kedd, november 29, 2022

Áttörés Caporettónál: az I. világháború utolsó magyar győzelme

Százöt éve, 1917. október 24-én a központi hatalmak általános offenzívát indítottak az olaszországi hadszíntéren, ezzel megkezdődött a 12. isonzói csata. A folyó mentén vívott előző tizenegy csatával ellentétben most nem az olaszok támadtak. 

A hadművelet fényes és sok szempontból váratlan sikert hozott, és a caporettói (ma: Kobarid, Szlovénia) áttörésként vonult be a világháború történetébe. A német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő áttörte az ellenség védelmét, megsemmisített két olasz hadsereget, és a frontot százhúsz kilométerrel nyugatabbra, egészen a Piave folyóig tolta. Mindebből következően az isonzói és a doberdói vérfürdő a központi hatalmak – így hazánk – győzelmével ért véget.

A hadművelet tervezése

Az olaszok 1915 májusától kezdve két és fél éven keresztül hiába kísérelték meg elfoglalni a legfontosabb hadicéljukat képező Trieszt városát. Ehhez a legközelebb 1916 nyarán a 6. isonzói csata során álltak, azonban végül akkor is kudarcot vallottak. A gyilkos küzdelmekben mind az Olasz Királyság, mind a Monarchia kimerült. A nyugati antant támogatásával azonban az olasz veszteségeket jobban lehetett pótolni, és 1917-re egyre inkább erősödő tüzérségi és légi fölényt élveztek.

Clausewitz porosz katonai teoretikus egyik legfontosabb elve szerint minden védekezésnek csak addig van értelme, amíg a megfelelő ellentámadást ki nem lehet dolgozni. Ezt felismerve és alkalmazva Arz Artur gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar vezérkar főnöke ellentámadást javasolt az Isonzó völgyében, közvetlenül a 11. isonzói csatát követően. A tervet felkarolta Károly császár és király is, amelyhez német anyagi (elsősorban tüzérségi) segítséget kért a német császártól. II. Vilmos, valamint a haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy német gyalogság, összesen hét hadosztály is az Isonzóhoz érkezzen. A németek egyszerűen nem bíztak abban, hogy a dualista állam egyedül képes győzni az olaszokkal szemben, így most is elitalakulataikat küldték segítségül.

Az Arz által kidolgozott haditerv már maximálisan megfelelt a modern háború követelményeinek: gáztámadást követően a tüzérség is megkezdi az ellenség intenzív, de csak rövid ideig tartó belövését. A kritikus pontokon pedig rohamzászlóaljak bevetésével kell kicsikarni az áttörést. Most először ezek az elitalakulatok már könnyű géppuskákat, géppisztolyokat is bevetettek, ezzel mozgékony tűzerőt képeztek. A tervek előkészítésénél a gáz használatáról hosszasan kellett győzködni Károly császárt. A monarcha végül igent mondott a tervre, amely személyével kapcsolatban, különösen pedig boldoggáavatási eljárása során súlyos polémiákat váltott ki.

Október első felében sikerült lebonyolítani az erősítés frontra szállítását, ami komoly logisztikai feladatot jelentett, és a krónikus szénhiánnyal küszködő osztrák–magyar vasút minden tartalékát felemésztette. Ennek következményeként komoly szállítási deficitet szenvedett a hátország, s ez az élelmiszerhiány fokozódásához, valamint 1918 januárjában komoly ipari sztrájkokhoz is vezetett. A hadszíntéri számokat tekintve a támadás így is több mint kockázatos volt: miközben minden katonai szakkönyv legalább kétszeres erőfölényt írt elő a támadók oldalán, a védekező olaszok enyhe létszám- és tüzérségi fölényt élveztek. A lényeg azonban abban rejlett, hogy az áttörésre kijelölt tolmeini fennsíkon, továbbá Caporetto térségében megvolt a szükséges erőfölény. Emellett a zegzugos isonzói völgyben túlságosan szétszórva állomásoztak az olasz erők. Mindez hamarosan a védekező fél katasztrófájához vezetett.

Támad a gyalogság

Október 24-én hajnali kettőkor a támadók megnyitották a gáztartályokat, és gázgránátok ezreit lőtték ki az olasz állásokra. Az Isonzó völgyét hamarosan halálos gázfelhő borította be, tovább sűrítve az őszi ködöt. Ezt követően a lövegek is bömbölni kezdtek. A gáztámadás nem pusztán az első világháború, hanem az egyetemes hadtörténet leghatásosabb ilyen műveletének bizonyult: megközelítően hatezer katonával végzett a gáz. A völgyben megrekedt gázfelhő miatt is tömegesen menekültek el az olasz egységek az arcvonalról, amikor megszólaltak a cs. és kir., valamint a német csapattisztek sípjai, és megindult a gyalogsági támadás.
Osztrák-magyar csapatok október végén az Udine és Codroipo közötti úton.
Az olaszok megzavarodott és pánikba esett katonáinak ezrei adták meg magukat – sok esetben komolyabb harcok nélkül. Az itteni küzdelmekben meghatározó szerepet játszott például a német Erwin Rommel (1942-től tábornagy), aki több száz olasz foglyot ejtett szakaszával. Itteni tapasztalatait később a Támad a gyalogság című könyvében is feldolgozta, amely a modern gépesített hadviselés egyik bibliájává vált. Hasonló kiemelkedő – egyben filmvászonért kiáltó – hőstettet hajtott végre a tizenkilenc éves Bertalan Árpád hadnagy, aki a cs. és kir. 3. tábori vadászzászlóalj tizenöt fős rohamjárőre élén több mint ezer olasz hadifoglyot ejtett, egyben kiiktatott egy nyolc mozsárágyús üteget és számos géppuskafészket is. Bertalan e tettéért 1928-ban megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Az olasz 2. hadsereg három nap alatt megsemmisült miután mind bal-, mind jobbszárnyát szétverték, a centrum pedig csapdába esett az Isonzó völgyében. Az olaszok tömegesen adták meg magukat, tízezrek pedig fegyvereiket eldobva próbáltak nyugat felé menekülni. Az olasz 3. hadsereg hasonló balsorssal nézett szembe, de esetében legalább a jobbszárny rendezett módon tudott visszavonulni. Néhány napon belül nyilvánvalóvá vált, hogy az Olasz Királyság történetének legsúlyosabb krízisét éli át, amelyhez képest még az 1916-os osztrák–magyar dél-tiroli offenzíva csapása is eltörpült: megdöbbentő módon a központi hatalmak csapatai 72 óra alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket Cadorna az előző két és fél év alatt tudott elfoglalni, vagyis Görz városát, valamint a környező falvak romhalmazait, emellett a véráztatta, a 6. csatában elvesztett doberdói fennsíkot is. Az Isonzó völgyéből a támadók kijutottak a venetói síkságra. Az olasz vezérkar megkísérelte, hogy a mintegy 50 km-rel nyugatra a Tagliamento folyó mentén megállítsa az ellenséget, de ez a kísérlete kudarcba fulladt. A következő természetes akadályt a Piave folyó jelentette, ahol végül is sikerült stabilizálni a frontot november elején.

Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták Udine városát, amely hamarosan óriási hadifogolytáborrá változott, hiszen nyolc nap alatt csaknem 200 ezer olasz esett hadifogságba. Az antantot nagyobb csapás érte, mint 1915-ben Gorlicénél, és azonnali intervencióra volt szükség. November folyamán több mint tíz angol és francia hadosztály érkezett a hadszíntérre; legfontosabb feladatuk az olasz dezertőrök elfogása, valamint szövetséges hadseregük megerősítése volt. Megjelenésük mentette meg Olaszországot a közvetlen összeomlástól.

Következmények

A központi hatalmak november 11-én leállították a támadást: Hindenburg ugyanis a fő stratégiai célt, vagyis a Monarchia tehermentesítését elérte. A tetemes fegyverzsákmány mellett igen jelentékeny ruha- és élelmiszerkészlet került a győztesek kezére. Ezekből a készletekből fél évig gazdálkodhatott a dualista állam, amely ezzel tovább folytathatta a háborút, és elkerülte az év végére korábban prognosztizált összeomlást. Nagyon növelte a dualista állam mozgásterét, hogy a korábbi, 384 km hosszú isonzói front helyett a piavei arcvonal csak 140 km hosszú volt, így azt jóval könnyebb volt védelmezni.

Az olasz veszteség az 1917. október 24-et követő egy hónapban 800 ezer emberből állt, amelyből 400 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly volt. Bár a dezertálók döntő részét sikerült elfogni, majd rendezni, reintegrálásuk sok időt vett igénybe. Ennek következtében az olasz hadsereg csak pontosan egy évvel később, 1918. október 24-én tudott ismét támadást indítani. A katasztrófa mértékét jelzi, hogy 270 ezer (!) embert állítottak hadbíróság elé, és megközelítően hatezer dezertőrt agyonlőttek. A drákói szigor azonban nem köszörülhette ki az olasz katonai becsületen esett csorbát: a kudarcba belebukott az olasz hadvezetés színe-java, köztük maga Cadorna is.
Olasz hadifoglyok 1917 novemberében.
A caporettói áttörés egyben a magyar hadtörténet egyik utolsó nagy diadalának számít. Ennek hatására is az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a dualista államnak, majd a csata után másfél hónappal Wilson elnök publikálta hírhedtté vált 14 pontját, amellyel a Monarchia destabilizálását döntő módon katalizálta, egyúttal politikai síkon ellensúlyozta a súlyos olasz hadszíntéri kudarcot. Mindennek ellenére az Olasz Királyság tárgyalási pozíciója, valamint érdekérvényesítő képessége súlyos csorbát szenvedett, ez pedig a béketárgyalásokon azt eredményezte, hogy az antant győzelme ellenére az olasz igényeket csak részben elégítették ki. Paradox módon tehát a caporettói vereség indította el Olaszországot azon az úton, amely révén Róma az 1920-as években ‒ az antant táborán belül egyedüliként – a magyar revízióval szemben „megértő” állammá vált.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221024-attores-caporettonal-az-i-vilaghaboru-utolso-magyar-gyozelme

Read more...

vasárnap, november 27, 2022

Horthy Miklós sorhajókapitány 1914. október 17-én feleségének írt levele – Kordokumentumok IV.

A háború kitörésekor Horthy Miklós az SMS Habsburg sorhajón szolgált, sorhajókapitányi rangban. Az alábbi levelet 1914. október 17-én írta feleségének, Purgly Magdolnának. A levél ugyan megtekinthető a Magyar Nemzeti Levéltár weboldalán, de csak a másolata, ami nehezen olvasható. A szöveget változtatás nélkül közöljük.

Horthy Miklós sorhajókapitány az SMS Novara parancsnoki hídján.

"[SMS] Habsburg [sorhajó], Pola, 1914. október 17.

Édes Susókám!

Épen most kaptam meg Pragerhofban írt kedves soraidat. Úgy sajnállak, hogy ily hosszú kellemetlen utat kell magadban megtenned, bár itt volna már az idő hogy magamra vehetném az út kellemetlenségeit és tutujgathatnálak. Azóta már szerencsésen megérkeztél Sofonyán hol 8 kis tárt kar várt reád. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy találtad őket. Sürgönyt még nem kaptam, azért nem izgatom magam, mert Sofonyáról a hajóra nem ér sokkal gyorsabban, mint a levél.

Ma reggel Dolencel kigyalogoltunk a templomba, hol 1/2 9 kor szegény Mels requiem-je volt. A templom előtt találtam atyját és fivérét, kiknek így személyesen kondolálhattam.

Aztán elmentem a villába és a két kuffert feladtam per Eilgut a következő címre: Franz von Horthy bei Báronin Veronika Wien I Rosenbursenstrasse 4.

Reménylem stimmel a numerus, nem vagyok benne biztos.

Minthogy ma szombat van, azt hiszem hogy szerdán f. h. 21-én a két kuffer Bécsben lesz, azért ha még nem írtál, jó volna ma sürgönyözni, hogy a koffereket vegyék át. + Ma ismét kitűnő hírek jöttek, soh' sem hittem volna hogy a németek valaha kikötővárosokat foglalhatnak el, melyek felett az angol ágyúk uralkodhatnának és most bemasíroztak Brüggébe és Ostendébe. A búrok is erősen mozognak, egyszóval karácsonyt itt ünnepeljük.

Csak a galíciai csaták ne hozzanak gyászt ránk! Számtalanszor csókol forró szeretetével Miczud."

Horthy Miklós és Purgly Magdolna. 1901. július 19. Arad (Utószínezés: Lux Fotó)

A levél, valamint Horthy Miklós korvettkapitányi kinevezése megtekinthető az alábbi linkre kattintva:



Horthy Miklós haditengerészeti pályafutásának legismertebb haditettéről az amerikai Paul G. Halpern írt kiváló könyvet, ami magyarul is olvasható, megrendelhető tőlünk: https://www.vatera.hu/paul-g-halpern-otrantoi-utkozet-3306277736.html

Read more...

szerda, november 09, 2022

„Megtanította a Monarchia” – A központi hatalmak győzelme a Balkánon 1915 végén

1915. október–november folyamán a központi hatalmak csapatai elfoglalták Szerbiát. A szerb hadjárat az első világháború egyik legsikeresebb és leggyorsabb hadműveletének számít, amely megkoronázta a központi hatalmak 1915. évi győzelmeit, egyben a szó legszorosabb értelmében megtorolta az 1914. évi szarajevói merényletet.

A háború elején büszkén hangoztatott jelszó, miszerint „Megállj, megállj, kutya Szerbia, megtanít majd a Monarchia!” több mint egyéves késéssel és jelentős német–bolgár támogatás mellett, mégis megvalósult.

A szerb háború 1914-ben

Annak ellenére, hogy az első világháború a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött 1914. július 28-án, a balkáni front néhány napon belül csak egy másodlagos fontosságú mellékfronttá változott. A soron következő öt hónap során három osztrák–magyar offenzíva fulladt kudarcba, sőt a december 2-án elfoglalt szerb fővárost is fel kellett adni. Csaknem 270 ezer osztrák–magyar katona dőlt ki a csatasorból az itteni harcokban, a hadifoglyok száma meghaladta a 80 ezret. Mindeközben a szerbek is kivéreztek, így a Balkánon közel tíz hónapig nyugalom honolt. Ebben az időszakban Szerbia geopolitikai helyzete folyamatosan romlott: az oroszoknak nem sikerült kitörniük a magyar Alföldre, majd 1915 május végén Olaszország hadba lépése komoly konkurenciát jelenthetett a balkáni terjeszkedési tervekben. A szerbek passzivitása a Monarchia kezére játszott, így utóbbi döntően gyenge, népfelkelő alakulatokkal biztosította déli határát.

A hadjárat előkészítése

Az 1915 őszéig tartó patthelyzetet az törte meg, hogy a német hadvezetés számára felértékelődött a balkáni hadszíntér. Belgrád és Niš elfoglalása révén közvetlen szárazföldi kapcsolatot lehetett teremteni az Oszmán Birodalommal, amely jelentős antanterőket kötött le a gallipoli harcokban. E cél elérése érdekében felgyorsították a tárgyalásokat Bulgáriával, hogy az a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba. Szerbia sorsa voltaképpen 1915. szeptember 6-án megpecsételődött, amikor Szófia aláírta a megállapodást. Ez azt jelentette, hogy Szerbia keleti oldalán egy új ellenség jelent meg, amely bosszúra szomjazva revansot akart venni a második Balkán-háborúban bekövetkezett vereségért, és Koszovó, Macedónia, sőt az albán tengerpart egy részének megszállását tűzte ki célul. 1915. szeptember végére befejeződött a központi hatalmak csapatainak átszállítása a Balkánra: a szerbek csak ekkor kezdték felmérni, mekkora léptékű katasztrófa fenyegeti őket. Az osztrák–magyar hadvezetés számára a szerb hadszíntér ekkor jóval kevésbé volt fontos, mint az orosz vagy az olasz, ezért csak vonakodva járult hozzá a hadművelethez. A vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf császári és királyi vezérezredes úgy vélte, hogy a németek beavatkozása esetén a Monarchia nagyhatalmi státusza a múlté lesz. A bolgár csatlakozás egyik feltétele ugyanis a német főparancsnokság volt. Ezt a posztot a háború egyik legsikeresebb német hadvezetőjére, August von Mackensen tábornagyra bízták. A tábornok rendelkezésére 10 német, 4 osztrák–magyar hadosztályt és több népfelkelődandárt, valamint 6 bolgár hadosztályt biztosítottak. A német erőket döntően a 11. hadseregbe koncentrálták, míg a többit a Kövess Hermann gyalogsági tábornok vezette császári és királyi 3. hadsereg kötelékébe utalták. Mindent egybevetve a központi hatalmak 330 ezer első vonalbeli katonát összpontosítottak a hadjáratra, míg a tartalékot is figyelembe véve félmillió ember készülődött a hadműveletre. Ezzel szemben a szerbek körülbelül 400 000 katonát tudtak kiállítani, ám ezek közül csak mintegy 200 000 ember volt harcképes, erőiket 11 gyalog- és 1 lovashadosztályba osztották. A számbeli fölény mellett a központi hatalmak kétszeres tüzérségi túlsúllyal bírtak, ráadásul számos 30,5 cm-es, sőt 42 cm-es nehézmozsárral is rendelkeztek, emellett bombázásra Zeppelin léghajókat is bevetettek.

Az offenzíva

Az offenzíva 1915. október 6-án kezdődött. Az 1914. évi, három kudarccal végződő Monarchia-hadjárattal szemben, Mackensen a folyók folyásirányának megfelelően észak–déli irányú hadműveletekbe fogott, és erői már az első nap sikeresen átkeltek a Dunán. A központi hatalmak tüzérsége valósággal elsöpörte a szerb lövegeket és az első állásokat. A németek révén a Balkánon első ízben alkalmazták a döntően a nyugati fronton kidolgozott, tűzösszpontosítási metódust, amely valósággal sokkolta a szerbeket. Október 8-án ismét elesett Belgrád, ám ezúttal a szerb főváros több mint három évre elveszett a balkáni ország részére. A szerb hadsereg, amely sikerrel élte túl az 1912–13. évi balkáni háborúkat, majd az 1914. évi osztrák–magyar offenzívákat, most összeroppant, és visszavonulásba kezdett. A támadók alig két hónap alatt egész Szerbiát megszállták: ez a tempó igencsak figyelemre méltó az első világháborús viszonyokat tekintve. A németek az előrenyomulás során új taktikát alkalmaztak, amely a második világháború során sikerrel alkalmazott Blitzkrieg előfutára volt: a frontáttörést követően csapataik a folyóvölgyekben törtek előre, nem törődve a hegyekbe menekülő egységekkel, valamint az oldalvédőkkel: ezek bekerítését, megsemmisítését vagy hadifogságba ejtését a gyengébb népfelkelő alakulatokra bízták. Mackensen célja az volt, hogy Koszovó vidékén körbezárja és teljesen megsemmisítse az ellenséget. A hegyekbe csak akkor hatoltak be, ha az offenzíva érdekében elengedhetetlenül szükségessé vált.
Szerb visszavonulás Albánia és a tenger felé - a visszavonuló szerb csapatokat útközben is hatalmas veszteségek érték.
Szerbia sorsa október 16-án végleg megpecsételődött, amikor az első német–osztrák–magyar sikereket megváró bolgárok is támadásba lendültek. November végéig több mint 150 ezer szerb katona esett hadifogságba, 100 ezren pedig meghaltak, illetve megsebesültek, miközben a német és osztrák–magyar csapatok véres vesztesége 30 ezer embert tett ki. A központi hatalmak döntő győzelme ellenére mintegy 150 ezer katonának sikerült elmenekülnie a koszovói katlanból. E fejlemény két tényezőre volt visszavezethető: egyfelől október végén hatalmas esőzések voltak, amelyek sártengerré változtatták a balkáni utakat, másfelől a Morava szűk völgyében feltorlódtak a bolgár erők, így azok jelentősen lelassultak. Ennek ellenére a szerbek összesített vesztesége megközelítette a 80 százalékot, vagyis a háború elején bevonult öt katonából négy elesett, megsebesült, vagy fogságba esett.

Szerb exodus

A szerb király udvartartása és a polgári közigazgatás hivatalnokai mellett civil menekültek tízezrei indultak el a montenegrói és albán hegyek irányába, hogy kijussanak az Adriához, ahol az antant kívánta behajózni őket. A szerbek magukkal hurcolták az előző évben fogságba ejtett osztrák–magyar hadifoglyokat is. A visszavonulás, amely valóságos exodusszá vált, hamarosan halálmenetté változott: a tél és a járványok ezernyi áldozatot szedtek. Mindenek ellenére a visszavonulás a szerb nemzeti mitológia részévé vált. Az egyik osztrák százados így foglalta össze ekkori tapasztalatait: „Ez a rongyokba csavart éhség és lelki nyomor. A megvert, menekülő hadsereg maradéka visszavonulása során elképzelhetetlen borzalmakat szenvedett el. Ez az összeomlás a győzelem vagy vereség kérdésén túl a nagy háború egyik megrázó drámáját jelentette.” A túlélőket az antant Korfu szigetére szállította, ahol reorganizálták a szerb csapatokat, majd hosszas pihenőt követően ismét bevetették őket a balkáni fronton, tömeges és nagyobb alkalmazásukra azonban egészen 1918 őszéig kellett várni. A Monarchia hadifoglyai nagy részét az olaszországi Asinara szigetén internálták: alig húszezren térhettek haza a háború után. A visszavonulás kitüntetett helyet foglal el mind a mai napig a szerb nemzeti történelemben, üzenete, hogy az állam a legsúlyosabb nehézségek között is kitartott, és nem kötött fegyverszünetet.

Epilógus

A szerb hadjárat idején az antant jelentős létszámú csapatokat tett partra a semleges Görögországban, Szaloniki kikötőjében. Ezzel a lépéssel az angol–francia csapatok meg kívánták akadályozni, hogy Görögország a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba, valamint biztosítani kívánták a Gallipoli körzetéből való visszavonulásukat is. Ki kell emelnünk azonban, hogy ezzel súlyosan megsértették a görög semlegességet – Belgium esetében, ahol a németek ugyanezt tették, a britek számára ez casus bellit jelentett. Conrad hevesen követelte, hogy a központi hatalmak szorítsák ki az antantot Görögországból, de ezt a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem támogatta, mivel már az 1916-os nyugati offenzívára készült, amellyel el kívánta dönteni a háborút. Ez a mulasztás végül végzetes következményekkel járt a központi hatalmak számára, mert a Balkánról érkezett az a csapás 1918-ban, amely véget vetett a háborúnak. Ekként az 1915-ös hadjárat nagy győzelmei ellenére már magukban hordozták a történeti Magyarország összeomlását.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221009-megtanitotta-a-monarchia

Read more...

vasárnap, november 06, 2022

Tengerész portré: Muray-Printz Othmar (Othmar Printz)

Othmar Franz Josef Alexander Printz 1891. szeptember 30-án született Sopronban. Édesapja Franz Printz ügyvéd és polgármester-helyettes volt. Édesanyja, Muhr Hermina, Muhr Ottmárnak, a 9. sz. Nádasdy huszárezred parancsnokának volt a húga. Othmar 1910. július 1-jén végzett a fiumei tengerészeti akadémián, mint tengerészkadét. Ezután az SMS Ferdinand Max és SMS Sankt Georg hadihajókon szolgált. 1911. szeptember 15. és 1912. június 30-a között elvégezte a tengerészkadéti kurzust, és 1912. július 1-jén zászlóssá léptették elő. Ezután az SMS Erzherzog Karl és az SMS Vesta hadihajókon teljesített szolgálatot. 1913. május 1-jén fregatthadnaggyá léptették elő. 1913. június 17-től október 7-ig az SMS Uskoke rombolón szolgált, majd november elsejéig az SMS Najade vízszállítón. 1913. november 15-e és 1914. február 14-e között elvégezte a torpedótiszti tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén, majd 1914. július 1-jéig az SMS Leopard torpedócirkálón szolgált. 1914 augusztusában, amiért megmentett egy embert a vízbefúlástól, írásbeli dicséretben részesült.

1914. július 1-jén az SMS 73F torpedónaszádra helyezték át, ahol mint második tiszt szolgált, és a hajó összes bevetésében részt vett. Ezek közül a fontosabbak: A Potenza folyó vasúti hídjának bombázása 1915. május 24-én, támadás Pelagosa ellen augusztus 16-án és szeptember 9-én. 1916. március 13-án megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet a kardokkal kitüntetést.
Muray-Printz Otmár (jobbról a második) az SMS T51 torpedónaszád fedélzetén.
1915. november 28-tól 1916. január 28-ig a tengeralattjáró állomáson szolgált, az SMU 5 második tisztje volt. 1916. július 2-án megkapta a harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. 1917. május 1-jén sorhajóhadnaggyá léptették elő. 1917. május 16-án az SMU 5 gyakorlatozás közben aknára futott a Fasana csatornában. Printz megmentette a fulladástól Popodi gépészt, aki akkor már a víz alatt volt. Ezért a tettéért 1917. augusztus 15-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet. Az esetre így emlékezett vissza:

„...Óriási robbanás rázta meg a hajót. Hátulról víz ömlött a naszádba. A levegőállomásra rohantam, hogy a sűrített levegővel kifúvassam a vízballasztot. 72 légpalackunk volt, kezemet felsebezte a sok, erősen becsavart szelep. Ezek a tartalék légpalackok arra az esetre voltak, ha az elektromos berendezés felmondaná a szolgálatot, ami a jelen esetben be is következett. A hajó lassan emelkedni kezdett. A parancsnok már a toronyban volt és elrendelte, hogy tömítsük a léket. Nemsokára láttuk, hogy ez lehetetlen. Visszakiáltottam, hogy nem megy a dolog. A parancsnok nem hallotta meg, ezért felkúsztam hozzá és majd megállt a szívverésem, mert a naszád már megint süllyedt, a torony csapóajtaja már megint csak öt centiméternyire állt ki a vízből. És lent a hajóban még tizenkét ember tartózkodott. A többiek már kiugráltak a torony csapóajtaján át. És egymás után jöttek a fiúk és vetették magukat a vízbe. Sorra segítettem nekik, mialatt a hajó fara egyre mélyebbre süllyedt. Már a vízben álltam, bekiáltottam a toronyléken, van-e még odalent valaki? Nem kaptam választ. A hajó egészen megdőlt, a víz átcsapott a torony tetején. Lábam alól kisiklott a hajó, úszni kezdtem, és éreztem, hogy valaki mozog alattam. Lebuktam, megkerestem a fuldoklót, felhoztam és beemeltük egy mentőcsónakba. Csak később vettük észre, hogy egy zászlósunk és öt emberünk hiányzott...”

A további eseményekről Dr. Csonkaréti Károly így írt:

A búvárok nyomban a süllyedés helyére siettek és kopogtatással kapcsolatot teremtettek a bent rekedtekkel. A naszádot azonban nem tudták rögtön kiemelni, mert még nem szerelték föl rá azokat a füleket, amelyekbe az emelőcsigát bele lehet kapcsolni: a próbajáratoknál kerülni akartak minden súlytöbbletet.
Muray-Printz Otmár fregatthadnagy (jobb szélen) és tiszttársai.
Az U 5-öt végül is csak június 23-án emelték ki, mert olyan mélyen süllyedt bele az iszapba, hogy a búvárok csak június 19-én voltak képesek a naszád alatt csatornát ásni az emelőlánc számára. Amikor kiemelték, a naszád orrában hat halottat találtak. Ezen a helyen az elsüllyedéskor levegőbuborék képződött. Oda menekültek, ott érte őket utol a halál. A nyomokból látszott, hogy a torpedóvető csövön keresztül akarták elhagyni a tengeralattjárót. Haláltusájukban teljesen elgörbítették a fedőlemez vastag acélkarját, mégsem sikerült kinyitniuk. Heinrich Münzendorfer tengerészzászlóst és a legénység öt tagját, — Benczúr István torpedómestert, Brandies László torpedóoktatót, Dangl János elektromestert, Josef Callasch negyedmestert, Ouczikus Iván torpedóoktatót — a polai tengerésztemetőben helyezték örök nyugalomra.

1917. július 15-én Othmar Printzt áthelyezték az SMU 43-ra. Az egyik útja ezzel a naszáddal is kis híján tragédiába torkollt. Erről így írt Dr. Csonkaréti Károly “Gyorsmerülés” című könyvében:

Az U43 néhány adriai bevetés után, az U5-ről ide vezényelt Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917. november 20-án Brindisi előtt 18 méteres mélységben járt. Déli 12 óra 05 órakor hatalmas robbanás rázta meg, közvetlenül a váltás után s Muray-Printz Othmar, akkor már sorhajóhadnagy, második tiszt éppen elfoglalta helyét a periszkóp mögött. Nagyobb mélységbe akarta vezényelni a naszádot, s megkopogtatta ujjával a mélységmérő üveglapját, mert a gyanús mozdulatlanságban a 17 méteren állt. A merülésre kiadandó vezényszóra már nem került sor, helyette más parancsszavak csattantak. Már Schlosser is talpon volt es a harmadik tiszt, Márton Kálmán fregatthadnagy is munkához látott, hogy a naszádot mielőbb a felszínre irányítsák. A villanymotorokat a legnagyobb erőre kapcsolták, s megkezdték a merülőtartályokból kifúvatni a vizet, a parancsnok a mélységmérőkhöz sietett, mindkettő mozdulatlanul állt a 17 méteren; a harmadik, a toronyban levő, már 60 métert mutatott es többé nem mozdult el onnan. Pedig az U43 még továbbra is farral lefelé csúszott olyan szögben, hogy az emberek már képtelenek voltak megállni a lábukon. Négykézláb, mindenbe kapaszkodva, káromkodva próbálták elzárni a vízbetörést. 

Wilhelm Bouska gépmester ezekre a percekre így emlékezik vissza: „A merülőtartály teljes hosszában felszakadt. Első ijedtségemben a kezemmel akartam visszatartani a beömlő vizet, amely azonban csaknem letépte az ujjaimat. A következő pillanatban megpróbáltam elzárni a Kingston-szelepet... Közben a beömlő víz kezdte ellepni a villanymotorokat, azokat gyorsan le kellett állítani. A naszád már legalább 45°-os szögben süllyedt tovább. Hátul rövidzárlat keletkezett, csak a vezénylőteremben és a torpedótérben működött még a világítás. Teljes sötétségben dolgoztam. A szelepet nem bírtam elzárni. Mellőlem már eltűntek a fiúk, mindannyian a vezérlőteremben és elől voltak. Egy pillantást vetettem feléjük, és láttam, hogy a legváltozatosabb helyzetekben igyekeznek megtartani magukat, nehogy visszazuhanjanak a motorok es a víz közé, amely már majdnem ellepett mindent. Végre sikerült elzárni a szelepet. És ekkor hangzott el a parancsnok kiáltása: »Hátsó sűrített levegő tartályokat kinyitni!« Ezt a parancsot még normális körülmények között is nehéz teljesíteni, mert olyan rossz helyen van. De ösztönösen megismételtem a parancsot. Lebuktam a víz alá, es óriási szerencsémre, a sok egyéb csap és kerék között elsőre megragadtam a szelepnyitó kereket es kinyitottam. Hazudnék, ha azt mondanám, azt tudatosan cselekedtem. Véletlenül ragadtam meg a helyes kereket. Vagy az Isten vezette a kezemet. Ha elsőre nem sikerül, másodszorra már nem kísérletezhettem volna, nem lett volna rá erőm. Visszafelé kúszva bevertem a fejemet néhány tárgyba, amelyek nem voltak rögzítve és hátracsúsztak, de aztán sikerült feljönnöm az olajos víz alól. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, szememet égette az olaj, hajam ragadt az olajos mocsoktól, de mit számított most mindez? Volt már sűrített levegőnk a másik tartályhoz, volt már reményünk a megmenekülésre, az életre."  

A tengerészek az U43 belsejében mindössze két percen át viaskodtak a naszád megmentéséért, az életükért. De ez a rövid idő ott, a hajó gyomrában végtelennek tűnt. Két perc után a tartaléktartályba préselt sűrített levegő segítségével kezdtek felemelkedni, s másodperceken belül a felszínen voltak. Kézi erővel azonnal megkezdték az összegyűlt víz kiszivattyúzását, mert a telepek rövidzárlatot kaptak. A villanymotorokat sem lehetett használni, így csak a felszínen indulhattak hazafelé. Ekkor éppen 12 óra múlt 15 perccel.

Már közel jártak a saját partokhoz, amikor 21 óra 5 perckor, ragyogó teliholdnál az őrszem elkiáltotta magát: — Torpedó 25 méterrel az orr előtt! A fedélzeten állók mind látták a feléjük közeledő, ezüstösen csillogó nyomvonalát, amely azonban éppen hogy elcsúszott a naszád orra előtt. Már december 1-je volt, amikor 1 óra 30 perckor megérkeztek a Bocchéba.
Muray-Printz Othmar (jobbra) és Otto Bielobradek fregatthadnagyok.
1918. március 28-án kinevezték az SMU 1 tengeralattjáró parancsnokának, ami akkoriban már iskolahajóként funkcionált. 1918. április 30-án Sopronban feleségül vette Muhr Olgát. A háború végéig oktatóként szolgált a tengeralattjáró parancsnoki kurzuson.

Othmar Printz 1919. február 28-án a Magyar Királyi Folyamőrség szolgálatába állt, mint első osztályú törzskaptány. 1938-ban vitézi címet kapott, és nevét vitéz Muray-Printz Othmarra magyarosította. 1940. május 1-jén főkapitányi rangban szolgált a Magyar Királyi Folyamőrségnél. 1947-ben feleségével Argentínába emigrált, ahol szerény körülmények között élt, jobbára kétkezi munkából tartotta el magát és családját. 1975. január 3-án hunyt el Pueblo Ledesma (ma Libertador General San Martín városának kerülete, Jujuy tartományban) városkában.

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012)
- Heinz Strauss: K.u.k Linienschiffsleutnant Otto Bielobradek-Bernau (Wien, 2017)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP