2020. november 17., kedd

Bajtársak - A Nagy Háború anekdotái - LIII.

A fasor fáiról csöpög a víz; alacsonyan és gyorsan szállnak a felhők. Néhány legfiatalabb évjáratbeli katona jő velünk szemben. Vörös karszalagokat viselnek. 

– Le a vállrojtokkal! – kiáltja egyik, és nekiugrik Ludwignak.

– Fogd be a szád, te porosfülű – mondom én, és félretolom.

Többen is tolakodnak oda és körülfognak bennünket. Ludwig nyugodtan végignézi a legelsőt, s továbbmegy. Az kitér előle. De aztán megjelenik két matróz és rárohan.

– Disznók, hát nem látjátok, hogy sebesült? – ordítom, s ledobom a hátizsákomat, hogy szabadabb legyen a kezem. De Ludwig már a földön hever, hiszen jóformán védtelen a karján lévő seb miatt. A matrózok tépdesik az egyenruháját s taposnak rajta. 

– Hadnagy! – rikácsolja egy asszonyi hang –, üssétek agyon a vérebet.

Még mielőtt segíthetnénk neki, olyan ütést kapok az arcomba, hogy megtántorodom. 

– Bitang – lihegem, s teljes erőmből hasba rúgom a támadómat. Nyögve felfordul. Tüstént három másik támad rám. A kutya nyakába ugrik az egyiknek. A többiek azonban lerántanak a földre.

– Sötét van, elő a késsel! – kiáltja az asszony.

A dobogó lábak között látom, hogy Ludwig szabad bal kezével fojtogat egy matrózt, akit úgy tudott leverni a lábáról, hogy alulról beleütött a térdhajlásába. Nem engedi el, bár a többiek hatalmasan püfölik. Nekem valaki övszíjjal csap a koponyámra, egy másik a szájamra lép. Farkas ugyan tüstént belekap a térdébe, de nem tudunk felállni, újra meg újra leütnek s kásává akarnak tiporni. Dühtől őrjöngve próbálok a revolveremhez nyúlni. De ebben a pillanatban egyik támadóm hanyatt esik mellettem a kövezeten. Még egy puffanás – egy másik esik össze ájultan, tüstént utána egy harmadik –, itt csak Willy dolgozhat. 

Sebes vágtatva ért oda, hátizsákját már közben ledobta, s most tombolni kezd. Két embert egyszerre fog nyakon s egymáshoz veri a fejüket. Tüstént elájulnak, mert ha Willy megvadul, olyan, mint egy eleven kovácspöröly. Kiszabadulunk, felugrunk, de a többiek már meglépnek. Még sikerül egyiküknek keresztcsontjához vágnom a hátizsákomat, aztán csak Ludwiggal törődöm. 

Willy már üldözőbe vette őket. Látta, hogy a két matróz megütötte Ludwigot. Az egyik elkékülve, nyögve hever a csatornában – feje fölött a kurrogó kutya –, a másik után úgy száguld lobogó hajával Willy, mint egy vörös orkán. 

Ludwig karján szét van tiporva a kötelék. Vér folyik keresztül rajta. Arca összefenve, homlokát rúgás sebezte meg. Letörülközik s lassan föláll. 

– Sokat kaptál? – kérdezem. Holt haloványan rázza a fejét.

Willy eközben elcsípte a matrózt, s úgy vonszolja felénk, mint egy zsákot.

– Ebadta disznai – mondja fogát csikorgatva –, egész háború alatt ott nyaraltatok a hajókon s lövést sem hallottatok, most bezzeg kitátjátok a pofátokat s rátámadtok a frontkatonákra, no de majd adok én nektek! Térdelj le, te lapuló vitéz! Kérj bocsánatot! 

Odalöki az embert Ludwig elé, s oly félelmetes a külseje, hogy csakugyan meg lehet ijedni tőle.

– Összekaszabollak – sziszegi –, darabokra téplek, ha le nem térdelsz!

Az ember vinnyog.

– Ugyan hadd, Willy – mondja Ludwig és felszedi a holmiját. 

– Micsoda? – kérdi dühöngve Willy –, megbolondultál? Mikor széttiporták a karodat.

Ludwig már továbbmegy.

– Ugyan, hadd szaladjon.

Willy egy pillanatig értetlenül néz Ludwigra, aztán fejét rázva szabadon engedi a matrózt. 

– No nem bánom, szaladj!

De mégsem állhatja meg, hogy amikor a matróz nekiiramodik, olyat ne rúgjon belé, hogy az kettőt hengerbucskázik tőle.

Továbbmegyünk. Willy káromkodik, mert okvetlenül beszélnie kell, ha dühös. Ludwig hallgat.

Egyszerre csak látjuk, hogy a Bier-Strasse sarkán ismét felvonul a megszalasztott csapat. Erősítéseket szereztek. Willy lekapcsolja a puskáját.

– Tölts, célozz – mondja és összehúzza a szemét. Ludwig előveszi revolverét, és én is lövésre készen tartom a puskámat. Idáig csak csetepaté volt az egész, de most komolyra kezd fordulni a dolog. Másodszor nem engedjük megrohanni magunkat. 

Eloszlunk az utcán három-három lépésnyi távolságra egymástól, hogy zárt célpontot ne adjunk, s így megyünk előre. A kutya tüstént észreveszi, mi készül. Kurrogva húzódik le mellettünk a csatornába, mert a harctéren megtanulta, hogy fedezék alatt kell előrelopódzkodni.

– Ha húszméternyire leszünk tőlük, lövünk – kiáltja fenyegetően Willy. 

Az előttünk lévő csoport nyugtalankodni kezd. Továbbmegyünk. Puskák emelkednek ellenünk. Willy kicsattintja a biztonsági zárat s előhúz az övszíjából egy kézigránátot, amit végső tartalékul mostanáig megőrzött.

– Háromig számolok...

Ekkor kiválik a csoportból egy altiszti kabátot viselő idősebb férfi, rangjelző paszomány nélkül. Elénk lép s azt kiáltja:

– Bajtársak vagyunk-e, vagy sem?

Willy annyira elképed, hogy levegő után kapkod.

– A fenébe is azt mi kérdezzük tőletek, gyáva disznók – feleli felháborodva –, hát ki kezdett itt sebesülteket megtámadni?

A másik meghökken.

– Hát ezt tettétek? – szól hátra.

– Nem akarta levenni a vállrojtjait – mondja valaki a csoportból.

A férfi bosszús mozdulatot tesz. Aztán ismét felénk fordul.

– Ezt rosszul tettétek, bajtársak. De ti, úgy látszik, egyáltalán nem tudjátok, mi történik itt. Honnan jöttök tulajdonképpen?

– Hát honnan jönnénk, ha nem a frontról? – tüzeskedik Willy.

– És hova mentek?

– Oda, ahol ti egész háború alatt voltatok: haza.

– Bajtárs – mondja a férfi és felemeli üres kabátujját –, ezt nem odahaza vesztettem el. 

– Annál rosszabb – jelenti ki ridegen Willy –, akkor szégyellhetnéd magad, hogy ilyen katonautánzatokkal szűröd össze a levet!

Az altiszt közelebb jön.

– Forradalom van – mondja nyugodtan –, s aki nincs velünk, az ellenünk van.

– Szép kis forradalom – kacag fel Willy –, ezzel a vállrojtleszaggató egyesülettel! Ha egyebet nem akartok – és megvetően köp egyet.

– De igen – mondja a félkarú, s gyorsan odalép hozzá –, egyebet is akarunk! Legyen vége a háborúnak, vége a hajszának. Vége a gyilkolásnak! Megint emberek akarunk lenni és nem hadigépek.

Willy leengedi a kézigránátot.

– Hát ehhez szépen fogtatok hozzá – mondja és rámutat Ludwig széttaposott kötelékére. Aztán egy-két ugrással nekitámad a csoportnak. – Jó lesz hazamenni, ti szopóskölykök! – bömböli a hátrálók képébe. – Ti akartok emberek lenni? Hiszen még katonák sem vagytok! Ha a puskátokhoz nyúltok, megijed az ember, hogy kitöritek a kezecskéteket! 

A csoport szétszalad. Willy hátraarcot csinál s odaplántálja magát az altiszt elé.

– Így no, most aztán mondok neked valamit. Mi éppen úgy jóllaktunk ezzel a vacakkal, mint ti, s világos az is, hogy egyszer véget kell vetni neki. De nem így! Ha csinálunk valamit, azt magunktól tesszük, de parancsolni nem fog nekünk senki! Most pedig jól nyisd ki a szemed! – Két rántással letépi vállrojtjait. – Ezt azért teszem, mert én akarom s nem azért, mert ti akarjátok! Ez az én dolgom! Hanem ez itt – és Ludwigra mutat –, ez a hadnagyunk, ez megtartja, s jaj annak, aki egy szót szól miatta. 

A félkarú bólint. Arcán látszik, hogy sok minden jár a fejében. 

– Hiszen én is voltam odakinn – hökkenti ki végül –, tudom én, mi az! Idenézz – és izgatottan mutatja csonka karját. – Huszadik gyalogezred, Verdun. 

– Mi is jártunk ott – mondja lakonikusan Willy –, hát akkor – jó étvágyat.

Vállára veti hátizsákját és puskáját. Továbbmegyünk. Hanem amint Ludwig elhalad a vörös karszalagos altiszt mellett, az hirtelen sapkájához emeli kezét, s mi megértjük, hogy mit akar: nem az egyenruhának és nem a háborúnak tiszteleg, hanem az odakintről jövő bajtársnak.


(In: Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek.)

Read more...

2020. október 17., szombat

Breszt-Litovszk, a bevehetetlen - A Nagy Háború anekdotái - LII.

Hetekig tartotta izgalomban a világot és amikor kimúltan láttam, csalódásfélét éreztem: Breszt-Litovszk nem volt az az erős vár, aminek az oroszok elhíresztelték, legföljebb azzá lett volna, ha időt engedünk az ellenségnek.



Két nappal az oroszok távozása előtt egyik drótnélküli távírónk fölfogta az orosz parancsot:



– Breszt-Litovszk huszonötödikén, szerdán este tizenegy órakor kiürítendő.



Tudtuk tehát, hogy az oroszok nem védik tovább a várat, de komolyan még se hittünk ennek a fölfogott sürgönynek. Ravasz cselnek gondoltuk, amelyik arra jó, hogy vigyázatlan előnyomulásra csábítsa csapatainkat. Csütörtökön hajnalban fölverték a generálisunkat — egy híres bajor divízió parancsnokát — és jelentették:



– Az éjjel az ellenség hirtelen elhagyta Breszt-Litovszktól délkeletre lévő állásait és gyors tempóban visszavonul.

Ez már pozitívebb jel volt. Addig a muszkák nagyon keményen védték keleti oldalukat és ha így önszántukból közelebb engednek magukhoz: történt valami. Nyomban megkezdődött az üldözés, egyúttal a „gusztálás”. A kilométereket gusztáltuk, mert lehet, hogy csak hátrább vonult az ellenség, talán jobb állásba és minden percben eldördülhet újra az első ágyúlövés.

Tíz kilométer után már nem volt kétséges a helyzet. A távolból kezdett kibontakozni a vasút kemény vonala és az országút fehér sávja. Ilyen közel, – merő taktikából nem engednek az oroszok. Tíz perc múlva egy kis erdőből harsány hurrá szállt felénk és nagy sisaklengetéssel ünnepeltek valamit a katonák. A generális oda se küldött, hogy megtudakolja a hurrá okát, megfordult a nyeregben és úgy kiáltotta oda a mögötte lovagló törzsnek:



– Uraim, ismét a mienk egy vár!



Később mindenütt az út mentén fölhangzott a hurrá: az üldöző csapatok előtt kihirdették a nagy eseményt.



Nyomban elindultam, hogy megnézzem a litván Bresztet. Egy kicsit örültem is, hogy a Rokitno-mocsárból megint városba jutok, ahol lesz hotel, vendéglő, sok szép bolt és az egész hadosztálytörzs irigyelt ezért a kirándulásért. Egy kis szekér kivonszolt az erdőből, azután gyalog kellett folytatni az utat a még teljesen néptelen országúton. Sehol egy élő lény. A csapatok még nem vonultak be a városba – gondoltam. A lakosságnak nem szabad ki-be mászkálni és lelki szemeimmel továbbra is a nyüzsgést láttam a fölszabadított muszka készletekben bővelkedő városban. Áthaladtam a frontok előtt húzódó erődítési vonalon, amely meglepetésemre nem volt teljesen kiépítve. Némelyik helyen meg volt az árok, de nem volt kibélelve, tetővel ellátva, másik helyen a drótsövényből csak a karók álltak, a drót ott feküdt mellettük gomolyagban. Mindig jobban szembetűnt a befejezetlenség, az utolsó napok lázas munkája és a csüggedt abbahagyás. Nem bíztam laikus szemeimben, másnap megkérdeztem a vezérkari főnökünket, aki szintén benn volt Bresztben. A kezével legyintett:



– Nem is volt vár. A muszkák csaltak!



A régebbi városok tényleg nem sokat értek, csak a „Fort Graf Berg” volt modern és erős, de a vár helyzete volt nagyon előnyös és az erődítések, amelyeket most terveztek az oroszok, azok, igenis, véres munkát adtak volna csapatainknak.

A bajor király Breszt-Litovszkban.
A bajor király Breszt-Litovszkban.

Áthaladtam a tulajdonképpeni erődvonalon. A IV-es erőd betonfalazata apró törmelékekben hever száz lépésnyire tőlem, a föld megszaggatva, föltépve. Odébb egy másik erőd porrá zúzva. Azokon túl a város, előtte a Bug. Pompás fehér templomtorony integet és házak barna tömkelege. Süppedős, zsombékos réten vágok át, csakhogy minél hamarabb oda érjek. A Búgon átvezető híd romokban hever: ez természetes, ez még az erődítéshez tartozik és emiatt még odabenn finom lehet az élet – gondolom. A romokon palló vezet a kis szigetre, a szigetről másik palló a városba. Veszélyes út, de meg lehet kockáztatni, meg is kockáztatom. Talán az út közepén megállít a folyómenti házak kormos arculata: egész sor tetőtlen házfal mered rám üres szemekkel. Külváros, tovább! Stryjben, Lembergben, Cholmban is égett a külváros, a belváros mégis megvolt. A parton nincs ember, megyek beljebb. Odébb is égett házak. Egy telefonos katona jön:



– Merre van a város?



– Már semerre. Tisztára leégett.



– És az emberek?



– Nincs itt, uram, egyetlenegy se. A városparancsnok van itt száz emberrel és mi, telefonosok, öten.



A többit már bajos leírni, aki nem látta, alig bírja elképzelni. Egyedül álltam a halott Breszt-Litovszkban, körös-körül ijesztő csönd, amelyet az utolsó lángok kopogása tör meg, azután a csattanások, mikor leszakad valahol egy fal vagy egy erkély. Véges-végig a széles főutcán minden ház mocskos romhalmaz, csak a templom ép. A boltok redőnyei meggörbülve, megolvadva hevernek az utcán, a bolt fekete téglarakás. A főút közepén fasor volt, most megszenesedett csonkok füstölögnek. A lakások berendezése az utcán fekszik, ahogy az ablakon át kidobták a rabló orosz katonák. Mindez elviselhető, de a csönd borzasztó, az a csönd, amelyik ezt az elmúlást körüllengi. Rettenetes, hogy egy nagy város ilyen halott legyen és még rettenetesebb, hogy a saját fiai ölték meg ilyen kegyetlenül. Mi dúlhatott itt, milyen vad tülekedés, kapkodás, fosztogatás, miután az egész várost az utolsó szál emberig kiverték az országútra? Borzasztó rágondolni itt a közvetlen közelben. Oroszország nem kulturország és a legteljesebb megvetést érdemli, ha így tud bánni a fiaival. Hiszen Breszt nem lengyel város, Breszt már orosz és Oroszország csak ebben az egy városban hetvenezer embert tett tönkre egy egész életre, mert Nikolaj Nikolajevics azt hiszi, hogy ezzel az ostoba és céltalan módszerrel meg tudja állítani csapatainkat. A legcsodálatosabb, hogy ez a vérző, súlyosan adózó nép nem lázad föl válaszképpen ezekre a brutalitásokra.



Hosszas keresgélés után találtam egy utcát, amelyiken ép házak voltak. Egy csinos villába bementem és megnéztem egy orvos tízszobás lakását. Egyszerűen nem lehet leírni, hogy itt mit műveltek az orosz katonák. A legvadabb ellenség nem garázdálkodhatott volna vadabbul; kirabolva, összetörve minden. Voltam egy patikában: egyszerűen rémes. Egy színház vagy moziformájú épület teljesen fölismerhetetlen, a másik nagy egyesület lehetett, ebben csak egy olajfestmény ép. Lehet, hogy az elnök urat ábrázolja. A könyvek, írások, tagsági igazolványok szennyes halomban, a bútorok szétforgácsolva, a pénztár gondosan fölfeszítve.



Nesztelen léptekkel egy macska megy át az úton és csodálkozva néz szét. Most veszem csak észre: jobbról is, balról is macskák. Tétován járnak-kelnek: rémesek ezek a puha, nesztelen lények ebben a néma városban. Sok már befejezte földi létét és csukott szemekkel hever a küszöbön. Hirtelen magyar szó üti meg a fülemet:



– Jó ez, koma, fogjunk csak hozzá!



Egy bolt ablakában két baka álldogál és egy csuporból valami fehéret eszeget. Kínálja felém is, ahogy közelebb megyek, még biztat is:



– Dobro, pán, nagyon dobro...



Mikor magyarul szólok hozzájuk, majd elejtik a kanalat.



– Ezt a tejfelt találtuk, oszt meg azt gondoltuk, hogy az úr idevalósi.



Elmondják, hogy besztercebányai honvédek, előre jöttek szétnézni, egy óra múlva jön a többi is. De már jött is, nagy zeneszóval, énekelve, kurjongatva. Csuda rosszul hangzott a romok között. Jött a generális a törzskarral, utána húsz honvédhuszár vágtatott, jöttek a csapatok, a trén, jöttek hatalmas szarvú, szép fehér ökrök az Alföldről, mellettük bégető, szaporán lépegető birkák, magyar fiuk terelgetik a sok állatokat, kurjongatnak, ordítanak, erre az istenit, énekelnek: egyszerre megtelik a város magyar szóval, magyar lármával, egy kicsit fölocsudok, hazagondolok ebből a romhalmazból: be jó is, hogy mi más emberek vagyunk, más, szebb tájakon lakunk, be jó is nekünk!




(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916,)

Read more...

2020. szeptember 8., kedd

A Monarchia tengerészeti repülése 1917-ben

Az 1917. esztendőben a tengerészrepülők közül először a trieszti támaszpontról emelkedett a magasba repülőgép, mégpedig az A 12 jelű, rettenthetetlen pilótájával Banfield sorhajóhad-naggyal, hogy felderítse az Isonzó vonalát. Közben nagy légi csatát vívott a kor egyik kiváló olasz vadászpilótájával, Francesco Baraccával 3500 méter magasan a Doberdó-fennsíkja fölött. Bár mindketten több találatot kaptak, szerencsésen hazaérkeztek, csak Banfieldnek sebesült meg a könyöke.



A zord téli időjárás miatt januárban Triesztből csupán kétszer s Pólából csak egyszer szálltak fel gépek; kétszer kötelékben repülve bombáztak olasz városi célpontokat - gyárakat, repülőtereket -, egyszer ellenséges légitámadás elhárítására startoltak. Egy gép elveszett, személyzete (Babics fregatthadnagy és Gönczy egyéves önkéntes) fogságba esett.



Az időjárás s vele a repülési viszonyok javulásával februárban megélénkült a légtér forgalma. Triesztből négyszer, Pólából ötször, Fiuméből háromszor indultak gépek bevetésre. Említésre érdemes, hogy az egyik saját gépünk, az L 124-es, tévedésből a 73. Számú saját torpedónaszádunkat bombázta, szerencsére eredménytelenül. A február 11-ei, Póla elleni ellenséges légitámadás visszaverésére felszálló A 15 az egyik gépet lelőtte, majd a másik kettőt vette üldözőbe, de végül nyomtalanul eltűnt, valószínűleg az olaszok lelőtték, pilótája, Soupper fregatthadnagy elesett. A déli támaszpontokról, Kumborból háromszor emelkedtek a magasba a gépek s Barit és Brindisit bombázták, megvívva légiharcaikat; Durazzóból ugyancsak háromszor repültek támadásra és felderítésre a gépek. A február 10-ei bevetésnél három gép támadott meg két őrhajót, amelyek keményen védekeztek és eltalálták az L 133-at, amely kénytelen volt a tengerre ereszkedni, alig 500 méterre az egyik brit őrhajótól. A viharos tenger egyik hulláma szétzúzta a gép orrát, amely fejre állt. Az őrhajó teljes gőzzel igyekezett a süllyedő gép felé s közben vadul lőtte. Az L 130 és az L 131 többszöri kísérletezés után végre le tudott szállni a háborgó tengerre az L 133 mellé. Az L 131 felvette Mossig tengerészkadétot, s hogy ismét felszállhasson, kidobta a géppuskáját és felszállt. Miközben a másik gép, az L 130 még a szerencsétlenül járt L 133-as másik pilótájának megmentésén fáradozott, egyszercsak öt ellenséges romboló jelent meg a közelben s a parti tüzérség is lőni kezdte a repülőket Sasenóról és a Linguetta-fokról. Addigra sikerült az L 130-nak fedélzetére vennie Seger egyéves önkéntest s megkísérelte a felszállást. Egy hullám azonban lecsapta a jobb szárnyat, a gép tőbbé nem mozdult. Schiavon sorhajóhadnagy, Metzner repülőmester és Seger olasz fogságba került, az egyik romboló vette fel őket.



Márciusban az időjárás ismét rosszabbra fordult, kevesebbszer indultak a gépek bevetésre, mint februárban. Az igazán nagy küzdelmek áprilisban kezdődtek. Triesztből, elsősorban a front fölé vagy annak közelébe tizenkétszer, Pólából négyszer, Parenzóból egyszer szálltak föl a gépek, 18-20 egységből álló kötelékben.

A Hanza-Brandenburg-típusú A 24 repülőgép a hangár előtt.

Április 17-én azzal a paranccsal indult Pólából a K 192 (gróf Széchenyi Mihály és Plachner János tengerészkadettek) hogy felderítést végezzenek az olasz parton a Piavétól a Pó torkolatig. Velence előtt három olasz gép támadta a K 192-est, átlőtték a benzintankját s kénytelen volt leszállni a vízre. A háborgó tengeren azonban a gép átfordult és fejre állt. Egy olasz gép melléje szállt, hogy a pilótákat megmentse, ám a hullámverésben az olasz gép is megsérült s most egymás mellett úszkáltak a vízben az olaszok és a magyarok. Hamarosan újabb olasz gép ereszkedett, ez sikerrel landolt s felvette az olasz és magyar pilótákat. Felszállni azonban az olasz sem tudott motorhavariája miatt, ezért jelzőpisztolyából fényjeleket adott, amit viszont a K 192-est kereső 75 T cs. és kir. torpedónaszád vett észre és oda érve fedélzetére vette Széchenyit és Plachnert, valamint foglyul ejtette a három olasz tisztet és egy altisztet. A K 192 keresésére indított K 188-as viszont eltűnt...



1917 májusában a trieszti repülőállomásról csaknem naponta szálltak föl gépek, rendszerint nagyobb köteléket alkotva, hogy bombázzák a frontvonalat, valamint a parti hadifontosságú célokat. Előfordult, mint például május 24-én, 25-én, 26-án a reggeli bevetésről visszatért pilóták közül többen délután is felszálltak s kemény légi csatákat vívtak a sajátpartokra törő olasz és francia repülőkkel (Kolos Kálmán tengerészzászlós, Sabratzky Kurt fregatthadnagy, Banfield sorhajóhadnagy és még sokan mások is).



Az olaszokat a francia és brit haditengerészet is támogatta. Május 24-én öt gép indult táma-dásra az ellen a két brit monitor ellen, amelyek a tenger felől avatkoztak bele hajólövegjeikkel a 10. Isonzó csatába. Közülük az A 24-el Banfieldnek még Muggiánál le kellett szállnia, de átült egy másikra, az A 11-re és a többiek után sietett. A repülők összesen 38 bombát dobtak az EARL OF PETERSBOROUGH és a SIR THOMAS PICTON nevű brit monitorokra s géppuskatűzzel árasztották el fedélzetüket. A támadás olyan jól sikerült, hogy a monitorok felhagytak a tüzeléssel és visszavonultak sérüléseik kijavítására. Közben légiharc bontakozott ki, s az L 137-est leszállásra kényszerítették, személyzete fogságba esett. A délután ismét felszálló Banfield egy francia vadászgéppel keveredett légiharcba, de mindkettőjüknek elfogyott a lőszere s szétválva, hazatértek.




A teljes cikk ide kattintva olvasható el, a Hajózástörténeti Közlemények weboldalán.

Read more...

2020. június 4., csütörtök

Trianon 100

Pontosan száz évvel ezelőtt, közel hatéves háborús pusztítás után, szeretett hazánk elszenvedte újkori történetének legszörnyűbb csapását: 1920. június 4-én, 16 óra 32 perckor írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély folyosóján azt a békediktátumot, amely hazugságokra és árulásra alapozva, nagyhatalmi ambíciók érdekében romba döntötte a történelmi Magyarországot.

Az első világháború győztes nagyhatalmai, élükön a Francia Köztársasággal, hazánk feldarabolásával kívánták felhizlalni újdonsült csatlósaikat, hogy világhatalmi ábrándjaik megvalósításának érdekében létrehozzanak egy új Európát. Egy olyan Európát, mely kifosztott és megnyomorított vesztesekből, valamint hosszú távon életképtelen, hamis illúziók által összefércelt államokból állt, és áll még részben ma is.

Elég csak a veszteség számaira pillantani, hogy megértsük, mily keserű és bénító az a csapás, mely nemzetünket érte. A Magyar Királyság 1914-ben, Horvátországot nem számítva, 282 870 km2 összterülettel rendelkezett. Területének több mint 2/3-át, 67%-át vesztette el, 18 milliós lakossága pedig 7 millió 615 ezer főre esett vissza. 3,3 millió magyar került az új, oktrojált határokon kívülre, akiknek többsége a határ mentén, egységes tömbökben élt. Egyik pillanatról a másikra kerültek távol valódi hazájuktól, miközben a győztesek magabiztosságával fellépő új országukban másodrendű állampolgárokká váltak. A föld, melyet addig hazájuknak nevezhettek, egyik napról a másikra lett egy idegen, ellenséges ország felségterülete.

Boncolgassuk tovább a számokat, hiszen amikor Trianon katasztrófájára emlékezünk, egyben számvetést is készítünk a nemzetünket ért veszteségekről: A Román Királysághoz került Erdély, Máramaros, Partium és a Kelet-Bánság, együttesen 102 813 km2, mely terület egymagában nagyobb, mint csonka-Magyarország! Csehszlovákiához került a Felvidék, Kárpátalja és a Csallóköz, összesen  61 646 km2. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kapta Bácskát, a Muraközt, a Nyugat-Bánságot és a Drávaközt, 20 829 km2-t. Az Őrvidéket érthetetlen módon a vesztes Ausztriához csatolták. Talán így akarták elhinteni a Monarchiát vezető két nemzet közt az ellenségeskedés magjait? Az újonnan megalakuló Lengyelország, ezer éves barátaink is kaptak néhány falut Szepes és Árva vármegyék területéből. Az indok részben történelmi, részben talán itt is a már említett viszályszítás lehetett a cél. Végül pedig egyetlen tengeri kikötőnk, Fiume, mely az Osztrák-Magyar Monarchia idején élte virágkorát, egy rövid intermezzo után az Olasz Királyság része lett.

Amikor a trianoni tragédiára emlékezünk, nem pusztán csak számokról és négyzetkilométerekről van szó! A szétszakított családok fájdalma, az otthonukból elűzöttek reménytelensége, a kettétört életek nyomasztó súlya, a megmaradásért, az identitásért vívott kimerítő küzdelem... mindaz a felfoghatatlan szenvedés, amit Trianon jelent, meg nem mérhető, számokkal le nem írható. Ugyan így mérhetetlen az a veszteség, amit a Trianon okozta folyamatos depresszió következtében csökkenő születésszám, elvándorlás és asszimiláció következtében szenvedett el a nemzet. Biztosan mondhatom, ha Trianon nem következik be, vagy kevésbé igazságtalan, legalább az etikai viszonyokat figyelembe vevő határok közé szorítja nemzetünket, ma boldogabb és virágzóbb országban élhetnénk, bár a szentistváni műről, a Kárpát-medence egységéről akkor sem mondhattunk volna le.

Amikor Trianonra emlékezünk, szomorúság és fájdalom járja át szívünket. Az elviselhetetlen veszteség fájdalma, amibe beletörődni nem lehet, és nem is fogunk. Igazságos harcunkat feladnunk azonban nem szabad, és ha kis lépésekkel is, de folytatnunk kell. Hadd említsek csak egy példát. Néhány hete a Cattarói-öbölben jártam, mely egykor az Osztrák-Magyar Monarchia legdélibb haditengerészeti bázisa volt. Ez volt az a támaszpont, ahonnan néhai kormányzónk, Horthy Miklós tengernagy a magyar gyárban épült Novara cirkálóval sikeres hadműveleteit indította. Az öböl bejáratát védő erődben száz évvel ezelőtti győzelmére, az otrantói csatára emlékeztünk horvát barátainkkal. Tolmácsként és szervezőként Magyar Csaba, tiszteletbeli montenegrói konzul is segítette rendezvényünk megvalósulását. A nyolcvanas éveiben járó, de szellemileg friss és egészséges úr a háború után született Hercegnoviban, ami akkor már a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozott. Szülei szállodát üzemeltettek a tengerparton, amelyet Jugoszlávia államosított. Magyar úr élete alkonyán is küzd, pereskedik ősei birtokáért, jogos örökségéért, amihez innen is kitartást kívánok neki, és bízom benne, hogy végül sikerrel jár. Mert ilyenek vagyunk mi, magyarok. Még évtizedekkel később is küzdünk azért, ami a miénk, amit az őseink hagytak ránk. Akkor is, ha erőnk már fogytán, a sikerhez vezető út pedig rögös. Tesszük, mert erre kötelez őseink áldozata, és gyermekeink, utódaink élni akarása.

Kedves emlékező magyar testvéreim! Amikor Trianonra emlékezünk, virágokat és koszorúkat helyezünk az emlékművek tövébe. Virágokat, amelyek miután szomorú ünnepségünk véget ért, gyökerek nélkül hervadásnak indulnak. Sokszor attól félek, ilyen virágok a hazától elszakított falvaink és városaink, bennük élő magyar testvéreinkkel együtt. Leszakítva sorvadoznak egy idegen ország sziklás, szikes talaján. De reménykedem, hogy nincs így. Reménykedem, hogy nem letépett virágok, hanem szikár tölgyek és gyökereik erősek. Reménykedem, hogy ha a huszadik század viharai meg is tépázták őket, csak ellenállóbbak lettek, és egyszer újra virágba borulnak.

Erősebb azonban a fa, mely nem egyedül áll az élet viharában. Erősebb, ha ugyanolyan fák veszik körül: lombjukkal védik egymást az orkántól, egymásba fonódó gyökereik pedig meggátolják, hogy bármelyiket kidöntse a szél. Ezért kell nekünk újra és újra átkelni a magyar és magyar közé húzott határokon, felkeresni nemzettestvéreinket, hogy újra összefonódjanak gyökereink. Hogy ne megosztva és magányosan, hanem együttes erővel állhassunk szembe a történelem következő viharával, mely ugyan még csak sötét fellegként sejlik fel a távolban, de már biztosan tudjuk, hogy közelít. Ehhez az eljövendő harchoz pedig a Mindenség Ura adjon nekünk hitet, erőt és akaratot.


(Elhangzott Kenderesen, 2017. június 4-én.)

Read more...

2020. május 6., szerda

Egon Erwin Kisch, a száguldó fake news gyár, avagy így hazudik egy kommunista – Horthy Miklós és a háborús sajtó - V.

Horthy Miklósról és az osztrák-magyar haditengerészetről sok mindent összeírtak már, köztük nem kevés hazugságot is. A kommunista rendszer igyekezett befeketíteni a kormányzó személyét, érdemeit kisebbíteni vagy elhallgatni. Ezenfelül olyan tettekkel is megvádolták, amit el sem követett, mert beosztásából fakadóan nem adhatott rá utasítást, vagy ott sem volt. Az egyik ilyen visszatérő vád, hogy Horthy verte le a cattarói matrózlázadást, és a felelősöket kivégzőosztag elé küldte. Ez természetesen nem igaz. Horthy ekkor (1918. február 1-2.) még csak hajóparancsnok volt. Polában tartózkodott, és a lázadás elfojtása után, február 27-én nevezte ki az uralkodó a flotta élére.

Horthy lejáratásának azonban már a kommunisták hatalomra kerülése előtt is voltak szorgos önkéntesei. A korszak egyik népszerű újságírója, a kommunista Egon Erwin Kisch pedig élen járt benne. Kisch, akit száguldó riporterként is emlegettek, a "fake news" korai mestere volt. Terjengős cikkeiben plasztikusan mutatta be az alsóbb osztályok szenvedéseit, miközben kisebb-nagyobb hazugságokkal tűzdelte tele azokat az általa gyűlölt személyekről. Szemtanúként írt, azonban sok eseménynek még csak a közelébe se járt. Egyik legismertebb ilyen jellegű írása a háború után megjelent "A flotta első és utolsó kifutása" címet viseli. Vizsgáljuk meg közelebbről.

Már a címadás is hazug, és rossz szándék szülte. Az osztrák-magyar flotta nem 1918. június 8-9-én futott ki először. Már 1914 augusztus 7-én Anton Haus admirális a legmodernebb csatahajókkal (Tegetthoff- és Radetzky-osztály) futott ki Polából, hogy fedezze Wilhelm Souchon német admirális kötelékének (SMS Goeben és SMS Breslau cirkálók) menekülését. Csak azután fordult vissza, hogy értesült róla, hogy a németek végül nem Pola, hanem Konstantinápoly felé vették az irányt. 1915. május 24-én pedig szinte a teljes flotta kifutott az olasz partok bombázására. Kisebb kötelékek és egyes hajók, köztük csatahajók is, folyamatosan támadták az ellenséget a háború utolsó napjáig. Kisch úgy akarta beállítani, mintha a flotta az egész háború alatt csak tétlenül ült volna a kikötőben. Ezt azonban csak azokkal tudta elhitetni, akik soha egyetlen haditudósítást sem olvastak.
Tegetthoff-osztályú csatahajók Polaban.
Nem kívánjuk teljes terjedelmében közölni írását, mert az szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, hosszas leírásai amúgy sem sokat tesznek hozzá mondanivalójához. Mivel Kisch ezen cikke magyarul nem elérhető a neten, most ide kattintva elolvashatja, aki szeretné. 

Kisch az SMS Viribus Unitis fedélzetén követte végig az eseményeket. Ismert: IV. Károly király a cattarói matrózlázadás után Horthy Miklós sorhajókapitányt ellentengernaggyá léptette elő, és kinevezte az osztrák-magyar flotta parancsnokának. Horthy mindent megtett, hogy helyreállítsa a hajókon a fegyelmet és sikereket érjen el, noha tisztában volt vele, a háború ezen szakaszában a flotta már nem játszhat döntő szerepet. Ismételten meg akarta támadni az otrantói tengerzárat, tervében viszont komoly szerepet szánt a nehéz egységeknek is. A csatahajóknak a nyílt tengeren kellett fedezni a könnyű egységek támadását, majd az üldözésükre kifutó ellenséges egységeket megsemmisíteni. A dreadnoughtok fedélzetén haditudósítók is tartózkodtak, köztük Egon Erwin Kisch.

Ámde Kisch, mielőtt belenyúlna hazugságainak szurkos vedrébe, hogy összekenje Horthyt, tanúbizonyságot tesz tájékozatlanságáról. Ezt írja a haditengerészetről: 

"Amikor a tengerészet még igazi hajós mesterség volt, amikor még tutajosokra, vitorlakezelőkre, kormányosokra volt szükség, akkor úgyszólván kizárólag az isztriaiak meg a dalmáciaiak szolgáltak a flottában, de még a fűtőszemélyzetet is a kereskedelmi hajókról toborzott isztriai olaszokból és dalmáciai horvátokból állították össze; egyébként még nem is oly régen, az osztrák-magyar tengerészet hivatalos nyelve az olasz volt."

Nem tudjuk, Kisch számára mit jelent a "nem is olyan régen", de úgy tűnik, legalább fél évszázadot, mivel az olasz vezényleti nyelvet az 1848-as forradalmak hatására váltották le németre. De ne ragadjunk le ilyen "apró" hibáknál, inkább haladjunk tovább. Kisch, miután hosszasan bemutatta az SMS Viribus Unitis-t, és szörnyülködött egy sort, hogy micsoda halálosztó gépezet ez, azonnal elereszt egy ordas hazugságot:  

"A hadműveletek helyiségében rendkívül feszült a légkör, melynek okát este hétkor tudjuk meg a törzs parancsnokától. 

– Sajnálatos módon kénytelen vagyok az urakat egy kellemetlen körülményről tájékoztatni. A hadműveletünket ugyanis sajnos elhagyta az isteni gondviselés. Az Otranto-szorosbeli ellenséges védővonalat, melyet át akartunk vágni, visszavonták Santa Maria di Laikáig, sőt még hátrább. Így tehát elvágták számunka a visszautat. Az őrnaszádok miatt ma nem közlekednek a szállítóhajók sem Brindisiből, Valonából és Tarantóból. Korfuról olasz dreadnoughtok, a tarantói tenger-öbölből pedig francia és olasz motorcsónakok közelednek felénk. Mindez meglepetésszerűen ért bennünket, így hát más lehetőségünk nincs, vissza kell vonulnunk.  

Minden hiábavaló volt tehát, az osztrák hadiflotta első kifutása csődöt mondott."

Tekintsünk el Kisch azon tévedésétől, hogy az olasz dreadnoughtok nem Korfunál, hanem Tarantóban állomásoztak, és koncentráljunk a lényegre: Az otrantói zárat egy kicsit sem vonták vissza, ellenkezőleg: 1918 nyarán már sokkal kiterjedtebb volt, mint egy évvel korábban, amikor Horthy megtámadta. A felvonuló osztrák-magyar flotta pedig nem azért fordult vissza, mert holmi ellenséges motorcsónakok közeledtek feléjük, hanem azért, mert értesültek az SMS Szent István megtorpedózásáról, amivel elvesztették a meglepetésszerű támadás lehetőségét. Kisch gyűlölte a Monarchiát ezért igyekezett utólag is befeketíteni a vezetőit és hadseregét. Lám-lám, a gyáva osztrák (és magyar) tisztek az ellenség első hírére megfutamodtak. Ennyivel azonban nem elégedett meg, az SMS Szent István csatahajó tragédiáját felhasználta Horthy lejáratására az alábbi rendkívül aljas hazugsággal: 

"Reggel négykor kapjuk a jelentést, hogy a Szent István, amely előttünk halad, találatot kapott; a torpedó becsapódásakor ötven méteres vízoszlop csapott a magasba.

A fedélzeti korlátok mentén és valamennyi kilátópontnál nyüzsögnek a tisztek és a tengerészek – valamennyien a tengeralattjárókat kémlelik; a kísérőhajók páncélöltözetként veszik körül a Viribust, nehogy ugyanarra a sorsra jusson, mint a Szent István, az osztrák-magyar haditengerészet legnagyobb és legmodernebb csatahajója. Hogy fogja ez a csatahajó átvészelni a hajókárt? Amióta dreadnoughtok léteznek, még egyiküket sem érte torpedótalálat. Vajon üzemképes marad-e?

Egy órával később elhaladunk a sebesült óriás mellett. A hajógépei nem működnek, a hajótest megdőlt, felborulása elkerülhetetlen. De Horthy ellentengernagy ügyet sem vet rá, nem gondol a segítségnyújtásra. Kiadja a parancsot: mindenki köteles a fedélzeten maradni, hogy üzemképessé tegyék a hajót. Mert ha mi, a zászlóshajó is találatot kapnánk, akkor ünnepelnének csak az olaszok!"

Kisch úgy ír, mint aki saját szemével látta a csatahajó haláltusáját, ami nem igaz. Az SMS Viribus Unitis fedélzetén tartózkodott, ami az SMS Szent István megtorpedózásakor Lissától délre, a Cursola-csatornában haladt, közel 200 kilométer távolságra. Amikor az SMS Szent István három órával később elsüllyedt, az SMS Viribus Unitis vezette kötelék már a Meleda-csatornában hajózott. Ha Horthy 3 óra 31-kor értesül a torpedótalálatról, és azonnal visszafordul, akkor sem érhetett volna a helyszínre 9 óra 30 perc előtt. Az SMS Szent István azonban már 6 óra 12 perckor hullámsírba merült. 

A valóságban a Horthy vezette kötelék még hajnalban befutott Slano kikötőjébe, és itt értesültek az SMS Szent István elsüllyesztéséről. Horthy nem akarta azonnal lefújni a támadást, további jelentéseket kért. Konek Emil fregattkapitány, Horthy vezérkari főnöke erre így emlékezett: "Egy óra múlva bevittem hozzá az Erzherzog-hadosztály parancsnokának, Heyssler kommodórénak a rádiótáviratát. A kommodóre – 1917. május 15-én a[z SMS] Helgoland parancsnoka – jelentette, hogy "a Bocche di Cattaro előtt állandóan erős motorberregés hallható, ami lesben álló MAS-ok és tengeralattjárók nagy számára enged következtetni". A tengernagy kiadta a parancsot: "Mindent lefújni!"  Tehát nem június 9-én, este 7-kor értesültek az ellenséges tevékenység megélénküléséről, hanem másnap délelőtt, órákkal az SMS Szent István elsüllyedése után, amikor már az olaszok is tudták, az osztrák-magyar csatahajók a tengeren vannak. Kisch felcserélte és meghamisította az eseményeket, hogy hihetőbb legyen a hazugság.

Fenti rágalmait a következő hazugsággal fejeli meg, de ezzel csak leleplezi magát: "Zára magasságában kapjuk a hírt, hogy a Szent István már süllyed." Ha Horthy elhaladt a süllyedő csatahajó mellett, akkor később mit keresett Zára magasságában? Az SMS Szent István Premuda közelében kapott találatot, Zára attól 50 kilométerre dél-délkeletre fekszik. Ha Kisch korábbi állításai igazak, akkor Horthy ekkor nem Zára magasságában, hanem épp a Susak-sziget mellett haladt Póla felé. De nem mondott igazat, és csak belezavarodott a saját hazugságába. Végül így zárja írását: "A tisztek leveszik a csákóikat és a sapkáikat, hogy megtörölgessék izzadó homlokukat, cigarettával kínálgatják egymást, és elindulnak a tisztikaszinó felé arról beszélgetve, hogy ma eltemették a dreadnoughtokat." Ahogy nyilván a britek is így éreztek, miután az HMS Audacious dreadnought 1914. október 27-én aknára futott és elsüllyedt. Pedig a jóval modernebb brit csatahajóval csupán egyetlen akna végzett! 

Kisch hazugságaira elvbarátain kívül idehaza senki nem volt vevő, magyar nyelven csak a baloldali emigráció lapjaiban jelentek meg írásai, hasonló rágalmakkal teletűzdelve. A kommunisták halatomra jutása persze mindent megváltoztatott. Kisch cikkeit újra kiadták, egészen a rendszerváltásig. 1989 persze nem jelentette azt, hogy egy csapásra minden téveszme és hamis történelmi toposz elszállt a fejekből. A baloldali újságírók egy része továbbra is ragaszkodott Kisch állításaihoz, és foggal-körömmel védték az általa kreált hazug Horthy-képet. Így tett például a Vasárnapi Hírek újságírója, Aczél Gábor is, aki a Kisch-t cáfoló szakértőknek a következő választ adta: "És ezért a magam részéről továbbra is — és a többi kérdésben is — jobban hiszek Kisch-nek, mint a szakértőknek. Az újságiró ugyanis szemtanú volt." Tetszik érteni? Egy újságíró csak igazat mondhat, a hazugság kizárt! Főleg, ha kommunista!

Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán csak annyit, hogy jobb elkerülni Kisch műveit, ha pedig egy kötete mégis a kezünkbe akad, helyezzük a szelektív hulladékgyűjtő edénybe. A papír újrahasznosítható, Kisch művei azonban – zavar- és gyűlöletkeltésen kívül –, semmire sem jók. A történészekre pedig továbbra is komoly munka vár. Még hosszú évekig eltarthat, mire sikerül kigyomlálni a hazug propaganda makacs tarackját.

Read more...

2020. április 12., vasárnap

Horthy Miklós hajója és a Deutschland – Horthy Miklós és a háborús sajtó - IV.

Pécs, julius 12.

Jász-kun hajónak nevezték és regényes mondákat fűztek hozzá. Azt mondták: a parancsnoka, a jász-kunsági gazdag földesur, a maga költségén építtette ezt a büszke hajót, a Novarát, akár a régi magyar urak, akik az inzurrekcióbeli időkben a maguk költségén állítottak ki ezredeket a király és a haza védelmére; csak azt kötötte ki Horthy, hogy ennek a hajónak legénységét csupa jász-kun magyar fiúból szedhesse össze. Máskor nem teljesítik az ilyen kívánságot, de Horthynak, a ki a háború előtt a királynak igen nagyon kedves adjutánsa volt, megtette őfelsége. Ezért van, hogy talán egy hajó legénysége se rajong úgy, az utolsó szálig a parancsnokért, mint a Horthyé és azért van, hogy ezzel a hajóval olyan merész bravúrokat lehet csinálni, aminőkre más, nagyobb páncéloshajók gondolni se mernek.

Az egészből annyi igaz bizonyosan, hogy a Novarának Horthy a parancsnoka, egyike azoknak a kevés számú magyar uraknak, a kik a flotta szolgálatába szegődtek, hogy a parancsnok azelőtt tényleg a király szárnysegédje volt, és hogy a legénysége csakugyan odaadóan bálványozza a daliás, bátor tengerésztisztet. Meg hogy a Novara a bravúros haditettekben csakugyan elüljár a flotta hősei között.

Ancona vakmerő bombázása után a hajóhad parancsnoksága hivatalos jelentésében újra a Novara hőstettéről szól. Az otrantoi szorosban öt felfegyverzett angol örhajót megtámadott és tűzzel megsemmisített a Novara, amelynek ezután még módja volt az elpusztított hajó legénységéből a kimenthetőt kimenteni.
A Novara fedélzetén. A x-tel megjelölt Horthy Miklós parancsnok.
A harctéri jelentések a hajókat még kevésbbé különböztetik meg a legénység hovatartozósága szerint, mint a hogy a gyalogezredek harcaiba se írják meg, hogy milyen fiukból áll a 44., 52. számú, a 82. számú, vagy másféle számú cs. és kir. gyalogezred, amely „ujólag kitüntette magát.“ A flottánál ilyen megkülönböztetés nem is képzelhető el. Mégis mi, valahányszor a Novara hőstetteiről hirt veszünk, önkéntelenül, joggal, vagy indokolatlanul, a magyar hadihajó dicsőségének örülünk benne. És ennek a magyar megkülönböztetésnek kétségtelenül helye van, azért, mert a parancsnoka magyarok előtt különösen ismert Horthy Miklós bravúrja a magyar hadidicsőséget öregbítik. Nem az egyetlen kiváló és nevezetes magyarja ő a haditengerészetnek; csak a két kiváló magyar tengerészpilótára kell visszaemlékeznünk, akiket a hivatalos jelentés oly elismerő szavakkal állított a bátorság, az ügyesség és a bajtársi önfeláldozás példájának. De Horthy Miklós, a Novara ura, a magasabb parancsnokok között szerepel és az ő sikerei újabb babérral övezik a soha el nem hervadó koszorút, a mely a magyar katonát ennek a háborúnak minden fegyverneménél és minden rangfokozatban megilleti. És ha a hadidicsőségért az összesség elismerése mellett külön köszöntik a kiváló katonákat azok, a kik valamely réven hozzá közelebb állanak: akkor hadd érje Horthy Miklóst, a legendás hajónak parancsnokát Arad köszöntése, azé a városé, ahol a hős esküvőjének boldog napját ünnepelte!


Milyen jelentőségre emelkedett a mostani világháborúban a tengerészet, mely mindenkor fontos tényezője volt a nagyhatalmak háborúskodásának, azt a Skagerraki, Angliára végzetessé vált nagy ütközet mellett most megmutatta a Deutschland nevű tengeralattjáró, mely a nagy utat Brémától — New-York — Baltimoreig jórészt a tenger alatt tette meg, szembenézve ezer veszéllyel, leküzdve minden nehézséget, nagyobb valószínűségével az elpusztulásnak, mint a révbe érésnek. Hisz a németnél még most is jóval nagyobb angol és az azzal szövetséges francia, orosz, olasz és japán flotta leselkedik mindenütt a német, magyar, osztrák és török hajókra, megakadályozva a legszükségesebb, árucikkek, sőt még a posta szállítását is. És a német zseni túl jár az angol észen, ravaszságán és gonoszságán, és uj szerkezetű tengeralatti kereskedelmi hajókat épit és mire ennek hire megy a külföldön és természetesen nem nagy befogadó képességgel biró uj tipusu hajó már ki is köt az északamerikai parton a németérzelmü Baltimore kikötőjében, és Anglia puffadt arcán már ott ragad a legújabb német pofon és eszükbe jut újból Vilmos császár azon mondása :

— Különböző meglepetéseket tartunk kedves unokaöcsém, György angol király számára!

Amit Vilmos császár igér, azt meg is szokta tartani. Oly magasságban látjuk ideális alakját koronás társai és az entente hatalmak nyilt és titkos szövetségeseinek államfői fölött lebegni, akikhez utolsó pillanatig könyörgött ő, a -legerősebb, ne zúdítsák a világháború borzalmait az emberiségre, hogy szinte félelmetes! Pedig ismerve gondolkozását, tettre való készségét, nyugodt megfontoltságát, szinte bizonyosra vesszük, hogy a tengeralattjáró kereskedelmi gőzösök eszméje az ő agyvelejéből pattant ki és a zseniális német mérnökök fejlett hajóépitési művészete csak megvalósította az eszmét. Hisz épen a német hajóépitészet terén való félelmetes nagysága a német birodalomnak keltette föl első sorban Albion le nem küzdhető irigységét, mert a német versenytárs rég feje fölé nőtt Angliának, mely azonban hasonló lángelmék nevelése helyett még Edward király alatt megkezdette a bekeritési politikát és kétségen kívül ügyes, ravasz diplomatái megejtették a mai négyesszövetség megvásárolható diplomatáit és mig azok a német militarizmus ellen iparkodtak a világot fellázítani, melynek célja pedig kizárólag az irigy szomszéd ellen való védekezés volt, ők maguk szinte kényszeritették a német birodalmat és avval együtt bennünket is, hogy készen találjon, amikor a gyűrű készen lesz és hozzákezdhetnek elpusztításunkhoz és földarabolásunkhoz.

Ámde ezen sötét tervüket siker nem kisérte. Ezideig csakis a szerencsétlenséget látjuk, melyet Vilmos császár még idejekorán megjósolt, milliók pusztultak el máris az összes hadviselő államok népeiből, vagy lettek nyomorékokká, de elérni nem értek el semmit, sem áljelszavaikból: a német militarizmus megsemmisítéséből, sem a szétdarabolásból. Mialatt pedig a földbe belevágnak az ellenséges lövegek, gázlángok, aknarobbantók és hasonló jók, a központiak műhelyeiben most is lázas munka folyik és a tenger fölszinéről eltűnnek a veszélyeztetett kereskedelmi hajók, melyek az áruval a tenger alá szállanak és mégis csak közvetíteni kezdik az árucikkek kicserélését. A bátor, halálfélelmet nem ismerő német tengerészekhez méltón sorakoznak magyar szövetségeseik a tenger nélküli ország tengerészei, a Horthy Miklósok és amíg ilyen lánglelkekkel rendelkezik a két testvér-nagvhatalom, addig nem lesz úrrá fölöttünk sem az orosz gőzhenger, az angol ármány és gonoszság, olasz aljasság és francia ostobaság. A világháború kimenetele iránt nincsenek semmiféle kétségeink. Biztosak lehetünk a dolgunkban!


Közli: Pécsi Napló, 1916. július 18.

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

2020. április 10., péntek

Az otrantói tengeri ütközet – Horthy Miklós és a háborús sajtó - III.

Sajtóhadiszállás, Június 5.

Azok a könnyű harci egységek, amelyek a május 15-én lezajlott tengeri ütközetet megvívták, olyan haditényt hajtottak végre, amelynek bölcs vezérlet alatt gyönyörűen megvalósított merész, terveit igen nagyra kell értékelni. Hadihajóinknak az volt a feladatuk, hogy az Otranto és albán tengerpart között járőrszolgálatot teljesítő felfegyverzett ellenséges őrhajóknak és gőzösöknél mennél nagyobb károkat okozzanak.

E feladatukat alig fokozható alapossággal oldották meg. Az antant országainak kormányai, mint előre látható volt, hivatalos jelentéseikben merész előretörésünk rendkívüli sikerét megkísérelték a maguk haditényeinek felmagasztalásával, valamint valótlan állítások megkockáztatásávál kisebbíteni vagy kétségbevonni. E közlésekkel szemben most, hogy már semmi okunk sincs rá, hogy a déli Adrián lejátszódott tengeri üiközet részleteit a nyilvánosság előtt a flotta parancsnokság eddigi közléseinek kiegészitéseképpen, az autentikus jelentések alapján a következőkben leírjuk az eseményeket. Előbb azonban a következő cáfolat jobb megértése okáért, egész terjedelmében idézzük az angol hivatalos jelentést.

„Május 17-én könnyű cirkálókból és torpedózuzókból álló osztrák haderő rajtaütött a szövetségesek adriai őrvonalán (Drifter Line) és 14 brit őrhajót elsülyesztett. A Dourtmouth és Bristol nevű hadihajók, valamint francia és angol torpedózúzók közel Cattaróig üldözték az ellenséget. Az ellenséges csatahajók közeledésére a mi hajóink visszavonultak. Olasz repülők megtámadták az ellenséges hadihajókat és határozottan állítják, hogy látták, mint vontatják az egyik ellenséges cirkálót lángban álló fedélzettel, sülyedö állapotban Cattaróba. Más ellenséges cirkálók a brit tengernagy jelentése szerint szintén súlyosan megsérültek. A Dortmouthot egy ellenséges cirkáló megtorpedózta, de visszatért a kikötőbe. Három emberünk meghalt, három eltünt, hét megsebesült. Egyéb veszteségünk nincs. Az ellenség az őrhajók legénységéből 72 embert foglyul ejtett.“

E jelentés megcáfolására illetékes helyről a következőket közlik: A flottaparancsnokság, mint mindig, a f. évi május 17-iki jelentésében is a puszta ténynek minden öndicséret nélkül való fölsorolására, szorítkozott, a felsorolást azonban még a következő részletekkel egészíthetjük ki:
Az SMS Csepel romboló.
Flottaosztagunk, amely ő felsége Novara hajóján tartózkodó Horthy Miklós sorhajókapitány parancsnoksága alatt harcolt, e könnyű cirkálón kivid még a Purschka sorhajókapitány parancsnoksága alatt lévő Saida és a Keysler sorhajókapitány parancsnoksága alatt lévő Helgoland nevű könnyű cirkálóból, a Liechtenstein herceg fregattkapitány parancsnoksága alatt lévő Csepel és a Morin fregattkapitány parancsnoksága alatt lévő Balaton nevű torpedónaszádokból állt. Parancsnokaink föltétlenül felismerték a következő ellenséges egységeket: a Dartmouth és Bristol angol s a Quarto, Marsala és Nino Bixio olasz cirkálókat, amelyek mind erősebbek a mi cirkálóinknál, azonkívül nyolc olasz és francia torpedózuzót. Cirkálóinkat, az angol jelentéssel ellentétben nem üldözték, ellenkezőleg: szikratávirati jelentés utján értesülvén az ellenség tartózkodási helyéről, ők támadtak. Emiatt le is kellett térniük a bázisuk felé vivő útról. Miután húsz őrhajót elpusztítottak, módjukban lelt volna, hogy kitérjenek ilyen egyenlőtlen ütközet elől.

Két és fél óláig tartott a harc a túlnyomó számban lévő ellenséggel. Azután az ellenség elvonult Brinidisi felé, ámbár a Novara gépei elromlottak, a hajó nem birt elmozdulni s a Saidának kellett elvontatnia. Akkor a segítségére siető St. Georg és a torpedónaszádok füstjét cirkálóinkról még alig lehetett látni. Még sokkal kevésbbé láthatta tehát az ellenség, a mely ekkor már déli irányban visszavonulóban még 12.000 méterrel távolabb tartózkodott. Ilyenformán kétségtelen, hogy a mi egységeink voltak azok, amelyek a csatateret tartották. Nemcsak saját megfigyelésünkből, hanem a tengeri ütközetről szóló valamennyi ellenséges jelentés összehasonlításából is azt következtethetjük, hogy az ellenség veszteségei: a Dortmouth-cirkáló három torpedózuzó, három szállító- és húsz őrhajó, továbbá egy búvárhajó és egy repülőgép. Mi nem vesztettünk egyetlen-egy hadihajót, szállitógözöst vagy repülőgépet sem. A Novara, amelyet az ellenség sülyedő állapotban lévőnek jelentett, május 26-án egy teljes gőzzel megtett utón bebizonyitotta, hogy sérülése nem volt jelentékeny. A Novara halottakban 14 embert vesztett, köztük Szubovics korvetkapitányt, azonkívül 83 sebesültje is volt, köztük a hajó parancsnoka is. A Saida három sebesültet vesztett, a Helgoland egy halottat és egy sebesültet. A két torpedózuzó, amely Liechtenstein fregattkapitány parancsnoksága alatt külön manőverezett, két torpedozuzót és három szállitógözöst pusztított el, veszteséget nem szenvedett.

Ez a hajó nem Durazzóba futott be, mint az ellenség jelentette, hanem, a bázis-kikötőjébe, Cattaróba. Az ellenségnek hajókban szenvedett veszteségei, a foglyul ejtett 72 angolt nem is számítva, azt sejtetik, hogy halottakban és, sebesültekben szenvedett veszteségei legalább akkorák voltak, mint a mieink. Az olasz jelentés ezúttal is annyira túlzott, olyan fantasztikus volt, s annyira ellentmondott minden szavával a valóságnak, hogy nem is érdemel cáfolatot. Az angol cirkálók pontosan tüzellek és tüzelésüket jól vezették. Az ellenség nyilvánvaló balsikere annál nagyobb elégtétellel tölthet el bennünket, mert, mint az angol hivatalos jelentés különösen kiemeli, a velünk szemben álló tengeri haderőt a Dartmouth fedélzetéről egy olasz tengernagy vezette, mint rendelkező parancsnok.


Közli: Magyarország, 1917. június 6.

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

2020. április 5., vasárnap

Skagerrák az Adrián. Flottánk sikere az Otrantó fölött. – Horthy Miklós és a háborús sajtó - II.

Sajtóhadiszállás, 1917 június.

Az olasz hadüzenet első, emlékezetes és sötét éjszakája óta, amikor az osztrák-magyar flotta kisebb egységei nagyszerű lendületű megosztott támadással kegyetlenül és váratlanul markoltak bele a római álmok rózsaszín felhőibe, derék tengerészetünk minden akciója csak újabb csalódást jelentett Olaszország számára, ahol uszító szónoklatok az Adria fölötti hegemónia megszerzését ugyanolyan könnyű feladatnak szavalták, mint Cadorna csapatainak Bécsbe való masírozását. Az utóbbi álom, jól tudjuk, hogyan foszlott szét az első Isonzó csatában már, mikor a Doberdó szürke szikláin halomszámra égette a karsztok forró napsütése az olasz hadsereg hullává tépett elite dandárait; arról pedig, hogy az Adria fölötti hegemónia helyett egyre nagyobb elkeseredéssel a keserű Adriát emlegessék Olaszországban, cirkálóink, torpedózúzóink, tengeralattjáróink és hydroplánjaink gondoskodtak kiadósan. Ahhoz persze, hogy teljesítményeik tengerészeti és katonai értékét már ma fölmérjük, lázas még és új történésektől ideges az idő. A történelmi távlat majd megmutatja, hányszor döntöttek meg rég kipróbált számításokat nem emberfeletti, de sokkal több: emberi bravúrral és lélekkel, ami sokszorozta a gépek erejét. — De azért a történelmi távlat kedvéért se mehetünk el szó nélkül tengerészetünknek amellett a győzelme mellett, amelynek hírét Otrantó alól kapták föl és vitték világgá a szelek. Nem tehetjük már azért se, mert tengerészetünk hírneve mellett magyar hősök neve is fényesedett az ütközet forróságában, hősöké és halottaké, akik az Adria hullámai fölött ugyanúgy állják a helyüket, mint Wolhynia mocsaraitól a Karszt napverte szikláiig mindenütt.

Mielőtt azonban a dacos Lovcsen alá mennénk a sziklák közé bújt Boche di Cattaróba, ahol május tizennegyedikén este csupa fény és arany volt a tenger, — mindjárt lebukik róla a nap vörös korongja s komoly hajóink lassú méltósággal futnak ki, mintha a végzet ülne kéményeik fölött, — előbb a térképet vegyük elő, hogy könnyen követhessük minden jelentősebb mozdulatukat. Láthatjuk itt, hogy az Adria legdélibb része a valonai öböl egyik sarka és az Otrantó fok között annyira összeszűkül, hogy a szemközti partok egész távolsága 74 kilométer, tehát csak negyven tengeri mérföld. Egymástól körülbelül ilyen távolságban húzódnak tovább délre a partok egész a Maria di Leuca fokot Fano szigettel összekötő vonalig s a partok között körülbelül harminc tengeri mérföld hosszúságban az úgynevezett Otrantó-úton hömpölyögnek az Adria szürke hullámai. A hullámoknak ezt a keskeny utcáját, amelyben földrajzi lehetőségek miatt a legkönnyebb elzárni az északi Adria forgalmát és útjait a Földközi-tengertől, még semlegessége, illetve szövetségessége idején próbálta biztosítani magának Olaszország, amely Valona megszállása után tényleg abba a kedvező helyzetbe került, hogy flottabázist teremthetett magának a valonai öböl belsejében harminc mérföldnyire az otrantói szoros északi bejáratától és alig ötven mértföldnyire szemközti bázisától, Brindisitöl. De nemcsak ez a két flottabázis adja szinte magától a szoros könnyű elzárásának lehetőségét, mert Tarento, a régi, megerősített hadikikötő is csak hetven mérföldnyire van a szoros déli, tehát százra északi kapujától. Mivel pedig Tarento az olasz flotta fő gyülekező helye, húsz mérföld sebességgel negyedfél illetve öt, huszonöt mértföld sebességgel pedig három, illetve négy óra alatt bármikor ott teremhetnek az olasz hadihajók a csatorna déli vagy északi kijáratában. Emellett természetes blokádvonalnak sincs alkalmasabb két pont az Adrián, mint az Otrantó szoros két szemközti hegyfoka s ha az északi Adria blokírozását olyan komolyan gondolta volna az entente, ahogy lapjaiban hirdette, tehát valóságosan el akarta volna zárni, akkor erre a vonalra kellett volna sorakoztatni csatahajóit, egész blokírozó flottáját. Az effektív blokád azonban csak kihirdetésekor szép, hangzatos és igen alkalmas például olcsó győzelmi mámor ébresztésére, a valóságban azonban különösen itt az Adrián se azt a költséget nem éri meg, amit szénben elfogyasztana a hosszú készenlét, se azt a kockázatot, hogy nagyszerű, szorgalmas és páratlanul vállalkozó szellemű tengeralattjáró hajóink egy-egy ügyesen kilőtt torpedóval drága cirkálók páncélos testén harapjanak halálos sebet.
A „Leon Gambetta" szomorú esete óta nem is blokíroznak cirkálókkal, a drága és komoly csatahajók helyére rokkant és jórészt már kimustrált gőzösöket és öreg halászbárkákat sorakoztattak, amelyeket, hogy komolyabb legyen a külsejük, fel is fegyvereztek, ágyúkat is raktak rájuk és kinevezték őrhajónak. Ezeket természetesen akár tízesével lehetett egymás mellé állítani az őrvonalra, ha elpusztulnak se nagy kár éri az entente hajóhadát s viszont, ha fegyvereikkel nem is, de a közéjük feszített aknákkal és a gőzösökkel vontatott nagy hálóikkal úgy ahogy megpróbálták elzárni tengeralattjáróink útját ki a Földközi-tengerre. Mivel pedig a nagyobbakon szikratáviró-állomás is volt, ha részünkről jelentékenyebb vállalkozás indult volna délfelé, rögtön értesíthették volna akármelyik olasz flottabázist, ahonnan a kedvező távolsági viszonyok miatt bármikor jelentékeny túlerő futhatott volna flottillánkkal szembe.

Ezeket mondja a térkép és így beszélnek a számok, amikre Otrantó körül az entente őrvonalai épültek. Föltevéseik és az adatok szerint tehát csaknem teljes volt az otrantói zár, a valóság azonban sokszor megcsúfolta ezt a számítást, hiszen búvárhajóink szorgalmasan és pontosan dolgoztak a Földközi tengeren is és munkájuk végeztével épségben tértek vissza kifutási helyükre, ami pedig mindig innen volt az otrantói őrvonalakon. Mindamellett, ha tengerészeink elszántsága és nagyszerű képességei elé nem is feszíthetett komoly akadályt ez az őrvonal, nem tagadható, hogy kényelmetlen volt és jelentéktelenségében kihívó is, mert fölsorakoztatott apró hajóinak nyugodt, zavartalan élete a barna vízen csak tovább táplálta az Adria uralmáról sokszor újra költött mesét, amivel vereségeik után annyira szerették magukat vigasztalgatni az olaszok.
Május tizennegyedikén este, mikor a cattarói öböl vad szépségei fölött a naplemente gyönyörű színei szikráznak, azért indult ki három cirkálóból és két torpedózúzóból álló hajórajunk, hogy ezek között a déli Adrián csöndesen pöfékelő őrhajók között keményen szétüssön s amennyit lehet, de minél többet a keserű Adria fenekére küldjön ágyúival. A vezérhajó, a sokat próbált Novara parancsnoki hídján egy nemes magyar tengerész áll, I. Ferenc József volt szárnysegéde, nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány, akinek a neve nemcsak flottánk annaleseiben, de a magyar vitézség szívekbe zárt aranykönyvében is jó elől van már. Hajója mellett még a „Helgoland" és a „Saida" cirkálók, továbbá torpedózúzóink a „Csepel" és a „Balaton" hasítják a hullámokat; irány az otrantói szoros!

Még mielőtt elindultak volna, a „Novara" födélzetén együtt van minden ember s a parancsnok elmagyarázza az egész hadművelet tervét, hogyan akarjuk áttörni és lehetőleg elpusztítani az entente őrvonalát. „Tudom — mondja a kapitány, miközben arcán a keményre edzett karakter vonások néhány árnyalattal leenyhülnek —, hogy a Novara minden embere megteszi kötelességét most is mint az eddigi ütközetekben és remélem, hogy holnap délben mindnyájan frissen és egészségesen itt leszünk életünk egyik legszebb emlékével...
Az estét, amiben kifutottak, lassankint éjszaka váltja fel, sötét fátyla ráhúll a vizekre, amikben tajtékos örvényutak futnak a hajók után. Fönt, nagyon magasan az ég apró csillaglámpái pislognak, lent nincs semmi, csak a gépek tompa zihálása, hallgató ágyuk a fedélzeten, őrt álló matrózok léptei és figyelők, akiknek a szeme távcsővel fúródik a sötétbe. A három cirkáló Otrantó hegyfoka felé kanyarodik, a két torpedózúzó meg Valonának vesz irányt, a díszpoziciók ugyanis úgy szólnak, hogy még a hajnali szürkület előtt ki kell terjeszkedni az egész Otrantó szoros szélességére s amint a kelő nap súgarai elkergetik az árnyékot, egyszerre, meglepetésszerűen előretörni öt ponton az egész őrvonal ellen s a föntebb vázolt föladat elvégzése után újra gyülekezni a hazafelé vezető útra. Nagy egységeink akcióját támogatandó, természetesen feladatot kaptak búvárhajóink és hydroplánjaink is, az előbbiek torpedói az ellenséges bázisok felé leselkedtek: hol lehetne eredményes munkát végezni, az utóbbiak pedig hajnalhasadtával azért szálltak a tenger fölé, hogy részletes és kimerítő jelentést hozzanak nemcsak az őrvonal, de az egész déli Adria földerített viszonyairól.

Mire a hajnal úszó aranyából az albán partok felől kiemelkedett a nap, hajóink már rég a szorosban úsztak, a Novara pláne már Korfu körül érte meg a reggelt, egész odáig cirkált nagyobb szállítmányok vagy jelentékenyebb őrhajók után. De mert a tenger tükre belátható körleten belül tiszta volt minden ellenséges hajótól, visszafordult újra a vizek szűk útjába, az Otrantó-szorosba, ahol északról a láthatár síkján nemsokára már megjelentek azok a szelid kis füstgomolyok, amiknek az anyja angol legénységi őrhajó, vagy szállítógőzös az őrvonal mentén. A Helgoland is lement egész a Maria di Leuca sziklafokig anélkül, hogy valamit talált volna, s csak mikor már visszafordult észak felé, akkor akadt össze egy csomó kisebb gőzössel. A Saida ezzel szemben, amelyik az akció terveinek megfelelőleg középen úszott, már hajnal előtt észrevette ágyúival szemben az őrvonal hajóit, de nem támadta meg őket, míg a parancs szerint a flottilla másik két cirkálója is meg nem nyitja a tüzet. Különben az egész csetepaté a mi programmunk szerint percek alatt fejlődött az első ágyúlövéstől a teljes sikerig. Elsőnek a Saida ágyúi szólaltak meg, födélzetéről fél ötkor nyitották meg a tűzet tüzéreink s pár perc múlva a hozzá legközelebb eső három őrhajóból egy elsüllyedt, kettő pedig súlyosan megrongálódott. A Helgoland ágyúi viszont csak pár perccel öt óra előtt láttak munkához és húsz perc alatt nyolc gőzöst küldtek a tenger fenekére, míg a Novara kényelmesen, mert biztosan csak öt után kezdett végezni az őrvonal rámaradt részével s fél óra alatt meg is semmisítette mind a tíz hajót, amelynek a füstjét Korfutól visszatérőben elsőnek pillantották meg figyelői. Az őrhajók eleinte kapálództak a rájuk váró végzet ellen, ami ágyúink acéltorkából röpült feléjük, sőt a formák szerint ütközetet is kezdtek, viszonozták, persze hatástalanul biztos csapású gránátjainkat, de azután jónak látták mégis, ha süllyedő sorsára hagyják hajóikat, maguk pedig csónakba szállva, próbálnak kimenekülni a halál árnyékából. Azok közül az angolok közül, mert az őrhajók legénysége angol volt, akik csónakba szálltak, a Novara 35, a Helgoland 18 és a Saida 19 foglyot kihalászott és födélzetére vitt, ahol az üres legénységi szobákba zárták őket. Az őrvonal tehát szét van zúzva, de több meg van semmisítve s a tegnap még csöndesen pipázó kémények helyén néhány úszó roncs és még gyűrűző örvény mutatja, hol volt bezárva az Adria, a mi tengerünk kapuja, — azután az örvény is elsímúl, a roncsokat is szétszórják a hullámok, nem marad semmi, csak a tenger, hátán az apró habtarajokkal, amik messziről egyetlen, végtelen simasággá úsznak össze...
Katonai nyelven nem történt más, csak a parancsot teljesítette a flottilla, cirkálóink már igyekeznek is vissza észak felé, ahol fél nyolc előtt még egy bizonyos ponton találkozniok kell. Ez alatt azonban nem voltak tétlenek torpedózúzóink sem, a Csepel és a Balaton, amelyek herceg Liechtenstein fregattkapitány vezénylete mellett tudvalevőleg Valona felé indultak még az éjszaka. Kora hajnalban, még a Saidánál is korábban, ütközetbe kerültek s nem messze a valonai partoktól a Csepel egy olasz torpedó zúzót semmisített meg, a Balaton pedig torpedólövéssel egy szállítógőzöst intézett el. Pár perccel később pedig ágyúik gránátkorbácsával közösen vertek halálra még két gőzöst, amelyek égő fedélzettel, találatoktól tépve a legutolsó pillanatban a Valona-öböl sziklái mögé menekültek. Az olasz flottának ebbe a bázisába torpodózúzóink természetesen nem követhették már-már süllyedő zsákmányukat, miért is feladatuk végeztével fölfelé nyomultak a közös találkozási pont irányában már akkor, amikor a Novara és a Helgoland még neki se láthatott eredményes munkájának. Míg azok elintézik az őrvonalat, a Csepel és a Balaton néhány földerítő cirkálást végez, de útjukba sehol semmi nem mutatkozik a hullámok hátán.

Mielőtt azonban cirkálóink is a találkozási pontra érnének, Valona magasságából, a reggel egyre erősödő fényével erősödnek azok a füstcsíkok is — négy keskeny szürke sáv a vizek fölött —, amelyek alatt négy ellenséges torpedózúzó jön kelet felől, valószínűleg, hogy az őrvonal sorsát földerítvén, a mi viszonyainkról tájékozódást szerezzen. Ahogy közelebb érnek, megszólaltatják ágyúikat is, de minden eredmény nélkül. Mindössze hét percig tart az acéltorkok vitája, azután a mieink elől szépen kitérnek és mennek vissza a barna valonai partok bazalt sziklái felé, ahol a parti ütegek tűzből és acélból szőtt védőszárnya veszi őket oltalmába.
Sikereik szép emlékeivel, egy fényesen megoldott nagyszerű feladattal maguk mögött futnak tovább hajóink az acélszürke vízen, programm szerint a találkozási pontra, amikor a húsz mérfölddel előbbre futott torpedózúzók északnyugati irányból is füstfelhőket, ellenséges egységek nyomait fedezik fel. A jelző árbocokra nyugtalan zászlócskák kezdenek föl alá futkosni, szikratávírók elektromos hullámai viszik hátra a hírt, értesítik a cirkálókat, ahol a Novara parancshídján már repülőink jelentéseiből is tudják, mekkora túlerő készül ellenünk. Uj, most már részletezett jelentések egyre komolyabbnak mondják a helyzetet, a Csepel típusok szerint is felismeri a közeledő ellenséget: egy Quarto, két Indomito és két olyan cirkáló tipus, amelyeket annak idején, még a háború előtt, Romániának építettek, de azután az olasz flottába sorozták be. Ezekhez csatlakozott még két Liverpool tipusú nagy angol cirkáló is. Két kis torpedózúzónk elenyésző erő ezzel a flottával szemben, nem is volna szabad velük fölvenni a harcot, csak ha helyreáll szoros összeköttetésük a mögöttük előretörtető három cirkálónkkal, de azért viszonozzák a flotta tüzét s az egyik vezető-hajón olyan eredményes találatot érnek el, hogy az kénytelen visszafordulni. Maga az ellenséges flotta is inkább nyugati irányba fordul, csak egyetlen „Rumanu" típusú cirkáló követi torpedózúzóinkat addig, míg Durazzó körül a parti ágyúk csövei ezt is gyors visszafordulásra nem késztetik nyugat felé a többi hajó nyomába.

Ebben a helyzetben lent a vizek gyomrában fürge acélhalak, tengeralattjárók készítik elő torpedófogaikat, fönt a felhők felett meg szürke hadimadarak búgó hangja, hydroplánberregés veszik el a messzeségbe, előre és a magasba küldött szemei mindkét flottának, hogy földerítsék és kísérjék a harcot. Hazafelé, a cattarói öbölbe igyekvő cirkálóinkat hamar fölfedezte az ellenség, feléjük irányítja egész flottáját s a mieink parancsnoka, ahelyett, hogy eredeti feladata megoldása után a jól végzett munka megnyugtató tudatával — mert ezzel tehetné — kitérne a túlerő elől, — diszpozíciókat ad a támadásra. Jelek szaladnak a zászlókra, zászlójelekből parancs lesz, amit ismételnek az összes egységek, a messzeható elektromos hullámok meg drótnélkül kopogják Cattarónak a helyzetjelentést, azután megindul a támadás a föntebb részletezett túlerő ellen, amelynek erőviszonyaiban csak annyi változás történik, hogy újabb, pontosabb jelentések az eddig „Liverpool" típusunak tartott cirkálókról megállapítják, hogy a sokkal erősebb „Dartmouth" klasszisba tartoznak. Hajólexikonok szerint tehát 15.200 ellenséges deplacement tonnával, 16 darab 15 cm. kaliberű, 7 darab 12 cm.-es és 8 darab 7-6 cm. kaliberű hajóágyuval, a mi részünkről 10 ezer tonna és 27 darab 10 cm.-res ágyú megy ütközetbe. Ellenséges részről előbb a Quarto áll a flotta élén, de még az ütközet megkezdése előtt helyére nyomul egy angol cirkáló, amelyről későbbi jelentések szerint mégis egy olasz admirális vezeti a csatát, melyben a támadó kezdeményezés épenúgy a miénk, mint ahogy a győzelem is kezünkben marad.

Az ütközet lefolyásáról, amelynek némely válságos percében a halál árnyéka kelt ki a habok közül, sok levél és tudósítás beszámolt már a közvéleménynek; tudjuk veszteségeinket is, köztük a Novara első tisztjének, a derék Szuborits Róbert korvettkapítánynak a halálát is, a flotta kiváló parancsnokának, Horthy Miklós sorhajókapitánynak sebesülését is és olvashattuk a napisajtóban mindazt a sok színt, amit íróművészet ráakaszthatott ennek a forró ütközetnek nagyszerű pillanataira. Én tehát csak arra szorítkozom, hogy az ütközet momentumaiból azokat és úgy adjam vissza, ahogy a Novara parancsnoka egy emlékezetes, szép bádeni délutánon maga mondta el nekem élete legszebb emlékeként az északi Adrián vívott ütközetét.

Akkor már több mint három héttel mögötte volt az izgalmas csatanap, nagy karosszékében nyitott ablaknál ült nem messze a Kúrpark virágágyaitól, egy szép, meleg és nemes családi élet közepén, mintha valami festményből vágták volna ki a diadalmas ütközetből sebesülten hazatért hőst. Előbb személyes impressziókról, meg az életről beszélgettünk, ami most szerényen és alázatosan húzódik meg az ütközetek árnyékában és riadtan figyeli, meddig tart még lobogása, azután sebesülése körülményeiről és csak azután térünk át az ütközetre.

— Bizony, sokkal erősebbek voltak — mondja Horthy, a nemes magyar kapitány — és ha csak egy kis vér lett volna bennük, most aligha ülnék itt, minden másként történhetett volna. így is szinte a csodával határos, hogy itt vagyok, hiszen a lábaimon kívül egy gránátrepesz a fejemről szakította le a sapkát, szövete ráégett a tenyérnyi, forró acélforgácsra, nem maradt meg más, csak az arany zsinór belőle. Azonkívül a ruhám is leégett, úgy tépték le nagy nehezen és úgy oltották le rólam. De most már minden jól van, csak örülni tudok az életnek . . .

— Az őrhajók sorsát ismeri, egymásután elsülyesztettük őket, s aki az őrvonalnak legénységéből csónakra nem szállt, ott pusztult a hajókkal együtt. A csónakokról felszedtük őket és bezártuk egy legénységi terembe. Hetvenketten voltak összesen, egy közülük súlyosan sebesült, aki később meg is halt a hajón. Vallomásukból csak egy momentum fontos, kiderült, hogy egyetlen tengeralattjárónk, amelyet 1917 folyamán elvesztettünk, ennek az őrvonalnak a hálójába keveredett, azért nem tért vissza. Tehát ezt se az olaszok pusztították el, akiknek a híreivel szemben csak pár napja állapítottuk meg hivatalosan, hogy nemcsak 14 tengeralattjárónkat nem tehették tönkre, de kettőt sem, mert 1917-ben mindössze egyetlen tengeralattjáró hajónk sorsa vált bizonytalanná. Most már ezt is ismerjük az elfogott angolok vallomásából. Annál nagyobb elégtétel nekünk, hogy éppen ezeket az őrhajókat sikerült a tenger fenekére küldeni.

— A foglyok különben elég tisztességesen viselkedtek, csak később, az ütközet alatt, akartak kitörni, dörömbölni kezdtek és csak töltött revolverekkel lehetett őket lecsendesíteni...

— Amint aztán jöttünk visszafelé Otrantó alól, egyszerre új őrhajókat jelentenek a megfigyelők. Kora délelőtt volt, 15.-én, de nem őrhajókról volt szó, vagy szállítógőzösökről, aminek a fiatal szem messziről nézte őket, hanem harci egységek, cirkálók és torpedózúzók közeledtek s a cirkálók között az olasz Quartó, amelyikkel már sokszor szerettem volna találkozni. Jövetelükről különben több értesítést is kaptam akkorra, kimerítő és pontos jelentéseket s bár kétségtelenül fölismerhető volt számbeli és erőbeli fölényük, bevártuk és megtámadtuk őket. A két angol és a három olasz cirkáló, amelyiket név szerint is fölismertünk, erősebb egység a miénknél, ágyúi is messzeb hordanak s amint megnyitották ránk a tűzet, igyekeztek mindig a mi tűzkörletünkről elmaradni. A Novarával, amely a tűzhatásnak legjobban ki volt téve, manövrirózni kellett, nekik-nekik rohanni, hogy eredményesen lőhessük. Ez annál nehezebb volt, mert másik két cirkálónk, a Saida és a Helgoland kisebb sebességű hajó, nem bírják ki az iramot és nehezebb velük mozogni...

— De így is sok találatot figyeltünk meg az ütközet folyamán, amelybe hydroplánjaink is beleavatkoztak és kiadósan bombázták az ellenséges egységeket. Mivel az olasz cirkálók, de különösen a Quarto, amelyik eredetileg a vezérhajó volt, de később hátra került és amelyikkel különösen kedvem lett volna összemérni az ágyúkat, mindig a lehető legnagyobb távolságban maradtak tőlünk, sokszor rövidet lőttek s gránátjaik csak a tajtékos tengerbe csapódtak, ahol nagy örvényes víztölcsér fakadt a nyomukban. Nem lehetett megállapítani, de valószínűleg ezek a rövidre lőtt gránátok pusztították el az olaszok egy saját tengeralattjáróját is, amelyik a Novarához akart férkőzni, bár egy hydroplán akkor már erősen zavarta magasból dobott bombáival. Lehet, hogy egy ilyen bomba ölte meg, de nagyobb valószínűség szól amellett, hogy maguk az olasz hajóágyúk, amelyek mindig csak messziről lőttek felénk.

— Az angol cirkálók, amelyek közül a Dartmouthot egy tengeralattjáró hajónk halálra sebezte, annál jobban vezették a tüzelést. A Novara kórházát még az őrhajókkal való esetünk alatt lerombolta egy angol gránát, a délelőtti ütközet közben pedig egymásután több találat is éri a hajót. Kemény ütközet volt, nehéz órák, de azért mi maradtunk fölül. Egy találat az előárboc zászlaját is letépi, rögtön újjal pótoljuk, tovább lobognak színeink a Novara ormán. Egy másik az ágyúk közé csap, meggyullad a lövegek mellett álló muníció, a sistergő, siketítő zajban rémült pillanatok ezek, de a muníció nem robbant fel, bőven van levegője, csak nagy sivítással elég, míg el nem oltják. Más találatok tüzet okoznak a fedélzeten, ahol mindenki a helyén van: szanitészek a sebesülteket kötözik, tartalékok a tüzet oltják.
— Szuborits, a derék korvettkapitány is a fedélzeten van, a tűzoltást inspiciálja, amikor egy gránát közelébe csap le. Sebesülése halálos, nem lehet rajta segíteni, egy szilánk a hátgerincét is éri, pár perc alatt kiszenved a nemes magyar katona. Kihajózásunk után holttestét hazaszállították Budapestre, a Novara koszorúját egy tiszt vezetésével 9 emberem vitte fel a sírjára...

— A száguldó tűz újabb károkat okoz, egyszerre csak észrevesszük, hogy vizet kezd veszíteni a kazán, a gépek is elromlanak. Egy gránát a fedélzet páncélját is beszakítja, azt hisszük, ez sértette meg a kazánt, de megállapítani nem lehet, mert ha valaki le akart menni, nemcsak forró vízbe, futó tűzbe és gőzfelhők gomolyába került, de a lövedékek robbanó gáza is halálba fojtotta volna. Megpróbáltuk gázmaszkkal is, de így sem lehetett lemenni a hajó égő gyomrába, ahová új veszedelemnek a víz is benyomult. A gépek megálltak, a Novara is megáll, de ágyúink tovább dolgoznak. Később derült csak ki, hogy egy gránát csak a kazán vízvezető csövét szakította be, a baj tehát jelentéktelen volt.
— De ekkor már a Saida jött segítségül, hogy elvontasson a diadalmas ütközet színhelyéről, ahol ágyúink még mindig nem hallgatnak el. Egyszerre azonban csak látjuk ám, hogy az ellenséges flotta, mely súlyos veszteségei dacára is, még mindig sokkal erősebb a mieinknél, a Quarto után szépen megfordul, feladja a harcot és menekül vissza Brindisi felé. Talán, ha angolok vezették volna, nem így történik, de olaszok voltak és olasz parancsnok a vezérhajón fönn is. Körülbelül 12 kilométerre voltak tőlünk déli irányban, mikor 12 óra táján feladták a küzdelmet. Nem sokkal később mi már észrevettük a St. Georg füstjét is, amelyik a cattarói öbölből támogatásunkra kifutott. De mire odaért volna, az ellenség már rohant visszafelé, Brindisinek.

— Persze több találat érte a parancsnoki hidat is és amelyik követlenül megsebesített, az ott is tüzet okozott. Egy szilánk arcomat is érte. Közvetlenül itt, a szemem alatt. Ez is csupa szerencse, már csak a nyoma látszik, pedig ha csak egy centiméterrel följebb ér, katasztrofális lett volna. Tele voltam én is égési sebbel. Első tisztem elesett, a hajót át kellett adnom, a hordágyról, ahová fektettek, csak az egész flotta fölötti kommandót tarthattam meg.

— Apróbb epizódok? Csupa csodálatos éposztöredék, mindenki hős volt, nem is igen lehet neveket kiemelni, legfeljebb egy-két markáns esetet, ahogyan a naplók és az emlékezet megőrizhette őket.

— Egy matrózom valami kisebb fegyelmi vétség miatt be volt csukva, az ütközet előtt. Ismételt kérésre megengedtem, hogy részt vegyen a harcban. Csodálatos, ahogyan viselkedett. Folyton az ágyúk között forog, mindenütt ott van, ahol baj történik, sebesülteket kötöz be még a robbanás füstjében és mikor már mind a két kezén megsebesül, akkor se megy félre a többi sebesültek közé. Egy repülőnk jelentést hoz számomra, ledobja, a doboz a tengerbe esik és ez a sebesült matróz parancs nélkül azonnal utána ugrik, kihalássza az örvényes habokból, fölhozza, jelentkezik vele, átadja, azután megy tovább az ágyúkhoz. Büntetését persze elengedtük, kitüntetésre is fölterjesztettem, ahogy mindenki méltónak mutatkozott arra, hogy Őfelsége legkegyelmesebb kitüntetésére fölterjesszem.

— Egy tisztem, akinek a bal karja már föl volt kötve, öngyilkossággal fenyegetődzött, ha nem vehet részt az ütközetben. Bal kezét már nem tudja használni, de mikor egy 15 centiméteres ellenséges gránát melléje csap, de befulladva esik a födélzetre, másik karjával addig erőlködik, míg fölveszi és cipeli nagy örömmel a korláthoz, ahonnan a tengerre dobja, úgy teszi ártalmatlanná.

— Egy másik tiszt, aki a kormányos megsebesülése után ennek a helyére lép, előbb leoltja rólam a meggyulladt ruhákat, azután, mikor egy percre erősen előrehajol, hogy a kompasszt megnézze, csodálatosan kerüli ki a halált. Egy gránát ugyanis abban a pillanatban dönti le háta mögött a kabint. Szinte biblikus csoda, hogy megmenekült...

— Magyarok? Hát persze, hogy vannak a hajón, sok magyar van, nagyszerűek, ahogy mindenki minden elismerést megérdemel közülök.

Így beszélt Horthy Miklós lelkesen és ragyogó szeretettel hőseiről és hajójáról, amelyiknek a födélzetén nem sok nappal az ütközet után Őfelsége is sapkájára tűzte a Novara emlékplakettjét, emlékezetül a napra, amely egyike a legszebbeknek flottánk történetében.

Magát az ütközet leírását ezzel be is fejezhetném, mert az entente flottája délben már slepbe vette rokkantjait s délnyugat felé úgy eltűnt, hogy nemsokára füstfelhőit is elnyelték az Adria igazi felhői, a mieink meg teljes gőzzel dolgoznak, hogy a nagy napok után minél hamarabb hazakerüljenek, megnyugtatására azoknak, akik a Boche di Cattaróba már a parton várják aggódó szorongással az élő valóságot, hogy övéik visszatértek. Ha sebesülten, vagy tán halottan is, lesárgult arccal véres hordágyakon, de valamennyien. Ahogyan hajóink, tengeralattjáró naszádjaink és repülőink is minden hiány nélkül.

Még egyet csak. A nagy nap hőseit szép napiparancsok, lelkesítő és elismerő szavak fogadták már hadikikötőnkben is, Őfelsége a király pedig nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitánynak a hadiékítményes II. osztályú katonai érdemkeresztet adományozta a kardokkal, Harisa Sándor ellentengernagyot a II. osztályú vaskoronarenddel tüntette ki a hadiékítménnyel és a kardokkal, lovag Purschka Ferdinánd sorhajókapitány, Heissler Erich sorhajókapitány és a hősi halált halt Szuborits Róbert korvettkapitány a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta a hadiékítménnyel és a kardokkal, herceg Liechtenstein János fregattkapitány a hadiékítményes III. osztályú vaskoronarendet a kardokkal, Morin Ferenc korvettkapitány pedig a III. osztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítménnyel és a kardokkal.

Közülük Purschka a Saida parancsnoka, Heissler a Helgolandé, Liechtenstein herceg a Csepelé, míg Morin a Balatoné volt Otrantó történelmi napján, aminek jelentősége, áthozva az arányokat az Adria flottáira csak Skagerrakéval mérhető fel...


Dr. Szabó István

Közli: A Tenger (1917. június-július.)

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP