történelem hőstettekben nem szegény. A múlt sok ragyogó nevet bízott ránk. Ott tündökölnek emlékezetünkben. Az iskolában ezzel kezdi a történelem tanulását a gyermek, a férfiasság szép példáit meríti belőlük a serdült, a hazaszeretet forró melege árad belőlük. Dobó Istvánnak, Zrínyi Miklósnak, Kapisztrán Jánosnak megszülettek a világháborúban modern utódai, akiknek példái semmivel sem halványabbak, mint e nagy ősöké. A Przemyslből kirohanó honvédek, a limanovai huszárok, az uzsoki védők, a bukovinai guerillaharcosok, a gorlicei hősök: néhány lapot kapunk csak ki a háború történelméből és mennyi legendás harcos, akiknek bravúrja nemcsak a jelené, hanem mind a jövendőjé. 
A szemünk előtt születik most a történelem, de a históriai távlatba mégis be tudjuk állítani a személyeket és eseményeket. Az érdemeket meglátjuk, a tetteket feljegyezzük és érezzük, hogy melyek fognak megnőni jelentőségükkel a jövendőnek. Ha iskoláskönyvekben tanítani fogják majd a mi háborúnkat, Konyovics Demetert úgy fogják nevezni, mint ahogyan cikkünk címe szól. Ő lesz valona hőse. Hiszen ma is az, amióta nagyszerű cselekedetét elkövette és Valona előtt az albán kikötő légi bombázásáról hazatérőben megmentette a tengerről egy repülőgép-társa utasait. Három hónapja – február 2-án – történt az eset, amikor Valona ellen intéztek támadást tengerészeti repülőink. A támadásban három hidroplánunk  vett részt, a csoportot Konyovics sorhajóhadnagy vezette. 
A három hidroplán közül az egyiknek a motorját szétlőtte az ellenség, mely tengeri és szárazföldi ütegeiből sűrűn tüzelt repülőinkre; a motorját vesztett repülőgép kénytelen volt leszállni a tengerre, melyet a bóra viharosan korbácsolt. A további munkára képtelen hidroplánon két repülőtisztünk ült, akik nemcsak a viharzó tengerrel álltak szemben, de teljes gőzzel közeledett feléjük két ellenséges torpedózúzó is. Konyovics sorhajóhadnagy erre lebocsátkozott hidroplánjával a tengerre, hogy a két repülőtisztet megmentse. A Valonával szemben fekvő Sasena szigetéről az olasz ütegek heves tüzelést indítottak Konyovics hidroplánja ellen, éppúgy megkezdte feléje a tüzelést a két teljes gőzzel közeledő ellenséges torpedózúzó is. 
Ilyen körülmények közt mégis úgy hangzik, mintha szép, modern legenda lenne. Hajdan a festők fába metszették, pergamentlapokon örökítették meg a történelmi nagy eseményeket, a hősöket, csatajeleneteket. A hajdani primitív művészek fantáziája helyett most a fotografáló dolgozik. És nagyszerű fényképeken itt van előttünk Valona hőse és hős cselekedete. Szenzációs felvételek ezek Konyovics repülő útjáról, startjáról és megmentett társaival való hazaérkezéséről. 

(Az érdekes újság. 1916. május 2. – IV. évfolyam, 19. szám)

Read more...

csütörtök, december 23, 2021

Járványos betegségünkről - Kordokumentumok II.

Amíg naponta halnak az úgynevezett "spanyolnáthá"-ban, addig mindig ez a kérdés lesz az általános érdeklődés előterében, addig mindig aktuális lesz, sőt azután is, de már csak tisztánn (sic!) mint tudományos orvosi kérdés. Szívből örülnék, hogy addig, mire e sorok napvilágot látnak, valamely szerencsés kolléga felfedezte volna az igazi kórokozót. Igazi kórokozót írok, mert már sok kórokozóját fölfedezték ennek a pusztító betegségnek, de egyikre sem merném rámondani nyugodt lelkiismerettel, hogy az igazi. Amíg ez megtörténik, röviden vázolom, hogyan terjedt e betegség a mi kórházunkban és abból milyen fontos körülményekre lehet következtetni. 

Venerás kórházunk 24 barakkja két sorban fekszik 12-12 barakkal. Négy osztálya egyikében (II) tisztán foglyok vannak, oroszok, olaszok vegyest. A foglyok osztályára egy orosz fogoly hozta a spanyolbetegséget egy itteni fogolytáborból, ahol már 300-nál is több a megbetegedés elég nagyszámú halottal, tehát a forrás is biztos. 
Néhány nap múlva már egy csomó orosz feküdt magas lázzal e betegségben egy barakkban. Ezen barakknak hadseregünkbeli "Ordinationsschreibere"(1) is megbetegedett. Az én osztályom (I) e betegségtől teljesen mentes volt, amíg az én e. é. önk.(2) "Ordinationsschreiberem" a fogolyosztályon betegen fekvő öccsét, az "Ordinationsschreibert" meg nem látogatta. Három napra reá ő is megbetegedett és ugyancsak az összes, ugyanazon barakkban levő önkéntes és még másik két közlegény. A kezelésem alatt levő betegek, kilencen már meg is gyógyultak, vagy gyógyulóban vannak. A betegség majdnem mindnél igen súlyos formában jelentkezett, tüdőgyulladással komplikálva. 

Erélyes beavatkozással, a legszigorúbb izolálás betartásával, sikerült a betegséget továbbterjedésében megállítani. A betegség itteni továbbterjedésének mikéntjéből a következőket kell levonni: Az első barakkban, ahol a betegség fellépett, orosz foglyok olasz foglyokkal vannak keverve, mégis csak az orosz foglyok kapták, mert a betegséget hozó orosz csak oroszokkal érintkezhetett. Ugyanígy történt az én osztályom barakkjában, ahová az önkéntes ordinationsschreiberem áthozta a betegséget. Itt csak önkéntesek betegedtek meg, akik szintén közvetlenül érintkeztek egymással. (Több a cigarettájuk, mint a közlegényeknek és mégis megbetegedtek, míg előbbiek nem.) Hogy még két más közlegény is megkapta a betegséget, az annak tulajdonítható, hogy az "Ordinationsschreiber", mint olyan, azokkal is érintkezett illetőleg közelről beszélt velük. Ezt le kell szögezni. 

Az oroszok közül (azokat egy másik kórháznak át kellett adnunk) kettő meghalt. Nálam három betegnél kifejlődött a tüdőgyulladás. Mind a három már előzőleg igen legyengült, lesoványodott beteg volt. Az egyiknek pláne tüdőkatarusa is van.

A betegség közismert szimptómáira nem kívánok kitérni.

A kezelés tisztán a tüdőgyulladás megelőzésére, illetőleg kezelésére szorítkozik, ami annyit jelent, hogy a szívére és csak a szívre kell ügyelni. A cardiotonicák jönnek tekintetbe. A szívet mintegy át kell korbácsolni a krízisen. – Dr. Müller Vilmosnak ugyane helyen ajánlott alkoholos eljárás is mint cardiotonicum (szívre ható szer) szerepel, de nem szabad elfelejteni, hogy alkoholélvezőknél majdnem mindig csődöt mond. – Nagyon szívesen adom az oxygént, mert ez a vér viscositását csökkenti s ez által a keringés egyik akadályát megszűntetvén, a vérkeringést élénkéti, a tömörülést akadályozza, a feltisztulást sietteti. Ezt az eljárást nagyon-nagyon tudom ajánlani, mert szent meggyőződésem, hogy ebben minden kartársam velem egyetért.

A minisztérium (m. kir. belügy) az optichint ajánlja. Erről egyenesen lebeszélek mindenkit, mert két év előtti tapasztalatom – kiütéses tífusznál – szomorú volt négy esetben. Akkor is "szakemberek" nagyon ajánlották és minden elővigyázatosságom mellett, anélkül, hogy a legkevesebbet használt volna, még kártékonyan hatott a szemekre. A maximális dózisával sem vagyunk még tisztában és hol ma az az orvos, aki betegét elegendőképpen ellenőrizni tudja?

A sublimátnak intravénás (0.003) adagolásából várok eredményt. Erre támaszom az a tapasztalatom, hogy a luetikus osztályunkon, ahol a betegek higanykezelésben részesülnek és amely kórházunk másik sorát képezi, eddig még nem fordult elő komoly spanyol beteg, pedig fel kell tételezni, hogy az óriási betegforgalom mellett spanyol betegségtől inficált helyről is jönnek betegek. 
A kéngőz dezinficál. Próbálni kell, (Törzs), de óvatosságot ajánlok. Addig nem tudjuk, mert nem ismerjük, e járványos betegséget igaz nevén megnevezni, nincs is határozott specifikus gyógyszerünk ellene. Tény, hogy a "spanyol nátha" elnevezése végtelenül könnyelmű és felületes megnevezés. Százszor és ezerszer beszélhetnek róla, mint nátháról, mégsem az, hanem egy nagyon súlyos, csúnya betegség.

Ha [az] ember elég óvatos, meg nem kapja. Mi, orvosok, is csak olyan szervezetűek vagyunk, mint a többi halandók, mégis alig olvastam, hogy valamely kollégám megbetegedett volna. Mindenkivel kellő távolból kell beszélni és a hygenia legelemibb szabályait a legszigorúbban meg kell tartani. Meghűléstől nem kapni betegséget, ez csak (ez is elég) dispoziciót hozhat létre.

Dr. Gosztonyi Vilmos, m. kir. főorvos

(Pesti Hírlap. XL. évfolyam. 258. szám, 15. oldal. 1918. november 3.)

(1) - német, jelentése: a hadsereg rendeléseit felvevő írnok.
(2) - egy éves önkéntes.

Read more...

péntek, december 03, 2021

A szagos szappan – A Nagy Háború anekdotái - LVII.

Ha nappal fülelünk, nagy zsongást és zümmögést hallunk, mert olyan ez a gyűjtőtábor, mint egy nagy méhkas. Mégis, amikor végignézzük a tábor egyenruhás lakóit, mintha nem egyforma méhek, hanem más és más rovarok, bogarak, lepkék, szitakötők szálldogálnának, futkosnának, vagy lepnék el a mezőt, a virágos kertet, mert van ebben a táborban a monarchia minden tájáról katona, vagyis most hadifogoly. Gyalogosok, tüzérek, huszárok más és más hajtókával. Magasak és alacsonyak, szőkék és barnák. Magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, bosnyákok, szerbek, horvátok, rutének, románok. Nagyjában minden nemzetiség külön-külön, már csak azért is, hogy a csehszlovák, a román és a jugoszláv légió toborzói megtalálhassák az anyagukat, akiket a légióikba csábíthassanak.

Az újdonsült légionisták új ruháikat fitogtatva megjelennek itt-ott a többiek között, hátha találkoznak egy földivel vagy ezredbelivel, akit meg lehetne puhítani. Bár akad elég olyan is, akinek ígérhetnek bármit, vagy fenyegethetik akármivel, mégis kijelenti, hogy ő ugyan tót, de hű a magyar hazájához, vagy mint egy cseh önkéntes, aki jó osztráknak vallja magát, vagy a lengyel ügyvéd, aki okos, olvasott ember, de 1918 júliusában úgy véli, hogy messze van még Lengyelország feltámadása, van viszont sok olyan hadifogoly, aki már félúton van. Nem lép be a légióba, de az érzelmei már megváltoztak. 

Ilyen például a biharmegyei Pap. Magyarul és románul beszél, hogy melyiket tudta előbb, talán ő sem tudja, ha tudja is, el nem mondaná. A neve is amolyan akarom magyar, akarom román. Az egész csak azon múlik, hogy "o" betűt, vagy "a" betűt írjon valaki, ha át akarja őt keresztelni.

A dolog ott kezdődött, hogy egy olasz műszaki őrmester bejött a táborba és ácsot keresett. Pap bajtárs a román nyelvtudásával mindjárt kapott rajta, pedig nem ács, sőt nem is iparos, hanem csak egyszerű falusi ezermester, aki talán sok iparosnál azért tudhat többet, mert nem egyet tud, hanem több iparhoz is konyít egy keveset. Valami kisebb színt kell összeeszkábálni. A gerendák, lécek, tetőzet mind bekerülnek a táborba, Pap pedig szorgalmasan dolgozik a szekercéjével, farag, illeszt, szögel, kalapál. Mikor elkészül, az őrmester a konyhájukon adat neki egy csajka rizskását. 

Nem olyan jól készítik, mint a magyar szakács, mert jobban szétfőzik, de olajosabban, és a paradicsom pedig szép színt ad az ételnek. Evés után Pap újra dolgozik és amikor elvégzi, az őrmester újabb adagot ad neki, mert feleslegük maradt a vederben. Ezt Pap elviszi és a sátor előtt ülve fogyasztja.

Másnap újabb munkára viszik, a fizetség megint csak rizskása. Így megy ez napokig, Nem is volna belőle baj, mert aki dolgozik megérdemli a fizetséget. Bár az élelmezés nagyjából jó és elegendő, de a kis ember, mert alacsony termetű a mi ezermesterünk, jó étvággyal elfogyasztja. A többiek nézik, de nemcsak nézik, hanem hallgatják is. Mert Pap közben megjegyzéseket tesz: – Látjátok milyen szép rizskását kaptam a munkámért? De az is finom volt, amit ma ebédre kapott a tábor. Bezzeg a fronton mit kaptunk? Krumpli levest, amiben alig volt krumpli. Meg örökké kukoricakását, szárított főzeléket. Barna, de már legutóbb sárgás kenyeret., Ezek meg olyan kenyeret esznek, hogy fehérebb a falnál. A zsíros húsoktól olyan szép a levesük, hogy az embernek kicsurog a nyála. Igen, ez igen! Ez nagyszerű, milyen finom. – Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket – intette őt egy tizedes. Egyen csak meg egy fél kenyeret abból a fehér rizskenyerükből, majd meglátja, hogy délutánra megéhül. De aki a mi döfinket eszi, annak tele van a gyomra. Az, hogy nekünk a hegyekben kukoricát adtak, annak is meg van az oka, mert a kukorica meleget tart a testünkben, mivel 8-10 óráig tart az emésztésünk. Jól jártunk volna, ha rizzsel etetnek minket is és már éjjel fáztunk volna az éhségtől. Azt a kövér húst meg Amerikától kapják. Hát nem látta múltkor azt a marhacsordát, amit a tábor mellett elhajtottak. Csupa sovány ökör és legyengült tehén volt. De hát Papnak akármit mondtak, napról-napra jobban ócsárolta azt a szegény anyát, aki már nem tudott eleget adni a gyerekeinek, és dicsérgette a mostohát aki kölcsönpénzből és anyagból etette a saját katonaságát és hadifoglyait, hátha neki kedvez majd a végén a szerencse...
Egy pár nap múlva megunták a sok ócsárlást és tettek valamit. Pap megint egy tele csajka forró rizskását hozott a sátra elé. Letelepedett, hogy bevágja. De egy távolabbi sátortól kiabálni kezdtek rája. – Pap, pap, az őrmester úr hívatja! Pap felugrott, hogy odamenjen, de előbb megkérte az egyik bajtársát: – Úgyis nagyon forró, de azért vigyázzon rája, nehogy felrúgja valaki. Ezzel elszaladt. Az őrmester ugyan nem hivatta, de mivel látta őt, hát mondott neki valamit a délutáni munkáról. Amíg távol volt, az egyik huncut egy kis szagos szappant tett a rizskásába, és a kanállal jól beletemette.

Pap megjelent, megint letelepedett és jó étvággyal kezdte a rizskását enni. Nagy tetézett kanállal fogyasztotta, még a szeme is kidülledt, úgy ízlett neki. Csak a végén tette meg a szokásos megjegyzéseit. – No ilyet minálunk már a tiszturaknak sem adhatnak. Ebéd után sietett a munkájához. A többiek félszemmel figyelték eddig, most aztán kitört köztük a nevetés. – Ne nevessenek – intette őket a tizedes – a cifrája csak most jön.

Látják is nemsokára, hogy Pap bajtárs igen gyorsan kászmálódik le a szín tetejéről és futni kezd, de nem az őrmester irodája felé. Félóra múlva ugyanígy. A munka bevégzése előtt már harmadszor. Mikor hazatér, már igen savanyú a képe. – Mi baja? – kérdi tőle a tizedes. Igen rosszul érzem magam. Egész délután csak szaladgálok. Kihánytam a rizskását. – Ejnye, ejnye – álmélkodik a tizedes, a fronton bezzeg megettük volna a vasszeget. Csak nem a rizskása ártott meg? – Alighanem – feleli Pap bajtárs szomorúan. Éjjel hánykolódik, nyög. 

Másnap nehezen megy a munkája. Az ebédet nagy immel-ámmal eszi, a végén ott is hagyja. De amikor az olaszoktól elhozza a részét, mégis csak nekiül, hátha ez jobban fog ízleni. Amint a szag megcsapja az orrát, megint megundorodik és keserűen jegyzi meg: – Nem ízlik. Látják, ilyen ételt adnak a szegény hadifogolynak! Rizskását! Hogy az Isten rohasztaná el a gyökerét!...

Bizony azóta sokszor eszembe jutott ez az egyszerű baka, akit egy kis szagos szappannal megállított valaki a félúton. Sokaknak el kellett volna egy ilyen szappandarab, vagy más hasonló dolog, hátha ők is megállottak volna ott és akkor, amikor még nem volt késő...


(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP