szombat, december 31, 2016

Boldog új évet kívánunk!

Minden kedves olvasónknak boldog új évet kívánunk! 
Köszönjük az eddigi bizalmat és figyelmet, 2017-ben tovább folytatjuk a munkát. 

Read more...

vasárnap, december 25, 2016

Karácsonyi fotóválogatás - 1916

Az alábbi háborús képeslapokkal kívánunk boldog karácsonyt minden kedves olvasónknak!
(A képekre kattintva nagyobb méretben is meg lehet azokat nézni!)

Frontkarácsony.
Karácsony egy német kórházban.
Karácsony egy brit kórházban.
Orosz karácsonyi képeslap.
A karácsonyi posta érkezése.
Frontkarácsony. Osztrák-magyar képeslap.
Frontkarácsony. Német képeslap.
Karácsony a front mögött.
Karácsony a front mögött.
A karácsonyi posta kiosztása a fronton.

Read more...

péntek, december 23, 2016

Pesti fiúk a fronton - A Nagy Háború anekdotái XVII.

Mindig baj volt nekünk, ha pesti fiúkat kaptunk kiegészítésül. Kivált az önkénteseket nem szerettük valami túlságosan.

Egy nagyobb veszteség után vagy tizenöt pesti úrifiút kapott a századom. Csinosak, ötletesek, kedvesek voltak, csak éppen verekedni nem szerettek túlságosan.
Néhány nap múlva elő kellett nyomulnunk. Ittott egy-egy ember megsebesült a távoli gyalogsági tűztől, pár halott is akadt, így hát a pesti gyerekek lelapultak, próbálták beásni legalább a fejüket s minden igyekezetük odairányult, hogy meglógjanak valami módon.

Előhívattam erre a zászlósukat s ráripakodtam, hogy piszkálja már előbbre ezeket az elegáns fiúkat, mert megteszem különben, hogy komolyan közibükdurrantok.

— Hja, kérem, — válaszolt a pesti zászlós — ezekkel nem lehet káromkodva meg más durva módon bánni, akár a parasztokkal…

— Mi-i-i a cso-o-o-oda-a-a? Hát ezek nem katonák? Hát ezek pirostojások talán? Ezekre nem érvényes a vezényszó?

Ingerülten ordítottam tovább az önkéntesekre:

— Mélyen tisztelt urak! Nagyságtoknak nem mondom ezentúl, hogy: rajta! hanem: méltóztassanak netalán előbbre fáradni kissé!

Erre aztán megindultak ők is — előre...

(Vitéz Bodor Aladár dr. közlése, Budapest, In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

péntek, december 09, 2016

Két arabs paripa - A Nagy Háború anekdotái XVI.

1916 december 2-án a román hadjáratban, az Olt mellett vívott harcban éjjel felköltetett a zászlóaljparancsnokom s utasított, hogy a román harcvonal mögötti faluban szállást biztosítsak a zászlóalj részére. Tájékoztatásul közölte velem, hogy a román csapatok megadták magukat s a szálláshely biztosítása azért olyan sürgős, hogy megelőzzük vele a többi zászlóaljat.

Mikor átvettem a parancsot, éppen egy csupasz gödörben szunyókáltam, megörültem tehát a parancsnak s tisztiszolgámmal elindultam a szóbanforgó falu felé. A román harcvonal tájékán láttam ugyan mozgolódást útközben, mindazáltal nyugodtan mentünk tovább, mivel senkisem tartóztatott fel bennünket. Amint elértük a községet, nyomban bementünk egy házba, ahol két fegyveres román katonára bukkantunk. Abban a hiszemben, hogy ezek a fogságba került román katonák eltévedt emberei lesznek, foglyul ejtettük mind a kettőt s kísérni kezdtük őket a falu utcáján.
A hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy vaksötét éjszaka volt s mozgolódásnak híre-hamva nem akadt a faluban és közvetlen környékében. A szomszédos házban szintén ráakadtunk két fogolyra s most már négy fogollyal botorkáltunk tovább. Ekkor ráriadtunk hirtelenül, hogy az egyik közeli térségen legalább századnyi román katona sorakozik állig-fegyverben. Ezek azonban cseppet sem voltak hadifoglyok ... Nagy lett persze a megrökönyödésünk s a négy valódi foglyot magunk elé bocsátva, egy másik utcán át tüstént kifelé kezdtünk surranni a faluból. Ebben a másik utcában két hátaslovat találtunk fölnyergelten egy fához kötve: a két lovat szintén magunkkal vittük s szerencsésen el is értük saját vonalainkat.

Nagy lett az öröm, mikor a hajnali világosodásnál láttuk, hogy a két ló két remek arabs paripa . . . De igazi gaudium akkor támadt csak, amikor két üveg finom bort is találtunk a nyeregtáskában.

(Vitéz Fabry György közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

kedd, december 06, 2016

A Központi Hatalmak beveszik Bukarestet - 1916. december 6.

Mackensen tábornagy így emlékezett vissza a diadalmas napra:

„A külváros széles útjának végén egy lovast veszünk észre. Még lovasság van a fővárosban? A lovas alakja azonban nem úgy néz ki, mint egy tábori felszerelésű katonáé. (…) Rendőr. Megállítja lovát és jelenti, hogy parancsa van arra, hogy a német katonáknak megmutassa az utat a polgármesteri hivatalhoz. (…) De én nem a városházára, hanem a királyi palotába akartam menni. Onnan akarom legfelsőbb hadurunknak Bukarest elfoglalását jelenteni. A lovas rendőr a külvárosi út végén álló villamosvasúti kocsira mutat és azt ajánlja, hogy ennek síneit kövessük (…) De hogyan fog viselkedni a főváros? Rendzavarásokra hajlik és a bukaresti ember a sovinizmusra. Nem törődünk ezekkel a gondolatokkal (…), megtaláljuk a városi vasutat. Azt követjük. Üzemben és tömve van. Minél messzebb jutunk be mellette a városba, annál inkább nő a nagyvárosi, békés élet és forgalom. Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. Itt-ott hurrát és német kiáltásokat lehet hallani. Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket? Még néhány órával ezelőtt nem néztünk-e súlyos harcok elé? És most? Ellenséges golyók helyett egy virág talál el bennünket!

Az igazságügyi palota előtt elhaladva a Dambovitán át a Calea Victoriára jutunk, amely Bukarest túlsó főrészén át húzódik. Egy útszűkületből kifordulva egyszer csak a királyi palota előtt találjuk magunkat. (…) Két úr jelenik meg az egyik lépcsőn, az egyik mint várkapitány, a másik mint a királyi magánjavak kormányzója mutatkozik be, és reggelivel kínálnak meg. Alig mondjuk ki jobbra az elutasító szavakat, már megjelenik balról egy hadnagy tíz gránátossal! Pomerániai királyi gránátosok! A tiszt jelentkezik, mint a 9. hadsereg északról jövő járőre, amelyet a városba küldtek és igazolja, hogy a hadsereg jobbszárnya az erődövet északon érintette és csak néhány elmaradottal váltott néhány lövést. Az oldalvéd a járőr mögött a város felé tért el. Átadom a tisztnek a Duna-hadsereg élének 1-1 óra múlva való beérkezéséig a kastély védelmét, melynek kifosztására a nagyvárosi lakosság egy bizonyos rétege mindig hajlandó lehet, hogy azután később a németekre foghassák. (…)

A külváros szélén találkozom az elővéd lovasszázaddal, nem messze az utolsó épületektől a legelöl menetelő gyalogságot és nemsokára a magasabb parancsnokságokat érem el és ezután a Brigadirun át menetelő főcsapatot. Ezeket nem csatába vezetik. Az Arges menti csatának győzelmi bére a nyílt, a háború által nem érintett Bukarest. Az öröm meggyorsítja menetelésüket. Sietek, hogy a főhadiszállásra jussak, hogy az oly szerencsésen megváltozott helyzettel számolva az új parancsokat kiadjam. Az egyszerű vacsoránál kísérőim elbeszélik élményeinket. Ágyú- és puskatűz helyett hurrá kiáltások és virágok, a várt makacs ellenállás és heves harcok helyett nem védelmezett vár és város, benne előkészített szállások. És a főparancsnok csak három tiszt kíséretében, tíz kilométerrel előzve meg csapatait, mint első vonul be az országnak az ellenség által még csak alig kiürített központjába. "Huszárcsíny", mondják. Egy pesszimista azonban halkan megjegyzi: "meggondolatlanság!" Lehet. A magam szempontjából ez volt azonban a legérdekesebb és utolsó szép emlékem. E napon töltöttem be hatvanhetedik életévemet.”
Mackensen bevonul Bukarestbe.

Read more...

szerda, november 30, 2016

I. Ferenc József temetése - 1916. november 30.

A november 21-én, este 9 órakor elhunyt uralkodót a bécsi Szent István katedrálisban ravatalozták fel, majd a kapucinusok temploma alatt található császárkriptában helyezték örök nyugalomra, felesége, és fia mellé.

Ferenc József császár holtteste a ravatalon.
A császár koporsóját vivő hintó. 
A gyászmenet és a hintó.
A gyászmenetet vezető díszőrség.
A gyászmenet Bécs belvárosában.
Az új császár, és a szövetséges országok előkelőségei a menet élén.
Ferenc József koporsója a kapucinusok kriptájában.

Korabeli filmhíradó a császár temetéséről.

Read more...

vasárnap, november 27, 2016

Háborús versek - A Nagy Háború anekdotái XV.

Az anekdoták során említést tettem egy ízben Barcsai-Fehér Géza ,,6-os honvéd dala” című költeményéről, mely föltétlenül a világháborús költészet legkihívóbb verse. Mikor ez az apróság először jelent meg a Magyarságban, vitéz Lengyel József volt 6-os honvédfőhadnagy levelet intézett hozzám Lőkösházáról s levelében beküldte Barcsai-Fehér Gézának egy másik költeményét, azt állítván, hogy a verset szerzője 1916-ban írta a bukovinai Kárpátokban, egy visszavonulás után.

Itt közlöm a kezdőszakaszát:

A fenyők zúgtak: „Erre szittya
Turulmadár is erre száll,
Erőtök százszorosra szítja
A honi lég, a honi táj”
S jöttünk, mint erdők büszke vadja.
Kit hitvány falka űz, követ.
Futtában is fogát mutatja.
Széttép, megöl még száz ebet.

Vitéz Lengyel József azt mondja, hogy ez talán legszebb verse a világháborús költészetnek. A vers csakugyan szép, de a leghangulatosabb költemény ama régi napokból mégis csak a Gyóni Gézáé. Ez a vers megrendít egyszerűségével és szívfacsaró hazavágyakozásával, íme:

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma,
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyílik-e még rám
Egy kis ablak szárnya,
Meglátom-é magam
Egy szelíd szempárba?

Hát nem jött haza többet, szegény.

(Komáromi János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

hétfő, november 21, 2016

Meghal I. Ferenc József magyar király - 1916. november 21.

1916. november 20-án a császár heveny rosszullétre panaszkodott; légcsőhurut-gyulladásából tüdőgyulladás lett, de az öregemberként is makacs uralkodó orvosai kérlelésére sem volt hajlandó felhagyni a megszokott, rutinszerűvé vált munkával. Halálának napján, november 21-én hajnalban 38,1 °C-os láza ellenére már fél négykor íróasztalánál ült. Ebéd után már 39,5 fokos lázat mértek, de dolgozott tovább, rendületlenül. Este hétkor ágyba fektették a már méltatlankodni is alig képes, nagybeteg császárt. Álmában halt meg, este kilenc után öt perccel, 86 éves korában. Halálával a magyar történelem egyik legragyogóbb korszaka is sírba szállt. A "boldog békeidők" örökre véget értek. Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolása kapcsán mondta: „Az élet semmitől sem kímélt meg.” Élete fő műve, a birodalma bukását azonban már nem kellett megélnie. Halála pillanatában a balkáni és román fronton a Monarchia csapatai előrenyomulóban voltak, az olasz és orosz támadások véget értek, halványan felderengett a béke lehetősége.
Ferenc József császár a ravatalon.
Ferenc József életművét máig ellentmondásosan szokták megítélni. Egyrészt létezik egy olyan Ferenc József-kép, aki az 1848-49-es szabadságharc leverésével, s az azt követő véres megtorlás és a neoabszolutista rendszerrel szokás bírálni. Ez az a Ferenc József, aki viselkedésével elhidegítette magától feleségét, Sisit, és akit öccse, Miksa mexikói császár tragédiája, egyetlen fia, Rudolf öngyilkossága, valamint az Erzsébet királyné, és Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett merényletek még jobban megkeményítettek.

Másfelől létezik egy teljesen másik Ferenc József, gyakran „Ferenc Jóska”-kép is, amely a népeiről már-már atyai szeretettel gondoskodó uralkodót mutatja be, vagyis azt a királyt, akit az 1867-es koronázás után, feleségének köszönhetően a magyar nép végül a megkedvelt.

Ami azonban a legérdekesebb, hogy ez a kettős megítélés már a „boldog békeidőben” is egyszerre létezett, és mindmáig összeforrva maradt meg.

Forrás: 
https://m.militaria.hu/digitalis-hadtortenelem-hadtorteneti-oktatasi-csomagok-iskolak-szamara/elso-vilaghaboru-tortenete/elso-vilaghaboru-tortenete-hadiesemenyek/i-ferenc-jozsef-magyar-kiraly-halala

Read more...

péntek, november 18, 2016

Befejeződik a somme-i csata - 1916. november 18.

A somme-i csata utolsó felvonására november 13. és 18. között került sor, az Ancre mentén, Thiepvaltól északra. Haig tábornok ekkor már nem reménykedett az áttörésben, de mivel november 15-ére újabb szövetséges konferencia megrendezését tervezték, sikerekről akart beszámolni a brit hadvezetésnek küldött jelentésében. A támadás szinte teljes egészében a július 1-jei nagy támadást idézte: aknákat robbantottak a Hawthorn-gerinci redout alatt, a brit 31. hadosztály, amely július 1-jén Serre települést támadta, most is ugyanezt a feladatot kapta, ugyanolyan katasztrofális eredményekkel. Serre-től délre a britek, a korábbi csatározások során nyert tapasztalataikat felhasználva, a legtöbb célkitűzést elérték. A brit 51. felföldi hadosztály elfoglalta Beaumont-Hamelt, míg a jobbszárnyon a brit 63. haditengerészeti hadosztály Beaucourt-sur-l'Ancre-t foglalta el. Az Ancre-től délre a brit II. hadtest szintén ért el sikereket. 

Haig már ezzel is elégedett volt, de Gough tábornok újabb támadást sürgetett, amire november 18-án került sor. A britek a német „München” és „Frankfurt” vonalakat támadták, hogy elfoglalják Grandcourt települést. A sikertelen támadás során a felföldi könnyű gyalogsági ezred 16. zászlóaljának 90 katonája a Frankfurt vonalban rekedt, ahol egészen november 21-ig védekeztek, mielőtt a 45 túlélő megadta magát. Ezt volt a somme-i csata utolsó harccselekménye. 
Előrenyomuló brit katonák szeptember 25-én.
Az utókor értékelése alapján egyik fél sem tekinthető a somme-i csata győztesének. A britek és a franciák súlyos veszteségek árán is csak kb. 5,5 km mélységben tudtak behatolni a német vonalak mögé, ami jócskán elmaradt az eredetileg várt döntő áttöréstől. A britek legnagyobb előrenyomulása kb. 3 km volt, eközben összesen 420 000 fő veszteséget szenvedtek halottakban és sebesültekben – minden egyes centiméter előrenyomulás 2 fő veszteséget jelentett. 

A csata előtt a német hadvezetés Nagy-Britanniát elsősorban tengeri hatalomnak tartotta és nem tartotta képesnek arra, hogy a szárazföldi csatákba érdemben beavatkozzon. Németország fő ellenségei ekkor Franciaország és Oroszország voltak. A szövetségesek között is hasonló vélemény uralkodott, elsősorban ez volt az oka, hogy a nyugati front hadműveleteit jórészt a francia hadvezetés határozta meg. A somme-i csata után azonban ez megváltozott. A német hadvezetés, elismerve a britek felől érkező fenyegetést, 1917. január 31-én a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett döntött, amellyel ki akarta éheztetni a briteket és meg akarta akadályozni, hogy megfelelően el tudják látni csapataikat a harctéren. Azonban ez a döntés végül az Amerikai Egyesült Államok hadba lépéséhez vezetett. 
Halott brit katonák.
A nyugati fronti német csapatok főparancsnoka, Rupprecht bajor koronaherceg maga is ezt monda: „Ami megmaradt a békebeli, első osztályú kiképzésen felkészített német gyalogságból, azt elvesztegettük a csatatéren.” Bár a csata után előléptették, Rupprecht herceg mégis magára haragította a német hadvezetést, mert azt javasolta, hogy mihamarabb kössenek békét a szövetségesekkel – ekkor már látta, hogy Németország nem tudja úgy pótolni az itt elszenvedett veszteségeket, ahogyan azt a britek és a franciák megengedhették maguknak. 

Egyes vélemények szerint a csata során a német hadsereg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, amelyből sosem tért magához. Ennek ellenére a csata tetőpontján a németek néhány hadosztályt kivontak a frontról, hogy a romániai offenzívához csoportosítsák át azokat. 1917-ben pedig továbbra is eredményesen védekezett a britek és a franciák támadásai ellen, amelyeket Arras, Champagne (a Nivelle-offenzíva) és Passchendaele körzetében indítottak. 
A németek által hátrahagyott felszerelés St. Pierre-Divion-nál.
A csata után közvetlenül, a november 15-én megtartott konferencia során a szövetségesek úgy becsülték, hogy a 485 000 fő brit és francia veszteséggel szemben a németek 630 000 főt vesztettek, ami a szövetségesek javára billentette volna a csata mérlegét. Azonban a háború után napvilágra került, hogy a csata során összesen 419 654 fő volt a britek és 204 253 fő a franciák vesztesége, ezekből 146 431 fő halott és eltűnt. 

A brit történész, Sir James Edmonds állítása szerint a német veszteségek elérték a 680 000 főt, de később az adat hitelességét kétségbe vonták. A brit War Office (hadügyminisztérium) jelentése később azt tartalmazta, hogy a német veszteségek nem érték el a 180 000 főt a csata során. Amikor Henry Rawlinson tábornok életrajzán dolgozott, Sir Frederick Maurice vezérőrnagy kutatásokat végzett a német Reichsarchiv feljegyzései között, ahol a csata veszteségeire vonatkozóan 164 055 fő halott és eltűnt szerepel.

(Forrás: wikipedia.org)

Read more...

szombat, november 12, 2016

Békepontok - A Nagy Háború anekdotái XIV.

1916 decemberében az újságok sűrűn írtak a békéről. A fronton ezeket a híreket mohón olvasták a bakák, mindazáltal nem hittek bennük túlságosan.

A győri 19-ik közös gyalogezred 1916 december 19-én körtelefon-értesítést kapott az orosz fronton, hogy a háta mögött fekvő Zavtovszkin túl, az ott elrejtett ütegeink új Skoda-ágyúkat kaptak és ki fogják lőni az 1916-ra kapott lövedékeket. Ágyúzás után azonban nem kell támadnunk...

Ezt a parancsot úgy közölték a parancsnokok, hogy a tüzérségünk ma megdöngeti kissé az orosz árkokat s az ágyúzás alatt maradjon nyugodtan mindenki...

Az ütegek megkezdték a tüzelést. A bakák eleinte figyelték a bevágódásokat, később megindult a beszélgetés:

– Mennek ám szaporán a csomagok, koma!

– De mi a ménkűnek lőnek annyit?

Szempillarebbenés nélkül válaszolt az első:

– A békepontokat magyarázzák a panyinak...

(P. Horváth Sándor közlése, Szekszárd. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

15 cm-es messzehordó ágyú tüzelőállásban.

Read more...

szombat, október 29, 2016

A pedáns alezredes - A Nagy Háború anekdotái XIII.

Az 1916-ik esztendő szeptember vége táján ment végbe a lentebb következő párbeszéd.

A komeni fennsíkon feküdtünk akkor vonalban 1-es honvédek s parancsnokunk revisnyei Reviczky László alezredes volt. Kemény katona s rendet és tisztaságot szerető ember a szigorúságig. Lövészárkainkat például szinte minden napon mésszel kellett megöntetni az esetleges fertőző betegségek meggátlására.

1916 szeptember végének egyik estéjén fültanúja voltam, amint két közhonvéd beszélgetett csöndes pipaszó közben…

Azt mondja az egyik:

- Azt olvasom az újságba, hogy fegyverszünet lesz…

- Hogy fegyverszünet lesz? - kérdi vissza a másik…

Válaszol az első:

- Igen. Azt.

Azt mondja rá a másik, miközben szöresögtet néhányat a pipán:

- Csak azt ne adja az a jóságos Úristen!

- Miért ne, komám?

 A koma szippant a pipán:

- Azért komám, mert az alezredes úr a fegyverszünet alatt kismirglizteti velünk a drótakadályt…

(G. S. közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

péntek, október 28, 2016

Oswald Boelcke balesetben életét veszti - 1916. október 28.

Oswald Boelcke a német légierő első számú ásza, és a légiharc alapjainak egyik kidolgozója volt. Pályafutása során összesen 40 légi győzelmet aratott, és ha megérhette volna a háború végét, legjobb tanítványát, Manfred von Richthofent is túlszárnyalhatta volna.

1916. október 28-án Manfred von Richthofen-nel, Erwin Böhme-vel, valamint három másik pilótával indult bevetésre a Somme felett. A kialakuló heves légiharcban Böhme gépének kereke beleakadt Boelcke Albatros D.II. gépének felső szárnyába, és felszakította azt. A sérülés olyan súlyosnak bizonyult, hogy a felső szárny néhány másodperccel később leszakadt. Ennek ellenére Boelcke-nek sikerült a géppel kényszerleszállást végrehajtania, és a becsapódás nem volt nagy erejű. A felszállás előtti sietségben azonban nem húzta meg kellő mértékben a biztonsági öveket, és a műszerfalnak csapódva halálos sérülést szenvedett. Mindössze 25 éves volt.
Boelcke halálhíre.
Böhme később magát okolta Boelcke haláláért, és súlyos depresszióba esett, társainak kellett lebeszélnie az öngyilkosságról. "Miért neki, a pótolhatatlannak kellett a kiszámíthatatlan sors áldozatául esnie, és nem nekem?" Böhme pontosan egy évvel, egy hónappal, és egy nappal később veszítette életét egy légiharc során.

A Boelcke halála utáni napon angol pilóták egy koszút dobtak a Jasta 2 bázisára, melyen az alábbi felirat volt olvasható: "Boelcke kapitány emlékére, aki bátor és lovagias ellenfél volt." 1916. december 17-én a Jasta 2-t tiszteletére "Jasta Boelcke"-re nevezték át. A német légierő 31. harci ezrede 1958 óta viseli nevét. A Vörös Báró később így nyilatkozott róla: "Én csak egy vadászpilóta vagyok, Boelcke viszont egy igazi hős volt."
Boelcke sírja a dassaui temetőben.

Read more...

csütörtök, október 27, 2016

A németek megtámadják a Dover-szoros védelmét - 1916. október 26-27.

Miután a német flotta legutóbbi bevetése gyorsan véget ért, Scheer végleg meggyőződött arról, hogy igazán nagy változásokat csak a tengeralattjárókkal érhetnek el a háborúban. A korlátlan tengeralattjáró-háború ekkor még szóba sem jöhetett, mert az akkori kancellár, Bethmann-Hollweg egyértelműen kijelentette neki 26-án, hogy erre felhatalmazást csak a császár adhat. Mialatt a császár fontolgatta az engedély megadását (illetve egy esetleges béke ajánlatot), Scheernek volt ideje arra, hogy megtervezze a jövőbeli tengeralattjáró hadviselést.
Az egyetlen komoly akadály az volt, hogy a Dover-szorost víz alatti hálók zárták le, és rombolók járőröztek tengeralattjárókra vadászva. Bár sokkal gyengébb volt ez a védelem, mint azt a németek hitték, eddig mégis inkább Skócia északi részei felől próbáltak betörni. Scheer a torpedókkal felszerelt hajókat átirányította Zeebrugge-ba (a már megszállt Belgiumba), majd ezek a hajók október 26-án lerohanták a doveri védelmet.
Az HMS Nubian szárazdokkban.
A németek elsüllyesztettek 7 driftert, és további két torpedórombolót. Az angolok nem számítottak arra, hogy a németek a felszínről támadják meg a szorost, kezdetben egyenesen azt hitték, hogy tengeralattjárókkal támadnak.
Kép: A HMS Nubian Dover partjainál, miután a hajó orrát lerobbantotta egy német torpedó. Az elpusztult részt a novemberben aknára futott testvérhajó, a HMS Zulu roncsaiból pótolták. Az így megépített HMS Zubian a következő év júniusában állt ismét szolgálatba.
A partra vetődött HMS Nubian.

Read more...

csütörtök, október 20, 2016

Elsüllyed az orosz Imperatritsa Mariya csatahajó - 1916. október 20.

A cári flotta a Fekete-tengeren meglévő erőfölényének fenntartása céljából, még a világháború kitörése előtt, egy háromtagú dreadnought-osztály építésébe kezdett. Az első két egység, az Imperatritsa Mariya, és az Imperatritsa Ekaterina Velikaya csatahajók szolgálatba állítására azonban már csak 1915-ben került sor. A két modern hadihajó a többi egységgel együtt Szevasztopolban állomásozott, és számos bevetést hajtott végre a török, és a bolgár partok ellen. A már meglévő sorhajókkal, és kisebb egységekkel együtt, komoly fenyegetést jelentettek a török (és német) hadihajókra. 
Az Imperatritsa Mariya csatahajó fénykorában.
Erre a biztosnak tűnő orosz erőfölényre jelentős csapást mért, hogy 1916. október 20-án kora reggel az Imperatritsa Mariya csatahajó belső robbanás következtében elsüllyedt. A baleset kiváltó oka az elülső lőszerraktárban keletkezett tűz volt, amit bár felfedeztek, de nem tudtak időben megfékezni. Ugyan Ignatyev kadétnak, és néhány matróznak sikerült életük árán elárasztaniuk az elülső lőszerraktárakat, megakadályzva ezzel egy katasztrofális robbanást, hősiességük a hajót mégsem tudta megmenteni. Negyven perccel az első robbanás után a torpedóteremben is bekövetkezett egy második, ami már sokkal súlyosabbnak bizonyult, és komoly vízbetörést okozott. A csatahajó orra lassan süllyedni kezdett, miközben folyamatosan jobbra dőlt. Végül néhány perccel később felborult, és elsüllyedt, 228 tengerész halálát okozva.
A felborult roncs a dokkban.
1918. május 18-án, hosszas előkészületek után, sikerült a csatahajót kiemelni, majd továbbra is felborult állapotban, május 31-én a szevasztopoli 31-es számú dokkba vontatni. A forradalom, és a polgárháború miatt kialakuló káosz azonban nem tette lehetővé kijavítását, így csak a 130 mm-es ágyúit szerelték ki. 1923-ban a hajót tartó fagerendák már erősen rothadtak, ezért a dokkot vízzel töltötték fel, majd  a hajót kivontatták, és sekély vízben elsüllyesztették. 1925 júniusában elrendelték lebontását, de a munkálatokhoz csak 1926-ban fogtak hozzá. Ekkor újra dokkba vontatták, majd fokozatosan szétvágták. Lövegtornyait, melyek a hajó elsüllyedésekor kiestek a helyükről, kiemelték. Két páldányt a kikötő védelmi rendszerébe építettek be, és 30. Partvédelmi Üteg néven vettek részt a város védelmében a második világháború alatt.

Read more...

hétfő, október 17, 2016

Az SMU 16 elsüllyedése - 1916. október 17.

Az SMU 16 tengeralattjáró október 9-én indult bevetésre Albánia elé, a kompasz meghibásodása miatt azonban vissza kellett fordulnia. Október 11-én ért Cattaró elé, majd délelőtt tíz órakor kötött ki a gjenovici bázison. A javítás után, este nyolc órakor ismét útra kelt, hogy folytassa az albán vizek megfigyelését. Erről az útról azonban soha többé nem tért vissza. 
Az SMU 16 tengeralattjáró az SMS Monarch partvédő páncélos mellett.
A hajó sorsára csak 1918 nyarán derült fény, miután a parancsnoka a Vöröskereszt fogolycsere-akciója keretében hazatérhetett. A jelentés szerint október 17-én, hajnali három óra körül az albán vizeken cirkált, amikor a parancsnoknak jelentették, hogy egy gőzös közeledik. Amikor a parancsnok felment a toronyba, látta, hogy a nagy gőzös előtt egy romboló (később kiderült, hogy az olasz Nembo romboló volt) is közelít feléjük. Az U 16 a közeledő hajókkal párhuzamosan fordult, majd három óra 48 perckor lemerült. 
Az U 16 tornya.
A parancsnok úgy tervezte, hogy két torpedó indításával mindkét hajót megtámadja. Hogy jobban lásson, illetve, hogy a periszkópon keresztül tökéletesebben áttekinthesse a helyzetet, a szokásos 12 méteres periszkópmélységről fel akart emelkedni kilenc és fél méterre. A kormányosmester, aki a mélységkormányt kezelte, valószínűleg kimerültség miatt, a parancsot nem hajtotta végre pontosan, ezért Zopa sorhajókapitány a két ellenséges hajót csak futólag tudta szemügyre venni. A romboló helyzetét ítélte kedvezőbbnek a támadásra. A lemerülés után 10 perccel futott ki a vetőcsőből az első torpedó. Ezután nem merült mélyebbre, s periszkópjával a gőzöst kereste. Mivel jó irányban volt, a második torpedót is elindította, ami szintén talált. Ám ugyan ebben a pillanatban a tengeralattjárót hatalmas robbanás rázta meg. 

Mint később kiderült, a parancsnok a két hajót valahogy eltévesztette, és mindkét torpedó a rombolót találta el. Azonban a második torpedó becsapódása előtt a romboló megindult, hogy legázolja a tengeralattjárót. Mivel az U 16 nem merült azonnal a mélybe, a romboló lövedékei, vagy vízibombái eltalálták, ráadásul akkor, amikor már a második torpedó is a testébe fúródott. Így következett be az az addig példa nélküli eset, hogy a romboló és a tengeralattjáró kölcsönösen elsüllyesztették egymást. 
Az olasz Nembo romboló.
A tengeralattjáró azonnal lesüllyedt 16 méter mélyre. A második tiszt, Meixner Pál fregatthadnagy, parancs nélkül is azonnal bekapcsolta a szivattyúkat, és a naszád emelkedni kezdett. Azonban rövidesen kiderült, hogy a tengeralattjárót nem lehet megmenteni. Elöl, baloldalt, a merülési kormány magasságában hatalmas lék tátongott, melyen ömlött be a víz. A parancsnok ekkor utasította a harmadik tisztet, Szelke Árpád fregatthadnagyot, hogy a titkos és bizalmas jegyzőkönyveket semmisítse meg. Az U 16 egy darabig még a felszínen tartotta magát, de Zopa sorhajóhadnagy összehívta a legénységet, majd kiadta a parancsnot a hajó elhagyására. A legénység ezután háromszoros hurrával búcsúzott a hajójától, éltette uralkodóját, majd a vízbe vetették magukat. Bár a hajót mindenki sikeresen elhagyta, mégis volt két halottjuk. Kemény Ferenc torpedómester, aki gyenge úszó volt, és Schönstein Ármin távírászmester vízbe fúlt. Nem sokkal később találtak egy mentőcsónakot, melybe többek közt felvették a Nembo romboló kormányosát is, majd a partra eveztek.

Partra érve a parancsnok utasította Szelke fregatthadnagyot, hogy a csaknem mezítelen emberekkel keresse fel a legközelebbi olasz jelzőállomást, és adják meg magukat. Ő maga Meixnerrel és Celinsek torpedómesterrel gyalog elindult észak felé, abban reménykedve, hogy elérik a saját vonalaikat, de ők is fogságba estek. 

A Nembo olyan gyorsan süllyedt el, hogy a legénységéből negyvenen életüket vesztették. A Bormida nevű olasz csapatszállító-gőzösön pánik tört ki, sokan a vízbe ugrottak, aminek következtében 80 katona a tengerbe fulladt. Kemény Ferenc holttestét még aznap megtalálta egy olasz romboló, Valonába vitte, ahol katonai tiszteletadással temették el. Schönstein testét örökre elnyelte az Adria.

(Forrás: Csonkaréti Károly: Az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története 1907-1918. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2007.) 


Az SMU 16 roncsát 2017 szeptemberében azonosították, erről mi is írtunk: 

Read more...

vasárnap, október 16, 2016

Kettering Bug - avagy az első robotrepülő

A Kettering Bug (vagy magyarul Kettering Bogár) az első kísérleti légitorpedó volt, és a cirkálórakéták korai elődjének számít. A felszállóhelyétől számítva maximálisan 121 km távolságra található földi cél megsemmisítésére fejlesztették ki, és maximálisan 80 km/h sebességgel repült.

Még javában zajlott a háború, amikor az Egyesült Államok hadseregének légügyi bizottsága felkérte a daytoni Charles Ketteringet, hogy tervezzen meg egy pilóta nélküli repülő bombát, mely képes eltalálni egy legalább 64 kilométerre található célpontot. A tervezett eszközt először Kettering Légi Torpedónak nevezték, de később csak úgy hivatkoztak rá, hogy “Kettering Bogár”. A gyártást a Dayton-Wright Airplane Company végezte, és szakértőként részt vett benne Orville Wright is. Ezen kívül legyártottak egy pilóta vezette tesztgépet is.
Az egyik tesztelésre szánt példány.
A repülőgépet egy négyhengeres, 40 lóerős, De Palma motor hajtotta. Ez a motor a Ford Motor Company egyik szériamotorja volt, és mindössze 40 dollárba került. A törzs laminált fából, valamint papírmaséból készült, míg a szárnyak kartonból. Egy példány megépítésének költsége 400 dollár volt.


A gép indítása egy kerekes gondoláról történt, mely egy sínen futott végig, majd a felszállás után egy kis giroszkóp vezette célra. Az irányítórendszer egy pneumatikus/vákuumos rendszerből, egy elektromos rendszerből, valamint egy barométerből/magasságmérőból állt. 

A célravezetést egy mechanikus eszköz is segítette, mely a repülés alatt megtett távolságot rögzítette. Felszállás előtt a technikusok kiszámolták a célpont távolságát, és a repülés hosszát, figyelembe véve a szél sebességét is. Ezután megállapították, hogy a célpont eléréséhez hány motorfordulatra van szükség. Amikor a számláló elérte a kívánt mennyiséget, a motor leállt, a szárnyak pedig leestek. Ezután a gép ballisztikus pályán érte el a célpontot, majd becsapódáskor felrobbant a benne található 82 kg robbanóanyag.
Tesztelés tábori körülmények közt.
A prototípust csak 1918-ban, nem sokkal a háború vége előtt juttatták el a hadsereg kommunikációs hadtestjének repülésügyi szekciójához. Az első tesztre 1918. október 2-án került sor, és nem hozott sikert. A gép túl gyorsan emelkedett, majd leállt, és lezuhant. A további repülések azonban sikeresek voltak, és Daytonban a hadsereg tisztjeinek is bemutatták. Átlagosan minden 3. vagy 4. indítás volt sikeresnek mondható. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, soha nem használták harc közben, ugyanis a tisztek nem tartották elég megbízhatónak, és veszélyesnek gondolták a szövetséges csapatokra. A háború végéig 45 db Kettering Bogár készült el, és egészen a második világháborúig titokban tartották létezését. 

A hadsereg az 1920-as években tovább kísérletezett vele, de végül megvonták a projekttől a támogatást. Ma már csak egy replika létezik belőle, ami az 1960-a években készült, és az amerikai légierő daytoni múzeumában található. 
A replika példány a légierő daytoni múzeumában.

Read more...

csütörtök, október 13, 2016

Hadifogságban - A Nagy Háború anekdotái XII.

Kézzel írt újságot is szerkesztettünk a szibériai hadifogságban. Karikatúrák is voltak benne. A legjobban várt újságnak azonban nem ez bizonyult, hanem az orosz újságok magyar fordításának felolvasása. 

Magam néhány hónap alatt megtanultam oroszul s nem esett nehezemre a fordítás. Megrendeltük a Ruszkoje Szhvo-t, a Birsevija Vjedomoszti-t és a Bjecs-et. Ezenkívül a kurgáni helyi lapot, melynek Telegrammi volt a neve. 

Minden délelőtt másfél órát töltöttem el az újságok áttanulmányozásával és lediktálásával. Matos István tanár volt a gyorsíróm, akinek lediktáltam a rendbeszedett anyagot s ő vacsora után felolvasta. Ez a felolvasás volt az, amit úgy várt mindenki, mint a falat kenyeret. Ennek az élő újságnak legérdekesebb időszaka az volt, mikor a románok hadüzenet nélkül háborút kezdtek ellenünk. Megijedt mindegyikünk. Mikecz Bandi, a nagy romángyűlölő hegyifranciáknak nevezte el őket. Az orosz újságok persze nagyítva közölték az első bevezető sikereket, mi azonban hittük, hogy ezek csak járőrsikerek . . . Lesz az másként is még. 
Amikor aztán a persányi hegyek között meg Nagyszebennél megindultak a komoly csaták, láttuk nyomban, hogy a román hadsereg nem sokáig fogja tartani Erdély elfoglalt részeit. S úgy is lett! 

Az orosz újságokon tapasztalni lehetett a döbbenetet. Mert maguk az oroszok is belátták, hogy a román hadsereg hajítófát nem ér. Csapataink teljesen tönkreverték őket s úgy hírlett Kurgánban: csak azért hagytunk meg némi részt Romániának, hogy legyen majd kivel békét kötni. 

Láttátok volna csak, hogy virultak az arcok s ragyogtak a szemek, amikor ezeket a híreket felolvastuk a fogoly-bajtársaknak. 

Beöthy Ödön (százados valamelyik székely honvédezredben!) volt köztünk a rangidős tiszt, űbenne igazán csak ez az élő újság tartotta már a lelket. Hazaszökése után egy társaságban így beszélt rólam: 

— Az Isten áldja meg minden áldásával: ő mentett meg bennünket az elcsüggedéstől! Azóta ő sem él már. 

(Toldy Elemér dr. közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

csütörtök, szeptember 15, 2016

A Foucault tengeralattjáró elsüllyedése - 1916. szeptember 15.

A háború kitörése után a francia tengeralattjárók folyamatosan jelen voltak az Adrián. Egyik állandó feladatuk az ellenséges kikötők előtti cirkálás, vagy lesállás volt. Az L. Devin sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt hajózó Foucault nevű egység is egy ilyen bevetésen vett részt, amikor Cattaro közelében haladva az L 132 (Konjovics, Sewera) és L 135 (Zelezny, Klimburg) hidroplánok felfedezték.
A Foucault tengeralattjáró fénykorában.
Az osztrák-magyar repülők több bombát is vetettek rá, melyek közül néhány eltalálta a felszín alatt haladó búvárnaszádot. A Foucault a sérülései miatt a felszínre emelkedett, majd a második tisztje egy géppuskával tüzelni kezdett a hidroplánokra. Az L 135 ekkor egy kisebb bombát vetett, a robbanás pedig a fedélzeten tartózkodókat a vízbe vetette, ugyanis a beáramló víz miatt a naszádot teljes legénysége elhagyta. 
A túlélők kimentése.
A Foucault az újabb találat után gyorsan elsüllyedt. Legénysége, és két tisztje a vízben úszott, a part távolsága miatt azonban nem sok esélyük maradt a túlélésre. Ezt látva az L 132, majd az L 135 is leereszkedett a tengerre. Ugyan sikerült a legénység mind a 26 tagját biztonságba helyezni, a gépek azonban ennyi emberrel nem tudtak volna felszállni. A túlélőket végül a helyszínre érkező 100 M torpedónaszád mentette ki. A két tisztet repülőgépen vitték be Cattaroba. 

Az L 135 támadása egy képeslapon.
A Foucault volt az első tengeralattjáró, amit repülőgépek a nyílt tengeren süllyesztettek el.

Read more...

kedd, augusztus 30, 2016

Tipikus törzsörmester - A Nagy Háború anekdotái XI.

Hadseregünk gáz-zászlóalja 1916 június 29-én vitte végbe az első gáztámadást a Doberdón, éspedig oly hősi módon, hogy a gáztámadás után a legénység tetemes részét kitüntették. A vitézségi-érmek a Kremsben volt pótszázadunkhoz éppen akkor érkeztek meg, mikor a zászlóalj az olasz frontról az orosz hadszíntérre való átutazása közben néhány napig megpihent. Az érmek ünnepélyes kiosztása is a kremsi gyakorlótéren történt meg.

A dekoráltak közt volt a jó öreg Hudák János törzsőrmester is, a békebeli cs. és kir. őrmesterek tipikus alakja. Mellette álltam én magam. A vitézségi-érmek feltűzése után a díszmenet következett és mi megilletődve fogadtuk saját legénységünk tisztelgését. Amikor azonban épp a saját századunk vonult el előttünk vonalban, az utóbbi napok esőzéseiből visszamaradt tócsához érve, a század pár embere a tócsát kikerülendő, félreugrott kissé s megzavarta a vonalat…

Hanem ezt már nem tudta nyugodtan nézni Hudák János törzsőrmester úr sem s megfeledkezvén róla, hogy ezúttal őt is ünneplik, harsány hangon kiáltott oda a századnak:

- Richtung, az anyátok!… 

(Czabaji Horváth Iván közlése., Baja. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)
(Kép forrása: fortepan.hu)

Read more...

péntek, augusztus 12, 2016

Zeppelin támadás Woodbridge és Harwich ellen - 1916. augusztus 12.

A támadás eredeti célja most is London volt, de a rossz időjárás, és műszaki hibák sorozata miatt ismét más városok szenvedtek kárt. Négy zeppelin indult bevetésre, de háromnak vissza kellett fordulnia. Csak a Wenke fregatthadnagy parancsnoksága alatt álló L10 érte el a brit partokat, de este 9:25-kor Lowestofttól délre a szárazföld fölé érve erőteljes ellenszélbe kerültek, így London helyett Harwich felé vették az irányt.

22:20-kor értek Woodbridge fölé, ahol a 2. és 3. Londoni Gyalogdandár katonái puska- és gépágyútűzzel fogadták az L10-et. Wenke fregatthadnagy legénysége négy romboló- és húsz gyújtóbomba ledobásával válaszolt, melyek a  St. John’s Hill nevű utcácskára hullottak. Az egyik bomba az 1-es szám előtt robbant, és hat életet követelt. Mr. Tyler - aki csizmakészítő volt - és felesége a 4-es szám bejárata előtt álltak. Mrs. Tyler azonnal meghalt, míg férje halálos sebet kapott. Edward Turner és Dennis Harris szerencsétlenségükre éppen az utcában sétáltak hazafelé, amikor a robbanás történt, és mindketten meghaltak. Egy másik áldozat, a 67 éves Mrs. Eliza Bunn, aki a New utca 14 szám alatt lakott, nem sokkal azután halt meg, hogy a háza romjai alól kimentették. A New utca 27-ben élő 16 éves James Marshall azért halt meg, mert még meg akarta inni a kakaóját, miközben a szülei már kimenekültek a házból.
A St. John's Hill 4. szám, ahol Mr. és Mrs. Tyler meghaltak.
Bombák hullottak még a Castle és Bredfield utcákra, a Burkitt, a Seckford és az Ipswich útra is. Woodbridge-ben összesen hét sérült, és hat halott volt.

Woodbridge után az L10 egy Kesgrave melletti mezőre dobott gyújtóbombákat, majd egy Ipswitch külterületén álló mobil légvédelmi üteg tüzet nyitott rá. Ezután még négy gyújtóbombát dobott egy másik mezőre, majd a légvédelmi tüzet elkerülve Harwich felé fordult. 
Friedrich Wenke, az L10 parancsnoka.
Az L10 összesen 8 romboló- és 4 gyújtóbombát dobott Harwich Parkeston nevű negyedére. Az egyik bomba, mely a Ray Hill közelében fekvő erőmű mellett csapódott be, leszaggatta a telefonvezetékeket. A bombák összesen 17 embert sebesítettek meg, négy házat döntöttek romba, és számos egyéb kárt okoztak a Tyler utcában. Az L10 ezután északnak fordult, még két bombát dobott Fagbury Cliff és Trimley St. Martin között, majd 11:35-kor Aldeburgh közelében elhagyta a szárazföldet.

Négy repülőgép is felszállt Yarmouth-ból az elfogására, de mindegyik visszafordulásra kényszerült motorhiba miatt.

Read more...

kedd, augusztus 02, 2016

Elsüllyed a Leonardo da Vinci csatahajó - 1916. augusztus 2.

1916. augusztus 2-án, este 11 óra 30 perckor, az olasz Leonardo da Vinci csatahajót óriási erejű robbanás rázta meg Tarantó kikötőjében, majd perceken belül elsüllyedt. A katasztrófában 2 tiszt, és 227 matróz veszett oda. A hivatalos álláspont szerint a kordit önrobbanása okozta a hajó megsemmisülését, azonban már a kortársak egy része is szabotázsakcióra gyanakodott. A háború után az olasz tengerészet-történet ragaszkodott az instabil lőpor okozta robbanás elméletéhez, és ezzel az indokkal magyarázták az 1915. szeptember 27-én felrobbant Benedetto Brin sorhajó elvesztését is.
A Leonardo da Vinci csatahajó.
Noha az oszták és a magyar szakirodalom is átvette ezt az elméletet, nem zárták ki a szabotázsakció lehetőségét, sőt, egyes szakírók még manapság is a szabotázs mellett törnek lándzsát. A parttalan vitába dr. Sárhidai Gyula 2015 végén, a Haditechnika c. folyóiratban megjelent, “Az olasz csatahajók pusztulásának okai” c. cikke hozott új érveket a szabotázsakció mellett.

Sárhidai szerint Bécsben már 1910-ben felállították a Marine Evidenz Büro-t, mely a tengeri hírszerzés központja lett. Ennek operatív központja Zentrale Marine Evidenz Büro néven Pólában működött. Csak ennek a hivatalnak a vezetője ismert, von Ribak ellentengernagy néven. A munkatársairól semmilyen feljegyzés nem maradt fenn, ugyanis az összeomlás napján minden iratot elégettek. Naplók, visszaemlékezések nem születtek, mivel az olasz és a szerb királyság a háború után is üldözte a Monarchia egykori kémeit és ügynökeit.
Újra a felszínen.
Sárhidai szerint mindkét csatahajót időzített bombával robbantották fel, amiket albán szénhordó munkások közé vegyült ügynökök vittek fel a csatahajókra. (Ebben a korszakban a hadihajók szénnel való feltöltését nagyrészt kézi erővel végezték.) A teljes igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hiszen az esetleges elkövetők már évtizedek óta halottak, és kevés a valószínűsége, hogy leszármazottaiknak beszéltek a dologról. Elképzelhető, hogy egy olasz levéltárban maradtak fenn olyan iratok, melyek a szabotázs megtörténtét támasztanák alá, de kétséges, hogy azok valaha is napvilágra kerülnének. 

A Leonardo da Vinci csatahajó kiemeléséhez azonnal hozzáláttak, de csak az előkészítő munkálatok két évet vettek igénybe. 1919. szeptember 17-én ugyan sikerült felszínre hozni a felborult hajótestet, de az átfordítás további munkálatokat igényelt. Végül 1921. január 24-én a kikötő kifejezetten erre a célra kimélyített pontja felett sikeresen átfordították a csatahajót. Az olasz haditengerészet tervei szerint a Leonardo da Vinci-t modernizálás után újra szolgálatba állították volna, de a háborút követő általános pénzhiány miatt 1923. március 22-én inkább eladták ócskavasnak. 
Az átfordítás megkezdése.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP