Ernst Jünger: A forradalom

Ha nem próbáljuk meg először az erőt látni, s csak azután személyes kifejeződését, akkor hamar belebonyolódunk a számtalan ellentmondásba, melyek pillanatnyi kérdésfelvetésünket uralják. A nacionalistának kiváltképp törekednie kell arra, hogy túllásson a személyes érzelmeken és ízlésbeli szempontokon a tulajdonképpeni értelem érdekében, mivel az egészet akarja, nem csupán a részt. Csak akkor reménykedhetünk általában vett kapcsolódás elérésében, ha a kérdést eléggé kiterjesztjük, máskülönben részigazságok és pártbölcsességek maradnak számunkra.

Ám minél közelebb kerülünk jelenkorunkhoz, annál nehezebb távolságot tartani és félretenni a szenvedélyt. Akkor is ez a helyzet, mikor a forradalomra, vagy arra a jelenségre fordítjuk figyelmünket, mely országunkban ezt a nevet adta magának. Megszokott kép a hátba döfés, melynek hadseregünk áldozatául esett. E kép, Marxszal szólva, elég drámai, s arra a nézetre megy vissza, mely szerint személyiségek, nem pedig felsőbb hatalom csinálja a történelmet, és túl sok érdemet tulajdonít az egyénnek. A forradalmár is úgy látja, ő vetett véget tudatosan a háborúnak, melyet bűnösnek tekintett. Ám ahogy nem tudunk háborút "csinálni", úgy véget sem tudunk vetni neki. A háborúnak abban a pillanatban van vége, mikor a sors megtagadja hatalmas erőáramlatainak ilyen formába öntését, nem előbb és nem később. Ahogy az ember csupán egy felsőbb akarat kifejezőeszköze a háború csúcspontjában, épp ilyen lezárulása során is.

A "drámai felfogás" feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. Vessük pillantásunkat egy csatahajó legénységére. A háború kezdetén választott csapatot láthattunk, a hatalom valamennyi eszközével felfegyverezve, bátrak, erősek, a háború iránt lelkesedők, birodalmi akarattól ihletve, melynek kívánni sem lehetne jobb szerszámokat. Végül eljött a nagy erőpróba, és az admirálistól az utolsó fűtőig ezek a férfiak megmutatták, hogy felérnek hozzá. Itt, a tengeren, ahol a technológia végső, legelmésebb formáiban fejezi ki önmagát, a szárazföldön lehetetlen összpontosítást engedve, ahol az emberek egyként küzdenek, nincsenek magányos gránáttölcsérekbe szétszórva, vannak pillanatok, mikor a háborús idea tiszta, nemes és pompás romantikájában tárul fel. Hőstetteket visznek itt véghez, melyekben nem is annyira az ember, hanem maga a kristálytiszta idea működik, a múlt összes nagy korszakának teljesítménye mellé helyezhetők, és minden olyan jövő szilárd nyereségeként íródtak történelmünkbe, melyekben még megvan a bátorság és férfiasság érzéke. Mindig büszkék leszünk rá, hogy nem dicséretreméltó kivétel, hanem szabály, hogy egy süllyedő hajó hurrázással és lengedező lobogókkal merült el, még ha minden egyén közvetlenül a halál sötét szemgödreibe is nézett. Nem olvashatunk olyan csatáról mellkasunkban emelkedett érzés nélkül, ahol a teljesen szétlőtt hajó, csavarjaival már a levegőben, torpedótámadást indított, hogy legalább kifejezésre juttassa tartását az elsüllyedés előtt. Mindez teljesen mesebeli számunkra.

Hans Bohrdt: Az utolsó ember

Nemrég megjelent a haditengerészeti vezérkar munkája az északi-tengeri háborúról. A tengerésztisztekre jellemző józan, tárgyilagos stílusban íródott, ám épp ebben jut kifejezésre legélesebben a modern ember heroikus oldala. S néhányunkban, akik szeretünk merész emberekről és tetteikről olvasni, felmerülhet a gondolat: hol volt ez a hősi személyzet 1918-ban, mikor minden összeomlott? Miként lehetséges és elképzelhető, hogy ilyen férfiak a forradalom vörös lobogóját tűzték ki ilyen hajók árbocára? S hol voltak szívükben valójában ezek az emberek akkoriban, mikor lövedékeik kalapácsütései alatt az angol cirkálóraj szétzúzódott, vagy akkor, mikor azt mondták: béke, szabadság, kenyér? Más szavakkal: hogyan válhattak a bátrak ekkora gazemberekké?

Most bevezettük ama megfontolásokat, melyeket mindannyian vég nélküli, indulatos beszélgetésekből ismerünk, s a láthatóan megragadhatatlant külső okokból igyekeznek magyarázni. A fegyelem és szokásos formái ellen szóltak, belőlük és kívülről származó pusztító propagandát emlegettek. Vizsgálták az ellátást és előkészítését, a protein és a szénhidrátok energiáját az idea élő erejével hozták összefüggésbe. Azon töprengtek, miért tartott ki hosszabb ideig a hadsereg, akár túl öregek, akár túl fiatalok voltak a tisztek, s a megfigyelő álláspontjának megfelelően mindenütt fájó pontokra leltek.

Persze az ilyen kérdések rettentő fontosak. Bennük az akarat öntudatlanul már a döntés előtt kifejezésre jutott, jobb, hatékonyabb formákban a jövőre nézve. Ám csupán a formák és nem a lényeg után nyomoznak.

Ha látni akarjuk, mi a lényegi, meg kell próbálnunk történelmileg gondolkozni, vagyis valami szükségszerűt látni mindenben, ami megtörténik. A történelem nem ismer tévedéseket, csupán tényeket, és ez jó dolog. Ha felismerjük a tévedést az 1918-as forradalmi gondolkozásban, miszerint a háborút itt nem sorsszerű fontossággal rendelkező eseménynek, hanem valamiféle őrületnek értették, ami könnyen elkerülhető intellektuális vagy morális belátással, akkor nem szabad rögtön ugyanezt a hibát elkövetnünk azzal, hogy ugyanígy állunk a forradalomhoz. Egyszer és mindenkorra ki kell ezt világosan mondani, noha biztosan félreértik: a forradalomban is szükségszerűség rejlik. Az általában vett háború szükségszerű következménye volt. Ám az már más, a személyes viták birodalmába tartozó kérdés, hogy olyan jelenség volt-e, mely felér a háború csúcsteljesítményeihez. Előtte azonban a lényeget kell tisztázni.

Az HMS Indefatigable csatacirkáló pusztulása.

A tény, hogy férfiak, akik jól teljesítettek a háborúban, később a forradalmat is jól szolgálták, vitathatatlan és megdöbbentő. Itt többé nincs helye személyes kérdésfelvetéseknek, itt meg kell próbálnunk magát az ideát megragadni. Végeredményben ugyanis bízhatunk benne, hogy a férfiak, akik tudták volna, miként haljanak meg bátran a csapkodó lobogó alatt, azt is tudták volna, hogy tartsanak ki még egy évig bizonyosan roppant csekély fejadagokkal. Nem könnyű hinni az erkölcsi tartás hirtelen megváltozásában sem, vagyis, durván szólva abban, hogy jó emberek külső okoknál fogva váratlanul gazfickók lesznek. Épp ellenkezőleg, mindannyian tudjuk, hogy amit természetnek vagy jellemzőnek nevezünk, alapvetően ugyanaz marad egész életünk során. Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, még ha más formában is, s jó oldalunk is mindig felbukkan megint.

E nézet hozzájárul a hithez, hogy rossz alapelv egy olyan embercsoport révén fejeződött ki, mely a nagy egész döntő ellentéteként határozta meg magát. Ez a hit nem tartható; helyette meg kell értenünk, hogy mi mindannyian valahogy belebonyolódtunk az úgynevezett forradalomba, személyesen szólva, bűnösei vagyunk, mind azok, akik aktívan véghez vitték ("csinálták") és a számtalan többi, aki, úgymond, passzív hozzájárulását adta, s akikhez valamennyi, az akkori napokat túlélt nacionalista is tartozik. Csupán néhány kivétel akad itt, köztük ama csatahajó tisztjei, akik testükkel védték a zászlót, és tettük – ahogy minden érdek nélküli cselekedet – iránt mindig a legmagasabb tiszteletet tanúsítjuk. Ám nem sokan voltak, akikben a szellem még élt; éppen a legképzettebbek közül egy sem. Az utcákon vörös zászlót hordozó tömegek forradalmiak, ám a hatalom birtokosai is, akik nem engedték, hogy közéjük lőjenek, s nagy kérdés, melyik módszer vezetett gyorsabban céljához.

Ami már teljesült az anyagcsatában, egy korszak szétzúzása, itt az állam hivatalos nyelvében lépett elő. Egy régi birodalom ideájának ereje kihunyt, nem csupán a kevesek körében, akik azt képzelték, forradalmat csinálnak a vörös zászló alatt, hanem általában a nagy többségben is. Felszolgálhattuk volna a legfinomabb fogásokat, lazíthattunk vagy szoríthattunk volna a fegyelmen minden elképzelhető módon, semmi haszna nem lett volna, ha lejárt az idő. Még a háborút is megnyerhettük volna, s ekkor a felfordulás talán más, láthatatlan úton következett volna be, de bekövetkezett volna, ahogy látjuk abból, ami végbement és végbe fog menni a győztes államokban.

Az SMS Zenta és SMS Ulan osztrák-magyar hadihajók a francia flotta tüzében.

Ez magyarázza, hogy nagyvárosok, melyeket az ellenség képtelen volt kívülről négy évig elérni, egyetlen csepp kiontott vér nélkül került lázadók gyakran nevetségesen kicsi csoportjának kezébe. Amit az egész világ nem tudott elérni, mikor a szellem még erős volt, néhány száz ember sikerrel végrehajtott, mikor többé nem volt jelen.

Ahogy a régi birodalom belső ereje kimerült, egy fuvallat elég volt ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze. Mi haszna valamennyi népszerű megfontolásnak, hogy amennyiben még hat hónapig kitartottunk volna, akkor a másik fél előbb feladja. A történelem kimondta fellebbezhetetlen ítélet, mely ellen az ilyen számolgatások gyermekinek hatnak, a láthatatlant tárta fel. Ha tovább tartottunk volna ki, belső erőnk nagyobb lett volna, s ha ez a helyzet, akkor meglehet, már a Marne-nál megnyertük volna a háborút.

Még ha nehéz is a belátás, meg kell elégednünk a gondolattal, hogy nem voltunk elég érettek a nagy imperialista hatalom elsajátításához. Ideája jelen volt bennünk, nagyszerű kezdetek teremtettek, kivételes teljesítmények hajtattak végre. E teljesítmények nem hiábavalók, ahogy egyáltalán semmilyen teljesítmény nem lehet hiábavaló; még ma is minden tekintetben hatnak. Ám csupán olyan fokot érhetnek el, mely megfelel a benső erőnek.

Így sejtjük, hogyan tevődik az idea erőtere az emberre, találja meg valódi kifejeződését a külső jelenségben. Amíg közeli és erős, az egyént és a tömegeket rajtuk túli, hallatlan tettekhez vonja, s olyan szimbólumokat nyújt, mint hírnév, becsület és haza. Borzasztó, élő erő, ám amint elhalványul, minden sötétségbe merül. Ugyanezek az emberek, akik úgy tűnt, magát a sorsot testesítik meg, jelentéktelenné, apróvá lesznek, s a becsület, kötelesség és áldozat helyébe béke, szabadság és kenyér lép.

A valódi férfi számára azonban nem lehet kétséges, az ember tartásának melyik körülménye hat nagyobbnak, nemesebbnek, erkölcsösebbnek. Csak ha nagyobb feladatot helyez maga mögé, csupán mikor magasabb akarat szól belőle, akkor emelkedik hatalmasan a személyes fölé, egyedül ekkor ismerhető fel tetteiben mélyebb jelentőség. Így csupán az lényeges számunkra, mit tett ama hajó legénysége, mikor az idea még teljes erővel élt bennük. Ekkor minden percnek, minden pillanatnak döntő értéke volt. Mit tettek, gondoltak és éreztek később, mikor a nagy sorsközösségnek szét kellett oldódnia, mivel az idea többé nem tartotta össze őket, nem fontos. Ugyanezek a férfiak addig tűntek jelentősnek számunkra, míg valami nagyobb kifejeződései voltak, s azonnal elvesztették minden fontosságukat, amint semmi mások nem voltak, csak önmaguk.

Katonák. Forradalom. Berlin.

A korszak összeomlása mindannyiunkban végbement. Az egyik olvadásként, felfoghatatlan beavatkozásként érzékelte, a másik elfogadta. Közben történelemmé vált, s csupán reménykedhetünk, hogy egy újabb, nagyobb birodalom csírái növekednek. Megtapasztaltuk ugyanis, mi az idea nélküli ember. Korunk minden hit és érzés iránti vágyakozásában ez az üresség jelenik meg. Nem a formák a legfelsőbbek, miket elvesztettünk, hanem a benső erő, s reményünket visszatérésére kell irányítanunk. Az úgynevezett forradalom csupán a formákat tudta elpusztítani, a szellemet nem, mert lényege szerint nem forradalom volt, hanem az összeomlás külső jele.

Számunkra a legfontosabb nem az államforma forradalma, hanem a szellemi forradalom, mely új, földi formákat hoz létre a káoszból. Ezért jelent nekünk a háború termékeny talajt, ahonnan nem tagadás, hanem új, erősebb élet fog nőni.

A személyesről a forradalomban még beszélnünk kell.

(Die Standarte, 1925. október 18.)

Forrás: Ernst Jünger: Válogatott politikai írások. Varázsló macska kiadó. Pécs, 2021.

Read more...

Sturm – A Nagy Háború anekdotái - LXVII.

E harcos közösségben, élet és halál társaságában az emberi kapcsolatok különös illékonysága és szomorúsága kivételes tisztaságában mutatkozott meg. Légyrajként táncolták körül egymást, mégis oly hamar elfújta őket akár a legenyhébb szellő. Annyi bizonyos, hogy mikor az ételhordók grogot hoztak a konyháról, vagy a nyugodt este oldotta a hangulatot, mindenki testvérré lett és az elhagyatottakat is bevonták körükbe. Ha az egyikük elesett, a többiek együtt álltak holttesténél, pillantásuk sötéten, mélyen találkozott. Ám ahogy a halál viharfelhőként függött az árkok felett, mindannyian önmagukban voltak; egyedül állt a sötétségben, ordítva és elzuhanva, villámlástól vakítva, és mellkasában határtalan magányon kívül semmi sem dobogott.

Ernst Jünger az első világháborúban.

Mikor délben az őrállás barnára égetett agyagpadjain kuporogtak, és a rothadt földek virágzó bogáncsairól színpompás pillangók szárnyaltak az árok fölé, mikor a harci zajok rövid órákra elcsendesedtek, és félhangos nevetések kísérték az apró tréfákat, akkor az izzó fényben gyakran kísértet lopódzott elő a járatból, és haloványan bámulva egyik-másik arcba, így szólt:

– Miért nevetsz? Minek tisztítod fegyvered? Miért ásod körös-körül a földet, mint holttestben a féreg? Holnapra talán az éjszaka álmaként merül feledésbe minden.

Világosan látszott, kinek jelent meg a szellem. Elsápadtak, elkomorultak és mikor posztjukra indultak, tekintetük mozdulatlanul meredt puskájuk irányába a senki földjén. Ha elestek, egy barátnak el kellett mondania az ősrégi harcos-beszédet sírjuk felett:

– Mintha csak sejtette volna. Annyira megváltozott újabban.

Néhányan hirtelen eltűntek; a sarokban puska, hátizsák és sisak hevert pillangó elhagyott burkaként. Hetek múlva hozták vissza, a katonai rendőrség elkapta egy állomáson vagy kocsmában. Azután hadbíróság és áthelyezés egy másik ezredhez.

Egy reggel a bajtársak holtan, vérben úszva találták az egyik ilyen csendes embert a latrinán. Jobb lábfeje csupasz, kiderült, puskájával szívére célzott, s lábujjával húzta meg a ravaszt. A leváltása előtti nap volt, reszkető csoport állt a ködben a papírfecnikkel keveredett zsíros agyagmasszában arcra borult, zsákként heverő alak körül. Feketésbarna szurok csillogott a számtalan szöges bakancs taposta lyukakban, vércseppek gyöngyözték rubinszín olajként. A szokatlan halál miatt e tájon, ahol a haldoklás a lövedékek villámfellegeihez tartozott, vagy a visszataszító hely miatt: ma mindenki különösen zavarban volt a tetem fölé ívelő értelmetlenség légkörében.

Végül egyikük odavetett egy megjegyzést, ahogy dugódarabokat hajítunk a vízbe, hogy próbára tegyük az áramlatot:

– Agyonlőtte hát magát halálfélelmében. Egy másik meg azért, mert nem alkalmazták önkéntesként. Nem értem.

Mellette állva Sturm a kísértetre gondolt. Ő nagyon is jól értette, hogy aki élet és halál között táncol, hirtelen szakadék előtt kél alvajáróként, és belezuhan. Ha az állócsillagok nem vezetnék útját, becsületét és hazáját, vagy ha testét nem keményítené meg pikkelyvértként a harci vágy, akkor ő is puhatestűként, rángatózó idegnyalábként sodródna a tűz és acél záporában. 

– Természetesen – gondolta –, bárki, aki így elengedi a kantárt, rögtön mehet az ördögökhöz: itt minden erő megmérettetik.

Sturm túlságosan is kora gyermeke volt ahhoz, hogy szánalmat érezzen ilyen esetekben. Ám azonnal egy másik kép bukkant fel elméjében: hatalmas tűzcsapást követő ellenséges támadás.

Ahogy a legjobbak és legerősebbek kiugrottak fedezékükből, ahogy a választottak szétzúzták az utolsó acélrohamot, a gyengék járataikban reszkettek és érvényt szereztek a mondásnak: "jobb öt percre gyáván, mint egész életre holtan". A legbátrabbaknak még igazuk volt itt?

Igen, akik tudták, hogy csinálják, sok fonalat találhattak, amikre különös gondolatokat fűztek. Nemrégiben Sturm az alábbi megjegyzést tette hozzá lövészárok-krónikájához, melyet az őrség éjszakai szüneteiben vetett papírra: "az erkölcs és a puskapor feltalálása óta a legkiválóbbak kiválasztásának alapelve egyre veszített fontosságából az egyén számára. Pontosan követhető, e jelentőség miként tevődött át az államszervezetre, mely egyre könyörtelenebbül egy specializált sejtre korlátozza az egyén funkcióit. Mára már rég nem érték, ami önmagában, csupán az államhoz való viszonyában értékes. A roppant jelentős értékek e szisztematikus eltörlése olyan embereket teremt, akik önmagukban többé nem életképesek. Az eredeti állam csaknem egyenlő erők összességeként még birtokolta az egyszerű élőlények regenerációs képességét. Szétvágásuk kevés kárt okozott az egyéni részeknek. Hamarosan új egységre leltek és könnyen kialakították a testi pólusban a törzsfőnökit, a lelki pólusban pedig a papit vagy a varázslóit. 

Hans Larwin: A katona és a halál (1917)

Másfelől a modern állam súlyos megsértése létében fenyeget minden egyént, legalábbis azokat, akik nem közvetlenül a földből élnek, vagyis messze a legtöbbet. Eme óriási veszély magyarázza az elkeseredett dühöt, a küzdelem kifulladt "jusqu' au bout"*-ját, melyet két ilyen hatalmi építmény vív egymással. Ebben az összecsapásban többé nem az egyének képességei mérettetnek meg egymás ellen, mint a csupasz fegyverek idején, hanem a nagy organizmusoké. Termelés, technikai fejlettség, kémia, oktatás és vasúthálózat: ezek az erők kerülnek szembe egymással láthatatlanul az anyagcsata füstfelhői mögött."

Ezeket a gondolatokat idézte fel Sturm, ahogy a halott előtt állt. Itt valaki ismét a modern állam rabszolgasága ellen tiltakozott. Ám utóbbi gondtalan bálványként taposta el őt.

E kényszer, mely az egyén életét ellenállhatatlan akaratnak veti alá, borzasztó tisztasággal lépett fel itt. A küzdelem óriási méretekben öltött testet, előtte az egyéni sors elillant. A tér nagysága és halálos magánya, az acélgépek távoli hatása, és valamennyi mozgás áthelyezése éjjelre, merev, titáni álarcot húzott az eseményekre. Halált dobáltak egymásra anélkül, hogy látták volna egymást; úgy találtak el, hogy azt sem tudtad, honnan jött a lövedék. A képzett lövész pontos lövése, a fegyverek közvetlen tüze s így a párbaj varázsa rég átadta helyét a gépfegyverek tömeges tüzelésének és a koncentrált tüzérségi csoportoknak. A döntés matematikai példára szűkült: aki képes egy bizonyos számú négyzetmétert nagyobb lövedékszámmal elárasztani, az tartja markában a győzelmet. A csata tömegek brutális összecsapása, a termelés és az anyag véres birkózása.

A harcosokban, a gyilkos gépek földalatti működtetőiben gyakran ezért nem tudatosult hetekig, hogy ember emberrel áll szemben. Egy kis füstfelhő, ami idő előtt örvénylett az alkonyatban, egy rög, amit láthatatlan kar hajított a fedezék fölé, egy félhangos hívás, amit elsodort a szél – csupán ennyi jelent meg a várakozó érzékeknek. Érthető volt, hogy a szörnyűség eluralkodott azon, akit évekre e vadonba űztek. Lényegében az érzéketlenség ama érzése lehetett, mely néha a gyárvárosok kopár háztömbjeiből pattan szomorú elmékbe, az érzés, amivel a tömegek szétmorzsolják a lelket. S ahogy sietve a középpontba lépünk ott, hogy a gondolatok fellegeit kávézók, tükrök és fények között oszlassuk el, úgy itt beszélgetésbe, italba és az elme különös kitérőibe igyekszünk menekülni.

***

*a végig

(Ernst Jünger: Sturm. Varázsló Macska Kiadó. 2022, Pécs.)

Read more...