A legnagyobb zivatar sötét felhői közt is néha átsüt – egy kis felhőnyíláson a nap arany kévéje.
A legkomorabb katasztrófa eseményei között is egyszer csak találkozunk egy jelenettel, mely mosolyt csal arcunkra a szomorúság komor, felhős hangulatai közepette.
Egy ilyen keresztül bukkanó napsugár hangulatnak a csuromvizes hőse egy magyar cigánybaka volt 1918. augusztus 12-ének hajnalán, a kék Adria egy kis zátonyszigetén Pago közelében.
Először nem itt találkoztunk, hanem alig egy félnappal előbb a magyar tengerpart gyöngyszemében, Fiuméban.
Ott, ahol mi magyarok a régi béke boldog idejében meg nem untuk bámulni a tovasikló, karcsú, fehér gőzhajókat, a zsibongó kikötőéletet, a halászgató naplopókat, az árvalányhaj-csákós derék magyar csendőr hazánkfiát a “piazzá“-n – ott a “Molo Adamich” mellett álltunk kikötve hárman: a “64”-es, az “55”-ös torpedónaszád és a “Magnet” torpedójármű.
Bezzeg csendes volt a fiumei kikötő akkor, a háború utolsó esztendejében! Alig egy-egy karcsú szalongőzös hasította a kikötő elcsendesedett vizét, inkább csak üres teherhajók álldogáltak szanaszét és várták, hogy alkalomadtán csapatszállítmányokkal vágjanak neki a bizony veszélyekkel terhes, napokig tartó hosszú tengeri úrnak, le Albániába.
Ezeken az utakon mi kísértük a lassan cammogó gőzöseinket, ide-oda cikázva előttük, hogy az ellenséges tengeralattjárók támadásait meghiúsítsuk.
Derék kereskedelmi tengerészkapitányaink nem igen szerettek bennünket, mert mi könyörtelenül, a dalmát szigetek által képezett védett úton vezettük őket, ahová az ellenség nehezen tudott tengeralattjáróival beférkőzni. Az út így lényegesen biztosabb volt, de hosszadalmasabb és bizony egész éjszaka éber szemmel kellett figyelni a zegzugos útvonal kanyarodóira, szirtjeire, pislogó világítótornyaira.
Persze sokkal kényelmesebb volt a szigeteken kívül, a nyílt tengeren nekivágni dél felé, de ott lépten-nyomon fenyegetett az éjszaka sötét vízszínén egyszer csak felénk rohanó torpedónak fehér csíkja, és akkor a nehezen botorkáló tehergőzös nem kerülte el sorsát. Csupán a gyorsabb járatú személygőzösöknek engedték meg néha, kivételesen, hogy a mi biztosító kíséretünk nélkül elindulhassanak csapatszállítmányaikkal, de akkor is a hajóskapitánynak lelkére kötötték, hogy dacára a nagyobb sebességnek, a szigetek közti biztos úton vezesse hajóját. Fogadkoztak is a derék “Capitano”-k, ámde alig tűnt el a fiumei világítótorony fénye a hátuk mögött, át-át surrantak a rövidebb nyílt tengeri útvonalra, hátha ezúttal a “digó” elalussza tengeralattjáróján az éjszakai találkát!
Néha el is aludta, néha nem. Sajnos a fürge és karcsú “Euterpe”-nél sem.
Az “Euterpe” gyorsjáratú személygőzös volt, békeidőben vidám kirándulókat vitt, hosszú pompás, napsütötte tengeri utakra. Ezúttal azonban sokszáz baka lépése alatt dübörgött a hajóra vezető híd: csapatszállítmány készülődött Albániába.
Szép napsugaras délelőtt volt, amikor felmentem érdeklődni a fiumei tengerész körlet parancsnoksághoz, megtudni a várható hajókíséretünk időpontját. Meglepő választ kaptam: az “Euterpe” gyorsgőzös ma este egyedül indul, hadijármű-kíséret nélkül. Nem volt éppen kellemetlen meglepetés, legalább nem reánk hárult egész éjszakán keresztül biztos révbe kísérni a derék “Euterpé”-t.
Azzal éppen lefelé haladtam a régi haditengerész akadémia márványlépcsőin, amikor valami magyar-nóta cincogás ütötte meg a fülemet. A nótaszó a gazdasági hivatal felől hallatszott, ahol egy tekintélyes pocakos, de fölöttébb jókedélyű bécsi barátom rótta a számsorokat és fizette a szívderítő előlegeket a megszorultaknak.
Valóban! – a gazdasági hivatal pocakos főnöke ezúttal zeneszó mellett fizetgette a csekélyszámú koronákat és hatosokat a folyosón szorongó népfelkelő bakáknak. A zeneszót pedig egy szál cigánybaka szolgáltatta, aki az ajtófélfához támaszkodva éppen a “rácsos kapu” töredékét nyaggatta, amikor beléptem.
“Mi az cimbora? – kérdeztem az izzadó “főnök urat” – te zeneszó mellett tartod a hivatalos órát?”
“Igen – felelte az előlegek mindenható ura – ez a társaság ma este megy az “Euterpé”-vel, ez a füstös is előleget kért, hát legalább lemuzsikáltatom vele az a pár fillért, többet úgy sem ér a cincogása.”
Füstös barátunk pedig húzta keservesen, hogy “nagypénteken mossa holló a fiát” – ami vele, apai részről valószínűleg ugyancsak akkor történhetett utoljára, lévén a fáraók e késői ivadéka nemcsak születésénél fogva sötét színű, hanem az út porától is.
“Na füstös – mondtam neki – jártál-e már valaha tengeren?”
Annyira megörült a magyar szónak, hogy egyszerre abbahagyta a nyirettyűzést: “Bizony nem jártam én nagyságos tengeréstist úr” – felelte szívvel-lélekkel.
“Hát akkor kapaszkodj meg, fiam jól – oktattam ki barna honfitársamat –, mert a víznek nincs gerendája.”
Sajnos, tovább nem tanítgathattam ezt a, valahonnan a magyar rónák közepéből tengerre szállni készülő prímásjelöltet, mert a “főnök úr” reklamálta az abbamaradt muzsikát, már pedig az igazi cigányrajkó nem tud istenigazában beszélgetni már, ha a kezei mással vannak elfoglalva.
Így hát a “csak egy kislány” dallama kíséretében távoztam, de lehet, hogy nem az volt, ki ért volna rá akkor ilyesmit ellenőrizni: a “főnök úr” nem értett hozzá, a füstös barátom nyilván szintén, én pedig kötelességemnek eleget téve azzal, hogy a tengeri út veszélyére cincogó védencemet kioktattam, nem akartam tovább zavarni a lelke egyensúlyát.
Az “Euterpe” azután alkonyatkor fürgén kisiklott a fiumei kikötőből, sok száz baka egymás mellé szorulva integetett búcsút felénk, köztük volt valahol az én füstös barátom is.
Az este leszállt, tíz óra is elmúlt már, amikor futva hozta a kötelékparancsnokság küldönce a távirati parancsot: “Euterpe” gőzöst megtorpedózták, elsüllyedt. “Magnet”, “55” és “64”-es torpedónaszádok azonnal erőltetett ütemben befűteni, rögtön kifutni úgy, hogy hajnalhasadáskor a katasztrófa színhelyén: Punta Loni-Novaglia magasságába beérkezzenek, hajótörötteket menteni. Tengerészkörlet parancsnokság.”
Huj! – csak úgy remegett a hajótest a fűtők keze alatt hajszolt kazánjaikban egyre növekvő gőznyomás alatt és még éjfélt se ütött az óra, amikor sötét árnyakként suhantunk kifelé, a fiumei világítótorony alatti kikötőbejáratot elzáró “barrikádok” között, a koromfekete éjszakába. Elől a “Magnet”, mögötte mi ketten, szorosan egymás nyomában.
Éppen pirkadt, amikor a szerencsétlenség színhelyére érkeztünk, ahol szétváltunk, és mind a hárman más-más irányban száguldoztunk be a kilométerekre deszkákkal, tutaj–, de főleg hajótest-töredékekkel borított tenger felszínét.
A torpedólövés éjjel kilenc óra után robbantotta fel a szerencsétlen “Euterpé”-t, az embereket álmukban érte a katasztrófa. Ez meg is látszott a kimentett élőkön és a vízbefúltakon egyaránt. Alig volt ruha szegényeken, legfeljebb csak egy fehérnemű-töredék, olyik bizony anyaszült meztelenen, a vízben való öt-hat órás úszás, vagy töredékbe kapaszkodás után, szilvakék szájjal, végleg kimerülve hányódott a hullámokon.
|
A megtorpedózott Euterpé gőzös. |
Egy nagy kondérban forró feketekávét főzött a hajószakácsunk, minden kihalászott hajótöröttünkbe először is egy csajka forró feketekávét diktáltunk bele, azután becsavartuk a naszádunkon összeszedett pokrócokba, s amikor kis hajónk megtelt velük, odasiklottunk a “Magnet” torpedójáróműhöz, átadtuk a didergő csoportot és újra nekivágtunk újabbakat keresni, szedni fel.
A nap feljött, sugarai lassankint melegíteni kezdtek – hiszen augusztus 12-ét írtunk – a mentés folyt szakadatlanul tovább. A vízbefúltakat is kihalásztuk, és bizony sok szegény öreg népfelkelő alussza örök álmát valahol ott a kis dalmát falu mellett, ahová később eltemették őket.
Az egyik kis szigetzátonyon mintha integetnének! Valóban – hajótöröttek kis csoportja szorongott egy zátonypadon és integettek. Valami fehér zászlófélével – egy vizes inggel, hogy figyelmünket magukra vonják.
Szomorú, kékre fázott, félmeztelen kis csoport volt, lehettek vagy tízen is, mind hajótöröttek, kik úszva, vagy deszkákba kapaszkodva valahogyan eljutottak a kis zátonyra és fogvacogva várták a csónakunkat, amit értük küldtünk.
Ott álltam a hajólépcsőnél, amikor egyenként felmásztak, sokat közülük úgy kellett felhúznunk, annyira ki voltak merülve, de mindegyik fenékig ürítette a gőzölgő feketekávés csajkát, Úgy festettek szegények a pokrócokba burkolva, mint megannyi cigányvajda.
Az ám, cigány! Utolsónak a csónakból egy teljesen pucér Ádám kászálódott fel, nem volt az istenadtán még egy gomb se, de a jobb kezében görcsösen szorongatta: a hegedűjét!
Rögtön ráismertem az én füstös barátomra, a gazdasági hivatal tegnap délelőtti prímására. Vacogott a foga, nyelte a feketekávét, de a pokróc minduntalan leesett róla, nem volt mivel tartsa magán, mert a hegedűt – a hegedűt – azt nem adta volna ki a világ kincséért sem a másik kezéből!
Mint a napsugár, mely a sötét viharfelhők közötti kis nyíláson áttör, s egy pillanatra fényével bearanyozza azt az apró földterületet, ahová rásüt – úgy csalt mosolyt az ajkamra, ebben a lesújtó, szomorú katasztrófában az én füstös, pucér védencem, egyetlen görcsösen őrzött tulajdonával: a hegedűjével.
Talán ma valahol egy kisebb-nagyobb bandában fűrészelget háborút megjárt hegedűjén, melyet a legnagyobb veszély pillanatában sem hagyott el.
Meg is érdemli, hogy ezzel a kis történettel megemlékezzünk róla.
(In: A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei II. Évfolyam, 2. szám. 2-3. oldal. Írta Seléndy Andor)
Read more...