2016. december 31., szombat

Boldog új évet kívánunk!

Minden kedves olvasónknak boldog új évet kívánunk! 
Köszönjük az eddigi bizalmat és figyelmet, 2017-ben tovább folytatjuk a munkát. 

Read more...

2016. december 25., vasárnap

Karácsonyi fotóválogatás - 1916.

Az alábbi fotó- és képeslapválogatással kívánunk boldog karácsonyt blogunk olvasóinak!

Frontkarácsony.
Karácsony egy német kórházban.
Karácsony egy brit kórházban.
Orosz karácsonyi képeslap.
A karácsonyi posta érkezése.
Frontkarácsony. Osztrák-magyar képeslap.
Frontkarácsony. Német képeslap.
Karácsony a front mögött.
Karácsony a front mögött.
A karácsonyi posta kiosztása a fronton.

Read more...

2016. december 23., péntek

Pesti fiúk a fronton - A Nagy Háború anekdotái XVII.

Mindig baj volt nekünk, ha pesti fiúkat kaptunk kiegészítésül. Kivált az önkénteseket nem szerettük valami túlságosan.

Egy nagyobb veszteség után vagy tizenöt pesti úrifiút kapott a századom. Csinosak, ötletesek, kedvesek voltak, csak éppen verekedni nem szerettek túlságosan.

Néhány nap múlva elő kellett nyomulnunk. Ittott egy-egy ember megsebesült a távoli gyalogsági tűztől, pár halott is akadt, így hát a pesti gyerekek lelapultak, próbálták beásni legalább a fejüket s minden igyekezetük odairányult, hogy meglógjanak valami módon.

Előhívattam erre a zászlósukat s ráripakodtam, hogy piszkálja már előbbre ezeket az elegáns fiúkat, mert megteszem különben, hogy komolyan közibükdurrantok.

— Hja, kérem, — válaszolt a pesti zászlós — ezekkel nem lehet káromkodva meg más durva módon bánni, akár a parasztokkal…

— Mi-i-i a cso-o-o-oda-a-a? Hát ezek nem katonák? Hát ezek pirostojások talán? Ezekre nem érvényes a vezényszó?

Ingerülten ordítottam tovább az önkéntesekre:

— Mélyen tisztelt urak! Nagyságtoknak nem mondom ezentúl, hogy: rajta! hanem: méltóztassanak netalán előbbre fáradni kissé!

Erre aztán megindultak ők is — előre...

(Vitéz Bodor Aladár dr. közlése, Budapest, In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

2016. december 9., péntek

Két arabs paripa - A Nagy Háború anekdotái XVI.

1916 december 2-án a román hadjáratban, az Olt mellett vívott harcban éjjel felköltetett a zászlóaljparancsnokom s utasított, hogy a román harcvonal mögötti faluban szállást biztosítsak a zászlóalj részére. Tájékoztatásul közölte velem, hogy a román csapatok megadták magukat s a szálláshely biztosítása azért olyan sürgős, hogy megelőzzük vele a többi zászlóaljat.

Mikor átvettem a parancsot, éppen egy csupasz gödörben szunyókáltam, megörültem tehát a parancsnak s tisztiszolgámmal elindultam a szóbanforgó falu felé. A román harcvonal tájékán láttam ugyan mozgolódást útközben, mindazáltal nyugodtan mentünk tovább, mivel senkisem tartóztatott fel bennünket. Amint elértük a községet, nyomban bementünk egy házba, ahol két fegyveres román katonára bukkantunk. Abban a hiszemben, hogy ezek a fogságba került román katonák eltévedt emberei lesznek, foglyul ejtettük mind a kettőt s kísérni kezdtük őket a falu utcáján.

A hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy vaksötét éjszaka volt s mozgolódásnak híre-hamva nem akadt a faluban és közvetlen környékében. A szomszédos házban szintén ráakadtunk két fogolyra s most már négy fogollyal botorkáltunk tovább. Ekkor ráriadtunk hirtelenül, hogy az egyik közeli térségen legalább századnyi román katona sorakozik állig-fegyverben. Ezek azonban cseppet sem voltak hadifoglyok ... Nagy lett persze a megrökönyödésünk s a négy valódi foglyot magunk elé bocsátva, egy másik utcán át tüstént kifelé kezdtünk surranni a faluból. Ebben a másik utcában két hátaslovat találtunk fölnyergelten egy fához kötve: a két lovat szintén magunkkal vittük s szerencsésen el is értük saját vonalainkat.

Nagy lett az öröm, mikor a hajnali világosodásnál láttuk, hogy a két ló két remek arabs paripa . . . De igazi gaudium akkor támadt csak, amikor két üveg finom bort is találtunk a nyeregtáskában.

(Vitéz Fabry György közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

2016. december 6., kedd

A Központi Hatalmak beveszik Bukarestet - 1916. december 6.

Mackensen tábornagy így emlékezett vissza a diadalmas napra:

„A külváros széles útjának végén egy lovast veszünk észre. Még lovasság van a fővárosban? A lovas alakja azonban nem úgy néz ki, mint egy tábori felszerelésű katonáé. (…) Rendőr. Megállítja lovát és jelenti, hogy parancsa van arra, hogy a német katonáknak megmutassa az utat a polgármesteri hivatalhoz. (…) De én nem a városházára, hanem a királyi palotába akartam menni. Onnan akarom legfelsőbb hadurunknak Bukarest elfoglalását jelenteni. A lovas rendőr a külvárosi út végén álló villamosvasúti kocsira mutat és azt ajánlja, hogy ennek síneit kövessük (…) De hogyan fog viselkedni a főváros? Rendzavarásokra hajlik és a bukaresti ember a sovinizmusra. Nem törődünk ezekkel a gondolatokkal (…), megtaláljuk a városi vasutat. Azt követjük. Üzemben és tömve van. Minél messzebb jutunk be mellette a városba, annál inkább nő a nagyvárosi, békés élet és forgalom. Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. Itt-ott hurrát és német kiáltásokat lehet hallani. Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket? Még néhány órával ezelőtt nem néztünk-e súlyos harcok elé? És most? Ellenséges golyók helyett egy virág talál el bennünket!

Az igazságügyi palota előtt elhaladva a Dambovitán át a Calea Victoriára jutunk, amely Bukarest túlsó főrészén át húzódik. Egy útszűkületből kifordulva egyszer csak a királyi palota előtt találjuk magunkat. (…) Két úr jelenik meg az egyik lépcsőn, az egyik mint várkapitány, a másik mint a királyi magánjavak kormányzója mutatkozik be, és reggelivel kínálnak meg. Alig mondjuk ki jobbra az elutasító szavakat, már megjelenik balról egy hadnagy tíz gránátossal! Pomerániai királyi gránátosok! A tiszt jelentkezik, mint a 9. hadsereg északról jövő járőre, amelyet a városba küldtek és igazolja, hogy a hadsereg jobbszárnya az erődövet északon érintette és csak néhány elmaradottal váltott néhány lövést. Az oldalvéd a járőr mögött a város felé tért el. Átadom a tisztnek a Duna-hadsereg élének 1-1 óra múlva való beérkezéséig a kastély védelmét, melynek kifosztására a nagyvárosi lakosság egy bizonyos rétege mindig hajlandó lehet, hogy azután később a németekre foghassák. (…)

A külváros szélén találkozom az elővéd lovasszázaddal, nem messze az utolsó épületektől a legelöl menetelő gyalogságot és nemsokára a magasabb parancsnokságokat érem el és ezután a Brigadirun át menetelő főcsapatot. Ezeket nem csatába vezetik. Az Arges menti csatának győzelmi bére a nyílt, a háború által nem érintett Bukarest. Az öröm meggyorsítja menetelésüket. Sietek, hogy a főhadiszállásra jussak, hogy az oly szerencsésen megváltozott helyzettel számolva az új parancsokat kiadjam. Az egyszerű vacsoránál kísérőim elbeszélik élményeinket. Ágyú- és puskatűz helyett hurrá kiáltások és virágok, a várt makacs ellenállás és heves harcok helyett nem védelmezett vár és város, benne előkészített szállások. És a főparancsnok csak három tiszt kíséretében, tíz kilométerrel előzve meg csapatait, mint első vonul be az országnak az ellenség által még csak alig kiürített központjába. "Huszárcsíny", mondják. Egy pesszimista azonban halkan megjegyzi: "meggondolatlanság!" Lehet. A magam szempontjából ez volt azonban a legérdekesebb és utolsó szép emlékem. E napon töltöttem be hatvanhetedik életévemet.”
Mackensen bevonul Bukarestbe.

Read more...

2016. november 30., szerda

I. Ferenc József temetése - 1916. november 30.

A november 21-én, este 9 órakor elhunyt uralkodót a bécsi Szent István katedrálisban ravatalozták fel, majd a kapucinusok temploma alatt található császárkriptában helyezték örök nyugalomra, felesége, és fia mellé.

Ferenc József császár holtteste a ravatalon.
A császár koporsóját vivő hintó. 
A gyászmenet és a hintó.
A gyászmenetet vezető díszőrség.
A gyászmenet Bécs belvárosában.
Az új császár, és a szövetséges országok előkelőségei a menet élén.
Ferenc József koporsója a kapucinusok kriptájában.


Read more...

2016. november 27., vasárnap

Háborús versek - A Nagy Háború anekdotái XV.

Az anekdoták során említést tettem egy ízben Barcsai-Fehér Géza ,,6-os honvéd dala” című költeményéről, mely föltétlenül a világháborús költészet legkihívóbb verse. Mikor ez az apróság először jelent meg a Magyarságban, vitéz Lengyel József volt 6-os honvédfőhadnagy levelet intézett hozzám Lőkösházáról s levelében beküldte Barcsai-Fehér Gézának egy másik költeményét, azt állítván, hogy a verset szerzője 1916-ban írta a bukovinai Kárpátokban, egy visszavonulás után.

Itt közlöm a kezdőszakaszát:

A fenyők zúgtak: „Erre szittya
Turulmadár is erre száll,
Erőtök százszorosra szítja
A honi lég, a honi táj”
S jöttünk, mint erdők büszke vadja.
Kit hitvány falka űz, követ.
Futtában is fogát mutatja.
Széttép, megöl még száz ebet.

Vitéz Lengyel József azt mondja, hogy ez talán legszebb verse a világháborús költészetnek. A vers csakugyan szép, de a leghangulatosabb költemény ama régi napokból mégis csak a Gyóni Gézáé. Ez a vers megrendít egyszerűségével és szívfacsaró hazavágyakozásával, íme:

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma,
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyílik-e még rám
Egy kis ablak szárnya,
Meglátom-é magam
Egy szelíd szempárba?

Hát nem jött haza többet, szegény.

(Komáromi János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

2016. november 21., hétfő

Meghal I. Ferenc József magyar király - 1916. november 21.

1916. november 20-án a császár heveny rosszullétre panaszkodott; légcsőhurut-gyulladásából tüdőgyulladás lett, de az öregemberként is makacs uralkodó orvosai kérlelésére sem volt hajlandó felhagyni a megszokott, rutinszerűvé vált munkával. Halálának napján, november 21-én hajnalban 38,1 °C-os láza ellenére már fél négykor íróasztalánál ült. Ebéd után már 39,5 fokos lázat mértek, de dolgozott tovább, rendületlenül. Este hétkor ágyba fektették a már méltatlankodni is alig képes, nagybeteg császárt. Álmában halt meg, este kilenc után öt perccel, 86 éves korában. Halálával a magyar történelem egyik legragyogóbb, minden konzervativizmusa ellenére is progresszív korszaka is sírba szállt. A "boldog békeidők" örökre véget értek. Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolása kapcsán mondta: „Az élet semmitől sem kímélt meg.” Élete fő műve, a birodalom bukását azonban már nem kellett megélnie. Halála pillanatban a balkáni és román fronton a Monarchia csapatai előrenyomulóban voltak, az olasz és orosz támadások véget értek, halványan felderengett a béke lehetősége.

Read more...

2016. november 18., péntek

Befejeződik a somme-i csata - 1916. november 18.

A somme-i csata utolsó felvonására november 13. és 18. között került sor, az Ancre mentén, Thiepvaltól északra. Haig tábornok ekkor már nem reménykedett az áttörésben, de mivel november 15-ére újabb szövetséges konferencia megrendezését tervezték, sikerekről akart beszámolni a brit hadvezetésnek küldött jelentésében. A támadás szinte teljes egészében a július 1-jei nagy támadást idézte: aknákat robbantottak a Hawthorn-gerinci redout alatt, a brit 31. hadosztály, amely július 1-jén Serre települést támadta, most is ugyanezt a feladatot kapta, ugyanolyan katasztrofális eredményekkel. Serre-től délre a britek, a korábbi csatározások során nyert tapasztalataikat felhasználva, a legtöbb célkitűzést elérték. A brit 51. felföldi hadosztály elfoglalta Beaumont-Hamelt, míg a jobbszárnyon a brit 63. haditengerészeti hadosztály Beaucourt-sur-l'Ancre-t foglalta el. Az Ancre-től délre a brit II. hadtest szintén ért el sikereket. 

Haig már ezzel is elégedett volt, de Gough tábornok újabb támadást sürgetett, amire november 18-án került sor. A britek a német „München” és „Frankfurt” vonalakat támadták, hogy elfoglalják Grandcourt települést. A sikertelen támadás során a felföldi könnyű gyalogsági ezred 16. zászlóaljának 90 katonája a Frankfurt vonalban rekedt, ahol egészen november 21-ig védekeztek, mielőtt a 45 túlélő megadta magát. Ezt volt a somme-i csata utolsó harccselekménye. 
Előrenyomuló brit katonák szeptember 25-én.
Az utókor értékelése alapján egyik fél sem tekinthető a somme-i csata győztesének. A britek és a franciák súlyos veszteségek árán is csak kb. 5,5 km mélységben tudtak behatolni a német vonalak mögé, ami jócskán elmaradt az eredetileg várt döntő áttöréstől. A britek legnagyobb előrenyomulása kb. 3 km volt, eközben összesen 420 000 fő veszteséget szenvedtek halottakban és sebesültekben – minden egyes centiméter előrenyomulás 2 fő veszteséget jelentett. 

A csata előtt a német hadvezetés Nagy-Britanniát elsősorban tengeri hatalomnak tartotta és nem tartotta képesnek arra, hogy a szárazföldi csatákba érdemben beavatkozzon. Németország fő ellenségei ekkor Franciaország és Oroszország voltak. A szövetségesek között is hasonló vélemény uralkodott, elsősorban ez volt az oka, hogy a nyugati front hadműveleteit jórészt a francia hadvezetés határozta meg. A somme-i csata után azonban ez megváltozott. A német hadvezetés, elismerve a britek felől érkező fenyegetést, 1917. január 31-én a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett döntött, amellyel ki akarta éheztetni a briteket és meg akarta akadályozni, hogy megfelelően el tudják látni csapataikat a harctéren. Azonban ez a döntés végül az Amerikai Egyesült Államok hadba lépéséhez vezetett. 
Halott brit katonák.
A nyugati fronti német csapatok főparancsnoka, Rupprecht bajor koronaherceg maga is ezt monda: „Ami megmaradt a békebeli, első osztályú kiképzésen felkészített német gyalogságból, azt elvesztegettük a csatatéren.” Bár a csata után előléptették, Rupprecht herceg mégis magára haragította a német hadvezetést, mert azt javasolta, hogy mihamarabb kössenek békét a szövetségesekkel – ekkor már látta, hogy Németország nem tudja úgy pótolni az itt elszenvedett veszteségeket, ahogyan azt a britek és a franciák megengedhették maguknak. 

Egyes vélemények szerint a csata során a német hadsereg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, amelyből sosem tért magához. Ennek ellenére a csata tetőpontján a németek néhány hadosztályt kivontak a frontról, hogy a romániai offenzívához csoportosítsák át azokat. 1917-ben pedig továbbra is eredményesen védekezett a britek és a franciák támadásai ellen, amelyeket Arras, Champagne (a Nivelle-offenzíva) és Passchendaele körzetében indítottak. 
A németek által hátrahagyott felszerelés St. Pierre-Divion-nál.
A csata után közvetlenül, a november 15-én megtartott konferencia során a szövetségesek úgy becsülték, hogy a 485 000 fő brit és francia veszteséggel szemben a németek 630 000 főt vesztettek, ami a szövetségesek javára billentette volna a csata mérlegét. Azonban a háború után napvilágra került, hogy a csata során összesen 419 654 fő volt a britek és 204 253 fő a franciák vesztesége, ezekből 146 431 fő halott és eltűnt. 

A brit történész, Sir James Edmonds állítása szerint a német veszteségek elérték a 680 000 főt, de később az adat hitelességét kétségbe vonták. A brit War Office (hadügyminisztérium) jelentése később azt tartalmazta, hogy a német veszteségek nem érték el a 180 000 főt a csata során. Amikor Henry Rawlinson tábornok életrajzán dolgozott, Sir Frederick Maurice vezérőrnagy kutatásokat végzett a német Reichsarchiv feljegyzései között, ahol a csata veszteségeire vonatkozóan 164 055 fő halott és eltűnt szerepel.

(Forrás: wikipedia.org)

Read more...

2016. november 12., szombat

Békepontok - A Nagy Háború anekdotái XIV.

1916 decemberében az újságok sűrűn írtak a békéről. A fronton ezeket a híreket mohón olvasták a bakák, mindazáltal nem hittek bennük túlságosan.

A győri 19-ik közös gyalogezred 1916 december 19-én körtelefon-értesítést kapott az orosz fronton, hogy a háta mögött fekvő Zavtovszkin túl, az ott elrejtett ütegeink új Skoda-ágyúkat kaptak és ki fogják lőni az 1916-ra kapott lövedékeket. Ágyúzás után azonban nem kell támadnunk...

Ezt a parancsot úgy közölték a parancsnokok, hogy a tüzérségünk ma megdöngeti kissé az orosz árkokat s az ágyúzás alatt maradjon nyugodtan mindenki...

Az ütegek megkezdték a tüzelést. A bakák eleinte figyelték a bevágódásokat, később megindult a beszélgetés:

- Mennek ám szaporán a csomagok, koma!

- De mi a ménkűnek lőnek annyit?

Szempillarebbenés nélkül válaszolt az első:

- A békepontokat magyarázzák a panyinak...

(P. Horváth Sándor közlése, Szekszárd. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

15 cm-es messzehordó ágyú tüzelőállásban.

Read more...

2016. október 29., szombat

A pedáns alezredes - A Nagy Háború anekdotái XIII.

Az 1916-ik esztendő szeptember vége táján ment végbe a lentebb következő párbeszéd.

A komeni fennsíkon feküdtünk akkor vonalban 1-es honvédek s parancsnokunk revisnyei Reviczky László alezredes volt. Kemény katona s rendet és tisztaságot szerető ember a szigorúságig. Lövészárkainkat például szinte minden napon mésszel kellett megöntetni az esetleges fertőző betegségek meggátlására.

1916 szeptember végének egyik estéjén fültanúja voltam, amint két közhonvéd beszélgetett csöndes pipaszó közben…

Azt mondja az egyik:

- Azt olvasom az újságba, hogy fegyverszünet lesz…

- Hogy fegyverszünet lesz? - kérdi vissza a másik…

Válaszol az első:

- Igen. Azt.

Azt mondja rá a másik, miközben szöresögtet néhányat a pipán:

- Csak azt ne adja az a jóságos Úristen!

- Miért ne, komám?

 A koma szippant a pipán:

- Azért komám, mert az alezredes úr a fegyverszünet alatt kismirglizteti velünk a drótakadályt…

(G. S. közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

2016. október 28., péntek

Oswald Boelcke balesetben életét veszti - 1916. október 28.

Oswald Boelcke a német légierő első számú ásza, és a légiharc alapjainak egyik kidolgozója volt. Pályafutása során összesen 40 légi győzelmet aratott, és ha megérhette volna a háború végét, legjobb tanítványát, Manfred von Richthofent is túlszárnyalhatta volna.

1916. október 28-án Manfred von Richthofen-nel, Erwin Böhme-vel, valamint három másik pilótával indult bevetésre a Somme felett. A kialakuló heves légiharcban Böhme gépének kereke beleakadt Boelcke Albatros D.II. gépének felső szárnyába, és felszakította azt. A sérülés olyan súlyosnak bizonyult, hogy a felső szárny néhány másodperccel később leszakadt. Ennek ellenére Boelcke-nek sikerült a géppel kényszerleszállást végrehajtania, és a becsapódás nem volt nagy erejű. A felszállás előtti sietségben azonban nem húzta meg kellő mértékben a biztonsági öveket, és a műszerfalnak csapódva halálos sérülést szenvedett. Mindössze 25 éves volt.
Boelcke halálhíre.
Böhme később magát okolta Boelcke haláláért, és súlyos depresszióba esett, társainak kellett lebeszélnie az öngyilkosságról. "Miért neki, a pótolhatatlannak kellett a kiszámíthatatlan sors áldozatául esnie, és nem nekem?" Böhme pontosan egy évvel, egy hónappal, és egy nappal később veszítette életét egy légiharc során.

A Boelcke halála utáni napon angol pilóták egy koszút dobtak a Jasta 2 bázisára, melyen az alábbi felirat volt olvasható: "Boelcke kapitány emlékére, aki bátor és lovagias ellenfél volt." 1916. december 17-én a Jasta 2-t tiszteletére "Jasta Boelcke"-re nevezték át. A német légierő 31. harci ezrede 1958 óta viseli nevét. A Vörös Báró később így nyilatkozott róla: "Én csak egy vadászpilóta vagyok, Boelcke viszont egy igazi hős volt."
Boelcke sírja a dassaui temetőben.

Read more...

2016. október 27., csütörtök

A németek megtámadják a Dover-szoros védelmét - 1916. október 26-27.

Miután a német flotta legutóbbi bevetése gyorsan véget ért, Scheer végleg meggyőződött arról, hogy igazán nagy változásokat csak a tengeralattjárókkal érhetnek el a háborúban. A korlátlan tengeralattjáró-háború ekkor még szóba sem jöhetett, mert az akkori kancellár, Bethmann-Hollweg egyértelműen kijelentette neki 26-án, hogy erre felhatalmazást csak a császár adhat. Mialatt a császár fontolgatta az engedély megadását (illetve egy esetleges béke ajánlatot), Scheernek volt ideje arra, hogy megtervezze a jövőbeli tengeralattjáró hadviselést.
Az egyetlen komoly akadály az volt, hogy a Dover-szorost víz alatti hálók zárták le, és rombolók járőröztek tengeralattjárókra vadászva. Bár sokkal gyengébb volt ez a védelem, mint azt a németek hitték, eddig mégis inkább Skócia északi részei felől próbáltak betörni. Scheer a torpedókkal felszerelt hajókat átirányította Zeebrugge-ba (a már megszállt Belgiumba), majd ezek a hajók október 26-án lerohanták a doveri védelmet.
A németek elsüllyesztettek 7 driftert, és további két torpedórombolót. Az angolok nem számítottak arra, hogy a németek a felszínről támadják meg a szorost, kezdetben egyenesen azt hitték, hogy tengeralattjárókkal támadnak.
Kép: A HMS Nubian Dover partjainál, miután a hajó orrát lerobbantotta egy német torpedó. Az elpusztult részt a novemberben aknára futott testvérhajó, a HMS Zulu roncsaiból pótolták. Az így megépített HMS Zubian a következő év júniusában állt ismét szolgálatba.
A partra vetődött HMS Nubian.

Read more...

2016. október 20., csütörtök

Elsüllyed az orosz Imperatritsa Maria csatahajó - 1916. október 20.

A cári flotta, a Fekete-tengeren meglévő erőfölényének fenntartása céljából, még a világháború kitörése előtt, egy háromtagú dreadnought-osztály építésébe kezdett. Az első két egység, az Imperatritsa Mariya, és az Imperatritsa Ekaterina Velikaya csatahajók, szolgálatba állítására azonban már csak 1915-ben került sor. A két modern hadihajó a többi egységgel együtt Szevasztopolban állomásozott, és számos bevetést hajtott végre a török, és a bolgár partok ellen. A már meglévő sorhajókkal, és kisebb egységekkel együtt, komoly fenyegetést jelentettek a török (és német) hadihajókra. 
Az Imperatritsa Mariya csatahajó fénykorában.
Erre a biztosnak tűnő orosz erőfölényre jelentős csapást mért, hogy 1916. október 20-án kora reggel az Imperatritsa Mariya csatahajó belső robbanás következtében elsüllyedt. A baleset kiváltó oka az elülső lőszerraktárban keletkezett tűz volt, amit bár felfedeztek, de nem tudtak időben megfékezni. Ugyan Ignatyev kadétnak, és néhány matróznak sikerült életük árán elárasztaniuk az elülső lőszerraktárakat, megakadályzva ezzel egy katasztrofális robbanást, hősiességük a hajót mégsem tudta megmenteni. Negyven perccel az első robbanás után a torpedóteremben is bekövetkezett egy második, ami már sokkal súlyosabbnak bizonyult, és komoly vízbetörést okozott. A csatahajó orra lassan süllyedni kezdett, miközben folyamatosan jobbra dőlt. Végül néhány perccel később felborult, és elsüllyedt, 228 tengerész halálát okozva.
A felborult roncs a dokkban.
1918. május 18-án, hosszas előkészületek után, sikerült a csatahajót kiemelni, majd továbbra is felborult állapotban, május 31-én a szevasztopoli 31-es számú dokkba vontatni. A forradalom, és a polgárháború miatt kialakuló káosz azonban nem tette lehetővé kijavítását, csak a 130 mm-es ágyúit szerelték ki. 1923-ban a hajót tartó fagerendák már erősen rothadtak, ezért a dokkot vízzel töltötték fel, majd  a hajót kivontatták, és sekély vízben elsüllyesztették. 1925 júniusában elrendelték lebontását, de a munkálatokhoz csak 1926-ban fogtak hozzá. Ekkor újra dokkba vontatták, majd fokozatosan szétvágták. Lövegtornyait, melyek a hajó elsüllyedésekor kiestek a helyükről, kiemelték. Két páldányt a kikötő védelmi rendszerébe építettek be, és 30. Partvédelmi Üteg néven vettek részt a város védelmében a második világháború alatt.

Read more...

2016. október 17., hétfő

Az S.M.U. 16 elsüllyedése - 1916. október 17.

Az S.M.U. 16 tengeralattjáró október 9-én indult bevetésre Albánia elé, a kompassz meghibásodása miatt azonban vissza kellett fordulnia. Október 11-én ért Cattaró elé, majd délelőtt tíz órakor kötött ki a gjenovici bázison. A javítás után, este nyolc órakor ismét útra kelt, hogy folytassa az albán vizek megfigyelését. Erről az útról azonban soha többé nem tért vissza. 

A hajó sorsára csak 1918 nyarán derült fény, miután a parancsnoka a Vöröskereszt fogolycsere-akciója keretében hazatérhetett. A jelentés szerint október 17-én, hajnali három óra körül az albán vizeken cirkált, amikor a parancsnoknak jelentették, hogy egy gőzös közeledik. Amikor a parancsnok felment a toronyba, látta, hogy a nagy gőzös előtt egy romboló (később kiderült, hogy az olasz Nembo romboló volt) is közelít feléjük. Az U 16 a közeledő hajókkal párhuzamosan fordult, majd három óra 48 perckor lemerült. 
Az U 16 tornya.
A parancsnok úgy tervezte, hogy két torpedó indításával mindkét hajót megtámadja. Hogy jobban lásson, illetve, hogy a periszkópon keresztül tökéletesebben áttekinthesse a helyzetet, a szokásos 12 méteres periszkópmélységről fel akart emelkedni kilenc és fél méterre. A kormányosmester, aki a mélységkormányt kezelte, valószínűleg kimerültség miatt, a parancsot nem hajtotta végre pontosan, ezért Zopa sorhajókapitány a két ellenséges hajót csak futólag tudta szemügyre venni. A romboló helyzetét ítélte kedvezőbbnek a támadásra. A lemerülés után 10 perccel futott ki a vetőcsőből az első torpedó. Ezután nem merült mélyebbre, s periszkópjával a gőzöst kereste. Mivel jó irányban volt, a második torpedót is elindította, ami szintén talált. Ám ugyan ebben a pillanatban a tengeralattjárót hatalmas robbanás rázta meg. 

Mint később kiderült, a parancsnok a két hajót valahogy eltévesztette, és mindkét torpedó a rombolót találta el. Azonban a második torpedó becsapódása előtt a romboló megindult, hogy legázolja a tengeralattjárót. Mivel az U 16 nem merült azonnal a mélybe, a romboló lövedékei, vagy vízibombái eltalálták, ráadásul akkor, amikor már a második torpedó is a testébe fúródott. Így következett be az az addig példa nélküli eset, hogy a romboló és a tengeralattjáró kölcsönösen elsüllyesztették egymást. 
Az olasz Nembo romboló.
A tengeralattjáró azonnal lesüllyedt 16 méter mélyre. A második tiszt, Meixner Pál fregatthadnagy, parancs nélkül is azonnal bekapcsolta a szivattyúkat, és a naszád emelkedni kezdett. Azonban rövidesen kiderült, hogy a tengeralattjárót nem lehet megmenteni. Elöl, baloldalt, a merülési kormány magasságában hatalmas lék tátongott, melyen ömlött be a víz. A parancsnok ekkor utasította a harmadik tisztet, Szelke Árpád fregatthadnagyot, hogy a titkos és bizalmas jegyzőkönyveket semmisítse meg. Az U 16 egy darabig még a felszínen tartotta magát, de Zopa sorhajóhadnagy összehívta a legénységet, majd kiadta a parancsnot a hajó elhagyására. A legénység ezután háromszoros hurrával búcsúzott a hajójától, éltette uralkodóját, majd a vízbe vetették magukat. Bár a hajót mindenki sikeresen elhagyta, mégis volt két halottjuk. Kemény Ferenc torpedómester, aki gyenge úszó volt, és Schönstein Ármin távírászmester vízbe fúlt. Nem sokkal később találtak egy mentőcsónakot, melybe többek közt felvették a Nembo romboló kormányosát is, majd a partra eveztek.

Partra érve a parancsnok utasította Szelke fregatthadnagyot, hogy a csaknem mezítelen emberekkel keresse fel a legközelebbi olasz jelzőállomást, és adják meg magukat. Ő maga Meixnerrel és Celinsek torpedómesterrel gyalog elindult észak felé, abban reménykedve, hogy elérik a saját vonalaikat, de ők is fogságba estek. 

A Nembo olyan gyorsan süllyedt el, hogy a legénységéből negyvenen életüket vesztették. A Bormida nevű olasz csapatszállító-gőzösön pánik tört ki, sokan a vízbe ugrottak, aminek következtében 80 katona a tengerbe fulladt. Kemény Ferenc holttestét még aznap megtalálta egy olasz romboló, Valonába vitte, ahol katonai tiszteletadással temették el. Schönstein testét örökre elnyelte az Adria.

(Forrás: Csonkaréti Károly: Az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története 1907-1918. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2007.) 

Read more...

2016. október 16., vasárnap

Kettering Bug - avagy az első robotrepülő

A Kettering Bug (vagy magyarul Kettering Bogár) az első kísérleti légitorpedó volt, és a cirkálórakéták egyik korai elődjének számít. A felszállóhelyétől számítva maximálisan 121 km távolságra található földi cél megsemmisítésére fejlesztették ki, és maximálisan 80 km/h sebességel haladhatott.

Még javában zajlott a háború, amikor az Egyesült Államok hadseregének légügyi bizottsága felkérte a daytoni Charles Ketteringet, hogy tervezzen meg egy pilóta nélküli repülő bombát, mely képes eltalálni egy legalább 64 kilométerre található célpontot. A tervezett eszközt először Kettering Légi Torpedónak nevezték, de később csak úgy hivatkoztak rá, hogy a “Kettering Bogár”. A gyártást a Dayton-Wright Airplane Company végezte, és szakértőként részt vett benne Orville Wright is. Ezen kívül legyártottak egy pilóta vezette tesztgépet is.
Az egyik tesztelésre szánt példány.
A repülőgépet egy négyhengeres, 40 lóerős, De Palma motor hajtotta. Ez a motor a Ford Motor Company egyik szériamotorja volt, és mindössze 40 dollárba került. A törzs laminált fából, valamint papírmaséből készült, míg a szárnyak kartonból. Egy példány megépítésének költsége 400 dollár volt.

A gép indítása egy kerekes gondoláról történt, mely egy sínen futott végig, majd a felszállás után egy kis giroszkóp vezette célra. Az irányítórendszer egy pneumatikus/vákuumos rendszerből, egy elektromos rendszerből, valamint egy barométerből/magasságmérőból állt. 

A célravezetést egy mechanikus eszköz is segítette, mely a repülés alatt megtett távolságot rögzítette. Felszállás előtt a technikusok kiszámolták a célpont távolságát, és a repülés hosszát, figyelembe véve a szél sebességét is. Ezután megállapították, hogy a célpont eléréséhez hány motorfordulatra van szükség. Amikor a számláló elérte a kívánt mennyiséget, a motor leállt, a szárnyak pedig leestek. Ezután a gép ballisztikus pályán érte el a célpontot, majd becsapódáskor felrobbant a benne található 82 kg robbanóanyag.
Tesztelés tábori körülmények közt.
A prototípust csak 1918-ban, nem sokkal a háború vége előtt juttatták el a hadsereg Kommunikációs Hadtestjének Repülésügyi Szekciójához. Az első tesztre 1918. október 2-án került sor, és nem hozott sikert. A gép túl gyorsan emelkedett, majd leállt, és lezuhant. A további repülések azonban sikeresek voltak, és Daytonban a hadsereg tiszjeinek is bemutatták. Átlagosan minden 3. vagy 4. indítás volt sikeresnek mondható. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, soha nem használták harc közben, ugyanis a tisztek nem tartották elég megbízhatónak, és veszélyesnek gondolták a szövetséges csapatok felett repülve. A háború végéig 45 db Kettering Bogár készült el, és egészen a második világháborúig titokban tartották létezését. 

A hadsereg a ’20-as években tovább kísérletezett vele, de végül megvonták a projektől a támogatást. Ma már csak egy replika létezik belőle, mely a ’60-a években készült, és az amerikai légierő daytoni múzeumában található. 
A replika példány a légierő daytoni múzeumában.

Read more...

2016. október 13., csütörtök

Hadifogságban - A Nagy Háború anekdotái XII.

Kézzel írt újságot is szerkesztettünk a szibériai hadifogságban. Karikatúrák is voltak benne. A legjobban várt újságnak azonban nem ez bizonyult, hanem az orosz újságok magyar fordításának felolvasása. 

Magam néhány hónap alatt megtanultam oroszul s nem esett nehezemre a fordítás. Megrendeltük a Ruszkoje Szhvo-t, a Birsevija Vjedomoszti-t és a Bjecs-et. Ezenkívül a kurgáni helyi lapot, melynek Telegrammi volt a neve. 

Minden délelőtt másfél órát töltöttem el az újságok áttanulmányozásával és lediktálásával. Matos István tanár volt a gyorsíróm, akinek lediktáltam a rendbeszedett anyagot s ő vacsora után felolvasta. Ez a felolvasás volt az, amit úgy várt mindenki, mint a falat kenyeret. Ennek az élő újságnak legérdekesebb időszaka az volt, mikor a románok hadüzenet nélkül háborút kezdtek ellenünk. Megijedt mindegyikünk. Mikecz Bandi, a nagy romángyűlölő hegyifranciáknak nevezte el őket. Az orosz újságok persze nagyítva közölték az első bevezető sikereket, mi azonban hittük, hogy ezek csak járőrsikerek . . . Lesz az másként is még. 

Amikor aztán a persányi hegyek között meg Nagyszebennél megindultak a komoly csaták, láttuk nyomban, hogy a román hadsereg nem sokáig fogja tartani Erdély elfoglalt részeit. S úgy is lett! 

Az orosz újságokon tapasztalni lehetett a döbbenetet. Mert maguk az oroszok is belátták, hogy a román hadsereg hajítófát nem ér. Csapataink teljesen tönkreverték őket s úgy hírlett Kurgánban: csak azért hagytunk meg némi részt Romániának, hogy legyen majd kivel békét kötni. 

Láttátok volna csak, hogy virultak az arcok s ragyogtak a szemek, amikor ezeket a híreket felolvastuk a fogoly-bajtársaknak. 

Beöthy Ödön (százados valamelyik székely honvédezredben!) volt köztünk a rangidős tiszt, űbenne igazán csak ez az élő újság tartotta már a lelket. Hazaszökése után egy társaságban így beszélt rólam: 

— Az Isten áldja meg minden áldásával: ő mentett meg bennünket az elcsüggedéstől! Azóta ő sem él már. 

(Toldy Elemér dr. közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

2016. szeptember 15., csütörtök

A Foucault tengeralattjáró elsüllyedése - 1916. szeptember 15.

A háború kitörése óta a francia tengeralattjárók folyamatosan jelen voltak az Adrián. Egyik állandó feladatuk az ellenséges kikötők előtti cirkálás, vagy lesállás volt. A Devin sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt hajózó Foucault nevű egység is egy ilyen bevetésen vett részt, amikor Cattaró közelében haladva az L 132 (Konjovics, Sewera) és L 135 (Zelezny, Klimburg) hidroplánok felfedezték. 
Az L 135 támadása egy képeslapon.
Az osztrák-magyar repülők több bombát is vetettek rá, melyek közül néhány eltalálta a felszín alatt haladó búvárnaszádot. A Foucault a sérülései miatt a felszínre emelkedett, majd a második tisztje egy géppuskával tüzelni kezdett a hidroplánokra. Az L 135 ekkor egy kisebb bombát vetett, a robbanás pedig a fedélzeten tartózkodókat a vízbe vetette, ugyanis a beáramló víz miatt a naszád teljes legénysége elhagyta azt. 
A túlélők kimentése.
A Foucault az újabb találat után gyorsan elsüllyedt. Legénysége, és két tisztje a vízben úszott, a part távolsága miatt azonban nem sok esélyük maradt a túlélésre. Ezt látva az L 132, majd az L 135 is leereszkedett a tengerre. Ugyan sikerült a legénység mind a 26 tagját biztonságba helyezni, a gépek azonban ennyi emberrel nem tudtak volna felszállni. A túlélőket végül a helyszínre érkező 100 M torpedónaszád mentette ki. A két tisztet repülőgépen vitték be Cattaróba. 

A Foucault volt az első olyan hadihajó, melyet repülőgépek a nyílt tengeren süllyesztettek el.


Read more...

2016. augusztus 30., kedd

Tipikus törzsörmester - A Nagy Háború anekdotái XI.

Hadseregünk gáz-zászlóalja 1916 június 29-én vitte végbe az első gáztámadást a Doberdón, éspedig oly hősi módon, hogy a gáztámadás után a legénység tetemes részét kitüntették. A vitézségi-érmek a Kremsben volt pótszázadunkhoz éppen akkor érkeztek meg, mikor a zászlóalj az olasz frontról az orosz hadszíntérre való átutazása közben néhány napig megpihent. Az érmek ünnepélyes kiosztása is a kremsi gyakorlótéren történt meg.

A dekoráltak közt volt a jó öreg Hudák János törzsőrmester is, a békebeli cs. és kir. őrmesterek tipikus alakja. Mellette álltam én magam. A vitézségi-érmek feltűzése után a díszmenet következett és mi megilletődve fogadtuk saját legénységünk tisztelgését. Amikor azonban épp a saját századunk vonult el előttünk vonalban, az utóbbi napok esőzéseiből visszamaradt tócsához érve, a század pár embere a tócsát kikerülendő, félreugrott kissé s megzavarta a vonalat…

Hanem ezt már nem tudta nyugodtan nézni Hudák János törzsőrmester úr sem s megfeledkezvén róla, hogy ezúttal őt is ünneplik, harsány hangon kiáltott oda a századnak:

- Richtung, az anyátok!… 

(Czabaji Horváth Iván közlése., Baja. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)
(Kép forrása: fortepan.hu)

Read more...

2016. augusztus 12., péntek

Zeppelin támadás Woodbridge és Harwich ellen - 1916. augusztus 12.

A támadás eredeti célja most is London volt, de a rossz időjárás, és műszaki hibák sorozata miatt ismét más városok szenvedtek kárt. Négy zeppelin indult bevetésre, de háromnak is vissza kellett fordulnia. Csak a Wenke fregatthadnagy parancsnoksága alatt álló L10 érte el a brit partokat, de este 9:25-kor Lowestofttól délre a szárazföld fölé érve erőteljes ellenszélbe kerültek, így London helyett Harwich felé vették az irányt.

22:20-kor értek Woodbridge fölé, ahol a 2. és 3. Londoni Gyalogdandár katonái puska- és gépágyútűzzel fogadták az L10-et. Wenke fregatthadnagy legénysége négy romboló- és húsz gyújtóbomba ledobásával válaszolt, melyek a  St. John’s Hill nevű utcácskára hullottak. Az egyik bomba az 1-es szám előtt robbant, és hat életet követelt. Mr. Tyler - aki csizmakészítő volt - és felesége a 4-es szám bejárata előtt álltak. Mrs. Tyler azonnal meghalt, míg férje halálos sebet kapott. Edward Turner és Dennis Harris szerencsétlenségükre éppen az utcában sétáltak hazafelé, amikor a robbanás történt, és mindketten meghaltak. Egy másik áldozat, a 67 éves Mrs. Eliza Bunn, aki a New utca 14 szám alatt lakott, nem sokkal azután halt meg, hogy háza romjai alól kimentették. A New utca 27-ben élő 16 éves James Marshall azért halt meg, mert még meg akarta inni a kakaóját, miközben a szülei már kimenekültek a házból.
A St. John's Hill 4. szám, ahol Mr. és Mrs. Tyler meghaltak.
Bombák hullottak még a Castle és Bredfield utcákra, a Burkitt, a Seckford és az Ipswich útra is. Woodbridge-ben összesen hét sérült, és hat halott volt.

Woodbridge után az L10 egy Kesgrave melletti mezőre dobott gyújtóbombákat, majd egy Ipswitch külterületén álló mobil légvédelmi üteg tüzet nyitott rá. Ezután még négy gyújtóbombát dobott egy másik mezőre, majd a légvédelmi tüzet elkerülve Harwich felé fordult. 
Friedrich Wenke, az L10 parancsnoka.
Az L10 összesen 8 romboló- és 4 gyújtóbombát dobott Harwich Parkeston nevű negyedére. Az egyik bomba, mely a Ray Hill közelében fekvő erőmű mellett csapódott be, leszaggatta a telefonvezetékeket. A bombák összesen 17 embert sebesítettek meg, négy házat döntöttek romba, és számos egyéb kárt okoztak a Tyler utcában. Az L10 ezután északnak fordult, még két bombát dobott Fagbury Cliff és Trimley St. Martin között, majd 11:35-kor Aldeburgh közelében elhagyt a szárazföldet.

Négy repülőgép is felszállt Yarmouth-ból, hogy elfogják, de mindegyik visszafordulásra kényszerült motorhiba miatt.

Read more...

2016. augusztus 2., kedd

Elsüllyed a Leonardo da Vinci csatahajó - 1916. augusztus 2.

1916. augusztus 2-án, este 11 óra 30 perckor, az olasz Leonardo da Vinci csatahajót óriási erejű robbanás rázta meg Tarantó kikötőjében, majd perceken belül elsüllyedt. A katasztrófában 2 tiszt, és 227 matróz veszett oda. A hivatalos álláspont szerint a kordit önrobbanása okozta a hajó megsemmisülését, azonban már a kortársak egy része is szabotázsakcióra gyanakodott. A háború után az olasz tengerészet-történet ragaszkodott az instabil lőpor okozta robbanás elméletéhez, és ezzel az indokkal magyarázták az 1915. szeptember 27-én felrobbant Benedetto Brin sorhajó elvesztését is.
A Leonardo da Vinci csatahajó.
Noha az oszták és a magyar szakirodalom is átvette ezt az elméletet, nem zárták ki a szabotázsakció lehetőségét, sőt, egyes szakírók még manapság is a szabotázs mellett törnek lándzsát. A parttalan vitába dr. Sárhidai Gyula 2015 végén, a Haditechnika c. folyóiratban megjelent, “Az olasz csatahajók pusztulásának okai” c. cikke hozott új érveket a szabotázsakció mellett.

Sárhidai szerint Bécsben már 1910-ben felállították a Marine Evidenz Büro-t, mely a tengeri hírszerzés központja lett. Ennek operatív központja Zentrale Marine Evidenz Büro néven Pólában működött. Csak ennek a hivatalnak a vezetője ismert, von Ribak ellentengernagy néven. A munkatársairól semmilyen feljegyzés nem maradt fenn, ugyanis az összeomlás napján minden iratot elégettek. Naplók, visszaemlékezések nem születtek, mivel az olasz és a szerb királyság a háború után is üldözte a Monarchia egykori kémeit és ügynökeit.
Újra a felszínen.
Sárhidai szerint mindkét csatahajót időzített bombával robbantották fel, amiket albán szénhordó munkások közé vegyült ügynökök vittek fel a csatahajókra. (Ebben a korszakban a hadihajók szénnel való feltöltését nagyrészt kézi erővel végezték.) A teljes igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hiszen az esetleges elkövetők már évtizedek óta halottak, és kevés a valószínűsége, hogy leszármazottaiknak beszéltek a dologról. Elképzelhető, hogy egy olasz levéltárban maradtak fenn olyan iratok, melyek a szabotázs megtörténtét támasztanák alá, de kétséges, hogy azok valaha is napvilágra kerülnének. 

A Leonardo da Vinci csatahajó kiemeléséhez azonnal hozzáláttak, de csak az előkészítő munkálatok két évet vettek igénybe. 1919. szeptember 17-én ugyan sikerült felszínre hozni a felborult hajótestet, de az átfordítás további munkálatokat igényelt. Végül 1921. január 24-én a kikötő kifejezetten erre a célra kimélyített pontja felett sikeresen átfordították. Az olasz haditengerészet tervei szerint a Leonardo da Vinci-t modernizálás után újra szolgálatba állították volna, de a háborút követő általános pénzhiány miatt 1923. március 22-én inkább eladták ócskavasnak. 
Az átfordítás megkezdése.

Read more...

2016. július 31., vasárnap

A Giacinto Pullino tengeralattjáró elfogása - 1916. július 31.

Az olasz Giacinto Pullino tengeralattjáró 1916. július 29-én futott ki Velencéből, hogy Fiume kikötője előtt ellenséges hajókra vadásszon, de a ködös időben megfeneklett a quarnerolói Galiola előtti zátonyon. A legénység a kódkönyvek megsemmisítése után sorsára hagyta a hajót, és megpróbált elmenekülni, de az SMS Satellit romboló felfedezte a csónakjukat. 

A tengeralattjárón utazott az osztrák állampolgárságú Nazario Sauro is. Mivel tisztában volt vele, hogy elfogása esetén árulásért kivégeznék, ezért egy csónakban megpróbált az olasz partokig evezni, de végül még a nyílt vizen elfogták. Árulásért állították bíróság elé, majd augusztus 10-én felakasztották.
A Pullino még a háború előtt.
A cs. és kir. haditengerészet vezetősége úgy döntött, hogy megpróbálják megmenteni a Giacinto Pullino-t, ezért augusztus elsején két pontont erősítettek hozzá, és az SMS Magnet megkezdte Pólába vontatását. A vontatókötél azonban elszakadt, és a tengeralattjáró a Promontori-foknál elsüllyedt. Augusztus végén ismét megpróbálták kiemelni a Giacinto Pullino-t, de a munkálatok során az olasz Argo tengeralattjáró sikertelen támadást intézett a kiemelésben részt vevő egyik hajó ellen. A hadvezetés ezután túl rizikósnak ítélte a tengeralattjáró megmentését, ezért inkább sorsára hagyták.

1929 szeptember végén immár az olasz haditengerészet látott neki a kiemelésnek, de miután megkezdték a vontatását, kábelszakadás miatt ismét elmerült. 1931. február 21-én már sikerrel jártak, és sikerült Pólába vontatni. Március 4-én egy szárazdokkban hozzáláttak az átvizsgálásához, és a megtisztításához, de a párolgó üzemanyag robbanást okozott, amiben négy ember megégett, és a tüzet csak elárasztással tudták eloltani.
A Pullino a pólai szárazdokkban.
1931. október 3-án ismét kiemelték, majd végül a lebontása mellett döntöttek. A fedélzeti lövegét Koperben, Nazario Sauro szülővárosában állították ki, de a második világháború után a jugoszláv hatóságok az emlékművet lebontották, a löveget pedig beolvasztották.

Pályafutása alatt a Giacinto Pullino 32 portyát tett, de egyetlen ellenséges hajót sem tudott elsüllyeszteni. Testvérhajója, a Galileo Ferraris, hasonlóan dicstelen véget ért. 1917. november 27-28-án éjjel viharba került, és Magnavacca (ma Porto Garibaldi) előtt partra vetődött. 1918 januárjában sikerült elvontatni, de olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem volt érdemes megjavítani, ezért 1918 januárjában törölték a flotta lajstromból.

Read more...

2016. július 12., kedd

Az utolsó német támadás Verdunnél - 1916. július 12.

A németeknek közel öt hónapnyi ostrom után sem sikerült bevenniük Verdunt, bár az utolsó néhány francia erőd már csábító közelségben volt. A Bruszilov-offenzíva és a sommei csata a további Verdun elleni támadásokat másodlagos fontosságúvá fokozta le. Ennek ellenére július 11-én még egy utolsó támadást indítottak, mely ha nem is hoz döntő eredményt, megakadályozza a franciákat abban, hogy további csapatokat mozgassanak át a Somme-hoz.

A védők ez esetben jobban fel voltak készülve: új, jobb minőségű gázmaszkokat kaptak, mely képes volt a foszgén kiszűrésére, és a tüzérségük is hatékonyan versenybe tudott szállni a németekével. A támadók képesek voltak némi teret nyerni, de csak 30 német katona jutott el a Souville erődig. Látták a verduni katedrálist, és egy rövid időre a német zászlót is kitűzték az erőd tetején, de ahogy a franciák is megtanulták a Douamont erőd májusi ostroma során, egy erőd tetejének elfoglalása még közel sem jelenti a bevételét. Mind a harminc német katona elesett, vagy fogságba került az aznap esti francia ellentámadások során, és az összes területi nyereséget elveszítették.
Német lángszórós osztagok támadása Verdunnél.
Július 12-én parancs érkezett a Souville erőd megtámadására, de a 104. Gyalogos Hadosztálynak csak két százada állt készen a feladatra. A saját tüzérségük tüzét követve, csak néhány katona érte el az erődöt, és szállta meg a tetejét. Ők is megpillanthatták Verdunt, de egy csepp erősítést sem kaptak, és a francia ellentámadás őket is elsöpörte.

Ezen a napon Nivelle tábornok megindító napiparancsot adott ki, melyben dicsőítette a francia csapatok helytállását, és elszántságát. A már szállóigévé vált mondattal zárta sorait: „Ils ne passeront pas!” (Soha nem juthatnak át!)

Július 12-én Falkenhayn megparancsolta az V. Hadseregnek, hogy egy időre szüntesse be a támadásokat. A már elfoglalt vonalakat viszont tartsák meg, még a legerősebb ellentámadás ellenére is. Továbbá elrendelte, hogy a lehetőségekhez mérten takarékoskodjanak a lőszerrel. A német csapatok és tüzérség átszállítása a Somme-hoz és a keleti frontra, még mindig folyamatban volt.

A verduni csata azonban tovább folytatódott, igaz, már csak sokkal alacsonyabb intenzitással, és a néhai francia erődök és bunkerek környékére koncentrálva. Az öldöklő harcok itt napi szinten zajlottak, és a front is állandóan mozgásban volt.

Read more...

2016. július 1., péntek

Megkezdődik a somme-i csata - 1916. július 1.

Az antant hadvezetősége már 1915 decemberében elhatározta, hogy 1916-ban egyidejűleg a keleti fronton, az Alpokban, valamint a nyugati fronton is nagyszabású támadásokat indítanak. Ezt a tervet jelentős mértékben módosította, hogy a németek 1916. február 21-én megtámadták Verdun erődvárosát. Mivel ezután a francia haderő nagy részét ide vezényelték, a támadás célja a német vonalak áttörése helyett a francia erők tehermentesítése lett.

Sir Douglas Haig tábornok eredetileg Flandriában akart támadást indítani, hogy elfoglalhassák a németek által megszállt belga kikötőket, de mivel a nyugati fronton a brit haderő a francia hadvezetésnek volt alárendelve, kénytelen volt alkalmazkodni a francia elképzelésekhez. Joffre tábornok, a francia főparancsnok, eleinte egyetértett Haig terveivel, azonban februárban úgy döntött, hogy a támadást a Somme folyó vonalától északra és délre található frontszakaszon kell megindítani, ahol a brit és francia csapatok állásai találkoznak.
Brit mozsárágyú a somme-i frontvonalon.
A csata megkezdése előtt, június 24-től 7 napig tartó tüzérségi előkészítésre került sor, melynek során a britek 1,5 millió lövedéket lőttek ki, július 1-jén pedig további negyedmilliót. Közvetlenül a csata előtt a britek 17, a német állások alá ásott aknát robbantottak fel, ezek közül a három legnagyobb egyenként 21 tonna robbanóanyagot tartalmazott. A brit bombázásról így írt naplójában egy német katona: “Jó munkát végeztetek, britek! Hét napon át kopogtattatok és dörömböltetek az ajtónkon. Zajos bebocsájtási vágyatokhoz méltó fogadtatásotok lesz.”

A pusztító erejűnek szánt tüzérségi csapás azonban nem érte el célját, mivel a jól kiépített fedezékekben a német katonák többsége túlélte a támadást. Emellett a brit tüzérség sem volt megfelelően felkészülve a feladatra: a támadáshoz összevont 1437 ágyúból csak 467 volt nagy kaliberű, a lövedékek 2/3-a pedig repeszgránát volt, amely inkább az élőerő elleni támadásra alkalmas. A reggel 7:30-kor meginduló gyalogsági támadás sem érte váratlanul a védőket, és óriási veszteségeket okoztak a briteknek, akik a legtöbb szakaszon nem tudták elérni a kitűzött céljaikat, vagy a német ellentámadás kivetette őket az elfoglalt lövészárkokból.
Brit katonák indulnak rohamra.
A korabeli kommunikációs eszközök fejletlensége miatt a brit parancsnokoknak lényegében fogalmuk sem volt, hogy mi történik a csatatéren és hogy alakul a támadás. Egy téves jelentés alapján a parancsnokság azt hitte, hogy a brit 29. hadosztály elérte a kijelölt célokat Beaumont-Hamel térségében, ezért az 1. újfundlandi ezredet előrevezényelték, hogy támogassa a 29. hadosztályt. Az ezred nem érte el a brit első vonalakat sem, ezért a második vonalbeli lövészárkot elhagyva kellett a támadást megkezdeni. A német tüzérség és a géppuskások tüze miatt az ezred nagy részét megölték, mielőtt a brit első vonalat elérték volna, a nap végére az alakulat 91%-os veszteséget szenvedett: az alakulat 801 katonájából csak 68 élte túl az első napot, több, mint 500-an meghaltak

A déli szektorban a francia hadosztályok sikeresebbek voltak, részben mivel a német alakulatok gyengébbek voltak, részben a francia tüzérség hatásosabb előkészítő tüze miatt, amely mind számban, mind tapasztalatban jóval felülmúlta a britek tüzérségét. Montauban város és a Somme folyó közti vonalon mindenhol sikerült elérni az első napra kitűzött célokat, míg a Somme folyótól délre a francia hadosztályok meghaladták a kitűzött célokat.
A somme-i frontvonal látképe 1916 júliusában.
Ezen a napon a britek összesen 19 240 halottat, 35 493 sebesültet, 2152 eltűntet és 585 hadifoglyot, összesen 57 470 főt veszítettek. A veszteségek között aránytalanul magas volt a tisztek aránya, akik ebben az időben eltérő egyenruhát hordtak és akiket a német lövészek előszeretettel vadásztak. A francia hadsereg összesen 7000 főt vesztett ezen a napon halottakban és sebesültekben.

A német veszteségekről nem áll rendelkezésre pontos adat, mivel a német alakulatok ebben az időszakban csak minden 10. napon jelentették veszteségeiket. A becslések szerint az első napon kb. 8000 főt veszítettek a brit fronton (ebből 2200 hadifogoly). A két fél veszteségei közötti eltérés Ovillers közelében volt a legmagasabb, ahol a támadó brit 8. gyalogsági hadosztály 5121 fős veszteségével szemben a német 180. ezred összesen csak 280 főt veszített.

Read more...

2016. június 29., szerda

Tomboló küzdelem a Thiaumont erődnél - 1916. június 29.

A verduni harcok közben Henri Desegneaux az alábbiakat írta naplójába június 26-án: “220 ágyúnk bombázza Thiaumont-ot. Vissza kell szereznünk az elvesztett területeket, és az ellenséget meg kell akadályoznunk abban, hogy elérje Fleury-t. Szüntelenül zajlanak a harcok. Ez már a negyedik nap, hogy a frontvonalon vagyunk, a felmentő seregünket ma reggel pusztították el egy támadás során. A napot felváltotta az eső; mocsok és sár van mindenhol. Nem tudunk leülni már. Mocsok borít minket, mégis hasalnunk kell a sárban. 10 napja nem fürödtünk, a szakállam növekszik, rémisztően felismerhetetlen és koszos vagyok.”

Későbbi naplóbejegyzésében, Desegneaux az egyik legáltalánosabb és legtragikusabb jelenetét írta a le a háborúnak: a halálosan sérült katonák lassan haldoklanak a társaik előtt, mert nincs senki, aki a hordágyakat vinni tudná ekkora tűzharcban. Június 30-án így írt:
210 mm-es német mozsár Verdunnél.
“Kábultan és bénultan, szavakhoz sem jutunk, a szívünk hevesen ver, miközben várjuk azt a bombát, ami elpusztít minket. A sebesültek száma csak növekszik körülöttünk. Szegény ördögök nem tudják mit csináljanak, hova menjenek, tőlünk várják a segítséget. Mit tehetnénk? Mindenhol füst, levegőt is alig kapni. Mindenütt csak halál. A lábaink előtt fekszenek a vérző sebesültek, fájdalmasan nyögdécselve. Az egyik géppuskás megvakult, az egyik szeme lóg ki a szemüregéből és a másikat kilőtték, ráadásul az egyik lábát is elvesztette. A másiknak már nincs arca, a keze leszakadt és borzalmas seb van a hasán. Szenvedve könyörög az egyikük, hogy “Hadnagy, ne hagyjon meghalni, Hadnagy, segítsen, hagyon fáj!” egy másik halálosan sebesült katona arra kér, hogy öljem meg “Hadnagy, ha nem akarja megtenni, adja ide a revolvert!”. Rettenetes, borzasztó pillanatok ezek, miközben az ágyúk folyamatosan tüzelnek ránk és a robbanások beterítenek minket sárral és földdel. Órákon át hallgatjuk a sírásokat és könyörgéseket, egészen este 6-ig. A szemünk láttára halnak meg, anélkül, hogy bárki segíteni tudna rajtuk.”

Nem sokkal később egy névtelen katona a francia 65. hadosztályból, akik a Meuse folyó nyugati partján állomásoztak, hasonló képet festett a harcokról egy otthonra írt levelében:

“Aki nem látta a saját szemével ezt a borzalmas mészárlást, az el sem tudja képzelni milyen lehet. Mikor megérkezik valaki újoncként a frontra, azonnal szembesül azzal, hogy a bombázás megállás nélkül zajlik, de mégis nyomulnunk kell előre. Óvatosan lehet csak haladni, nehogy elessünk az árkokban fekvő holttestekben. Kicsit messzebb rengeteg sebesült vár ellátásra, akiket sikerült kimenteni. Egy részük üvölt a fájdalomtól, van aki fohászkodik. Néhánynak hiányzik a lába és vannak, akik fej nélkül hevernek már hetek óta a földön...”

Read more...

2016. június 22., szerda

A Bruszilov-offenzíva pánikot okoz Bécsben

Bruszilov terveinek eleinte szinte semmi esélyt sem jósoltak, a többi orosz tábornok egy újabb véres vereséget várt, amibe majd belebukik elbizakodott társuk. Az eddigi kevésbé sikeres orosz akciók alapján olasz szövettségeseik mindössze csak abban reménykedtek, hogy a támadás ideiglenesen megzavarja a Monarchiát a Trentinói offenzívában. Bruszilov viszont alaposan átgondolt stratégiája és innovatív taktikája sikert hozott. A csapatai folyamatosan nyomultak előre, az osztrák-magyar keleti védelem pedig kezdett összeomlani.

A cs. és kir. csapatok hatalmas veszteségeit a hadifoglyok száma is jelezte. Az oroszok közel 200 000 foglyot ejtettek a támadás megkezdése óta, ami a harmada volt a keleten állomásozó osztrák-magyar katonák számának. Ehhez hozzávéve a csatában elesetteket, nagyjából a katonák felét vesztették el.
Osztrák-magyar hadifoglyok ételosztás közben.
Mivel nagyon sokan megadták magukat, Bécsben már árulásról kezdtek pletykálni. Arra gyanakodtak, hogy cseh és szláv csapatok az ellenség feltűnésekor azonnal megadták magukat. Szintén szóbeszéd volt, hogy a zsidó katonák tömegével dezertáltak. Ezek a hírek teljesen valótlanok voltak, tekintve, hogy az oroszok elég keményen bántak a zsidókkal a legutolsó galíciai inváziójuk alatt. A valóságban a megbízhatónak vélt osztrákok ugyanakkora eséllyel adták meg magukat, mint a meggyanúsított nemzetek katonái. A vereség igazi oka a parancsnokok által elkövetett hibák voltak.

Elkeseredett probálkozásként, hogy megállítsák az orosz hullámot, Conrad leállította a trentinói offenzívát és csapatait a keleti frontra küldte, de tudta, hogy az oroszokat addig nem fogják tudni megállítani, amíg egy nagyobb német haderő meg nem érkezik.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP