2020. november 17., kedd

Bajtársak - A Nagy Háború anekdotái - LIII.

A fasor fáiról csöpög a víz; alacsonyan és gyorsan szállnak a felhők. Néhány legfiatalabb évjáratbeli katona jő velünk szemben. Vörös karszalagokat viselnek. 

– Le a vállrojtokkal! – kiáltja egyik, és nekiugrik Ludwignak.

– Fogd be a szád, te porosfülű – mondom én, és félretolom.

Többen is tolakodnak oda és körülfognak bennünket. Ludwig nyugodtan végignézi a legelsőt, s továbbmegy. Az kitér előle. De aztán megjelenik két matróz és rárohan.

– Disznók, hát nem látjátok, hogy sebesült? – ordítom, s ledobom a hátizsákomat, hogy szabadabb legyen a kezem. De Ludwig már a földön hever, hiszen jóformán védtelen a karján lévő seb miatt. A matrózok tépdesik az egyenruháját s taposnak rajta. 

– Hadnagy! – rikácsolja egy asszonyi hang –, üssétek agyon a vérebet.

Még mielőtt segíthetnénk neki, olyan ütést kapok az arcomba, hogy megtántorodom. 

– Bitang – lihegem, s teljes erőmből hasba rúgom a támadómat. Nyögve felfordul. Tüstént három másik támad rám. A kutya nyakába ugrik az egyiknek. A többiek azonban lerántanak a földre.

– Sötét van, elő a késsel! – kiáltja az asszony.

A dobogó lábak között látom, hogy Ludwig szabad bal kezével fojtogat egy matrózt, akit úgy tudott leverni a lábáról, hogy alulról beleütött a térdhajlásába. Nem engedi el, bár a többiek hatalmasan püfölik. Nekem valaki övszíjjal csap a koponyámra, egy másik a szájamra lép. Farkas ugyan tüstént belekap a térdébe, de nem tudunk felállni, újra meg újra leütnek s kásává akarnak tiporni. Dühtől őrjöngve próbálok a revolveremhez nyúlni. De ebben a pillanatban egyik támadóm hanyatt esik mellettem a kövezeten. Még egy puffanás – egy másik esik össze ájultan, tüstént utána egy harmadik –, itt csak Willy dolgozhat. 

Sebes vágtatva ért oda, hátizsákját már közben ledobta, s most tombolni kezd. Két embert egyszerre fog nyakon s egymáshoz veri a fejüket. Tüstént elájulnak, mert ha Willy megvadul, olyan, mint egy eleven kovácspöröly. Kiszabadulunk, felugrunk, de a többiek már meglépnek. Még sikerül egyiküknek keresztcsontjához vágnom a hátizsákomat, aztán csak Ludwiggal törődöm. 

Willy már üldözőbe vette őket. Látta, hogy a két matróz megütötte Ludwigot. Az egyik elkékülve, nyögve hever a csatornában – feje fölött a kurrogó kutya –, a másik után úgy száguld lobogó hajával Willy, mint egy vörös orkán. 

Ludwig karján szét van tiporva a kötelék. Vér folyik keresztül rajta. Arca összefenve, homlokát rúgás sebezte meg. Letörülközik s lassan föláll. 

– Sokat kaptál? – kérdezem. Holt haloványan rázza a fejét.

Willy eközben elcsípte a matrózt, s úgy vonszolja felénk, mint egy zsákot.

– Ebadta disznai – mondja fogát csikorgatva –, egész háború alatt ott nyaraltatok a hajókon s lövést sem hallottatok, most bezzeg kitátjátok a pofátokat s rátámadtok a frontkatonákra, no de majd adok én nektek! Térdelj le, te lapuló vitéz! Kérj bocsánatot! 

Odalöki az embert Ludwig elé, s oly félelmetes a külseje, hogy csakugyan meg lehet ijedni tőle.

– Összekaszabollak – sziszegi –, darabokra téplek, ha le nem térdelsz!

Az ember vinnyog.

– Ugyan hadd, Willy – mondja Ludwig és felszedi a holmiját. 

– Micsoda? – kérdi dühöngve Willy –, megbolondultál? Mikor széttiporták a karodat.

Ludwig már továbbmegy.

– Ugyan, hadd szaladjon.

Willy egy pillanatig értetlenül néz Ludwigra, aztán fejét rázva szabadon engedi a matrózt. 

– No nem bánom, szaladj!

De mégsem állhatja meg, hogy amikor a matróz nekiiramodik, olyat ne rúgjon belé, hogy az kettőt hengerbucskázik tőle.

Továbbmegyünk. Willy káromkodik, mert okvetlenül beszélnie kell, ha dühös. Ludwig hallgat.

Egyszerre csak látjuk, hogy a Bier-Strasse sarkán ismét felvonul a megszalasztott csapat. Erősítéseket szereztek. Willy lekapcsolja a puskáját.

– Tölts, célozz – mondja és összehúzza a szemét. Ludwig előveszi revolverét, és én is lövésre készen tartom a puskámat. Idáig csak csetepaté volt az egész, de most komolyra kezd fordulni a dolog. Másodszor nem engedjük megrohanni magunkat. 

Eloszlunk az utcán három-három lépésnyi távolságra egymástól, hogy zárt célpontot ne adjunk, s így megyünk előre. A kutya tüstént észreveszi, mi készül. Kurrogva húzódik le mellettünk a csatornába, mert a harctéren megtanulta, hogy fedezék alatt kell előrelopódzkodni.

– Ha húszméternyire leszünk tőlük, lövünk – kiáltja fenyegetően Willy. 

Az előttünk lévő csoport nyugtalankodni kezd. Továbbmegyünk. Puskák emelkednek ellenünk. Willy kicsattintja a biztonsági zárat s előhúz az övszíjából egy kézigránátot, amit végső tartalékul mostanáig megőrzött.

– Háromig számolok...

Ekkor kiválik a csoportból egy altiszti kabátot viselő idősebb férfi, rangjelző paszomány nélkül. Elénk lép s azt kiáltja:

– Bajtársak vagyunk-e, vagy sem?

Willy annyira elképed, hogy levegő után kapkod.

– A fenébe is azt mi kérdezzük tőletek, gyáva disznók – feleli felháborodva –, hát ki kezdett itt sebesülteket megtámadni?

A másik meghökken.

– Hát ezt tettétek? – szól hátra.

– Nem akarta levenni a vállrojtjait – mondja valaki a csoportból.

A férfi bosszús mozdulatot tesz. Aztán ismét felénk fordul.

– Ezt rosszul tettétek, bajtársak. De ti, úgy látszik, egyáltalán nem tudjátok, mi történik itt. Honnan jöttök tulajdonképpen?

– Hát honnan jönnénk, ha nem a frontról? – tüzeskedik Willy.

– És hova mentek?

– Oda, ahol ti egész háború alatt voltatok: haza.

– Bajtárs – mondja a férfi és felemeli üres kabátujját –, ezt nem odahaza vesztettem el. 

– Annál rosszabb – jelenti ki ridegen Willy –, akkor szégyellhetnéd magad, hogy ilyen katonautánzatokkal szűröd össze a levet!

Az altiszt közelebb jön.

– Forradalom van – mondja nyugodtan –, s aki nincs velünk, az ellenünk van.

– Szép kis forradalom – kacag fel Willy –, ezzel a vállrojtleszaggató egyesülettel! Ha egyebet nem akartok – és megvetően köp egyet.

– De igen – mondja a félkarú, s gyorsan odalép hozzá –, egyebet is akarunk! Legyen vége a háborúnak, vége a hajszának. Vége a gyilkolásnak! Megint emberek akarunk lenni és nem hadigépek.

Willy leengedi a kézigránátot.

– Hát ehhez szépen fogtatok hozzá – mondja és rámutat Ludwig széttaposott kötelékére. Aztán egy-két ugrással nekitámad a csoportnak. – Jó lesz hazamenni, ti szopóskölykök! – bömböli a hátrálók képébe. – Ti akartok emberek lenni? Hiszen még katonák sem vagytok! Ha a puskátokhoz nyúltok, megijed az ember, hogy kitöritek a kezecskéteket! 

A csoport szétszalad. Willy hátraarcot csinál s odaplántálja magát az altiszt elé.

– Így no, most aztán mondok neked valamit. Mi éppen úgy jóllaktunk ezzel a vacakkal, mint ti, s világos az is, hogy egyszer véget kell vetni neki. De nem így! Ha csinálunk valamit, azt magunktól tesszük, de parancsolni nem fog nekünk senki! Most pedig jól nyisd ki a szemed! – Két rántással letépi vállrojtjait. – Ezt azért teszem, mert én akarom s nem azért, mert ti akarjátok! Ez az én dolgom! Hanem ez itt – és Ludwigra mutat –, ez a hadnagyunk, ez megtartja, s jaj annak, aki egy szót szól miatta. 

A félkarú bólint. Arcán látszik, hogy sok minden jár a fejében. 

– Hiszen én is voltam odakinn – hökkenti ki végül –, tudom én, mi az! Idenézz – és izgatottan mutatja csonka karját. – Huszadik gyalogezred, Verdun. 

– Mi is jártunk ott – mondja lakonikusan Willy –, hát akkor – jó étvágyat.

Vállára veti hátizsákját és puskáját. Továbbmegyünk. Hanem amint Ludwig elhalad a vörös karszalagos altiszt mellett, az hirtelen sapkájához emeli kezét, s mi megértjük, hogy mit akar: nem az egyenruhának és nem a háborúnak tiszteleg, hanem az odakintről jövő bajtársnak.


(In: Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP