kedd, november 29, 2022

Áttörés Caporettónál: az I. világháború utolsó magyar győzelme

Százöt éve, 1917. október 24-én a központi hatalmak általános offenzívát indítottak az olaszországi hadszíntéren, ezzel megkezdődött a 12. isonzói csata. A folyó mentén vívott előző tizenegy csatával ellentétben most nem az olaszok támadtak. 

A hadművelet fényes és sok szempontból váratlan sikert hozott, és a caporettói (ma: Kobarid, Szlovénia) áttörésként vonult be a világháború történetébe. A német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő áttörte az ellenség védelmét, megsemmisített két olasz hadsereget, és a frontot százhúsz kilométerrel nyugatabbra, egészen a Piave folyóig tolta. Mindebből következően az isonzói és a doberdói vérfürdő a központi hatalmak – így hazánk – győzelmével ért véget.

A hadművelet tervezése

Az olaszok 1915 májusától kezdve két és fél éven keresztül hiába kísérelték meg elfoglalni a legfontosabb hadicéljukat képező Trieszt városát. Ehhez a legközelebb 1916 nyarán a 6. isonzói csata során álltak, azonban végül akkor is kudarcot vallottak. A gyilkos küzdelmekben mind az Olasz Királyság, mind a Monarchia kimerült. A nyugati antant támogatásával azonban az olasz veszteségeket jobban lehetett pótolni, és 1917-re egyre inkább erősödő tüzérségi és légi fölényt élveztek.

Clausewitz porosz katonai teoretikus egyik legfontosabb elve szerint minden védekezésnek csak addig van értelme, amíg a megfelelő ellentámadást ki nem lehet dolgozni. Ezt felismerve és alkalmazva Arz Artur gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar vezérkar főnöke ellentámadást javasolt az Isonzó völgyében, közvetlenül a 11. isonzói csatát követően. A tervet felkarolta Károly császár és király is, amelyhez német anyagi (elsősorban tüzérségi) segítséget kért a német császártól. II. Vilmos, valamint a haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy német gyalogság, összesen hét hadosztály is az Isonzóhoz érkezzen. A németek egyszerűen nem bíztak abban, hogy a dualista állam egyedül képes győzni az olaszokkal szemben, így most is elitalakulataikat küldték segítségül.

Az Arz által kidolgozott haditerv már maximálisan megfelelt a modern háború követelményeinek: gáztámadást követően a tüzérség is megkezdi az ellenség intenzív, de csak rövid ideig tartó belövését. A kritikus pontokon pedig rohamzászlóaljak bevetésével kell kicsikarni az áttörést. Most először ezek az elitalakulatok már könnyű géppuskákat, géppisztolyokat is bevetettek, ezzel mozgékony tűzerőt képeztek. A tervek előkészítésénél a gáz használatáról hosszasan kellett győzködni Károly császárt. A monarcha végül igent mondott a tervre, amely személyével kapcsolatban, különösen pedig boldoggáavatási eljárása során súlyos polémiákat váltott ki.

Október első felében sikerült lebonyolítani az erősítés frontra szállítását, ami komoly logisztikai feladatot jelentett, és a krónikus szénhiánnyal küszködő osztrák–magyar vasút minden tartalékát felemésztette. Ennek következményeként komoly szállítási deficitet szenvedett a hátország, s ez az élelmiszerhiány fokozódásához, valamint 1918 januárjában komoly ipari sztrájkokhoz is vezetett. A hadszíntéri számokat tekintve a támadás így is több mint kockázatos volt: miközben minden katonai szakkönyv legalább kétszeres erőfölényt írt elő a támadók oldalán, a védekező olaszok enyhe létszám- és tüzérségi fölényt élveztek. A lényeg azonban abban rejlett, hogy az áttörésre kijelölt tolmeini fennsíkon, továbbá Caporetto térségében megvolt a szükséges erőfölény. Emellett a zegzugos isonzói völgyben túlságosan szétszórva állomásoztak az olasz erők. Mindez hamarosan a védekező fél katasztrófájához vezetett.

Támad a gyalogság

Október 24-én hajnali kettőkor a támadók megnyitották a gáztartályokat, és gázgránátok ezreit lőtték ki az olasz állásokra. Az Isonzó völgyét hamarosan halálos gázfelhő borította be, tovább sűrítve az őszi ködöt. Ezt követően a lövegek is bömbölni kezdtek. A gáztámadás nem pusztán az első világháború, hanem az egyetemes hadtörténet leghatásosabb ilyen műveletének bizonyult: megközelítően hatezer katonával végzett a gáz. A völgyben megrekedt gázfelhő miatt is tömegesen menekültek el az olasz egységek az arcvonalról, amikor megszólaltak a cs. és kir., valamint a német csapattisztek sípjai, és megindult a gyalogsági támadás.
Osztrák-magyar csapatok október végén az Udine és Codroipo közötti úton.
Az olaszok megzavarodott és pánikba esett katonáinak ezrei adták meg magukat – sok esetben komolyabb harcok nélkül. Az itteni küzdelmekben meghatározó szerepet játszott például a német Erwin Rommel (1942-től tábornagy), aki több száz olasz foglyot ejtett szakaszával. Itteni tapasztalatait később a Támad a gyalogság című könyvében is feldolgozta, amely a modern gépesített hadviselés egyik bibliájává vált. Hasonló kiemelkedő – egyben filmvászonért kiáltó – hőstettet hajtott végre a tizenkilenc éves Bertalan Árpád hadnagy, aki a cs. és kir. 3. tábori vadászzászlóalj tizenöt fős rohamjárőre élén több mint ezer olasz hadifoglyot ejtett, egyben kiiktatott egy nyolc mozsárágyús üteget és számos géppuskafészket is. Bertalan e tettéért 1928-ban megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Az olasz 2. hadsereg három nap alatt megsemmisült miután mind bal-, mind jobbszárnyát szétverték, a centrum pedig csapdába esett az Isonzó völgyében. Az olaszok tömegesen adták meg magukat, tízezrek pedig fegyvereiket eldobva próbáltak nyugat felé menekülni. Az olasz 3. hadsereg hasonló balsorssal nézett szembe, de esetében legalább a jobbszárny rendezett módon tudott visszavonulni. Néhány napon belül nyilvánvalóvá vált, hogy az Olasz Királyság történetének legsúlyosabb krízisét éli át, amelyhez képest még az 1916-os osztrák–magyar dél-tiroli offenzíva csapása is eltörpült: megdöbbentő módon a központi hatalmak csapatai 72 óra alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket Cadorna az előző két és fél év alatt tudott elfoglalni, vagyis Görz városát, valamint a környező falvak romhalmazait, emellett a véráztatta, a 6. csatában elvesztett doberdói fennsíkot is. Az Isonzó völgyéből a támadók kijutottak a venetói síkságra. Az olasz vezérkar megkísérelte, hogy a mintegy 50 km-rel nyugatra a Tagliamento folyó mentén megállítsa az ellenséget, de ez a kísérlete kudarcba fulladt. A következő természetes akadályt a Piave folyó jelentette, ahol végül is sikerült stabilizálni a frontot november elején.

Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták Udine városát, amely hamarosan óriási hadifogolytáborrá változott, hiszen nyolc nap alatt csaknem 200 ezer olasz esett hadifogságba. Az antantot nagyobb csapás érte, mint 1915-ben Gorlicénél, és azonnali intervencióra volt szükség. November folyamán több mint tíz angol és francia hadosztály érkezett a hadszíntérre; legfontosabb feladatuk az olasz dezertőrök elfogása, valamint szövetséges hadseregük megerősítése volt. Megjelenésük mentette meg Olaszországot a közvetlen összeomlástól.

Következmények

A központi hatalmak november 11-én leállították a támadást: Hindenburg ugyanis a fő stratégiai célt, vagyis a Monarchia tehermentesítését elérte. A tetemes fegyverzsákmány mellett igen jelentékeny ruha- és élelmiszerkészlet került a győztesek kezére. Ezekből a készletekből fél évig gazdálkodhatott a dualista állam, amely ezzel tovább folytathatta a háborút, és elkerülte az év végére korábban prognosztizált összeomlást. Nagyon növelte a dualista állam mozgásterét, hogy a korábbi, 384 km hosszú isonzói front helyett a piavei arcvonal csak 140 km hosszú volt, így azt jóval könnyebb volt védelmezni.

Az olasz veszteség az 1917. október 24-et követő egy hónapban 800 ezer emberből állt, amelyből 400 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly volt. Bár a dezertálók döntő részét sikerült elfogni, majd rendezni, reintegrálásuk sok időt vett igénybe. Ennek következtében az olasz hadsereg csak pontosan egy évvel később, 1918. október 24-én tudott ismét támadást indítani. A katasztrófa mértékét jelzi, hogy 270 ezer (!) embert állítottak hadbíróság elé, és megközelítően hatezer dezertőrt agyonlőttek. A drákói szigor azonban nem köszörülhette ki az olasz katonai becsületen esett csorbát: a kudarcba belebukott az olasz hadvezetés színe-java, köztük maga Cadorna is.
Olasz hadifoglyok 1917 novemberében.
A caporettói áttörés egyben a magyar hadtörténet egyik utolsó nagy diadalának számít. Ennek hatására is az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a dualista államnak, majd a csata után másfél hónappal Wilson elnök publikálta hírhedtté vált 14 pontját, amellyel a Monarchia destabilizálását döntő módon katalizálta, egyúttal politikai síkon ellensúlyozta a súlyos olasz hadszíntéri kudarcot. Mindennek ellenére az Olasz Királyság tárgyalási pozíciója, valamint érdekérvényesítő képessége súlyos csorbát szenvedett, ez pedig a béketárgyalásokon azt eredményezte, hogy az antant győzelme ellenére az olasz igényeket csak részben elégítették ki. Paradox módon tehát a caporettói vereség indította el Olaszországot azon az úton, amely révén Róma az 1920-as években ‒ az antant táborán belül egyedüliként – a magyar revízióval szemben „megértő” állammá vált.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221024-attores-caporettonal-az-i-vilaghaboru-utolso-magyar-gyozelme

Read more...

vasárnap, november 27, 2022

Horthy Miklós sorhajókapitány 1914. október 17-én feleségének írt levele – Kordokumentumok IV.

A háború kitörésekor Horthy Miklós az SMS Habsburg sorhajón szolgált, sorhajókapitányi rangban. Az alábbi levelet 1914. október 17-én írta feleségének, Purgly Magdolnának. A levél ugyan megtekinthető a Magyar Nemzeti Levéltár weboldalán, de csak a másolata, ami nehezen olvasható. A szöveget változtatás nélkül közöljük.

Horthy Miklós sorhajókapitány az SMS Novara parancsnoki hídján.

"[SMS] Habsburg [sorhajó], Pola, 1914. október 17.

Édes Susókám!

Épen most kaptam meg Pragerhofban írt kedves soraidat. Úgy sajnállak, hogy ily hosszú kellemetlen utat kell magadban megtenned, bár itt volna már az idő hogy magamra vehetném az út kellemetlenségeit és tutujgathatnálak. Azóta már szerencsésen megérkeztél Sofonyán hol 8 kis tárt kar várt reád. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy találtad őket. Sürgönyt még nem kaptam, azért nem izgatom magam, mert Sofonyáról a hajóra nem ér sokkal gyorsabban, mint a levél.

Ma reggel Dolencel kigyalogoltunk a templomba, hol 1/2 9 kor szegény Mels requiem-je volt. A templom előtt találtam atyját és fivérét, kiknek így személyesen kondolálhattam.

Aztán elmentem a villába és a két kuffert feladtam per Eilgut a következő címre: Franz von Horthy bei Báronin Veronika Wien I Rosenbursenstrasse 4.

Reménylem stimmel a numerus, nem vagyok benne biztos.

Minthogy ma szombat van, azt hiszem hogy szerdán f. h. 21-én a két kuffer Bécsben lesz, azért ha még nem írtál, jó volna ma sürgönyözni, hogy a koffereket vegyék át. + Ma ismét kitűnő hírek jöttek, soh' sem hittem volna hogy a németek valaha kikötővárosokat foglalhatnak el, melyek felett az angol ágyúk uralkodhatnának és most bemasíroztak Brüggébe és Ostendébe. A búrok is erősen mozognak, egyszóval karácsonyt itt ünnepeljük.

Csak a galíciai csaták ne hozzanak gyászt ránk! Számtalanszor csókol forró szeretetével Miczud."

Horthy Miklós és Purgly Magdolna. 1901. július 19. Arad (Utószínezés: Lux Fotó)

A levél, valamint Horthy Miklós korvettkapitányi kinevezése megtekinthető az alábbi linkre kattintva:



Horthy Miklós haditengerészeti pályafutásának legismertebb haditettéről az amerikai Paul G. Halpern írt kiváló könyvet, ami magyarul is olvasható, megrendelhető tőlünk: https://www.vatera.hu/paul-g-halpern-otrantoi-utkozet-3221969630.html

Read more...

szerda, november 09, 2022

„Megtanította a Monarchia” – A központi hatalmak győzelme a Balkánon 1915 végén

1915. október–november folyamán a központi hatalmak csapatai elfoglalták Szerbiát. A szerb hadjárat az első világháború egyik legsikeresebb és leggyorsabb hadműveletének számít, amely megkoronázta a központi hatalmak 1915. évi győzelmeit, egyben a szó legszorosabb értelmében megtorolta az 1914. évi szarajevói merényletet.

A háború elején büszkén hangoztatott jelszó, miszerint „Megállj, megállj, kutya Szerbia, megtanít majd a Monarchia!” több mint egyéves késéssel és jelentős német–bolgár támogatás mellett, mégis megvalósult.

A szerb háború 1914-ben

Annak ellenére, hogy az első világháború a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött 1914. július 28-án, a balkáni front néhány napon belül csak egy másodlagos fontosságú mellékfronttá változott. A soron következő öt hónap során három osztrák–magyar offenzíva fulladt kudarcba, sőt a december 2-án elfoglalt szerb fővárost is fel kellett adni. Csaknem 270 ezer osztrák–magyar katona dőlt ki a csatasorból az itteni harcokban, a hadifoglyok száma meghaladta a 80 ezret. Mindeközben a szerbek is kivéreztek, így a Balkánon közel tíz hónapig nyugalom honolt. Ebben az időszakban Szerbia geopolitikai helyzete folyamatosan romlott: az oroszoknak nem sikerült kitörniük a magyar Alföldre, majd 1915 május végén Olaszország hadba lépése komoly konkurenciát jelenthetett a balkáni terjeszkedési tervekben. A szerbek passzivitása a Monarchia kezére játszott, így utóbbi döntően gyenge, népfelkelő alakulatokkal biztosította déli határát.

A hadjárat előkészítése

Az 1915 őszéig tartó patthelyzetet az törte meg, hogy a német hadvezetés számára felértékelődött a balkáni hadszíntér. Belgrád és Niš elfoglalása révén közvetlen szárazföldi kapcsolatot lehetett teremteni az Oszmán Birodalommal, amely jelentős antanterőket kötött le a gallipoli harcokban. E cél elérése érdekében felgyorsították a tárgyalásokat Bulgáriával, hogy az a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba. Szerbia sorsa voltaképpen 1915. szeptember 6-án megpecsételődött, amikor Szófia aláírta a megállapodást. Ez azt jelentette, hogy Szerbia keleti oldalán egy új ellenség jelent meg, amely bosszúra szomjazva revansot akart venni a második Balkán-háborúban bekövetkezett vereségért, és Koszovó, Macedónia, sőt az albán tengerpart egy részének megszállását tűzte ki célul. 1915. szeptember végére befejeződött a központi hatalmak csapatainak átszállítása a Balkánra: a szerbek csak ekkor kezdték felmérni, mekkora léptékű katasztrófa fenyegeti őket. Az osztrák–magyar hadvezetés számára a szerb hadszíntér ekkor jóval kevésbé volt fontos, mint az orosz vagy az olasz, ezért csak vonakodva járult hozzá a hadművelethez. A vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf császári és királyi vezérezredes úgy vélte, hogy a németek beavatkozása esetén a Monarchia nagyhatalmi státusza a múlté lesz. A bolgár csatlakozás egyik feltétele ugyanis a német főparancsnokság volt. Ezt a posztot a háború egyik legsikeresebb német hadvezetőjére, August von Mackensen tábornagyra bízták. A tábornok rendelkezésére 10 német, 4 osztrák–magyar hadosztályt és több népfelkelődandárt, valamint 6 bolgár hadosztályt biztosítottak. A német erőket döntően a 11. hadseregbe koncentrálták, míg a többit a Kövess Hermann gyalogsági tábornok vezette császári és királyi 3. hadsereg kötelékébe utalták. Mindent egybevetve a központi hatalmak 330 ezer első vonalbeli katonát összpontosítottak a hadjáratra, míg a tartalékot is figyelembe véve félmillió ember készülődött a hadműveletre. Ezzel szemben a szerbek körülbelül 400 000 katonát tudtak kiállítani, ám ezek közül csak mintegy 200 000 ember volt harcképes, erőiket 11 gyalog- és 1 lovashadosztályba osztották. A számbeli fölény mellett a központi hatalmak kétszeres tüzérségi túlsúllyal bírtak, ráadásul számos 30,5 cm-es, sőt 42 cm-es nehézmozsárral is rendelkeztek, emellett bombázásra Zeppelin léghajókat is bevetettek.

Az offenzíva

Az offenzíva 1915. október 6-án kezdődött. Az 1914. évi, három kudarccal végződő Monarchia-hadjárattal szemben, Mackensen a folyók folyásirányának megfelelően észak–déli irányú hadműveletekbe fogott, és erői már az első nap sikeresen átkeltek a Dunán. A központi hatalmak tüzérsége valósággal elsöpörte a szerb lövegeket és az első állásokat. A németek révén a Balkánon első ízben alkalmazták a döntően a nyugati fronton kidolgozott, tűzösszpontosítási metódust, amely valósággal sokkolta a szerbeket. Október 8-án ismét elesett Belgrád, ám ezúttal a szerb főváros több mint három évre elveszett a balkáni ország részére. A szerb hadsereg, amely sikerrel élte túl az 1912–13. évi balkáni háborúkat, majd az 1914. évi osztrák–magyar offenzívákat, most összeroppant, és visszavonulásba kezdett. A támadók alig két hónap alatt egész Szerbiát megszállták: ez a tempó igencsak figyelemre méltó az első világháborús viszonyokat tekintve. A németek az előrenyomulás során új taktikát alkalmaztak, amely a második világháború során sikerrel alkalmazott Blitzkrieg előfutára volt: a frontáttörést követően csapataik a folyóvölgyekben törtek előre, nem törődve a hegyekbe menekülő egységekkel, valamint az oldalvédőkkel: ezek bekerítését, megsemmisítését vagy hadifogságba ejtését a gyengébb népfelkelő alakulatokra bízták. Mackensen célja az volt, hogy Koszovó vidékén körbezárja és teljesen megsemmisítse az ellenséget. A hegyekbe csak akkor hatoltak be, ha az offenzíva érdekében elengedhetetlenül szükségessé vált.
Szerb visszavonulás Albánia és a tenger felé - a visszavonuló szerb csapatokat útközben is hatalmas veszteségek érték.
Szerbia sorsa október 16-án végleg megpecsételődött, amikor az első német–osztrák–magyar sikereket megváró bolgárok is támadásba lendültek. November végéig több mint 150 ezer szerb katona esett hadifogságba, 100 ezren pedig meghaltak, illetve megsebesültek, miközben a német és osztrák–magyar csapatok véres vesztesége 30 ezer embert tett ki. A központi hatalmak döntő győzelme ellenére mintegy 150 ezer katonának sikerült elmenekülnie a koszovói katlanból. E fejlemény két tényezőre volt visszavezethető: egyfelől október végén hatalmas esőzések voltak, amelyek sártengerré változtatták a balkáni utakat, másfelől a Morava szűk völgyében feltorlódtak a bolgár erők, így azok jelentősen lelassultak. Ennek ellenére a szerbek összesített vesztesége megközelítette a 80 százalékot, vagyis a háború elején bevonult öt katonából négy elesett, megsebesült, vagy fogságba esett.

Szerb exodus

A szerb király udvartartása és a polgári közigazgatás hivatalnokai mellett civil menekültek tízezrei indultak el a montenegrói és albán hegyek irányába, hogy kijussanak az Adriához, ahol az antant kívánta behajózni őket. A szerbek magukkal hurcolták az előző évben fogságba ejtett osztrák–magyar hadifoglyokat is. A visszavonulás, amely valóságos exodusszá vált, hamarosan halálmenetté változott: a tél és a járványok ezernyi áldozatot szedtek. Mindenek ellenére a visszavonulás a szerb nemzeti mitológia részévé vált. Az egyik osztrák százados így foglalta össze ekkori tapasztalatait: „Ez a rongyokba csavart éhség és lelki nyomor. A megvert, menekülő hadsereg maradéka visszavonulása során elképzelhetetlen borzalmakat szenvedett el. Ez az összeomlás a győzelem vagy vereség kérdésén túl a nagy háború egyik megrázó drámáját jelentette.” A túlélőket az antant Korfu szigetére szállította, ahol reorganizálták a szerb csapatokat, majd hosszas pihenőt követően ismét bevetették őket a balkáni fronton, tömeges és nagyobb alkalmazásukra azonban egészen 1918 őszéig kellett várni. A Monarchia hadifoglyai nagy részét az olaszországi Asinara szigetén internálták: alig húszezren térhettek haza a háború után. A visszavonulás kitüntetett helyet foglal el mind a mai napig a szerb nemzeti történelemben, üzenete, hogy az állam a legsúlyosabb nehézségek között is kitartott, és nem kötött fegyverszünetet.

Epilógus

A szerb hadjárat idején az antant jelentős létszámú csapatokat tett partra a semleges Görögországban, Szaloniki kikötőjében. Ezzel a lépéssel az angol–francia csapatok meg kívánták akadályozni, hogy Görögország a központi hatalmak oldalán belépjen a háborúba, valamint biztosítani kívánták a Gallipoli körzetéből való visszavonulásukat is. Ki kell emelnünk azonban, hogy ezzel súlyosan megsértették a görög semlegességet – Belgium esetében, ahol a németek ugyanezt tették, a britek számára ez casus bellit jelentett. Conrad hevesen követelte, hogy a központi hatalmak szorítsák ki az antantot Görögországból, de ezt a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem támogatta, mivel már az 1916-os nyugati offenzívára készült, amellyel el kívánta dönteni a háborút. Ez a mulasztás végül végzetes következményekkel járt a központi hatalmak számára, mert a Balkánról érkezett az a csapás 1918-ban, amely véget vetett a háborúnak. Ekként az 1915-ös hadjárat nagy győzelmei ellenére már magukban hordozták a történeti Magyarország összeomlását.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20221009-megtanitotta-a-monarchia

Read more...

vasárnap, november 06, 2022

Tengerész portré: Muray-Printz Otmár (Othmar Printz)

Othmar Franz Josef Alexander Printz 1891 szeptember 30-án született Sopronban. Édesapja Franz Printz ügyvéd és polgármester-helyettes volt. Édesanyja, Muhr Hermina, Muhr Ottmárnak, a 9. sz. Nádasdy huszárezred parancsnokának volt a húga. Othmar 1910 július elsején végzett a fiumei tengerészeti akadémián, mint tengerészkadét. Ezután az SMS Ferdinand Max és SMS Sankt Georg hadihajókon szolgált. 1911 szeptember 15 és 1912 június 30-a között elvégezte a tengerészkadéti kurzust, és 1912 július elsején zászlóssá léptették elő. Ezután az SMS Erzherzog Karl és az SMS Vesta hadihajókon teljesített szolgálatot. 1913 május elsején fregatthadnaggyá léptették elő. 1913 június 17-től október 7-ig az SMS Uskoke rombolón szolgált, majd november elsejéig az SMS Najade vízszállítón. 1913 november 15-e és 1914 február 14-e között elvégezte a torpedótiszti tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén, majd 1914 július elsejéig az SMS Leopard torpedócirkálón szolgált. 1914 augusztusában, amiért megmentett egy embert a vízbefúlástól, írásbeli dicséretben részesült.

1914 július elsején az SMS 73F torpedónaszádra helyezték át, amin mint második tiszt szolgált, és a hajó összes bevetésében részt vett. Ezek közül a fontosabbak: A Potenza folyó vasúti hídjának bombázása 1915 május 24-én, támadás Pelagosa ellen augusztus 16-án és szeptember 9-én. 1916 március 13-án megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet a kardokkal kitüntetést.
Muray-Printz Otmár (jobbról a második) az SMS T51 torpedónaszád fedélzetén.
1915 november 28-tól 1916 január 28-ig a tengeralattjáró állomáson szolgált, az SMU 5 második tisztje volt. 1916 július másodikán megkapta a harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. 1917 május elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. 1917 május 16-án az SMU 5 gyakorlatozás közben aknára futott a Fasana csatornában. Printz megmentette a fulladástól Popodi gépészt, aki akkor már a víz alatt volt. Ezért a tettéért 1917 augusztus 15-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet. Az esetre így emlékezett vissza:

„...Óriási robbanás rázta meg a hajót. Hátulról víz ömlött a naszádba. A levegőállomásra rohantam, hogy a sűrített levegővel kifúvassam a vízballasztot. 72 légpalackunk volt, kezemet felsebezte a sok, erősen becsavart szelep. Ezek a tartalék légpalackok arra az esetre voltak, ha az elektromos berendezés felmondaná a szolgálatot, ami a jelen esetben be is következett. A hajó lassan emelkedni kezdett. A parancsnok már a toronyban volt és elrendelte, hogy tömítsük a léket. Nemsokára láttuk, hogy ez lehetetlen. Visszakiáltottam, hogy nem megy a dolog. A parancsnok nem hallotta meg, ezért felkúsztam hozzá és majd megállt a szívverésem, mert a naszád már megint süllyedt, a torony csapóajtaja már megint csak öt centiméternyire állt ki a vízből. És lent a hajóban még tizenkét ember tartózkodott. A többiek már kiugráltak a torony csapóajtaján át. És egymás után jöttek a fiúk és vetették magukat a vízbe. Sorra segítettem nekik, mialatt a hajó fara egyre mélyebbre süllyedt. Már a vízben álltam, bekiáltottam a toronyléken, van-e még odalent valaki? Nem kaptam választ. A hajó egészen megdőlt, a víz átcsapott a torony tetején. Lábam alól kisiklott a hajó, úszni kezdtem, és éreztem, hogy valaki mozog alattam. Lebuktam, megkerestem a fuldoklót, felhoztam és beemeltük egy mentőcsónakba. Csak később vettük észre, hogy egy zászlósunk és öt emberünk hiányzott...”

A további eseményekről Dr. Csonkaréti Károly így írt:

A búvárok nyomban a süllyedés helyére siettek és kopogtatással kapcsolatot teremtettek a bent rekedtekkel. A naszádot azonban nem tudták rögtön kiemelni, mert még nem szerelték föl rá azokat a füleket, amelyekbe az emelőcsigát bele lehet kapcsolni: a próbajáratoknál kerülni akartak minden súlytöbbletet.
Muray-Printz Otmár fregatthadnagy (jobb szélen) és tiszttársai.
Az U 5-öt végül is csak június 23-án emelték ki, mert olyan mélyen süllyedt bele az iszapba, hogy a búvárok csak június 19-én voltak képesek a naszád alatt csatornát ásni az emelőlánc számára. Amikor kiemelték, a naszád orrában hat halottat találtak. Ezen a helyen az elsüllyedéskor levegőbuborék képződött. Oda menekültek, ott érte őket utol a halál. A nyomokból látszott, hogy a torpedóvető csövön keresztül akarták elhagyni a tengeralattjárói. Haláltusájukban teljesen elgörbítették a fedőlemez vastag acélkarját, mégsem sikerült kinyitniuk. Heinrich Münzendorfer tengerészzászlóst és a legénység öt tagját, — Benczúr István torpedómestert, Brandies László torpedóoktatót, Dangl János elektromestert, Josef Callasch negyedmestert, Ouczikus Iván torpedóoktatót — a polai tengerésztemetőben helyezték örök nyugalomra.

1917 július 15-én Otmar Printzt áthelyezték az SMU 43-ra. Az egyik útja ezzel a naszáddal is kis híján tragédiába torkollt. Erről így írt Dr. Csonkaréti Károly “Gyorsmerülés” című könyvében:

Az U43 néhány adriai bevetés után, az U5-ről ide vezényelt Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917. november 20-án Brindisi előtt 18 méteres mélységben járt. Déli 12 óra 05 órakor hatalmas robbanás rázta meg, közvetlenül a váltás után s Muray-Printz Otmár, akkor már sorhajóhadnagy, második tiszt éppen elfoglalta helyét a periszkóp mögött. Nagyobb mélységbe akarta vezényelni a naszádot, s megkopogtatta ujjával a mélységmérő üveglapját, mert a gyanús mozdulatlanságban a 17 méteren állt. A merülésre kiadandó vezényszóra már nem került sor, helyette más parancsszavak csattantak. Már Schlosser is talpon volt es a harmadik tiszt, Márton Kálmán fregatthadnagy is munkához látott, hogy a naszádot mielőbb a felszínre irányítsák. A villanymotorokat a legnagyobb erőre kapcsolták, s megkezdték a merülőtartályokból kifúvatni a vizet, a parancsnok a mélységmérőkhöz sietett, mindkettő mozdulatlanul állt a 17 méteren; a harmadik, a toronyban levő, már 60 métert mutatott es többé nem mozdult el onnan. Pedig az U43 még továbbra is farral lefelé csúszott olyan szögben, hogy az emberek már képtelenek voltak megállni a lábukon. Négykézláb, mindenbe kapaszkodva, káromkodva próbálták elzárni a vízbetörést. 

Wilhelm Bouska gépmester ezekre a percekre így emlékezik vissza: „A merülőtartály teljes hosszában felszakadt. Első ijedtségemben a kezemmel akartam visszatartani a beömlő vizet, amely azonban csaknem letépte az ujjaimat. A következő pillanatban megpróbáltam elzárni a Kingston-szelepet... Közben a beömlő víz kezdte ellepni a villanymotorokat, azokat gyorsan le kellett állítani. A naszád már legalább 45°-os szögben süllyedt tovább. Hátul rövidzárlat keletkezett, csak a vezénylőteremben és a torpedótérben működött még a világítás. Teljes sötétségben dolgoztam. A szelepet nem bírtam elzárni. Mellőlem már eltűntek a fiúk, mindannyian a vezérlőteremben és elől voltak. Egy pillantást vetettem feléjük, és láttam, hogy a legváltozatosabb helyzetekben igyekeznek megtartani magukat, nehogy visszazuhanjanak a motorok es a víz közé, amely már majdnem ellepett mindent. Végre sikerült elzárni a szelepet. És ekkor hangzott el a parancsnok kiáltása: »Hátsó sűrített levegő tartályokat kinyitni!« Ezt a parancsot még normális körülmények között is nehéz teljesíteni, mert olyan rossz helyen van. De ösztönösen megismételtem a parancsot. Lebuktam a víz alá, es óriási szerencsémre, a sok egyéb csap és kerék között elsőre megragadtam a szelepnyitó kereket es kinyitottam. Hazudnék, ha azt mondanám, azt tudatosan cselekedtem. Véletlenül ragadtam meg a helyes kereket. Vagy az Isten vezette a kezemet. Ha elsőre nem sikerül, másodszorra már nem kísérletezhettem volna, nem lett volna rá erőm. Visszafelé kúszva bevertem a fejemet néhány tárgyba, amelyek nem voltak rögzítve és hátracsúsztak, de aztán sikerült feljönnöm az olajos víz alól. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, szememet égette az olaj, hajam ragadt az olajos mocsoktól, de mit számított most mindez? Volt már sűrített levegőnk a másik tartályhoz, volt már reményünk a megmenekülésre, az életre."  

A tengerészek az U43 belsejében mindössze két percen át viaskodtak a naszád megmentéséért, az életükért. De ez a rövid idő ott, a hajó gyomrában végtelennek tűnt. Két perc után a tartaléktartályba préselt sűrített levegő segítségével kezdtek felemelkedni, s másodperceken belül a felszínen voltak. Kézi erővel azonnal megkezdték az összegyűlt víz kiszivattyúzását, mert a telepek rövidzárlatot kaptak. A villanymotorokat sem lehetett használni, így csak a felszínen indulhattak hazafelé. Ekkor éppen 12 óra múlt 15 perccel.

Már közel jártak a saját partokhoz, amikor 21 óra 5 perckor, ragyogó teliholdnál az őrszem elkiáltotta magát: — Torpedó 25 méterrel az orr előtt! A fedélzeten állók mind látták a feléjük közeledő, ezüstösen csillogó nyomvonalát, amely azonban éppen hogy elcsúszott a naszád orra előtt. Már december 1-je volt, amikor 1 óra 30 perckor megérkeztek a Bocchéba.
Muray-Printz Otmár (jobbra) és Otto Bielobradek fregatthadnagyok.
1918 március 28-án kinevezték az SMU 1 tengeralattjáró parancsnokának, ami akkoriban már iskolahajóként funkcionált. 1918 április 30-án Sopronban feleségül vette Muhr Olgát. A háború végéig oktatóként szolgált a tengeralattjáró parancsnoki kurzusban.

Othmar Printz 1919 február 28-án a Magyar Királyi Folyamőrség szolgálatába állt, mint első osztályú törzskaptány. 1938-ban vitézi címet kapott, és nevét vitéz Muray-Printz Otmárra magyarosította. 1940 május elsején főkapitányi rangban szolgált a Magyar Királyi Folyamőrségnél. 1947-ben feleségével Argentínába emigrált, ahol szerény körülmények között élt, jobbára kétkezi munkából tartotta el magát és családját. 1975 január 3-án hunyt el Pueblo Ledesma (ma Libertador General San Martín városának kerülete, Jujuy tartományban) városkában.

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012)
- Heinz Strauss: K.u.k Linienschiffsleutnant Otto Bielobradek-Bernau (Wien, 2017)

Read more...

vasárnap, október 09, 2022

Az isonzói pokol tizenegyedik bugyra

Tizenegyedik alkalommal indítottak támadást az olaszok 1917. augusztus 19-én az Isonzó mentén. A 11. isonzói csata minden korábbi harcnál véresebb összecsapást eredményezett az olasz, valamint az osztrák–magyar haderő között. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a korábbi tapasztalatokból okulva a lehető legnagyobb katona- és hadianyag-koncentrációt kívánta létrehozni az isonzói frontszakaszon, hogy felőrölje a cs. és kir. csapatok erejét. A fő cél továbbra is Trieszt elfoglalása volt, amelyhez a Karsztnak nevezett sziklás és nehezen járható terepen kellett áttörniük a támadóknak.

Cadornának mindenképpen ki kellett csikarnia a döntést, miután a hátország egyre nehezebben tolerálta a súlyos veszteségeket, és a minimális nyereségeket. A politikusok minél előbb be kívánták fejezni a háborút – győztesen. „Hagyjuk el a lövészárkokat még tél előtt!” – érvelt egy szocialista képviselő 1917 júliusában.

A csata előkészítése

A megelőző tíz csata során az olaszoknak nem termett sok babér, és az olasz hadba lépést követően (1915. május 23.) kialakult frontvonalat alig 10–15 kilométert előrehaladva sikerült kelet felé eltolniuk. Legnagyobb sikerüket a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4–16.) aratták, amikor elfoglalták a Karszt centrumában fekvő Görz városát, kialakítva egy hídfőt, továbbá elfoglalták a Doberdó-plató legnagyobb részét, közte a Monte San Michele hegycsúcsot is.

A kilátástalan karszti háborúban az olasz vezérkar azokat a hadászati elveket kezdte el követni, amelyeket a németek 1916-ban Verdunnél alkalmaztak, vagyis az ellenség kivéreztetése vált az elsődleges céllá. 1917 májusában a 10. isonzói csata során már ennek megfelelően támadtak, és összveszteségük a 160 ezer főt is elérte, miközben a Monarchia 125 ezer katonát vesztett.

Az olaszok június végén megkezdték az előkészületeket az újabb offenzíva megindításához, és az Isonzó mentén 50 hadosztályt vontak össze. Ez azt jelentette, hogy az első isonzói csatához képest négyszer annyi katonát vezényeltek a harctérre. Még masszívabb előnyt és fölényt jelentett az olaszok számára, hogy összesen 5200 löveget tudtak az offenzívára előkészíteni. A siker érdekében az angolok és franciák is kölcsönadtak az olasz hadsereg részére néhány tüzérüteget. Az olasz 2. hadsereg fő célja északon a Bainsizza-, majd a Ternova-fennsík elfoglalása volt, míg a 3. hadsereg a comeni fennsík bevételére kapott parancsot.

Az osztrák–magyar délnyugati front Isonzó-hadserege több mint kétszeres hátrányban volt létszám terén, miután alig 20 divízióval tudott védekezni, és tüzérség terén az olaszok közel négyszeres fölényt élveztek. Cadorna, eltérően a korábbi csatáktól, nem pusztán az isonzói arcvonal egy szakaszán indított offenzívát, hanem Tolmeintől egészen az Adriáig, vagyis egy mintegy 50 kilométer hosszú szektorban. Az olasz csapatösszevonások volumenét jól mutatja, hogy két évvel korábban a központi hatalmak sikeres gorlicei áttörésük idején – hasonló nagyságrendű támadási szakasz alkalmazása során – csak mintegy feleekkora erőt összpontosítottak.

A csata

A 11. isonzói csata nyitányaként az olaszok aktív repülőgépes felderítést hajtottak végre augusztus 11. és 16. között, amely súlyos légi harcokat eredményezett. Augusztus 17-én az olasz lövegek egy egész napon keresztül bömböltek, és az osztrák–magyar állásokat néhány órán belül rohaméretté lőtték. Cadorna másnap elrendelte az általános támadást, amelynek súlypontját kezdetben az arcvonal déli szakaszára helyezte. A támadás során a császári és királyi 39. és 46. gyalogezred (békebeli székhelyük Debrecen, illetve Szeged) szinte az utolsó emberig elvérzett, de végül sikerült megállítani az olaszokat.

A leginkább veszélyeztetett déli szektor védelmének megerősítésére az Isonzó-hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević cs. és kir. vezérezredes az Isonzó front északi részéről küldött erősítést. Ezt kihasználva Cadorna a meggyengített szektorban támadt, és váratlan eredményt ért el: a 2. hadsereg sikerrel kelt át az Isonzón, és szilárdan megvetette lábát a folyó bal partján. Augusztus 19-én az olaszok áttörték a frontot, és az Isonzó-hadsereget visszavonulásra kényszerítették. Cadorna erői a bainsizzai fennsík védőit legázolva az arcvonalat Tolmein és Görz között 20 kilométer szélességben, 6–7 kilométer mélységben hátranyomták, miközben a hadszíntér délebbi szakaszain elakadtak. A fennsíkon az osztrák–magyar haderő rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, csak a hadifoglyok száma 30 ezer főt tett ki. A Bainsizza-fennsík elvesztése után az olasz területnyereség nagysága a 6. isonzói csatával volt összevethető, még ha Trieszt nem is forgott közvetlen veszélyben, mint 1916 nyarán.

Harcok a Monte San Gabriele csúcsán

A támadás megállításában emellett kiemelkedő szerepet játszott a Monte San Gabriele-ért folytatott eredményes védekező harc. Szeptember 4. óta ugyanis e hegycsúcs volt a harcok fókuszában. A stratégiai fontosságú hegy ormát tizenhárom olasz dandár ostromolta, de a védők – akik között a Monarchia valamennyi nemzetisége megtalálható volt – kitartottak a rendkívül heves harcokban. „A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet” – írta a harcok egyik olasz szemtanúja. A 11. isonzói csata leghevesebb küzdelmeire ezen a hegycsúcson került sor, és a sikeres védekezésben ismét oroszlánrészt vállaltak a magyarországi kiegészítésű alakulatok: a 20. honvédhadosztály alárendeltségében küzdő székesfehérvári 17. és a budapesti 1. honvédgyalogezred katonái. A székesfehérvári regiment egyik tisztje így foglalta össze az ekkori borzalmakat: „A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. […] Az ellenséges védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába vésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az olaszok a Halál hegyének (Monte del Morte) keresztelték el a Monte San Gabriele ormát.
A Monte San Gabriele avagy a Halál hegye.
IV. Károly király személyes tapasztalatokat is szerzett a 11. isonzói csatáról, amikor augusztus 23-án látogatást tett a vezérkar főnökével, Arz tábornokkal az arcvonal déli szakaszán, a csata után pedig a Monte San Gabrielét is meglátogatta. A hegycsúcs egyik pontján, ahol egyszerre harminc embert aprított miszlikbe az ellenség telitalálata, a király egy rövid ima után a következő – sajnos ma is igen aktuális – megállapítást tette: „Ezért tovább senki nem viselheti a felelősséget, befejezem a háborút. […] A világ elég nagy hozzá, hogy a népek képesek legyenek egymást elviselni.”

Az uralkodó álláspontját a 11. isonzói csata veszteségei visszaigazolták. Az olaszok mintegy 170 ezer katonát vesztettek, és a csatában résztvevő zászlóaljaik átlagosan 50–65 százalékos veszteséget könyveltek el. Mindennek ellenére az olaszok területnyeresége a 11 isonzói csata során végül mindössze 30 négyzetkilométert tett ki. Megrendítő volt a Monarchia vesztesége is, amely 100 ezer katonára rúgott, ugyanakkor a hősies védekezést bizonyította, hogy a hírhedten szigorú eljárás után elnyerhető Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjében öten részesültek, míg a parancsnoki keresztet egy tábornok kapta meg.

Számvetés

A csatát követően a Monarchia vezetése felismerte: ellentámadás nélkül az isonzói front összeomlik. Erről értesülve a németek is felajánlották támogatásukat. 1917 kora őszén megkezdődtek azok az előkészületek, amely lehetővé tették az október végi caporettói áttörést a 12. isonzói csatában. A hadszíntérre érkezett jelentős német és osztrák–magyar erősítés mellett ennek a fényes győzelemnek alapjait a korábbi sikeres védekezés – különösen pedig a Monte San Gabriele megvédése biztosította. Az olasz morál az isonzói pokol tizenegyedik „bugyrában” alaposan megcsappant, amely jelentősen hozzájárult a központi hatalmak néhány héttel későbbi diadalához. Utólag visszatekintve tehát a 11. isonzói csata a Karszton dúló anyagháború utolsó, legvéresebb fejezetének bizonyult.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220902-az-isonzoi-pokol-tizenegyedik-bugyra

Read more...

péntek, október 07, 2022

Tengerész portré: Hermann Rigele

Hermann Leopold Johann Rigele 1891 szeptember 16-án született Szarajevóban. Apja, Rudolf Rigele (1856 - 1899) a hadmérnöki törzskar tisztje volt őrnagyi rangban. Az elemi iskoláit Bécsben végezte, majd apja halála után a hirtenbergi tiszti árvaházba került. 1901 és 1905 között a bécsújhelyi Fischau katonai alreáliskolába járt. Ezután a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt, ahol 1909 június 17-én végzett, mint tengerészkadét. 

Első hajója a Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló volt, parancsnoka pedig Kászon-Jakabfalvi László Elemér fregattkapitány, és azonnal egy hosszú, dél-amerikai missziós útra indultak. A hajó a Habsburg Monarchiát képviselte Argentína függetlenségének századik évfordulóján. 

Hermann Rigele kiváló eredménnyel végezte el a tengerésztiszti vizsgát és 1911 július elsején tengerész zászlósnak nevezték ki. Ezután az SMS Tegetthoff (régi kazamatahajó, ekkor már kikötői őrhajó Pólában) majd az SMS Babenberg hadihajókon szolgált. 1911 szeptemberétől 1913 júniusáig figyelő- és navigációs tisztként szolgált az SMS Hercules mentőhajón. Felettese így méltatta őt: “Ez a tengerésztiszt rövid szolgálati ideje alatt nem csak kiváló képességeiről tett bizonyságot, hanem a munkája iránt is rendkívül elhivatott, és a legmagasabb elvárásoknak is megfelel.” 1912 május elsején fregatthadnaggyá léptették elő.

1913-ban elvégezte a tiszti torpedó tanfolyamot, majd az SMS Tátra rombolón teljesített szolgálatot. 1913 júniusában áthelyezték az SMS Streiter rombolóra. A romboló parancsnoka, Ernst Edler von Racic korvettkapitány, így jellemezte: “Kiváló, tehetséges tengerésztiszt, helyén van a szíve és az esze.”
Johann Krsnjavi, Ludwig Müller, egy ismeretlen nő, és Hermann Rigele az SMU 14 fedélzetén.
1914 július 28-án Rigele az SMS Lika rombolóra osztották be, majd augusztus 19-én áthelyezték az SMS Réka rombolóra. Számtalanan felderítési feladatban vett részt, amiért 1915 június 21-én megkapta a Harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a Hadiékítményekkel és Kardokkal kitüntetést.

1915 május 26-án a tengeralattjáró állomásra vezényelték és a német UB 15 (Heino von Heimburg sorhajóhadnagy) második tisztjének neveztek ki. A tengeralattjáró június 4-én állt szolgálatba, és már az első gyakorló útja az Adria északi részén sikerrel járt. 1915 június 10-én torpedóval elsüllyesztették az olasz Medusa tengeralattjárót. Június 18-án a tengeralattjárót átvette az osztrák-magyar haditengerészet és SMU 11 néven szolgálatba állította Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. 1915 december 11-én Hermann Rigele megkapta a másodosztályú Vaskeresztet a németektől. 1916 január 20-án elfogták és Cattaróba kísérték az olasz König Albert kórházhajót, de két nappal később elengedték. 1916 február 25-én megkapta a Bronz Katonai Érdemkeresztet a Kardokkal.
Hermann Rigele fregatthadnagy.
1916 december 10-én átvette az SMU 10 parancsnokságát Otto Molitor sorhajóhadnagytól. Ezt a tengeralattjárót leginkább kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. Az egyik gyakorló út során, 1916 május 13-án, a brit H 4 (Smyth hadnagy) tengeralattjáró két torpedót indított az SMU 10-re, de azok szerencsére nem találtak. A polai tengeralattjáró állomás parancsnoka, Emerich Graf von Thun-Hohenstein korvettkapitány, így jellemezte: “népszerű a felettesei, a bajtársai és a beosztottjai közt; tehetséges tengerésztiszt, aki mindig az emberei mellett áll, még a legnehezebb helyzetekben is.”

1917 június 11-én Rigele átvette az SMU 17 tengeralattjáró parancsnoki posztját. Egy négy napig tartó út során az Otrantói-szorosban egy torpedóval megtámadta a brit Loch Lomond gőzhajót (2619 BRT), de a torpedó nem robbant fel, és a kísérő trawler kihalászta azt. A következő út során a szorosban egy torpedóval megrongálta a brit Bulgaria segédcirkálót (2503 BRT). A gőzöst kísérő olasz Airone torpedónaszádra is kilőtt egy torpedót, de az nem talált. Egy többnapos cirkálás során az albán partok előtt, 1917 október 30-án, a brit H 2 tengeralattjáró két torpedót lőtt ki rá, de szerencsére egyik sem talált. 1917 október 19-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet a Kardokkal.
Hermann Rigele az SMU 11 fedélzetén.
1917 november 24-én az SMU 20 tengeralattjáró parancsnokának nevezték ki. A hajó, miután kidokkolták és megjavították, Triesztben állomásozott. Rigele átadta a parancsnoki pozíciót évfolyamtársának, Ludwig Müller sorhajóhadnagynak, és 1918 március 11-én az SMU 31 parancsnoka lett. Április 30-án elhagyta Polat és Cattaroba hajózott. Az első cirkálóútra május 20-án futott volna ki, de az utat szivárgás miatt el kellett halasztani. 1918 június 9-én az SMU 31, valamint az SMU 27 és 29 tengeralattjárók is kifutottak az otrantói zár elleni nagy támadás részeként, de nem találkoztak ellenséges hajókkal és az SMS Szent István csatahajó elsüllyedése miatt a támadást is lefújták. Technikai problémák miatt az 1918 június 16-ára tervezett kifutást is el kellett halasztani, végül június 18-án indulhattak el egy több hetes cirkálóútra a Mediterráneumba. Már másnap megpillantottak egy konvojt, de az túl messze volt ahhoz, hogy megtámadják. Ugyanígy, a június 22-én észlelt konvoj is túl messze volt. 1918 július 7-én elsüllyesztették a 67 BRT-s olasz Giuseppino Padre nevű szkúnert, majd július 10-én visszatértek Gjenovic állomásra. Ezután még két kisebb őrjáratot tett meg, majd szeptember 29-én kifutott Durazzo elé. Másnap érkezett meg az albán kikötőhöz, és átvette az őrszolgálatot az SMU 47-től (Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy). Október 2-án Rigele kifutott az SMU 31-el és a kikötőtől délre foglalt el figyelőállást. A szintén őrszolgálaton lévő SMU 29 (Robert Dürrigl sorhajóhadnagy) a kikötőtől északra volt lesállásban. Nem sokkal később egy óriási erejű olasz-angol-ausztrál-amerikai hajóraj támadta meg Durazzo kikötőjét. Hermann Rigelenek sikerült az SMU 31-el megközelítenie az ellenséges köteléket, és 11:35-kor két torpedót indított a brit HMS Weymouth cirkálóra. Az első a hajó orra előtt haladt át, de a második a tatnál találta el. A cirkáló fara leszakadt, és négy tengerész elesett. A támadást vezető Palladini ellentengernagy ezután lefújta a támadást, és az antant hajóraj visszavonult. Az HMS Weymouth cirkálót sikerült a felszínen tartani, majd Brindisibe vontatták és néhány hónap alatt kijavították. Az antant erők ezután nem kíséreltek meg több támadást Durazzo kikötője ellen, így az osztrák-magyar hadvezetés vissza tudta vonni az itt felhalmozott hadianyagot és a csapatokat. Az amerikai tengeralattjáró-vadász hajók a támadás után számos vízibombát vetettek az SMU 31-re, de sikerült komolyabb sérülés nélkül elmenekülnie. Rigele október 3-án vetett horgonyt Durazzo kikötőjében, délután 3:45-kor. Innen visszatért Gjenovic állomásra, ahová október 6-án, délelőtt 9 órakor érkezett meg. Ezért a sikeres küldetésért 1919 október 22-én megkapta a Lipót Rend Lovagkeresztjét a Hadiékítményekkel és a Kardokkal kitüntetést. Ezután még két őrjáratot tett Durazzo és Antivari kikötője előtt, de ellenséges hajóegységekkel már nem találkozott. Október 26-án visszatért Gjenovic állomásra, és a fegyverszünet is itt érte.

A fegyverszünet aláírása után a cattaroi Gjenovic tengeralattjáró állomás legénységét a Habsburg nevű Loyd gőzös vitte Polaba, ami ekkor már olasz megszállás alatt volt, és a vasúti összeköttetés is megszakadt vele. A megszállt Polaban az olasz Gagni admirális parancsnokolt, aki azt ígérete az SMU 31 legénységének, hogy Olaszországon keresztül haza szállítják őket, de ez nem volt igaz. November 2-án az osztrák-magyar tengerészeket internálták, majd velencei és milánói hadifogolytáborokba vitték. Hermann Rigele csak 1919 február 28-án szabadult.

Rigele a háború után Bécsbe költözött és először a “Kühne & Ulbing” cégnél dolgozott mint kereskedelmi és műszaki alkalmazott. A tenger iránti szenvedélye azonban nem eresztette. 1920 márciusában a hamburgi “Atlantic-Reederei” hajózási vállalatnál kezdett dolgozni, mint matróz és kormányos. Ezt a hajózási vállalatot volt német tengerésztisztek alapították. Az ötlet a volt osztrák tengerésztiszteknek is megtetszett, így 1921-ben, Bécsben, megalakult a “Vega-Reederei” hajózási társaság. A vállalat tulajdonosai közt ott volt Hermann Rigele sorhajóhadnagy, Georg Ritter von Trapp korvettkapitány és más volt cs. és kir, tengerésztisztek is. Rigele nem csak a vállalat vezérigazgatója volt, hanem hajóskapitányként is dolgozott a cégnél. A cég azonban nem lett sikeres, így Rigele ismét munkahelyet váltott. 

1924 szeptemberétől amerikai hajókon szolgált kormányosként és matrózként, és több utat is tett a Hamburg – New York vonalon. Az egyik út során ismerte meg a feleségét, Brunhilde Thalmannt. 

1924 októberében Rigele az amerikai Mount Clay gőzösön szolgált, ami épp Hamburgból New Yorkba tartott. Október 23-án, miután elült a vihar, egy apró kanadai szkúnert pillantottak meg, amely segítséget kért. A gőzös megállt, és leengedett egy csónakot, ami 25 embert vett fel a süllyedő szkúnerről, köztük nőket és gyerekeket. Az elhagyott szkúnert ezután felgyújtották és sorsára hagyták. 1928-ban ezért a tettéért megkapta a Bronz Életmentő Érmet az Amerikai Életmentő Egyesülettől.

1925 júniusától New York Brooklyn nevű városrészében élt, ahol 1925 június 29-én feleségül vette Brunhilde Thalmannt (1904. április 5, Hamburg - 1982. szeptember 23, Bécs). Rigele számtalan szakmában tevékenykedett, leginkább kétkezi munkákat végzett. 1928 júliusában a hatóságok illegális bevándorlással vádolták meg, ezért nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét, és kiutasították az országból. Rigele jelentkezett egy német hajóra matróznak, és visszatért a feleségével Hamburgba. 

Egy tengerésztiszt bajtársa talált neki munkát, így 1928 augusztusától a Reichard-Werke csokoládégyárban dolgozott. Mivel nagyon elégedettek voltak a munkájával, részlegvezetőnek nevezték ki. A gyárat nem sokkal később megvette a “Georg Schicht AG”, és egy évvel később már Berlinben dolgozott, mint részlegvezető. A felettesei felfigyeltek kiváló vezetői és szervezői képességeire, ezért 1930 szeptemberében a “Schicht csoport” titkára lett a csehszlovákiai Ústí Nad Labem (Aussig an der Elbe) városában. Mivel ebben a pozícióban is kiválóan megállta a helyét, 1933 elején a varsói “Schicht-Lever AG” vezetését bízták rá, és Varsóban telepedett le. 

1933 szeptember 21-én megszületett Rainer nevű fia. A varsói munkája mellé még rábízták a danzigi érdekeltségek felügyeletét is. Barbara nevű lánya 1936 november 16-án, szintén Varsóban született. Rigele az igazgatói állásának köszönhetően gondtalan életet tudott biztosítani a családjának, úgy tűnt, a bizonytalan időknek vége.
Hermann Rigele és családja. (1939)
De valami egészen más történt. Hermann Rigele szinte mindenét elvesztette a háború kirobbanása és Varsó megszállása után, és ismét egyenruhát kellett öltenie. 1939 október 7-én a német haditengerészet nyugállományú korvettkapitányi címet adományozott neki, majd 1940 augusztus 2-án besorozták a haditengerészethez. A 21. tengeralattjáró-flottillához került, majd három hónapos kiképzés után, 1940 november 21-én, a Hollandiától zsákmányolt O 8 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami az UD 1 jelet kapta. Az idős tengeralattjárót (1914-ben épült) csak kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. 1941 április elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. Április 20-án átadta a hajó parancsnokságát Friedrich Schafer sorhajóhadnagynak és két hét szabadságra ment, mielőtt május 4-én átvette volna a 3. tengeralattjáró-flottilla parancsnokságát. Egy újabb kiképzés után, június 8-án, az UD 3 (volt holland O 25) tengeralattjáró parancsnoka lett. 1942 október 3-án elhagyta Kielt, és október 22-én futott be Lorient kikötőjébe. Ettől kezdve az UD 3 is részt vett az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harcban, és torpedókkal látta el a cirkáló tengeralattjárókat. Ez egy rendkívül veszélyes és körülményes megbízatás volt az ekkor már 51(!) éves parancsnoknak, aki az egyik legidősebb aktív tengeralattjáró parancsnok volt. (A német tengeralattjáró parancsnokok átlagos életkora 23 és 26 év között volt.)
A holland O 25 tengeralattjáró vízrebocsátása 1940 május elsején, 9 nappal a német támadás előtt.
1942 szeptember elsején fregattkapitánnyá léptették elő. 1942 november 3-án egy kilenc hetes cirkálásra futott ki a az Atlanti Óceán Brazília és Afrika közötti részére. November 26-án elsüllyesztette a norvég INDRA (5450 BRT) gőzöst. A két világháború hozzávetőlegesen 3000 tengeralattjáró parancsnoka közül Hermann Rigele fregattkapitány volt az egyetlen, aki mindkét világháborúban elsüllyesztett egy hajót. 1943 január 7-én futott be Lorient kikötőjébe, majd február 10-én kifutott Bergen irányába, amit február 26-án ért el. A következő nap tovább indult Gotenhafen felé, ahová március 3-án érkezett meg. 
Hermann Rigele fregattkapitány immár a német Kriegsmarine szolgálatában.
Tengeralattjáró parancsnoki tevékenységéért 1942-ben megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, majd 1943-ban az első osztályú Vaskeresztet. 1944 április elsején átvette a kieli tengeralattjáró bázis parancsnokságát, de 1945 február 11-ig a königsbergi/hamburgi 32. tengeralattjáró flottilla parancsnoka is volt. Ezután Trieszt kikötőparancsnoka lett, egészen a város május másodikai kapitulációjáig. Brit fogságba esett, és egy dél-olasz fogolytáborba vitték, ahol maláriát és mellhártyagyulladást kapott.

1946 február 16-án engedték szabadon és az ausztriai Villach-ba vitték. Hermann Rigele, immár 55 évesen, ismét nincstelen volt. A stájerországi Altaussee falucskájában helyezkedett el, mint házicseléd. Itt találkozott újra a családjával, akik túlélték a háborút. Mindeközben a “Schicht AG” komoly változásokon ment át. Először a tulajdonosi szerkezetet kellett tisztázni. Az orosz megszálló erők lefoglalták a gyárakat, mint német tulajdont. 1946 március 8-án a céget átnevezték “Österreichischen Unilever AG”-re. Elsőként a bombázások okozta károkat javították ki, melynek során Hermann Rigele kiváló szervezőkészsége ismét megmutatkozott, és fokozatosan újra tudták indítani a termelést. Amikor 1956-ban, 65 évesen, nyugdíjba ment, egy sikeres vállalatot hagyhatott maga mögött.

Hermann Rigele 1982 október 18-án hunyt el Bécsben, néhány héttel a felesége halála után. Október 28-án temették el a hietzingi temetőben. A temetésén az utolsó élő katonai Mária Terézia-renddel kitűntetett, Gottfried Freiherr von Banfield sorhajóhadnagy mondott beszédet.  
Hermann Riegle sírja a hietzingi temetőben.
Miközben Rigele New York-ban dolgozott, az Osztrák Flottaegyesület felkérte, hogy nyújtson be kérelmet a katonai Mária Terézia-rend elnyerésére. Rigele eleget tett a felkérésnek, és 1926 februárjában benyújtotta a kérelmet. A Flottaegyesület, de leginkább Bruno Dittrich elnök, maximálisan támogatta őt. A Monarchia összeomlása miatt Rigele bajtársai szétszóródtak a világban. Rigele New Yorkban élt, második tisztje, Rudolf Schwenk fregattkapitány Stockholmban, a harmadik tisztje, Gustav Oplustil fregatthadnagy pedig Brünnben. Georg Ritter von Trapp korvettkapitány, aki maga is a rend kitüntetettje volt, szintén Rigele mellett tanúskodott. Mivel a rendtanács nem tudott dönteni a kérelem ügyében 1927 októberében, ezért Trapp fregattkapitányt kérték fel véleményezésre. Végül a rend 1929 december 21-ei ülésén Hermann Rigele megkapta a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Kilenc rendtag szavazott mellette, míg öt ellene, azzal a kitétellel, hogy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adják meg neki. Franz Freudenseher a következőt írta:

“Amikor erről a kérdésről dönteni kell, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a tengeralattjárók célja és feladata mindig is az ellenséges hajók elsüllyesztése. Ha, ebben a tekintetben, egy tengeralattjáró parancsnok nem ragadja meg minden esetben a lehetőséget, hogy lanszírozzon, ez a fegyver teljesen értelmét veszti. Csak és kizárólag a különleges körülmények lehetnek azok, amik okot adhatnak arra, hogy oda ítéljük a Mária Terézia-rendet. De ilyen körülmények ebben az esetben nem állnak fenn…”

***

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)
- https://uboat.net

Read more...

hétfő, október 03, 2022

Kudarcba fulladt a Monarchia 1915. őszi hadművelete: a „fekete-sárga offenzíva”

Száz évvel ezelőtt, 1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadműveletek „fekete–sárga offenzíva” néven vonultak be a világháború hadtörténelmébe.

Hogy jobban megérthessük az offenzíva történetét, röviden érdemes összegezni annak előzményeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusa óta összesen hat nagyobb támadó hadműveletet indított a keleti fronton, amelyek a szerb fronton végrehajtott három támadással, valamint a védekező harcokkal együtt döbbenetes emberveszteséget eredményeztek. Mindez két és fél millió katonát tett ki: a harcok hevességét mutatja, hogy minden nyolcadik tiszt és minden tizedik katona elesett. Ennek ellenére a rendszeres behívások mellett még mindig több mint 5,6 millió férfi állt fegyverben: 1915 júliusában már a XIII. menetzászlóaljakat és -századokat hozták létre.

Két tábornok, két stratégia

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A cári Oroszország, amely 1914–15 folyamán számos kudarc mellett jelentős győzelmeket is aratott, most defenzívába szorult. A had­- járat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot.

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével elérték a stratégiai célt, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. Az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, miközben keleten a különbéke a legfontosabb cél, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy hódító háború győztes véghezvitelét.

A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, a Török Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szer­bián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében szeptember elején a semleges Bulgá­riával szövetségre léptek a központi hatalmak, valamint kölcsönösen elkötelezték magukat a Szerbia elleni közös, októberi hadjáratra.

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett irányítani Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A vezérkari főnök nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül az olaszok ellen elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló k. u. k. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet.

A hadművelettel az osztrák vezérkar el kívánta foglalni a még cári kézen lévő kelet-galíciai területeket, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig a kijevi bevonulás is lebegett.

A fekete-sárga offenzíva 1915. augusztus végén indult: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: fekete-sárga lobogó került Luck, Rovnó erődjeire, és különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra- és újra meghiúsult, valamint nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem.

„Még ezt is elbaltáztuk!”

A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy k. u. k. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Az osztrák–magyar vezérkart azonban sokkolta több tábornok teljesítménye, akik addig jó hadvezetőnek bizonyultak: különösen a limanowai hős, Roth tábornok bizonytalankodása volt szembetűnő. A támadás napok alatt kifulladt: az addig folyamatosan hátráló oroszok megvetették lábukat, és szilárd védővonalakat foglaltak el.

Az igazi katasztrófa azonban csak most következett: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörést megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított összeomlásához lehetett hasonlítani. A X. hadtest parancsnoka, Martiny altábornagy a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Miben áll ennek oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet az AOK folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet.”

A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” Ahelyett, hogy az offenzíva növelte volna a csapatok morálját, most épp ellenkezőleg, gyorsan megcsappant a harci szellem. A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen k. u. k. hadsereg képét.
Német utánpótlás érkezik a keleti frontra.
Jóllehet a támadást már szeptember 12-én le kellett állítani, a fekete-sárga offenzíva kifulladása után a harcok csak novemberre csillapodtak el. A bajban lévő Monarchia ismét német segítséget kapott, és létrehozták a Linsingen-csoportot, amely a névadó német generális vezérletével abroncsként fogta össze a szétszóródott k. u. k. alakulatokat. A két hónapig tartó csata szabályos felőrlő küzdelemmé változott, a frontok megmerevedtek. A keleti front mozgóháborúja ismét véget ért, és állóháború kezdődött: a hadszíntér képe egyre jobban hasonlított a nyugati fronton kialakult hadműveleti helyzetre. A csapatok vesztesége miatt megingott a bizalom a vezetésben. A „kudarcos ősz”, ahogy azt a k. u. k. katonai szleng elnevezte, Ausztria-Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. Bár a szövetséges vesszőfutása természetesen Falkenhaynt is rosszul érintette, azt megelégedéssel nyugtázta, hogy a Monarchia vezetése belátta: német segítség nélkül nem érdemes komolyabb hadműveletbe fogni. Ennek a tényezőnek révén a dualista állam politikáját könnyebben lehetett irányítani, amely fontos volt a nyugati offenzíva elindítása előtt.

Tartós védekezésre szorulva

A Monarchia katonáinak harci szelleme gyorsan megcsappant: a legsúlyosabb veszteségeket szenvedett 4. hadseregnél csaknem 62 százalékos veszteség keletkezett, a legnagyobb részük hadifogoly volt. Miközben a német hadseregben 1915 végéig átlagosan 5,2 százalék volt a tisztek eltűnt és hadifogságba esett vesztesége, a k. u. k. hadsereg rovnói hadjáratában ez az ráta több mint harminc százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan emelkedett a dezertőrök száma is: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Az oroszok ellentámadásuk során a k. u. k. csapatoktól olyan sok kézi lőfegyvert zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. Az orosz lőszergyárak 1916 kezdetéig 37 millió osztrák kaliberű lőszert gyártottak, és ezzel elég lőszerutánpótlást tudtak biztosítani a zsákmányolt fegyverekhez. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári hadsereg helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.

A k. u. k. csapatok elhúzódó kudarca közvetlen hatással bírt, és ahhoz vezetett, hogy Ausztria–Magyarország függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: ennek érdekében, a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.

A fekete-sárga offenzíva bebizonyította, hogy a Monarchia saját erejére támaszkodva képtelen további támadásokat vezetni keleten, így a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így ezen a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. A szemben álló felek beásták magukat, és bonyolult védelmi rendszert építettek ki, vagyis a katonai zsargon szerint megépítették a „Kínai Nagy Falat”. Ám e nyugalom ellenére 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; ahogy azt az egyik vezérkari tiszt feljegyezte: „Teljesen ki lettünk szolgáltatva a németeknek, és minden Balkánra szánt erőnket az északi hadszíntéren kellett bevetnünk. Így nem tudtuk betartani a Bulgáriával kötött egyezményünket és ezért ott – valamint az egész Balkánon – elveszítettük hitelünket.” A háború folytatódott.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/Kudarcba_fulladt_a_Monarchia_1915_oszi_hadmuvelete_a_feketesarga_offenziva


Read more...

hétfő, augusztus 15, 2022

Az 1919. augusztus 3-ai román vérengzés Monoron

1919. augusztus 3-án, a Magyarországra bevonuló román haderő 53 főt végzett ki, minden hadijogot felrúgva Monoron, az agyagbánya gödrében. De kik voltak ezek az emberek, és miért kellett meghalniuk?

1919. július 31-én, a Magyar Vörös Hadsereg Tiszántúli - hadjárata nemcsak, hogy megakad, hanem mindenhol visszavonulásra kényszerült az ekkor még hivatalos hazai haderő, azaz a hivatalos állam hadereje. A Felvidéken, alig néhány hete még, feltartóztathatatlanul előrenyomuló hadsereg - amely a Miskolc alá önkényesen húzott cseh megszállási vonalat megállíthatatlanul tolta vissza Eperjesig - a francia felszólítás hatására kiürítette az addigra visszavett északi területeket. Ez, akkor, a hadvezetésben, és a harcoló állományban is hatalmas visszatetszést keltett, s megingott a bizalom az amúgy sem népszerű Tanácskormányban. A vezérkar több tisztje, maga Stromfeld Aurél is lemondott, s kilépett a seregből. A Magyar Vörös Hadsereg züllése a nyár folyamán megállíthatatlannak tűnt.

A hadijelentések szerint a morális válságban lévő seregtesteknél megjelenik a fosztogatás, illetve a tömeges dezertálás. Csak az utódállamok területéről származó alakulatok tartják még magukat, őket lehet még fegyelmezett seregtesteknek tekinteni. Ezt a helyzetet megelégelve, a politikai vezetés utasítja a hadvezetést, hogy a Magyar Vörös Hadsereg kezdje meg a Tiszáig előrenyomult román haderő kiszorítását kelet felé. Ez a támadás omlik össze július 31-én, s "kontrában" tódul be a román hadsereg a Duna-Tisza közére. (Ez az előrenyomulás a Dunáig, illetve északon egészen Győrig tart!)

Augusztus 1-én a Tanácskormány lemond, s "utánunk a vízözön" viselkedéssel hagyja magára a hatalmát korábban biztosító fegyveres erőit, így magát a Magyar Vörös Hadsereget is. Míg a politikai vezetés nagy része nyugatra menekül, a hadsereg szervezetlenül vonul vissza a főváros irányába, és esik nagyrészt hadifogságba.

A "hivatalos" Peidl-kormány ugyan utasította a seregtesteket, hogy ellenállást ne tanúsítsanak, sőt, a fegyverzetet is adják át a megszálló román haderőnek, de ezt messze nem tartotta be mindenki. Vagy azért, mert nem ismerte el a kormányt, vagy mert esélye sem volt a hivatalos utasításokat egyáltalán megkapni. (A Peidl-kormány egyébként az európai hatalmak sem ismerték el, ereje nem volt, s így augusztus 6-án már le is mond.)

Augusztus 2-án, a szervezetlenül hátráló hadsereg maradványai eltérő módon, s utakon igyekeztek elérni a fővárost, vagy az ekkor még békés Dunántúlt (ahol egy részük azonnal beáll az ekkor még Siófokon állomásozó Horthy-féle Nemzeti Hadseregbe). Akik eszközökkel rendelkeztek (pl. páncélvonattal) azok számára ez viszonylag gyorsan sikerült, de a gyalogmenetben hátráló seregtestek jórészt ismeretlen terepen haladtak, kitéve a megszálló román haderő kénye-kedvének. Jól példázza ezt a román erők bevonulása mentén elkövetett gyilkosságok sora.

Augusztus 2-án, a román haderő már megszállja Ceglédet is, és előörseik elérik Monor térségét is, ahol megkezdik a település megszállásának előbiztosítását. Ebben a helyzetben érkezik a Budapest felé vonuló 5. számú páncélvonat Monorra, ahonnan a vasútállomás kezelői már nem engedik tovább, hanem felszólítják a parancsnokot, hogy a kormány utasítása szerint köteles eljárni, azaz át kell adnia a fegyverzetet a román haderőnek. A parancsnok az utasítást megtagadja.
A Magyar Vörös Hadsereg XII. számú páncélvonata.
Hogy ki lőtt először, a román előörs, vagy a páncélvonat legénysége, erre már mindenki másként emlékszik. Mindenesetre tűzharc alakul ki, amely a páncélvonat kitörésével ér véget, amely így az vissza tud vonulni Budapestre. A román katonák közül egy (más források szerint kettő) halott, s több súlyos sebesült a vesztéség. A román haderő csak este tudja megszállni Monort, s kezdi meg átvonulását a főváros irányába.

Augusztus 3-án reggel jelentős létszámú seregtest maradványokat észlelnek, ezért megkezdik Monor teljes átfésülését. A razzia során a településről, az állomás, illetve a sínek mellől, valamint az országútról összesen 53 főt gyűjtenek össze, akik vélhetően, vagy valóban tagjai voltak a Magyar Vörös Hadseregnek, és vélhetően más-más útvonalon, illetve módon érkeztek Monor térségébe, sok esetben egymást sem ismerve.

A kavarodásban a seregtest maradványok egy része el tud menekülni, vagy rejtőzni, bár nehezíti helyzetüket a lakosság irányukba megnyilvánuló elutasítása. Nem felejtették el Monor lakói, hogy a vörös túlkapások idején a területek lezárását az akkori Vörös Hadsereg biztosította. Monoron, a Deák Ferenc utca egyik házába beszállásolt Mardarescu tábornok - tehát a megszállás főparancsnoka - elé vezették az elfogott férfiakat, több, kisebb - nagyobb csoportban. Talán kihallgatás, vagy egyszerű adatgyűjtés történt. Ez már nem derül ki, hacsak egy román forrás nem kerül elő. Innen pedig a csoportokat egymás után a mai Bajcsy-Zsilinszky utca végén található agyagbánya gödréhez kísérték, ahol - miután megásatták velük a sírjukat - kivégezték őket. (Egy ember viszont túlélte a sortüzet, s kimászott az agyagbányából, s a lakosság megmentette! Így a ténylegesen kivégzettek száma 52 fő.)

A csoportos kivégzés oka egyszerű: megtorlás, az előző napi veszteségek miatt. Már augusztus 2-án is végeztek ki vöröskatonákat a közelben, Gombán 4 főt, néhány nappal korábban pedig Irsán néhány főt, tehát nem számított ez rendkívüli intézkedésnek, ha csak a román megszállás menetét figyeljük.

A megtorlás viszont igazságtalan volt, egyrészt azért, mert a tűzharcban részt vett vörös egység elhagyta Monort, így semmiképpen nem azokat büntette meg a megszálló román haderő, aki a veszteségeit okozta.
A megtorlás szembemegy minden hadijoggal. Célja nem volt más, mint a példastatuálás. Az üzenet pedig az, hogy bármit megtehetünk! A megszállás során a román haderő által megszállt területeken elkövetett túlkapások - beleértve a gyilkosságokat is, soha nem lettek kivizsgálva. Betudták ezt a háború utáni - valóban létező - zavaros időszak veszteségeinek.

Az áldozatok egy részének hozzátartozói néhány hónappal később már kérik a holttestek exhumálását, de ekkor még elutasítják e kérést, csak 1920 júniusában kerül rá sor, főszolgabírói felhívásokat követően. Az azonosítás rendkívül nehéz volt. A kivégzetteket a román haderő kifosztotta, irataikat, személyes tárgyaikat elszedte, sőt egy forrás szerint, még aranyfogakat is szereztek. A beazonosítást egykori fegyvertársak végezték, vagy olyan családtagok, akik hírét vették, hogy Monoron kivégezték szerettüket. Volt olyan, aki nem ismerte fel hozzátartozóját egy holttestben sem, és volt jópár holttest, akit senki sem ismert fel. Még 1930-ban is keresték olyan személyt Szegeden (Szőregen), akiről az utolsó hír az volt, hogy Monoron kivégezték a románok!

1920 júniusában összesen 16 főt tudtak - többé - kevésbé beazonosítani az 52-ből. Egy további áldozatot a család elszállított, s maga temette el. A többieket egy tömegsírba temették, a katolikus temető szélében. Később még néhány név előkerült, illetve van, aki nagy valószínűséggel itt nyugszik. De több, mint 30 fő mai napig ismeretlen.

Az 1920-ban felismert 16 fő a következő:
 - Farkas János, +23. rk., Baracs (Fejér megye)
 - Ferenczi Gyula, +kb 30.,  Pankota (Arad megye)
 - Fodor József, +18, Arad (Arad megye)
 - Götz András, +25, ág.ev. , Mezőberény (Békés megye)
 - Kocsis Lajos, +19 . rk., Polgárdi, (Fejér megye)
 - Kovács Antal Béla, +20. rk, Budapest
 - Kovács József, +25., rk. Törökkanizsa (Torontál megye)
 - Kutyik Károly /tévesen András/. +55-57(?), Battonya (Békés megye)
 - Kutyik István, +40-45(?), Battonya (Békés megye)
 - Polgár István, +19., K. Moravicza (Temes megye)
 - Regula Béla, +18. rk. , Budapest
 - Sirankó Pál, +22. rk, Zohora (Felvidék, Pozsony megye)
 - Steiner Jenő, +22. izr. Erzsébetfalva (Bp)
 - Szarka György, nincs adat (valószínű) Monor
 - Valentin Béla, +38. izr. Budapest
 - Werner István, +21. rk., Budapest

Megjegyzés:

Regula Béla névét írták Ragula, sőt, Kagula(!) Bélának is.

Klang István neve nem szerepel a listában, őt a család temette el, sírja ma is látható a monori izraelita temetőben.
Klang István sírja a monori izraelita temetőben.
Az áldozatok emlékére a tömegsíron valamilyen emlékjelet valószínűsítünk, mely a kommunista hatalomátvételig volt ott. Erről iratot, feljegyzést egyenlőre nem találtunk. Az áldozatok emlékére egy feszületet is emelt a Hoffman család 1936-ban, a kivégzés helyszínétől nem messze, a mai Bacchus tér sarkán. Ezt a fakeresztet újra felszentelték 2017-ben.

A tömegsírra előbb az 1940-es évek végén, 50-es évek elején állított emlékművet a MDP, azaz a Magyar Dolgozók Pártja (jópár helyesírási hibával!), majd ezt cserélték ki a 70-as években a ma is álló, MSzMP által készített nagy méretű munkásmozgalmi / tanácsköztársasági emlékműre. Ezen már 18 név olvasható. (Klang István továbbra sem.) Az áldozatok egy része továbbra is ismeretlen. Hogy ki lehet még a tömegsírban, arról több forrás állít többfélét, vannak nagyon érdekes információk is, amelyek alapjaiban írnák át a történetet, s a berögzült legendákat.
Az MDP által állított emlékkő, a restaurálása után.
Mert az áldozatok igazi tragédiája az, hogy ideológiai okok miatt nem mélyült bele kutatásukba senki sem az elmúlt 100 évben! A szocializmusban ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen, ezért nem nagyon akarták, hogy kiderüljön róluk vagy az, hogy csak azért kellett meghalniuk, mert rossz időben, rossz helyen volt a fejükön apjuk katonasapkája, vagy mert nem tudtak felkapaszkodni az utolsó vonatra, vagy éppen az, hogy az I. világháborúban vitézül szolgáltak a Hazáért!
A '70-es években állított emlékmű.
Ha kiderült volna mindez, nem lettek volna jó szocialista példák, s borult volna minden legenda, pl a monori Rideg Sándor Tűzpróba, illetve Sámson című kisregénye is. A rendszerváltás után meg azért nem kutatták őket, mert ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen. A szakmaiságot néha feláldozták az ideológia oltárán. 

"Ki tudja, talán nem marad ez így örökké, és egyszer, majd az igazságnak megfelelően a feliratot is lecserélik "Tanácsköztársaság" helyett Hazát írva! Gheorge Mardarescu tábornok, ez a katonabecsületet megcsúfoló alávaló gyilkos, ágyban, párnák közt halt meg 72 éves korában, anélkül, hogy valaha is felelősségre vonták volna a monori vérengzésért." (Csere Péter: Parancs nélkül is című könyve)


A cikket Szőnyi Attila írta.

Ajánlott olvasmány Monor város történetéről: 

Rónaföldi Zoltán könyvei a páncélvonatokról:

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP