vasárnap, április 17, 2022

A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred 1916-os húsvétja a keleti fronton

A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred 1916-os húsvétja a keleti fronton - Topor István írása.

A harcok szüneteiben a frontharcos otthoni környezetére emlékezett, szeretteire, családjára gondolt. Az elhúzódó, rengeteg vérrel és szenvedéssel járó háború egyre erősítette a „valódi béke” iránti vágyat. A lövészárkokban egymással farkasszemet néző katonák körében már a háború kezdetétől jelentkezett a másik féllel való barátkozás szándéka. Erre teremtettek lehetőséget az ünnepek, hiszen ezeket hallgatólagosan fegyverszüneti időszaknak tekintették. Az első fronton eltöltött karácsony idején például brit és német katonák még futballmérkőzést is játszottak. A katonabarátkozások 1917-től tömegessé váltak.  
 
A 11. lovashadosztály kötelékébe tartozó magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred katonáira Galuziánál köszöntött be 1916 tavasza. Az április nyugodtan indult. A tiszteknek és a legénységnek is alkalma volt pihenni. Ezt ki is használták. A tisztek és a katonák felváltva hol az állásokban, hol pedig a vezetéklovaknál teljesítettek szolgálatot. Miután a számukra érkezett hadianyagot beépítették az állásokba, hozzákezdtek azok csinosításához. A szórakozási lehetőségekről is gondoskodtak, például kuglipályát készítettek. Az egész hadosztálynál egyedül álló módon még gőz- és kádfürdőt is építettek. Veteményeskerteket létesítettek, szántottak, vetettek.

Így virradt rájuk 1916. április 23-án húsvét reggele, amely éppen egybeesett a pravoszlávok húsvétjával.
 
Galuziánál azokkal az orosz csapatokkal kerültek ismét szembe, akikkel 1915 januárjában Smerekowiecnél és Gladysownál harcoltak. 

Az ünnep csendben, a legnagyobb barátkozás jegyében zajlott. Alighanem nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a Nagy Háború történetének legbékésebb húsvétját a debreceni 2. honvéd huszárezred katonái élhették át. Erről a páratlanul érdekes húsvétról Pintér István huszár főhadnagy így számolt be:

„Teljes a csend az egész fronton, puskalövést nem hallani, mintha fegyverszünet lenne.

Húsvét napján kora reggel az előre tolt állásból telefonálnak, hogy a muszka őrszem egy kőre kötött levelet dobott hozzánk. Egy küldönc elhozta hozzám. Francia levél, (sajnos nincs a birtokomban ez a levél, mert Abonyi Andor ezredes, főcsoport-parancsnokom magához vette s nem tudtam tőle többé visszakapni) ahogy emlékszem kb. a következő tartalma volt «A legnagyobb ünnep, Krisztus Urunk megdicsőülésének és feltámadásának ünnepe az oroszokéval összeesik. Jó ünneplést kívánunk a lovagias, vitéz, bátor magyar huszároknak! Engedjék meg ezúttal, hogy megbecsülésünk külső kifejezéseként parlamenterünkkel 12 és 13 óra között átküldhessünk a forráshoz egy kis csomagot. Egészségükre kívánjuk! Ha csekély figyelmünket viszonozni akarják, 15 és 16 óra között várjuk a magyar huszárok parlamenterjét a forrásnál.»

Átadtam ezt a levelet Abonyi ezredesnek. Elolvasta. Először pár percig mereven maga elé nézett, aztán zsebre tette a levelet s a következőket mondta: „Kedves Pista barátom, te elég furfangos ember vagy. A megoldást rád bízom. Csinálj, amit akarsz, de ha ebből a locsolgatásból baj lesz, megnyúzlak!” Hát én, Bauer Gyula főhadnagy alantas-barátommal el is intéztem a dolgot.

Egy töltényládát virággal stb. szépen kidíszítve megpakoltunk minden jóval, pezsgő, konyak, Kugler, sonka, kalács, cigaretta, szivar stb., a tetején egy igen szépen megfogalmazott francia levél. Bauer főhadnagy és a csoportom tipikus, daliás marcona két altisztje, végig kitüntetéssel, kifogástalanul felöltözve várták az előretolt állásban a 12 órát, hogy az oroszoktól átvegyék a csomagot s a 15 órát, hogy a mi csomagunkat átadják. 

12 órára magam is az előretolt állásban voltam. Pár percre rá jött az orosz parlamenter. Elől egy tökéletes úr, egy don-kozák főhadnagy és két altiszt egy gyönyörűen feldíszített kosárral. Bauer és a két altiszt elibük ment azt átvenni, szívélyes kézfogás, pár üdvözlő szó franciául. Bauer jelezte, hogy 15 órakor mi hozzuk a húsvéti csomagot. Kérte, hogy az átvételre újból megjelenjenek. A „viszont látásra” s mi a kosárral nyargalunk hátra Abonyi ezredeshez. A kosárban minden jó volt, kb. hasonló tartalommal, mint amivel mi a ládánkat megpakoltuk.

Pont 15 órakor indult el Bauer és a két altiszt a ládánkkal a forráshoz. Hasonlóan kedves, megható jelenet játszódott le. A kozák főhadnagy átvette a ládát és Bauernek a következőket mondta: „Bajtársaimtól azt a megbízást kaptam, kérjem meg a főhadnagy urat, szóljon parancsnokának, az alacsony kapitánynak, jöjjenek át ketten, két altisztjükkel a mi fedezékünkbe, látogassanak meg, tiszteljenek meg bennünket. Szeretettel várjuk. Ha ők átjönnek hozzánk, akkor két tiszt barátom két altiszttel az urakhoz menne át, tennénk önöknél tiszteletünket.” – Hallom az egészet. Hozzájuk megyek, megállapodunk, hogy a cserelátogatás megtörténik, megtelefonálom Abonyi ezredesnek és kérem, hogy várja a vendégeket. Kitűzzük a visszatérés pontos idejét. A forráshoz 18 órára. Innen mindenikünk visszatér övéihez.

Szemünket bekötik, engem egy óriás orosz nyakába kap, mint a pelyhet. Megindul velem, utánam a többi. Az orosz tiszteket és altiszteket (természetesen bekötött szemmel) az ezred másodtisztje vezeti az ezredtörzs fedezékébe. Kb. 20 pernyi út után – mindent láttam útközben és tudtam, hogy merre megyünk – az én nagy orosz barátom letesz egy igen szép tágas, mintaszerűen felterített asztal mellé, egy fedezékben. Egy don-kozák alezredes fogad. Tökéletesen beszél németül, a legszívélyesebb szavakkal üdvözöl. Mellette nyolc don-kozák tiszt, négy tüzértiszt, egy nagy hajú és szakállas, apostol-külsejű pap, két orvos. Asztalhoz ülünk, elsőrendű étel és ital, fesztelen beszélgetés mindenről, csak a háborúról egy szó sem. – Egyszerre, egy momentum, teljes csend! Az alezredes mosolyogva szól hozzám: „úgye az urak is haza gondolnak, lélekben otthon vannak, na, de talán majd csak egyszer hazakerülünk, ha Isten is úgy akarja, vagy ki tudja?”

A pompás étkezés befejezése után általános dolgokról folyik a szó. Kintről művészi harmonikajáték hallatszik. Megemlítem, hogy milyen szépen játszanak ezen az elég primitív hangszeren. Szó jön a nemzeti dalokról és táncokról. Az egyik tüzérszázados elbeszéli, hogy járt Magyarországon, látta a mi temperamentumos, szép nemzeti táncunkat, a csárdást. Hallott szép bánatos nótákat, könnyed víg népies énekeket s kérdi, hogy láttam-e én az ő nemzeti táncukat, hallottam-e az ő szép, szép bús nótáikat? Ráfelelem: igen. Na, ha szépet akar látni és hallani a kapitány úr, majd megmutatom én a mi kozákjainkkal mindkettőt” s az alezredes intézkedésére pár perc múlva a fedezék előtti nagy téren 50 donkozák pár egy félórán keresztül oly bámulatos táncot lejtett, amilyenről, annak, aki nem látta, fogalma sem lehetett. Volt abban férfias erő, lágyság, báj, az atléta ruganyossága, szebbnél-szebb igen nehéz és változatos figurák – s mindez a legtökéletesebb összhangban. Elől egy cserkesz altiszt, sudár, vékony nádszáltermetű férfi, csupa ideg, tele érzéssel, hol a fájdalom, hol a tobzódás teljes kifejezésével. Az egész tánc olyan hatással volt reánk, hogy a kezünk hol ökölbe szorult, hol a könny csillogott a szemünkben. A tánc vége, elibünk szalad egy pöttöm, teljesen szabályszerűen felöltözött 12 év körüli kis donkozák feszes állásban szalutálva ránk kiáltja: „Iljenek a magyar Uszarok!”. Karjaimba kapom a gyereket, jobbról-balról megcsókolom, megölelem, magamhoz szorítom szeretettel, szívvel, lélekkel. Van nálam egy jóképű óra, a zsebibe nyomom s meghatottan visszakiáltom: „Éljenek a Don-kozákok!” – Megrohamoznak az orosz óriások, feldobnak vagy tízszer magasan a levegőbe, szabad utat enged a szívek érzése, éljeneznek, hurráznak tomboló, szűnni nem akaró lelkesedéssel, szeretettel. Később kórusban énekelnek gyönyörűen, meghatóan, akár csak egy művészi dalárdát hallana az ember, majd egy pár kiváló, erős lovat is elővezetnek, hoznak egy pár akadályt is, elég becsületes méretűek is voltak köztük, én is lóra pattanok, ugratok, azt hiszem nem hozva szégyent a magyar huszár névre.

Az idő múlik, indulni kell a forráshoz. Búcsúzunk. Nem akarok érzelegni, sokat irkálni. De mondhatom, két szerető testvér nem búcsúzik el egymástól különben, férfiasabban, szebben, mint ahogy mi búcsúztunk egymástól.

Az én kis kozákom, a tőlem kapott órával a kezében, nagyban magyarázza, hogy ne menjünk még, van idő, sok híja a 18 órának.

Felejthetetlen húsvét! Felejthetetlen délután!

Már mi régen a forrásnál vagyunk, a 18 óra régen elmúlt, 19 felé igyekszik az idő. Mondja is a don-kozák főhadnagy, a kísérő tisztünk, úgy látszik, hogy az ő bajtársai igen-igen jól mulathatnak odaát, végre megérkezik a két orosz tiszt és altiszt.

Hangulatuk nem cáfolja meg a minket kísérő bajtársuk előbbi szavait. Dicshimnuszokat zengenek a nálunk eltöltött időről s beszédüket azzal fejezik be, hogy „nincs a világon több olyan lovas nemzet, mint a magyar és olyan katona, mint a magyar huszár!”. Az orosz altisztek nem szólnak semmit, talán a meghatottságtól, lehet, hogy mástól is, mert folyton csak csókolózni akarnak!

Hazaérkezünk. Abonyi ezredes vár, jelentkezem, elmondok mindent. Ő is elmondja, hogy milyen nagyszerűen találták magukat nálunk az orosz vendégek. De egyet elhallgat. Bajtársaimtól tudom meg, hogy felköszöntötte az orosz tiszteket és az orosz nemzetet, mégpedig olyan szép beszéddel, hogy az egyik kozáktiszt erővel kezet akart neki csókolni a mi európai hírnevű, kiváló lovas, bátor, daliás, parancsnokunknak, megboldogult Abonyi Antal királyi kamarás, ezredes úrnak.
[…] 

Méltán kérdezheti bárki is, hát ellenség volt ez?!”

Köszönjük Topor Istvánnak, hogy felajánlotta közlésre írását.

Read more...

péntek, április 01, 2022

Arz Artúr vezérezredes a gorlice-tarnówi áttörésről

Düledező keresztek, beomlott sírok jelzik a helyet, ahol a szövetséges birodalmak minden országának és népének fiai harcoltak, és véreztek, ahol hősök estek el esküvel fogadott kötelességük hűséges teljesítése közben.

A mindennapi élet, rohanó korunk és ennek ínsége kevés időt enged a múltunkra emlékezésre, kivált olyan időkben, amikor minden régit mint rosszat megtagadnak, minden intézményt, amely a népeket birodalommá egyesítette, elhibázottnak mondanak, és ócsárolják az annak védelmét szolgáló szándékot.

Minket ezek a jelszavak nem tudnak megtéveszteni. Az a szellem, amely bennünket egybefűzött, amely szövetségeseinkkel együtt diadalmasan vezetett minden harctéren át, nem felejti el velünk a bámulatra méltó tetteket, amelyeket hadseregeink négy éven át tartó nehéz küzdelemben egy ellenséges világ ellenében véghez vittek – élni fognak ezek nemzedékről nemzedékre.

A romba dőlt Monarchia minden népe kivette részét ebből, fiai hőstetteinek emléke soha nem fog elmúlni.

Éppen így nem engedik feledésbe merülni a tiszteletre méltó régi hadsereg nagyra tartott hagyományai az Oroszország óriási hadereje elleni legjelentősebb hadművelet megkezdésének napját – Gorlice-Tarnów napját sem. Hiszen ez volt a hatalmas támadásnak – Mackensen Galícián és Lengyelországon át vezetett diadalútjának kiindulópontja –, amely a túlerőben lévő cári birodalom elleni háború fordulópontjává vált.
Erich Ludendorff német tábornagy (X) és Arz Artúr k.u.k. vezérezredes, vezérkari főnök a badeni főhadiszálláson.
Legnagyobb csendben, feltűnés nélkül csoportosították át Közép-Galíciában Ausztria-Magyarország haderőit. A VI. hadtestet állásában összébb vonták, tőle jobbra került – Gorlicével szemben – a von Francois gyalogsági tábornok vezette német 41. tartalék-hadtest, amely dicsőségesen harcolt Kelet-Poroszországban, a VI. hadtesttől balra – Staszkówka mögött – von Plettenberg gyalogsági tábornok alatt a gárdahadtest pompás ezredei helyezkedtek el, ezektől északra az osztrák-magyar 4. hadsereg állt József Ferdinánd főherceg vezérezredes alatt.

A VI. hadtest előtt emelkedett az oroszoktól hatalmas támponttá kiépített meredek, mindent uraló Pustki-hegy. Miután számtalan – minden rendelkezésre álló kaliberű – löveg tüzet nyitott, a hegy ezek rettenetes tüzétől porba és füstbe borult, és hamarosan eltűnt a szemlélők elől, akik 1915. május 2-án kora reggel elfoglalták helyüket. Feszülten vártuk a délelőtt 10 órát, amikor a rohamállások fedezékében lévő gyalogság rohamra indul.

A céltudatos tűzvezetés ebben a percben hátrább vonta a tüzet – felszállt a por és füst, és megpillantottuk a romba dőlt állásokat. Amerre a szem ellátott, pusztulás és halál tárult elénk.

Ellenséges tüzérségi tűzben küzdötték előre magukat – Kestranek altábornagy vezetése alatt – a 12. hadosztály csapatai a Putski-hegy lejtőin, miközben a 12-esektől balra a 39. honvéd hadosztály ezredei – Hadfy altábornagy parancsnoksága alatt – a Wietrowkát rohamozták meg. Előbbinél sziléziaiak és morvák, lengyelek és ruszinok, utóbbinál pedig magyarok törtek be az ellenség állásaiba. Mindenekelőtt a galíciai 56. és a sziléziai 100. ezred teljesítményét kell kiemelnünk, amelyet bátor dandárparancsnokuk, Metz vezérőrnagy vezetése alatt nyújtottak. Innen délre Francois kipróbált tartalékezredei törték át az oroszok gorlicei állásait, miközben a gárda hősei Staszkówkát foglalták el. Fölemelő érzés volt követni vezérkarommal csapataim győzelmes előnyomulását – de egyszerre hirtelen változás történt! Úgy láttuk, hogy az ellenséges árkokba már betört katonáinkat visszavetették, és hamarosan egész rajok gurultak lefelé a lejtőn. Valószínűnek tűnt, hogy egy ellencsapás minden elért sikerünket megsemmisítette. 

A visszavert katonák száma egyre csak növekedett, sőt hamarosan többen közeledtek, mint amennyien betörtek az ellenséghez, és számuk még mindig nőtt! Ekkor tisztázódott a helyzet: az errefelé igyekvők oroszok. Az egész védősereg – már akik életben maradtak – hadifogságba esett, számuk hamarosan ezrekre rúgott.

A 12. hadosztály áthaladva a magaslat gerincén, üldözésbe kezdett. Jobbszárnyával elkanyarodott és helyet adott a német tartalékhadtest szárnyának, amely a Kamielc-erdőnél oldalazó tűzbe került. A 39. honvéd hadosztály is birtokba vette a magaslatot és felzárkózva követte a győztesen rohamozó gárdát.

Estére a szövetséges csapatok Nyugat-Galíciában az egész orosz arcvonalat közel a magyar határtól egészen a Dunajec visztulai torkolatáig áttörték. Hadifoglyok százezrei és felmérhetetlen zsákmány jutott kezükre.

Az osztrák-magyar 12. hadosztály az ellenséges állás kulcsát, a Pustki-hegyet, a 39. honvédhadosztály a csatlakozó magaslatot foglalta el. A német tartalékhadtest megnyitotta Gorlicénél a kaput a további előnyomuláshoz, a gárda pedig áttörte Sztaszkówkánál a szilárd falat. Ezzel szabaddá vált az út Mackensen – a német 11. és osztrák-magyar 4. hadsereg főparancsnokának – diadalmas hadjárata számára. Az erélyes üldözés Przemysl visszafoglalását és Lemberg felszabadítását eredményezte. 

A nagyvonalú terv merész kidolgozójának csodálattal kell adóznunk, de nem tagadhatjuk meg a legnagyobb elismerést a nagyszerű terv végrehajtásával megbízott hadvezetéstől sem. Utóbbi a támadás sikerét biztosító előkészítéshez mindent messzemenően előteremtett és kiutalt, mindent átgondolt és megfontolt, az erők célszerű elosztásával pedig biztosította azok együttműködését.

Mindent felülmúlt azonban a támadó csapatok hősiessége. Szemtanúja voltam, milyen halált megvető bátorsággal indultak újabb és újabb rohamra, milyen fáradhatatlanul támogatta a kitűnően vezetett tüzérség az előretörő gyalogságot, mennyire fáradoztak a műszaki csapatok, hogy utat nyissanak a rohamoszlopoknak, mennyi kárt okoztak repülőink az ellenséges tüzérségnek. 

Ezeket a csapatokat – öt morva, sziléziai, lengyel és négy felső-magyarországi ezredet – négy hónapon át vezettem a világ legjobb csapatai mellett Mackensen diadalmas hadjáratán Galícián és Lengyelországon keresztül. Szívósságuk, kitartásuk, bátorságuk, hősiességük minden képzeletet felülmúlt. Kitartásukat és harci kedvüket, a nagy győzelemhez segítő magatartásukat siker koronázta és a dicsőséggel övezett tábornagy elismerése jutalmazta. Az a szellem, amely Gorlicétől Breszt-Litovszkig csodálatra méltó teljesítményekre sarkallta, a háború további folyamán is lelkesítette őket – mígnem a romba dőlő, összeomló állam kiütötte kezükből a fegyvert.

(Arz Artúr: Harc és összeomlás. Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnökének emlékirata az első világháborúból. Kossuth Kiadó. 2021, Budapest.)

Read more...

szombat, március 26, 2022

Limanovai huszárok - A Nagy Háború anekdotái - LXIII.

1924 december első harmadában, a Limanovai dulakodás tízesztendős fordulóján leplezték le Sopronban a limanovai hősi emlékművet. A megrendítő ünnepélynek Fólba János tábori főesperes volt a szónoka, aki megemlékezett többi között a limanovai huszárok lovairól is. Itt hallottam először, hogy a vérengző kézitusa előtti éjszakán feltűnően nyugtalanok voltak a hátrahagyott lovak, mintha valami nagy veszedelmet éreztek volna s ezért féltek.

Ettől fogva több ízben is hallottam, hogy a huszárlovak féltek a háborúban s különösen egy-egy attak előtt. Mivel érdekelt a dolog, mint komoly szakértőhöz, vitéz leveldi Kozma Miklóshoz, a Stúdió akkori alelnökéhez, a mai belügyminiszterhez fordultam felvilágosításért. Őexcellenciája köztudomás szerint mint huszártiszt, keményen verekedte végig a nagy háborút. Kozma Miklós határozottan megcáfolta ezt a hiedelmet s ugyanakkor egy megható történetet mondott el nekem...
A világháború legelső heteiben, amikor lovasaink a délorosz pusztákon csatangoltak még megeresztett kantárszárral, egy attak után nyoma veszett egyik tiszt-bajtársnak, persze a lovával együtt. Azt hitték először, hogy eltévedt és elkalandozott valamerre s ebben a hitben voltak akkor is, amikor egy-két nappal reá újabb attakhoz fejlődtek föl a kozákok ellen. A kürtösök fújni kezdték a rohamjelet, a lovasok zúgni kezdtek lovaik hátán a levegőben ... Abban a pillanatban egy gazdátlan ló érte el őket, a kürtjelre nyerítve csatlakozott a huszárokhoz s indult attakra ő is, miközben a kengyel táncolt a két oldalán.

Így tudták meg a huszárok, hogy a ló gazdája, a derék tiszt-bajtárs nincsen többé..."

(Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

vasárnap, március 13, 2022

Ferenc Ferdinánd szelleme - A Nagy Háború anekdotái - LXII.

1914 november második felében egy Maszkov nevű orosz lengyelországi falu fölötti dombon, fenyves szélében voltunk beásva. Van pedig ez a falu tíz-tizenkét kilométerre Krakkótól északi irányban. Itt is sebesültem meg november 23-án, egy visszavert rohamban.

Itt esett meg (több bajtársamtól is hallottam akkor), hogy a szemközt leselkedett oroszok nem mertek támadni reánk s különösen éjszaka nem. Mert sokan látták közülük, hogy éjszakánkint valami magas fehérség mozgott idestova az erdő szélében. Szentséges hite lett a babonás oroszoknak, hogy a Szerajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös jár ott fehér lován s szelleme tart szemlét éjszakánkint ott őrködő katonáink fölött. Feltétlenül emlékszem erre a mendemondára!
A valóságban az történt, hogy kirendelt katonáink akkor hozták be hátulról fehér zsákokban a cvibakot s egyéb enni- és rágnivalót. Nappal ez lehetetlenség lett volna, hisz az ellenség alig százötven lépésre lapult meg a sáncban.

(Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

vasárnap, március 06, 2022

Bagó Berci muszkát fogott - A Nagy Háború anekdotái - LXI.

Bagó Berci 5-ös közhuszárt járőrbe küldték azzal, hogy a muszka generális nadrágja nélkül ne merjen visszatérni.

Ezzel a huszárral teméntelen baj volt a századnál: szakadatlan csíny tevései miatt egyetlen bajtársának sem volt biztonságban a dohánykészlete. Mindent elpipált, ami csak a keze ügyébe került. – Most legalább megtanítom! – gondolta magában Beleznay főhadnagy, aki kiküldte a járőrt.

Elmúlt az éjszaka s reggel szabályszerűen jelentkezett a bevonult járőr vezetője:

– Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, egy parancsnok és tizenkét ember bevonult!

– Hát Bagó Berci! – lepődött meg a főhadnagy.

Az őrmester elmagyarázta erre röviden, hogy az orosz állások közelében jártak, amikor nyoma veszett valahogyan Bagó Bercinek s azóta nem is került elő.
Beleznay főhadnagy törni kezdte ekkor a fejét, hogy jelentse-é a dolgot, avagy várjon-é egyelőre, amikor – úgy déltájt – szabályszerűen lejelentkezett Bagó Berci közhuszár.

– Hát te hol kószáltál? – ripakodott rá a főhadnagy.

– Alázatosan jelentem, elhoztam a muszka generális nadrágját!

– Mi-i-it? – kiabált Beleznay. – Hol van itt egyáltalán muszka? Hol van itt generális?

Bagó Berci erre szó nélkül rakosgatni kezdte kifelé a hátizsákját s egész csomó orosz holmi közül váratlanul egy remek orosz tiszti nadrág került elő. S szerényen fűzte hozzá:

– Az is körülbelül olyan termetű lehetett, mint főhadnagy úr, hát elhoztam. Gondoltam, jó lesz főhadnagy úrnak..."

(Viola Jenő közlése, Dunaföldvár in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái. Kép: Karl d’Allemand: Magyar huszár téli menetöltözetben)

Read more...

szombat, március 05, 2022

Gránát vacsorára - A Nagy Háború anekdotái - LX.

Az orosz hadszíntéren történt, még Gorlice előtt.

Hadfy Imre, a kassai honvédhadosztály nagy hírű vezetője vacsorára hívta meg tisztikara egy részét.

A legnagyobb volt a hangulat, amikor ellenséges gránát vágott be abba a terembe, melyben a honvédtisztikar vacsorázott...

Volt persze menekülés!

Ki ablakon, ki ajtón kapkodott kifelé, a gránát azonban nem robbant fel: csütörtököt mondott.

Egy ember maradt csak sziklaszilárdan a helyén s vacsorázott tovább nyugodtan: Hadfy Imre.

Mikor a vendégek visszaszállingóztak egymás után, a tábornok annyit szólt, kissé szemrehányón:

- Uraim! Én úgy tanultam a szülői házban, hogy asztalt vagy a háziasszony vagy a házigazda bont...

Senki mukkanni nem mert.

(Poóh Dezső közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái. Kép forrása: www.hungarianarmedforces.com)

Read more...

péntek, február 11, 2022

A maródivizit - A Nagy Háború anekdotái - LIX.

Lichtenberg Andor dr. főorvoshoz maródivizitre beállított egy civilkocsis s annyi betegségről panaszkodott neki, amennyi elegendő lett volna egy egész kocsiosztagnak. Az orvos azonban egészségesnek találta az öreget.

– Elmehet! – szólt ingerülten. – Semmi baja sincs!

– Legalább kétnapi szolgálatmentességet tessék adni, főorvos úr...

– Egy órát se! – idegeskedett Lichtenberg dr. – Maga teljesen egészséges!

– Hát legalább tessék beoltani tífusz ellen . . .

– Mikor volt oltva utoljára?
– Vagy két hete.

– Akkor most már azt se lehet!

– Ejnye, ejnye, pedig de kellene az a két kis nap szolgálatmentesség . . .

Az orvos rászólt az öreg kocsisra: 

– Mi a fenét akar maga azzal a két kis nap szolgálatmentességgel?

Mélyet sóhajtott erre az öreg:

– Nem annyira magam végett kéne, főorvos úr. Se a két napi szolgálatmentesség, se az oltás a tífusz ellen. Mert hála legyek a mennyekben lakozó Istennek, elég egésséges vónék énmagam személyesen, jó órában legyek mondva. Hanem ha tífusz ellen beót a főorvos úr, kijárna nekem kétnapi szógálatmentesség, ami megint csak nem a magam irányában kellenék, hanem a szegény pára két lovam végett. Mert a szógálatmentesség alatt kipihennék magokat a szegény párák...

Erre aztán a két nap szolgálatmentesség – a két lóra való tekintettel – megadatott az öreg polgári kocsisnak.

(P. Horváth Sándor közlése, Szekszárd. in Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái. Kép forrása: http://www.kilato-hidegkut.hu)

Read more...

vasárnap, február 06, 2022

Magyarország – köztársaság. – Kordokumentumok III.

Szombaton kikiáltják a magyar köztársaságot és Wlassics Gyula báró ma este átadta a kormánynak a király kéziratát, a melyben kijelenti, hogy lemond az állami ügyek vitelében való részvételéről és eleve elismeri azt az államformát, a melyet Magyarország magának választ. A históriai dokumentum, a mely a Habsburg-ház magyarországi uralkodásának végét jelenti így hangzik:

Trónralépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, a mely háború keletkezésében semmi részem nem volt.

Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.

Ennélfogva minden részvételről az állami ügyek vitelében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.

Kelt, Eckartsau, 1918. november 13. Károly s. k.

Ez a proklamáció kifejezetten nem tartalmazza a trónról való lemondást, még kevésbé az egész Habsburg-dinasztiának, tehát a trónörökösnek is jogfeladását, de tényleg azt jelenti, hogy IV. Károly már nem uralkodik Magyarországon és szombaton el fogja ismerni a magyar köztársaságot. A magyar kormány– mondották nekünk – nem vet súlyt arra, hogy oldja meg teljesen az egész habsburgi problémát. Magyarország új rendje forradalomban született meg és a választandó kormányformának úgysem a király lemondó levele, hanem a nemzet elhatározása a forrása és a nemzet erejében van minden garanciája. Egyébként hangoztatták, hogy a négy tagú küldöttség sem a magyar kormány megbízásából járt Eckartsauban, mert a kormánynak az volt az álláspontja, hogy az osztrák detronizáció önként magával hozta, hogy a Habsburg-háznak magyar trónra való jogigénye megszűnt.
A királyi proklamáció megjelenése alkalmából a politikus körökben sokat foglalkoztak a lemondott uralkodó személyével és rövid uralmának egyes mozzanataival. Mindenütt elismerték, hogy Károly király nagy jóakarattal és irántunk való sok szimpátiával viselte terhes feladatát és bizonyára nincs híján számos értékes emberi tulajdonságnak. Tapasztalatlansága, ifjú kora és a hősi jellemekhez mért feladatok nagysága azonban nem engedték, hogy több sikerrel állja meg helyét és bizonyára tanácsadóinak is nagy részük van benne, sőt talán övék ezért a felelősség túlnyomó része, hogy a király különösen az utóbbi időben, olyan politikát folytatott, a mely ellenkezett a magyar uralkodó kötelességével. Ebben a politikában mindinkább a tisztán dinasztikus érdekek verődtek túlsúlyra és csak ezeket szolgálták Bécsben, a magyar érdekek rovására, pótolhatatlan kárára is. Ez különösen abban mutatkozott meg, hogy a nemzetiségi aspirációk, túl a jogosultság legszélső határain is, állandó bíztatást nyertek Bécsből és az udvar légkörében növekedtek annyira, hogy ma már teljesíthetetlennek látszanak. 

Egy pontban mindenki megegyezik, hogy Károly királyt kezdettől békés szándékok vezették, hogy a háború táplálásában, még kevésbé fölidézésében nem volt része.

(Budapesti Hírlap. XXXVIII. évf. 268. sz. 1.p.)


Read more...

csütörtök, január 27, 2022

A polip - A Nagy Háború anekdotái - LVIII.

1914. Bocche di Cattaro, Porto Rose

A Porto-Rose kis falucska kikötőjében horgonyzott az SMS Kronprinz Erzherzog Rudolf nevű öreg páncélos, helyi védelemre. Itt székelt a II.ik d. Tengeri aknaparancsnokság. A Rudolf tatja cirka 30 méterre a parttól kikötve. Ebben a résben kikötve a III., IV. és V-ös vízalattjárók. A tisztek és a legénység a Rudolfon volt elszállásolva. A hajó és a part (móló) között összeköttetés volt. A hajóhoz volt kötve a kötél egyik vége, a másik vége pedig a parton egy cövekhez. A közlekedésre volt egy csólnak és egy szolgálatos matróz. A csólnak a vízalattjáró személyzetet szállítgatta hol a hajóra, hol a partra. A parton egy kisebb fajta barckot építettek, ahol a vízalattjárók apróbb géptisztogatásokat végeztek, de egyébként pihenőül is használták, mert a hajón meg volt a rendes hajórend, viszont kint a barackban teljesen szabadon minden katonai rend nélkül éltünk.
Az SMS Kronprinz Erzherzog Rudolf Cattaróban. Előtérben egy tengeralattjáró.
November hó eleje, vasárnap. Szép napos idő, elég meleg. Délelőtt 9 óra után a kikötő mólóján sétálgatott ünnepi öltözetben a kikötő finánca. Tőlünk cirka 20-25 lépésre. Egyszercsak hallunk egy kiáltást olaszul "Ajuto" (Segítség!) – körülnézünk, nem látjuk a fináncot. Beleszédült a vízbe, gondoltuk, és a csólnakmatróz rögtön odairányította a csólnakját. Mi is odacsődültünk 5-6-an. A finánc már elmerült, a matróz feltalálta a helyzetet, és a csólnakhoroggal lenyúlt a finánchoz. A horog szerencsére beleakadt a derékszíjba. A matróz húzta felfelé, de nem bírt vele, akkor a horognyelet a parton lévők is megfogták, és húzták felfelé, de érthetetlen nehéz volt. Végre sikerült közös erővel felhúzni, és a legnagyobb csodálkozásra egy hatalmas polip kapaszkodott a fináncba. A polip már menekülni akart, de nekiestek a csólnakhoroggal, és addig verték, amíg csak megadta magát. A fináncunk egy pár olasz és dalmát jókívánsággal és egy kis tengeri víz szájöblítéssel eltávozott.

A polipot a barack felső összekötő gerendájába vert szegre akasztottuk, úgy, hogy cirka két méter lehetett a gerenda magassága, s a polip csápjainak a vége leért a móló kövezetére, tehát 4 méter átmérőjű cirka, de már csak 7 csápja volt, egy csápot már valami korábbi párbajban elvesztett. 

Ez a ravasz polip a vízből látta a fináncot sétálni, gondolta, ezt majd jó lesz elfogyasztani, s így lesben lehetett, és egy alkalmas pillanatban felkúszott a mólóhoz, és lerántotta a vízbe, de hogy miért nem menekült el időben, ez rejtvény. Mikor már tudta, hogy nem menekülhet, akkor összefecskendezte a fekete festékjével a támadókat, de ezzel már nem segített magán.


(Vitéz Németh Gyula volt császári és királyi haditengerész szolgálati ideje írásban és képben. In: Hideg István - Isztin Gyula (szerk.): Császári és Királyi Haditengerészet a világ tengerein. "Idehaza" A Magyar Vidékért Egyesület. 2021.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP