2020. december 27., vasárnap

Repülő jön - A Nagy Háború anekdotái - LIV.

A galíciai síkokon úgy tűz a nap, mintha apró és forró aranynyilak zuhannának le garmadában. A lapos föld lomhán nyújtózik: bágyadtan szendergő, mint a jóllakott ember. Messze távolban előttünk a lembergi hegyek kéklenek, mögöttünk a Kárpátok húzódnak hosszan, szintén kékes párázatban. Balkézt síkba vesző keskeny vonal: a vasúti sin, túl rajta fehér sáv: a néptelen országút, melynek porát csak nagyritkán veri föl nagytestű autó, vagy apró szekér, esetleg verejtékes arcú lovas. Csatatérből — úgy, ahogy ezelőtt képzeltük — semmi. Dus lombú fák közül apró tanya villanik elő, távolabb falutornya, a síkon mindenütt aranysárga és zöld: lehet vetés, virág vagy az ugaron hagyott szántó kéretlen terméke: holmi zöld össze-vissza növényzet. A domboldalban, lekonyuló fák leveleit súrolva, szélesen elterült mederben folyik a víz, kikerülve és körülölelve apró, sivár kavicsszigeteket, amelyek világos sárgás színben fénylenek a nap sugárözönében. A legbékésebb és a legjelentéktelenebb táj, amelyet el lehet képzelni. A Béke-országból idecseppent utas talán végigsuhanna tekintetével a nagy lapályoson és zörgő szekeréről útszéli csárdát vagy falut kémlelne, ahol hűvös és homályos ivóban fapadon pihenhetné ki az út fáradalmait és savanyú bort méretne a bozontos fejű galíciai korcsmárossal. A szapora, tompa pukkanások és öblösebb dörrenések — mind veszítenek a hangjukból ezeken a forró és nyílt földeken — mondom, ezek a zajok sem zavarnák kánikulásan bágyadt szemlélődésében, mert fölcsigázatlan idegeivel holmi békés magyarázatot adna a hangjelenségeknek, bóbiskolván a gondolkozás erőltetése nélkül:

— Valahol a hegyekben sziklákat robbantanak!

Pedig ez a lapály csatatér, amelyen áll a harc ha nem is a forrójában, csak úgy: oldallengésben. Ellőttünk láthatatlan rajvonalak, a pagonyokban meglapuló tartalék, a fehér és békés tanyák tövében zömök ágyúk. Túlnan, a homokos földbe beásva, idegen, gyűlölködő ország fiai: az ellenség. A tartalékjai szintén a pagonyokban hasalnak, az ágyúi más, éppen olyan fehér és békés tanyák tövében ásítanak felénk, mint a mi ágyúink feléjük. Náluk is, nálunk is, mint a magányos madár az erdőben, láthatatlanul kuporodik egy lombos fán a tüzérségi megfigyelő és apró földhányásokból szürke telefondrót kígyózik előre és zümmögve duruzsolja a parancsokat, amelyek mozgatják a megbújó, láthatatlan ellenfeleket.

Nem nagyon félelmetes az egész. A puskagolyók apró szisszenéssel fúrják magukat a szikkadt rögbe, néha egy-egy shrapnell lehel apró, bodor füstgomolyagot a nyári égboltra, legfölebb, ha a kiskaliberű gránát ver föl nagyobb zajt, amint sötétes földoszlopot lendítve a magasba, meghal az esőért lihegő földben.

Hirtelen kis mozgás támad: a tartalék megelevenedik, a legények puskához nyúlnak és kifelé kúsznak az erdőcske szélére. Néhány tiszt messzelátó után kap és a tüzérségnél bizonyára zümmögve megszólal a telefon:

— Repülő jön!

A ragyogó égbolton semmi. Az ember hiába kémlel bele az azúrba: gyengén remegő kékes levegő, még csak a cikkázó fecske fekete teste se zavarja az egyszint. De elől meggyorsul a fegyvertüz. Egy-két shrapnell rohan föl és elpukkanva, hangtalanul ugat a bejelentett jövevény elé. Azután a sajgó, de kínzottan kitartó szem fölfedez egy apró pontot, amint sebesen közeledik és nő. A shrapnell tömör füstfelhőcskéje messze úszik a ponttól, de a repülőgépen ülők mégis észrevették, mert kevéssel az első lövések után újra eltűnik a pont. Most egy kis csöndesség következik. Jól tudjuk, hogy a repülőnek, ha látni akar, lejjebb kell ereszkednie. A rajvonal fölött már alább fog suhanni, mert bizonyos, hogy födött lövészárokból úgy sem tudnak ártani neki. Az ő számára az a veszélyes terület, amelyik a rajvonal és a tartalék, illetőleg az ütegek közé esik. De éppen ez érdekli, mert a rajvonalunkat túlról is meg tudják állapítani. Ezen a téren tehát alább kell szállnia.

Csakugyan jön. A kékségből kis feketés pont zuhant alá. Nő, nő, végre a motor kattogását is lehet hallani. A motor rendetlenül kattog, baj van, pedig egészen bizonyos, hogy eddig golyó nem érhette. De ez rendszerint így esik: ha valami hiba jelentkezik, az mindig a veszélyes területen történik.

Sortűz, utána megint csönd: lehallatszik a gép beteges zakatolása. A nagy vászonmadár nagy ívben hullámzik a levegőben, nem úszik keményen előre. Odafönt az orosz pilóta bizonyára a motorral vesződik, a megfigyelő ezzel nem törődve, kihajol a gépből és lefelé kémlel. Most már világosan lehet látni előrenyúlt felső testét. Újabb sortűz, két erősebb dörrenés, a kis fehér felhők itt gomolyognak a gép körül: a gép látszólag sérülés nélkül, de erősebben hullámozva mozog.

— Eltaláltuk, — vélik néhányan, de ezt semmiképpen sem lehet tudni, mert a repülőgép, ha golyó érte is, nem vet bukfencet a levegőben, mint a meglőtt nyúl. Az orosz gép is úszott tovább, csak mélyebbre ereszkedett.

Három sortűz gyors egymásutánban: három erőteljes sortűz. Újabb ágyúdörrenések. A repülő eléri a leghátrább eső vonalat. Most kész a munka java, most meg kellene fordulnia. Az ágyúk már nem tehetnek kárt benne, csak amikor majd visszafelé jön. A legénység újra tölt és hátrakémlel, tekintetével követi a vászonmadarat. És ekkor a vászonmadár hirtelen megnő, az orrával a föld felé fordul és kezd hihetetlen gyorsasággal közeledni a földhöz.

— Leszáll! — kiáltja mindenki és rendetlen csoportok iramodnak hátrafelé.

A gép ezalatt egészen lent jár már. Pontosan látható a pilóta is, a megfigyelő is. De pontosan látható az erőfeszítés is, amelyet a bátor orosz pilóta kifejt. Világos, hogy nem akar épségben leszállni: azon mesterkedik, hogy a gép valahogy a balszárnyáyal érjen földet. A katonák feléje futnak, nem lőnek. A pilóta buzgón hadonász, amint később kisült, az olajkészletet öntötte a szárnyakra. Azután nagy reccsenéssel a röghöz vágódik a gép: a balszárny, ahogy a repülő tervezte, teljesen ronccsá morzsolódik. A két tiszt kiugrik, mind a kettő egyszerre nyúl a tűziszerszámhoz és meggyújtja a gépet. A nap sugárözönében nem látni a tüzet, csak halvány füstcsík árulja el, hogy mi történt. Azután mind a két tiszt — bicegve — eliramodik a közeli erdőcske irányában. Néhány lövés, a két tiszt eléri az erdőt. Tőlünk nyomban patrullok rohannak a fák felé: a fiuk súlyban tartott fegyverrel törtetnek keresztül a napsütétes mezőn, hogy kézrekerítsék a zsákmányt. Eltűnnek a fák alatt. Többen elérik az égő repülőgépet és óvatos távolban, körülállják. Közeledni nem lehet, mert víz nincs és a motor robbanni fog. Mások a patrullok után néznek és izgatottan lesik a vadászat eredményét.

—Ott! — kiáltja hirtelen az egyik szemlélő és az erdő felé mutat, amelytől két ember körvonala válik el. Az orosz repülők jönnek a mieink felé. Lassan közelednek, az egyik támogatja a másikat. A mieink odaszaladnak és megállnak a két tiszt előtt.

—Megadjuk magunkat, — mondja németül az egyik és mind a ketten kimerülten leülnek a forró földre. Egy tiszt tábori kulacsából vízzel kínálja őket: isznak. A cigarettát visszautasítják.

—Kostelnicky Szergej a nevem, — mutatkozik be az idősebb, a megfigyelő tiszt. — Tüzérhadnagy a vladivosztoki parterődítéseknél.

Azután elhallgat, még azt sem mondja meg, hogy ki a parancsnoka és melyik sereghez tartozik. A pilótát Falz-Feinnek hívják, a neve szerint német származású. Fiatal zászlós, de elszánt pilóta. Ez a harminchetedik repülése. A Dnyeszter túlsó partjáról indult és kétezer méter magasságban defektus érte a motort. Egy shrapnellünk is talált és a két tiszt könnyen meg is sebesült. Kénytelenek voltak a leszállással, de úgy intézték, hogy a gép tönkremenjen. Amikor az erdőbe szöktek, a zászlóst szivgyöngeség lepte meg és ezért tértek vissza. A mi tisztjeink lefotografálták az orosz repülőgép romjait, hogy ezzel hódoljanak az orosz repülők kötelességtudásának és lélekjelenlétének. Később a két tisztet Tarnovba vitték, de tiszti becsületükhöz hiven ott is megtagadtak minden fölvilágosítást.

Mindez napokkal ezelőtt történt, most újra találkoztam a két bátor repülővel.

—Tudják az urak, hogy Lemberg újra a mienk? — kérdeztem.

— Az nem lehet, — mondja hevesen a zászlós és elnézett a hegyek felé.

Szegény bízó, rajongó, becsületes katonája a fehér cárnak, de kevesen vagytok ilyenek!


(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916,)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP