2019. október 9., szerda

Kratochvil Károly a Monarchia román alattvalóiról

Igen érdekes az, hogy az Entente szívós propagandája dacára például Isopecu-Grecul 1918. október 4-én a románság nevében a következő nyilatkozatot tette: 

"Az Osztrák-Magyar Monarchia 4 milliónyi románsága követeli, hogy a Monarchián belül külön államisága legyen. Ezt annál is inkább követelheti, mert az új föderatív állam a legnagyobb vonzóerőt fogja gyakorolni a román királyságra, ami a Monarchiához való csatlakozásra is fogja ösztönözni.

Ezzel összhangzásban is maradtunk eddigi magatartásunkkal, mely szerint sohasem törekedtünk a Monarchiából való kiválásra, hanem az államiságunk megőrzése mellett a Monarchiához való csatlakozásra."

Jancsó Benedek a "Román irredent[ist]a mozgalmak története" című könyvében azt mondja, hogy Isopecu-Grecul szilárdan állott Popovics Aurél és Ferenc Ferdinánd trónörökös álláspontján, mint rendületlen híve a Habsburgok jogara alatt megalakuló Dákó Romániának.

A falusi román nép hangulatára pedig a következő két eset vet jellemző világosságot. Mihali Tivadar a román nemzetiségi párt elnöke 1918. november 14-én Nagyilondán összehívta a lakosságot, hogy tájékoztassa a megváltozott helyzetről. Mikor a Romániával való egyesülés szükségességéről kezdett beszéni, (román) hallgatósága nemcsak félbaszakította, hanem kövekkel kezdte dobálni, sőt lakásába menekülve, ott is megtámadta, miért is kénytelen volt a helyi román nemzeti gárdát, mint karhatalmat igénybe venni, amely aztán a támadókat több sebesülést okozó sortűzzel elriasztotta.

Hasonló eset történt a román nemzetiségi párt egy másik vezérfiával, Vajda Vojvoda Sándorral is. 

Hogy a magyarországi román néptől mily távol állott az irredentizmus gondolata és mennyire nem volt megvalósítandó eszménye Nagyrománia, semmi sem igazolhatja szembeszökőbben, mint az, hogy a román nép, bár ezidőben jóformán minden férfinak fegyver volt a kezében és a magyar állam hatalma soha jobban elzüllesztve nem volt, mint e napokban, a román politikai vágyak és törekvések kedvéért sehol semmi kihágást el nem követett és még kevésbé tört ki zavargásokban, vagy éppen véres lázadásban, mely utóbbival a magyarságot bel- és külföldi izgatók annyit fenyegették. Nem tört ki egyszerűen azért, mert azt a súyos rabigát és zsarnoki elnyomatást, amiket – a magyarellenes romániai röpiratok hirdettek,  – és amelyekkel Francia-, Angol- és Németország könyvpiacait elárasztották, – a valóságban soha egy pillanatig sem érezte

Bizonyítja ezt az is, hogy az osztrák-magyar hadseregben a magyarországi román nemzetiségű katonák az egész világháború alatt szorványos, – alig említésre méltó eseteket kivéve, amelyek agitátorok befolyása következtében keletkeztek, mindig hűségesen, derekasan, odaadóan harcoltak. 1914. július 27-én jelenti a bukaresti konzulátus a bukaresti követségnek, hogy a Bukarestben tartózkodó kb. 200 tartalékos bevonulásra jelenetkezett. Ezek közül kb. 50% erdélyi román volt, valamennyien készek arra, hogy csapattesteikhez Magyarországra bevonuljanak.

Bizonyítéka ez a volt császári és királyi hadseregben uralkodó fegyelemnek.

Kiragadva csak egy példát említek: hogy pl. a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredben a román nemzetiségű katonák a létszámnak kb. 40%-át tették, kik az olasz harctéren a Monte San-Michelén, a Monte San-Gabrielén, a San-Martino del Carzon vitézül és derekasan harcoltak és még 1918. október 31-én is visszaverték az olasz támadásokat a Monte Tomba mellett. És mi volt ennek a hihetetlennek látszó összetartásnak titka? Ezt legjobban, legtalálóbban jellemzi Julier Ferenc ezredes katonai író a következőben: 

"Igaz, hogy a régi Monarchia hadseregében is sokféle nemzetiség keverődött össze, de itt az érzelmi egységet biztosította az autoritás tetőfokán álló uralkodóhoz való ragaszkodás, a jó és a lovagias tisztikar, a sokszáz éves közös katonai múltban gyökerező hagyományok ereje és az a tudat, hogy a habsburgi birodalomban minden nemzet és nemzetiség a legtágabb korlátok között élvezhette a maga nemzeti és kisebbségi jogait."

(In: Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly: A Székely hadosztály. Attraktor kiadó. Máriabesnyő, 2017.)

Read more...

2019. október 7., hétfő

Oswald huszár orosz fogsága és szökése - A Nagy Háború anekdotái - XLVIII.

1916 junius havában a Bruszilow offenziva elől csapataink kénytelenek voltak nyugotra kitérni.

A visszavonulás szakadatlan egy hétig tartott, mely idő alatt majdnem éjjel-nappal menekültünk, míg végre Czortowiecz-től északra a Szirkowa magaslaton erős ellenséges csapatok támadták meg századunkat. Mi rajvonalba fejlődve tüzeléssel védekeztünk és a támadó csapat legnagyobb részét lelőttük. Mivel azonban az ellenségenek ujabb és ujabb erősítései jöttek, ismét vissza kellett vonulnunk. A faluba beérve háztól-házig mentünk, a házaknál mindég megfordulva és a nyomunkat követő ellenséget lőve. Én a többiektől elszakadva hol futva, hol megállva és lőve igyekeztem visszafelé. Éppen egy keritésen másztam át, midőn egy kozák lándzsájával lábamat átszúrta és én az udvarba estem. A kozákok az udvart bekerítették, behatoltak és engem elfogtak.

Visszafelé kisérve kétszer végig vágtak rajtam, amely ütések közül az egyik a fogaimat törte ki. Mialatt visszakisértek, már több fogolytársam is csatlakozott hozzám, majd a saját tüzérségünk tüzébe kerültünk, amely ugy közülünk, mint a kozákok közül is sok áldozatot szedett, sebeinkre ügyet sem vetve 7 napon keresztül majdnem éjjel és nappal hajtottak bennünket, miközben a Dnjesteren komppal szállítottak át. Igy érkeztünk meg végre sok fáradság és nélkülözés után Rownóba. Itt 2 napig pihentünk, majd vonatra szállottunk és zsufolásig megtelt kocsikban 3 napaig tartó utazás  után Kiewbe értünk. 

Itt a fogolytáborban helyeztek el bennünket és a saját fogoly orvosaink által kezeltették sebeinket. Itt voltam 8 napig, midőn sikerült egy menekült oroszlengyel embertől egy menetlevelet szereznem, melynek segitségével azután szabadon mozoghattam Kiew és környékén. Többször előfordult, hogy orosz titkosrendőrök igazoltattak, egyszer sem sikerült nekik kilétemet felfedezniök.
A Német Császárság és a Monarchia móresre tanítja az orosz medvét. A forradalom is kellett a keleti óriás legyőzéséhez.
Az orosz forradalom kitörése tervbe vett szökésemet megadakályozta. A Kerenszki kormány elüzése és a bolsevikiek uralomra jutása idején Kiew lakósaival borzasztó nehéz napokat éltünk át. A bolsevikiek körülfogták a várost és 24-28 cm.-es ágyukkal és gépfegyverekkel minden oldalról lőtték, nem törődve a bennrekedt nők és gyermekek ezreivel, kik közül sokan a lövedékek áldozatául estek. Én egy nagy 3 emeletes ház pincéjében húzodtam meg sokadmagammal, köztük nem egy orosz milliomossal. Már 2 napot és 1 éjjelt töltöttünk igy rettegve étlen és szomjan, midőn a mellettem álló orosz ur megszólitott, hogy szivesen lát egy ebédre. A fegyverek tüzelése, midőn egy kevéssé szünetelt. mi is előjüttünk rejtekhelyeinkről és megebédeltünk. Majd kerülő utakon sok menekülővel együtt elhagytam a várost, gyalog, mert vonatra szállni nem lehetett, mivel a vasuti sinek fel voltak szedve.

Kazatin városig gyalogoltam, itt vonatra szálltam és sok nehézség leküzdése után hol vonaton, hol gyalog 8 nap után Rownóba értem. Egyedüli szerencsém az volt, hogy pénzem nem fogyott el és ennivalót az uton bőségesen tudtam magamnak beszerezni. Rownóból egyenesen Tarnopolba akartam menni, azonban fele utamon arról értesültem, hogy a mieinktől átszökött cseh-tót katonák vannak szerte a vidéken, akik a szökevényeket elfogják. Legtöbb esetben visszakisérik az orosz fogolytáborba és kegyetlenül bánnak velök, igy utirányomat megváltoztatva Luck felé tartottam, hogy Kowelen át elérjem a mieinket. Sok viszontagság, éhség és fáradság után Kowel alá értem, a város előtt elterülő mocsár tulsó szélén nagy örömömre német járőröket pillantottam meg. A városba érve találkoztam mieinkkel, de sajnos enni ezek sem tudtak adni, mivel nekik sem volt. 

A sok nélkülözés folytán elgyengülve vérhasba estem és 5 heti gyógyulás és megfigyelési idő után végre Pozsonyba, a hadtestparancsnoksághoz kerültem, mely rövidesen Szombathelyre, ezredem pótkeretéhez továbbított. Így majdnem 3 hónapi fáradság után megtaláltam az ezredemet, ahol is szenvedéseim jutalmául a bronz vitézségi éremmel tüntettek ki. 

1 hónapi szabadságom eltelte után ujból a harctérre kerültem, hogy utána pótoljam azt, amit fogságom tartama alatt elmulasztottam és ott is voltam a háboru végéig. 

(Oszwald Károly visszaemlékezése. In: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.)

Read more...

2019. szeptember 22., vasárnap

Törzsorvos a Dunán - A Nagy Háború anekdotái - XLVII.

Gyönyörű csillagfényes éjszaka jött, és az 5. ágyúsezred 2. ütegének nagyszerű vörösbora van; meg olyan csoda jó török kávét főznek, hogy megbarátkoztam velük. Idejárunk esténként. Óriás már itt a kényelem a földalatti lakásban; be is deszkázták, egy selyem store is került a villámos lámpára. De azért mégis hideg és nedves az, minden komfort dacára is. 

A "Jancsi" – ez a magyar fényszóró – meg a "Gyuri" (a szerbek reflektora) folyton dolgoznak. Gyuri a Dunát lesi; fél a monitoroktól, amiket a "gummikutya" néven tisztelnek a szerbek. Jó volna eltalálni a Gyurit, adtunk is le rá két pohár bor közt egész sortüzeket telefonon a 15-ösökből, de ha P kapitánynak nem szelel a szivarja, mérgében a Kalimegdánra is ráüzen a 18-as Haubitzokból. Besanja felöl a gyorstüzelő ágyúink lövik a Czigány-szigetet, a szerbek is válaszolnak, ahogy bírnak, oly szép tüzijáték van, hogy ehhez képest semmi a Duna-ünnepély! Ha a Jancsi fénye megpihen a Kalimegdánon, élesen válik ki a "Nyebojsza" torony; a nagy 15-ös távcsővel még a repedések is meglátszanak rajta. Süvöltő gránátok repülnek ide-oda, hullik a tűzeső innen is, de közben nyugodtan ragyognak a csillagok: semmi közük az egészhez!

Kimentünk tegnap megnézni az új monitorokat, az "ENNS"-et, amely a "BODROG" mellett van lehorgonyozva, védett helyen, a Dunapart meredek fala mellett. Melletük egy szállítóhajó, meg a KULPA a kórházhajónk. 

A monitor-ütközetek most, sajnos, még érdekesebbek lesznek, mint eddig – jelentkeztem is hozzájuk önkéntesnek –, mert most süllyedt el a szegény TEMES három napja, tegnap pedig Pancsovánál fogtunk ki egy torpedót, és tudjuk, hogy egy angol aknalerakó tisztet kaptak most a szerbek. Ki is van akasztva a védőháló mind a két hadihajón. 

Az ENNS legénysége gyönyörű és a hadilobogót vígan csapkodja a szél: csak valamivel nagyobb a BODROG-nál, és ide jöjjön az, aki látni akarja, hogy lehet egy nagyobb fajta csinákliba mindent beletenni ami egy Dreadnought-on van, de csak az jöjjön ide, aki hajlékony. Mert másképpen az ENNS haubitz tornyaiba ugyan bele nem mászik!

Részt is vettünk egy kis kiránduláson Belgrád alá. Nagyon egyszerű a monitorok taktikája. Csendesen, eloltott lámpákkal, mint egy árnyék siklik a vízen, akkor ahhoz képest, hogy a haubitzok mennek-e akcióba vagy nagyobb távolságra a nagy 12 cm-sek, az elejével vagy a végével fordul a támadott pontra. Megáll csendben, eldördülnek az ágyúk, ugyanabban a pillanatban kilobban a reflektor fénycsóvája s a pár másodpercig tartó világításban hat géppuska golyózuhatagokat bocsát a megtámadott pontra. A következő percben – mielőtt meglelhetett volna egy ellenséges fényszóró – csend, sötétség, hátra teljes erővel, vagy el oldalt, hogy öt perc múlva más helyről újítsa meg a támadást. Reng és reszket, megrázkódik az egész hajó a dörgéstől, és egészen belekábul az, aki először hallja a torony-ágyúkat énekelni.

Mindig sűrű gépfegyver és ágyútőz fogadja a "gummikutyákat", ha megjelennek; mindig keresi őket a "Gyuri" a vízen. És nem ok nélkül. Mert a "Móni" könnyebben kilesheti a pozíciókat, megy is a szikratávirat rögtön a tüzérséghez "tűz alá venni ezt meg azt a pontot", s akkor a 15-ösök meg a 18-asok teljes erővel szólnak a koncertbe. 
Az SMS Körös monitor Belgrádot bombázza.
Sűrűn kopog a golyó a falon, de az nem árt; a figyelő résekbe ma nem tévedett egyik se; csengetnek a shrapnellek a levegőben: "halál-állomás: beszállni!"; de bizony mi nem szállunk be; egy-két gránát mellettünk csapja föl a vizet, és egész geyzereket zuhant a fedélzetünkre, de ezek megszokott dolgok, és: csak csigavér! Elvégezzük a dolgunkat szépen, elhallgattatunk egypár ágyút, szétugrasztunk egy csomó szerbet, látjuk szaladni, meg összeesni őket a reflector gépfegyvergolyóktól benépesített sugárkévéjében, azután vissza, s öt perc múlva "Messieurs, le diner est servie!". És milyen diner! csak civilizált ember koromban ettem így, s durva egyenruhám szégyenlősen húzódik meg a flottatisztek uniformisa mellett, akik akkor is tudnak elegánsak lenni, ha meghalni mennek!

Diner után hagytam el a monitort, hogy egy typhusbetegünknek utána nézzek. – Choleramentesek vagyunk, hála Istennek és büszkék vagyunk rá. – A túlparti szerb erdők árnyékában lassankint eltűnnek a hadihajók fenyegető sötét körvonalai, csak az árbóc és a szikratávíró merednek az égnek, mint egy megfordított fölkiáltójel, amelyre egy gondolatjel van fölakasztva. Csak a KULPA kivilágított ablakai látszanak. 

Gyorsan siklik a motorcsónak a vízen, mikor egyszerre – talán álmodom? – az olasz matrózok édes, bűbájos kardala hangzik, a BODROG már nem is látható fedélzetéről az éjszakába. Absolut csönd van, semmi nem látszik, és a víz ringatja a váratlanul fölcsendült éneket. És annyi vágyódás, annyi gyengédség sír reszket ebben a dalban, hogy kővé fagy tőle a szívem. "Angiovona, Angiovinella" Mit? Hát vannak-e még ma is asszonyok, van még szerelem is ezen a rettenetes világon? Szívek, amelyek még dobogni is tudnak, nemcsak mechanikusan lüktetni? Vannak még ajkak, amelyek káromkodás és jajsikoltáson kívül énekelni mernek – és akarnak?

Valaha, egy csodálatos tavaszi estén, amikor a nápolyi öböl legszebb nászruháját vette föl fehér habokból, és ragyogó csillagokkal ékesítette azúrszín palástját; behintette magát a nyíló narancsfák nászillatával, és kísérletül énekelte az örök élet dalát: egy, a tenger felé nyúló sziklán, a Posilippo tövében, a "Scoglio del Frisio"-ban egy öreg, reszketeg talián meg két fiatal lazzaronitól hallottam piros chianti mellett – én énekeltem ezt a dalt!

Mennyit kerestem azóta, de sohasem találtam... És amint a dal elszáll a hab fölött mint egy nagy, fehér madár, úgy érzem, mintha kacagna a csillagos égre a Duna; mintha megremegne az éjjeli szél simogatása alatt, s bársonypuha keblét kitárná az ölelésnek. Apró kis hullámok torlódnak a tetején, ezerszeresen verődik vissza bennük a hold, ezüstben van mártva az egész folyam, és almodozva mosolyog a víz. 

A dal elhallgat, és elhangzik a távolban, a hold felhő mögé bújik, az erdőből egy hosszú, elfojtott sóhajtás kél a fák levelén, a víz hideg lesz, ólomszínű, és kegyetlenül hallgat, mint egy titkot rejtő, megbocsátani nem tudó asszonyi szív, a rideau mögül kilő a fényszórónk kemény, éles fénycsóvája, és kísérteties fehér világításban áll a Kalimegdán. Vonítva, üvöltve zúg át a fejünk fölött az első éjjeli gránát, Besanja felől meg egy szerb gépfegyver kegyetlenül monoton kattogása hallatszik. 

Az álomnak vége: "kiszállni urak. Itthon vagyunk."

(Forrás: Dr. Berend Miklós hadi önkényes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Közli: Dr. Margitay-Becht András - Tank a dunán! Éghajlat Könyvkiadó, 2016.)

Read more...

2019. szeptember 10., kedd

II. Vilmos utolsó hajóútja a Nagy Háború kitörése előtt

II. Vilmos, ahogy 1889-től kezdve minden nyáron, 1914-ben is északra hajózott, a norvég fjordokba. Utolsó kirándulását azonban már beárnyékolta a szarajevói válság, és az eljövendő háború sötét fellegei. A Hohenzollern császári jacht fedélzetén látszólag minden a kikapcsolódásról szólt, a felszín alatt azonban már tapintható volt a feszültség. Július 25-én délután a császár utasította a hajó parancsnokát, Johannes von Karpf ellentengernagyot, hogy szedesse fel a horgonyt, és induljon haza. Július 27-én futottak be a Jade-öbölbe, egy nappal később pedig kitört a világháború. 

Az alábbi képek egy kis albumból származnak, ami a "Kaiserreisen 1914" nevet viselte. Az album Johannes von Karpf ellentengernagy, a Hohenzollern parancsnokának tulajdonában volt. Karpf 1941-ben bekövetkezett halála után Peter Tamm újságíró és műgyüjtő tulajdonába került. Tamm teljes gyüjteményét, közte ezt az albumot is, az általa alapított Hamburgi Nemzetközi Hajózási Múzeumnak ajándékozta. Az album évekig ült a múzeum raktárában, mígnem a Der Spiegel egyik újságírója  2014-ben megtalálta és közzétette a benne található képeket. 

II. Vilmos császár a Hohenzollern fedélzetén Hexe és Dachs nevű tacskói társaságában.
Táncmulatság július 21-én a fedélzeten. Háttérben a Rostock könnyűcirkáló.
A Hohenzollern, a Rostock és a norvég Sleipner ágyúnaszád legénysége evezős versenyt rendezett...
...ami után a hölgyek is összemérték evezős tudásukat.
Johannes von Karpf ellentengernagy, a Hohenzollern jacht parancsnoka. (Jobbra elöl.)
Az SMS Victoria Louise július 11-től szintén a norvég Balholm kikötőjében horgonyzott.
A júliusi válság alatt a császár nem hajózott messzire, hogy bármikor gyorsan haza érhessen.
Egy fotó az 1913-as útról.
Rezervisták ugranak a Sognefjord vizébe a császári jacht fedélzetéről. Szintén 1913-as kép.
1912-ben a császár az unokáit is magával vitte. Hubertus, Louis Ferdinand és Wilhelm. (Balról jobbra.) 
Karpf parancsnok által a császárnak dedikált fotó.
A császárt minden évben illusztris társaság kisérte el az útra.
A császár és unokái. Louis Ferdinand, Hubertus és Wilhelm. (Balról jobbra.)
Matrózok egy csoportja kalózosdit játszik a nagyérdemű szórakoztatására.
Hivatalos látogatásokra is sor került. III. Viktor Emánuel olasz király a fedélzeten. 1912.
II. Vilmos császár III. Viktor Emánuel olasz királlyal társalog.
II. Vilmos és a Hohenzollern jacht legénysége.

Forrás: www.spiegel.de

Read more...

2019. június 30., vasárnap

Korrekcióra szorul az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak magyar nyelvű szakirodalma

Az SMU 29 1918. március 25-én ötödik alkalommal futott ki Cattaróból, hogy ellenséges kereskedelmi hajókra vadásszon. A tengeralattjáró bő egy éve állt szolgálatba Leó Prasil sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Az U 29 nem tartozott a szerencsés tengeralattjárók közé, ugyanis ez idő alatt csak három brit tehergőzöst sikerült a tenger fenekére küldenie, igaz, ebben annak is jelentős szerepe volt, hogy a negyedik bevetése után kilenc hónapig javították.

Március 26-án, a portya második napján, egy olasz romboló megpróbálta legázolni, de sikerült időben lemerülnie. A romboló hajócsavarja ugyan nekiütközött toronynak, de csak minimális sérüléseket okozott, így folytatta útját a Mediterráneumba. Március 27-én erős viharba került a Jón-tengeren. Április 4-én Máltától délre, a 35°06′N 14°24′E pontban, megtorpedózott egy teherhajót, de az elsüllyedését nem tudták megerősíteni. Április 5-én sikertelen torpedótámadást hajtott végre egy konvojban haladó gőzös ellen, majd a kísérőhajók hét vízibombát vetettek rá. Április 15-én visszaérkezett a Cattarói-öbölbe.
Az SMU 29 Cattaróban.
A magyar nyelvű szakirodalom csak a fenti információkkal rendelkezett az SMU 29 ötödik útjáról, és a 2010-es évekig az osztrák kutatók sem tudtak semmit az 1918. április 4-én megtorpedózott hajóról. Még William Aichelburg 2002-ben megjelent rendkívül alapos lexikona, a "Register der K. (u.) K. Kriegschiffe" is csak tehergőzösként hivatkozik rá. A történet a 2000-es évek végén tisztázódott, miután a brit nemzeti levéltár anyagai elektronikusan is elérhetővé váltak. Az osztrák Oliver Trulei 2012-ben megjelent, "Die U-Boot Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine" című könyve már név szerint említi a megtorpedózott hajót: az HMS Edgar védett cirkáló volt az áldozat.

Az HMS Edgar 1893-ban állt szolgálatba, mint a róla elnevezett kilenctagú osztály első példánya. A háború kitöréséig a kínai hajóraj tagja volt, majd a hadüzenet után a 10. Cirkáló Raj tagjaként az északi vizeken járőrözött. 1914 végén – három másik testvérhajójával együtt – kísérleti jelleggel torpedóvédő dudorral látták el. Egyúttal kiszerelték a főtüzérségét alkotó két 24 cm-es ágyút, hogy az új monitorokat fegyverezzék fel velük, majd hónapkig a kikötőben állt. 1915 februárjában kapott új fegyverzetet: 10 db 152 mm-es ágyúval szerelték fel. Ezután a Dardanelláknál szolgált, majd 1917-ben átvezényelték az Égei-tengerre.
Az HMS Edgar védett cirkáló.
1918. április 4-én az HMS Edgar az HMS Hope romboló kíséretében Máltára hajózott, amikor a jobb oldalán eltalálta az U 29 torpedója. Az események viszonylag pontosan rekonstruálhatók, ugyanis április 12-én az HMS Edgar fedélzetén kihallgatták a cirkáló parancsnokát, valamint a legénység több tagját is. (Az Admiralitás számára 1918. május 24-én készült jelentés a brit National Archives-ból térités ellenében kikérhető, és ide kattintva most szabadon hozzáférhetővé tesszük.) E jelentés szerint a torpedó a nap irányából érkezett, és a hajón szolgálatot teljesítő figyelők egyike sem vette észre. A jobb oldali hármas számú (S3) lövegnél csapódott be, és 5 fokos dőlést okozott, amit ellenárasztással sikerült  megszüntetni. A cirkáló egy lövést adott le a tengeralattjáró feltételezett irányába, hogy így jelezzen a rombolónak. Az HMS Hope azonnal ráfordult, aktiválta a ködfejlesztőit, majd három vízibombát vetett azon a ponton, ahol számításuk szerint a tengeralattjárónak kellett tartózkodnia.

A jelentésből további érdekességek is kiderülnek: Az HMS Edgar maximális sebessége mindössze tíz csomó volt, noha újkorában még 20 csomó elérésére is képes volt. A romboló egyik turbinája nem működött, így szintén nem tudott a maximális sebességével haladni. Az U 29 mintaszerű támadást hajtott végre, ugyanis az őrszemek már csak a torpedó becsapódása előtti másodpercekben vették észre, hogy hajójukat megtámadták. A vén cirkálónak azonban szerencséje volt, mert a torpedóvédő dudor kiválóan vizsgázott. Csak két rekeszt árasztott el a víz, míg két másikat folyamatos szivattyúzással vízmentesen tudtak tartani. A kikötőbe való befutás után az összes szivárgást megszüntették.

Az HMS Edgar további sorsa meglehetősen eseménytelenül telt. A háború után leszerelték, majd 1921-ben eladták ócskavasnak. 1924 április 24-én érkezett meg Morecambe kikötőjébe, ahol szétvágták. Az SMU 29 nem torpedózott meg több hajót, habár szinte állandóan a tengeren volt. Utolsó portyájáról november elsején tért vissza az U-14 társaságában, már azután, hogy Horthy Miklós flottaparancsnok a császár utasítására átadta a flottát a délszláv nemzeti tanácsnak. A háború utáni osztozkodás során végül Olaszország kapta meg, mint háborús jóvátételt, de sohasem sorolták be az olasz flottába, mert eladták ócskavasnak.

Read more...

2019. május 24., péntek

101 éve hunyt el ittebei Kiss József az első világháború legtöbb légi győzelmet elért magyar vadászpilótája

Kiss József 1918. május 24-én, Kasza Sándorral és Stefak Kirjakkal együtt indult bevetésre és egy hosszas légicsatában a kanadai Gerald Birks (12 légi győzelem) kilőtte Phönix D.IIa repülőgépét, amely lezuhant és egy hegyoldalnak csapódott. A népszerű író és pilóta, vitéz Boksay Antal, így emlékezett vissza egy közös repülésükre az "Egy repülőtiszt háborús élményei" című könyvében:

"Egy kisebb helység tornyának bádogteteje csillog a holdfényben. Az Etsch-folyó jellegzetes szelíd kanyarai pontosan mutatják az utat. A folyó egyes szakaszait anynyira ismerem, hogy majdnem minden kanyarnál tudom, melyik helység fekszik a parton. A jellegzetes, erősen U alakú kanyar már messziről jelzi, hogy a cél felé közeledünk. A várost a kanyar körüli nagy fekete folt rejti magában. Néhol egy-két ágyútűz felvillan a folyó partjairól, helyenként egy-két pislákoló fény látszik messziről, de hirtelen minden világosság kialszik. A köralakú nagy fekete folt az "U" kanyarban most alattunk van.

Kissnek balvállára ütök és ezzel jelzem, hogy a helyszínen vagyunk, a város fölött. A gázt most elveszi és körsiklóba dönti a gépet. Lassú, fokozatos körökben siklunk lefelé. Feszülten figyelek minden irányba. A motor zaja teljesen elül, csak a gép körül sivitó légáramlás hallatszik. Néha megvillan egy-két lövés tüze odalent, utána aránylag hosszú idő múlva hallatszik egy-egy mély pukkanás. Néhány robbanó srapnell felvillanó lángját látom magasan fölöttünk. A lövöldözés ilyenkor céltalan, mert a leállított motor miatt a gép helye még megközelítően sem állapítható meg. Ezek a vaktában leadott lövések inkább a megijedt lakosság bátorítására szolgálnak. A békés lakosságot mi nem bántjuk, sőt szinte féltőén vigyázunk, nehogy a polgári lakosság épületeire bomba essék. Tudjuk azt is, hogy Verona a klasszikus műemlékek városa, ahol az emberiség sok értékes kultúrkincse fekszik.

Lejjebb ereszkedünk. A város körvonalai mindinkább kibontakoznak. Megpillantom az Etsch-kanyar közepe táján, a város központjában a római mintára épült szabad cirkusz fehérlő körvonalait. A folyó másik partján látszik az arzenál egyedülálló nagy épülete. A város külső széle felé az erdőövek vonalai fehérlenek és köralakban övezik az egész várost.
Kiss József és Albatros D.III gépe.
A pályaudvart keresem, de nem tudom megtalálni. Néhol a vasúti sínpárok megvillannak a holdfényben, a pályatestet azonban sűrű házsorok árnyéka takarja el. Egyik útkanyarnál hirtelen több felvillanó lángot látok, utána tompa hang és nemsokára négy robbanás lángja jelenik meg magasan fölöttünk. Keresem a szabad ég alatti tábort, amelynek a fényképfelvétel tanúsága szerint az első és második erdőöv közötti szabad mezőn kell lennie, a folyó egyik egyenes szakaszától északra. A magasságmérőre világítok! Kétezer méteren vagyunk! A négyezerből aránylag hamar lejöttünk!

Kissnek a jobbvállára ütök, jelezve, hogy a gépet vegye ki a körsiklóból és repüljön egyenesbe. A gép egyenesbe kerül és félgázzal repül az Etsch fölött. A folyó egyenes szakaszánál Kiss bal felső karjára teszem a kezemet. Balra fordul és tartja addig a balfordulót, mig kezemet le nem veszem róla. A gép ismét egyenesbe kerül és a katonai tábor vélt helye felé tart.

A cél fölött vagyunk. Két bombát kézbeveszek, jól kihajolok és egyszerre leejtem. Balvállára ütök Kissnek, elveszi a gázt és a gép ismét körözésbe megy át. Lefelé figyelek. Két felvillanó láng, utána mély dörrenés jelzi, hogy a ledobott bombák célhoz értek.

A csendet sűrű fegyverropogás zaja töri meg, a szabad tábor tehát csakugyan itt fekszik.

Kissnek a jobbvállára ütök, a gépet ismét egyenesbe lendíti és negyedgázzal repül tovább. Alattam éppen az első erdőöv fehérlik! Gyorsan újabb két bombát ejtek le ide és erősen figyelek. A találat nyomán lángnyelv csap fel, úgylátszik felgyúlt valami, utána hatalmas mennydörgésszerű robbanás hosszan elhaló robaja hallatszik. A robbanás oly nagy, hogy a negyedgázzal futó motor zajában is jól hallható. A fegyver és gépfegyver majdnem állandóan kattog. Néha egy-két koppanás éri a szárnyvégeket és a törzset.

Kiss még mindig negyedgázzal repül tovább. A magasságmérő ezerötszáz métert mutat. A város több helyén fény gyullad fel. Ugylátszik, a nagy robbanás felébresztette álmukból a város lakóit. Szinte látom a rémült arcokat és hallom az ijedt szívek izgatott dobogását. A fény egyre több helyen gyúl fel és alszik ki ismét. Ez mutatja legjobban az álmából felriadt város izgatottságát.

Kisst balra irányítom. A cirkusz fölött vagyunk. Az utolsó bombát az arzenálnak szántam. Óvatosan kiemelem és az arzenál fölött ledobom. Erősen figyelek, de a robbanást jelző villanást seholsem látom. Valószínűleg nem volt jó a bomba, vagy talán vízbe, esetleg valamilyen vizenyős talajra esett. Vagy ezer méterre ereszkedhettünk alá. A város nagyobb házainak körvonalait most már jól kiveszem. Kisst most jobb fordulóba küldöm, közben szakadatlanul lefelé figyelek. Még egy kört írunk le, azután feje tetejére teszem kezem, jelezve, hogy a feladat készen van, mehetünk hazafelé.

Kiss az északi irányba fordul és a negyedgázzal járó motornak teljes gázt ad. A motor hirtelen megugrik, köpködni kezd és sűrű lövésszerű pattogások után leáll.

Síri csend! Alulról ágyúlövések, gépfegyver- és fegyverropogás, a város minden részéből riadt, rendszertelen lövöldözés.

Villanylámpámmal megvilágítom az első ülést. Kiss izgatottan dolgozik, mindent megpróbál, a gyújtógyertyákat kikapcsolja, hirtelen ismét bekapcsolja, az indító mágnest többször megforgatja, a benzint kikapcsolja a főtartályból, átkapcsolja a szükségtartályba. A motor azonban néma marad, a gép állandóan esik.

Már hatszáz méteren vagyunk, munkába lépek én is, a kézipumpával levegőt nyomok a benzinfőtartóba, de a nyomás a rendes három légkört mutatja, itt tehát nincs hiba!

— A városon kívül, az erdőövek fölé vigye a gépet, mert ott sima mezők vannak, — ordítom Kiss fülébe. — Mindent megpróbáltam, hadnagy úr, de a motor nem akar beugrani, nem marad más hátra, mint leszállni valahol! — kiáltja hátra.
vitéz Boksay Antal pilóta és író
A gép veszedelmesen esik, már négyszáz métert mutat a magasságmérő. Sok helyen jól kiveszem a kis családi házak és kertek körvonalait és néhol sima réteket is látok. Kiss lázasan dolgozik a műszereken. Én már mindenről lemondtam, a legjobb esetben fogságbajutással intéződik el ügyünk, hacsak a bizonytalan terepen, a félhomályban valaminek neki nem repülünk, mert akkor a biztos halál tesz pontot kirándulásunk végére. Kiss hirtelen előrebuktatja a gépet, az erős légáramlással a propellert próbálja megforgatni, utána teljes gázt ad. Én már csaknem az ő ülésébe másztam, — de minden hiába!

Sajnos, ezzel az előrebuktatással száz métert veszítettünk, — de a motor továbbra sem mozdul.

Már kétszázötven métert mutat a magasságmérői Elvesztünk! Nincs segítség, csak a szerencsés leszállás mentheti meg életünket!

A hideg verejték elönt, de érzem, hogy eszem helyén van és még reménykedem. Egynéhány veszedelmet már átéltünk Kissel, de mindenhonnan kijutottunk! Erősen gondolkozom! Hátha még nem próbáltunk meg mindent! Ebben a helyzetben csak a legjózanabb, hideg ész és a föltétlen nyugalom segíthet! A magasságmérőt már nem is nézem. Az olajnyomásmérőre világítok, amikor hirtelen — mint a villám — belenyilal az agyamba a gondolat: a dekompresszor!

A torkomban érzem kalapálni szívemet, kinyitom a számat, hogy Kissnek a fülébe ordítsam ezt a szót, de nem jön hang a torkomból. Nyugalom! Nyugalom!

Pillanatoktól függ az életünk! Gyorsan előrecsúszok és a felső szárny hátsó végénél, Kiss feje fölött megragadom a dekompresszor fogantyúját és minden erőmből lehúzom. Ilyenkor az összes szelepek kinyílnak és a hengerekbe friss levegő szívódik be. Néhány másodpercig húzom a fogantyút a legnagyobb erővel és egyszerre eleresztem.

A teljes gázra állított motor irtózatos erővel beugrik! Valósággal ráugrok Kissre, hangom egyszeribe felszabadul és teljes tüdővel ordítom többször a fülébe:

"A dekompresszor!! A dekompresszor!!!"

Kiss észbekap, a magassági kormányt minden erejével előrenyomja, elveszi a gázt, mert a gép már csaknem merőlegesen ível felfelé. Nehezen hátrakúszok ülésembe, az izgatottságtól félájultan roskadok helyemre. A biztató motorbúgás azonban csakhamar visszaadja erőmet! Ismét előrekúszok, zseblámpám fényénél megnézem a magasságmérőt. Már négyszáz métert mutat.

Nézem Kisst, ahogy dolgozik! Az osztrák-magyar hadsereg legjobb pilótája ő, aki minden művészetét beleviszi ebbe az emelkedésbe. A gépből minden lehetőt kihoz és öt nagyobb kör után a város fölött, már a kétezerötszáz méter magasságot érjük el. Lassan egyenes irányba viszi a gépet és fokozatos emelkedéssel észak felé távozunk el a várostól."

Kiss Józsefnek régi álma volt, hogy tiszt lehessen, de mivel alacsony sorból származott, erre kevés esélye volt. IV. Károly május 20-án, a pilóta halála előtt négy nappal mégis aláírta a tartalékos hadnagyi kinevezését, (az egyetlen eset volt a császári légierőben, hogy tiszthelyettes hadnaggyá léphessen elő) de Kiss erről már nem szerzett tudomást. Temetésére 1918. május 27-én került sor a perginei katonai temetőben. Közvetlenül a szertartás előtt nagy ellenséges kötelék jelent meg a repülőtér fölött, de bombázás helyett csak egy csomagot dobtak le, amelyben egy koszorú volt, szalagjain angol, francia és olasz nyelvű felirattal: "Utolsó üdvözletünk a bátor ellenfélnek".

Read more...

2019. május 16., csütörtök

Horthy Miklós levele Szuborits Róbert édesapjának

Az otrantói csata után, még a kórházban lábadozva, Horthy Miklós levelet írt hősi halált halt első tisztje édesapjának. A levél magántulajdonban volt, majd 2005-ben a Horthy Miklós Társaság közadakozásból megvásárolta, és a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta át megörzésre. 

"Kedves Bátyám!

Egy fájdalmas kötelességemnek engedelmeskedem, amikor tisztjeim és egész legénységem nevében vérző szívvel fejezem ki legigazabb részvétemet. Mi magunk is a legnagyobb részvétre szorulunk, szerettük, becsültük, tiszteltük! Alattvalóinak egy mindig szeretettel gondoskodó, mindenre figyelő jóságos feljebbvalója volt, nekem - a mellett, hogy lankadhatatlan kitűnő helyettesem - igaz és hű barátom. Az iránta megnyilvánuló részvét leírhatatlan volt és a temetése a legmeghatóbb és szebb, amit csak elképzelni lehet. - A túlerő elleni 3 órát tartó ádáz küzdelemben szegény Róbert folyton tevékeny volt, mindenütt segített, utánanézett, reparáltatott. 10 óra d.e. után, mikor épen egy keletkező tüzet oltatott el, ment a fedélzeten baloldalt a boot...-nél hátrafelé.

Akkor érte egy szerencsétlen gránát. Rögtön ott volt a segítség, de alig 1 1/2 perc alatt megszűnt élni, tehát nem szenvedhetett. Számos barátai és tisztelői mind azzal vigasztalják magukat, hogy szebb halállal kimúlni nem lehet. Egy érckoporsót csináltattunk, hogy fel lehessen vitetni. Bocsánatod kérem, hogy így, ceruzával írok, de sebesülve az ágyban fekszem és nem akartam soraimmal késni.
A levélhez mellékelt fénykép.
A Novara rövidesen Polába megy sérüléseit orvosolni. Remélem, hogy nem kell vissza maradnom, de aztán mégis hosszabb ápolásra szorulok, azért címem bizonytalan. Azonban: An das Komando S.M.S. Novara Marinefeldpost Pola címzésű levelek minden késés nélkül felbontatnak helyettesem által. Szegény Róbert hagyatéka előírás szerint természetesen a legnagyobb precizitással rendeztetik. - Magam is beteg lévén bocsáss meg kedves bátyám, hogy bővebben nem írhatok, de ha legközelebb utam Budapesten vezet keresztül, nem fogom elmulasztani tiszteletemet tenni. Mellékelve küldök egy felvételt, mely a katasztrófa helyét ábrázolja. Az ágyú védpáncélján két találat látható.

Legmélyebb részvétemet ismételve és fájdalmatokban fájó szívvel és őszintén osztozva maradok mély tisztelettel

őszinte híved

Horthy Miklós
sorhajó kapitány
a "Novara" parancsnoka

21/V. 917."


A teljes levél megtekinthető a Horthy Miklós Társaság weboldalán, erre a linkre kattintva:

Read more...

2019. május 12., vasárnap

Láthatatlan repülőgépek, avagy egy elfeledett kísérlet rövid története

Az első világháború kitörése után a németek több eljárással is kísérleteztek, hogy az ellenség számára megnehezítsék a repülőgépeik észlelését. Különféle rejtőszíneket és mintákat alkalmaztak, azonban egy-egy minta vagy szín csak bizonyos időjárási viszonyok közt, vagy terepen érte el a kellő hatást. 1916-ban egy teljesen új megközelítést próbáltak ki: átlátszó repülőgépet próbáltak meg létrehozni. Egy Fokker E.III monoplán vászonborítását Cellonra, azaz cellulóz-acetátra cserélték, ami a gép törzsét átlátszóvá tette. 
Fokker E.III Cellon borítással.
Cellon borítású Fokker E.III a szerelőcsarnokban.
Az egyik példány pilótafülkéje. Nem minden részt tudtak átlátszóvá tenni.
Normál és "láthatatlan" Fokker eindecker-ek.
Átlátszó Rumpler C.I kísérleti repülés előtt a reptéren. 
A tesztek 1916-17 folyamán zajlottak a Berlin-Döberitz repülőtéren, és a már említett Fokker mellett egy Rumpler C.I gépet is bevontak a kísérletekbe. Mivel az első eredmények bíztatóak voltak, még fejlesztés alatt álló gépeken is alkalmazták a Cellon borítást. Így a Linke-Hofmann R.I 8/15 nehézbombázó törzsét is Cellonnal borították vászon helyett.
A Linke-Hofmann R.I 8/15 bombázó szerelés alatt. A törzs hátsó része itt is Cellon borítást kapott.
Ugyanaz a gép, már a reptéren.
A koncepcióval azonban több probléma akadt. Egyrészt a repülőgépek számos elemét, így például a motort, a vázat, a pilótát és a műszereket nem lehetett átlátszóvá tenni. Ezen kívül a Cellon a közvetlen napfényben csillogott, ami pontosan az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit el kívántak érni. A másik probléma magával az anyaggal volt. Könnyen magába szívta a nedvességet, és megnyúlt, amikor pedig megszáradt, összement és elszakadt. Ezen kívül az UV sugárzástól egy idő után besárgult, és elvesztette átlátszóságát.
A Cellon borítás előnyei jól "láthatóak".
Mivel a háború folyamán a repülőgépek egyre gyorsabbak lettek, és a fülelőberendezések is elterjedtek, a láthatatlanság – pontosabban az alacsony észlelhetőség –, már nem jelentett akkora előnyt, így a kísérletekkel felhagytak.

Read more...

2019. május 5., vasárnap

Déry Ernő, az SMU 27 tengeralattjáró második tisztjének visszaemlékezése egy konvoj elleni támadásra

1917. december 29-én Robert von Teufl sorhajóhadnagy az SMU 27 parancsnokságát Holub József sorhajóhadnagynak adta át, aki az SMU 22-esről érkezett. Negyedik földközi-tengeri cirkálóútjára 1918. január 10-én indult. Az Otrantói-szoroson másnap, lemerülve haladtak át. Közben egy ANIMOSO-típusú romboló 150 méterrel ment el az orruk előtt, de a vetőcsővel valami baj volt, s így nem tudtak lanszírozni. 14-én, Málta előtt korházhajóval találkoztak, 21-én hajókaravánt, majd újabb kórházhajót láttak, másnap megint egyet. A kórházhajó mögött két kis gőzös haladt. Az SMU 27 lemerült, de nem jutott támadáshoz. Felemelkedett. Reggel hét órakor lemerült, mert újabb gőzhajók közeledtek. Közelebb érve Holub látta, hogy ismét kórházhajókkal van dolga. Felemelkedett kilenc óra 50 perckor, szinte nem akart hinni a szemének: 18 egységből álló hatalmas hajókaraván közeledett feléje az akkor már általánosan alkalmazott cik-cakkos vonalban. Az idő viharos volt, a magas hullámok rendkívül megnehezítették a kilátást, mert hol eltakarták a hajókat, hol lehetővé tették megfigyelésüket.
Az SMU 27 fedélzeti lövege és a legénység egy része.
Ezt a támadást Déry fregatthadnagy a következőképpen adta elő: "A biztosított menetet - a konvojt - a kereskedelmi hajókkal egyenlő számú romboló kísérte. A konvoj felett repülőgép keringett. Az egész menetből először ezt vettük észre, ez hívta fel a fgyelmünket a hajók közeledésére. A menetet az élen egy külön biztosított kiscirkáló vezette. A csoport egyenesen felénk tartott. Támadást határoztunk el, és célpontként a menet közepén haladó két nagy kereskedelmi hajót szemeltük ki. A közelükbe férkőzés nem volt könnyű. Mintegy 30 méterre merülve átbújtunk a külső biztosítást végző hadihajók alatt, majd periszkópmélységre emelkedtünk és rövid egymásutánban (11 órakor és 11 óra tíz perckor) két torpedót lőttünk ki, a felsőt és az alsót. Két éles dörrenés. Torpedóink találtak, és a kiválasztott két kereskedelmi hajó örökre elmerült a hullámsírban. Sikeres támadásunk délelőtt 11 órakor zajlott le, az üldözőink még este hat órakor is a nyomunkban voltak és így csak éjjel jöhettünk a felszínre..."
A brit SS MANCHESTER SPINNER gőzös.
A konvojból kilőtt, elsüllyesztett hajók angol lobogót viseltek. Nevük: ANGLO CANADIAN, 4239 BRT, és MANCHESTER SPINNER, 4247 BRT. Az elsőnél hárman meghaltak, a másodiknál áldozat nem volt.

A konvojokkal kapcsolatban Déry elbeszéléséhez még a következőket fűzte: "A harci egységekből álló kötelékek – különösen nagy egységek – biztosításánál természetesen az őrségben állók sokkal éberebben figyelnek, mint kereskedelmi hajók kísérésénél, és így nehezebb is azokat észrevétlenül megközelíteni. A kereskedelmi hajók kísérésére és őrzésére kirendelt torpedórombolók ugyanis jól tudják, hogy az ellenséges tengeralattjárók nem rájuk, hanem az értékes anyagot szállító kereskedelmi hajókra pályáznak. Magukat ilykép biztonságban érezvén, néha a figyelést nem azzal az éberséggel végzik, amivel végeznék akkor, ha saját életüket éreznék veszélyeztetve..."

Az SMU 27 a kísérő rombolók vad támadása elől 40 méterre merülve kitért. Amikor 14 óra 33-kor a parancsnok periszkópmélységre akart emelkedni, hogy kikémleljen és egy újabb támadást készítsen elő, a periszkóp olyan gyorsan csúszott vissza, hogy összenyomta a parancsnok jobb bokáját. Holub a támadást lefújta, mert bokája egyre jobban fájt, lába megdagadt; elindultak hazafelé. Január 23-án hajnalban hagyták el Máltát, s 25-én 17 óra 30 perckor érkeztek vissza támaszpontjukra, a Bocchéba. Az SMU 27 átvizsgálásra dokkba került.

(Forrás: Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés - Az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története 1907-1918. Zrínyi Kiadó, 2007.)

Read more...

2019. április 16., kedd

Tengeralattjáróból turistalátványosság

1919 április 15-én az U-118 tengeralattjárót egy apró gőzös vontatta a Csatornán át Scapa Flow irányába. A kéttagú konvojra hirtelen vihar csapott le, és a vontatókötél elszakadt. A tengeralattjáró a Sussex-i Hastings-nál sodródott partra, hajnali 0:45-kor, pontosan a Queens Hotel előtt. 

A megfeneklett tengeralattjárót először három traktor segítségével próbálták meg újra vízre tenni, majd egy francia romboló ágyúzta, hogy darabokra törje a hajótestet. Egyik módszer sem járt sikerrel, és a közeli épületek miatt robbantással sem próbálkozhattak.
Az U-118 roncsa viharban.
A parton heverő tengeralattjáró népszerű turistalátványosság lett, és a húsvét során több ezren látogatták meg. A roncs a helyi parti őrség felügyelete alatt állt, az Admiralitás pedig engedélyezte a város jegyzőjének, hogy a látogatóktól belépőjegyet szedjenek. Ez két hétig tartott, és összesen 300 Fontot gyűjtöttek össze, amit a hazatérő katonák fogadó ünnepségére költöttek el. 

A magasrangú látogatókat a parti őrség két tagja, William Heard és W. Moore vezette körbe a tengeralattjáró belsejében. A látogatásokat április végén beszüntették, mivel mindkét tiszt súlyos beteg lett. Először azt hitték, hogy a hajótestben rothadó étel miatt, de idővel mindkét férfi állapota rosszabbra fordult. Moore 1919 decemberében elhunyt, Heard pedig 1920 februárjában követte társát. A vizsgálat szerint az akkumulátorokból folyamatosan szivárgó savból klórgáz keletkezett, ami tályogokat okozott mindkét férfi tüdejében és agyában. 
A roncs a tenger felöl nézve.
Habár a hajótestbe már nem lehetett belépni, a tengeralattjáró mellett vagy a fedélzetén továbbra is gyakran fotóztatták magukat az arra járó turisták. Végül 1919 októbere és decembere közt az U-118 roncsát szétvágták és eladták ócskavasnak. A fedélzeti ágyú a helyszínen maradt, de 1921-ben azt is elszállították. A hajógerinc egy része még ma is ott van a parti homok alatt.
Az U-118 egy repülőből fotózva.

Read more...

2019. március 23., szombat

101 éves a magyar katonai ejtőernyőzés - 1918. március 23.

A magyar katonai ejtőernyőzés kezdete Boksay Antal főhadnagy nevéhez köthető, aki saját elmondása szerint a dél-tiroli perginei repülőtéren, 1918. március 23-án, U.Z.I.-típusú repülőgépből 2000 méteres magasságban ugrott ki, majd épségben földet ért. Miért ettől a dátumtól eredeztetjük a magyar katonai ejtőernyőzés kezdetét? Boksay ejtőernyős ugrásában 5 fontos feltétel valósult meg ahhoz, hogy az első magyar katonaként tiszteljük, aki ejtőernyővel ugrott. Ő volt az első, aki 1. magyar katonaként, 2. önként, 3. repülőgépből, 4. nem vészhelyzetben, 5. ejtőernyővel kiugrott és épségben földet ért. Boksay Antal így emlékezett vissza az ejtőernyővel történt első kísérleteikre:

"Az ejtőernyőkísérletekről már korábban hallottunk. A németeknél a nyugati fronton alkalmazzák is körülbelül egy hónapja, de nálunk csak most próbálják ki. Kaptunk mi is négy darabot belőlük. Ezek az ejtőernyők azonban külön építendők be a gép törzsébe. Úgynevezett tubusos ejtőernyők, melyek hátul a gép törzsének alsó részébe vannak beépítve. Innen egy közepes vastagságú hosszú kötél nyúlik előre a törzs külső részén, a megfigyelőhöz és a pilótához külön-külön, akik a derekukon tűzoltógurtnival kapcsolják össze a kötelet.

Két asztalos dolgozott egy hétig a rajzok szerint, míg az ejtőernyőt tartó tubusok elkészültek. Egyelőre két U.Z.I.-típusú gépbe építettünk be két-két darabot. A szerelők közül már többen megtanulták az ernyő szakszerű összehajtogatását, amit a gyár kiküldöttje gyakoroltatott velük. A pepita színű ejtőernyők finom selyemből készültek, a gyári kiküldött szerint darabja 2000 koronába került.

Már többízben repültek az ejtőernyős gépekkel, de eddig még nem vállalkozott senki sem az ejtőernyő kipróbálására. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy az ejtőernyő kinyílásánál a gép aljáról a törzs külső oldalán az ülésekig előrenyúló kötél bele fog akadni a kormányszerkezetekbe és a gép így biztosan lezuhan. Egyelőre csak arról volt szó, hogy a kötél végére egy 30 kg-os homokzsákot kötnek és ezt kell a hátsó ülésből kidobni. A parancsnok napokig próbálkozott önként jelentkezőt fogni, de senkisem vállalkozott a kidobásra. A gyár használati utasítása ugyan pontosan leírta az eljárást, sőt a feltaláló, egy Heinecke nevű német elmondja itt azokat a személyes benyomásait, amiket eddig a kiugrásokkal szerzett. Esés közben cigarettára gyújtott, legtöbbször minden baj nélkül ért földet. Mindössze két ízben volt kar- és bokarándulása az első kiugrásoknál.

Én abban az időben egyik lezuhanásomból kifolyólag gyengélkedő voltam, de elhatároztam, hogyha jobban leszek, jelentkezni fogok az ejtőernyő kipróbálására, öt nap múlva az orvos megengedte a repülést és első utam tényleg a századparancsnokhoz vitt, ahol jelentkeztem az ejtőernyő-próbára. Századparancsnokom, Schwab Hugó százados mélyen a szemembe nézett, — nem akart hinni füleinek, hogy végre egy jelentkező van. Igen megörült, mint mondja, ő már többször gondolt reám és majdnem biztosra is vette, hogy ha jobban leszek, jelentkezni fogok.
vitéz Boksay Antal sírja
A kipróbálás nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam. Elsősorban bejelentették az összes felsőbb parancsnokságoknak, hogy az első ejtőernyőpróbát fogjuk megtartani a perginei repülőtéren.

A premier iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a parancsnokságoktól csak úgy özönlöttek a tisztek hozzánk. Két napig kellett várnunk, amíg mindenki eljött, aki bejelentette magát. Lakásainkban az összes fekvőhelyeket lefoglalták, úgy hogy egyik éjjelen az ebédlőben aludtam matracokon, mert a szobámat egy hadosztályparancsnok foglalta le.

Megjött a nagy nap. A repülőtér feketéllett a tömegtől. Mindenki érdeklődve várta a pillanatot, amikor az első repülőgépejtőernyő a levegőben kinyílik és himbálózva leszáll.

Hofeckerrel ülök be az egyik U.Z.I.-gépbe. A gépet úgy körülveszik az érdeklődők, hogy a motort nem merem begyújtani, nehogy a propeller valakit levágjon. Különösen a magasrangúak nézik nagy érdeklődéssel az ejtőernyő beépítését, a legtöbben kétkedő fejcsóválással mérnek végig bennünket. Sokan csak legyintenek kezükkel és nyaktörő vállalkozásunkat öngyilkossági kísérletnek tartják.

Végre mindenki megnézte azt, amire kíváncsi volt, lassan a gép környéke megtisztul. A motor beugrik, a propeller szele az elől és hátul állókat hamarosan félretessékeli az útból. Elstartolunk

Emelkedés közben látom, hogy sokan integetnek felénk. 2000 méterben a repülőtér felett dobom ki a homokzsákot a gépből. A lezuhanó homokzsák nagy erővel rántja ki a tubusból az ernyőt és a gép veszélyesen előre billen, de Hofecker meghúzza a volánt és az egyensúly ismét helyreáll. Az első repülőgépejtőernyő, amit életünkben először láttunk, hirtelen kinyílott és százak szeme láttára himbálódzva, mint az óra ketyegője, megindult lassan lefelé.

A gép törzsébe beépített tubus-ejtőernyő használhatósága tehát bebizonyult, úgy hogy most már több gép is kapott ejtőernyőt. Minden században igyekeztek egy-két ejtőernyős gépet átalakítani, főképpen a felderítő gépeknél. A vadászszázadok gépei csak ritkábban kaptak ejtőernyőt, mert itt a törzs sokkal rövidebb, mint a felderítő gépeknél és a tubus beépítése körülményesebb. A legtöbben még mindig bizalmatlanok voltak az ejtőernyővel szemben, úgy hogy a beépítés lassan haladt előre. Későbben a gyárakból érkeztek újabb rendszerű, ú. n. üléspárna ejtőernyővel ellátott gépek, ahol a pilóta már az összehajtogatott ejtőernyőn ült. Az ülésből hátranyúló hosszú kötél itt hiányzott és ezzel az ejtőernyővel szemben a bizalom is nagyobb volt. Egy ilyen ejtőernyővel szálló kísérletet is tettem, ami kitűnően sikerült.

Az ejtőernyő azonban mindig lassan terjedt el és 1918 júliusában is alig volt századonként egy-két ejtőernyős gép. Még mindig sokan idegenkedtek a használatától, mert a gépben a mozgást gátolta.

Most kaptuk a hírt, hogy a nyugati fronton Udet, a világhíres német vadászrepülő menekült meg ennek segítségével a biztos haláltól. Egyik bajtársunk mondotta el az esetet, aki két nap előtt érkezett vissza onnan, ahol szabadsága ideje alatt egyik rokonát látogatta meg. Udet gépének kormányhuzalait lőtték el légi harcban és körülbelül 800 m. magasról fejjel lefelé zuhant a géppel. Négyszáz méteren sem tudta a gépet egyensúlyba hozni, úgy hogy kiugrott a gépből az ejtőernyővel. Az ernyő azonban a gép oldalkormányába megakadt és gépestől együtt esett ő is lefelé. Szerencsére az oldalkormány letörött és az ernyő szabaddá vált, úgy hogy alig 80 méterre a föld fölött nyílt ki rendesen és Udet könnyű lábrándulással menekült meg.

A mi frontszakaszunkon a napokban egy égő U.Z.I.-típusú gépből ugrott ki a megfigyelő, de az ernyő nem nyílt ki. Természetesen halálra zúzta magát.

Hefthy Frigyes tiszthelyettesnek sikerült szerencsésen megmenekülni ejtőernyőugrással a biztos halálból. Most kaptuk a jelentést a részletekről. Ellenséges repülésen volt és 5000 méter körül kilenc Henriot-gépből álló raj támadta meg. Gépe foszforlövést kap, kigyullad, Hefthy kiugrik és körülbelül 15 perces esés után kisebb horzsolásokkal szerencsésen földet ér. Ez az első eset, hogy nálunk légi harcból valaki ejtőernyővel megmenekült. Mindnyájunkat megnyugtat, hogy már van kézzelfogható eredmény az ejtőernyő használhatóságáról."

(Forrás: vitéz Boksay Antal: Egy repülőtiszt háborús élményei. 1938, Budapest.)

Read more...

2019. január 16., szerda

Az SM UC-61 tengeralattjáró roncsa - galéria

Az SM UC-61 német tengeralattjáró 1917. július 26-án Calais-től délre megfeneklett, majd a legénysége felrobbantotta. A roncsot a franciák átvizsgálták, majd sorsára hagyták. A tengeralattjáró maradványai időnként előbukkannak a homok alól. Az alábbi képsorozat nem sokkal a hajó megsemmisülése után készült, amikor a francia haditengerészet átvizsgálta. Bővebben itt írtunk az esetről.
































Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP